ELSŐ FELVONÁS.
Nagyúri kastély terrasza. Jobbra (nézőtől) maga a kastély. Balra és hátul a park. A terraszon kertiszékgruppok, kis asztalok stb.
ELSŐ JELENET.
A régiségkereskedő, Radován, Beatrixszel, azután Beatrix nélkül.
(A kastély felől halkan katonazene hallatszik.)
A régiségkereskedő (jön jobbról; az ebédtől; átsiet a terraszon, lenéz a parkba, nyugtalanul átmegy a terrasz tulsó oldalára, aggódva keresgél, végre észreveszi azt, akit keresett és türelmetlenül leszól): Jöjjön már, kérem. Alig tudtam az ebédtől elszökni.
Radován (aggasztóan rút ember, negyven éves, nem ősz csak őszülő; de egészen megtörött. Nehezen vonszolja magát; minden percben mintha össze akarna roskadni. A hangja kongó és tompa): Jövök már.
A régiségkereskedő: Hol az ördögbe járt?
Radován (feljön a terraszra): Elhíttak… Vigyázzon: itt jön a lány.
A régiségkereskedő: Melyik? (Lenéz.) Ah…
Beatrix (jön fel a lépcsőn).
A régiségkereskedő (túlzott édességgel): Ah, bárónő is fölkelt már az asztaltól?
Beatrix (fönn a terraszon; mosolyogva): Igen, nem akartam, hogy apát elhíjják… Éppen a harmadik tósztját mondta.
A régiségkereskedő (egy mentegetőző mozdulattal): Én is kijöttem… ez a terrasz olyan hívogató… az ebédnek mindjárt vége lesz.
Beatrix: Igen, megyek is, és megmondom, hogy a feketekávét itt szolgálják föl. (Radovánhoz:) Ön sem jön már vissza?
Radován: Nem. Én is maradok… (Szünet. – Elkényszeredetten:) A bárónő, láttam, találkozott a gyerekekkel és megsimogatta őket.
Beatrix: Igen, mert úgy megsajnáltam őket.
Radován: Miért?
Beatrix: Mert olyan rútak. Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni… nekem valósággal fájt, mikor rájuk néztem… gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak, nem? (Szünet.) Hogy kerültek ide ezek a gyerekek? (Szünet.) Nem tudja, kinek a gyerekei voltak ezek?
Radován (sápadtan): De igen. Az én gyerekeim voltak.
Beatrix (megdöbbenve): Oh… kérem… bocsásson meg… Higyje el… Biztosítom róla…
Radován (halkan): Hogy szépnek találta őket.
Beatrix (őszintén): Én nem akarok önnek hazudni… hanem hiszen ön mondta nekem, hogy nincs családja. Miért mondta?
Radován (nagyon halkan): Mert az anyjuk elhagyott. (Szünet.)
Beatrix (hallgat, azután nagyon becsületesen): Higyje el, hogy nem volt szándékomban önnek fájdalmat okozni… és bocsásson meg érte. (Kezet nyújt.)
Radován (alázattal fogadja a kézszorítást): Tudom, hogy a bárónő senkinek nem akar fájdalmat okozni.
Beatrix (igent int és elmegy jobbra).
Radován (utána néz és folytatja az előbbi mondatot): De nekem mégis fájdalmat okoztok mindnyájan!… (Ökölbe szorított kézzel, halk, nagy dühvel:) Ha én már egyszer titeket látnálak úgy, hogy összegörnyedtek és nyögtök a fájdalomtól.
A régiségkereskedő: Ugyan kérem, ne álmodozzék… Jöjjön gyorsan és mondja, hogy mi van.
Radován (fanyar fájdalommal): Mi lenne?
A régiségkereskedő: Beszélt-e már Törővel?… Hajlandó-e Törő nekünk eladni a találmányát? Hajlandó-e eljönni, vagy elszökni innen? Vagy ismeri-e végre ön a találmány titkát? A dolog nagyon sürgős! És alig van rá mód, hogy én holnapnál tovább itt maradjak.
Radován (nyugodtan): Itt maradnak a többiek…
A régiségkereskedő (meglepetve néz rá).
Radován: Előttem ne titkolózzék; hiszen én mindent tudok… És engem ne sürgessen, mert senkinek a világon nem olyan sürgős ez a dolog, mint nekem.
A régiségkereskedő: Miért?
Radován: Mert nekem minden perc egy örökkévalóság; és mert az én perceim mégis sietnek.
A régiségkereskedő (megütközve): Mi baja magának?
Radován (fájdalomtól eltorzult arccal): Én… nagyon beteg vagyok. (Szünet.)
A régiségkereskedő (türelmetlenül): Szóval? Hogy állunk?… Ismeri ön a találmányt?
Radován: Nem. Az még mindig a Törő titka.
A régiségkereskedő: Hát hajlandó Törő nekünk eladni? Innen elszökni?
Radován: Még nem. De remélem, hogy nemsokára igen… Még ma… Egy-két óra múlva.
A régiségkereskedő: Miért?
Radován: Az altábornagy most vár táviratot Bécsből. A hadügyminisztérium kimondja a végső szót: mennyiért hajlandók megvenni a találmányt.
A régiségkereskedő: És?
Radován: És a távirat azt hiszem, már meg is jött. A lány azért hagyta ott az ebédet.
A régiségkereskedő: És?
Radován: És mert az altábornagyot én is informáltam, föltételezem, hogy csak a felét, csak a negyedét adják annak, amit Törő kért. És mert Törőt is informáltam, mert hetek óta rakom a taplót a fülébe, és mert amugy is vak és gőgös… (Szünet.) Föltételezem, hogy még ma szökik.
A régiségkereskedő (türelmetlenül): Hiszen ha csak végezhetnénk. Mi mindennel elkészültünk… És átkozottul sürgős a dolog.
Radován (röviden): Nekem a legsürgősebb… És most váljunk el, mert fölösleges, hogy bennünket együtt lássanak. Én visszamegyek az ebédlőbe.
A régiségkereskedő: Én akkor le a kertbe. (Elmennek.)
MÁSODIK JELENET.
Almásy, Kovács, Paula, majd A régiségkereskedő.
(Amint a régiségkereskedő hátul lement a parkba, a terrasz egy ideig üresen marad, azután a baloldali lépcsőn föllopózik Almásy, mögötte Kovács és hat szuronyos katona. Magyar bakák.)
Almásy (huszárfőhadnagy; vezérkari jelvény, középtermetű, barna, nyugodt, izmos, inas. Óvatosan a terrasz hátsó részéhez siet): Ő volt az. Nézze Kovács… az, aki ott befordul az alléba… Látja?
Kovács (gyalogos szakaszvezető; tartalékos; tehát nem a fiatal katonatipus): Látom, főhadnagy úr.
Almásy: Hát ezt kell nyakon csípni, Kovács.
Kovács (indulni akar): Elébe kerülünk a nagykapu felől.
Almásy (csettint a kezével): Halt!… Megálljunk csak. (Gondolkozik:) Ez akkor szimatot kaphat és megugrik… Itt várunk, míg visszajön. Ha szerencsénk van, előbb itt lesz, mint az ebédelők odabentről… (A katonákhoz:) Le a lépcsőn… bújjatok be ott az orgonabokorba. Ha intek, föl ide mind… Maga is húzódjék vissza Kovács… (idegesen:) A mindenségét… meg ne ugorjon ez a róka előlünk… De nem lehet mást csinálni, várni kell… (Idegesen és türelmetlenül járkál; benéz jobb felé, fölvillan az arca, odamegy a jobboldali ajtóhoz és suttogva beszól:) Petrovna Paula!… Paula!… Jőjjön csak; most megmutatom, amit igértem.
