A kisértetek.
A boszorkány után a legfélelmesebb alakja a népbabonának a kisértet; vagy az ezzel egy formára ütött hazajáró lélek.
A babonás hit azt tartja a megholtakról, hogy, ha azok életükben valami megkezdett munkájukat be nem végezhették; vagy ha valakivel haláluk előtt ki nem békülhettek; addig nem nyughatnak; mig valaki a félbehagyott dolgot be nem végezi; vagy imádsággal a halott nyugalmát meg nem váltja. Legtöbbször pedig a földön elkövetett vétek nem hagyja a megholtat pihenni; s addig jár a másvilágról vissza embereket ijeszteni, rémitgetni, mig bűneit valaki le nem imádkozza.
Az ilyen kóborló lelkekről az a hit, hogy rendesen romlott templomokba, kereszt utakra, s elhagyott házakba veszik magukat s ott zörögnek, csattognak s rémitik az éjjel arra járókat. Vagy hagyományos öltözetükben, fehér lepedőben csendesen meglátogatják családjukat, jóbarátjukat, vagy ki nem békitett ellenségeiket. Észrevétlen jönnek, mint az árnyék s ugy tünnek el, ahogy jöttek.
A hazajáró lélek minden nép babonájában otthon van; csak az egy zsidóéban nincs; mert ezek tudják a bibliából, hogy az ur senkit vissza nem enged jőni a másvilágról. A bibliában megvan irva, hogy a szegény Lázár, midőn a másvilágon látta, mint szenvednek a kevélyek, az irgalmatlan dúsgazdagok, az uzsorások és gonoszak, a mértékletlen életüek és máséval gazdagodók; – kérte az urat, hogy eressze őt vissza, vagy küldjön valakit a másvilágról az ő atyafiaihoz, aki őket jó életre intse, nehogy azok is elkárhozzanak. De az ur azt felelte neki: azért vannak nékik tanitóik, hogy azokat hallgassák; s azért vannak törvényeik, hogy azokat megtartsák.
A magyar embernek is van erre jó közmondása: „A roszat a másvilágról nem eresztik; a jók pedig nem kivánkoznak.“
Hanem azért sok atyánkfia, inkább a nagy ujját levágatná, mintsem hogy azt elhigyje, hogy nincs kisértet, meg hazajáró lélek. Még arra is meghitel, hogy maga is látott egyet, – vagy kettőt, életében a rosz templom körül; vagy ha nem is látott, de legalább hallotta zörgését és hirét; mint a katona a kávénak. Sőt van olyan atyánkfia, aki egy jó pohár borért még azt is rámondja, hogy beszédje is volt már nem egy ilyen izével.
Százan százféle dolgot tudnak mesélni, szörnyünél-szörnyübb kisértetekről és hazajárókról; akik fehér lepedőben, vagy fejetlen ló, fekete macska vagy kutya képében, járnak vissza a másvilágról, ahol nyugodalmukat nem találják. Ezek aztán megkisértik, ijesztgetik az embert, hogy némelyiket a nyavalya is kitöri belé.
Jó volna bizon pedig könyvnélkül tudni azt a közmondást, hogy: „a jók nem kivánkoznak, – a rosszakat nem eresztik.“ Mert száz ilyen kisértetes történet közül kilenczvenkilencznél mindjárt kiüti magát a szög a zsákból, hogy akikkel valaha, valami kisértetes dolog megesett; azok vagy valami mulatságból botorkáltak haza s olyan állapotban voltak, a milyenben az ember az utmutató fát is megsüvegeli; – vagy olyan anyámasszonyos a természetük, hogy ha egy gyíkocska szalad el vagy egy nyúl ugrik föl az orruk előtt, már ágasfával kell bennük a bátorságot megtámasztani.
Mert a hazajárók és kisérteteknek csak ijedtség a szülő dajkája, és beteges képzelődés az édes apja.
Magáról tudhatja azt minden ember, még aki nem is igen szokott a saját árnyékától megijedni, hogyha egyedül van éjjel, vagy oly helyen jár, mely elhagyatottságánál fogva már magában véve is barátságtalan; önkénytelen megélesedik a képzelődése; bizonyos idegenkedés, ha nem is mindjárt félelem, veszi magát a fejébe; a süket csöndben, ugy gondolja, mintha hangot hallana; mintha nevén szóllitanák; s amint a képzelődés erősbödik benne, ereiben sebesebben kezd a vér lüktetni, a füle cseng, s káprázó szemei előtt fényes, elvillanó sugarak, vagy tán alakok is föltünnek, s csak ha jól kimereszti szemeit, s egy kis bátorsággal helyre rángatja magán az emberséget, akkor látja, hogy tulajdonképen semmit se lát.
Még józan eszü és gondolkozásu emberrel is megeshetik enynyi a kisértetes dologból, éjjeli elhagyatottságban; vagy olyan helyeken, ahol nem szivesen jár az ember még nappal is. Valami távoli romok között, vagy temető mellett.
Pedig a ki valaha az iskola körül járt; – nagyon is megtudja magyarázni a füle és szeme csalódásának okát. Az eleven és mély elgondolkodás egyaránt ugy túl feszitik a képzelődő tehetséget, hogy ezáltal a vérkeringése teljesen kiugrik a rendes kerékvágásból. Az embernek a vér nagy erővel nyomul vissza fejére és szivére, amint az ijedt ember tapasztalhatja magán; – a vér az agyvelőre nyomást gyakorol s készen van a fülzugás, a szemkáprázás; nem létező hangok hallása és nem létező alakok képzelt látása.
Hátha aztán még talán egy kis bor is segiti a képzelődést; vagy ami még rosszabb, ha valaki tudatlanságból nem ismeri a természetes jelenségek okát. A kisértetes mesék pedig ugy be vették magukat már gyerek kora óta a fejébe, hogy egy kis ijedtséggel ott is lát valamit, ahol semmi sincs.
Mert valóságos étető méreg a kis gyermek lelkére nézve a kisértetes mese, melyekből már korán megtanul minden ismeretlentől megijedni; félni a sötétségtől; az éjféli órától, melyen a mesebeli kisértetek járnak; szóval reszketni a saját árnyékától is. S aki folytonos félelemben és bátortalanságban növekedik föl; milyen anyámasszony férfi lesz abból? Bátorságával kivész belőle a józan itélő tehetség is; lesz belőle saját magának nyüge, az emberek nevetsége; szánandó félnadrág, aki kisértetekkel fekszik, és hazajárókkal kél; akivel minden bolondos dolgot elkövetnek pajkos legények; lepedőben megkisértik, – ördög képében megijesztgetik, s a szegény feje a falu mulatságára, szentül megvan győződve, hogy őt a rosszak halálra gyötrik.
Hanem különös dolog az, hogy a kisértetek, meg hazajárók nem igen szeretnek egész társaságot meglátogatni; de még olyan történetet se igen hall az emberfia, hogy két vagy három ember kisértettel találkozzék, vagy csak messziről lásson is ilyen félelmes ellenséget.
Ha más nem is, de épen ez a körülmény mutatja azt, hogy miféle legények ezek a kisértetek. Mert két, vagy három ember már nem igen ijed ám meg olyan bolondul, hogy többet lásson, mint ami az orra előtt van.
Hanem hogy hébe-korba csakugyan akad még is egy-egy hazajáró lélek, meg kisértet; még pedig olyan, akit nem csak képzel, de igazában lát az ember; sőt mi több, a bátrabb ember meg is foghat; már azt én se tagadom.
Hanem az ilyen „megfogott“ kisértetek mégis sokkal kevesebb bajt csinálnak az embernek; mint a képzeltek. Mert aki ijedtében s képzelődésében lát kisértetet, azzal nagyon bajos elhitetni, hogy semmit se látott; mig aki igazi, húsból és vérből álló kisértetet fog, az ugyan többé meg nem ijed az ilyen szörnyetegektől.
Elmondok egy pár történetet mind a kétféle kisértetről; talán rajtam kivül lesz még nem egy, aki tud ilyen történetet többet is.
Tanuló koromban velem is esett egy ilyen bolondos história; ezt bocsássuk előre.
