MÁSODIK FELVONÁS.
Kert közepén álló ház emeleti szobája. Hátul bejárat. Jobbra és balra folyosóra nyíló ajtó. Hátul ablakok zárt ablaktáblákkal.
ELSŐ JELENET.
A főlakáj, Radován, Törő, Beatrix.
(A kis társaság hosszu és izgatott futás után érkezik meg; a hátsó ajtón. – Az ajtó mögött lépcső van, ezen kellett fölrohanniok. – Az ajtó fölrántódik; elsőnek lép be a főlakáj, aki vezette a társaságot, azután Radován, majd Beatrix és végül Törő. – Törő szótlan és komor.)
A főlakáj: Ide jőjjenek… Gyorsan be az ajtón… A lépcsőház még nem ad védelmet a golyók ellen… (Törőhöz idegesen:) Siessen kérem, oda még betévedhet egy golyó.
Törő (lassan és komoran bejön).
A főlakáj (behuzza mögötte az ajtót): No most aztán lövöldözhetnek, ha a román határőrség el nem rontja a mulatságukat.
Radován: Vagy, ha jobbnak nem látják egyszerüen átrándulni ide.
A főlakáj (felsőbbségesen): Legyen nyugodt… itt már román területen vagyunk.
Radován: A Dunán is román területen voltunk, mégis fütyültek körülöttünk a golyók.
A főlakáj (büszkén): De itt a mi követünk védelme alatt vagyunk.
Radován (nagyon fanyarul, mindig mély keserüséggel, szinte tompa dühvel beszél): Van az önök követének egy ezred bakája is, hogy megvédjen bennünket, ha azok mégis meggondolják a dolgot és átrándulnak ide?
A főlakáj (gőggel): Legyen nyugodt, nem rándulnak át. Mert az átrándulás, az azt jelenti, hogy a mi fővezérletünk rögtön kiadja a parancsot a háboru megkezdésére.
Radován (teljes, keserű, harapós dühvel): És ön azt hiszi, hogy a háborutól odaát félnek? – és nem az önök fővezérlete fél tőle?
A főlakáj (bámulva): Mi történt önnel? Most bennünket gyülöl? (Nézi.) Eh… ön mindenkit gyülöl… (Óvatosan kinyit egy ablaktáblát.) A lövöldözés különben úgy látszik abbamaradt… Igen… Teljes csönd… Itt biztosságban vagyunk… (Kinyitogatja az ablaktáblákat.) Nem értem, hogyan üldözhettek bennünket… a telefonvezetékek el voltak vágva… Az üldözőink huszárok voltak; tornyirányban próbáltak az automobil elé vágni… Mindenesetre helyes volt, hogy nem hallgattunk az öreg paraszt könyörgésére és kilyukasztottuk a másik csónakot.
Radován: Ha a bárónőre hallgattunk volna, már fogságban volnánk. (Szünet.) Minek ijedős asszonyokat hozni az ilyen útra.
Beatrix (ijedten néz rá).
Törő (föl akar lobbanni, azután gőgösen hallgat).
A főlakáj (befejezte a rendezgetés munkáját): Igy… rendben van… (Megáll. Udvariasan, nem lakáj módra, hanem házigazda módjára:) És most talán lesz majd részem abban a szerencsében, hogy megismerkedhetem a bárónővel. (Törőre néz.)
Törő (komoran hallgat):
Beatrix (zavarodottan): De hiszen én önt már ismerem, Schmidt úr.
A főlakáj (udvariasan): A bárónő nem ismer… Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Golovin Miklós… kapitány. (A bemutatkozás szól Törőnek is.)
Beatrix (elfogódottan bólint).
Törő (komoran meghajol).
Golovin (szeretetreméltóan): Engedjék meg, hogy átvegyem itt a házigazda szerepét… Remélem, sikerül elég kényelemmel ellátnom mindnyájukat… A bárónőnek teljes garderobera lesz szüksége, arról természetesen gondoskodunk… csak holnap reggelig kérem a szives elnézését.
Beatrix (elfogódottan): Nagyon szeretetreméltó.
Golovin (benyul a zsebébe és egy papirlapra rajzolt skiccet vesz elő): Engedjék meg, hogy megismertessem önöket a ház berendezésével is. (A skiccről olvassa:) Ez itt a társalgó; balra az ebédlő van; jobbra folyosó: hálószobák… egy, kettő, három… méltóztassék majd választani… A földszinten mi helyezkedünk el… (Törőhöz:) ott egyébként teljesen berendezett laboratórium is várja önt… A háznak villamos telepe van, itt tehát (keresi a villamos-lámpa csavarját) rögtön teljes világosságot teremthetünk. (Fölcsavarja a lámpát. Világosság.) Igy… Parancsolják talán most mindjárt a vacsorát is? (Hallgatás.) Nem? (Szünet.) Később?
Beatrix (habozva): Azt hiszem, kilenc óra tájban… most még nyolc óra sincs.
Golovin: Nagyon helyes. Lehetek más valamiben szolgálatukra? (Hosszu szünet.) Ha semmiben, akkor (Törőhöz:) mi talán elintézhetnők a mi ügyünket. (Alig észrevehető, inkább csak az udvariasság kedvéért való mozdulat a válasz.) Igen? Akkor talán nem terheljük ezekkel a komoly dolgokkal a bárónőt, akinek nyilván kellemes is volna egyedül maradnia.
Törő (komoran): Nekem az a kivánságom, hogy a bárónő is legyen jelen a… tárgyalásnál.
Golovin: Amint parancsolják. Mi tehát megvesszük az ön találmányát nem húsz, hanem huszonöt millió koronáért, amely huszonöt millió korona a Credit Lyonnais bukaresti testvérintézeténél máris az ön rendelkezésére áll. Azonkívül ha ön formálisan az én kormányom szolgálatába lép, mi még tiz évig fizetünk önnek évenkint egy fél millió frankot, amely fél millió frank felvehető minden év julius elsején a Credit Lyonnais párisi főintézetében.
(Hallgatás.)
Törő (lesütött szemmel): Miért… miért… kívánják önök, hogy én az önök kormányának a szolgálatába lépjek?
Golovin: Hm… szeretnők hivatalossá tenni azt a ránk nézve valóban örvendetes összeköttetést.
Törő (felnéz): Hogy minden lehetősége megszünjék a hazatérésemnek?
Golovin (udvariasan): Ha parancsolja: igen.
Törő (fanyarul): Ez még mindig nem akadálya annak, hogy én a találmányomat idővel egy más hatalomnak, – esetleg magának az osztrák-magyar monarchiának eladjam.
Golovin (habozik, azután nagyon udvariasan): Nem akadálya, – de mi tökéletesen megbizunk az ön becsületében.
Törő (szinte felszikrázik a haragja erre a bókra, azután erőt vesz magán és keserűen, gúnyosan legyint egyet).