Paula (huszonhároméves, orosz diáklány; rövidre nyírott haj; az orosz diáklány ismert tipusa… Csodálkozva): Hát maga mit csinál itt?
Almásy: Türelmetlenkedem. Félek tőle, hogy nem sikerül elfognom egy érdemes honfitársát.
Paula: A régiségkereskedőt?
Almásy: Azt.
Paula: Ugy-e mondtam, hogy honfitársam?
Almásy: Igaza volt… mint mindig. De addig is, míg sikerül elfognom, bemutatom magának, amint igértem, Kovács Pál tartalékos szakaszvezetőt, a budapesti famunkások szakszervezetének egyik vezető emberét… (A leányt is bemutatja, komolyan, de érezvén a helyzet humorát:) Karanov Paula, vegyész, politikai menekült, a szociálista-párt volt pártvezetőségi tagja, a legutóbbi forradalom egyik vezetője.
Paula (komolyan kezet nyujt Kovácsnak): Jó napot elvtárs.
Kovács: Jó napot elvtársnő.
Paula (komolyan vizsgálja): A főhadnagy úr nekem azt mondta, hogy ön jó katona, elvtárs.
Kovács: Én az vagyok, elvtársnő.
Paula: És ha holnap megkezdődnék a háború, ön nem dezertálna.
Kovács: Nem én, elvtársnő.
Paula: És a többi magyar elvtárs se?
Kovács: Egyetlenegy se, elvtársnő.
Paula (hitetlenül): És ön forradalmi szociáldemokrata?
Kovács: Az.
Paula: Nem valami (megvetően:) nemzeti… vagy keresztényszociálista szervezet tagja?
Kovács: Hó… De nem ám…
Paula: Nemzetközi…?
Kovács: Az bizony. Osztályharci alapon. A kommunista manifesztum alapján. A termelési eszközök kisajátításának a programjával.
Paula (hitetlenül csóválja a fejét): Hihetetlen. – És ön szivesen harcol?
Kovács: Szivesen? Azt nem. De bizony én is harcolok, ha meg kell lennie. Bár lenne már meg.
Paula (meglepetve): Ön kivánja a háborut.
Kovács: Nem. De… mindig mondom a főhadnagy úrnak is… az teszi a mi helyzetünket, behivott tartalékosokét, itt keservessé, hogy mi itt várunk és a családunk otthon koplal. Ha csak ez másképp volna már.
Almásy (beszélgetés közben állandóan figyeli a parkot): Majd másképpen lesz ez is. Csak türelem kell. (Humorral:) Hiszen tudja Kovács…
Kovács (Paulához, mosolyogva): A főhadnagy úr azt állítja, hogy a szociálizmus eddig helyesen tette, ha hadseregellenes volt, de most itt az ideje, hogy militaristává alakuljon át.
Almásy (a parkba néz, bólintva folytatja): Mert a szociálizmus lassan meghódítja az államot és mert így neki kell gondoskodnia az állam fennmaradásáról.
Paula (szelid kicsinyléssel): És hogy a militarizmus, amely eddig antiszociálista volt, ezentul szociálista lesz.
Almásy (bólint): Ugy van. – Mert a néphadsereg csak akkor ér valamit, ha valóban a nép hadserege.
Paula (felülről lefelé): Igen, ismerem, ez a Törő elmélete.
Almásy (kinéz): Amelyet Törő cserben hagyott, hogy kiránduljon a részeg gőg anarchista mezejére. De amelynek az igazságát én óráról-órára bizonyosabbnak látok.
Paula (pedánsan): Ez, kérem, romantikus polgári álmodozás, amely nem ismeri az osztályharc egész elméletét és amely örökké kiegyenlítésről álmodozik, holott…
Almásy (a parkba néz): Vigyázni!… Bocsánat! hallgasson Paula kérem… Itt jön az emberünk. – Kovács, ha intek, hetedmagával ide. – Paula kérem, vonuljon maga is… Vagy, hm… maradjon itt.
A régiségkereskedő (nyugodtan jön föl a lépcsőn, meglátja Almásyt, mosolyogva): Ah, jó napot főhadnagy úr, jó napot kivánok…
Almásy (nyugodtan megvárja, amíg odaér hozzá, elfogadja a kezét, a másik kezével int a katonáknak és a balkezét rögtön rá is teszi a régiségkereskedő vállára): Jó napot… én önt ezennel letartóztatom.
A régiségkereskedő (előbb neki akar rohanni Almásynak, át akar gázolni minden gáton, egy másodpercig úgy van, hogy a revolvere után kap, egy másodpercig összehúzódik, mint az ugrásra készülő vadállat, azután észreveszi a szuronyos katonákat, akik körülveszik és elkezd nevetni): Ha… ha… ha… ha… Nagyon jó. Ez kitünő. Ha… ha… ha…
Almásy (nyugodtan): Siessen kérem a nevetéssel, mert a katonáim rögtön elkisérik… Kovács!… A revolvert kivenni a zsebéből.
A régiségkereskedő (túlzott fenséggel): Kérem én tiltakozom minden erőszak ellen, én tisztességes kereskedő vagyok, én hivatkozom ő excellenciájára, Westerland altábornagyra. (Egyre hangosabban kiabál.)
Almásy: Csend! Ha kiabál, betömetem a száját és meg is bilincseltetem… Kovács!… megmotozni.
A régiségkereskedő (megpróbálkozik méltatlankodással): Kérem, én…
Almásy (nyugodtan): Ön… ön nem Baumann József, nem régiségkereskedő; és én azt hittem, hogy az önök vezérkarának a tisztjei is olyan elegánsan tudnak belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen, mint a mi vezérkarunk tisztjei.
A régiségkereskedő (átalakul, kiegyenesedik; álkedélyessége eltünik; hideg gőggel engedi át magát az erőszaknak).
Kovács (átnyujtja Almásynak a kiszedett holmit): Tessék a pisztoly. Itt a tárca.
Almásy (átveszi): Jó… A folytatása majd a hadbiró úrnál… Kovács a foglyot lekiséri a…
A régiségkereskedő (nyugtalanul néz körül, nem jön-e valaki. Nyugtalankodva, lesben állva): Csak egy percet kérek még, csak azt szeretném, ha…
Almásy (udvariasan félbeszakítja): Sajnálom, semmit sem lehet. Ön senkivel sem beszélhet és tovább itt nem maradhat… Kovács, a foglyot átadja az őrnagy-hadbiró úrnak. Az úton az első gyanus mozdulatára lelövi. Két ember megy előtte, kettő szorosan mögötte. Az úton nincs megállás egy másodpercre sem.
Kovács (katonásan ismétli): A foglyot az őrnagyhadbiró úrnak. Első gyanus mozdulatra lelőni. Két ember előtte, kettő mögötte. Megállás nincs.
Almásy: Úgy van… Előre… indulj.
Kovács (tiszteleg, közrefogja a katonáival a foglyot és a baloldali lépcsőn lemegy vele).
Almásy (elgondolkozva néz a távozók után. Azután belenéz a régiségkereskedő tömött nagy tárcájába és figyelmesen nézegeti a benne levő kis papirdarabokat): Hm… hiszen ez nagyon érdekes lesz… (Még mindig a tárcára hajolva:) Nagyon köszönöm magának, kedves kis Paula, hogy fölhivta a figyelmemet erre a derék, bécsi régiségkereskedőre.