Egy nyári estén szinház után roppant égiháboru támadt s többen beszorultunk egy kávéházba, mig a zivatar kidühöngi magát. Biz ott szépen éjfél felé járt az idő, mikor az eső egy kissé elállt s sietve használtuk az alkalmat; s ki merre látott, sietett haza. Aki valaha Szegeden járt; emlékezhetik, hogy a Palánk, vagy is belvárosban fekvő szinháztól a rókusi kórháztér jó messze esik s idáig a többek közt az óriási „mars mezőn“ keresztül vezet a legközelebbi út. Én ezen siettem haza; a rövidebb utat fogva, mert a vágni való sötétségben, s még folyton mormogó égzengés közben, minden lépésnyi rövidebb út nagy nyereség volt. Közel értem már a mars mezőhöz, s csak ugy villámlás irányában mérve, botorkáltam az úton, mikor egy szokatlanul hosszabb villámlásnál rémülettel sejditettem meg, hogy közvetlen nyomomban egy bozontos fekete kutya „kisért“.
Első megdöbbenésemben három keresztet is hánytam magamra s önkénytelen elkiáltottam magamat: „Minden jótett lélek az urat dicséri“. Amint egy pillanatra megmeredve megálltam; a kutya is megállt; de mozdulatairól tökéletesen láttam, hogy velem van baja.
Az izzadtság szakadni kezdett rólam, s imádkozva kezdtem sietni, nem keresve többé a nagy piacz téren az útat.
A kutya utánam rendületlenül.
Megpróbáltam egy vaktában fölmarkolt görönggyel meghajitani; a kutya a hajitás elől vissza húzódott; de amint tovább siettem, rögtön megfordult s nyomon üldözött.
Az éles szélben kalapot, kabátot leszedtem magamról; a vér a fejembe tódult; ugy láttam, hogy a kutya mindig közelebb nyomul hozzám. Elkezdtem futni, a kutya utánam futott; – megálltam; az is megállt; megdobáltam; – vissza húzodott, s aztán még közelebb beért.
Már azt hittem, az utolsó órám ütött; azt se tudtam már, hogy hogy kell a „miatyánkot“ elkezdeni; a keresztet visszájáról hánytam magamra; összehordtam valamenynyi angyalok, arkangyalok, szentek és próféták neve eszembe jutott; végre mikor házunkat megláttam egész erőmből futni kezdtem.
Kétszer háromszor is elbuktam; inaim reszkettek s éreztem, hogy a kutya oly anynyira beért, hogy egyszer kétszer a lábaimhoz ütődött. Végre egész erőmből segitségért kezdtem kiálltani; s az ajtónyitást meg se kisérelve, fölugrottam az ajtó melletti kis padra; arról pedig az ajtó tetejére s bevetettem magam az udvarra; de egyszersmind tisztán éreztem, hogy a „kisértő“ rosz szellem, a fekete kutya is utánam ugrott s velem együtt esett le a keritésről az udvarba.
Fölkelni már nem volt erőm s mikor atyám, szegény kétségbe esve kifutott ágyából egy gyertyával, ott talált félholtan az ijedtségtől; s ott találta egyszersmint a „kisértetet“ is, az én kedvencz „bojszimat“, a hófehér kutyát amint a szegény állat nyalogatta a kezemet.
Persze a kisértetes dolog egyszerre érthető lett előttem. A kutya hozzám szoktatva, utánam jött a szinházig; ott megvárt s aztán „megkisértett“. S én gyermek korom ostoba meséinek benyomása alatt, ijedtemben még a fehéret is feketének láttam, s a hű állatot s hizelgő közeledését „kisértetnek“ s gonosz incselkedésnek vettem.
A kisértetes történetet ugyan pár napig megfeküdtem; de azóta hála istennek első dolgom, hogy a sötétben is megkülönböztessem a fehéret a feketétől; de az is szent, hogy ez egy kisértetnél többel életemben nem is találkoztam.
Ilyen forma kisértet volt ime ez a másik is. – Egy István napkor tartott névünepről a vendégek éjfél után széledezni kezdettek. Egyik bátyám uram a temető felé lakott, s hogy bátorságot mutasson; víg nótára gyújtott s úgy ballagott az árokparton. A temető kapun azonban, a bátorság daczára is besandítván, holtra ijedve azt látja, amint egy sírgödör mellett két fehér lepedőbe öltözött kisértet föl s alá lebeg.
Neki se kell több; vesd el magad, vissza a névnaposokhoz. S ott reszketve beszéli el, hogy a temetőben kisértetek járnak. Erre összeszedik magukat a bátrabbak s vasvillával és borral jól ellátva megindulnak a temető felé „kisértetet“ fogni. És csakugyan, már messziről látták, hogy a két kisértet még mindig ott van; sőt egygyel megszaporodott.
Egy kicsit erre ugyan meghökkentek; de az illumináltabbak mégis megemberelték magukat s vasvilla hegygyel előre, benyomultak a temetőbe.
Ott aztán találtak, – három embert, a kik vászon ruhára vetkőzve; az éjjeli kellemes hűsön – sírt ástak egy másnapi temetéshez.
Az se utolsó kisértetes história, amiről nem régiben az ujságok is irtak.
Egy csizmadia mesternek lefoglalták adósságban a házát s már ki is volt rá irva az árverés. Egyszerre azonban híre szaladt, hogy a mester uram házában éjjelenkint kisértet jár. A szomszédok hallották is a zörgést, lánczcsörgést, recsegést és ropogást a házban és a padláson; mi több, aki utána lesett, még a kisértetet is megláthatta, amint hosszú, fehér lepedőben ki és bejárt nagy csattogással egyik szobából a másikba.
A dolognak aztán az lett a következése, hogy a házra egyre másra tartották a licitátiót, de vevője csak nem akadt a kisértetes háznak.
Végre a szegény hitelező látta, hogy betáblázott pénzét elvesziti az elértéktelenedett házon; erélyesen utána járt a dolognak. Egy éjjel megleste és szerencsésen meg is fogta – a furfangos csizmadia mestert; aki a saját házában éjjelenkint kisértetképen kóborolt, hogy elriassza a vevőket a házától.
Azután persze jó áron elkelt a ház; s mester uram a hűvösön tanulja, hogy néha bizon a „kisértetet“ is be szokták „kisérni.“
Hanem sokkal veszedelmesebb volt az a „hazajáró“ lélek; akit nem rég Sárándon megfogtak.
Egy szegény özvegy asszony lakott ott kis kunyhócskájában. Ura halála után eladta nagyobb házát és földjét; annak árát kamatra adta a takarék pénztárba s abból éldegélt nagy szerényen.
Az ura halála évfordulóján azonban történt vele valami, ami egész életét fölforgatta.
Éjfél tájon csöndesen aludt, mikor csendes kis hajlékának ajtaja hirtelen nagy recscsenéssel fölpattant; s amint holtra ijedve fölébredt álmából, előtte állott fehér lepedőben megholt urának alakja; némán és mozdulatlanul s csak egyik kezének mutató ujját szegezve arra, ahol a tulipántos láda s annak fenekén a takarékpénztári könyvecske állott.
A szegény asszony még jóformán magához se tért a rémületből, mikor a hazajáró mélységes hangon anynyit mondván: „pénteken“! – hirtelen eltünt.
Halálos rémület fogta el a szegény özvegyet; álomra se merte a fejét hajtani többé, hanem egész reggelig imádkozott és remegett. Reggel a misére ment, s kétségbeesve imádkozott a szegény ura lelke nyugalmáért. Otthon se tett egyebet, csak egyre azt találgatta, vajon miért nem nyughatik a szegény megboldogult?
Hat napig aztán a kisértet nem mutatkozott. A hetedik napon, pénteken már előre remegett s dunyhája alá dugva fejét, reszketve kezdte el imádkozni a lelkek imádságát. Éjfélkor egyszerre fölpattant az ajtó s a hazajáró lélek megint ott állt az ágya mellett s fölemelt újjával a ládára mutatott.
Az öreg asszony reszketve hányta magára a keresztet s az isten nevében szólitotta a halottat, ha jó lélek, feleljen, miért nem nyughatik.
A lélek csak anynyit felelt: „pénteken“ s kisuhant az ajtón.
Egy hosszú hétig már a halál minden kinját kiállotta az özvegy asszony; s hiába imádkozott a bolygó lélek nyugalmáért; éjfélkor megint fölpattant az ajtó, s a lélek megint oda termett ágya elébe. – Minden jó lélek dicsérje az urat! – szólt reszketve a szegény asszony; mi az oka, hogy nem nyughatol, felelj a szent háromság nevében.