Golovin: A döntő az, hogy megegyeztünk. (Hallgatás.) Tehát megegyeztünk. Ez a döntő. És minthogy ránk nézve nagyon kívánatos a dolog sürgős lebonyolítása, bátor vagyok önt megkérni rá, fáradjon le velem a földszintre, hogy a laboratóriumot önnek megmutathassam. (Szünet. Félig most már Radovánhoz is, aki eddig hallgatva állott.) Szabad kérnem talán erre… (A jobboldali folyosó felé mutat.)
Radován (indul).
Törő (rövid habozás után): Kérem az urakat, menjenek előre. Én szeretnék a… a menyasszonyommal pár szót váltani.
Golovin: Kérem. Parancsoljon. Majd erre kérem azután, hogy utánunk fáradjon. (Meghajol, kimegy Radovánnal. Utközben:) Ami önt illeti… (Elmentek.)
MÁSODIK JELENET.
Törő, Beatrix.
(Egymástól messze megállnak és hosszan és hallgatva nézik egymást.)
Törő (szintelen, szinte rekedt hangon, szándékos közömbösséggel, száz más szót beleszorítva a torkába): Hm… (Rágja a szavakat, teljesen nyugodtan:) Beatrix, – a ruhája elrongyolódott.
Beatrix (elfogódva): Igen, – elszakadt. (Szünet. Közömbösen:) A mikor a csónakból kiugrottunk.
(Szünet.)
Törő (rekedten, gőgösen): Lihegve kellett futni. És elbotlott. Kétszer is.
Beatrix (zavarodottan simogatja végig magát): Ah, semmi…
Törő (reszkető, elbiggyesztett ajakkal): Lövöldöztek ránk. A vízbe csapkodtak a golyók. (Közelebb megy hozzá. Más hangon:) Félt?
Beatrix (egyszerüen): Igen. Dideregtem. Még most is didergek. (Összeborzong.)
Törő: Adja ide a kezét, Beatrix.
Beatrix (odaadja a kezét): Hiszen a maga keze is jéghideg.
Törő (elereszti a kezét. Halkan és monotonul): Bocsásson meg nekem Beatrix… hogy elrongyolódott és bepiszkolódott a ruhája. És hogy lihegve és elbotolva szaladnia kellett.
Beatrix (a kezét nyújtja neki): Én magát szeretem és…
Törő (megcsókolja a kezét, nem ereszti el, gyorsan, őszintén): Nem bánta meg? Eljönne még egyszer?
Beatrix (nem válaszol, folytatja a mondatát): … és oda megyek, a hová maga hí.
Törő: Eljönne mégegyszer?… Erre feleljen.
Beatrix: Előbb feleljen maga: megtenné még egyszer?
Törő (elereszti a kezét, elfordul, az ajkába harap, visszafordul, megáll; gőgösen és fölemelt fejjel): Megtenném még egyszer. (Megfordul és kimegy.)
Beatrix (összekulcsolt kézzel sokáig mozdulatlanul néz utána).
HARMADIK JELENET.
Beatrix, Almásy.
Beatrix (föláll, sóhajtva körülnéz, megborzong az idegenségtől, az ablakhoz lép és kibámul a sötétségbe).
(A baloldali ajtó villámgyorsan fölnyílik és rongyolt ruhában, porosan, gyorsan, de szinte zajtalanul beugrik rajta Almásy. Az ajtót halkan és gyorsan bezárja maga mögött és mozdulatlanul megáll.)
Beatrix (visszafordul, halkan fölsikolt, azután megismeri Almásyt és a szájára szorítja a kezét, hogy a sikoltását visszaszorítsa. Szünet): Ah, te vagy az?
Almásy: Én.
(Szünet.)
Beatrix: Te üldöztél bennünket?
Almásy: Én.
Beatrix: A golyóitok én körülöttem röpködtek… (Szünet.) Mit akarsz itt? (Szünet.) Minek jöttél ide?
Almásy: Én Törőt vagy visszatérítem, vagy megölöm.
Beatrix (hevesen:) Menj el innen…
Almásy (közelebb lép hozzá; halk fájdalommal): Bea, te engem elárultál.
Beatrix (hevesen akar válaszolni, de azután halkan és dacosan csak ennyit felel): Bocsáss meg, én téged nem szeretlek.
Almásy (fájdalmas ajkrándulással veszi tudomásul a választ): De ebben a hitvány árulásban vele tartani… vele elmenni… A milliók kedvéért vele lealacsonyodni… (Szünet.) Miért jöttél el vele?
Beatrix (küzd az érzelmeivel; gőgösen): Mert én őt szeretem és én odamegyek, ahová ő hí engem.
Almásy (fájdalmas ajkbiggyesztéssel, fanyar fejbólintással veszi tudomásul a választ. A foga közt halkan): Asszony!
Beatrix: És én neked azt mondom: innen menekülj. És ilyen hangon vele ne beszélj, mert ő… mert ő… olyan, mint egy király; engem hagyj vele egyedül; és megölni őt ne próbáld… mert én őt visszatérítem… de ha te merészeled csak a kezedet is fölemelni ellene… (Teljes asszonyi dühvel akar vele szembe szállni, de hangokat hall a folyosó felől és félbeszakítja magát.) Jönnek… Menekülj innen… Rejtőzz el legalább.
Almásy (komoran): Hová?
Beatrix (a baloldali ajtót, nem a lépcsőházba, hanem az ebédlőbe nyílót fölnyitja): Ide… Próbáljuk meg, talán nem vesznek észre… (A jobboldali folyosó felé figyel.) Siess.
Almásy (bemegy az ajtón).
NEGYEDIK JELENET.
Beatrix, Golovin, Törő, Radován és két fegyveres ember.
Golovin: Bárónő!… ide bejött egy idegen ember.
Beatrix (habozva): Nem, idegen ember ide nem jött be.
Golovin: Nem?… (Lassan:) A bárónő bizonyos benne, hogy idegen ember ide be nem jött?
Beatrix: Én… (Dacosan:) Bizonyos vagyok benne…
Golovin (figyelmesen ránéz, azután egyenesen nekiindul az ebédlő ajtajának): Minthogy a bárónő bizonyos benne…
Beatrix (ideges mozdulatot tesz, mintha utána akarna kapni).
Golovin (odaért az ajtóhoz, kinyitja, benéz a szobába és folytatja a mondatot): Kénytelen vagyok a főhadnagy urat fölszólítani, jőjjön vissza ide miközénk.
Almásy (megjelenik az ajtóban, nyugodt; az a szándéka, hogy ha kell harcol és átvágja magát).
Golovin: Ime mégis…
Beatrix (kétségbeesve törte a fejét, mit tegyen. Most lázasan, szinte kiáltva és egyúttal Törőnek könyörögve mondja): Nem… Mert hiszen ő nem idegen… Ő mi hozzánk tartozik, mert velünk tart.
Golovin (kételkedve hallgat, azután Törőhöz fordul): Nem gondolja uram, hogy a bárónő ismét téved?
Törő (habozik).
Beatrix (remegve néz Törőre, az egész lelke benne könyörög ebben a pár szóban): Ő hozzánk tartozik.
Golovin (Törőhöz, most már kurtán): Igaz ez?
Törő (hosszú kutató pillantást vet Beatrixre. Lenyelve az izgalmát, szaggatottan): Igaz… Ő hozzánk tartozik… Nekem… barátom… és én vártam, hogy utánam jön.
Golovin (gondolkozva): Ah, ez meglepő fordulat… (Szünet. Vizsgálja őket.) És ha én ezt nem hiszem?
Törő (habozik, azután gőgösen): Önnek kötelessége elhinni azt, amit én mondok.
Golovin: Úgy?… Hm!… Jó… (Erőt vesz az ágaskodó haragján.) Rendben van. Hozta isten… Annál jobb… (Nagy lélekzetet vesz.) Annál jobb, mert most már akkor annál több joggal (Törőhöz:) és annál teljesebb bizalommal kérhetem meg önt, jöjjön vissza velünk a laboratóriumba és ismertesse meg velünk az eljárását. Az én embereim készen vannak.
Törő: Ah… igen… igen… (Unottan:) A baj az, hogy az ön embereinek előbb egy egész kis tanfolyamra van szükségük, mert különben kész veszedelem velük…
Golovin (szárazon): Megnyugtathatom… Az én embereim a mi arzenálunk legkitünőbb és legtapasztaltabb altisztjei.
Törő: Úgy?… Hm… De… hm… a laboratórium anyagfölszerelése hiányos és szükség lesz rá, hogy egyetmást előbb…
Golovin: Tévedés… Minden anyagunk éppen úgy megvan, mint az ön otthon hagyott barakkjaiban… (Radovánhoz:) Megvan minden anyagunk?… Igen, vagy nem?
Radován (vonogatja a vállát, epésen válaszol): Megvan.
Törő: Igen… de sötét este van és a világítás…
Golovin: Villamos ívlámpáink vannak.
Törő: És… (További kifogásokat keres, azután föllobbanó gőggel szakítja félbe magát:) Eh… fáradt vagyok.
Golovin (küzd az indulatával): Vagyis… vagyis… ön nem hajlandó… ön nem hajlandó a laboratóriumba lejönni és…
Golovin (forró, halk dühvel): És ha én önt kényszerítem?
Törő (szinte már derült gőggel): Ki?… Ön?… Engem?… (Szünet.) Ha azt hiszi, hogy módja van rá és ha azt hiszi, hogy okos dolog… próbálkozzék meg vele.
Golovin (fogcsikorgatva): Van énnekem egypár eszközöm, amely elolvasztja a gőgöt és a makacsságot.
Törő (gőgösen): Próbálkozzék meg velük. (Beatrixhez, könnyedén:) On l’a gratté et voilà le cosaque.
Golovin (egy másodpercre úgy látszik, fölrobban a dühe, azután erőt vesz magán): Én… (Az indulat akadozóvá teszi a beszédét.) Én katona vagyok és kijelentem önnek, hogy azt, amit én a hadseregem számára egyszer megszereztem, soha a kezemből többé ki nem bocsátom.
Törő: Én pedig kijelentem önnek, hogy én sem önnek, sem az ön hadseregének a hatalmában nem vagyok.
Golovin: Ön szerződött velünk.
Törő: Úgy van. Én szerződtem az ön kormányával; vele egyenlőrangú szerződő fél vagyok. Az ön kormánya fizet nekem huszonöt milliót és ezért én kezébe adom a győzelem eszközét. Amely nélkül a háborúját nem meri megkezdeni… De ma nem… Azt mondtam, hogy ma nem… Tehát ma nem.
Golovin (hosszan gondolkozik): Jó… Tehát holnap… Rendben van, várunk holnapig… Addig is: a főhadnagy urat, aki önnek szövetségese, én… hm, sem el nem fogatom, sem főbe nem lövetem. (Int a két fegyveres embernek, akik rögtön kimennek.) A főhadnagy úr itt maradhat… De természetesen nem addig, amíg ő látja jónak, hanem addig, amíg én látom jónak. Ez, ugyebár, természetes?
Törő: Ez… hm… természetes.
Golovin: Nagyon örülök, hogy egy nézeten vagyunk… Akkor én egyelőre vissza is vonulhatok, csak egyre óhajtom mindnyájuk figyelmét fölhívni… A ház minden kijáratánál most már fegyveres őr áll… Ezek a fegyveres őrök parancsot kaptak rá, hogy mindenkit, aki a házat el akarja hagyni, akárki legyen is, azonnal, fölszólítás nélkül, lőjjenek le… A házat csak az én kíséretemben lehet elhagyni… Azt hiszem, helyes volt, hogy erre a körülményre fölhívtam a szíves figyelmüket.
Törő (hidegen): Igen… a figyelmeztetést köszönjük…
Golovin (katonásan összecsapja a bokáját, sarkon fordul és elmegy).
ÖTÖDIK JELENET.
Törő, Almásy, Beatrix, előbb Radovánnal, aztán Radován nélkül.
(Amint az ajtó Golovin mögött bezárul, a társaság feszült és merev várakozásban marad egy másodpercig. De csak egy másodpercig. Azután Törő és Almásy rögtön szikrázó szemmel fordúlnak egymás felé. Beatrix pedig közbeveti magát. Mindez alig történik szavakkal, inkább mozdulatokkal.)
Törő (gőgösen): Én téged…
Almásy: És most…
Beatrix (közbeveti magát, hogy fölhivja a figyelmüket Radován jelenlétére): Kérlek, ne beszéljetek… Hallgassatok…
Törő (megértette a figyelmeztetést): Ah…
Almásy (összeszorítja az ajkát és hallgat).
Beatrix (idegesen, gyorsan kezd beszélni. Közömbösséget játszik): Az üzleti ügyeiteket ráértek megbeszélni később is… Most hagyjátok… Hadd üljünk le végre nyugodtan egy negyedórára… Istenem, de elfáradtam… Nemsokára remélem, vacsorázunk és én lefekhetem.
Törő (szórakozottságot játszik): Ah, hiszen még csak negyed kilenc.
Beatrix: Úgy?… Milyen hőség van még mindig.
Almásy: Egészen kinyitom itt az ablakokat.
Beatrix: Igen. A Dunáról friss levegő jön.
Törő: Igen. Hm… (Megint valami közömbösséget akar mondani, de közben elfogy a türelme:) Kérem, Radován úr… (Föl akarja szólítani arra, hogy menjen ki.)
Radován (félbeszakítja. Nyilvánvaló, hogy eddig is tudta, miért beszéltek a jelenlétében az alkonyi szellőről. Fanyar rosszindulattal várta, mi lesz a dolog vége és most fájdalmas, bólogató vigyorgással vág bele a Törő szavába): Igen. Igen. Megyek már. (Lassan kimegy.)
Törő (utánafordulva, amikor Radován mögött még alig húzódott be az ajtó): Átkozott gazember.
Beatrix: Vigyázzon rá Pál… ne sértse meg. Nagyon veszedelmes ember.
Törő (gőgös dühvel): Úgy jár-kel itt, mint a testté vált rosszindulat.
Beatrix (megborzongva): Mint a halál, úgy jár itt.
Törő (legyint: nem kell vele törődni; azután Almásyhoz fordul): Én… téged… megmentettelek…
Almásy (szeliden): Nem engem… magadat mentetted meg.
Törő (megütődve): Magamat?
Almásy: Magadat. Mert ha engem ezeknek kiadsz és ha ezek engem el akarnak fogni… nekem még két mozdulatra marad időm. Ez a két mozdulat pedig elég lett volna rá, hogy te most már halott légy… (Szünet.) Hogy ezt a két mozdulatot nem kellett megtennem, nagyon boldog vagyok.
Törő (a foga között): Én nem.
Almásy (meglepetve): Mit mondasz?
Törő: Semmit… (Legyint.) Ez nem is fontos… Én… téged… megmentettelek és ezért cserébe azt várom tőled, hogy itt maradsz, amíg itt kell maradni… elmégy, mihelyt elmehetsz… de közben az én ügyembe bele nem avatkozol, engem tanáccsal… rábeszéléssel… fenyegetéssel nem terhelsz.
Almásy (csöndesen, tagadóan rázza a fejét).
Törő: Ezt kivánom tőled… (Szünet.) Te erre nem vagy hajlandó?
Almásy: Hiszen te magad sem hitted, hogy én erre hajlandó leszek… (Hevesebben:) Hát miért jöttem volna én ide… és miért tettem volna ki magamat veszedelemnek és megaláztatásnak… és miért lettem volna hajlandó ölni is… ha nem azért, hogy… hogy… hogy… (ellágyul; más hangon megindultan folytatja:) hogy téged könyörögve kérjelek: fordulj vissza.
Törő (fanyarul): Ezt… nem akarom hallani.
Almásy (közelebb lép hozzá): Mi valamikor barátok voltunk… én úgy éreztem: a testvéred vagyok… És most, hidd el, én megint mindent elfelejtettem. És mint a testvéred, összetett kézzel könyörgök… fordulj vissza.
Törő (küzd magával, az ajkát harapja): Én… nem… fordulhatok… már vissza.
Almásy: Miért? Mi tart vissza? Ez a hitvány fogság?
Törő (megvetően legyint): Ah…!
Almásy: Igazad van… ezeken átvágunk… Mi hát akkor? (Szünet.) Nézz bele a lelkedbe: semmi más, csak… csak a dölyföd, ez a szánalmas dölyf, amely olyan nyomorék módon kicsi a hüséggel szemben, a becsülettel szemben… A millió meg millió emberrel szemben, akiket… elárulnál.
Törő (nehezen emeli föl a fejét): Én nem tartozom hozzájuk…
Almásy (félbeszakítja): Ne mondd ezt… ez nem igaz. Hozzájuk tartozol… és ez az esztelen és gyilkos gőgnek a hangja… És azokhoz tartozol talán, akiknek most a szövetségese akarsz lenni?… akiknek a kedvéért minket elárulsz?… akik itt szégyenletes fogságban tartanak és akik téged… mert ők becsületes katonái a hazájuknak… lenéznek és megvetnek.
Törő (föllobbanva): Nem igaz.
Almásy: Igaz… Az árulót mindenütt megfizetik és mindenütt megvetik.
Beatrix (önkénytelenül lázasan igent int).
Törő (háborog az indulata, azután ránéz Beatrixre, észreveszi a fejbólintását és az indulata hideg gőggé változik): Ha megvetnek… ostobák. Csőcselék!… és az én fejem föl fog érni a halhatatlanságba.
Almásy: És a tiszta homlok közepére oda lesz sütve a legaljasabb szégyenbélyeg, amellyel valaha hitvány fegyencet megbélyegeztek… (Szünet. Nem kap feleletet. Az indulattól lihegve ostromolja tovább Törőt:) Hiába adod nekik a legnagyobb ajándékot… áruló vagy… Hiába nősz akármilyen nagyra… alávalóságot követtél el… Hiába érsz bele a halhatatlanságba… becstelen voltál.
Törő (fölkapja a fejét): Elég!… Nem.
Almásy (összerezzen): Mit: nem?… Nem… akarsz…
Törő: Először: nem akarlak tovább hallgatni… (Mértéktelen gőggel:) Mi vagyok én… és mi vagy te, hogy te tarts nekem előadásokat az én életem törvényeiről… Az én életem törvényét én szabom meg.
Almásy (alázatra kényszeríti magát): Igen… te szabod meg… És nekem… Almásy Györgynek… semmi jogom… sem erkölcsi… sem szellemi jogom nincs rá, hogy a te életed számára törvényeket írjak elő… Nincs… De én itt… de én velem… de én mögöttem ebben a percben tízmillió, meg tízmillió ember áll…
Törő (türelmetlenül szakítja félbe): Eh, én ezeket a tízmilliókat lenézem és megvetem… És a te tízmilliód meg tízmilliód nevében ma délután beszéltek velem. Ostobán és szemtelenül beszéltek velem. A te tízmilliód meg tízmilliód cselekedjék okosabban, vagy válassza meg jobban a választottait, ha az olyan embert, mint én, meg akarja tartani.
Almásy: És te azért, mert egy ügyetlen és elhamarkodott válasz a te hiúságodat…
Törő: Elég volt… Mert ostobák voltak, eljöttem… És most itt vagyok… És nem fordulok vissza.
Almásy (lihegve): Vagyis te… megbántott gőgből… és esztelen hiúságból…
Törő (elhárító mozdulattal): Köszönöm. Itt vagyok. És itt maradok… Elég volt.
Almásy (magánkívül): De nekem nem volt elég. (A zsebébe nyúl.) Ha te elvesztetted az eszedet és eldobtad a becsületedet, akkor… énnékem arra… hogy egy árulást meggátoljak, nem drága az életed sem. (Előrántja a pisztolyát.)
Beatrix (aki eddig feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetést, most halk sikoltással veti magát a pisztoly elé a Törő védelmére).
Almásy (remegve állítja meg a saját lendületét).
Törő: Köszönöm Beatrix… fölösleges. (Nyugodtan eltólja maga elől Beatrixet és nyugodtan néz szembe Almásyval.) Tessék… (Szinte szomorúan:) Miért nem lősz?
Almásy (nagy harcot ví magával, azután remegő kézzel ereszti le a pisztolyt): Nem… Most nem… Még nem… (A pisztolyt eltette.) De egyet megmondok neked… te is voltál katona… három évig velem együtt, nem kételkedhetel benne, hogy igaz… ha én itt a te árulásodat meggátolni nem tudnám… ha te minket… a zászlódat… a bajtársaidat… a testvéreidet, a hazádat elárulod, akkor magadat halálra itélted… Mert nem menekülhetsz a szennyes millióiddal olyan helyére a világnak, hogy én, vagy a hadseregünknek egy másik tisztje föl ne keresne és egy halálos golyóval meg ne fizetne az árulásodért… És most menj és jelentsd…
Törő (halkan, gőgösen fölnevet).
Almásy (elámulva:) Mit nevetsz?
Törő (lenézően, kurtán): Ijesztgetni akarsz… Elég volt.
Almásy (fuldokolva áll és úgy tetszik, rá fog rohanni féktelen keserüségében).
Beatrix (ekkor elhatározza magát arra, amire a beszélgetés egész ideje alatt készült; hogy közbelép… Almásyhoz): Kérlek, György, én mostan téged arra kérlek… ne folytasd… Én szeretnék vele most végre egyedül maradni… Még egy percig sem voltam vele egyedül… (Szünet.) Te most… menj ki.
Almásy (komoran): Hová?
Beatrix: Menj le… Nézd meg a házat…
Almásy (komoran): Igen… Hiszen… hozzájuk… tartozom. (Lassan elmegy jobbra.)
HATODIK JELENET.
Beatrix, Törő.
Törő (komoran és zárkózottan járkál).
Beatrix (lassan és óvatosan készülődik a mondani valóira. Óvatosan): Most egyedül vagyunk végre.
Törő (nem válaszol, nem is fordul feléje).
Beatrix: Ketten, – együtt, – nagy csendességben – hogy vágyódtam rá, – sírni tudtam volna már a türelmetlenségtől. (Szünet.) Maga… nem vágyódott azután, hogy egyedül maradjunk?
Törő (nem néz rá, komoran): De igen.
Beatrix: Most meghallgatott már mindenkit, – mindenki elmondta, amit gondol, – csak én nem. (Hiába vár választ. Odamegy hozzá. Nagyon gyöngéden:) Nem akarja meghallgatni azt, amit én gondolok?
Törő (ránéz; fanyarul, halkan): Almásy magának már majdnem a vőlegénye volt, amikor én magukhoz jöttem?
Beatrix (elképedve): Igen.
Törő: És én miattam szakított vele. (Szünet.) És most bennünket összehasonlít, – nem?
Beatrix: Én… magukat… már régen összehasonlítottam; és maga mindenkinél jobban tudja, kinek a javára ütött ki ez az összehasonlítás.
Törő (nyugtalanul): Most… amikor Almásy kijött abból a szobából… ahová maga rejtette el… a maga sikoltása olyan rémült volt és a hangja olyan könyörgő, mint… mint… mint egy szerelmes lányé.
Beatrix (végre magához tér a meglepetéséből. Ragyogó arccal): Istenem, de boldog vagyok.
Törő: Miért?
Beatrix: Mert gyanakszik. Mert nyugtalankodik. Mert félt engem.
Törő (ingadozva): És maga… a mikor az előbb az Almásy pisztolya elé vetette magát… engem féltett-e, vagy őt?
Beatrix: Én… én… (Válasz helyett a Törő karjaiba veti magát. Megöleli.)
Törő (hosszú csók után): Engem féltettél? Szeretsz? Csak engem? Egyetlen gondolatod sincs más számára? Ne legyen. Nem szabad. Nincs?
Beatrix (a karjában van; megrázza a fejét).
Törő: Nincs? Engem így kell szeretni, – úgy, ahogyan embert még sohasem szerettek. Én nem a lehetőt kívánom, én a lehetetlent kívánom. Tudsz úgy szeretni? Fogsz úgy szeretni? (Szünet. A karjában tartja. Mosolyogva:) Ha nem, akkor menj. Akkor eleresztelek. Akkor elküldelek. (A karjába szorítja.) Küldelek, látod.
Beatrix (mosolyogva fészkeli magát mélyebbre a karjába).
Törő: Maradsz? Akkor cserébe érte elviszlek (mámorosan)… istenem, hová! Majd meglátod, ki vagyok én. Én… én (mámorosan:) mindent jobban tudok, mint más. (Eszébe jut Almásy.) Ah látod, ő, – ő derék, – igen, – és hűséges. De mi az, deréknek és hűségesnek lenni! Derék és hűséges ember sok van. De én… én (összeszorított ököllel:) én csudákat fogok teremteni. Én a pénznek hatalmasabb ura leszek, mint akárki más. Én jobban tudok örülni, szeretni és nevetni, mint akárki más. (Magánkívül:) Én a világról, az életről, a mindenségről szebbeket gondolok, mint akárki más. Örülsz annak, hogy velem jössz?
Beatrix (magához térten, józanul, csendesen): Örülök.
Törő (türelmetlenül): Nem örülsz eléggé. (Szünet.) Én a világot ajándékozom neked.
Beatrix: Igen. De…
Törő: Mit: de?
Beatrix (halkan): De haza ugy-e nem mehetünk?
Törő (lehűtötten, elfordulva, fanyarul): Nem, – haza nem mehetünk.
Beatrix: Soha.
Törő: Soha.
Beatrix: Kár.
Törő (hevesen): Ne sajnáld. Én…
Beatrix (a szavába vág): Te meghódítottad és nekem adod a világot. Csak Magyarországot veszítjük el, amely a te hazád és Ausztriát, amely az én hazám.
Törő: Mit sajnálod. Előtted van a százszinü világ, hegyek, tengerek és emberek, afrikai hajnalok és izlandi éjszakák és ezen a tarka földtekén, te egy szürke foltot siratsz. Érdemes?
Beatrix: Nem.
Törő: Ugy-e nem?
Beatrix (egészen nyugodtan): Én kimentem egyszer a mödlingi temetőbe az anyám sírjához. Meleg tavasz volt, és én ott a virágzó temetőben egyszerre csak meglepetve arra gondoltam, hogy az én anyám másnak nyilván éppen olyan közömbös és hideg emlék, mint a milyen közömbösen és hidegen én a mások anyját nézem. Miért tartják szentnek az anyákat, holott a más anyját mindenki gyarló asszonynak nézi? Miért?
Törő (komoran): Nem tudom.
Beatrix (nagyon nyugodtan): Csak azért, mert mindenkinek volt anyja és mert a maga anyja, aki másnak gyarló asszony, mindenkinek szent. (Szünet.)
Törő (gőgösen): Azt akarod ezzel mondani…
Beatrix (félbeszakítja): Nem. Semmit sem akarok vele mondani. Csak éppen elmondtam, mert eszembe jutott… (Szünet.) A te anyád is fiatalon halt meg, ugy-e?
Törő (komoran): Igen.
Beatrix: Szép volt?
Törő: Nagyon szép.
Beatrix: És jó volt?
Törő: Nagyon jó.
Beatrix: Az én anyám a mödlingi temetőben van eltemetve… És a te anyád?
Törő (vonakodva): Egy… gömörmegyei… kis faluban.