Paula (nyugodtan bólint): A második szaván megéreztem, hogy honfitársam. (Elgondolkozva:) Ez az érzékenységem talán azért olyan fájdalmas élességü, mert minden gondolatom a hazámé.
Almásy (gyöngéden bólint. Összehajtja a tárcát): És most mondja meg, meg volt-e elégedve az én tartalékos szakaszvezetőmmel.
Almásy: No ugy-e, hogy igazam volt: ugy-e, hogy ez a hadsereg olyan, hogy le lehet vele győzni a maga hazáját.
Paula (idegesen): Ne mondja kérem, hogy a hazámat.
Almásy: Megint igaza van: nem a hazáját, hanem a hazáját is elnyomó zsarnokságot.
Paula (elgondolkozva bólint): Igen… lehet… A nép itt derék, okos és érett, a népben megvannak a fejlett demokráciák jó tulajdonságai; (kissé száraz, előadó hangon:) de a többi osztályok aggasztó romlást tüneteket mutatnak: az emberek tunyák, henyék, elbizottak, gőgösek, szinte alkalmatlanoknak látszanak az állam fenntartására; nincsenek meg bennük az államot fenntartó tulajdonságok, nincs bennük önzetlenség, nincs bennük szolidaritás… nézze, mennyit ettek és mennyit ittak odabent; és katonákat rendeltek ki, hogy zenét is kapjanak a zsiros és füszeres ételek mellé.
Almásy (előbb félig mosolyogva, félig komolyan hallgatta a pedáns kis előadást, azután benéz a kastélyba és ijedten közbeszól): Várjon, kedves kis Paula, majd máskor… most mindjárt itt lesznek a többiek… és én még meg akarom magát kérdezni: mi van a kapitánnyal?
Paula: Theodorival?
Almásy: Igen.
Paula: Mi volna vele? Ostoba… Imád…
Almásy: Nagyszerű. És maga?
Paula: Utálom.
Almásy: Az nagyon jól van… csakhogy… kedves, drága, kis Paula: ne mutassa neki. (Őszinte szorongással:) Ha csak annyira tudna vele jutni, ha csak azt megtenné, ha csak azt a… hogy mondjam?… ha maga a mi jó ügyünk érdekében egyelőre azt az igéretet ki tudná belőle venni, hogy ő… hm… hogy ő magát… pénzzel dúsan ellátja… ha… ha… ha…
Paula (nyugodtan): Ha a szeretője leszek.
Almásy (megkönnyebbülten): Igen.
Paula: Az nagyon könnyű lesz.
Almásy: Azt hiszi?
Paula: Majdnem bizonyos vagyok benne… A férfiak általában hitványul szerelmesek tudnak lenni; de soha én embert nem láttam, aki ilyen nyomorékja lett volna a szerelmi vágyódásának.
Almásy (őszintén): Hát akkor, drága és kedves barátnőm, ha egyedül marad vele… de lehetőleg még ma délután… vegye ki belőle. Pontosan azt: mennyi pénzt költ magára, hogyha… hogyha…
Paula: Hogyha a szeretője leszek.
Almásy (mosolyogva): Igen… Megteszi?
Paula: Meg.
Almásy: Köszönöm.
Paula: Megteszem, bár alig akadt még elém férfi, akit ilyen hevesen utáltam volna, mint ezt a Theodori kapitányt. Milyen ember ez! Szép, kedves, mosolygó: utálom! Ha én ilyen szép férfi volnék, összevagdalnám karddal az arcomat, mint a dervisek Husszein ünnepén. Vagy himlőt oltanék magamba. Hogy legalább ragyás legyek, ha már ilyen szép vagyok.
HARMADIK JELENET.
Voltak, Westerland altábornagy, Beatrix, Törő, Theodori, Radován, több lakáj, közöttük a főlakáj, aki símán siklik ide-oda, mindenütt jelen van és gyorsan eltünik, végül vendégek: hölgyek és férfiak, a vidék előkelősége.
Az altábornagy (a nők elől menekül; szeretetreméltóan védekezik): Nem, nem, hölgyeim, lehetetlen.
Egy fiatal hölgy: Kegyelmes uram: csak azt legalább, hogy nagyhatalommal lesz-e háborunk?
Az altábornagy: De ha mondom, hogy én semmit sem tudok.
A nők: De igen. De igen. De igen.
Egy idősebb hölgy: Hát csak azt, kegyelmes uram, bizonyos-e már a háború?
A fiatal hölgy: Hiszen ha bizonyos, akkor egy nagyhatalommal egészen bizonyosan dolgunk lesz.
Az idősebb hölgy: Dehogy lesz…
A fiatalabb hölgy: Kegyelmes uram: nekem a vőlegényem van behíva…
Az altábornagy: De hölgyeim, ha mondom…
A nők: De igen, de tudja.
Az altábornagy: Ha mondom, hogy nem tudom, hát irgalmazzanak már. Nem tudom.
Törő: Hát tisztelt hölgyeim, irgalmazzanak szegény házigazdánknak. Higyjék el: elhihetik neki, hogy nem tudja.
Az altábornagy (kissé sértődötten): Miért ne tudnám?
Törő: Mert ebben a pillanatban talán még ő felsége a király sem tudja. (Általános fölzúdulás: Óh!… Hohó!… Hogy lehet ilyet mondani.)
Az altábornagy: No hát ez már mégis…
Törő: De hiszen ez világos… és nagyobb tiszteletnek a jelét a király iránt nem adhatja senki, mint az, aki azt mondja: maga ő felsége sem tudja, lesz-e háború.
Az altábornagy: Ezt meg is kell magyarázni.
Törő: Nagyon szívesen… (Leül. A feketekávét szervirozzák körülötte.) A háborút nem mi akarjuk, helyesebben mi nem akarjuk: sem az ország, sem a király. Mi védelmi állásban vagyunk. Most éppen úgy, mint öt évvel ezelőtt, öt évvel ezelőtt úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Az a nagyhatalom, amellyel szemben állunk, öt évről öt évre úgy tesz, mintha nekünk akarna rontani. Nem támad, de idegessé tesz, megijeszt, kifáraszt, izgalomban tart… Mert a maga népének az izgalmával nem törődik, öt évről öt évre megismétli ezt a játékot, amelyről mi sohasem tudhatjuk, mikor válik véres mérkőzéssé. Mikor válik tehát azzá? Majd akkor és nem előbb, ha ez a nagyhatalom elérkezettnek látja rá az időt. Most van-e ez az idő, az csak hónapokig tartó izgalom után derül ki; egyelőre nem tudhatja tehát ő excellenciája, sőt nem tudhatja ő felsége a király sem.
Az altábornagy (dörmögve): No így… így már más…
Törő: Ami egyébként nem is olyan örvendetes állapot.
Az altábornagy: Mi nem örvendetes állapot?
Törő: Az, hogy egy nagy birodalom öt évről öt évre engedi magát megrémíttetni, költekezésre és védekezésre szoríttatni, beteg embernek kikiáltatni, hogy végül szégyenkezve dugja hüvelybe ismét hiába kihúzott kardját és szégyenkezve élvezze a létet a legközelebbi ijesztgetésig.
Az altábornagy (mogorván): Preventiv háború?
Radován (halkan): Az a nagyhatalom, amely velünk szemben áll, a legbelső ösztönét követi, amikor fenyegetőzik és mi a legbelső ösztönünket követjük, amikor védekezünk.