A lélek erre nagyott nyögött s mély hangon lassú beszédel felelt:
„Háromszáz forintot nyertem hamis játékkal; add vissza az alvégi molnárnak!“ s mielőtt a szegény asszony még egy szót szólhatott volna, a kisértet eltünt.
Másnap a szegény asszony elvitte könyvecskéjét komájához, a biróhoz; s megkérte, hogy vegyen ki rá a városi takarékpénztárból 300 frtot. S mikor a biró kérdezte, hogy mire lesz az a tenger pénz? az asszony szégyelte bevallani megholt urára a hamis játékot s azt felelte hogy jó interesre adja valakinek. Azután még az nap este átadta az összeget a molnár mesternek. A molnár már várta az asszonyt; s azt mondta, hogy megálmodta az éjjel hogy ezt az elkártyázott pénzt az égi biró neki vissza itélte.
Már erre aztán a szegény özvegy asszony tökéletesen megvolt győződve, hogy a hazajáró csakugyan férje volt. Reménykedett tehát, hogy a szegény elhunyt lelke nyugalmát megváltotta, annál is inkább, mert közben három egymásutáni napon barát mondta misét is szolgáltatott.
Azonban csodák csodája: a következő péntek éjjel, egész váratlanul fölpattant az ajtó s ismét megjelent a lélek.
A holtra ijedt özvegy térdre borult ágyában s az isten irgalmára kérte, hogy mondja el egyszerre mi baja, s ne rémitse hétről, hétre.
A lélek nagy nyögés és sohajtás közt azt mondta, hogy ez az utolsó látogatása. Egy nagy bűn nyomja a lelkét; életében egyszer a csorda-kút mellett egy pénzes tárczát talált 500 forinttal és azt eltagadta. Addig tehát nincs nyugta, mig azt a pénzt valaki észrevétlen oda nem viszi a csordakúthoz s elássa hét hüvelyknyi mélységre napkeletrül. Erre nagy zokogás és nyögés között eltünt a lélek a szobából. Csak úgy csattogott a nyomán minden edény a konyhában.
De most már a szegény asszonyon volt a keserves sirás sora. Hiszen ha ily nagy összeg pénzt elás; alig marad annyija, hogy a betevő falatját megvegye rajta.
Sirdogált tehát és imádkozott, ha az isten megvilágosítaná az elméjét; utoljára is erősebb volt benne a babonás hit, mint a józan ész, a félelem is előfogta, s két napi tünődés után végre megint átvitte a könyvecskét a biró komájához, hogy az venné ki a takarékból az 500 forintot.
De már a biró uram megsokalta a dolgot, kérdőre és faggatóra fogta az özvegyet, még gyanúsitotta is a szegényt, hogy nem jó helyre rakja a pénzt; mig végre aztán úgy sarokba szoritotta, hogy az a „komám uramnak“ a hallgatás pecsétje alatt nagy bizalommal elbeszélte baját, tőrül hegyre.
Ez volt a szerencséje. Biró uram egyszerre tisztába jött vele, hogy honnét fúj a szél s még az nap elfogatta a molnárt. Azután a szegény asszony elásott a csorda kútgém tövében egy csomó papirost, de biz azért senki se jött el s úgy sült ki, hogy molnár mester uram maga volt a kápó. Mikor aztán látta, hogy a tagadás hiába van; kénytelen kelletlen bevallotta, hogy csakugyan ő volt a hazajáró lélek.
A szegény öreg asszony jól megfizette a babona árát, mert a 300 frtból már alig egy pár rongyos bankót találtak a molnárnál; de azóta hálát ád az istennek, hogy kitanúlta a hazajáró lelkek mesterségét; s most már várja hogy még egy meglátogassa; a piszkafát, meg a nyújtogatót oda is készitette azon szent napon az ágyafejéhez, hogy a látogató kisértetet illő tisztességgel fogadhassa.
És ilyen a kisértet egytől egyig; egyikét a mód nélküli félelem teremti; másikát gonosz emberek csinálják, hogy a könynyen hivőket kirabolják; s addig, mig olyan ember lesz a világon, aki elhiszi, hogy az eltemetett ember lelke vászon lepedőben jár haza; addig jó keresete van az ilyen gazembereknek, akik a mások ostobaságából élnek.
De ha nem tanitjuk meg gyermekeinket a kisértetes mesékre; ki fog veszni a neve is; s sok sok embert megmentünk vele a holtra ijedéstől, a nyavalya töréstől, s az elbutulástól; még többet attól, hogy ostobaságát és babonás könynyen hivését keserves kára ne sirassa.
A kinek kedve van hozzá, megkérdezheti a legnagyobb betegségben, a nehéz nyavalyában szenvedőket, hogy mikép kapták bajukat; és száz közül kilenczvenkilencz azt vallja, hogy ijedtségből.
Azért fordítsunk apáink régi bűnén egyet; s ha már gyermekeink megtanulták a kisértet és hazajáró lélek nevét; tanitsuk meg őket arra is, hogy hogy kell ezeket a rémitő teremtéseket megfogni. Tanitsuk meg arra, hogy a kisértet csak azt üldözi, aki megijed tőle és szalad; de ha az ember szembe fordul vele, akkor őkelme oldja meg a bocskort és fut meg a gyöpről.
Mondjunk el nekik példákat; nem ezeket, amik itt leirva vannak; száz meg száz ilyen történet forog közszájon; aki négyet hall belőlük, az már maga kitalálja az – ötödiket.
Garabonczások.
Bezzeg ez is népszerű legény a babonák országában. Nálunk legalább az; mint ahol a garabonczás apja és anyjának is nagy a böcsülete.
Tudni való dolog; már tudni illik azok előtt, akik a babona tudománya iránt tisztelettel viseltetnek; hogy a garabonczás édes apja maga az ördög, édes anyja pedig az a boszorkány, aki a sütő lapáton, vagy a seprő nyélen feljárogatott a szent Gellértre, az ördögökkel mulatni, vigadni, párosodni. – Elképzelhetjük tehát, hogy micsoda rémítő magzat születhetett az ilyen házasságból.
Node félre a tréfával; mert ne gondolja ám senki, hogy mai napság is nincs olyan atyánkfia, aki nagyon is hisz a garabonczások hatalmában.
Igaz, hogy ma már, aki hisz bennük, hangosan szégyelné bevallani, hanem ezelőtt bizon a garabonczás nagy embere volt a népnek.
Mert az olyan legénnyel nem is igen volt tanácsos komázni, akinek az öreg Luczifer volt a törvénytelen öreg apja. Hagyott az az ő szerelmetes unokájára olyan hatalmat, hogy az hét határra, – mi több hét országra szóllott. Mert ha a garabonczásnak kedve szottyant, forgószél képében úgy végig söpörte hét határ ország utját, hogy a fák tövestül ugráltak ki a földből. Vagy jégeső alakjában ugy elverte a határt, hogy zsup födélnek való szalma se maradt a környéken.
A népbabona szegény legénynek festi különben a garabonczás diákot. Könnyű, szellős öltözet; s fölülről csak egy lebernyeg, aminek ki és beforgatásával komandírozza a föllegek járását. Azért is hijják a szürke köpenyeget mai napig több vidéken „fölleg ijesztőnek.“
Hanem az alkalmatossága annál urasabb volt e szegény legénynek; mert sohse járt máskép, csak valóságos sárkányon vagy tátoson 1) lovagolva. Erre ugyan nagyon bajos szemtanut idézni, aki bizonyságot adna a dologról; de olyan fültanút, aki a közeledő vihar alkalmával „hallotta“ a sárkány repülésének zúgását, – annál többet.
Az olyan ember fia ugyan, aki nem ért a babonához, csak a viharzó szelek zúgásának mondaná ezt; de akik értik a Csíziót, azok tisztában vannak a dolog iránt.
Külömben amugy szelíd teremtés a garabonczás; szegény vándorló legényhez hasonló, aki faluról falura jár „tejet“ kéregetni, mert egyebet nem eszik. Ahol ellátják, ott sebaj a falunak; de ahol elküldik az ajtóból, ott kész a jégeső.