Beatrix (lassan): Szép a temető?… Tavasszal… És van virág a sírján?… (Lassan:) És mondd: mikor voltál utoljára az anyád sírjánál?
Törő (kínlódva keresi a választ, végre egy heves mozdulattal és egy bosszús kiáltással lerázza magáról a megindulást): Nem!… Elég volt. Nem felelek… Ezeken az érzékenységeken én nem botolhatok meg. Mit érne az én erőm, ha ezt se tudnám lerázni magamról!… Nem akarom, hogy ezekről a dolgokról beszélj és nem akarom… nem akarom… hogy ezekre a dolgokra gondolj.
Beatrix (csendesen megrázza fejét): Nem… Látod ezek olyan dolgok, amelyek annál gyakrabban jutnak az eszembe és annál gyakrabban jutnak neked eszedbe, minél keményebben eltiltod, hogy rájuk gondoljunk.
Törő (remegve): Hát ilyen nyomorult babonákkal nem tudok én megbirkózni?
Beatrix (nemet int).
Törő: De megtudok. (Összeszorított foggal:) Én… magamban… legázolom… Már a talpam alatt van… És a te szívedből kiszorítom… Ne gondolj rá… Boldog akarok lenni. És azt akarom, hogy boldog légy.
Beatrix (föláll, sóhajt, nyugodtan): Pedig látod: így mi boldogok sohasem lehetünk.
Törő (megdöbbenve): Mi?… Beatrix!
Beatrix: Soha… Mert van valami, ami velünk jön. És a világon végig üldöz bennünket.
Törő (megvetően): Mi?… Az ő (Almásyt jelzi) ostoba fenyegetése?… Az ostoba emberek ostoba megvetése?
Beatrix: Nem… Az itt belül van… Az emberekkel nem kell törődni, semmivel sem kell törődni, de itt belül van egy seb és akárhová megyünk, az sajog; itt bent van egy fájdalom, egy félelem, egy nyugtalanság, amely sehol sem pihen el; így ülünk nyugalomban és csendességben, és a csendességben megszólal egy hang, amelytől megborzadunk és dideregni kezdünk… Én borzadok… és didergek… és jobban félek tőle, mint a golyóktól ma délután… és ez elől nincs hová menekülni, mert ez végigkerget a világon… (Hosszú szünet.) És az életed így mérgeződik meg; és így leszel ellensége az embereknek; és így lesznek ellenségeid az emberek; és így maradsz egyedül; korán és elfáradva így maradsz magadra.
Törő (görnyedezett ezek alatt a szavak alatt, de most rátalált arra a szóra, amelybe belefogózhatik. Fölrázza magát): Hát magam leszek. Végre… teljesen… tökéletesen egyedül… Mindig erre vágyódtam. Soha magamhoz közel senkit ereszteni nem akartam. Soha a szívemből senkinek egy darabot adni nem akartam… Hát végre magam leszek.
Beatrix (fölindultan, de halkan): A… szívedből… nekem… nem adtál… semmit?
Törő: Igen… Neked igen… De hiszen te… te velem maradsz.
Beatrix (fájdalmasan habozik, végre kimondja): Nem.
Törő (megdöbbenve): Mit? Te…
Beatrix (fájdalommal): Én nem maradok veled.
Beatrix: Én innen visszatérek. Veled, ha jössz. De egyedül is, ha te tovább mégy.
Törő (égő kínban keresi a szavakat): De… de hát… de hát akkor… miért jöttél… velem ide?
Beatrix: Mert szeretlek… Mert máskülönben abban a percben veszítettelek volna el, amikor megmondtad, hogy szeretsz… Mert abban a másodpercben, mint egy villámlásra, megláttam mindent: hogy te mégy bele egyedül a veszedelembe és a bánatba, és hogy nincs veled senki, és hogy nekem azért kell mindent kockára tennem és mindent eldobnom, hogy megmenthesselek… Eljöttem veled ide azért, hogy te velem oda visszatérj.
Törő (félig lehúnyt szemmel): És… ha… nem térek veled vissza?
Beatrix: Akkor… Akkor… én is… elhagylak… És egyedül maradsz.
Törő (behúnyja a szemét, a mellére esik a feje, a végső elbágyadással, nagyon halkan): Nem bírom… (Szinte megtántorodik, úgy ül le egy székbe; a fejét belehajtja a két kezébe.)
(Hosszú szünet.)
Beatrix (végre ijedten és gyöngéden megszólítja): Mi az? Pál!… (Meg akarja símogatni.)
Törő (elhárító mozdulatot tesz): Nem.
Beatrix: Nézzen rám.
Törő (elhárító mozdulatot tesz. Föláll, tompán): Híjja be Almásyt.
Beatrix (habozik, de Törőnek egy újabb mozdulatára az ajtó felé indul; kimegy).
HETEDIK JELENET.
Beatrix, Törő, Almásy, később Radován.
Törő (egy másodpercig egyedül marad; elborult szemmel, bágyadtan, az élet teljes és keserű utálatával néz maga elé).
Beatrix (visszajön Almásyval).
Almásy (fölindult várakozással): Hivattál engem?
Törő (nem néz rá, mintha álomban beszélne): Én… elhatároztam… hogy hazamegyek.
Beatrix (megrezzen az örömtől).
Almásy (kitárja a karját, remegve): Barátom…
Törő (egy fáradt mozdulattal elhallgattatja őket. Fáradtan): Tudsz rá módot?
Almásy (alig tudja, hol kezdje a mondanivalóját): Itt… minden kijárat előtt fegyveres őr áll. De… én a huszároknak meghagytam, hogy mihelyt sötét van, úsztassanak át a Dunán… azok most lent vannak tehát valamelyik parti erdőben. Két perc alatt ott lehetnénk…
Törő: Ha innen kijuthatnánk.
Almásy: Igen. Ha innen kijuthatnánk.
Törő (fanyarul): És hogyan jussunk ki innen?
Almásy (habozik).
Törő: Azt még nem tudod.
Almásy: Nem. Azt még nem tudom, de…
Törő (fanyarul közbevág): Akkor majd én megmondom. Ti maradhattok… majd eleresztenek benneteket… én pedig… majd átgázolok egy ilyen őrön.
Almásy (ijedten): Nem… Nem engedem.
Törő: Csak az egyik őrrel kell verekedni és a többi kijárat rögtön szabad. Nyilván odarohannak mind, ahonnan lövés hallatszik… ha én (jobbra mutat:) erre nekivágok, ti arra kényelmesen kisétálhattok.
Almásy (nagy szemmel hallgatta): Igen… De mert itt egy élet van, amely érték… én vágok neki erre, (jobbra mutat:) az őrnek és te sétálsz ki arra (balra mutat).
Törő (egy kissé, alig észrevehetően megütközve, fanyarul): Te… én értem… magadat föl akarod áldozni.
Almásy (egy másodpercnyi várakozás után): Igen.