Törő: Vagyis: az a nagyhatalom a terjeszkedő hatalmas és fiatal ország, mi pedig betegek vagyunk és megértünk a pusztulásra.
Radován: Mi, azt hiszem betegek vagyunk… megértünk a föloszlásra.
Az altábornagy (hevesen akar válaszolni).
Törő (közbevág): Ez az, ami nem igaz. Ez a babona az, ami bennünket gyengévé tesz. Ki hitette el velünk, hogy most rajtunk a sor?… Nem rajtunk a sor, hanem ő rajta a sor.
Fölkiáltások: Ah! Rajta! Miért? Hogyan?
Törő: Csak azt legyen bátorságunk kimondani, hogy mi a népeknek szabadságot viszünk, és az egész félelmes hatalom összeroskad, mint a hamú. Csak egyszer merjük azt mondani, hogy a mi demokratikus impériumunk föl akarja osztani ezt a velünk szemben álló birodalmat, mert Keleten a független államoknak egy hosszú sorával akarja Európát elválasztani a fölszabadított népétől: Finnországgal, Lengyelországgal, Ruténországgal, és hol van az a félelmes erő, amely öt évről öt évre meg merte tenni azt, hogy az élet és a halál játékára rákényszerítsen bennünket. Csak egyszer merje a mi birodalmunk megüzenni az elnyomott népeknek… mindnek… hogy velük van, – és megküldte a halálos üzenetet annak a hatalomnak, amely bennünket merészel halállal fenyegetni. (Mosolyogva és nyugodtan beszélt.) Nagyon egyszerű a dolog: az ő fölosztását kell európai programmá tenni. Ez az egész.
Felkiáltások: Bravó! Éljen!
Paula: Nagyon jó, csakhogy akkor sok mindennek át kell itt is alakulnia.
Törő: Majd átalakul.
Paula: Én nem is tudtam, hogy ön ilyen jó osztrák-magyar hazafi.
Törő (nyugodtan): Osztrák-magyar hazafiasság nincs és én azonkivül sem osztrák, de még magyar hazafi sem vagyok.
Paula: Igen hallottam, ön szociálista volt.
Törő: De már nem vagyok. Nem hiszem, hogy akármilyen embertömeggel igazi közösségem volna.
Paula: Akkor miért mondta el mindezt?
Törő: Mulattatott.
Paula (végignézi; nyugodtan): Ön énnekem munkaadóm. De ez nem gátolhat meg annak a kimondásában, hogy ön igen erkölcstelen ember.
Törő: Ön énnekem alkalmazottam, de ez nem gátolhat meg annak a kimondásában, hogy önnek nyilván tökéletesen igaza van.
Paula: Ezekről a dolgokról Magyarországon, úgy látszik, lehet elméskedni és tréfás hangon beszélni. Nekem azonban annyit meg kell mondanom, hogy én az olyanfajtáju emberekben, mint ön, az emberiségnek a leggonoszabb ellenségeit látom.
Törő (még mindig mosolyogva): Annyit nekem is meg kell mondanom, hogy most már látom, miért nem akadt munkaadó, akinél ön egy hónapnál tovább dolgozott volna… Az én erkölcsi züllöttségemen azonban egészen hiába háborodik föl: én az ön kémiai tudását béreltem ki, nem pedig az ön politikai meggyőződését… nekem tehát ön hiába erőlködik, én önt nem fogom kidobni.
Paula: Csakhogy én nem vagyok hajlandó…
Beatrix (közbevág): De kedves Paula, ne haragudjék: hiszen amit Törő mond, azt ő sem veszi komolyan.
Paula: Engem éppen az háborít föl, hogy semmit sem vesz komolyan. (Halkabban:) Én láttam, amint katonalovak a testvéreim véres holttestére léptek… és láttam, hogy barátaimat a börtönbe vitték; és láttam, hogy ezer meg ezer ember hiába halt meg a szenvedő milliók megváltásáért; én nem tudom türelemmel nézni, hogy vannak emberek, akik mindig készen vannak minden árulásra.
Beatrix: De ne higyje, hogy ő áruló tudna lenni.
Paula (hallgat, azután csöndesen): Az ön honfitársai között… akár osztrákok, akár magyarok… tulságosan sokan vannak, akik semmiféle erkölcsi törvényt nem ismernek.
Beatrix: De miért lennének azért árulókká?
Paula (vállat von): Aki azt teszi, ami jól esik neki, az árulóvá lesz.
Beatrix: De nekik nem esik jól az árulás.
Paula: Nem…?
Beatrix: Nem. Semmiféle törvényt nem ismernek, de az árulás nem esik jól nekik.
Almásy (észrevétlenül odalépett az altábornagy mögé): Kegyelmes uram…
Az altábornagy (meglepetve): Szervusz fiu… te már itthon vagy?
Almásy: Szabad egy háromperces audienciát?
Az altábornagy (elvonul vele balra előre): Na mi ujság?
Almásy (nagy lélegzetet vesz): Antal bátyám, kérlek, hallgasd meg nyugodtan, amit mondani akarok: – én ezt a te Baumann álnevü régiségkereskedődet letartóztattam és átadtam az őrnagynak, aki most hallgatja ki.
Az altábornagy: No hallod… én kikérem magamnak…
Almásy: Ez az ember nekem gyanus volt. A gyanumat igazolta az, hogy folyton ott őgyelgett, ahol nem kellett volna…
Az altábornagy: Római régiségeket keresett. Az én engedelmemmel.
Almásy: A Diocletián és Traján nyomait, ami tavaly épült péterhegyi várunkban.
Az altábornagy: Semmiesetre sem volt rossz szándéka…
Almásy: Abban sem, hogy titokban átjárt a Dunán a szerb partra és a román partra, ahol egy kis házat kibérelt?
Az altábornagy: Mi a csudának bérelt volna ez egy kis házat a román parton?
Almásy: Azt nem tudom. Annál rosszabb. Hadiállapotban vagyunk és nem engedhető meg, hogy egy idegen és ismeretlen ember…
Az altábornagy: Nem idegen és nem ismeretlen. A legkitünőbb ajánlásai vannak.
Almásy: Nem engedhető meg…
Az altábornagy: Az nem engedhető meg, hogy te az én megkérdezésem nélkül intézkedjél és hogy ostobaságokat csinálj. Értetted?
Almásy: Értettem… Itt az elfogott Baumann régiségkereskedő tárcája.
Az altábornagy (megnézi a tárcában levő papirokat): Óh!… Óhohó!… Ejnye a keserves mindenségét…
Almásy: Ezt a rajzot katona készítette… Ez a Baumann nem bécsi ember és nem régiségkereskedő, hanem vezérkari tiszt.
Az altábornagy: Ejnye… a keserves hétoltári…
Almásy (gyorsan): Kérlek, hallgass most egy másodpercre.
A főlakáj (odajött, elvette a kávéscsészéket, átadta egy lakájnak).
Az altábornagy: Mi az? Miért mondtad, hogy hallgassak?
Almásy: Mert nem akartam, hogy a főlakájod hallja, amit mondasz.
Az altábornagy: Miért ne hallhatta volna, hogy alaposan kikáromkodom magamat?
Almásy: Mert énnekem ez a főlakáj gyanus.
Az altábornagy: Hát… édes fiam!… Amiben igazad volt, abban igazad volt, de ha a kémkeresésbe belerészegedtél, ne kivánd, hogy én komolyan vegyem, amit részegségedben beszélsz. Az én cselédeim kitünő cselédek és semmi egyebek. A főlakájom tökéletes lakáj és semmi más. És én őket el nem kergetem azért, mert a hulló csillagban is kémet látsz… Most pedig ide hívom Theodorit és…
Almásy (gyorsan): Kérlek, ne hídd ide.