Legalább úgy hiszi ezt akárhány atyánkfia; vagy még inkább hitte a régi jó világban; de biz azért csak alig nehány esztendeje is megesett, hogy egy jégvert falu népe, a buzaföldek közt ballagó szegény vándorló legényt agyonverte; ráfogva, hogy ő verette el a határt. Tanú volt rá tizenhárom is, akik látták, hogy fenyegetve ment ki a faluból, mert egy háznál nem kapott alamizsnát.
Régebhen pedig az ilyen dolog sűrűbben megesett; nem egy szerencsétlen vándorló lett áldozata az oktalan babonás hit által fölszított népdühnek; ami aztán a babonásoknak is vesztére volt.
Mindez a szomorú dolog, ha eddig is ritkult; apránkint teljesen megszűnik. Az iskolából kijövő kis gyermek megmondhatja ma már az édesapjának, hogy a természet törvénye szerint hogyan támad a jégeső; és hogy ahhoz bizony se ördögnek, se boszorkánynak; se ezek hóbortos ész gondolta magzatának, a garabonczásnak épen semmi köze nincs.
Támad az a természet törvénye szerint a villanyosságal terhes sötét föllegekből, a levegő hirtelen meghülése és megritkulása folytán; midőn az esővé képződő páracsöppek hirtelen megfagynak.
Hisz mai napság már a természetes jégképződés titkát annyira kitanulták az emberek, hogy jeget gépekkel készítenek a legforróbb nyárban. Az ember szeme láttára öntik a vizet egy formába, épen mint a czigány a vályogot, s pár pillanat mulva kikerül a gépből a valóságos jég tégla.
Hanem persze ez a mesterség nem is olyan könnyű dolog ám, mint a garabonczásság; mert aki jeget akar csinálni, annak a tudománya nem köpenyében, hanem a fejében van; s erre a tudományra nem a csürhe mellett, hanem az iskolában tanítják az embert.
Táltosok vagy váltottak.
E szerencsétlen szülöttek a borzasztó népbabona ártatlan áldozatai.
A kit a természet születésénél megbélyegez, ha valamely érzéke hibás; ha kelleténél több testrésze, például hat ujja, kettőnél több keze – lába van; – ha nagy vízfejű; azt a babonások váltott gyereknek vagy táltosnak hiják, s azt tartják róluk, hogy azokat a boszorkány, még anyjuk beteg ágyában saját porontyával kicserélte.
Legfőképen pedig az úgynevezett foggal szülötteket illeti ez a név.
S a babonások meg nem gondolják, milyen éktelen átkot akasztanak a szegény, ártatlan kis csecsemő nyakába, ezzel a csúf névvel.
Mert valóságos átok ez a név, még ha nincs is egyéb jelentősége, mint akármi más csúf névnek, amit az emberek rosz szokásból a gyereknek adnak.
Mily igaztalanság, azokat, akik már születésükkel mostoha sorsot hoztak magukkal egész életükre; most még oly balga előitélettel is elnevezni, a mely név egész életükön át emlékeztesse szerencsétlenségükre.
Hát még ha a mostoha természet oly szüléket rendel a gyermeknek, akik butaságukban maguk is rabszolgái a babonás véleménynek. Mert különben a nép minden különös babonáskodás nélkül is, rendesen az isten átkának tartja a természeti hibával született gyereket; egy kis babona hozzá járultával pedig szentül elhiszi, hogy a gyereket csakugyan a roszak váltották föl; s tették egészséges gyermeke helyett e nyomorékot a bölcsőbe.
Az ilyen gyermektől aztán saját szülei elidegenülnek, s már bölcsőjében igaztalanul bánnak vele; s a boldogtalan teremtés világra jöttével már a szülei szeretetet, ez egyedüli éltetőjét, is elveszítvén; nem ritkán gondozás hiányában el is vész.
Mert a nép, elég bűnösen, szégyelli magát nyomorék gyereke miatt, s minél korábban megszabadítja az isten a „szegény teremtést“ az élet terheitől, annál nagyobb az örömük rajta. Jól járt az isten adta, jobb helyen van! – ennyi az egész elbucsúztatója!
Ha pedig erősebb a természete s az elhanyagolás daczára megél; akkor kezdődik az igazi nyomorúsága; mert a nyomorék életét nem igen szokták megbocsájtani azok, akiket az isten ép kézlábbal áldott meg.
A szülék kénytelenségből tűrik a vizfejü, fogas csecsemőt; s a szülék kelletlensége mellé meghozza az idő a gyermekpajtások gunyolódásait. Szeretet nélkül növekszik, mint a bürök, melynek szagát senki sem állhatja; s a szeretetnélküliségben elbutul, félkegyelmüvé válik; elalszik benne az a kis természeti tehetség is, amelylyel az isten minden szegény bogarát fölruházza. Végre fölnőtt korában is „táltos“ a neve; s bolondot űz belőle az inges gyerek is.
Ha még borzasztóbb nem lesz a dolog vége!
Mert végre a gondolkozó gyermek, majd a számitó ifjú mindenütt gyülöletet és hidegséget találva; lassankint szivébe szintén az emberek iránti gyülölet és utálat fészkeli be magát. S akit a társadalom, butaságában magától oktalanul eltaszit; az lassankint esküdt ellenségévé válik a családnak és társadalomnak; elfajul s igazában a rosznak, a bünnek fiává válik.
Szokás mondás, hogy „akit a természet megbélyegezett, abból ritkán válik jó ember.“ – De igazabb ennél az a tapasztalás, hogy az ily jegyes ember büneinek leggyakrabban a szülei oktalan előitélet s a nevelés elhanyagolása az oka.
Rettentő példája van ennek az igazságnak M. megye törvényszéki irattárában; hol egy apagyilkosra a törvényszék csak három évi börtönt szabott. Csak három évi börtönt a legszörnyübb büntettre, melynek a halál se lehetne elég szigorú büntetés. De ez esetnél maga a törvény megszelidült; mert a szerencsétlen elitéltet, épen a szülei szeretett hiánya nevelte haramiává.
– Apám, – mondá a boldogtalan ember, már kis gyerek koromban utált, vert, éheztetett, elakart földelni, mert csak egy kézzel születtem. Az ördögök porontyjának hitt, s a legszelidebb név, melylyel illetett, csak az volt: te váltott!
Gyermekpajtásaim nevettek; s miután egy kézzel nem igen birtam magamon segiteni, ellöktek; rángattak, lábon keresztül buktattak. A háznál még kenyér se jutott elég, jó szó pedig épen semmi. Bár megdöglenél, mondá apám! – Bár meghalhatnék, sohajtottam én. Egyszer a patakba ugrottam; de a libapásztorok kifogtak s haza vittek. Apám köszönet helyet bottal fogadta megmentőimet, s velük együtt engem is elűzött a háztól.
Aztán koldulni álltam, faluról falura kóborolva kerestem a legkeserűbb kenyeret; s ha kaptam; azt is könynyeimmel kellett megpuhitanom.
Dologra nem állhattam félkézzel; tanulni nem birtam, még az imádság se esett jól.
Igy járt el rajtam az idő, midőn legény sorba jutva, fölébredt bennem a szégyen az utálatos élet iránt. Már tiz éve koldus kenyéren éltem; s ekkor eszembe jutott apám jó módja; s hittem, hogy a hosszú idő talán kibékitette szerencsétlenségemmel.
Haza tértem.
Épen alkonyodott, hogy remegő szivvel, megnyomtam az apai ház kilincsét; azt gondoltam, megreped a szivem örömömbe, mikor a kút mellett álló őszülő embernek azt kiálthattam: édes apám!
Az öreg ember azonban elsáppadt! aztán pedig elvörösödött s ölelő karok helyett a vasvillával fordult felém.
– Hát te még se vesztél el?! te pokol fajzat! kiáltott felém. Tisztulj ki a portámról; vissza a honnét jöttél!
Ez volt a fogadj isten.
Egyszerre, mintha valami hegyes vas szúródott volna a szivembe; lángba, vérbe borult velem az egész világ; a szemeimet sötétség futotta el; egyetlen kezem rettentő erővel emelte föl a koldusbotot; s mikor kinyitottam a szememet: apám véres fejjel elterülve ott feküdt lábaim előtt.
Aztán beszaladtak az emberek az utczáról s elfogtak. Oh kegyes birák, ha istent ismertek; itéljetek halálra. Ezt a kegyelmet én nagyon megszolgáltam!