Törő (felülről lefelé Beatrixhez): Mit szól hozzá Beatrix?
Beatrix (a kezét tördeli): Istenem, én… Istenem…
Almásy: Vigyázni!… jön valaki.
(A jobboldali ajtó nyílik és óvatosan, a fejét a nyaka közé húzva, jön be rajta Radován. – Hirtelen hallgatás.)
Almásy: Hm… igen… hm…
Radován (fájdalmas, alázatos, torz vigyorgással): Én… én csak átmegyek itt a szobán… Már megyek is ki.
Almásy (nem tud felelni).
Törő (hidegen): Jó.
Radován (a szoba hátsó részén meggörnyedve vonul át, azután torz vigyorgással újra odafordul a többiekhez): Csak azt akarom megnézni, lehet-e onnan megszökni… Az ablakból leugrani. (Kimegy. A többiek dermedten állanak egy darabig.)
Beatrix (remegve): Ez mindent tud. És mint a halál, úgy jár-kel itt.
Törő: Pestises gazember!… Ha nem is tud mindent, legalább is sejt mindent.
Beatrix: Hogy jár itt. Mint a halál… Elárul bennünket.
Almásy (összeszorított foggal): Nem árul el bennünket… Mert ha most visszajön… és ha bennünket csakugyan el akar árulni… én… az első mozdulatára… habozás nélkül… hátulról, orvul… le fogom lőni.
Törő (nyugodtan): Vigyázz… Jön.
Beatrix (nyugtalanul): Ne bántsd. Inkább beszélni kellene vele…
Almásy (megrázza fejét): Le kell lőni.
Radován (görnyedten jön ki… Amint a görnyedt hátát a többiek felé fordítva, lassan behúzza az ajtót; amint azután arccal fordul feléjük és megmutatja eltorzult fejét, amelyről nem lehet tudni, vigyorgás torzítja-e el, vagy valami szörnyü fájdalom, amint lassan és pókszerüen mozog, valóban van benne valami kisérteties): Visszajöttem… (Nagy szünetekkel beszél, tudja, hogy minden szavát feszült várakozás fogadja:) Megint itt vagyok… (Senki sem felel. Most tartja a leghosszabb szünetet, a fejével hevesen bólogat:) Maguk… szeretnének… egyedül maradni?
Törő (gőgösen): Ah…
Beatrix (udvariasan, izgatottan): Óh…
Radován (egyikről a másikra néz, hevesen bólogat): Maguk… maguk most innen szökni akarnak.
Almásy (szikrázó szemmel lesben állva várt. Most, mint egy támadó vadállat mögéje ugrik).
Beatrix (azonban megelőzi… Visszafojthatatlan izgalmában rémülten sikolt egyet és egy mozdulattal föltartja Almásyt): Ne. Ne még.
Radován (hátrafordul. Mindent megért. Vigyorogva bólogat): Meg akart ölni… Megölni. (Hosszu szünet. A torz vonaglás eltünik az arcáról. Nagy lélegzetet vesz és tiszta, szomorú, mély hangon mondja:) Hiszen én úgyis meghalok.
(Feszült várakozás.)
Beatrix (helyre akarja hozni a hibáját; könyörögve): Radován úr, kérem, könyörgök…
Almásy (fenyegetőn): Ide figyeljen és értse meg jól…
Radován (elhallgattatja őket egy széles mozdulattal, a szeme becsukódik, a teste irtózatos fájdalomban összecsuklik, egy székre zuhan és följajdul): Én meghalok.
(Ijedt hallgatás.)
Beatrix: Mi baja van…?
Radován: Nem látják rajtam? A belemet ronggyá tépi… Süt mint az izzó vas… (Nyögve:) Hiszen nem tudok már járni se. És a pofámon rajta van a halál álarca… (Valamivel nyugodtabban): Még két hetem van. Vagy egy.
(Hallgatás).
Beatrix: De… de talán téved…
Radován (ültében kiegyenesedik, nyugodtabban): Ah, most megenyhült… (Komoran:) Nem tévedek. Két hetem van, vagy egy… mást régen levert volna a lábáról… más már ordítva fetrengene az ágyban… Nekem nem lehetett ledőlni addig, míg magukat ide nem hoztam.
Törő: Míg bennünket…
Radován (a fájdalmával foglalkozik; nem néz oda; halkan:) Magukat én hoztam ide… (Törő szólni akar. Fölnéz rá.) Magában én támasztottam föl a gőgöt.
Törő (meghökkenve): Maga…
Radován: Én… Mindennap piszkáltam… Magát én tettem részeggé.
Törő (magánkívül): Maga…
Radován (nem is néz rá): Én. Mert ide akartam juttatni… Idejuttattam.
Törő (elkábultan áll, azután eltorzult arccal, szégyenkezve, gúnyosan elneveti magát és mélyen lehajtja a fejét).
Radován: Én… (Lehajtott fővel ül. Hosszasan gondolkozik.) Kellett… A gyerekek miatt… Akiket (nem néz föl, de Beatrix felé int) maga utált. És megsímogatott.
Beatrix (reszketve): Kérem, bocsásson meg nékem.
Radován (fájdalmasan): Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni… Gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak… (Szaggatottan:) Olyan rútak, hogy fáj rájuk nézni… És én meghalok… Sietni kellett… Olyan rútak… ki néz majd rájuk… Az anyjuk régen elhagyott… Mi lesz velük, ha én meghalok… (Szinte zokogva:) A gyerekeimmel, a gyerekeimmel… (Hosszu hallgatás.) Ezért hoztam magukat ide.
(Hosszu hallgatás… A többiek összenéznek. Nem tudnak szólni.)
Almásy (végre összeszedi magát. Óvatosan): Mert pénzt kapott érte.
Radován (lehajtott fejjel): Mert pénzt kaptam érte. Azért hoztam… ide… magukat… (Szünet. Föláll. Rájuk néz.) De most már megbántam… (Hosszú szünet.) Én meghalok, de az bitang dolog… Megbántam… (Szünet.) És most itt vagyok… Itt vagyok… hogy maguk vegyék meg az életemet.
(Meghökkent hallgatás.)
Törő: Amit… maga mond… az nem nagyon érthető.
Radován: Az az ostoba odalent kiadta azt a rendeletet, hogy ha az egyik őr lő, a többiek mind szaladjanak oda… Csak egy életbe kerül… csak le kell magamat (jobbra int) itt lövetnem és maguk arra (balra int) az ebédlő ablakából kényelmesen megszökhetnek… (Szünet.) Hiszen erről beszéltek, mi?
(Almásy és Beatrix habozik a válasszal.)
Törő (egy mozdulattal elsöpri a habozást): Erről.
Radován: Erről… Csak egy életbe kerül. És az én életem nekem már mit ér!… Én döglődöm!… A maguké az életem, ha maguk a gyermekeimnek megfizetik.
Törő (kis habozás után): Pontosan meg kell mondania, Radován, hogy mit kíván.
Almásy: Megálljon Radován. Csak ezt: Theodori magukkal tartott?
Radován: Theodori sokkal nagyobb gazember, mint én.
Almásy: Ez elég. Most mondja –!
Radován (csekket vesz ki): Én… itt… attól odalent… ezt kaptam… Odaadom maguknak… Evvel csinálhatnak, amit akarnak… ha megfogadják, hogy a gyerekeim a maguk pénzéből ezt az összeget megkapják.
Törő (átveszi a csekket): A kétszeresét fogják megkapni.
Radován: Megfogadják?
Törő (igent int).
Almásy: A becsületemmel kezeskedem érte.
Radován (téveteg szemmel néz egyikről a másikra): Maguknak van… Maguknak sok a pénzük… Pedig szépek és… és… minek annak a pénz, aki szép… (Beatrixra néz.) Maga fogadja meg… Esküdjék meg rá.
Beatrix (reszketve): Én megesküszöm… De borzasztó, hogy mi itt megvásároljuk az ön életét, pedig talán…
Radován (szinte rikácsolva): Nem… Nem… Ne mondja… Én elrothadok… (fájdalmasan halkan:) soha életemben nem lehettem becsületes… (izgatottan Beatrixhoz:) most ne beszélje le őket arról, hogy a rothadt életemet megvegyék.
Beatrix (rémülten): Nem. Én csak…
Radován: Nem… Hát megveszik?
(A felelet: néma igen.)
Radován: Megesküdtek rá!… (Néma igen.) Akkor… akkor én… (Megáll. Visszafordul az ebédlő felé.) Maguk aztán ott kényelmesen leugorhatnak… (Néma bólintás a válasz.) Én akkor… (Indul. Megáll. Beatrixre mutat.) Őt hagyják itt.
Almásy (halkan, gyorsan): Igen, Beatrix… öt perc múlva visszajövünk érted. Csak egyszer kint legyünk.
Radován: Akkor én… (fuldokolva az elfojtott izgalomtól:) most kimegyek… (Megáll. A homlokáról törli a verejtéket.) Megyek… (Indul. Az ajtóig ér. Irtózatos halálfélelemmel küzd.) Nem, nem.
Almásy (melléje ugrik, halkan): Most ne legyen gyáva.
Radován (rettegve): Nem, nem… Félek.
Almásy (összeszorított foggal): Most menj már, gazfickó.
Radován (fölordít): Nem. Félek a haláltól.
Almásy (megragadja): Menj, vagy én lőlek le, mint egy ebet.
Radován (félőrülten viaskodik vele): Nem… Élni akarok.
Törő (odalép; eddig utálattal nézte a dolgot, most rászól Almásyra): Ereszd el.
Almásy (elereszti Radovánt).
Radován (visszarohan a szobába, odatámolyog az asztal mellé, lezuhan egy székbe, a fejét a kezébe hajtja).
Almásy (a foga között): Gyáva gazember!
Törő: Hagyd. Végre is… nem rugdalhatjuk ki.
Almásy: Megvettük a hitvány életét.
Törő: De ha nem adja… Most mit csináljunk?
Almásy (gondolkozva, komoran): Akkor… mégis egy jobb életet fogunk cserébe adni azért, hogy te visszatérhess.
Törő (elgondolkozva néz rá; odalép hozzá; a karjára teszi a kezét; gyöngéden): Várj még… várj még…
Almásy (komoran): Várni veszedelmes… És minek?… Valakinek ki kell mennie.
Radován (ekkor ültében kiegyenesedik. Az arca egy rárohanó, nagy belső fájdalomtól eltorzul. Lihegve mered maga elé egy ideig. A többiek megdöbbenve néznek rá).
Radován (hirtelen fölugrik): Én megyek. (Elvakultan körülnéz, a fájdalomtól szinte nyögve várakozik, mintegy habozik még egy másodpercig, azután végső nagy elhatározással, szinte futva indul a jobboldali ajtó felé. Fölrántja az ajtót. Eltünik. Az ajtó nyitva maradt.)
(Bent feszült izgalom.)
Törő: Most nem fog visszafordulni.
Almásy (gyorsan az ajtó mellé ugrik): Vigyázz… Hallgatni… (Hallgatóznak.) Végigszaladt a folyosón. (Hallgatózik.) Lerohan a lépcsőn… Kinyitja az ajtót… Dulakodnak… Most… (A távolból lövés hallatszik. Megrémült hallgatás egy másodpercig. Törőhöz:) Most gyerünk.
Törő (nyugodtan): Még egy másodpercet!
Almásy (gyorsan): Beatrix, ne félj. (Megszorítja a kezét.)
Beatrix (Törőhöz fordul).
Törő (azonban nem búcsúzik tőle, hanem nyugodtan mondja): Most!
(Mind a ketten átrohannak az ebédlőbe.)
NYOLCADIK JELENET.
Beatrix, később Golovin.
Beatrix (a szívére szorítja a kezét és gyötrő izgalomban hallgatózik. Egy másodpercig csend. Azután kettős zuhanás. Utána csend. Beatrix megkönnyebbül egy kissé. Azután lázas izgalommal siet a kinyitott ablakhoz és belemered a sötétségbe. A Golovin érkezésének a zaja riasztja föl).
Golovin (berohan jobbról. Meglátja Beatrixet és megdöbbenve keresi a többieket): Hol van a másik kettő? (A választ nem is várja meg, hanem berohan az ebédlőbe, de onnan rögtön ismét visszatér.)
Beatrix (dacosan várja).
Golovin: Hová ment a másik kettő?
Beatrix (hallgat).
Golovin: Feleljen… Hová… ment… a másik kettő?
Beatrix (lassan): Felelhetném, hogy nem tudom. De én azt felelem, hogy nem mondom meg.
(Az ajtóban két fegyveres jelenik meg.)
Golovin (dühtől remegve): Levetkőztetlek és megvesszőztetlek. (Szünet.) Megmondod?
Beatrix (sápadtan): Nem.
Golovin (remegve): Átadlak nekik… Azt teszik veled, amit akarnak… Odahajítlak nekik… hé, úrilány, bárónő, az övék leszel… mert én odaadlak.
Beatrix (gőgösen): Kozák!
Golovin (sápadtan): Kötözzétek meg.
(A két fegyveres odasiet.)
Beatrix (hátrál előlük).
(Ebben a másodpercben fölharsan egy huszártrombita hangja, amely attakot fúj. A két fegyveres megáll. Golovinra néznek.)
Golovin (meghökkenve hallgatózik).
Beatrix (az ablakhoz rohan. Ujjongva): Ide, katonák! Ide huszárok!
(Kint egy kis csapat lábdobogása hallatszik. Palánkot törnek át. Puskatus döng az ajtón.)
Golovin (sápadtan áll. Azután elkáromkodja magát. A két emberének int és kirohan).
Beatrix (az ablaknál ujjongva): Törő! Törő!
(Függöny.)