Egy kis bevezetés féle.
Bizony előre érzem, milyen nehéz tudomány lesz ebben a kis könyvben. De csak azért olyan nehéz, mert sokunk nem birja, de legtöbbünk nem akarja megtanulni.
Azért is nehéz még, mert az éle egy olyan vén fa tövének fordul, a melyet, mint néhai öregapáinktól ránk hagyott örökséget, sok száz, meg száz esztendők óta ápolgatunk, dédelgetünk. A babona vén fája ez, melynek bolondító gyümölcse mai napig sok embernek szája ízéhez áll. Igaz, hogy nagyon soknak a szájában is marad az íze; de már az nálunk úgy szokás, hogy nem szoktunk okulni a más kárán.
Ennek a vén fának – az igaz, hogy kissé már megkorhadt a dereka; de sok ápolója, öntözője akad a hasznáért; mert nem tréfa, hanem nagyon szomorú igazság, hogy a babona sok embernek a kenyér keresője. Akárhány világcsaló táplálkozik a babonás nép hiszékenységén; s ezeknek bizon nagy okuk van azon dolgozni, hogy a babonának valahogy ki ne veszszen a magja.
Pedig ebből a magból de sokszor nő olyan veszedelem, aminek nem csak egy ember, de százak isszák meg a levét. Természetesen ezt babonája válogatja; mert némi apró hóbortos babonás hit még senkinek se árt; mig a másik után holtig búsulhat, akinek a körmével a kezefejét is odaégette.
Alig lesz e könyv olvasói között egy is, aki egy-két olyan történetre ne emlékeznék, ahol a babonaság ott hagyta a kezeszennyét.
Nincs túlozva a dolog; de tizszer ilyen nagy könyv se lenne elég, ha mind azt a sok siralmas történetet le akarná valaki irni, amit könnyenhivő ember, a babonának köszönhet.
Mi az a babonaság?
A babonaság a józan észnek megtévelyedése. Lelki betegség; mely azonban hála istennek, nem épen gyógyíthatatlan baj.
Oktalan hit; amit se a tudomány, se a vallás tételeiből nem lehet igazolni.
Ha az ember valami dolognak olyan erőt tulajdonít, amivel az nem birhat; ha az ember valami nagyon természetes dolgot, épen természet ellenesen magyaráz.
Az a babonaság.
A babonás ember nem gondolkozik, hanem képzelődik. S a legegyszerűbb dologban is, amit szemével láthat s eszével tudhat; a legbolondabb rendkivüliséget hiszi, képzeli; mindig természet fölötti csodát s boszorkányságot kerget.
Teszem azt egy asztal, egy almáriom, amit a hidegről meleg szobába hoztak, elkezd repedezni, pattogni, hasadozni. Már a babonás ember arról azt képzeli, azt hiszi, hogy az váratlan halálesetet jelent. Pedig tudhatná, hogy az a szegény butordarab nagyon is természetes törvénynek lett áldozata. A hidegségnek összehúzó ereje van; a melegségnek pedig kiterjesztő, kitágító ereje. Ezt minden ember megpróbálhatja egy palaczkkal, amelyiknek üveg dugója van. Ha a palaczkot az ember a hidegre teszi, a dugóját pedig megmelegiti, akkor a dugó nem fog belemenni a palaczk szájába; mig csak a palaczk, meg a dugó megint egyforma hideggé, vagy meleggé, tehát egyenlő hőmérsékletűvé nem lesz.
Nos tehát, mikor az asztalt hidegről behozzák a meleg szobába; vagy ha ősszel, mikor a butorok a hűvösebb szoba levegőtől is összehúzva vannak, egyszerre kezdetét veszi a szoba fűtés; akkor olyan rohamosan kezdenek a fa részecskék a melegben kitágulni, hogy az bizon többnyire egy kis repedezéssel jár.
Ezt a természet törvénye diktálja igy; s a természetes dologban pedig ugyan semmi boszorkányság sincsen. A babonás ember azonban megrémül a butor-recscsenéstől s azt tartja róla, hogy bejelentette magát a halál, valaki elpatkol a házhoz tartozandók közül.
Más atyánkfiának pedig a garaboncziás diákra van a panasza, ha a jégeső elveri a határt. Harmadik a boszorkányra vet, ha a marhája hull, vagy kolera jár a vidéken.
Persze azt mai napság már a kis iskolás gyerek is tudja, hogy biz a jégesőt nem a garaboncziás hozza s hogy nem is lehet elállítani azzal, ha apja ura a küszöbbe vágja a fejszét; – de még a járványok okát is eltudja mondani a természettudományból. De mikor a garabonczás, meg a boszorkány sokkal régibb és jobb ismerőse urambátyáméknak; mint a természettudomány!
Hanem isten segitségével majd máskép lesz ez is; mert sok lett már másképen a világteremtése óta. Ma a kis gyerek megtanulja a természettudományt; s ha épen az apját rá nem birja is tanitani; – de mire a mai nemzedékből apák lesznek, akkorára sok babonás hitnek lesz a tudomány a megölő betűje.
Mert nincs olyan csodás, olyan rendkívüli, olyan természetfölötti dolog a világon, aminek a természettudományokban magyarázata nem volna. És határozottan kimondhatjuk, hogy a mikor ez a tudomány népszerűvé válik, az lesz a babonák halálos órája.
A babona eredete és az őshit babonás alakjai.
Ezt tudva, körülbelül tisztában vagyunk az iránt is, hogy honnét származik a babonáskodás. Ha vissza felé haladunk e régi századokon, s elérünk oda, ahol a művelődésből még nagyon kevés irmag mutatkozik; oda nagyon közel van már a babonák forrása.
Magát a babonák szülő anyját a régi népek csodákkal teljes hitében és rejtelmes vallási szokásaiban találjuk.
Mikor még az emberek nagyon keveset tudtak; hanem annál több badar dolgot hittek. És pedig mindent a vallásosság rajongásával hittek; s amit láttak, amit észleltek, ami körülöttük és velük történt, azt mind a vallásos hit szövetébe takarták.
A természet hatalmas és változatlan törvényeit nem ismervén, – annak működését és nyilatkozásait bizonyos jó és rosz szellemeknek tulajdonitották, amikkel vallásos képzelgésük benépesítette az egész világot.
Minden ligetnek; minden barlangnak; folyónak, pataknak, erdőnek, mezőnek, külön jó és rosz szelleme volt akkor; s még a jó istent is párosával, tizével, húszával képzelték; s egyik istennek több erőt és hatalmat tulajdonitottak, másiknak kevesebbet. Volt fő istenük, sőt istennőik is voltak; s ezeknek egész családjuk. S ezek mindegyike tett-vett az emberek sorsában. Az „Isten“ és az „Ármány“ volt a népek fő két szelleme. Az első mindig javára, a másik kárára munkálkodott a szegény embernek; aki természetesen az isteni és szellemi hatalom ellen semmi akarattal nem birt; hanem megadta magát végzetének s tűrte, ami történt vele.
A vallásosság sajátságos rajongásával hittek az első népek főpapjaikban; kik álmokat fejtettek; jelekből jövendőltek, s kiknek meghallgatása előtt a népek ezre soha nagyobb vállalatba nem fogott. Ilyenek voltak az egyptomi álomfejtők és varázslók; ilyenek a zsidók papi nemzetségei; ilyenek a régi magyarok Karkánjai, vagy táltosai; kiknek jós szavai szentirása volt a népnek.
A népek első családjai mind rabjai voltak e zagyva hitnek; különbség ha volt közöttük, legfölebb annyi volt, hogy egyik több, másik kevesebb istenben és szellemekben hitt. A hevesebb vérmérsékletüek, a keleten lakó népek; mint erősebb képzelődéssel birók, legjobban bele tévedtek a csodálatos hit tekervényes utaiba; és innét van ma is, hogy a keleti népek, akik közé jó magunk is tartozunk, leginkább hisznek még a rendkívüli, csodálatos, babonás dolgokban.
Aki pedig egyszer beleélte magát a babonás hitbe, az nehezen rázza le magáról ezt a belé kapaszkodó kullancsot.
Igy, mikor a népek a kezdetleges müveltségből kibontakoztak; midőn a zsidók a bálványozásból vissza tértek az egy Jehovához; a török népek az egy isten, az Allah imádásához; s a népek legnagyobb csoportja végre belépett a nagy keresztény népcsaládba; a régi hit rejtelmes csodáit nem birták mind megtagadni; jó részt át hozták azt az uj hitbe is; amit annál könynyebben tehettek, mert a csoda történeteket nem csak az ó-testamentom uralkodó vallása, a zsidó; de a török és a keresztény vallás is nemcsak megengedi, sőt tanitja is.
Nem is lehet tagadni, hogy sok babonaság azért nem akar kiveszni, mert a mai müveltség mellett is, maga a vallás ápol oly hitet, mely a tudatlan és müveletlen embert könynyen túlzásokra, valóságos babonára vezeti.
Ilyen része a vallásnak az, mely a jó és bukott angyalokról beszél; mely őrző angyalokat és ördögöket tanit; – melyek közül az első folyton az ember mellett áll és őt jóra vezérli; másika pedig vele incselkedik, roszra csábitja.
Ilyen továbbá a vallás azon része, mely a csodákról szól; s melyből kiindulva a tul vallásos, rajongó ember minden általa nem értett természeti tüneményt csodának gondol; álmaiban, véletlen körülményekben jeleket és intelmeket lát, miket jó angyalainak tulajdonit; – bajaiban pedig az ördögök munkáját látja s betegségeinek, járványoknak, szárazságnak, jégesőnek okozóját a rosz szellemek s azok kész szolgái az úgynevezett boszorkányok, táltosok, útonjárók, garabonczások s még isten tudja, hány eféle babonás teremtésekben keresi.
Természetesen a józan eszű ember mást hisz az angyalok és ördögökről; és mást hisz a csodákról is; mint a babonára hajló, vakhitü ember; akiket a nép „isteneseknek“ szokott gúnyolni.
Mert az okos ember tudja, hogy a jó angyal a tiszta lelkiismeret, a jámbor érzésű szív; mely az embert mindig csak oly dolgokra serkenti, amik istennek kedvesek, és az embertársaknak hasznára vannak.
Azt is tudja a józan eszű ember, hogy az ördög bizon nem olyan két szarvú, lángnyelvü, lólábú szörnyeteg; amitől a gyerek holtra ijed; még ha szilvából van is; hanem hogy az ördög az a gonosz indulat, az a roszra való hajlandóság, mely a gonosz embert folyton csak olyan dolgok elkövetésére ösztökéli, melyek isten előtt megvetettek, és emberek között átkozottak. Ördög az az olthatatlan szomjuság, mely az embert a mértékletlen italra hajtja; ördög az a gonosz kivánság, mely a más ember életét és vagyonát megtámadja; ördög a kártya szenvedélye; a bosszúság, a harag, a gyülölség; mely a gonosz embert hatalmába keriti és minden cselekedetét intézi.
A józan ember végre azt is tudja, hogy ma már nincsenek csodák; hogy csodák csak akkor történtek, mikor az emberi müveltség még kis gyerek korát élte; s hogy valamint a régi csodáknak meg van a maguk természetes magyarázata, – úgy meg van azon nehány rendkivüli dolognak is; amiket a könynyen hivők mai napság is látatlanban csoda számba vesznek.
Majd tovább; e könyvben, sorba vesszük a mi babonás népünk alakjait és kedvencz csodatörténeteit. Bemutatjuk a tudomány könnyen érthető nyelvén és világosságával azok természetes oldalait, s hiszem, hogy sok boszorkány mester, sok táltos, garabonczás, utonjárók és váltottak alól kirántjuk a gyékényt; s sok csuda történetet teszünk kézzel fogható s ököllel is fölérhető mindennapi dologgá.
Mielőtt azonban ezt tennénk; elmondok egy kis mese darabot, mit gyerek koromban hallottam s mely nagyon szépen megmutatja, hogy miből származik a világon a legtöbb babona.
Ebben a mesében egy öreg pásztor tanitja a három fiát a bölcs életre; s a többek közt azt mondja nekik: – „Legyetek okosak és kétkedők; csak azt higyjétek, amit láttok és kézzel megfoghattok. Legyetek szóban gazdálkodók; hallott dolgot soh’ se nagyitsatok. A világosságot keressétek; de a sötétségtől meg ne ijedjetek; mert aki fél, azt egy lehulló falevél is agyon ütheti.“
És igazában ez a három dolog: a hiszékenység; szószátyárság és félelem; a mitől az öreg pásztor gyermekeit félti, – legjobb melegágya a babonának.
A babonás embernek nem lehet olyan bolondot mondani, amit szentül el ne hinne.
A babonás embernek legfőbb szenvedélye, hogy hallott történeteket, tizszerezve, nagyitva tovább ad.
A babonás ember végre az éjjeli sötétségtől úgy fél, hogy minden árokban, bokorban, kisérteteket és szellemeket lát; s már naplemente után, egy előle hirtelen fölrebbenő madár s egy orra elé zizegve lehulló falevél is képes holtra ijeszteni.
Bár a jó öreg pásztor jó tanácsát minden okos szülő még a gyermekek bölcsője mellett, mindennapi imádságképen elmondaná; akkor kevesebb lenne a babonás, félénk és buta ember a világon.
Az ujabb babonák szörny-alakjai.
Vannak a nép-babonáknak olyan általános, egyszabású alakjai, a melyek minden nemzetnél ugyanazon formában és név alatt ismerősek. Akiknek csodálatos természete és emberfölötti titkos hatalmától egyaránt fél és retteg a babonás ember, az óperenczián innen is, túl is.
Ezeket szedjük mindenek előtt sorba. Szembe nézünk velük, s hiszem hogy közelről nézve e szörnyű hatalmú, rémséges teremtmények – minden félelmességüket elfogják vesziteni.
Ilyen rémséges alakok a boszorkányok, kisértetek, hazajáró lelkek, garabonczások, váltott gyerekek vagy táltosok, lidérczek, kincsőrzők, útonjárók, a sirból kikeltek és sárkányok.
A boszorkányok.
Végezzünk hát először is a legveszedelmesebbel, a boszorkánynyal; s ne féljünk tőle, hogy megront, hogy gúzsba köti kezünket lábunkat, megnyergel s úgy lovagol rajtunk a szent Gellért hegyére.
A boszorkány minden népbabonának egyik főbb alakja; s mint a képzelődés, félelem és butaság teremtménye, lényegre ugyan egyforma szabású, de alakra nézve különböző.
A legtöbb nép a boszorkányt vén asszony képében képzeli; de néha öreg emberre is rá fogja a boszorkány nevet; s a babonás hit szerint az ilyen boszorkány elbirja magát változtatni mindenféle állattá, legszivesebben pedig vörös, vagy fekete kutyává és macskává, vagy vörös kakassá; továbbá forgószéllé, viharrá s más csodálatos dologgá.
A boszorkányokat rettenetes hatalommal ruházza föl a képzelet. Mint az ördög hatalma alatt, és a rosz szellemek szolgálatában álló gonosz teremtések, rémítő bajokat okozhatnak az embereknek; már t. i. a babonás emberek hite szerint.
Megronthatják az embert, mindenféle betegségekkel és járványokkal; megverhetik a legundokabb Lázár-betegséggel; az állatokat dögvésszel elpusztíthatják; elfoghatják az esőt, s eladhatják az ördögnek a föld zsirját és termékenységét, s olyan aszályt támaszthatnak, amely kiégeti a földből még a legkissebb fűszálat is; elkötheti a férfiak erejét; elapaszthatják az asszonyok termékenységét; elvehetik a tehén hasznát és elverethetik a határt kegyetlen jégesővel.
Szóval egy jól megtermett igazi boszorkány, tönkre tehet nem is egy határt, hanem egész országot.
Bandi aki nem hiszi!
Hát még ha az ilyen vén boszorkány, különösen is megharagszik valakire; aztán azt annak módja szerint megnyergeli; fölkantározza, s ugy lovagol rajta a szent Gellért hegyi boszorkány gyülésre. Pedig megcselekszi a vén banya akárkivel, aki kételkedik hatalmában.
Ime ni! szinte látom, hogy egyik-másik urambátyám, aki ezt olvassa vagy hallgatja; hogy hányja magára a farkashurkot; s azt mondja közbe, hogy biz ennek fele se tréfa dolog; mert ő is ismert ilyen boszorkányt, talán még maig is ismer, s az őtet egy ízben már meg is nyomta!
Nos tehát ne tréfáljunk a boszorkánynyal; hanem ismerkedjünk meg vele tőről-hegyre: hová való, honnét jön és mit tud ő kigyelme?!
A boszorkány legbizonyosabban a régi hit maradványa; csakhogy hajdanában még láthatatlan rosz szellem volt, akiről a régi kor gyermekes eszű népei azt hitték, hogy látatlanul az emberek kárán dolgozik.
Később a láthatatlan szellem látható alakot kapott; amennyiben a néphit egyes embereket, azoknak titokteljes, vagy a többiétől elütő életmódja miatt, a szellemektől megszállottaknak hitt.
Voltak jó szellemtől megszállottak; a milyenek a táltosok, vagyis papok voltak, kik a nép javára jósoló s gyógyító hatalammal birtak.
Voltak aztán rosz szellemtől megszállottak, rút alakú, visszataszító arczú és formájú vének; kik a gonosz szellemek parancsából, mindenütt csak a nép kárositása s megrontására törtek.
Ha a szegény embernek baja volt, azt előbb pusztán csak a rosz szellemeknek tulajdonította; később azután haragosai, és ellenséges indulatu embertársai között keresett egyet, aki a rosz szellemek haragját, csupa bosszúállásból szegény fejükre zúdítá és ingerelte.
S ha valakinek baja akadt; elég ha egy haragosa volt, már arra ráfogta, hogy az az ördögnek szolgálatába adta a lelkét, s ezért a gonoszok pártfogása alatt, a bajt ő hozta a nyakára.
Hogy ilyképen származott a boszorkányok fogalma, azt eléggé bizonyítják a boszorkány pörök irományai és a boszorkány itéletek; a melyekben ilyen boszorkánysággal vádolt szerencsétlen emberre kivan mondva, hogy „testét, lelkét eladta az ördögnek; az ördög szolgálatában áll s az ördög hatalmával embertársát vagyonában, egészségében sőt életében is megrontja.“
Hogy honnét vette a babonás alak a „boszorkány“ vagy „boszorka“ nevet; ma már alig lehetne kiokoskodni; talán, akiknek kedve telik a szószármaztatásban, föltalálnák benne a „bosszú“-állás fogalmát is, de hogy miképen származott az alak maga, az az elmondottakból világos.
Valamint napnál világosabb az is, hogy az egész boszorkány-féle história nem egyéb, mint a régi műveletlen s tudatlan kor hagyománya, s a beteges képzelődés szüleménye; akit józan ember szeme még soha sem látott; keze nem tapinthatott; akinek hangját még ember nem hallotta, sem cselekedetének nyomát magán, vagy embertársán nem tapasztalta.
És mégis, szégyen-szemre kell bevallanunk, hogy voltak olyan idők, mikor a boszorkányok létezésében tudományos emberek is hittek. Az igaz, hogy akkoriban azt már tudományos embernek nevezték, aki a saját nevét olvashatólag le tudta irni.
Ma ezt a tudományt már az inges gyerek is érti.
Nekünk magyaroknak volt egy dicső királyunk; Könyves Kálmán király, aki már e régi babonás időkben kimondotta egy törvényben, hogy „boszorkányokról, mert olyan nincs, törvény előtt szó se legyen!“
De az emberek okosabbak akartak lenni az okos királynál, és bizon egyenkint keresték elő a boszorkányokat; sőt úgy hitték, hogy találtak is. És az ilyen szerencsétlen teremtéseket törvény elé állították, kínzó szerekkel vallatták s egyre másra égették.
Ezen időben elég volt, ha valaki vallástalan életű, káromkodó s botrányos viseletű volt, hogy rákiáltsák a boszorkány nevet. Erre mutatnak a boszorkány itéletek, melyekben nem egy öreg asszony és ember máglya-halálra ítéltetett azért, mert: „az egy igaz istent, a szent-háromságot, a szűz Máriát, istennek szent anyját megtagadta.“
Láthatjuk ebből, hogy ezidőben a boszorkány-kultusz tanai szerint a vallásujjítók, s a reformált új vallás követői, mind máglyára való boszorkányok voltak.
Megjárnánk kedves atyámfiai, ha mai napság is igy állna a dolog.
De akkor még másképen is állott. Az ilyen szent-háromság tagadók és új vallás követőkre ráfogták, hogy „ők az ördög szolgálatába állottak, annak seregében kapitánykodnak, nekik eladták testüket, lelküket; följárnak a szent Gellért hegyre az ördögökkel mulatni, tánczolni sőt fajtalanul párosodni is. S hogy az ilyen ördög szolgálatában állók az ördög hatalmával megronthatják az embereket testükben, lelkükben és vagyonukban; betegségeket parancsolhatnak rájuk, amit egyedül csak maguk birnak meggyógyítani.“
És a jó isten a megmondhatója, mi minden rosszat fogtak az ilyen szerencsétlenekre. S a boszorkány üldözésbe belemelegedett bírák uraiméknak elégséges vád volt, ha valaki rákiáltotta embertársára, hogy az boszorkány!
Azt mindjárt befogták, hurczolták a törvény elé s annak aztán jaj volt az élete. Mert a lelkiismeretlen törvény és tudatlan bírák előtt haszontalan volt minden védelem.
Még legjobban járt, aki magára vallotta mindazt a bűnt, amivel vádolták. Igy legalább hamar vége volt a dolognak. Elitélték és megégették.
De aki tagadta a vádat, aki istenre, emberre apellált ártatlansága érzetében; annak jobb lett volna nem is születnie.
Az ilyet aztán szép módosan vallatóra fogták. Először összepréselték az újjait, hogy a körmei alatt bugyogott elő a vére. Körülsrófolták a fejét, hogy a halántékán fölpattantak az erek s megrepedezett a fejcsontja; azután rákötötték egy a levegőben forgó kerékre s azzal forgatták olyan sebesen, hogy félholtra szédült.
E kellemetes kommóció után, leültették a szerencsétlent pihenni, egy szögekkel kibélelt székre; hogy legalább húsz hegyes szögbe ült egy-egy mozdulatra. Azután a háta közepén összekötötték a kezeit; ökleire hurkot vetettek s csigával föl és lefelé húzogatták a levegőben; aztán borsó szalma tüzet gyújtottak alá s megfüstölték s félig megpörkölték.
Már ennyi kínozásra tiz közül kilencz, csakugyan szivesebben vallott magára bármily igaztalan bűnt, csakhogy legalább hamarabb vége legyen kínjainak.
Mert nem kell gondolni, hogy ha mind e kínzó vallatás daczára, a boszorkánysággal vádolt ember nem vallott; akkor talán ártatlannak mondották. A világért se! – Még csak ezután következett a viz próba, az usztatás; és a mérő próba.
A hideg viz próba, vagyis usztatás abból állott, hogy a boszorkánysággal vádolt szerencsétlen embernek kötelet kötöttek a derekára és bele vetették a vizbe. Ha a vádlott a vizben el nem merült, akkor boszorkány volt; tehát kihúzták a vizből s megszáritották a tüzön. Megégették. Ha pedig lemerült, akkor folyton eresztették utána a kötelet, mig a gyöngébb természetüek nem győzték szuszszal s belefultak. Az ilyenre aztán kimondták a szententiát, hogy nem volt boszorkány.
De ha valamelyik erősebb természetű ember sokáig ki birta a viz alatt; vagy kövérsége folytán le nem merült a vizben, kivételesen még egy próbára: a mérő próbára itélték; megmérték, hogy hány fontot nyom?!
Ez a mérő próba volt az utolsó; aki ezt megállta, innét lehetett csak szabadulása. És ezt jól tudták a birák; és miután azt is tudták, hogy ha ez utolsó próbán ártatlannak mondják ki a vádlottat; az embertelen kínzásokért meggyűlhetik a bajuk; azért ha eddig ki nem világosodott az agyon próbált ember boszorkánysága; kisütötték azt a – mérő próbán.
Megmázsálták a szegény vádlottat, és ráfogták, hogy ime az egész ember, mindössze egy fontot, vagy öt-hat nehezéket nyom; tehát világos, hogy boszorkány.
Ekkor aztán kimondatott az ítélet és irgalom nélkül végre is hajtatott.
Igy bolondították maguk a bírák a népet s a szegény nép, melynek mindig van elég baja, készséggel hitte, hogy mostoha sorsának; a nehéz időknek; – testi és vagyoni bajainak, csakis a boszorkányok az okai.
Legdühösebben tört ki a boszorkányüldözés a török uralom végén; mikor a vagyonilag tönkre silányult s lelkileg elbutult nép, elvesztve kedvét a munkától és élettől, minden idejét csak imádkozásban és bucsújárásban tölté; s aki e helyett dolga után látott és jobban boldogult, arra ráfogták, hogy az ördöggel szövetkezett s azért gyarapszik, mert a magyar föld zsirját és a folyamok halát eladta a törökországi boszorkányoknak. Aki nem bujta mindig a templomokat; az előttük istentelen boszorkány volt; – s ezen időből többeket megégettek csak azért, mert a templomba nem jártak, nem gyóntak, nem áldoztak. S egyet azért égettek el, mert áldozáskor kivette a szájából az ostyát, és kendőbe takargatva haza vitte.
Ezt pedig mai napság is akárhány babonás öregasszony megcselekszi, mert azt hiszi, hogyha szent ostyát tartogat a ládájában, akkor nem ég le a háza. Megjárhatná szegény jámbor, ha háza helyett jó magát égetnék el mai napság is, mint hajdan.
Sok furcsábbnál furcsa, de egyszersmind hajmeresztő dolog van a boszorkány pöriratokban leirva; s ha az ember papirosról nem olvasná, bizon alig birná elhinni, hogy olyan szerencsétlen idők is voltak szegény hazánkban.
De nemcsak hazánkban, hanem a föld valamennyi országaiban; mert a babonás hit olyan mint a pestis; egyik emberről elragad a másikra s egész országokon át vándorol széltében-hosszában.
Ez időben történt, hogy egy öreg ember egy békát, hogy a keresztény vallást kigúnyolja, megkeresztelt. A törvényszék elitélte mint boszorkányt; és a békával együtt máglyán megégették.
Egy bába-asszonyra pedig, aki különben kuruzslóné volt, ráfogták, hogy kétezer gyereket az ördög nevében keresztelt meg. Ezt is elégették.
Egy mészáros mestert úgy mértek meg a bírák uraimék, hogy csak öt nehezéket nyomott. Természetes, hogy a szegény fejét szintén elégették.
Egy kőmives legényre rákiáltotta a szomszédasszonya, akinek a lányát a legény faképnél hagyta; hogy boszorkány. Hogy ő látta, mikor a legény fekete kutya képében egy gyereket megharapott. Ugyanekkor a nép a kutyát megfogta és valaki levágott a szőréből egy csomót, a harapás helyére. Szerencsétlenségére a legény vasárnapra egy kissé kicsípte magát, megnyíratta a haját és megborotválkozott; a babonás nép aztán azt fogta rá, hogy a haja vágásán meg látszik a nyoma annak a levágott szőrcsomónak, amit a fekete kutya bundájából nyírtak le. Hiában védte magát a jámbor még a borbélyával is; bizon elítélték a szegény fejét s meg is égették.
Valami Dókáné nevű öreg asszonyt pedig arról vádolták, hogy a szomszédjának a kis fiát, aki a kertben édesfát ásott, bikaképében megdöfte. Ezt ugyan senki se látta, de a kis gyerek, aki különben nyavalyatörős, nehézséges volt; álmában mindig bikákkal vesződött s mikor Dókánét látta, azt mondta, hogy olyan volt a bika, mint ez az asszony. Enynyi volt az egész bizonyiték ellenébe és mégis elitélték.
Igy csinálták maguk a bírák egyik boszorkányt a másik után; s mert ahol nagy a szegénység, több az erkölcstelenség is; s igy ez időkben oly nagy számmal fogdosták össze a boszorkányokat, hogy elrémül az ember, ha a szententiákat elolvassa.
1728-ik esztendőben egy német tudós tartózkodott Szeged városában, ahol közbe legyen mondva, mai napig meg van a boszorkány-sziget, melyen az ilyen szerencsétleneket elégették. Ez a német tudós a „Frankfurti ujság“-ba levelet irt Szegedről s a többek közt azt mondja: „Nem régen itt több férfit és asszonyt fogtak el, akiket boszorkányság űzésével vádolnak; és nemcsak a legszigorúbb vizsgálat alá vétettek, de a máglya halál is rájuk szententiáztatott. De mielőtt megégették volna őket, előbb víz és mérő próbára tétettek. Hosszú kötélen a vízbe eresztették őket, de biz azok a víz szinén maradtak. Ekkor megmérték őket s egy vastag asszony csak másfél nehezéket nyomott; férje pedig öt nehezéket. – Mult pénteken tizenkettőt égettek meg; köztük magát a város bíráját is. – Még nyolcz boszorkány van fogva, kiket már megúsztattak és megmértek. Tegnap megint húsz boszorkányt fogtak el.“
Égbe kiáltó volt az a butaság, melynek ennyi ember-élet esett áldozatul; s maga az a körülmény, hogy ennyi ember halt meg a máglyán; leginkább bizonyította, hogy a boszorkányság csak a babonás emberek képzelődéséből származott. Mert hiszen azt is hitték akkor, hogy az ördög a valódi boszorkányt, mint hű szolgáját, az égő máglyáról is megmenti. Már pedig ilyen eset egy se fordult elő s igy ez is mutatta, hogy a szegény áldozatok, kiket mint boszorkányokat elégettek – csak a babonaság és butaság vagy pusztán bosszúállás áldozatai voltak.
Hanem a szerencsétlenek között olyanokat is találunk, akik a vallatásoknál egész büszkén jó szántukból boszorkányoknak mondják magukat. Hajmeresztő dolgokat vallanak magukra; amik soka meg nem történtek; de meg se történhetnek. Büszkén és kihivóan vetik a birák elé, hogy őket hiában üldözik, hiában vetik börtönbe és hiában itélik máglyára; mert az ördög, akinek szolgálatában állanak, őket úgy is megszabadítja a börtönből és máglyáról; hanem akkor jaj lesz azoknak, kik kezet mernek reájok tenni; jaj lesz annak, aki őket föladta; aki ellenük tanúskodik; de még jaj annak a birónak is, aki őket el meri itélni!
Az ilyen dolgokon aztán egy kicsit meg akad az ember. Hogy talán még is van valami a dologban! Pedig dehogy van; mindjárt a nyitjára érünk a megmagyarázhatlan hetvenkedésnek.
Első oka ennek az, hogy a szerencsétlen bevádolt teremtés azt hitte, hogy majd igy megrémíti az ellene fölszóllalható tanúkat, sőt magukat a birákat is; és azok nem merik elítélni.
Második oka ennek az volt, hogy az ily bevádolt már úgy is tudta, hogy se isten, se ember őt megnem mentheti; tehát inkább magára vallott kinzások és próbák nélkül; hogy a kinos vallatást elkerülje. De az ilyenek aztán egyúttal boszút is álltak a föladókon, sőt magukon az itélő birákon is. Mert csak anynyit kellett mondaniok hogy ez, vagy amaz; a Péter vagy a Pál szintén boszorkány, hogy velök volt a boszorkány gyűlésen; s azt a szerencsétlent aztán azonnal elfogták, vallatták és irgalmatlanul megégették.
Igy vallott egy gyerek, egy csizmadia inas pajtására, hogy az a határt elverette jéggel. S a szegény borzas inast is máglyára juttatta.
Igy vallott egy asszony, magára a szegedi biróra Rózsa Dánielre; s bizon biró uram is máglyára jutott. Mint az imént a német tudós is emlité levelében.
A harmadik és leggyakoribb ok pedig volt a következő:
A boszorkány tudni illik többnyire a kuruzslónék soraiból telt ki; akik, – nehogy valakinek csak még kételkedni is eszébe jusson, az ő gyógyító és rontó erejükről; életüket és cselekedeteiket titokba burkolták. Nappal nem igen mutogatták magukat, egymás közt csak éjjel érintkeztek s a gyógyitásokat is csak saját sötét kunyhóikban, vagy pinczékben végezték; ahol egyúttal a tűzhely is állt a kuruzsló kenőcsök főzésére; mikhez füveket, babonás rongyokat, emberi hajat, köröm-hulladékot, kigyót, békát össze válogattak; amivel a tudatlan embert bámulatra inditották; főzés és gyógyitás közben értelmetlen mormogást vittek véghez s kuruzslásuk titkát senkinek elnem árulták, épen mint a mai javasasszonyok.
S az ilyeneket a nép ösztönszerüleg boszorkányoknak hitte; kedvükbe iparkodott járni; nehogy kárt okozzon személyének vagy jószágának; sőt ha valami baja akadt, az ilyen kuruzsolókhoz fordult segitségért, aki aztán jó pénzért, egy kis hókusz pókusszal és titokteljes ráimádkozások s kenőcsökkel, mindig szivesen szolgált a hozzá forduló szegény embernek.
Miután pedig a babonás hit szerint az ilyen kuruzsolók, vagy mondjuk: boszorkányok csak maguk birták és tudták gyógyitani azokat a betegségeket, amiket a nép fogalom szerint ők maguk zúditottak az emberre; azért bizon a nép nagy félelemmel viseltetett az ilyen boszorkány és egész családja iránt. Mert az ilyen kuruzsoló boszorkányok azt hirdették a népnek, hogy ők tudományukat a szellemektől tanulták s azt családjuk minden tagja egymástól, s fiú az apától örököli.
Ez a boszorkányság, vagy is inkább kuruzsolás tehát valóságos kenyérkereset volt. Azért, ha egyik másik tagja a kuruzsoló családnak, mint boszorkány a törvény elé került; miután már úgy is tudta, hogy a halált elnem kerülheti; tehát hogy a nép előtt még inkább rémitőbbé és félelmetesebbé tegye hátramaradó családját; azért olyan dolgot is magára vallott, amit soha el nem követett, s amit megtenni soha sem is birt volna.
Volt még végre egy oka az ilyen önvallomásnak; ami szintén nem egy esetben fordult elő.
Ugyanis, mint minden rendkivüli dolognak, úgy a boszorkányság fogalmának is megvolt az a csalogató hatása; amilyen minden titokszerüségnek van a kiváncsiakra nézve. Bizon nem egy-két ember, kiváncsiságból is szeretett volna részt venni olyan boszorkány-gyűlésen, ahová az ember piszkafán repül. És a vén kuruzslónék, jó pénzért, ilyen dologra is megtanitották a kiváncsi, babonás embert.
Valami bolonditó, hevitő erejü bogyókból és kőrisbogarakból olyan igazgató kenőcsöt készítettek, hogy aki azzal testét bekente, az a legnyughatatlanabb izgalmas álomba merült: s oly élénken álmodta végig azt, amiről egész napokon át gondolkodott, mintha csak ébren történnék az vele.
Az izgató kenőcs se fölébredni, se elaludni nem engedvén; fél álom és ébrenlét közt a legnagyobb lázban, éles képzelődése elvitte őt a levegőn keresztül a szent Gellért hegyére; ahol mindent úgy festett elébe beteges, lázas álma, amint azt előtte a vén kuruzslóné elbeszélte. Ott látta a temérdek sok boszorkányt, a sok ördögöt és gonosz szellemeket. Azokkal dőzsölt, mulatott, tánczolt; s mikor mulatságának vége volt; tudni illik, a kenőcs okozta lázas álom már tünedezni, fölizgatott képzelődése lohadni kezdett, akkor visszaszállt a levegőben, egy piszkafán lovagolva, s a kéményen keresztül bebukott a szobája kellő közepére.
És csakugyan, mikor kinos álmából az esés fájdalmai fölébreszték; ott találta magát a szoba közepén a földön; ahová lázas hánykolódása közben az ágyból kiesett.
Az ilyen ember aztán, ha lassan magához tért is; soha se tudta, menynyi az igaz, és menynyi a képzelődés azon éjjelnek lázas nyugtalanságából.
Az ilyen aztán, ha esztelen álmát valakinek, mint valóságot elbeszélte; s ha történetesen törvény elé került, bizon a kinzásokra, könynyen valóságnak mondta az egész beteges álomképet.
És az ilyenek, igazi szerencsétlen áldozatai voltak a kuruzslónék lelketlen kenyérkeresetének; még töbször azonban szánandó áldozatai a bünnek; mert nem egy eset volt arra, hogy a kuruzslónő személyében lappangó keritőnő által, önkivületbe ejtett ártatlan leányok, kiváncsiságuknak lázas állapotukban, keservesen megadták az árát.
Mindezek eléggé bebizonyítják, hogy mit tartson az okos ember az ugynevezett boszorkányokról; hogy azok egynehánya erkölcstelen életmódja; más része a régi vallás elhagyása miatt kapták e megbélyegző nevet. Egy jó részük ismét csak szerencsétlen áldozata volt, hibáján kivül is, a babonás hitnek; végre a legnagyobb részük népámitó s a szegény ember zsirján élősködő csaló.
És az ilyen utolsó fajtájú volt legtöbb, azért is nem igen lehetett úgy kiirtani, hogy magja veszszen; míg végre aztán maguk a törvény emberei is megsokallták a dolgot s nem keresték a boszorkányt; s minél inkább elfelejtkeztek róluk, annál inkább pusztult a fajtája.
Az utolsó boszorkányok pedig már anynyira ártatlan teremtések voltak, hogy megelégedtek a gyógyitgatással, ráolvasással, kuruzsolgatással.
A hires szegedi boszorkányok fajtája is úgy elpusztult aztán, hogy a két utolsó Dóka Ágnes és Lantos Margit már a szent Gellértet csak híréből ismerték.
Doka Ágnes ugyan vállalkozott rá, hogy elrepül; de biz ő csak ugrálni birt; s végre is töredelmesen bevallotta, hogy csak tréfából bolondította a népet, s egy kis szalonnáért meg tojásért hazudozott nekik.
Még jobban fölsült Lantos Margit, aki azt mondta, hogy ő rajta meg van a boszorkányjegy; mikor aztán egy pár asszony megvizsgálta; bizon az állitott jegynek nyoma se volt rajta. Ezeket aztán népámításért becsukták egy-egy hónapi fogságra.
Igy veszett aztán ki e veszedelmes fajnak a magja is: s azóta nem is került törvény elé egyetlen boszorkány ügye.
Fájdalom azonban, megmaradt a nyoma a boszorkányságnak egy-két olyan babonás hitben, ami nemcsak szégyenére válik népünknek, de többnyire a legnagyobb kárára is; sőt az nem ritkán a legnagyobb bűnöknek anyjává lesz.
Mint a könyv elején is mondtuk, akárhány babonás ember van, aki még mai napság is a boszorkányok munkájának tudja be az olyan bajokat, aminek természetes okait és magyarázatát nem érti.
Annál veszedelmesebb pedig az ilyen balhit; mert a babonás ember aztán az ilyen bajoknak, orvosságát is csak babonás úton keresi; még pedig a legtöbbször olyan úton, a melyik a babonából a legnagyobb bűnbe; s roszasága nélkül, csupa butaságából, a börtönbe vezeti.
S a babonáskodás veszedelmesebb a gonoszságnál. Mert aki rosz, az még számít is; és ha valami bűn elkövetése valami nagy fáradságba kerül, még vissza is rettenhet s nem vág olyan veszedelmes dologba. De a babonás ember nem számít, hanem mint a vak, butaságában megy előre föltarthatlanul, ha a saját nyakát szegi is.
Ezért olyan veszedelmesek azon babonák, melyek a boszorkányok révén maradtak népünk nyakában, keserves örökségül.
Megismertetjük azokat sorban s megvilágítjuk azt is, hogy ily boszorkányos rendkívüli dolognak, a természettudományok segitségével milyen természetes a magyarázata. A boszorkányok munkája közé tartoznak mindenekelőtt:
A járványos betegségek.
Ezek közül pedig különösen azok, amelyekben tömegesebb a halálozás, és megbetegülés, mint p. o. a hazánkat oly gyakran látogató cholera; vagy régebben a borzasztó pestis; az úgynevezett fekete halál.
Ilyen járványok a fekete himlő is; a gyerekeknél pedig a roncsoló toroklobb, vagy a torokgyík; ilyenek a hagymáz vagy is tiphusz s a nem annyira halálos, mint igen tartós betegségek közül a váltóláz járvány; vagy is az úgynevezett hideglelés.
Annál veszedelmesebbek pedig e járványok, mert az embert hirtelen támadják meg s ragályosságuknál fogva csoportosan pusztítják.
Emlékezzünk vissza csak a cholerára; az bizon a legműveltebb embert is megijeszti; a műveletlen ember pedig épen elveszti a bajban a fejét; de míg az okosabb ember ismerve a baj okát, annak helyes orvosságát keresi; – addig a babonás ember a baj okát is, meg orvosságát is babonás úton kutatja.
Pedig a járványoknak meg van a legtermészetesebb magyarázata és oka. Megromlott viz; posványok és rothadó testekből kiszálló párák, amik megmérgezik a levegőt; éretlen gyümölcsök mértékletlen élvezete; mindmegannyi veszedelmes okai a járványos betegségeknek. Háború, vagy nagy éhség idején, mikor a csatában, vagy éhségben elhullott s több ideig temetetlen maradt emberi hullák rothadása rendesen úgy megmérgezi az éltető levegőt, hogy a háborúnak és éhhalál pusztitásának természetes következése a járványos betegség is.
Könnyű ennek példáját látni abban is, hogy olyan faluban, ahol sok a pocsolya, a mocsár; vagy ahol sok a kenderáztató; és igy sok bűzös pára fejlődik ki az elpárolgás által; rendes járványképen minden esztendőben előfordul valamely betegség; ha más nem, hát a harmadnapos hideglelés.
Igy származik és terjed a cholera is; és eléggé szomorú dolog, hogy az ilyen bajt a nép, babonára hajló nagy tömege, egyes ámítók után, rendesen a boszorkányoknak és rosszaknak tulajdonítja.
Szerencsére mégis nem sok helyen fordult elő olyan cholera gyógyítás, mint egy temesmegyei faluban; ahol valami csodalátó, babonás ember elbolondította az egész falut, hogy ezt a bajt, a boszorkány hozta a vidékre. És az meg se szűnik addig, mig egy ilyen betegségben elhunyt halottat ki nem ásnak a sírból; s a szivéből az egész falú népe nem eszik.
Nehogy pedig valaki ezen dolgot szomorú mesének gondolja; mert a temesvári törvényszék irattárában benne van az itélet, melylyel a vad állatokat megbüntette.
Be van ott bizonyitva, hogy a falúbeliek, a biró uram vezetése mellett kiástak egy cholerás halottat, s a szívét felosztották egymás között. Ettek is belőle többen; azok aztán nyomorultan el is pusztultak; mert ha megnem kapták volna a szörnyű betegséget anélkül, – meg kellett kapniok az undortól, és a rothadó, beteg testrész elfogyasztásától.
Biró uram, meg az ámitók, a főkolomposok, ugyan nem ettek a borzasztó orvosságból; nyomorult életük helyett tehát, csak szabadságukkal lakoltak; s maig ülik a vármegye házát.
Egy másik faluban azt terjesztették, hogy a bajt egy közelébb elhunyt boszorkány okozza; s addig el se áll a baj, mig azt a boszorkányt ki nem ássák, s a hasára nem fordítják.
Még erre a munkára is akadt ember; aki fölásta a megszentelt földet a boszorkánynak mondott szegény öreg tetemei fölül; föltörte a koporsót; kirángatta a rothadó tetemet, mely arczával az Isten szép ege felé fordítva aludta az örök, a csöndes álmot; és lefordította arczczal a föld mélye felé.
Egy más faluban kiástak egy más halottat s az ásóval lenyakazták s úgy tették vissza a koporsóba, hogy a test fölfelé, az arcz pedig lefelé fordittatott.
Hanem biz azért a járvány csak oly erővel dühöngött.
Szokás mondás, hogy még az állat se bántja a maga fajának dögét; csak az ember tud annyira buta lenni, hogy az állatnál alább sülyedjen, s embertársának hulláját a sírjában megbolygassa, sőt abból, borzasztó leirni! – még egyék is.
A babonás ember még e betegségeket, a járványt, a pestist, az éhhalált és cholerát, is alakba önti; és képzeli azt valami kiaszott, sovány összetöpörödött embernek; akit nem mindenki lát s aki úgy vándorol vidékről vidékre; s csak a sűrű erdőben tart pihenést.
S akárhány babonás ember van, aki megesküszik rá, hogy látott már ilyen féle szörnyeteget. Debreczen alatt fogtak is már egyet s mikor agyonverve bevitték a városba; egy medvés talián, ráismert a szegény szörnyetegben megszökött majmára.
Felső-Magyarország egyik tót falujában egy vén asszony is látott cholerát; de ez már okosabb volt, mint a Debreczeniek, mert ő olyan formán irta le a szörnyeteget, hogy azt senki sem foghatta meg. Ugy beszélte, hogy az egy vékony, sötét felhő alak volt, amelyik egyik végével lenyult a földre, mint a forgószél, a másik végével fölért az égbe. Ő beszélt is vele, s egy kis harapni valóért elmondta, hogy mit beszélt vele a szörnyeteg. Megigérte neki, hogy nem bántja többé a falút! – ilyen jó hirért aztán érdemes is volt, hogy a cholera-látó vén banyának telirakták a tarisznyáját minden jókkal.
Még egy igen furcsa choleráról hallottunk az időben; akit egy öreg kocsis ember látott.
Mikor ez az öreg kocsis hajtott az országúton; egyszerre a lovak fölhorkantak egy mezitelen gyerektől, aki az út közepén feküdt. A gyerek könyörgött a kocsisnak, hogy vegye föl, de az öreg irtózott s nem vette föl, hanem a lovak közé vagdosott s elhajtatott. Mikor már azt hitte, hogy a gyereket jó messze hagyta, visszafordult; de majd kővé vált az ijedtségtől, mert ime a meztelen gyerek ott feküdt a kocsija derekában, a szénában.
Mit tegyen vele? rá ripakodott s lekergette, mert már gyanítani kezdte, hogy nem rendes a dolog. – A gyerek nagy morogva lement; de mikor az öreg elvágtatott, ismét ott hevert a kocsi derekában. Az öreg se vette tréfára a dolgot, hanem keresztett vetett a gyerekre s a szentháromság nevében leparancsolta a kocsiról. Erre a gyerek elorditotta magát s azt mondta: „Jól jártál, hogy a szentháromság nevében küldtél, mert különben bevittél volna a falutokba s kipusztitottam volna az egész vidéket, mert én vagyok a cholera!“ Ezzel aztán hirtelen eltünt.
Ezt a dolgot az öreg kocsis mindjárt a falúvégi csárdában beszélte el, a mulató falubelieknek; s azt is hozzá tette, hogy ő mentette meg a falut. Persze aztán meg is vendégelték olyan formán, hogy a füle is kétfelé állott. Ezt a történetet elbeszélte ő aztán még hosszú útja közben, több faluban is, és mint a falu megmentőjét, mindenütt jól ellátták, minden jóval.
Bár pedig isten nevében ellátták volna – egy vendég oldallal; amit jobban megérdemelt volna, mint a vendégséget; mert véletlenül a tizedik határban akadt aztán a hallgatók közt egy olyan más faluból való utas ember, aki már öt-hat faluval visszafelé, hallotta ezt a történetet tőle. Itt aztán ki is jutott neki a boldogabb végéből.
Mikor ilyen országos csapás látogat egy országot; rendesen százával terem az ilyen rémületes történet. Egyik hallja, másik tóditja, harmadik pedig csupa félelemből, utoljára el is hiszi, hogy valójában is megesett a dolog.
Mert a közrémület nagyon ragadós baj s az ijedt ember rendesen képzelődésének rabja s ijedtében olyasmit is vél látni, amit nem lát s olyat is elhisz, amit nem hihet el az esze.
Különben más-más népnek, – külömböző hite van az ilyen járványokról; ezek közt legészszerűbb a török népnek egy mondája a choleráról. E tanulságos mesét nem árt megtanulni.
Egykor egy nemes török ifjú lovagolt az úton egy városon kivül s épen alkonyodott, hogy visszafelé fordította a lovát s iparkodott, hogy otthonn legyen, mielőtt a város kapuit bezárják. Alig fordult azonban meg, midőn egy ember ugrott hátamögé a nyeregbe.
– Ki vagy és mit akarsz? kérdé az ifjú. Erre az ember bevallotta, hogy ő a cholera; s rimánkodva kérte az ifjút, hogy vigye őt be magával a városba. A török leakarta kergetni a lóról; de végre, miután a cholera megigérte, hogy csak csupán tiz embert fog elvinni, tehát bevitte a városba.
Első nap csakugyan tiz ember halt meg a városban; azonban már másnap a tiz meg tizszereződött; harmad, negyed nap majd a fél város kipusztult.
A rá következő esztendőben az ifjú ismét kilovagolt a városból s mikor visszafelé fordította a lovát; ime! a cholera ismét ott termett a háta mögött.
Nohiszen csak ez kellett az ifjúnak. Azonnal elkezdte szidni a cholerát, mint a bokrot; hogy olyan gyalázatosan megszegte a szavát, a tiz ember helyett ezret vitt el.
De a cholera erre azt felelte: Tévedsz jó ifjú! én megtartottam, amit fogadtam. Én csak tiz embert öltem meg; a többi ezer ember ijedtében halt meg.
Aranyat ér ez a mese; de persze csak a töröknek. Mert a török e mesét nem azért mondja el a fiának, hogy az a cholerát ember vagy állat, vagy felhő képében lássa, hanem megtanitja evvel a mesével, hogy az ember a bajban meg ne ijedjen, el ne veszitse a józan eszét; mert különösen az ilyen bajokban legtöbb áldozatot visz el az ijedtség. S a feje vesztett ember könnyen ugy jár, mint az egyszeri tűzkárvallott, aki oltás helyett beleszaladt a tűzbe.
Mindezen elmondott igazságok daczára is lesz azért elég atyánkfia, aki a cholerát továbbra is a boszorkányok átkának fogja tartani s lesz olyan is, aki látott, s ezután is fog látni uton fetrengő meztelen cholera-gyereket; meg faágon ülő szörnyeteget; talán még olyan is lesz, aki egy jó oldal szalonnáért beszél is az ilyen szörnyeteggel s egy másik oldal szalonnáért, el is mondja, hogy mit beszélt vele. Lehet bizon elég, hanem mi nem várhatunk addig, mig minden babonás embernek megjő az esze; a mondott szóból értsen, aki értelmes; nekünk mennünk kell odább, meg kell ismernünk egy második bajt, amit a babonások szintén a boszorkányok munkájának tartanak.
Állatjárványok.
Szükségtelen a jó gazda ember előtt hoszszasan fejtegetnem, hogy mi az a lépfene, és a keleti marhavész, mely Egyptomi csapások, házi állatait évenkint, vagy legalább időnkint megszokták tizedelni.
Azzal bizon az okos gazda tisztában van, hogy e bajokhoz semmi köze a boszorkánynak.
Hogy a lépfenét, vértályogot megkapja a szarvasmarha, ha folyton pocsolyavizet iszik, melynek rothadó részecskéi valóságos méreg a szegény jószágnak. Az olyan csordás, vagy lelkiismeretlen cseléd; vagy mondjuk a gondatlan gazda, aki restelli a vályút fris kútvizzel teli merni, azt szokta mondani, hogy jobbat iszik a jószág a tóvizből; mint a vályúból.
Pedig a jó gazda nagyon jól tudja, hogy bizon némelyik jószág finyásabb mint az ember s még a kútakban is válogatós. Azért láthatunk a magyar alföldön annyi kopoja kútat; amit a nép pusztulóra hagyott; s az égnek meredő, ostorfátlan ágas már messziről beszéli, az ilyen nyelvet jól értő gazdának, hogy azt a kútat „nem kivánta a jószág!“
Egyszóval az állatjárványoknak épen ugy meg van a maga természetes oka, mint az emberi betegségeknek; s az állatvilág leggyilkolóbb pusztitója a „keleti marhavész“, mely a közlekedés által egész szomszédos országokon át dühöng, maga elég gondot ád a jó gazdának, hogy a bajnak orvosságát csak ahhoz értő, tanult állatorvosoknál keresse. A babonás ember azonban sokkal könnyebb dolognak tartja, ha boszorkányos kúrához folyamodik.
Akárhány faluban ugy gyógyitja valami vándorló világcsaló az állatbetegségeket; hogy a nép figyelmét valami boszorkányra irányozza. Talán van ilyen a környéken; vagy talán meghalt már; szóval olyan boszorkány van a dologban, aki nagyon haragudhatik a falura.
Persze ilyet könnyű találni valamelyik elhunyt öreg emberben, aki talán életében kuruzsló volt; az bizon könnyen beválik szükségből a babonás népnél – boszorkánynak.
Az utolsó járvány alatt volt ilyen boszorkány-kúra elég.
Kiásták a boszorkánynak állitott halottat s megforditották a koporsójában. Ha ez nem használt, kiforditották az ingét s ugy adták rá. – Ha ez se volt elég, lenyakazták egy ásóval. Végre aztán, ha a marhavész el nem állt; kivették a halottnak a szívét; négyfelé vágták s a falu végén elégették s az égetett szívdarab füstje alatt hajtották a csordát a faluba.
Természetesen erre a babonás kúrára nem szokott elállani az állathullás; hanem ez a csoda-doktort nem hozza zavarba; egyszerűen ráfogja, hogy nem találták el az igazi boszorkányt. Mert a babonás embert még akkor se lehet ám megokosítani, ha fonákul üt ki a mesterség; s inkább keres kibúvó ajtót, csak hogy a babonás hitről le ne kelljen mondania.
Ma napság hála isten, még is csak ritkul ennek a babonás hitnek a magja, s miután minden ember csak holtig él, apránként kivesz az olyan csoda-doktorok fajtája, akik a marhavészt, ilyen embertelen módon gyógyitják.
A boszorkányos bajok között nagyon ismerős a babonás nép előtt a:
Rontás.
Ez pedig tulajdonképen nem azért ismerős, mintha a nép tudná, hogy hányadán van vele; hanem azért; mert épen az ismeretlen betegségekre szokás ezt az általános nevet ráhúzni. Amiről senki se tudja, hogy miféle baj, arra azt szokás mondani, hogy rontás. Leginkább pedig a fekélyes, undoritó és ragályos betegségekre használja a nép e szót.
A babona szerint már maga a baj is babonás módon támad; ha valaki egy elvetett diót vagy almát fölvesz és megeszik; ha az útra öntött ételmaradékba, egy gombolyag összekúszált czérnába bele lép. Az ilyen elvetett dolgokat átokkal szórja el az ember haragosa s aki véletlenül bele botlik, azt fogja meg az átok. Testét undoritó sebek lepik el, aminek orvos, nem birja orvosságát.
Igy burkolja be a babona a kicsapongó, élettel szerzett rút betegségeket egy teljesen természet fölötti burokba; hogy akit saját mértékletlensége megvert, – ne legyen kénytelen pirulni. Egy elvetett almára, dióra, vagy ételmaradékra s az ahhoz kötött átokra fogja azt, amit kicsapongása és bűnös élete által maga szerzett magának.
Igen is megvan az ilyen ember romolva, de nem rontva; vagy ha rontva van is, csak a maga bűne rontotta meg.
A legveszélyesebb betegség az olyan, melyet az embernek szégyenelnie kell; mert aki belé esett a bajba, – orvost keresni átall; s inkább folyamodik kuruzslókhoz, hogy a bajt, amit a boszorkányra fog, boszorkány-kuruzslással gyógyitsa.
Ez a gyógyitás pedig bűnösebb a hét halálos bűn elkövetésénél; mert az elhanyagolt betegség megmérgezi a vért; s az átplántálódik ivadékról-ivadékra. A szegény kis ártatlan nyomorék szülöttek, megátkozhatják szerencsétlen életüket, azon rontás miatt, melyet szüleik rosz élettel szereztek maguknak s adtak ivadékaiknak átkozott örökül.
Nem a boszorkány átka ez a baj, hanem az erkölcstelen élet átka; melyet az isten és a természet a gyermekekben büntet meg. Nem is a kuruzsló nő ment meg attól, hanem megment a becsületes, mérsékletes, erkölcsös élet. Ami – hála istennek népünknél még nem veszett ki egészen.
Az aszály.
Eléggé ismert csapás ez országunkon. Az ember az ujján számithatja, hogy ekkor is volt, akkor is volt, most alig egy pár esztendeje is volt olyan országos szárazság, hogy a szegény ember a vetőmagot is kölcsön kérte, s aratás után a kenyérnek valót is hitelbe kellett vennie.
Gyakori látogatás ez rajtunk a mostoha természettől!
Az ám a boszorkánytól! mondja erre egyik-másik atyánkfia.
Hanem ez az atyánkfia várjon sorára; egyszerre csak egyikünk beszélhet s miután a garast én tettem be előbb; én hát még egyszer azt mondom, hogy bizon bizon a száraz meg vizes; a szűk, meg a bő esztendő; a napos, borult, szeles, ködös, rosz és jó idő; igen is mind csak a természet dolga.
A hatalmas nagy természeté, amelyik télen a pihenő földet hótakaróval beboritja; tavaszszal az alvó magot csirába, a kopár ágat könynyező, duzzadó rügybe hajtja; kicsalja a füvet a földből langy meleggel s kipattantja a meghasadt rügyet virággá; mely nyáron megérleli a gabonát és őszszel ideadja valamenynyi gyümölcsét. Ad esőt, száritó szelet és meleget; áldást oszt minden ébredő reggel s jó reményt hágy minden alkonyattal.
Ez a jó anyatermészet.
De ez az anyatermészet néha mostoha is tud lenni.
Mikor a tél beköszönt zord szeleivel, száraz fagyával; s a csonttá dermesztett föld alatt befagy a csira a jó reménynyel bevetett őszi magba; s ha nagy időnkint lehull egy-két pehely hó, az is csak arra van, hogy legyen a viharnak mit a szegény ember szeme közé szórni. Tavaszszal aztán megnyilnak a felhők csatornái, s a szakadó negyvennapos eső kiáztatja azt a kevés magot is, amit a tél fagya megkimélt, s a folytonos eső, a föld árjával egyesülve elfoglalja azt a területet, amit izzadtsággal munkált meg a szántóvető; sást, meg gazt terem az ugar; s a tiszta búzaföldön vadkácsa meg batla költ. A nyár aztán beteszi az ajtót; eső után megjön a meleg, egyszerre a kánikula, melytől megtikkad ember, állat. A legelő kiég, a kevés vetés, mely a mostoha telet s az árvizes tavaszt átküzdötte, már április végén magba hajt s juniusban szalmának se jó. – Mit adhat aztán az ősz, ha a virágot elmosta a tavasz s az itt-ott kikényszeredett gyümölcsött össze aszalta a nyár. – Esik az eső, ha a mező napot kiván; éget a nap heve, ha szellőért esdekel a kétségbe esett gazda; minden ébredő reggel uj átkot hoz; s kétségbeesést hágy itt a távozó alkony.
Ilyen a mostoha anyatermészet.
Mindez a világrendhez tartozik; ezen nem segithet, nem változtathat emberi hatalom; legfölebb kitanulhatja azt.
Megtanulhatja a természet korlátlan törvényeit s okos észszel alkalmazkodhatik hozzá; fölhasználja, ami javára van.
Ez pedig nem nehéz tudomány. Nemcsak a kalendárium-csinálók eszelhetik ki az időjárás csinját, binját; hanem egy-két lépést a jó gazda szeme is ellát.
A jó gazda napokkal előre megmondja, milyen időjárás lesz; a hold udvarából tiszta, hideget okoskodik ki; a korai dörgés, villámlás és záporból jó tavaszi és nyári időt vár; tudja, hogyha Pál fordulása napján zordon hideg idő van, akkor már rövid tél van hátra; ellenben a gyönge Pál nap után rendesen tartósabb a tél.
Okát talán nem is sejti; de azt tudja, hogy a természetnek milyen jelensége, milyen következésekre jogosit.
Azért szokás mondani, hogy a nagy természet egy valóságos nyitott könyv, csak a betüket kell hozzá ismernünk, és tisztán olvashatunk belőle.
A természettudomány megtanit bennünket arra, hogy az időjárásra befolyással vannak a föld és levegő villanyossága, a föld és növényzetének, ugy vizeinek kipárolgása, a csillagrendszer működése, a szélirányok, egyszóval a természet minden erőinek összeműködése.
De bizon a babonás ember mégis csak a boszorkányoknak és roszaknak tudja azt be, ha egy száraz esztendő minden reménységét elperzseli; aztán adandó alkalommal mindig kéznél van egy-egy kuruzsló is, aki a bajnak orvosságát tudja s görbe tanácsot mér – jó pénzért.
Tót testvéreink között nagy divatban van ilyen száraz időben, hogy egy-egy szűz leányt lebocsájtanak a kútba, hogy az eső megeredjen. Az ilyen szegény lány ugyan nem egyszer holt beteg lett az ijedtségtől; de azért az eső nem igen szokott az ilyen bolond dologra megindulni.
Ugyancsak arrafelé az a szokás is van, hogy egy ekébe befognak tizenkét fiatal leányt pőrére vetkőzve, s ezzel az alkalmatossággal körül szántják az egész határt, hogy majd talán erre megindulnak az egek csatornái.
Babonás orvosság az is, hogy az egész vidék apraja nagyja, bucsut jár valamely közelebb eső tóhoz, aztán ott belekergetik egymást a vizbe.
Igen is ilyen hóbortoskodást nagyon szivesen elkövet a babonaságban szenvedő nép; de amit a józan ész tanácsol neki, azt megcselekedni, – nagyon kevésnek van kedve.
Tapasztalhatjuk, hogy az erdős és fásvidékeket nem látogatja oly kegyetlenül az aszály, mint a fátlan síkságokat. Azon kivül, hogy az erdők, a bennük tenyésző növény élettel még a harmat képződése is jótékony hatással vannak; másik legfontosabb közremüködésük az időjárás módositására, különösen abban áll, hogy kipárolgásuk s villanyosságuk által hathatósan érintkeznek a levegő és a felhőpárákkal s nemcsak a levegő égető forróságát mérséklik, de igen gyakran idéznek elő lecsapódást, amit a magyar ember nyelvén esőzésnek nevezünk.
Szemmel láthatjuk az eredményt, különösen azon vidékeken, ahol a jóféle fekete földet futóhomok pótolja. Az a sovány sívár homoktenger, mely nem is olyan, mint a föld, hanem hullámzik, mint a viz; és egy-egy erősebb szélrohamra egyik határból a másikba vándorol a dülő. Mely ugy nyeli a vizet, mintha feneke sem volna, s az első napsugárra forrásba indul, hogy nem a fű, de az ember se állja rekkenő hőségét.
Nézzünk erre a vidékre; meglátjuk mi a különbség azon homokos közt, hová helylyel közzel kisebb erdőcskék ültetvék, vagy legalább a birtoktáblák ákácz ültetésekkel vannak körül szegve; meg azon homokos közt, ahol a fának a nevét csak hirből; formáját pedig csak képekből ismerik.
Itt a kiégett vetés alig neveli föl a vékony szalmát; mig az erdős körül buján reng a magtermő kalász.
És azon előnyök daczára, amit a föld az erdőknek köszönhet, mit tapasztalunk? – Azt, hogy nemcsak az erdőpusztitás van napirenden; de édes hazánkban nem találhatunk egy megyét, ahol sikerülhetne egy ország, megyei, vagy községi utat két sor fával végig ültetni. Letördelik a mi atyánkfiai a facsemetéket még akkor, mikor még ostornyélnek is, csak nagy válogatva válik be egynek-egynek a dereka.
Aztán szárazság idején, okoljuk a boszorkányt, aki elkötötte az esőt, vagy eladta a föld zsirját a törökországi boszorkányoknak. Aztán a babonával akarjuk az egek csatornáit esőre fakasztani; aminek nem egy esetben keservesen megsirathatta egyik másik vidék a hatását.
Csak alig nehány esztendeje történt egy felső megyebeli faluban, hogy a kútba leeresztett leányt – halva húzták föl az esőcsinálók. A szegény teremtés holtra ijedt a mély kutban, melyről már előre azzal ijesztgették, hogy ott fészkel a hétfejüsárkány, aki mind abba a kútba húzta az esőt. Maga a lány apja is ott volt az eső inditók között, s a szerencsétlen megtébolyodott, mikor leányát halva látta.
Az ilyen babonás hit maradt miránk keserves örökségül a régi eleinkről, akik még fogdosták a boszorkányokat. Mi nem fogdossuk őket, hanem azért elég bajt és nyomoruságot hoz a fejünkre az a balhit is, hogy egyikünk-másikunk a baját szereti a boszorkány nyakába kötni. S bár a faja már kipusztult a földszinéről, de addig mig a hire neve is ki nem pusztul, biz a benne hivő babonás ember, még a hirének is megmegérzi a kezeszenynyét.
Van pedig annak is egy módja, hogy a hire neve is kiveszszen; ne ijesztgessük a kis gyereket boszorkánynyal; ne tanitsuk meg fiainkat, leányainkat a boszorkány nevére, akkor aztán nem lesz kire fogni, ha a mostoha természet járványos betegségekkel látogat meg embert és állatot; s ha egy országos szárazság lepörköli a vetéseket.