A bírák könynyeztek, mikor az itéletet kimondták; s a szegény bünös zokogva omlott össze, mikor meghallotta, hogy neki már nem lehet meghalnia!
Rettentő egy példa! ha keresnők, talán még több is lenne ilyen, ha nem is most; de a mult időkben. Mert hála istennek, mai napság már nem áll ilyen roszul a dolog. Akad egy-egy vén asszony ma is, aki a szörnyszülöttre, vagy a nyomorékra rámondja, hogy talán bizony „váltott“; de a világra hozott hibák iránt ma már a nép is elnézőbb.
De a babonás hit még ma is meg van; s a gyermekágyas asszony egy fokhagymagerezdbe szúrt kést tesz a feje alá, hogy a roszak álmában ki ne cseréljék a gyereket. A babona tudománya szerint az ördög nem szereti a fokhagyma szagot.
Hisszük, hogy az az idő is elkövetkezik, hogy az ilyen szerencsétlen gyermekeket a szülék megtizszerezett szeretetben részesítik; hogy gyöngédséggel kárpótolják nekik a természet mostohaságát. Amire kétszer oly szükségük is van; mint a hibátlan testalkatúaknak.
Lidérczek.
Ezek se utolsó legények a babona-világban; csak alakra különböznek itt-ott, de másképen mindenütt egy a tulajdonságuk.
A babona szerint a lidércz is rosz szellemek szolgája, vagy maga a gonosz; aki többféle formában van bajára azoknak, akik benne hisznek.
Szokott alakja e lidércznek a bolygó tűz; az a kis kékes lángnyelvecske, mely mocsáros vidékeken s ott, hol a földbe temetett állati testek vagy növényanyagok rothadnak, szokott éjjelenkint föllobbanni.
A természet törvénye szerint a rothadó testekből oly könynyü gáznem fejlődik, mely a föld likacsain fölszabadulva, a friss levegőbe jutásakor föllobban és kékes lángocskában elég.
Ily gázféle levegő fölszabadulását megfigyelheti akárki egy poshadt tóparton; amint a poshadt tófenékről ily gázhólyagocskák szabadulnak föl s a viz szinén mint apró buborékok elpattannak; vagyis a viz tükréből fölnyomot kis buborék vékony, átlátszó falait áttörve, e levegőre szabadulnak.
De a babonás ember ezt a magyarázatot el nem fogadja, mert igy ismét egy kedvencz babona alakja semmisülne meg, amiket pedig az ő erős képzelődő tehetsége, olyan kedvtelve alkot össze a semmiből.
A babonás ember nem engedi az ő lidérczét; aki kékes láng alakjában, mint a pásztor tűz világit a mezőn, s ha aztán valami utas-ember utána indul; tovább tovább halad előtte, mig szépen belecsalja a szegény utast valami mocsárba, vagy a temetőbe…
Pedig ezzel a borzasztó lidérczczel csak ott vagyunk, ahogy az előbb leirtam; mert hiszen a lassú lobogással elégő gáz épen csakis a mocsáros helyeken fejlődik, vagy oly helyen, ahol valami állati test rothad. Már pedig legtöbb rothad a temetőben. Igy bizon nem sok csalást visz véghez az a kis lángocska; mert aki ismeri a természetét s utána megy, úgyis el lehet készülve rá, hogy valami mocsárhoz vagy a temetőbe jut.
Ami azt illeti, hogy az a félelmes lidércz a hozzá közeledő elől mindig tovább ballag, az merő képzelődés. Könynyü voltánál fogva a legkisebb levegőmozgás is vonagló lobogásba hozza; igy igen könynyen tovább tovább lebegésnek nézheti annak lobogását, az olyan ember, aki benne az éjjeli sötétség s az egyedüllét hatása alatt, már úgyis valami különös dolgot lát.
Különben éjjel épen nem biztos az ember látása s még egy valóságos pásztortüzet is sokkal közelebb képzel az ember, mint valóban van; s ha közelebb közelebb megy felé; a látási csalódás folytán szinte hajlandó az ember elhinni, hogy az imént már közelebb látta a tüzet. Még egy kis képzelődés ehhez, s az ember könynyen rámondja azt is, hogy talán a tűz távozott előle.
Gyakran a lángocskának még egyszerűbb magyarázata is van, ami kitünik egy rövidke történetből.
A szobotai pap, két barátjával egy vadászatról tért haza s midőn a faluhoz közelebb értek, már az idő egészen rájuk sötétedett. Épen a temető mellett mentek el, midőn egyikük észrevette, hogy a keritésen belül valami halvány láng lobog.
Találgatták, mi az? Egyikük bolygó tűznek mondta; másikuk nem akarta hinni, mert a bolygó tűz igen rövid ideig tart s hamar ellobban. De mert az bántotta őket, a bizonytalanság, bementek a temetőbe s ime sirásókat találtak ott, akik lámpás világa mellett dolgoztak.
Sokszor pedig a szent János bogarat is bolygó tűznek nézi az ember. Ez este szép kékes fénynyel világitó kis bogaracskák, ha sok van egy rakáson, olyan világosságot terjesztenek, hogy az ember, egy kicsit távolabbról valóságos lángocskának látja azt.
Legyen azonban a bolygó tűz, akár a földből kifejlődő és a levegőn ellobbanó gáz; vagy legyen a csalódás és káprázat tüneménye, vagy akár szent János bogárka világa; és nevezze azt a nép a maga szép nyelvén bolygó tűznek, vagy akár lidércznek, anynyi bizonyos, hogy a természet e kedves és különös játékához, az ördögöknek, vagy rosz szellemeknek épen semmi köze.
De a babonás nép nemcsak e tüzet nevezi lidércznek; s miután már egyáltalán nem akar abból engedni, hogy az ilyen lidérczféle valóságos rosz szellem; tehát azt tartja, hogy a lidércz más alakban is szokta jó magát mutogatni; különösen pedig olyan tyúk képében, amelyik kotlik is és kukurikol is.
A kukurikoló tyúkot nagy csapásnak tartja a babona a háznál, s az ilyen természetellenes állatocskát lidércznek nevezi. A babonás tudomány szerint az ilyen tyúkkakas a jércze első tojásából, vagy az oly idétlen és nyomorék tojásból kel ki, amilyen elvétve akad a tyúktojások közt is. Azért a formátlan és különösen az első tojást eltöri a babonás nénémasszony, nehogy lidércz keljen ki belőle.
A satnyára maradt apró jószágot is gyanús szemmel nézik, s az ilyen szörnyet, mint a melybe lidércz vette magát, úgy a kukorikuló tyúkot is ki szokta a babonás ember végezni.
A kivégzésnek is babonás a tempója. A tyúk fejét a pitvar küszöbre fektetik s egy baltával elvágják a szörnyeteg nyakát; s ha a fej kifelé ugrik az udvarra, akkor, se baj! – ha azonban befelé ugrik, akkor veszedelmet jósolnak belőle, akkor tűz lesz a háznál.
De ha ezt a bolondos dolgot mai napság titokban el el követi is, egy-egy öreg anyó; azért olyan bolond dolog még sem esik meg nálunk, mint ami megtörtént Németországban ezelőtt százhetven esztendővel. Ahol egy kukorikuló tyúkot, valóságos bírák itéltek el mint boszorkányt; hóhér kézzel a nagy piaczon lenyakaztatták, aztán testét máglyán elégették.
Az utóbbi időben, hogy nálunk a cochinchinai apró jószág meghonosult; szintén nagy híre futott, hogy azoknak a szárnya alatt szintén lidércz van. Azért is ád szebb tojást és nevel nagyobb fiakat; mert az ördög kegyelmében áll.
A lidérczes hirű tyúkok azonban csakhamar kedvenczei lettek a jó gazdaasszonyoknak; s bizon egyik se bánta azon ördöngős szokásukat, hogy két akkora húsura nevelkedtek, mint a régi törpe tyúkfaj. S miután a gazdasszony azt látja, hogy csak oly természetesen szaporít; mint a többi isten teremtett apró majorság; most már jót bir nevetni a balga hit fölött, mely minden ismeretlen dologra olyan könynyen rá ken valami babonás históriát.