Az altábornagy: Miért?
Almásy (kissé kínosan): Nagyon kérlek… nagyon kérlek rá… hidd el, hogy helyesen cselekszünk… ne szólj Theodorinak egyelőre erről az elfogatásról.
Az altábornagy (elképedve): Miért? (Gúnyosan:) Talán Theodori is gyanus neked?
Almásy (kínosan habozik, azután határozottan): Igenis, Theodori is gyanus nekem.
Az altábornagy (mérgesen nevet): Óriási. Te meg vagy őrülve. Te komolyan meg vagy őrülve.
Almásy: A hadsereg érdekében… és az ország érdekében…
Az altábornagy: Te maniákus vagy… Te megőrültél… Én nem vagyok neked gyanus…? Én nem vagyok kém és áruló?
Almásy: Én könyörögve kérlek…
Az altábornagy (bosszusan): Eh!… (Hangosan:) Theodori!
Almásy (gyorsan): Kérlek, ne szólj neki.
Az altábornagy: Nem szólok neki arról, hogy mivel gyanusítottad. És azt köszönd meg nekem.
Theodori (Paula mellett ült és vele beszélgetett, most fölkel és derülten jön az altábornagy felé): Parancs, kegyelmes uram.
Az altábornagy (megvárja, míg odajön, azután megmutatja neki a tárcából kivett rajzot): Nézze csak ezt Theodori.
Almásy (úgyszólván lesben állva figyel Theodorira).
Theodori (megnézi a rajzot, azután megnézi a tárcát, azután teljes nyugalommal, derülten ránéz az altábornagyra és Almásyra): Ezt a rajzot katonatiszt készítette, – és ez a tárca az állítólagos régiségkereskedő tulajdona. Akit excellenciád elfogatott, mert nem régiségkereskedő, hanem kém.
Az altábornagy (elámulva): Theodori, – nagyszerű! – Honnan tudja?
Az altábornagy: Igy.
Theodori: Nagyon helyesen.
Az altábornagy: De honnan tudta?
Theodori: A tárcát megismertem; és a következtetés könnyü lett volna akkor is, ha ez a régiségkereskedő nekem nem lett volna amúgy is gyanús és ha nem készültem volna rá, hogy excellenciádnak javaslatot tegyek az elfogatására. Csak arra vártam, hogy innen elmenjen, mert nem akartam, hogy az elfogatás excellenciád kastélyában történjék.
Az altábornagy (egy kis szemrehányó éllel Almásy felé): Az talán jobb is lett volna úgy. No, így se nagy baj. De nagyszerü Theodori, hogy ezt is tudta. Semmivel sem lehet meglepni. Hm… és ennek a fickónak a holmiját majd átvizsgáljuk. Theodori ezt ugy-e, elvégzi és…
Almásy (gyorsan): Az őrnagy hadbiró úr nemsokára ideérkezik.
Az altábornagy: Jó; azzal együtt. Nagyszerü Theodori, hogy ezt is tudta. Nézze csak: Almásy azt mondja, hogy vannak itt még mások is, akiket szemmel kellene tartani. De hát ez képtelenség.
Theodori: Nem képtelenség, kegyelmes uram.
Az altábornagy: Micsoda? Maga is gyanakszik valakire?
Theodori: Gyanakodni? Azt nem mondhatom. De a helyzetünk olyan, hogy minden kézre vigyáznunk kell, amely a hadi titkaink körül babrálhat. És itt van egy szépen formált kéz, amely minden figyelmet megérdemel.
Az altábornagy: Micsoda kéz?
Theodori (halkan): A Törő asszisztenséé… a lelkes és kedves idegen kisasszonyé.
Almásy (magánkívül): Azért én a becsületemmel és a fejemmel kezeskedem… (Hirtelen legyűri a dühét. Teljes nyugalommal.) Pardon, – nem kezeskedem érte… Senkiért sem kezeskedem.
Theodori: Hiba is volna.
Az altábornagy: Igen. Mondja csak Theodori…
Theodori: Ez a lelkes kisasszony mindenekelőtt idegen. Másodszor nekem úgy tetszik, hogy erkölcsi tekintetben nem nagyon megbizható.
Almásy (alig birja a dühét megfékezni).
Az altábornagy: Úgy van, úgy van, – engem már többször fölháborított, amit mondott.
Theodori: Végül pedig vegyész, szakértő, éppen a Törő asszisztense, – és nekünk most a legféltettebb kincsünk a Törő találmánya, amely még nincs is egészen a kezünkben.
Az altábornagy: Nagyon helyes. (Aggódva.) De hát mit csináljunk akkor, hogy kézre kerítsük?
Theodori: Ha szabad előterjesztést tennem: egyelőre semmit. Ha elérkezik az ideje, én majd jelentkezem. (A derültsége mosolygássá lesz, meghajlik, halkan:) Hiszen excellenciád észrevette talán, hogy nem töltöm hiába az időt és hogy a legjobb úton vagyok.
Az altábornagy (elragadtatva): Nagyszerü, Theodori. Maga páratlan! Nagyszerü. (Jókedvében nevet; megveregeti a kapitány vállát és félkarral megöleli.)
Almásy (fuldokolva nyelte a mérgét; korrekt hangon): A legsürgősebb teendő mindenesetre az volna, kegyelmes uram, hogy a Törő találmányát végre megszerezzük.
Az altábornagy: Igen, igen… Persze, persze… A hadügyminisztériumból megjött a távirat.
Almásy: Megadják, amit Törő kér?
Az altábornagy: Nem.
Almásy (kétségbeesve): Kegyelmes uram, akkor könyörgök, ne is tárgyaljon excellenciád Törővel, mert eredményt nem ér el, őt ellenben elvadítja… és – ezzel számolni kell, akármi is a véleményünk az egyéniségéről – (keresi a szót:) oktalan elhatározásokra ingerli.
Az altábornagy (Theodorihoz): Hát hallott még ilyet valaha?
Theodori (derülten, nyugodtan): Nem vagyok a főhadnagy úr véleményén. Itt sok millióról van szó, az ország pénzéről, úgy, hogy az alkudozás és a takarékosság nem csupán jog, hanem kötelesség is; – kockázatot pedig, amellyel az alkudozás járna, egyáltalában nem látok.
Almásy (magánkívül): Ha Törő nem kapja a találmányáért azt az árat, amelyet megszabott, akkor elmegy oda, ahol ezt az árat megadják neki.
Theodori (nyugodtan): Én jobb véleménnyel vagyok a Törő hazafiasságáról.
Az altábornagy: Én is. Úgy van… És: köszönöm, elég volt. Mégis csak hallatlan, csak kimondani is: ha itt nem kap elég pénzt, akkor megy máshová… A találmánya nem is ér többet.
Almásy: Minden pénzt megér.
Az altábornagy: Nem igaz.
Almásy: De hiszen mi próbáltuk ki.
Az altábornagy: Hát én pedig nagyon jó helyről ismerem a hibáit… Kitől? Hát a saját emberétől, a másik asszisztensétől, Radovántól.
Almásy: Könyörgök: ne tárgyalj még vele.
Az altábornagy: Fogok: mihelyt a vendégeim elmentek. Elég volt. Köszönöm. Abtreten. (Theodorinak barátságosan int és visszamegy a vendégei közé.)
Almásy (elvegyül a társaságba).
Theodori (rövid séta után visszaül Paula mellé).
(Lent megszólal a zene.)
Az altábornagy (a nőkhöz, akikre nyilvánvalóan nagyon hat a zene): Hölgyeim, a zenekar most tüzes csárdásokat fog játszani. A park nagyon alkalmas rá, nincs kedvük egy kicsit táncolni?
Egy fiatal hölgy (kacér fájdalommal): Ah, holnap, ki tudja, kezdődik a háború; és mi táncra kényszerítsük itt ma azokat, akik holnap talán a halálba mennek?
Az altábornagy (a karját nyújtja; lovagiasan): Eh, katona sorsa: ma a bálterem parkettjén kell megállani a helyét, holnap a csatatéren… (Lemegy a lépcsőn.)
(Vidám zajgás közben lemennek a többiek is.)
NEGYEDIK JELENET.
Paula, Theodori.
Theodori: Maga nem megy le a tánchoz és a zenéhez?
Paula: Nem megyek… Én gyűlölöm a tömeges táncokat és utálom a tömegeknek szervirozott zenét.
Theodori: Pedig maga arra szánta az életét, hogy nagy és piszkos tömegeket szolgáljon.
Paula: Arra.
Theodori: Akkor szeretnie kell a tömegeket. Akkor… (közelebb húzódik hozzá) minden szeretete a tömegeké és… a szeretetéből nem jut senki másnak ugy-e…
Paula (nem veszi tudomásul a közeledést; elnéz a messzeségbe): Igen, de most szomorú vagyok és…
Theodori: És?
Paula: És ilyenkor mindig az jut eszembe: érdemes-e az embernek föláldoznia az életét? Nem mennek-e előre a dolgok én nélkülem is? És nem volna-e okosabb az életet okosan élni? Egyedül lenni? Vidámnak lenni? Boldognak lenni?
Theodori (egyre közelebb húzódik hozzá): Látja, drága kis lány, ez az igazság és ez a bölcseség: csak az én életem az enyém és az ember élje le szépségben az életét.
Paula: Ah, szépségben… Ha az ember el tudná zárni az életét mindentől, ami rút és ami beléje tolakszik…
Theodori (egészen közel hozzá): Kicsi lány: jöjjön velem és bízza rám az életét. Én gyöngéden bele fogom a kezembe és vigyázok rá… Keresek magának egy illatos, selymes és puha fészket… A rózsaszínű éjjeli lámpa a maga puha nyakára veti a fényét… (Még közelebb hozzá.) Vagy felöltöztetem magát (megfogja a kezét) rövidhajú kis lányom… fekete selyemtrikóba… Fekete selyemruhás kis apródom leszel és a nyakamra teszed a lábadat… kis apródom. (Megöleli.)
Paula (elbágyadtan engedi magát; azután megrázkódik és kibontakozik): Ah, mindez szép volna; de hiszen mindez lehetetlen.
Theodori (részegen): Miért volna lehetetlen?
Paula: Mind a ketten szegények vagyunk.
Theodori: Én nem vagyok szegény.
Paula: Egy szegény diákleány és egy szegény katona. Hagyjuk az álmadozást.
Theodori (megöleli): Ide figyelj: én nem vagyok szegény. Én elárasztalak pénzzel; puha nagy bőségben élsz, ha az enyém leszel. Eljössz velem innen?
Paula (kibontakozik): Ah, Theodori, látja, én nem vagyok olyan, mint más nők: – talán szemérmetlenség erről nyiltan beszélni…
Theodori: Nem szemérmetlenség. Okosság.
Paula (szégyenkezve): Talán szemérmetlenség, de én… én olyan bágyadt bölcseséggel nézem a világot, hogy megmondom: én nem tudok már nekivágni a bizonytalanságnak, a küzködésnek és a szükölködésnek. (Szemérmesen:) Tudom, rosszul tettem, hogy ilyen nyiltan beszéltem.
Theodori: Jól tetted, okos kis leányom, rövidfürtös kis apródom… Hiszen én láttam rajtad, hogy ezt akarod mondani és ide akarsz eljutni… Óh, rövidfürtös okos kis fejem: ugy-e egy hét óta gondolkozol azon, hogyan mondd ezt meg nekem?
Paula (lesütött szemmel): Igen.
Theodori: Hát ne félj: innen elmégy Bécsbe; ott berendezek neked egy lakást; és amikor elmégy, már akkor a kezedbe adok… mennyit… tízezer… húszezer… ötvenezer koronát. Elég lesz?… Egy fél évre?
Paula: Istenem, igaz ez?
Theodori: Nem hiszed, kis diáklányom? Úgy fogsz élni, mint egy hercegnő.
Paula: Nem tudom elhinni.
Theodori: Majd elhiszed, ha látod, hogy szórom az édes öledbe a pénzt. (Megöleli.)
ÖTÖDIK JELENET.
Voltak, Almásy; majd Theodori nélkül.
Almásy: Kapitány úr, jelentem alássan, ő excellenciájához.
Theodori: Megyek. Mi ujság?
Almásy: Az őrnagy-hadbíró úr van itt.
Theodori: Jó. Ön itt marad?
Almásy: Itt kell várnom ő excellenciájára.
Theodori (barátságosan üdvözli mindkettőjüket és elmegy).
Almásy (kiséri, utána néz, azután feszült várakozással visszafordul).
Paula (igent int).
Almásy: Mi az? Vallott?
Paula: Igen.
Almásy: Mit?
Paula: Ha elmegyek vele Bécsbe egy (utánozza) illatos, selymes, puha fészekbe, akkor ad tíz… húsz… ötvenezer koronát.
Almásy: Ezt mondta?
Paula: Ezt.
Almásy (ökölbe szorított kézzel): Oh! Akkor… (Csüggedten:) De hiszen ez még mindig nem elég. Igy ez még mindig nem elég. (Szinte az öklébe harap türelmetlenségében.)
HATODIK JELENET.
Voltak, majd az altábornagy és Törő.
(Az altábornagy hangja hallatszik.)
Almásy: Hát majd meglátjuk. Ezt is: köszönöm kis Paula.
(Az altábornagy hangja lent: Szervusz uraim.)
Almásy: Most menjen innen drága kis Paula… Nagyon köszönöm… Viszontlátásra.
Paula (elmegy).
Az altábornagy: Hol van Törő? Küldd ide.
Almásy: Már szóltam neki.
Az altábornagy: Te menj a többiekhez és ha készen vagytok, szólj nekem.
Almásy: Igen… (Habozik:) Antal bátyám, engedd meg, hogy még egyszer könyörögve kérjelek: ne beszélj még Törővel.
Az altábornagy: No hát ez már mégis… Kikérem magamnak. Elég volt. Hátra arc. Indulj.
Almásy (habozik, de).
Törő (fölsétál hátulról a terraszra).
Almásy (erre sarkon fordul és elmegy).
Az altábornagy (dühös; katonásan): Tessék helyet foglalni.
Törő (felsőbbséges és mosolygó; leül).
Az altábornagy (pattogva): Tudtára adom önnek, hogy a hadügyminisztérium várva-várt táviratát ma délután megkaptam.
Törő (nagyon nyugodtan): Ugy?… Na?… És?
Az altábornagy (bosszantja a Törő felsőbbsége): A hadügyminisztérium az ön találmányát öt millió koronáért átveszi.
Törő (föláll; vár; gőgösen): Nem veszi át.
Az altábornagy: De átveszi. Én föl vagyok hatalmazva…
Törő: Nem veszi át.
Az altábornagy: Miért ne venné át?
Törő: Mert én nem adom.
Az altábornagy (lobog benne a düh, hangsulyozva): Nem adja?! (Nyugodtságot erőszakol magára:) És miért nem adja?
Törő: Én excellenciádnak megmondtam, hogy húsz millió az ára. – Annyi az ára.
Az altábornagy (pattogva): Ez rengeteg pénz.
Törő: Én úgyis ajándékot adok az országnak, a hadseregnek, a hadügyminisztériumnak, a királynak… mindnyájuknak itt.
Az altábornagy (pattogva): Rengeteg pénz. Az ország pénze és nekünk nemcsak jogunk, hanem kötelességünk az alkudozás.
Törő: De ne velem alkudjanak. Mit kolduskodnak én velem…
Az altábornagy (pattogva): Nincs személyre tekintet. A monarchiával szemben mindenki egyforma.
Törő: Mindenki? Én is, aki győzhetetlenné teszem azt, aki mellé odaállok? Velem kolduskodnak, aki az életet és a halált tartom a kezemben? (Teljes indulattal, úgy hogy az altábornagy szinte megszeppen tőle:) Mit tudja ön: nem azért várakozik-e az a hadsereg, a mely velünk szemben áll hetek óta, mert még nem tudja, hogy én ki mellé állok? Mit tudja ön, nem jelenti-e a békét, ha én önöknek adom a találmányomat és nem jelenti-e a háborut és a vereséget, ha másnak adom?
Az altábornagy (megzavarodva): Akkor ingyen kell ideadnia. Köszönettel fogadnia, akármit kap érte. Akkor annál inkább a hazafiasság parancsára kell hallgatnia.
Törő: Eh!… Én mondtam már, hogy én nem tartozom senkihez.
(Szünet.)
Az altábornagy: Ön katonatiszt volt.
Törő: És nem egészen önként távoztam. Az adósságaim miatt el kellett mennem és belekerültem egy olyan nyomoruságba, hogy a száraz kenyérhéjakat szedtem volna föl az utcán, ha nem szégyeltem volna. Velem hát így hiába beszélnek… Összegezem azt, ami mondanivalóm még van: az én Hungaritom félelmesebb minden eddig volt robbanószernél; minden fegyver értékét megtizszerezi, az ágyúét megötvenszerezi, azt, akinek a tulajdonában van, győzhetetlenné teszi… Az ára húsz millió… Adok újabb huszonnégy órát, az alatt még nyilatkozhatnak önök: akarják-e, vagy nem.
Az altábornagy: A hadügyminisztériumnak utolsó szava volt az, hogy a találmányt öt millióért átveszi.
Törő: Akkor az én utolsó szavam az, hogy a hadügyminisztérium ostoba és hogy az öt milliójára fütyülök.
Az altábornagy (ki akar fakadni): Ejnye a keserves… (Legyüri a mérgét:) És mit szándékozik ön cselekedni?
Törő: A vendégszeretet itt megköszönöm és megyek oda, ahol okosabb hadügyminiszterek vannak.
Az altábornagy: Megy, hogy eladja másnak?
Törő (komolyan): Megyek, hogy eladjam másnak.
Az altábornagy (nevetni kezd).
Törő: Mit nevet?
Az altábornagy (nevetve, recsegő hangon): Hát azt hiszi maga, hogy mi magát innen elengedjük?
Törő (fenyegetően): Mi?
Az altábornagy (recsegve): Hát csak nem hiszi?… Háborús időben?… Hogy engedjük… menjen az ellenséghez?
Törő (villámló szemmel, ökölbe szorított kézzel néz vele farkasszemet. Az Almásy érkezése elhallgattatja készülő dühkitörését).
HETEDIK JELENET.
Voltak, Almásy; majd Törő egyedül és Radovánnal.
Almásy: Kegyelmes uram, jelentem alássan: az iratok átkutatásával készen vagyunk, az őrnagy-hadbiró úr kéreti excellenciádat.
Az altábornagy: Megyek. (Törővel le akarja zárni a beszélgetést.) Na! Na! Hát itt kell maradni békességben. Maradni. Meggondolni a dolgot. Elfogadni, amit ajánlottunk. Na! Majd estére azután megbeszéljük a dolgot. Na.
Törő (hideg gőggel, elfojtott dühvel hallgat).
Az altábornagy: No, isten velünk. Na, – nichts für Ungut! – Szervusz, szervusz. (Indul.)
Almásy (aggódva nézte Törőt, halkan): Szabad nekem, kegyelmes uram, néhány szót váltani Törővel?
Az altábornagy: Most nem. Most hagyd. Hadd rágódjék egy kicsit. (Elmegy.)
Almásy (kelletlenül vele megy).
Törő (egyedül maradt; fogcsikorgatva néz utánuk és ökölbeszorított kézzel néz körül. A dühe egyre nő; egyszerre elszánja magát és rögtön hangosan kiált): Radován!
Radován (rögtön megjelenik a kastély felől. A főlakáj nyitotta ki előtte az ajtót. Mind a ketten hallgatóztak): Tessék.
Törő: Radován, én innen rögtön el akarok menni.
Radován (lesben állva): Nehéz lesz. Ezek majd erőszakkal is vissza akarnak tartani bennünket.
Törő: Hát akkor meg kell csalni őket. Csináljon valamit, – bánom is én, – én nem maradok itt.
Radován: Ha ön csakugyan nem fél tőlük…
Törő: Én? Kinevetem őket.
Radován: És ha ön csakugyan tárgyalni akar azokkal, akik a találmányát meg akarják venni…
Törő (egy másodpercnyi habozás után): Tárgyalni akarok velük. Ha megadják azt az árat, amelyet kivánok, eladom nekik.
Radován: Ők nagyobb árat adnak, mint amennyit ön kíván. Ha tehát ön nem fél ezektől itt…
Törő: Nem félek, ha mondom.
Radován: Akkor egy félóra mulva indulhatunk, egy óra alatt a Dunához érünk és estére szerb parton vagyunk.
Törő (megütődve): Szerb parton? Oda nem megyek.
Radován: Hát román parton, ha úgy tetszik. (Szünet.) Az jó lesz?
Törő: Az jó lesz. (Szünet.) Át a Dunán. Ott szabad ember vagyok és szabadon alkuszom. Az jó lesz.
Radován: Egy félóra mulva, – egy negyed óra mulva itt leszek, – addig vigyázzon arra, amit tesz, – észre ne vegyék, hogy menni készülünk.
Törő (előbb nem akar a tettetésbe beleegyezni, azután fanyarul): Jó, majd vigyázok. (Elmerülten gondolkozik. Felkapja a fejét. Csenget.)
Radován (elmegy. Ismét a főlakáj nyitja ki az ajtót előtte. Távozás közben visszafordul. Inkább a főlakájnak, mint Törőnek): El kell távolítani az altábornagyot és Almásyt.
Törő (vállat von).
A főlakáj (bezárja mögötte az ajtót).
Törő (mélyen elmerülten gondolkozik, azután felkapja a fejét. Csenget).
A főlakáj (rögtön belép).
Törő: Hol van a bárónő?
A főlakáj: Lent a parkban. Néhány vendég még csak most búcsúzik.
Törő: Köszönöm. (Hátul lemegy a parkba.)
A főlakáj (utána néz; utána akar menni).
NYOLCADIK JELENET.
A főlakáj, Theodori, Az altábornagy, Almásy.
Theodori (balról feljön a terraszra és át akar menni a kastélyba).
A főlakáj (észreveszi; visszafordul, feljön a lépcsőn a terraszra, körülnéz, nem lát senkit, halkan megszólal): Kapitány!
Theodori (hátrafordul, megrettenve körülnéz, azután, mintha nem is a főlakájjal beszélgetne): Mit akar?
A főlakáj: Az altábornagyot egy félórára távolítsa el innen.
Theodori: Lehetetlen.
A főlakáj: Meg kell lennie.
Theodori: Nincs rá semmiféle mód.
A főlakáj (nyugodtan:) Keressen.
Theodori: Semmiféle ok nincs rá.
A főlakáj: Akkor csináljon okot… Itt jön… (Parancsolón.) Ön majd hazudik neki valamit.
Theodori: Igen, majd…
A főlakáj (kisurran a kastély felé).
Theodori (sóhajtva töröli meg a homlokát, azután hirtelen kihúzza magát és az érkező altábornagy felé fordul).
Az altábornagy (jön Almásyval:) Hát ez hallatlan Theodori, ez a gazfickó mindent tudott. Nagyon kell vigyáznunk.
Theodori: Igen, kegyelmes uram; és ezért arra is kérem excellenciádat, jőjjön le velem azonnal a barakkokhoz.
Az altábornagy: Dolgom van az irodában.
Theodori: Kérem excellenciádat, halassza ezt el és jőjjön le rögtön a barakkokhoz, mert… mert… (kétségbeesve gondolkozik).
Az altábornagy: Miért Theodori?
Theodori (eszébe jutott, amit mondania kell:) Ugy-e excellenciád keményen bánt most Törővel?
Az altábornagy: Igen.
Theodori: Törő elbizakodott, gőgös és beszámíthatatlan,… az imént különböző parancsokat osztott ki… és nekünk pótolhatatlan veszteség volna, ha a barakkokban őrzött anyag elpusztulna.
Az altábornagy: Ez igaz. (Almásyra néz.)
Almásy: Az anyag Törő nélkül teljesen értéktelen. Nem az anyagra, hanem Törőre kellene vigyáznunk.
Theodori (nagyot lélegzik:) Törő, azt hiszem, maga is ott van már a barakkoknál,… jó ha meg tudjuk előzni… és bebizonyosodott, hogy sohasem lehetünk elég óvatosak. Én azt hiszem, a barakkokat mindenképpen sürgősen meg kellene védenünk.
Az altábornagy: Ez igaz. Ne sajnáljuk a fáradtságot. (Indul balra.) Én, ha kell, egy egész zászlóaljat kirendelek a barakkok őrzésére… (Kimegy.)
Theodori (vele megy).
Almásy (kelletlenül követi őket).
KILENCEDIK JELENET.
Törő, Radován; majd Törő, Beatrix.
Radován (jön jobbról, Törőt keresi. Várakozik. Meglátja Törőt, aki a parkból jön): Jőjjön kérem.
Törő: Mi az?
Radován: Minden rendben van. Indulhatunk.
Törő: Én még nem megyek.
Radován: De minden perc elveszíthet bennünket. Az altábornagy minden percben visszafordulhat.
Törő: Mindegy. Én még nem megyek.
Radován: De mire vár? Hiszen ez őrültség.
Törő (lenéz a parkba): Most hagyjon itt engem. Egy félóra múlva jőjjön vissza.
Radován: Nem várhatunk egy félórát.
Törő: Eh, menjen most innét.
Radován (észreveszi a közeledő Beatrixet): Ah, ezért… Most esztelenséget akar csinálni.
Törő (nem törődik vele; néz Beatrix felé).
Radován: Őrültséget akar csinálni… Tönkretesz mindent egy őrültségért. Itt akar maradni? Fogságban akar maradni?
Törő: Most takarodjék innen… És tíz perc múlva indulunk.
Radován (visszavonul:) Tizenegy percünk már nincs. Hát siessen.
Törő (legyint neki, hogy menjen el).
Radován (kihuzódik).
Beatrix (feljön a terraszra).
Törő (elébe megy; szinte komoran): Köszönöm, Beatrix, hogy idejött.
Beatrix (őszintén): Azt hiszem semmi oka sincs az ilyen őszinte köszönetre, mert én akárhová elmentem volna, ha azt mondja, hogy beszélni akar velem.
Törő (nehéz lélegzettel): Igen, beszélni akarok magával Beatrix.
(Szünet.)
Beatrix (vár, azután megkérdezi): És mi mondanivalója van nekem?
Törő (habozik, nehezen mondja meg, szinte komor elszántsággal): Az Beatrix, hogy én szeretem magát. (Hosszú szünet.) És mi mondani valója van erre magának?
Beatrix: Hiszen… hiszen maga azt régen tudja. (A kezét nyujtja neki.)
Törő (lassan, szinte komor áhítattal megfogja a kezét, magához vonja és szinte keserű mámorral megöleli. Hosszú ölelés).
Beatrix (lesütött szemmel, de őszintén): Én szégyennek tartottam volna egy percig is titkolni, hogy szeretem.
Törő (sötéten, mámorosan): Én pedig, drága szerelmem, szégyennek tartottam volna a maga szerelméért úgy jelentkezni, mint ahogyan most mégis jelentkezem: könyörögve, koldus gyanánt, kudarc után és szegényen.
Beatrix: Maga gazdag. A leggazdagabb. És erős. A legerősebb. És mindent el fog érni, amit akar… És én úgy bízom magában, mint egy istenben.
Törő (mint valami drága illatot, úgy szívja be ezeket a szavakat): Akkor Beatrix én most szegényen, de a magamban való teljes hittel elmegyek innen és maga velem jön.
Beatrix (igent int).
Törő (boldogan): Igen? Velem jössz?
Beatrix: Igen. Hová?… Mikor?… Miért?
Törő (komoran, fanyarul): Hová? Még nem tudom. Mikor?… Most rögtön.
Beatrix (bámulva áll föl): Most rögtön?
Beatrix: Nem.
Törő: Miért?
Beatrix: Mert ezt nem tudom… mert ezt nem értem… mert ez szökés, mert ez csalás. Én megyek akkor, ha tudom, miért kell mennem, ha oda mehetek az apámhoz és azt mondhatom neki: apám, én most elmegyek.
Törő: Beatrix… én velem most kell eljönnie, kérdés nélkül és habozás nélkül és azonnal.
Beatrix (megrázza a fejét): Igy én nem tudok.
Törő (fanyar fájdalommal; habozva, lehajtott fejjel): Akkor…
Radován (megjelenik jobbról).
Törő: Akkor isten vele, Beatrix.
Beatrix (halkan, értetlenül): Isten vele.
Törő (indul).
Beatrix (fölsikolt): Megálljon. Hát istenem… Hát miért kell? Hát mondja meg…
Törő (odalép hozzá, elszántan): Beatrix… nekem el kell szöknöm innen, mert itt nem vagyok szabad ember. Menekülnöm kell olyan helyre, ahol ura vagyok magamnak és ahol azt, ami az enyém, amit én teremtettem, a találmányomat, annak adom el, akinek akarom… És most már csak perceim vannak… Ezért.
Beatrix (megdermedve): De hiszen az árulás.
Törő (türelmetlenül): Én nem tartozom senkihez…
Beatrix (ugyanazon a hangon):… ez árulás és bűn, és maga a fájdalomba és a veszedelembe megy. (Föláll, megsímogatja a homlokát, fölemeli a fejét.) Magával megyek.
Törő (örömmel): Rögtön jönnie kell, Beatrix. Most. Velem.