A cochinchinai tyúkok tehát mai napság már nem lidércz szárnyaljuak; és bizonynyal igy veszne ki a kukorikuló tyúk rosz hire is, ha az ember meggondolná, hogy a természetnek nem csak az emberen van néha megjátszódása, hanem az állatokon is. És a természet játékában se a tyúkoknál, se a nyomorék tojásoknál se a bolygó tűznél, bizon épen semmi babonás dolog nincsen.
Utonjárók.
Már az minden népnek sajátja, hogy képzelődése tehetségeit nagyon szereti foglalkoztatni. Különösen pedig a borzasztó és megfoghatatlan dolgok kitalálása iránt nagy előszeretettel viseltetik. Innét lehet megmagyarázni, hogy az oly bőven termő népmesék legtöbbje tele van rémületesnél-rémületesebb szörnyekkel, kisértetekkel, sárkányokkal, sírból kikeltekkel, járkáló halottakkal és elátkozott hercegekkel; amik mind olyan ismeretlen teremtmények, akikről maga az se tudna számot adni, aki kigondolta őket.
Ilyen mesés alakja a babonát szerető népnek, az „utonjáró“; akit máskép „sírból kikelt“-nek is neveznek; s ez utóbbi név megmondja azt is, hogy olyan teremtéssel van dolgunk, aki már a sírban volt, de onnét kikelt, és az élők közé visszatért. „Utonjárók“-nak pedig azért nevezik, mert az ilyen szerencsétlen teremtés mindig jár; senki ülő helyet nem ad neki, mert a babona azt tartja, hogy ahol megpihen, onnét rövid időben kihal valaki.
Ezt a szörnyű nevet az olyan vézna, beteges, rút arczu és fonnyadt testü emberekre akasztja a babonás ember, aki ugy véletlenül vetődik a faluba kéregetni; és különösen szállást kérni. És csodálatos, hogy a vendégszerető nép, az ilyen istenadta koldust ellátja ugyan bőségesen mindennel; de már szállást még a pajtában se ad neki.
Különösen a kripta lakóinak tartja őket, ahonnét nappal kibujnak az ilyen halálfejű teremtések s éjjelre oda vissza térnek.
Gyerekkoromban láttam én is egyet. Egy szegedi takácsmester felesége volt, s a szegény tüdővészben és sárgaságban szenvedett. Ugy összesoványodott a szerencsétlen, hogy karja csak egy botnál sem volt vastagabb s az arczába mélyen bennülő szemei s kiálló csontjai valóságos halálfő-formát képeztek. Szegeden koldulásból élt és néha fölkereste a szomszéd falukat is; igy a többek közt Kisteleken láttam a szent István-napi bucsún.
A templomba akart bemenni, de az öreg harangozó kiküldte a templom elé s aztán arra intett bennünket, hogy vigyázzunk erre a sírból tértre; mert akire ez ránéz, sárgaságba esik; akihez hozzá ér, az elszárad; ha pedig egy kis gyereket megfog vagy megcsókol, azt az isten se menti meg a haláltól. Mert ez az asszony éjjel a kriptában lakik, a templom alatt, s csak nappal kel ki a sírjából.
Hiában mondtam én az öregnek, hogy ez mind nem igaz; mert én ismerem azt a szegedi takácsnét; az öreg csak intett mindenkit tőle; s a szegény öreg koldus asszonynak az egész bucsú alatt több gyerek és asszony bámulója volt, mint a processioban a superlátnak.
A szegény öreg asszony sohse tudta, hogy mit néznek úgy rajta; de mikor aztán valamelyik pajkos gyerek a szemébe kiáltotta, hogy menjen a kriptába, ahonnét kibujt; a szerencsétlen keserves zokogásra fakadt s ez volt az utolsó útja a falvakba. Még otthon se koldult aztán; s hogyse ilyen névvel fizesse meg az emberek alamizsnáját; inkább bezárkózott szobácskájába s ott találták negyednapra – halva.
Most már aztán igazán lement a sírba; éhen halt a szerencsétlen, s a babonás roszlelküség kergette oda, ahol se jó, se rosz számára nincsen vissza-út csinálva.
Megvagyok győződve, hogy ez a szegény öreg asszony nem első, de nem is utolsó áldozatja az útonjárókról szóló babonának.
A sárkányok.
Ez a nem létező szörnyeteg mai napság már kevés kárt okoz; de hajdanában sok történetet tudott róla már a kis gyerek is. Ma már csak a mesében fordul elő.
Valaha a sárkánykígyó; különösen a hétfejű sárkány sok kegyetlen dolgot mívelt – úgy mesében. János vitéznek ugyancsak volt vele dolga; mig mind a hét fejét levágta annak a sárkánynak, aki a mélységes kút fenekén a herczegkisasszonyt őrizte. Hajdanonta ha egy sárkány valami vidékre; egy hegyi barlangba, vagy kútba vette magát; bezzeg csinált ott galibát. Legelőször is kiitta a kútból a vizet, még pedig nemcsak egyből, de az egész környék valamenynyi kútjából; vagy lekötötte a fellegeket, hogy ne essék az eső.
Ilyenkor aztán a falu öregei elhatározták, hogy a sárkánynak valami áldozatot hoznak. De a sárkány válogatós volt, s minden esztendőre egy ifjú leányt követelt magának; aztán mikor már sok, sok leányt lebocsájtottak neki a kútba, s épen már az utolsóra került a sor, akkor rendesen valami vitéz legény került a vidékre, aki vállalkozott rá, hogy megöli a sárkányt.
Egy szóval nagyon szépen elmesélik ezt a dolgot a dajkák a gyerekeknek; még pedig anynyira élénken, hogy utoljára egyik másik gyerekeszű anyóka maga is elhiszi, hogy igazi sárkány is van a világon.
Innét magyarázhatjuk meg, hogy miért szokás némely vidéken, mint ezt már az aszály leirásánál is emlitettük, – egy leányt leereszteni a kútba, hogy megeredjen az eső.
A sárkányt egy nagy kigyónak képzeli a nép, melynek taraja, négy lába, két szárnya s rémítő nagy szája van. Sok templom esőcsatornájának a nyilása van ilyen formára kalapálva pléhből. De egy képen is le van rajzolva a sárkány, amint szent György lovag a lovával letapossa s lándzsájával keresztül szúrja a szörnyeteget.
A szent képen azonban a sárkány a bünt jelenti, a melyet szent György oly diadalmasan legyőz. Mert olyan borzasztó szörnyeteg a bűn is; – de aki fölvértezi magát a vallásosság vértjével és kezébe veszi az erkölcsösség és hit lándzsáját, az könnyen diadalmaskodik fölötte.
Ilyen szörnyeteg azonban valójában soha nem létezett; valamint nem létezett griffmadár sem; hanem igen is voltak ily forma szörnyetegek sok ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor a mostani világnak még más formája volt, – mikor ott, ahol most tengerek vannak, szép lapályos termő völgyek voltak; a mai hegyek helyén pedig mélységes tengerviz zajongott.
Ezt a kort az emberiség bölcsőbeli korának nevezik a természettudósok; s ekkor az ember még vad állapotban élt a föld alatti barlangokban és sziklahasadékokban. Ekkor éltek a mai vad állatoknál sokkal nagyobbak és iszonyúabbak; a mammúth, az ős elefánt, a kígyó alakú szárnyas szörnyetegek; amiknek csontvázait mai napság kútásás, építés, vagy vizlevezetések alkalmával itt-ott föltalálják a munkások; s amilyeneket muzeumokba kiállitva látunk.
Természtes, hogy ősapáinknak, akik kőbaltákkal dolgoztak, s nem volt ellenük védő fegyverük; rémületes sok bajuk volt velük. Borzasztó dolgokat tudtak róluk fiaiknak beszélni; és sok ezredév után, midőn már ez óriási állatoknak és szörnyeknek a pora is kiveszett, az apáról fiura hagyott szóbeszéd tartotta fönn nevüket. Az utódok pedig, akik ilyen szörnyetegeket már nem láttak, – borzasztó hirük után, két-három ismert szörnyetegből, összealkottak maguknak képzeletükben egy szörnyet; s ily formán készült a sárkány formája, úgy a griffmadáré is.
És azok borzasztó hire után készült az a sok szörnyű mese, e rémséges állatok viselt dolgairól.
A sárkányról tulajdonképen nem is volt szükség e könyvben megemlékezni; mert okos embert ugyan se tűzokádó, se vizmegivó, se hétfejű sárkánynyal el nem lehet bolondítani; s igy a mai napság még nagyban viruló babona se birja a sárkány lételét elhitetni: de megismertettem e képzelt szörnyeteget azért; mert épen egy félesztendő előtt irták az ujságok, hogy egy felső megyei faluban sárkányt láttak; s a szörnyeteg a hegy oldalában levő üregbe vette magát.
Egy vén asszony látta a szörnyeteget; de nem tudja, milyen volt, mert majd holtra ijedt tőle. Annyit tud csupán, hogy a felhők közül vált ki, haragosan föl s alá hajlongálva, mint egy óriási sötét köpönyeg; egyik végével lenyult a földre; a másikkal bele kapaszkodott az ég felhőibe s úgy lóbbálta magát egy jó darabig; amidőn aztán egyszerre hirtelen lecsapott a földre; ott összegomolyodott egy kis barna alakú állattá s morogva beszaladt a hegy nyilásába.
Persze megrémült a falu erre a hirre, és a hegynyilás felé senki se mert járni, mert a vén asszony után akadt egy-két bolond, aki a lyukból a – szörnyeteg morgását szintén hallotta.
Nagy ideig volt a falu a legnagyobb félelemben; mig végre a tanács elhatározta, hogy a falu biztonságáért és a bizonyság kedvéért is, minden ember fegyverre és vasvillára keljen, s ki kell a szörnyeteget a határból kergetni.
Föl is mentek a hegy nyilásához; s mikor az első lövés eldördült, mint a nyíl, oly sebességgel ugrott elő a barlangból egy – borzas vadmacska.
Egy öreg babonás asszony tehát még mai napság is várat tudott csinálni s egy álló hétig az egész falu remegett egy nevetséges felhőjátéktól s az ebből született – vadmacskától.
A kincsőrző lelkek.
Minden eddig előszámlált gonosz lélek közt, a legveszedelmesebb a kincsőrző lélek; mert az őrizetük és pártfogásuk alatt álló töméntelen sok kincs, nagyon sok babonás embert csábit arra, hogy becsületes kenyeret szerző munka helyett, erejüket s idejüket; igen sokan közülök, egész életüket is a képzelt földalatti kincsek hiu keresésében pazarolják el.
S annyi fáradhatlan munkával és fáradtsággal, mint a menynyit a kincsásók a pénzkutatásra fordítanak; tiz annyi család valóságos gazdaggá lenne; mint a menynyi a hiu fáradozás, s az ezzel járó dologtalanság miatt, keserves koldusbotra és nyomoruságra jut.
Azért mondtam a kincsőrző lelkeket a legveszedelmesebbeknek; mert aki bennük, s hatalmukban és az őrizetük alatt álló sok rejtett kincs létezésében hisz; az a boldogtalan, örökre el van veszve az emberi társadalomra nézve.
S annál veszedelmesebb e babonás hit, mert azt a véletlen kincsleletek is segitenek éleszteni. Megmegesik itt-ott, hogy szántas kútásás, vagy régi épületek lebontása alkalmával a munkások a föld mélyében, vagy befalazva régi edényeket találnak régi ezüst és arany pénzekkel. Ami mind igen természetes dolog, mert bizon a régi világban is akadt, és még inkább, mint mai napság, akárhány gazdag ember, aki háborús időkben, vagy árvíz, tűzveszély, vagy nagy döghalál idején lakhelyéről menekült és vagyonát elásta; a kútba leeresztette, vagy befalazta. Ha azután az ilyen menekülő; vagy a háborúban, vagy a halálos járványban mégis elveszett; vagy oly nagy idő mulva térhetett vissza, hogy a helyet, hová kincsét rejtette, már föltalálni nem birta; akkor az elrejtett kincs sok száz meg száz esztendőig ott hever a rejtek helyen, mig valamikor véletlenül napvilágra kerül.
Az ilyen véletlen pénztalálások aztán kimondhatlan kárt okoznak; százakat meg százakat csábitanak kutatásra s ezreket arra a balhitre, hogy a föld telisded teli van kincsekkel, amikre a szellemek vigyáznak; s csak tudni kell a módját, s maguk ezek a szellemek adják ide a kincset az ember kezébe.
A nép az ilyen kincseket a Dárius kincsének nevezi; s nincs az a két utczasorból álló falu, ahol legalább három kincsásó-társaság ne volna, akik a lusta életre adván fejüket, a kincsásás kényelmes és babonás mesterségét, egész odaadással és valóságos babonás tudományok és törvények szerint űzik.
Mert a kincsásás mestersége még sem épen olyan könynyü dolog – mindenkinek. Ismerni kell ám e tudomány minden csinját binját; – a kincs hollétének fölfödözését; az ásás módját; az ahhoz megkivántató törvényeket; a nélkülözhetlen imádságokat és ájtatosságokat, (amiből nagyon sok kell); végre a kincsőrző szellem fölkényszeritésére szolgáló kabalisztikus mondásokat. Egyszóval a kincsásásnak olyan sok mindenféle csinja binja van, hogy azt, még a hozzá értők közül is csak minden ezeredik birja rendesen elvégezni.
Az meg épen a százezredik lehet, aki tudományának valami hasznát is látná. Hanem ezt a százezrediket még nem igen látta emberi szem; mert olyan emberrel, akinek a szellemek a kincset szolgálatára adták volna, aligha találkozott a hetvenedik nagyapámtól kezdve, s annak a hetvenedik unokáján végezve, egyetlen ember.
S aki a kincsásáshoz hozzá fog, hacsak egy kis józan esze van, már az első kapavágásnál ott hagyja a munkát; akinek pedig jókor meg jön az esze, az el se kezdi; mert a kincsásók szabályait, lehetetlenség megtartani tökélyetesen; s a hiábavaló munkát száz meg száz úton kilehet vele menteni.
Csak egyet emlitek azok közül; azt tudniillik, hogy aki kincsásó-társaságba áll, annak nem szabad kételkedni a sikerben; s ha csak egy van, aki nem hiszi a hókuszpókuszt; már akkor nem sikerülhet a munka.
Már most ha hiába esett a sok dolog, akkor a kincsásó mester ráfogja, hogy valaki a társaságban kétkedő és hitetlen volt.
Majd mindjárt leirom a kincsásó mesterséget tőrül hegyre; amelyből kitűnik, hogy az egész kincsásási babona a legszebb csalás a világon; amelyikkel a kincsásó mester száz embert is megtanithat, – jobban mondva elbolondithat jó pénzért; anélkül, hogy rá lehetne sütni a csalást. Mert ő kelme könnyedén mentheti magát azzal; hogy „valaki kételkedő hitetlen volt a társaságban.“
Amilyen hihetetlen, olyan igaz; hogy a kincsásás mesterségéről még könyv is van irva; egy jó vaskos könyv, amelyikben le van irva, hogy lehet a gonosz lelket arra kényszeriteni, hogy a kincsásóknak tengernyi sok pénzt adjon.
Van olyan, aki már kivülről tudja azt a vastag könyvet; a babonás nép egyik a másikától jó pénzért leirja és megveszi; s ismerek egy embert, aki ötven forintot adott egy kincsásó könyvért. Ennek az embernek hat telke volt; tehene, ökre, lova; szóval nagy gazdasága. Most alamizsnából él s házról házra jár. Alig ismertem rá a régi nagy gazdára; s kérdeztem, hogy miféle szerencsétlenség érte?
– Semmiféle uram; felelte rá; – hanem magam vettem a szerencsétlenségemet drága pénzen. Ez juttatott koldusbotra; szólt aztán keservesen, és rongyos szüre ujjából kihúzott egy zsiros irott könyvet. Ötven forintért vettem ezt a könyvet uram; de ez az ötven forint csak foglalója volt; mert hogy elolvastam; a becsületes munkát elhanyagoltam, s kincset kutattam, – ime az egész vagyonom rá ment a könyvre.
Negyvenkétszer imádkoztam ezt a könyvet végig; s huszonhétszer mindig egy ugyanazon társakkal. Egy indzsellér-féle ember volt a diákos emberünk; kétszáz forintja volt esztendei fizetésül; azonkivül egy embertől ötven font szalonnája; s mind a hetünk vett tőle egy könyvet, aki legolcsóbban, az is harmincz forintot adott érte. Négy esztendeig tartottuk, s egyszer részeg korában kivakkantotta, hogy mink vagyunk a fejős tehenei; s úgy vertük ki a határból, hogy ami rakás irása volt, azt is ott felejtette a nagy sietségben. Azok között volt egy könyve, amelyikből megtudtuk, hogy obsitos katona volt a mi indzsellérünk.
Hanem azért mink már bolondjai voltunk a könyvnek; nem hihettük, hogy az a sok imádság hazudjék; folytattuk a mesterséget tovább; – s ime itt, ez a rongyos szűr az eredménye.
Szomorúan adta ide a könyvet s még alamizsnát se fogadott el érte; mert a lelkét égetné minden krajczár, amit azért az átkozott könyvért kapna.
Az öreg „Jezsovita imádságnak“ mondta a könyvet; s teljes czime ez: „Fő kénszerétése minden léleknek, avagy lelkeknek, akik a levegő-égben, földön, vizben, akárhol ők vannak; úgy hogy azoknak egy szempillantás alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. – Ezen könyvecske Tisztelendő Pater Eberhardus, a Jézus társaságából való Pap, és Hires nevezetes Baváriában, Engelstadt városában lévő Universitásban, a Mathesis Tudománynak ordinárius Professora által rövid summába foglaltatott.“
A könyvecske bevezetésében a hires Professor ur esküdözik égre, földre, papi becsületére, sőt az oltári szentségre is, hogy aki a könyvet átimádkozza; és magát az ő utasitásaihoz szabja, munkájában sikert fog látni. Mert ezt a könyvet a Jézus társaság provinciálisa s általa a pápa is jóvá hagyta!
Már hiszen, igaz-e az vagy sem, – hogy ezt a könyvet csakugyan egy pap irta; vagy pedig valami világcsaló azért irta a könyvre egy pap nevét, hogy istentelen könyvének nagyobb keletet szerezzen; azt tudni mai napság nem lehet. A könyv nyelvezete nagyon fordítás szagú; de a szerző neve, és annak lakhelye: Bavária (Bajorország) is mutatja, hogy a könyvet hála Istennek, nem magyarul, és nem magyar ember számára irták; de az is elég szégyen, hogy akadt egy világcsaló, aki szegény népünk megrontására, magyar nyelvre is leforditotta.
De akármint legyen a dolog, az az egy bizonyos, hogy mióta az emberiség a bötüirást ismeri; – ennyi ostobaságot s roszlelkű tanácsot nem irtak még egy rakásra. S ha igaz, hogy e könyv nélkül is elég bolondja volt a kincsásás mesterségének; erre a könyvre megtizszereződött a követők száma, – még pedig az olyan vallásfelekezetű atyánkfiai közül is, akik külömben a Jezsuitát épen úgy szeretik, mint az ördög a tömjénszagot.
Lássuk hát a kincsásás mesterségének a nyitját közelről. Ráadom a fejemet, hogy ezt a sok hóbortos dolgot papirosra tegyem; – csak aztán okulás legyen az ára!
A kincsásó tudomány szerint Dárius és Salamon királynak borzasztó kincsei vannak a föld gyomrában. A föld elnem tűrné e kincseket, hanem kilökné gyomrából, ha az ördögök s a kincsőrző főszellem Terophile, meg annak ezer meg ezer szolgaszellemei nem őriznék; és tartanák iszonyú átokkal lekötve a kincset, a föld méhében.
A kincs a föld gyomrában időnkint tisztítja magát, s lángot vet; különösen pedig Nagypénteken, meg szent-György éjjelén. Ilyenkor hát a kincskeresők az akasztófa alól, vagy a keresztútról lesni szokták a kincs tisztulását s ahol lángot látnak föllobbanni, azt a helyet jól megjegyezik. Mielőtt azonban lesbe állanak, a leshelyet körülvonják szentelt krétával és tömjénnel, hogy azon körön belül a gonosz lélek ne árthasson nekik. Mert Terophile és az ő szolgái nem igen nézik zsebre dugott kézzel azt, ha valaki az ő kincsük után leskelődik; hanem rettentő orditással s fogcsikorgatással, jajgatással megijesztgetik. Tüzes paripák és kocsik vágtatnak feléjük; s aki aztán erre megijed s kiszalad a szentelt körből, azt ezer meg ezer darabra marczangolják. Legalább igy mondja ezt a kincskeresők babonája.
Ha aztán a kincsleső előtt fölvetette magát a láng, akkor megalakul a kincsásó-társaság hét tagból; akik között legalább egy hetedik gyerek legyen; mert a kincset a földből, csak hetedik gyerek emelheti ki.
Mikor a társaság együtt van, megindul a kincsásás nagy erővel, s annyi tudománynyal, amenynyinek a módját egyik vagy a másik könyv nélkül is tudja.
A Jezsuita könyv nélkül több czerimoniával jár a dolog; több a vastag vége a dolognak; a könyv szerint pedig inkább a mód nélkül való imádkozásra jut a nagyobb rész, a munkából.
Mindkettő szerint azonban bőjtöléssel és alamizsnálkodással, ájtatos imádkozás és gyónással kezdődik.
Ismertem egy kincsásó-társaságot egy kis mezővárosban, melynek mindhét tagja reformáta vallású volt, s mind a hét a legbuzgóbb katolikus s pláne a hires „jezsovita“ imádságot mormolta hetekig s a radnai barátoknál mind a hét meg is gyónt.
Igy tagadja meg a babonás ember még a vallása szertartásait is a – pénzért. Aztán csodálkozni mer valaki, hogy Judás jó pénzért eladta a saját mesterét.
A kincsásást mindig éjfélkor szokás kezdeni; előbb azonban egy közeli ablakba sült csirkét tesznek a kincsásók a kincsőrző számára, aki azt meg is eszi rendesen, de úgy, hogy senkisem látja.
A mester kezdi az ásást és pedig csak hét ásónyommal; a többi utána, szintén hét-hét ásónyomot ás. Közben mindegyik a Kristóf imádságát mondja halkan; s ha valamelyik hangot ad, vagy megijed, vagy kételkedni kezd az eredményben, akkor az ásó mindjárt követ ér s a kincs eltünik.
A jezsuita könyvecske szerint azonban még ásni sem kell; hanem Terophile a töméntelen sok kincset mind oda hordja, mint hű szolga, ahová az ember parancsolja; már tudni illik, ha oda hordja. Legalább a könyvben úgy van megirva.
Hogy valaki a könyvet használhassa, diákul is kell tudnia; vagy legalább egy diákos ember legyen a társaságban. Miután pedig diákos ember a nép közt nem igen akad, hát bizon az ilyen embert jó pénzért szokás fölfogadni; vagy legalább a haszon felese; azonkivül szalonnában, kenyérben, jó életben s egy kis apró pénzben is ki kell járni a kommentiónak. Akad ilyen elég; sőt többnyire maga ajánlkozik a beszegődésre; de leggyakrabban maga keres kincsásó-társaságot s beszegődik hozzájuk diákos embernek; s szükség esetén testét lelkét leköti az ördögnek, hogy ő szentül hisz abban a sok hóbortoskodásban, amit a könyv utasitása szerint elkövettett a szegény bárgyú kincskereső kompániával.
A könyv szerint csak az foghat a munkához, aki már anynyira elszegényedett, hogy semmiféle más megélhetési módja nincs. Az ilyeneknek aztán ájtatos és józan életű viseletet ajánl a könyv; s főképen pedig föltétlen bizalmat és hitet a munka sikerében.
Ha a pénz helye már tudva van, akkor e könyvet arra a helyre kell tenni huszonnégy órára; azután a társaság meggyónjon és áldozzék; s végül öt misét szolgáltasson!
Aki nem birna misét fizetni, az hallgasson végig öt misét s ajánlja föl azokat a kincsásás szerencséjére. Végre pedig mindegyik fogadást tegyen, hogy a talált kincs egy részét a szegényeknek, s belőle egy más részt a szegény barátkolostornak ad.
Azután a kincskeresők egy olyan szobát keresnek ki, melyben soha semmiféle bűn el nem követtetett. Ha aztán ilyet találnak valahol a világon; akkor annak a közepére szentelt krétával egy ilyen czirkulust, vagy is kört kell rajzolni: