A babonák könyve

Terophile cirkulusa.

Aki persze ezt az éktelen ábrázolatot értetlen észszel végig nézi, azt kell gondolnia, hogy ez az ákom-bákom maga elégséges hatalom arra, hogy az embernek fenékig üres zsákját színig aranynyal megtöltse. Az igaz, hogy nem is való az egyébre, mint hogy a könynyenhivőket, beljebb beljebb bolondítsa a kincskeresés hiú munkájába. Mert bizon a szegény öreg négy evangelista neve, akár napkeletre, akár napnyugotra irják is, bizon keveset lendít a dologtalan ember ügyén. A „nazárethi Jézus, zsidóknak királya“ pedig még kevesbé segiti az olyan embert, aki pénzért imádkozik, és semmit sem dolgozik; mert hisz épen az Üdvözitő fölséges mondásai között fordul elő az is: hogy „nem csak isten igéjével él az ember;“ s ő maga volt, ki az embereket arra serkentette: „imádkozzál és dolgozzál.“

Végre az a zsidó szó Adonai, ami anynyit tesz: Isten; továbbá a görög abc három betűje az A (Alpha), Ó (Ómega), T (Theta), de maga az egész a b c is, hogy mit keres e cirkulusban, azt csak az a világcsaló mondhatná meg, aki legelőször e kört lerajzolta.

Alkalmasint egyebet semmit, mint hogy az Isten (Adonai) és a kör végtelenségét jelenti. Amenynyiben van a szentirásban egy mondás, mely így szól: „Én vagyok az Alpha és Ómega“, azaz: a kezdet és a vég. Miután tehát a kezdet és vég, mint a körnél, egyben összpontosul; igy az Alfát meg az Ómegát is bele keverte a könyvcsináló a dologba. A T betű pedig úgy jutott a körbe, mint Pilátus a Credóba; épen hogy az az egy hely is üresen ne maradjon.

Nos tehát elég az ahhoz, hogy a kincsásóknak e „cirkulus“ közepére kellett állaniok s úgy kellett végig imádkozniok a jezsuita könyvet, elejétől végig.

Az pedig szép kis munka volt; mert előfordul ott minden képzelhető imádság, rimánkodás, kérés, könyörgés, kényszerítés, az Istenhez, minden szenteihez, sőt magához az öreg ördöghöz is, s mindez egy kis pénzmagért.

Kezdődik az imádság a 69-ik zsoltáron; azután következik egy evangéliom, melynek eleje igy szól: „Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél vala“.

Aztán jön a „hét lakatú szent lélek imádsága“, rövid néven: a „hét menyei zár“; a melyikben a jó uristen el van nevezve, minden képzelhető néven: „Nagy Adonai istennek“, – „Emánuel nagy uristennek;“ s végre „rettenetes Szabaóth nagy istennek.“

Mikor a „hét menyei zárnak“ vége van, következik a kincsőrző szellemek főkapitányának, Terophilének tizenegyszer való „megesküdtetése“; igazabban talán „idézése“; mindig czifrább és czifrább nyelven; utoljára már valóságos erőszakoskodássá fajul az idézés, hogy szinte az ember hinni kezdi, hogy az ilyen kényszeritésre ki lehetne kérni – baraczkból a magvát is.

A kurtábjából adunk egy kóstolót; hogy Terophilét hogy kell idézni.

– „Hallod-e te Terophile! én tégedet esküdtetlek (idézlek) a mindenható Isten nevére, a Jézus Krisztus szent vérének kihullására, az apostolok, kántorok és konfessorok, szűzek és özvegyek érdemeinél fogva, hogy te itt azonnal jelenj meg, szép és tetszetős emberi ábrázatban, minden ijesztgetés, zörgés és rémités; csalárdság és ámitás nélkül, s hozz nekem azonnal ötszázezer darab aranyokat, tallérokat, forintokat, jól elkelő Ferdinánd-korabeli pénzből. Karbunkulusokat, klenódiumokat, gyémántokat, topáziusokat, smaragdusokat; s azokat tedd le minden ijesztés nélkül.“

A többi tiz idézés még czifrább; csupán a vége egyforma mindeniknek; az ötszázezer darab aranyok, tallérok, forintok jól elkelő Ferdinánd-korabeli pénzben, meg a klenódiumok egyből sincsenek kifelejtve.

Minden szomoruságom mellett is, hogy az emberek ily éktelen nyomorultságára gondoltam, – mégis elkellett magam nevetnem, mikor a jól bezsírozott kincsásó könyvben észrevettem, hogy némelyik kincsásó atyánkfia milyen szerényen kitörülte ironnal az ismeretlen „klenódiumokat, topáziusokat, smaragdusokat“; – s az ötszázezer arany mellé nagy szerényen még csak a gyémántokat és karbunkulusokat kérte Terophilétől. A karbunkulus kő ugyan a meseországban terem; de a babona azt tartja róla, hogy az olyan nagy, mint a lúdtojás s egy sötét pinczében is úgy világít, mintha nappal volna oda lenn; ennek pedig az a babonás magyarázata, hogy a karbunkulus, vagy máskép karbinkulus nappal beszedi magába a világosságot; és éjjel azt kisugározza.

A Terophile idézése után következik még nyolcz „Mária imádság“; s mikor a kincsásók a könyvet idáig, napkeletnek fordulva ledarálták; akkor végre megjelenik Terophile; nagy zörgést és csattogást visz ugyan véghez; hanem azért a temérdek sok Ferdinánd korabeli tallérokat és forintokat, meg a karbunkulusokat lerakja, ahova parancsolják neki.

Mikor aztán Terophile lerakta a kincset, a fejére kell olvasni az „elküldő imádságot“; s arra aztán a szellem eltávozik; s ekkor a kincsásó-társaság testét lelkét az összes angyalok, arkangyalok, pátriarkák és próféták s a világon kiosztott összes teljes bucsúkba ajánlván, – végre megosztoznak a – véghetetlen nagy csalódáson. Mert hogy valaha egy kincsásó-társaságnak alkalma lett volna, a Terophile által hozott Ferdinánd-féle jó aranyokon és klenódiumokon is megosztozni, – már olyan eset nincs följegyezve a krónikában.

De még olyan eset sincs, hogy valamely társaság előtt Terophile ur, szerelmetes szép ábrázatját bemutatta, vagy a tömérdek kincsből egyetlen darabocska mutatót hagyott volna.

A kincsásó krónikák elvezetnek legfölebb a zörgésekig, csattogások és ijesztgetésekig; de aztán ott be is végződnek rendesen.

Igy végződnek a könyvnélküli kincsásások is rendesen az – ásásnál; a fölültetett társaság rendesen csak akkor veszi észre, hogy lóvá van téve, mikor már anynyi fáradsággal egy kútat is megáshatott volna.

És nem is lehet ez máskép. Az egész kincsásó história csak annak hajt egy kis hasznot, aki a társaságot fölbirja lovallni; aki eltünteti a szellem számára kitett sült csirkét; vagy aki jó pénzért eladja a kincsásó könyvet, – vagy még inkább aki beszegődik a vállalathoz – diákos embernek.

Mert vegyük azt az esetet, – amit különben se engednek el a kincsásók, hogy akár könyvből, akár könyvnélkül meglehetne valamiképen szerezni a földalatti kincseket; vajon képzelhető-e olyan nem is hét, de két vagy három emberből álló társaság, amelyikben legalább egy olyan ne legyen, aki csak anynyi kétkedést meg ne engedjen magának, amenynyi már az emberi természetben benne van; hogy valahányszor valami olyan munkába fog, melynek vége nem bizonyos s melynek jó végét úgy óhajtaná, legalább föl ne sóhajtson a dolog kezdetén: „Oh uram istenem, vajon lesz-e sikere munkámnak?!“

De az imént sokat is mondtam, hogy két három ember közt akad hitetlen; – úgy kellett volna mondanom, hogy van-e a világon egyetlen ember, aki oly bizonytalan munkába fogván, mint a kincskeresés; azt az előbb emlitettem sóhajtást el nem követi.

Vagy van-e egyetlen olyan ember, aki – ha már épen anynyira kerülne a dolog, hogy a képzelt kincsőrző szellemek zörögni, orditani, csattogni, sőt rémitő állatok alakjában a kincsásókat ijesztgetni kezdenék, aki már a szokatlan földöntúli szellemek zajongására s arra a gondolatra is, hogy most soha nem látott, másvilági gonosz szellemekkel kell szembe szállania, – csak egy kicsit, s csak egy kis pillanatnyi időre is meg ne ijedne?!

Már pedig az a könyvbéli és könyvnélküli kincskeresésnek is legeslegelső szabálya, hogy a sikerben föltétlenül hinni kell, s megijedni nem szabad.

Ez a szabad, és ez a kell tehát minden kincsásás és kincskeresés megölő betüje. Mert ha csak egy tagja is a társaságnak csak olyan kicsit kételkedik is a sikerben, amenynyi abban a sóhajtásban benne van, hogy: „vajon lesz-e sikere a munkának?“ vagy ha csak anynyira megijed is egy kis szempillantásra; amennyire az emberi természetnél fogva valami váratlan zörej még a legbátrabb embert is megszokta egy perczre ijeszteni s méginkább a babonás embert: – már akkor eltünik a pénz az ásott helyről; s nem fogad szót Terophile, akárha száztizenegyszer idézze is őt valaki, a legválogatottabb rimánkodásokkal és fenyegetésekkel.

Miután tehát e két föltétel olyan, hogy az ember azt, istentől adott természeténél fogva be nem töltheti; józan észszel biró ember azonnal belátja, hogy az egész pénzkereső-babona, teljesen lehetetlen dolog.

Lehetlen volna még akkor is, hogyha olyan igaz volna is az, hogy a kincs lánggal tisztítja magát, mint milyen nem igaz; ha továbbá olyan igaz volna is az, hogy a földalatti kincsekre Terophile, vagy mi a száz ördög vigyáz, s hogy az a kincs imádságra, vagy ásásra a föld méhéből kimozdul; – mint amilyen nem igaz és nyomorult csalás az egész kincskereső tudomány.

Mert az, aki ezt a kincsásás mesterségét kitalálta s arra jó tanácsot, vagy irott könyvet árul; legyen az jezsuita vagy hitetlen; mindenképen leszámolt a körülményekkel s jól tudja, hogy ha száz meg ezer kisérleten se boldogul a kincskereső-társaság, őt csaláson fogni nem lehet, mert előáll a kincskeresés első szabályával: „föltétlenül hinni kell; – s félni nem szabad.“ Azt pedig, hogy a társaságban ki hitt s ki félt? – magáról ugyan mindenki tudhatja, de már másnak belsejébe, veséjébe be nem láthat; s érte jót sem állhat; s igy ha századszor se sikerül a kincskeresés, – a kincsásás babonás hitével megvert ember, sohse hiszi magát a csalás ostoba áldozatának; hanem a sikertelenséget egyik kincskereső társa kételkedése vagy félelmének tudja be.

Azért is oly veszedelmes ez a babona, mert aki egyszer bele esett; az soha, vagy csak akkor gyógyul ki a betegségből, mikor már egész életét, egész vagyonát elfecsérelte. – Még veszedelmesebb pedig azért, mert egy bolond százat ránt magával a henye, dologtalan, naplopó életre; melyben minden nap Szentheverdel napja s minden munka benne, csak az imádság.

Pedig a jó Isten előtt csak az az imádság kedves, amit az ember munka előtt és után mond el.

Mert jóllehet, tetszetősebb lenne az ötszázezer darab aranyat, tallért és forintot vénasszonymódra össze imádkozni, – mint annak csak a százezredik részét is izzadságos, böcsületes munkával megérdemelni s megkeresni; de jó lesz meggondolni, vajon mi lenne a világból, ha egyszer a pap letenné a könyvét, a mester a szerszámát; a szántóvető ott hagyná az ekeszarvát; gazda-ember gazdaságát s bíró az igazság fontját, s be állana az egész emberiség kincskereső herének; életét imádkozásban töltvén, folyton csak Terophilét idézné, egy kis Ferdinánd-korabeli jól elkelő aprópénzért.

Eszembe jut itt egy régi mese; amit jó lenne minden gyereknek könyvnélkül megtanulni.

Egy öreg embernek volt három fia és egy kis szöllője; ebből a szöllőcskéből szorgalmatos munkával tartogatta az öreg magát és három fiát. A gyerekek azonban hideglelést kaptak a munkától; s az öreg belátta, hogyha ő elhal, gyermekei nem fogják megművelni a szöllőt s meg nem birnak élni.

Azért fogáshoz nyult. Mikor érezte, hogy már halála közeledik; ágyához hivta gyermekeit s mint egy régi titkot, azt beszélte nekik, hogy a szöllőben egy öreg tőke tövében töménytelen sok kincs van elásva; csak keressék szorgalmasan, s bizonynyal megfogják találni.

Amint az öreg meghalt; rögtön neki állott a három fiú a szöllőnek; jól megforgatták a földet a tőkék körül; s bár első munkára kincset nem találtak; el nem csüggedtek s várták a másodiktól.

A kora tavasz már munkában érte őket s csak késő őszszel állottak ki a sorból. Kincset ugyan sem az első, sem a második évben nem találtak; de a jól megmunkált szöllő jó termést adott, s az esztendei munka, szép pár száz forint hasznot hajtott nekik. – S amint évről évre szorgalmasabban kutatták a kincset; a szöllő évről évre több-több hasznot hajtott s az első öt esztendő végén szép tőkepénzük maradt. Már ekkor rájöttek a jó öreg szándékára, ki őket dologhoz szoktatta; s rájöttek arra is, hogy a kincset is megtalálták, ha nem is a földben, de mindenesetre a szöllővesszőn, az arany szinü fürtökben. S a folytonos kincskeresésben anynyira megszokták a munkát, hogy a kis szöllő valóságos aranybánya lett szorgalmuk s becsületes munkájuk után.

És ha az a sok kincsásó, akit az anyaföld megszivel a hátán, a haszontalan munkát mind jobb helyre forditaná, de sok arany kerülne ki a földből bor és búza képében; s de sok nyomorult koldussal kevesebb volna a világon, akik csak a dolgos ember kegyelem kenyerét fogyasztják; s akiket a pénzkeresés, a folytonos dologtalanság és imádkozás rontott meg egész életükre.

Megigértem annak a szegény szerencsétlen öregnek, hogy elhallgatom a nevét, de mikor azt mondtam neki, hogy könyvbe teszem a históriáját szomorú példának; könynyezve azt felelte: küldjön az úr abból a könyvből az én vidékemre is legalább egyet; s név nélkül is én rám mutat az inges gyerek – belőle. Hanem azért küldje az úr; legalább hadd tanuljon más ember az én káromon.

A vallásos babonák.

Már a könyv elején emlitettük, hogy a tudatlan és babonára hajló ember még a legtisztább isteni vallást is megszentségteleniti a maga túlzásaival. S a vallásosságot, mely az ember szivét és érzelmeit megnemesíti; valóságos beteges rajongássá túlozza, mely aztán az ily szánalomra méltó embernek még azt a kis józan eszét is elbutitja, amivel az anyatermészet minden teremtményét fölruházza. Az ily ember a tiszta hitet, mely a tudással megfér; – balhitté rontja, mely már minden tudománynak esküdt ellensége.

Maga a vallás is küzd a balhit, vagyis az úgynevezett lelki tévelygés ellen; a tudomány a vallásnak segitségére megy; de aki egyszer lelki sötétségbe tévedt; akit a babonaság körmei közé kapott; nem igen segit azon se erkölcsi, se tudományos oktatás.

S talán épen a babonaságnak az a része legveszedelmesebb; a mely a vallásosság túlhajtásából; az úgynevezett istenességből származik; veszedelmes azért, mert hatását alig lehet kiszámitani, s az ily lelki tévelygés többnyire őrültségben végződik; de veszedelmes azért is, mert a túlzott vallásosságból származó babonáknak, vége hossza alig van. Ilyen babonák a csodák ezrei; ilyenek a vallásos rajongás; és a képzelődés szüleményei, a jelenések; ilyenek az ismertebb csodálatos alakok: a meztelenek és bőjtölők, – a csoda és jóslátók és hallók; ilyenek végre az ördögtől megszállottak és a stigmatizáltak, vagyis vérző szűzek.

A csodák.

Sok oktalan könynyenhivésért meg kell a szegény ember erszényének nyilnia; de talán egyért sem oly gyakran, mint a csodatörténetekben való hiteért. Pedig talán nincs is olyan babona a világon, amelyik több hivőre találna, mint a leglényegtelenebb csodatörténet.

Vériben van az már az embernek, hogy különösen szereti az olyan dolgot, amit szegény eszével föl nem ér; s igy magyarázható meg az is, hogy mikép terjedhet el oly gyorsan egy-egy mondva csinált csodaeset hire, hogy harmadnapra már a hatodik határban beszélnek róla – széltében hosszában.

Az ilyen csodatörténet pedig úgy szokott ám teremni, mint a gomba; – ha jó esős idő jár rá.

Most egy pénteken hajnalban sütött kenyér válik kővé; majd valamelyik ablakon megjelenik a Mária képe; amott a szent lélek röpköd az iskolában galamb képében; itt meg valami ijedt szent kvártélyozta be magát egy kútba; a másik faluban egy hegyszakadásban, valami szent kép termett a sziklafalon; – a hodáji öt halom tetején pedig egy menybéli levél érkezett az égből, amelyiket csak a jók látnak; a roszak elől pedig elfordul. – Meg a jóságos ég tudná mi? és hányféle csodálatos dolog az, ami időközönkint majd itt, majd ott „megmutatódik“, s aminek anynyi hivője akad egy két nap alatt, hogy egy hétre bucsújáró hely lesz a csodás vidéken; s a második héten már a hivők számára fölépülhet egy kis kápolna – fából; s a jámbor csodanéző bucsúsok részére egy terjedelmes kocsma, – kőből.

Egyszóval ilyenféle olcsó csodákban mai napság – nincs hiány; ámbár irva van, hogy az isten senki kedveért csodát nem tesz.

Bizon nem; minthogy okos ember nem is hisz csodában. Hitt régebben, mikor még nem forgott a tudomány olyan közkézen, hogy ma már az iskolás gyerek a legcsodálatra méltóbb csodának, is helyes és természetes magyarázatát tudja.

Igenis, a tudomány előtt nincs csoda; csak a tudatlan ember hisz abban. És aki csodákat hirdet, az bolondit. S bizonynyal meg van abból a haszna.

Igaz, hogy az ily csodáknak készpénzül elfogadása, nem káros közvetlenül; hanem annál károsabb hatásaiban; mert aki minden hóbortos dolgot készpénzül vesz, – az a többi babona iránt is sokkal fogékonyabb; – eltekintve attól, hogy sokan bizon a legcsekélyebb babonának is érzékenyen fizetik meg az árát.

Azért foglalkozunk a csodákkal is; mint hatásaiban káros babonákkal.

A leggyakoribb csodaeset az, mikor valamelyik gazdasszonynak a kenyere kővé válik. A babona szerint, mert talán nagypénteken, vagy ünnepnapon mise alatt sütötte. Hanem csodák csodája, ez a csoda csak olyan rosz gazdasszonyok kenyerén esik meg, aki a kenyérnek valót, még búza korában becserélgeti a sarki kis boltosnál – pálinkácskáért; aztán mikor ráesik a kenyérsütés, akkor meg a boltra szorul kenyérnek való lisztért.

Kővé válik biz az; nem ugyan olyan kővé, amiből házat építenek; hanem olyan forma kővé, amilyenné egy tésztából dagasztott kenyér válhatik; s amelyet nem szeghet fel a legélesebb kenyérvágó kés.

Ilyen követ kell, a kővéválás alatt érteni; s amit én láttam, pedig láttam már eleget, – egytől egyig ilyen volt.

Bezzeg az ilyen csodának aztán híre szokott futni; százan is járnak a kenyérnek, meg a gazdasszonyának csodájára, aki bizon nagyot vétkezhetett, hogy az Isten igy megczégérezte a betevő falatját.

Igen is nagy bűnt követett el az a gazdasszony; azt a bűnt követte el, hogy a jó búzát beitta; s a rosz lisztet megvette.

Mert csak ebben van a csodának magyarázata. Tavaly nyáron kerekre kitudódott, egy ilyen kővévált kenyér nyitja.

Egy láposalji gazdasszony is úgy járt a boltbeli liszttel, hogy kővévált a kenyere. Hanem anynyi esze mégis volt, hogy a szégyent ne hagyja magán száradni; tehát fölpakolta az egész sütet kenyeret s bevitte a hátán a központi szolgabiró úrhoz, hogy az igazitsa el a dolgát.

A biró úr aztán el is igazitotta emberül; mert első dolga is az volt, hogy lárma ütés helyet szépen rajta kapott a sarki boltoson, s azt a zsák lisztet, amelyikből az asszony követ sütött, szépen elkonfiskálta.

A lisztet megvizsgálták aztán a vármegyén; abból aztán kitünt, hogy abban csak három rész a liszt, a negyedik rész pedig gipsz por.

Igy aztán kisült a csoda is, meg a sarki boltos élelmessége is; mert a gipsznek az a furcsa tulajdonsága van, hogyha vizzel keverik a porát, magától is összeáll és megkövesedik; hátha még az ember valóságos jóféle élesztő ágyat vet neki, aztán jól összedagasztja, gyomrozza; s végre még pattogó rőzse tüzön is kisüti a lelkét. Bizon az volt a száz csoda, hogy a szorgalmas gazdasszony mindjárt kész malomkövet nem szedett ki a kemenczéből, a bevetett kenyerek helyett.

Igy szokott a kenyér kővé válni. Tiz közül legalább kilencz. A tizedik meg keletlen és dagasztatlan állapota miatt szárad össze; hanem a babonás nép előtt, már az ilyen összeszáradt kenyér is kő-számban szokott menni.

De sokkal veszedelmesebb csodák is vannak a világon; olyanok tudni illik; amelyik mindegyikénél somfordál ugyan egy ilyen sarki boltosféle ember, – csak hogy az ilyennek az esze sokkal jobban ki van bélelve gonoszsággal, mintsem hogy a hunczfutságon lehetne őket fogni; de maga a csodadolog is, mit az ilyen megcsiphetetlen világcaló – csinál, anynyival gonoszabb természetű; mert az a könynyen hivő és vallásos emberek hitébe kapaszkodik; s a tudomány betüivel igen nehezen lehet a csoda történet valótlanságát, vagy megálhatatlanságát kézzel foghatólag bebizonyitani.

Ha valaki példának okáért azt mondja, hogy itt ő előtte egy fehér, vagy egy fekete alak áll; de ezt rajta kivül senki nem látja; akkor legfölebb azt lehet mondani, hogy ez az ember őrjöng, képzelődik, vagy hazudik; de hogy csakugyan nem lát semmit, azt bebizonyitani nem lehet, s igy mindig akad olyan ember, aki azt mondja: hogy ez csoda-látás.

Ezekhez a csodákhoz tartoznak az előbb emlitett Mária, szent lélek, vagy akármiféle szentek jelenései; képeknek vagy menybéli irásoknak megtalálása, vagy ilyen jelenések meglátása, az ily helyekre való elzarándoklás és búcsújárás által nyomorékok meggyógyulása; s több ezer, meg ezer féle olyan csoda, amelyekben az emberi kapzsiság, világámítás, és haszonlesés játszák a főszerepet.

Mert az ilyen csoda-eset nagyon jövedelmező üzlet szokott lenni. Miután minden ilyen csoda-történet helye rendesen igen látogatott bucsúhelylyé válik; ahová pedig sok ember jár bucsúra, ott kereskedőnek, kocsmárosnak rendesen jó dolga van, igy hát nem csodálkozhatunk valami nagyon, ha édes hazánkban majd minden esztendőben hol itt, hol amott meg-megesik egy kis csoda, s egy-egy bucsúhely keletkezik.

Száz eset közül hadd mondok el egy párt.

T...... a mezővárosában alig nehány esztendeje, egyszerre híre futott, hogy a szent lélek röpköd galambképében az iskolában. Egy öreg asszony látta meg először; s bár a tanitó bizonyozta az ellenkezőt; – mégis már másnap egy pár gyerek akadt, aki ráfogta, hogy ők is látták a galambot. A dolog aztán anynyira haladt, hogy nehány nap mulva be kellett az iskolát zárni, mert nemcsak a környékről, de három, négy napi járó földről is érkeztek bucsúsok, a szent lelket meglátni. Persze megörültek ennek a kocsmárosok; mert két garassal fölrugott a bor ára, s ahogy lehetett, maguk tóditották a dolgot, olyan formán, hogy utoljára már a hatóság is megsokallotta. Kurta vallatóra fogták a szentlélek-látókat; a vallatásból aztán az sült ki, hogy épen a fölvilágosodás szent lelke volt az, amelyik soha se járt abban a városban.

Az öreg asszony azt vallotta, hogy ő, az iskola előtt elmenve, olyan szentlélek formát látott az iskola pallatán végig repülni; – a gyerekek közül egy pár szintén úgy mondta, hogy valami fényeset láttak a pallaton. Legtöbbet mondott azonban egy istentelen vásott fiú, aki bevallotta, hogy a szent lelket ő csinálta egy kis tükör darabbal; azt izgette-mozgatta; hogy a napnak a pallatra vissza verődő fényével mulatságot csináljon az iskolának.

Igy sült ki aztán a tükörből a t–i szentlélek; s a kétheti bucsújárásnak maig megmaradt egy czifra közmondásban a nyoma: „Megfogták, mint a t–iak a szentlelket!“

Sz–en pedig, egy tanyán az 1850-es esztendőkben a Mária jelent meg, egy elhagyatott, összevissza tatarozott, viskónak az ablakában.

Ez a viskó valamikor jobb életet látott; de hogy a hozzá tartozó 50 hold föld mindig csak széksót termett, bizon a gazdája már a világtól akart bucsút venni. Sokszor is emlegette, hogy egyszer a szomszédai fölakasztva találják.

A helyett azonban általános bámulatra az történt, hogy egy szép reggelen, megjelent neki a Mária s miután megvigasztalta, hogy semmitől se féljen, mert ő gondviselője lesz egész életére; kapta magát s kisdedét a kis Jézust karjára szoritva, kiült a házikó ablakába egy üveg táblára.

Legalább úgy beszélte el a szegény desperatus gazda, aki már kétségbeesésből föl akarta magát kötni.

A szomszédok összefutottak a csodára; és csakugyan úgy találták; amint a gazda beszélte: Ott ült a szent szűz az ablak üvegen, karján tartva fiát.

Valóságosan úgy volt ott leformálva, mint ahogy régi képekben a gyöngyös Máriát szokás volt ábrázolni fölül keskeny, alul szélesre terjedő ruhájában.

Mit mondjak többet; elég az a dologhoz, hogy két hét alatt ezer meg ezer ember zarándokolt az ablakban ülő Máriához; s az elhagyatott széksós föld aranybánya lett a gazdának; mert egyszerre három kocsma nyilt meg a portáján s abban se győzték enni, meg innivalóval a sok bucsúst.

Azonkivül az élelmes gazda egy perselyt akasztott az ablak elé – kápolna épitésre; mert az a putri csak úgy nem maradhat, ha már a szent szűz, hajlékul választotta. A persely tartalmával aztán a gazda, maga-magának estenkint beszámolt s eltette a pénzt jó helyre. S azonközben csinált magának szép terveket, hogy majd azt a viskót megveszi magától, – jó pénzért – templomnak; aztán ő lesz a templom pátronusa, és örökös gazdája, sat. sat.

De még jobban is megindult a dolog akkor, midőn az egész környéken ismeretes Sármány, a szegény nyomorék; aki minden országos vásáron meg bucsún, két lábát nyakában hordva irgalomra inditotta az embereket, – egyszerre a csodakép érintésére meggyógyult. Valósággal meggyógyult; leszedte lábait a nyakából; elhányta kézi kis székeit s a saját lábán járni kezdett.

E csodára aztán ujult erővel megindult az alamizsna-szüret.

Szóval a kétségbeesett gazda, az akasztófa kötelénél és a mestergerendánál, jobb mentő horgot talált magának; mert az ablakban ülő Mária tizszeresen behozta már pár hét alatt az ötven hold széksó termő földnek az árát; még ha az a legjobb búzatermő föld lett volna is.

Csak egy kis hiba esett a számadásban; egy kicsi csak; hanem ezzel a hibával aztán a levegőbe repült az egész összeadás és sokszorozás.

Harmadik nélkül számolt az öreg.

Ez a harmadik pedig a városi tanács volt, aki jó későn ugyan, de mégis csak neszét vette az ablakon ülő Máriának; ki is küldött rögtönösen négy darab zsandárt a helyszinére s ezek aztán szerencsésen beszállitották a tanács szine elejébe az ablakot, a rajtaülő Máriával, de sőt mi több, magával, érdemes gazda, s reménybeli templomkurátor urammal egyetemben.

Mintha most is látnám az öreget, lekonyult fejjel haladni a négy zsandár között, ölében tartva az ablakot, Máriát és szent fiát.

A furcsa kiséret után pedig ezer meg ezer ember, – asszony, tódult s ami még furcsább, ezek nem a zsandárokat, hanem a gazduramat akarták – megkövezni.

Erre a dologra sokan emlékezhetnek Sz–d városában. Még jobban emlékezhetnek pedig azok, akik a széksó-kápolnára nagyon is meggondolatlanul hányták a perselybe a pénzt; amiből ugyan kápolna sohasem épült.

A Máriás-ablak csoda története aztán a tanács előtt ért véget; az ablak egyszerüen az idő viszontagságainál fogva megvakult üveg volt; melyre bizonytalan kékes szürkés, zománcz szinben olyan alakot rajzolt az idő, melyet egy kis képzelődéssel Mária képnek is el lehetett fogadni.

Ez a kép tünt az öregnek a szemébe, mikor már a saját becses személyisége fölkötéséhez készült; s hirtelen másra határozta magát s a két baj közül a kissebbet választotta. A képről elmondta a mesét; s akadt elég, aki azt elhitte.

Hogy pedig a jó jövedelmet biztositsa; megfogadta ötven váltóforintért a Sármány koldust, aki jó üzletnek találta, hogy a szent kép csodatévő ereje által már egyszer valahára leszedhette fényes nappal is a nyakából a lábát; holott eddig csak akkor járhatott egyenesen, ha senki nem látta.

A koldus kenyérkereseten se veszitett semmit a fordulattal; mert most még több alamizsnát kapott, hogy meggyógyult – nyomorék lábait mutogatta.

Külömben Sármány urat, a bucsújáró hely bezárása után, – ujra lehetett látni akármelyik szomszéd országos vásáron, meg bucsún; ahol ismét nyakába szedett, nyomorék két lábával, irgalomra inditotta a jólelkü emberiséget.

Csak az öreg gazda járta meg keservesen; mert a világcsalásért, öt esztendei börtönre itélték; hanem az ájtatos adakozók nem kaptak vissza a „templom-alapból“ egyetlen krajczárt. Sőt maga az öreg se élvezhette az alapot; mert a zsandárokat megneszelve elásta az összeszedett pár ezer forintot; s nem is ásta föl többé. Benn veszett a börtönben; valami járványos betegségben.

K–t mezővárosában pedig épen a mult heteken esett meg a csoda, hogy egy gazda-ember kútjában szállást vett szent Miklós. Természetesen itt is hamar fölkapták a bucsújárást, s az ájtatoskodókat alig birta két kocsma kielégíteni. Ez az élelmes bucsúhely azonban rövid véget ért; mert a szolgabiróság már a második héten betemette a különös kút-lakást. De talán maga a lakó is benszorult, ha nem volt anynyi esze, hogy ideje korán kihurczolkodjék belőle.

Különben épen ezzel a szent Miklóssal történt az a furcsa história; hogy, mikor a kút gazdája, a jobb üzlet tekintetéből az öreg K. esperestet megkérte, hogy szentelje föl a kútját, mert szent Miklós van benne; az öreg úr, aki sokkal derekabb pásztora a népnek, semhogy ilyen babonákkal még maga segitsen elbutitani őket, kerekre kiebrudalta a kocsmáros urat.

Neszét vevén azonban, hogy a nép tömegesen zarándokol a szent vizre, meg a szomszédságban levő szentelt kútvizzel megkeresztelt borra; kiment a helyszinére s prédikált a népnek arról, hogy milyen csalásnak lettek áldozatai. A butábbak persze haragudtak az öreg papra; de az kereken kimondta, hogy még ha igaz volna is a dolog, az olyan szent Miklós életéért ugyan egy fabatkát se ad, aki magának külömb lakást nem talált a kocsmáros kútjánál.

S épen ő volt az, aki a világcsalásra a hatóságot figyelmessé tette, s két hétre a szentkút be lett temetve; de a két kocsmának a bejárójat is fölverte ám a gyöp.

És százféle ilyen csodatörténetet, beszélhetnék el egy végből s sovány vigasztalásul legyen mondva; ez oldalról nem csak a mi népünknek van gyöngéje. Más világnemzetek is nyögnek ebben a bajban. Hogy épen emlitsek egyet azokból is, miknek hire hazánkba a kártékony ponyváról vett históriás énekek által jutott el, fölhozom a hires arcisi csodaképét; melyhez Francziaország elmeszegényei még nagyobb számban zarándokolgatnak, mint a t–i galambképű szentlélekhez; az sz–i ablakban ülő Máriához vagy a k–i kútban lakó szent Miklóshoz.

Pedig a hires arcisi szent kép, mely a mese szerint Arcis falu mellett egy sziklán termett, – semmivel sem külömb legény, mint az ablakon ülő Mária. Valaki oda akasztotta egy hegy szakadékba, ahol egy hegyi forrás patakzott s egy hét alatt ott is történtek olyan csoda-gyógyulások, mint a szegény Sármány, ötven váltó forintért kiegyenesedett lábain.

Ha tehát valakinek a arcisi csodakép háromkrajczáros históriája a kezébe akad, mindjárt tudhatja, hogy hányat ütött Arcis faluban az óra.?!

Ha pedig azt meggondoljuk, hogy menynyire szereti ami jó magyar népünk, ami tót, szlovén, bogár s egyéb ájtatos testvéreinkkel egyetemben – a bucsújárást; – valóban azon kell csodálkoznunk, hogy már valamenynyi falunak, ahol csak egy kis kurta kocsma megfér, még nincs külön egy-egy kútban ülő szentje.

Mert nem akarunk megbotránkozni azon, ha akármelyik atyánkfia egy kis bucsú-kirándulást tesz hébe-kórba, hogy ájtatos imádságát valami régi szent hírben álló templomban elvégezze; mert azt minden ember tudja, hogy aki istenéhez térve szívéből kiimádkozza magát; az imádságban mindig nagy lelki megnyugvást talál.

De igenis megbotránkozunk azon módon, amiként a bucsújárások mai napság divatban vannak. Mikor egész népvándorlás megindul a legnagyobb munka időben bucsút járni; öt, hat, tiz napig tartó útra; aztán az ájtatosság helyett a kirugó fiatalság a hosszú utat, az együtt utazást, élést és hálást, a legnagyobb erkölcstelenségek s tivornyák gyakorlatára használja föl. Midőn a bucsúsok egy tizedrésze nem tisztult ájtatossága végzésére, hanem elbutult elméjével csakis csodák keresésére jár a bucsúkon; kilencz tizedrésze pedig azért, hogy dologtalan és henye kirándulást csináljon s a bucsú örve alatt egy pár vig napot töltsön. A nagy rész tökéletesen az öreg Döcsi bátya hitvallását követi; aki elment a hires radnai bucsúra; aztán hazajövet, mikor kérdezték tőle, hogy tetszik neki Radna? Azt felelte rá: „Egye kutya Radnátokat; még csak egy jó pohár bort se ihattam benne!“

Mind ennek pedig az az oka, mert jó népünk esze, mesterségesen ki van csavarva helyéből; azért a mai bucsúk, – el hozza még az isten azt a jó időt, maguktól is hitelüket fogják vesziteni; amint a nép gondolkodni kezd s kikutatja okát-módját a bucsúbeli csodáknak.

Hogy ebben segitsünk valamit; – csak azt kell elbeszélnünk, hogy milyenek voltak azok a régi bucsúk, amelyek valódi áldásai voltak a szenvedő emberiségnek; nem ugyan csodáik által, hanem nagyon is természetes úton. Aki gondolkozni tud, egyszerre megérti, hogy mit tartson azokról a csodákról, amik a bucsún történni szoktak.

Régen régen, még az emberiség őskorában; a keresztényeknél pedig Jézus azon szavai óta, miket a bélpoklosnak modott: hogy „menjen és fürödjék meg a Jordán vizében“; – nagy bizalma volt az emberiségnek a gyógyvizekhez és forrásokhoz. S a szentirásbeli bélpoklos óta, sok millió és millió ember köszönheti egészségét a gyógyitó erejü vizeknek.

A legrégibb időkben ezrenkint jártak a hivők és betegek oly helyekre, amerre a jó anyatermészet gyógyforrásokkal áldotta meg a vidéket. Sánták, bénák, köszvényesek és fekélyesek; mankón járó nyomorékok és gyöngélkedők, sok-sok napi járó földről elgyalogoltak, vagy vitették magukat a jóféle gyógyvizekre, s italul és fürdőképen használva, gyógyulást találtak általuk.

Az ilyen gyógyforrásokhoz való zarándoklásnak igazi utódai, a mai gyógyfürdőhelyek; hol mai napság is ezeren és ezeren áldják a jó természet gyógyitó erőit.

Nem egy, de száz olyan embert nevezhetnék, ki a gyógyfürdőre mankókon ment; és azok nélkül jött haza.

A tudomány kifejti, hogy mily betegségnek, mely ásványnemekkel telitett fürdőhely a gyógyitója; s igy a sánta meggyógyulását mai napság nem tartja senki csodának.

De régenten; mikor a tudomány még gagyogni sem birt, mint a bölcsőben fekvő kisded; s az emberek egyedül vallásos érzésük után indulva, minden természet fölötti tüneményt istennek; vagy legalább valamely jó vagy gonosz szellemeknek tulajdonitottak; eltelve a katekizmus és biblia számtalan csodatételeivel, – ily rendkivüli gyógyulásokban, a bibliabeli csodák nyomán, szintén csodát találtak. – Csodának hitte nem is remélt gyógyulását a beteg; és csodának hirdette annak örvendező rokonsága; csodának hitte a nép s legfőképen csodának hirdette azt az egyház, mert egy ily ujabb csodatörténet, nemcsak a hivőket erősitette meg hitükben; de sok hitetlent is áttéritett az egyház kebelébe.

Azért az egyháznak első gondja volt; hogy ahol egy ujabb gyógyitó erejü forrás nyilt, oda azonnal templomot épittetett, és kolostort. A kolostorba szerzeteseket telepitett, kik az oda zarándokló népek ezreit ellátták minden lelki és testi szükségletekkel. A bucsús nép viszont ajándékokkal, szent adományokkal segitette a szerzeteseket s hálaajándékokkal fölékesitette a templomot. A szerzetesek aztán igen természetesen a gyógyvizek erőit a vallásos érzelem terjesztésére használták föl; a gyógyulásokat csodáknak keresztelték, s azokat az isten és a szent szűz, vagy egyéb szentek érdemeinek tulajdonitották.

Igy keletkeztek régenten a bucsúhelyek és azok csodái; s midőn a buzgó népben már vérré vált a rajongó hit, és vakbizalom a bucsúk csodatévő ereje iránt; már később egy újabb bucsújáró hely keletkezéséhez nem is volt szükség gyógyforrásokra és jó vizekre; elég volt csupán anynyit elhiresztelni valamely helyről, hogy ott a szent szűz, vagy másféle szent a sok közül, megjelent valami jámbor barátnak; vagy egy istenes embernek, s arra szóllitá föl az illetőt, hogy azon helyen kápolnát épitsen.

Ha a kápolna fölépült; a bucsúsok, mint a „szomjú szarvas a forráshoz“, úgy siettek a csodatévő kápolnához.

De ha nem is volt gyógyviz a bucsúhelyen; azért csodás gyógyulások napirenden voltak; ha nem is épen bénák és sánták épültek föl a nyomorból; de akadt mindig egy-két vallásos rajongó, egy-egy lelki beteg, egy ördögtől megszállott; ki a csodatévő helyen meggyógyult; vagy kiből a tizenkét barát kifüstölte, kigergette az ördögöt.

A barátoknak jól ment dolguk; s egyébbel nem gondoltak, csakhogy – ezentúl is jól menjen; s ha időnkint csökkent a bucsúlátogatás; egy-egy ujabb ördögűzés; – vagy olyan Sármány-féle nyomorék meggyógyulása rendesen fölfrissitette a bucsúhely jó hirét és megkétszerezte a látogatást.

Mint látjuk; ezen utóbbi bucsújáró helyek; már inkább csak a vallásos érzületre és az emberek könynyenhivésére épittettek; – ezekből aztán már nagyon természetes, hogy a jó haszon és könynyű élet szempontjából, a röpkedő szentlélek; az ablakban ülő Mária és a kútban lakó szent Miklós gazdái is kedvet kaptak bucsújáró helyek csinálására.

Láttuk, menynyire mentek velük; de fájdalom azt is láttuk, hogy könynyenhivő is akadt elég a horgon, akik a „perselyt“ megtöltötték.

Mindezekből tehát láthatja, aki erővel be nem hunyja a szemét, hogy miféle fán teremnek a mai bucsújáró helyek és azok csodái; ezért tartjuk mi károsnak azt, hogy a nép horogra megy; ott hagyja legégetőbb mezei munkáját s napokig tartó bucsúra jár, hogy egy heti fáradtságos és költséges út árán csalódást vásároljon.

Aki igazán ájtatoskodni akar, az buzgóságát a saját faluja vagy városa templomában is elvégezheti, s akit jó szive alamizsnálkodásra készt; az, ha körül tekint, közelében is talál gyámoltalan szegényt, akinél jámbor adományát jobban elhelyezheti; aki pedig csak azért vándorol napokig, hogy mint az öreg Döcsi, egy jó pohár bort ihassék; az megérdemli, hogy úgy járjon, mint az öreg; ki boszszúságában a kutyával étette meg a csodatévő bucsúhelyet.

Azt nem hihetjük, hogy a bucsújárás egyhamar végkép kimenjen a divatból, mert a vallásos meggyőződés, csak lassankint alakulhat át; s a túl vallásos ember végre is azt képzeli, hogy tetszetősebb dolgot tesz istennek, ha ájtatosságát még fáradtságos zarándoklással is nyomóssá teszi; azonban tiszta szivből csak azt ohajtjuk addig is; hogy ha valaki épen bucsúra jár; tegye azt csupán ájtatossági czélból; de ne bántsa meg a jó isten irgalmasságát azzal, hogy a bucsúhelyen csodát várjon, vagy a hazudott csodákban higyjen, s ne higyjen többet, mint menynyit a sziv tisztult érzése parancsol, – bár mily észficzamitó dolgokat prédikáljanak is az istennek a bucsúsok fillérein élő, – méltatlan szolgái. Mert maga az irás mondja: hogy ne higyj a farkasnak, ki feléd – báránybőrben közeledik.

A rajongók.

A vallásos babonák sok embert vezettek már a tébolyodáshoz; de milliókra megy azon szerencsétlenek száma, kik a tébolyodásig még nem jutottak, hanem megállapodtak a lelki betegség fél útján, s mint hülyék lézengenek és tengődnek az emberek irgalmán.

A nép elnevezi az ily félbolondokat „istenes Jancsinak“ vagy „Katuskának“, amint nadrágot, vagy szoknyát viselnek.

Aki életében már egyetlen tébolydában, őrültek házában volt; föltünhetett neki, hogy majdnem fele a szerencsétlen őrülteknek magát istennek, Jézusnak, Máriának, megváltónak, Judásnak, apostolnak, szentnek képzeli. Legtöbb a világot akarja elpusztítani vizözönnel; nagy része pedig a bűnösöket megváltani. Egyik azon csodákról beszél, amiket életében már véghez vitt; másik azokról az áldozatokról, akiket pokolra juttatott. Egy szóval szomorúan sok az olyan szerencsétlen, kit a vallásos rajongás, a túlhajtott vallásos képzelődés, a vakbuzgóság, az őrültek házáig vezetett. Van köztük olyan, aki fiának nyakát vágta el őrültségében; mint Ábrahám akarta saját gyermekeét, hogy az Úrnak föláldozza; – vannak olyanok, kik saját tagjaikat csonkitották meg, hogy mártyrokká legyenek.

Hogy az embernek elfacsarodik a szive a szerencsétlen áldozatokon, kiket enynyire hozott az isteneskedés, a szakadatlan imádkozás, bucsújárás s a csodatörténetek buzgó hivése.

Százszor anynyi azonban azok száma, akik féluton állanak s kik talán szintén elérnek a tébolyda kapujáig.

Azok a szerencsétlen képzelődők, akik folytonos istenes dolgokkal foglalatoskodva a beteges képzelődésbe anynyira bele élik magukat, hogy folyton csodás jelenéseket látnak; – menybéli intelmeket és szavakat hallanak; kik beteges képzelődésükben izeneteket s menynyei parancsokat vesznek, hogy bőjtöljenek; ruha nélkül járjanak s a népet téritsék; s mit tudom még mi százfélét cselekedjenek.

Ezek a szerencsétlen csoda-látók, hallók, meztelenek és bőjtölők; s csakugyan nem egy vidéken beszél a nép nagy csodálattal olyan emberekről, akiknek „kinyilatkoztatásuk“ volt; akiknek megjelent a Márai; akik hetek óta éheznek, s étlen szomjan vannak; akiknek teste nem tűri el a ruhát; meg a jó isten a megmondhatója, hogy hány ilyenféle csodás dolgokat mivelnek.

Az ilyen csoda-emberek aztán persze mind úgy tengődnek a jólelkű látogatók alamizsnáiból; ebből él még az éhező is; aki néhol nem veszi olyan komolyan a dolgot, hanem eszik is, – legalább tejet.

Az ilyen szerencsétlenek, ha egyszer akaratukon kivül ily nyomorult helyzetbe jutottak, csak úgy volnának gyógyithatók, ha a törvény egész szigorával munkára szorittatnának; a mindennapi kenyér fáradtságos megkeresése mellett apránkint kigyógyulhatnának a beteges rögeszméből is.

E szerencsétlenek közé tartoznak az ördöngősök, vagy is az úgynevezett ördögtől megszállottak; kik a folytonos imádkozás, az égiekkel s a pokol kinjaival való folytonos foglalkozás folytán oly rögeszmébe esnek, hogy a gonosz megszállotta, és kinozza őket. Az egyetlen gyógyitási mód, mit a hozzá tartozók az ily szerencsétlennel megkisértenek, még maga veszedelmesebbé teszi a bajt. Bucsúra hurcolják az ilyen boldogtalant; füstöltetik, szentelt vizzel öntöztetik s azonközben oly borzalmas ördögűző imádságokat mondanak a beteg körül, hogy az okos ember is valóságos ördöngős betegségbe eshetik tőle.

Legtöbb ördöngős van szegény oláh testvéreink között, kiknél lépten nyomon, még a legegyszerűbb betegségeknél is, mindjárt a tömjént, füstölést és ördögűzést alkalmazzák a szegény eszü pópák.

Végre némiképen ide sorolhatók a stigmatizáltak, vagy más néven vérző szűzek; kikről az a vélemény, hogy azok minden nevezetesebb napon, kezükön, mellükön, homlokukon; vagy pláne az úgy nevezett Krisztus öt sebe helyén, a két kéz és két láb fejen, az oldalon s végre a halántékon; tehát a hol Krisztus testét átszúrta a szög és lándzsa s a hol fejét megszúrdálta a tövis korona, – bizonyos vizes – véres folyadékot izzadnak.

Nálunk a nép nem igen ismer ilyen vérző betegeket; de a ponyváról vett históriákban, sokszor olvashat ilyesmikről; azért vettem ide ezt is a vallásos rajongók, vagy is lelki betegek közé.

E vérző szűzek, tulajdonképen szintén éheznek, mint a bőjtölők; illetőleg ők is azt képzelik, hogy nem esznek semmit; vagy csak mutatják úgy; amint tudni illik igazi betegek, vagy ámítók.

Mert bizton rámondhatjuk azt, hogy tiz eset közül kilencz ilyen lelkibeteg, – csak valóságos kenyérkeresetből éhezik, képzelődik, lát és hall, ördöngősködik és vérezik.

Nagy hire van épen napjainkban; s bucsúkor vagy vásár alkalmával a históriás, tiz krajczárért árulja is a gyékényen, a híres Lateau (olvasd Lató) Luiza, a franczia vérző szűz történetét. Innét – úgy hiszem, ismerőse ez a hires vérző kisasszony, a mi népünknek is.

Ez a franczia leány már egypár év óta úgy bolonditja a franczia népet; hogy nagyobb ünnep napokon, vagy két három hetenkint véres verejtéket izzad; és sohasem eszik; legalább mikor az emberek látják.

A lányra a jezsuiták vigyáznak és úgy mutogatják, mint egy szinházi csodát.

Természetesen nem is egyéb az szinházi csodánál; hiszen aki csak egyszer volt nagyobb városi szinházban, biz ott láthatja, hogy a szinészek milyen szépen kivannak öltöztötve, kenve, fenve a valóságos formájukból. Némelyik olyan betegre van csinálva, hogy az ember azt hiszi, hálni jár bele a lélek; a másik vaknak öltözött; a harmadik olyan sebet rajzolt a homlokára, hogy mikor izzadni kezd; az ember igazi vért lát alá csorogni a sebéből.

Szóval az emberi mesterség ma, sok olyan dolgot képes művelni, amire, – ha az ember nyitját nem érti, – mindjárt csodát kiált.

Hát még ha van olyan tudományos ember is, aki azt nyiltan csodának prédikálja; mint a Lató kisasszony vérezését.

Hanem hát, ezer meg ezer ember látogatja a csodát, s az mind hagy ott egy két krajczárt, ha nem: forintot; s jól jövedelmez az üzlet.

Aminthogy nincs is háladatosabb és könynyebb kenyérkereset a népámitásnál; mert nincs a világon olyan bolond dolog, aminek hivője ne akadjon; s a jólelkű nép nem szokott a mértékre nézni, mikor olyan csodálatos szent embert táplálhat; aki jelenéseket látott; aki szent szókat hall az égből; – akinek teste nem tűri el a ruhát; gyomra be nem veszi az ételt; akit az ördög gyötör; s aki Krisztus sebeiből vérezik és izzad.

És csodálatos dolog, hogy a vallási rajongás ilyen nyomorékjai többnyire akkor szoktak föltünedezni, mikor a nép legnagyobb bajokban van. Igy régebben is a babonás történetek leggyakoriabbak voltak valami háború; aszály, járványok vagy áradások idején; midőn a szegény ember az elemek, vagy az ellenség, mint a török, tatár uralom nyomása alatt nyögött.

Napjainkban szintén legtöbb babonás alak került elő a szabadságharcz elnyomása után, az ötvenes esztendőkben, azután az 1863-ik évi nagy szárazság s az ez időközben uralkodó többszöri cholerás időszakok alkalmával.

Ekkor volt olyan nagy hire a t–i meztelen asszonynak; a hires topáni éhező takácsnak s különösen a szegedi ördöngős lánynak.

Az első csodálatos szent asszony volt, aki húsz esztendő óta egy tanyai csősz házban ruha nélkül feküdt; aki ugyan maga semmiféle csodákat nem mivelt mást, minthogy egész nap egy szalmazsákon heverészett egy pokróczczal letakarva; még csak nem is beszélt a látogatókhoz; hanem ezt annál jobban elvégezte helyette az ura, egy rosz életű, iszákos tabakos; aki jobb mesterségnek tartotta az ajtónyilásban üldögélve, egy kis kegyes adományért mutogatni a bucsúsoknak meztelen feleségét, akinek teste húsz év óta nem tűri a ruhát.

És ez az ember éveken keresztül csőditette a bucsúsokat a kis kunyhóhoz; és rakta zsebre az ájtatos lelkek adományait; mig végre a kerületi csendbiztos is meglátogatta egyszer a csodás szent asszonyt; s a bucsúsok szeme láttára fölöltöztette a szegény mezitelent s összekötve kedves férjével, bekisérte a vármegyére. És csodálatos! a szent asszony teste megtűrte a ruhát; s ezzel vége lett a csodának, – de vége lett a tabakos pár könynyű mesterségének is; melylyel anynyi ideig bolonditották és zsebelték a könynyenhivő ájtatoskodókat.

A topáni éhező takács azonban még furcsábban járt.

Ez a szegény atyánkfia, mert a mestersége megállott, beállt bucsúvezetőnek; s a híres bucsújáró helyeken úgy betanult a csodákba, hogy egyszer csak rajta is kiütött a szent élet.

Arról kezdett panaszkodni, hogy nem esik neki jól se étel, se ital; amire a jó emberek, próbálgatták mindenféle jóval ingerelni az inyét; azonban a szerencsétlen ember semmiféle eledelt be nem vett.

Ennek a csodálatos dolognak aztán csakhamar hire futott; s vége hossza nem volt a látogatóknak, akik az éhező szent embert akarták látni, akinek „ételt, italt be nem vesz a gyomra.“

A látogatóktól ételfélét, de még ajándékot sem fogadott el a szent takács; hanem kicsiny szent képeket árulgatott nekik, amelyeket ő a maga szent kezével megáldott. Sok ájtatos ember van a világon; aki egy ilyen szentelt kis képért, nagy pénzt se sajnál; s a takácsmester úgy vette észre, hogy azon a kis padon, ahol üldögélt, több bankót lehet szőni, mint a legnagyobb szövőszéken.

Hanem hát végre is a takács, – kifelejtette a játékból azt a közmondást, hogy: „nem tagadja meg a természetét, mint a mádi takács.“ Ennek meg az volt a természete, mint általán minden jóravaló takácsé, hogy nagyon szerette az – uj bort.

Hát a mi szegény takácsunk bicskája is épen uj bor idején törött a szent életbe. Csunya esős, őszi napon; amikor azt gondolta a szegény, hogy ilyen itéletes időben csak nem akad olyan bolond, aki szentet nézni bucsúra indul; tehát egy jó napot akart magának csapni. Egy fertály akócska jó karczost csapra ütött a belső szobában, s jóféle pörkölt oldalassal csiklandozta rá az inyét. És mikor igy legjavában elmerülne a földi gyönyörüségben; elfelejtkezve az égiekről ép úgy, mint az ajtó závárjának előre tolásáról; egyszerre csak betoppan egy nyakig ázott ájtatos bucsús csapat; akik „éhező szent embert látni“ járnak. Bezzeg volt kölcsönös bámulás és csodálkozás.

Hanem a takács nem az az ember volt, aki föl ne találta volna magát; s a bámuló bucsúsoknak kedélyesen elbeszélte, hogy az Ur Jézus az éjjel, álmában megjelent neki, s azt mondta, hogy eleget vezekelt a világ büneiért; s mire fölébredt, megjött az étvágya.

Igy lett vége aztán az éhező csodának is; és az éhes takács azután annál jobban vendégeskedhetett a – kis képek árából.

A szegedi ördöngős leány már nem anynyira csaló volt, mint valóságos lelki és testi beteg; vallási őrjöngő volt s ezenkivül a nehézség is gyötörte. Hanem a csodahivő nép azt hitte róla, hogy megszállotta az ördög.

Már kis lány korában túlzott vallásos, hogy úgy mondjuk, valóságos istenes Katuska volt a szerencsétlen teremtés. Iskola helyett csak a templomokat bújta; s dolog helyett folyton a bucsújárókkal csatangolt. Belépett a „Mária szive“ társulatba, mely elég dolgot ád tagjainak – az imádkozásban. A sok ájtatoskodással a lány és szülei a szerencsétlen nehézkórt akarták gyógyitani; s utoljára nemcsak hogy a betegség jobban elővette áldozatát, hanem még a vallási őrjöngés is kitört a lányon.

Sokszor órákig magánkivüli állapotban volt; félre beszélt, sirt, könyörgött, imádkozott s egy képzelt kisértő ördögöt kergetett magától. S ha a baj nagyon előfogta, akkor sivalkodva futott minden rejtek-helyre, bújt, menekült, s a sátán csak rendesen akkor hagyott neki békét, ha a háznál lévő szolgalegény vasvillával őrizte a leányt a rejtek-helyen.

Később a baj mindig jobban-jobban hatalmaskodott; s ekkor a lánynak egy csodacsöngetyüt keritettek valahonnan, melyet Rómából hoztak a pápa áldásával. A lány nyakába kötve viselte a csöngetyüt; s mikor a baj elővette, azzal csöngetett s mint mondá, ekkor az ördög békét hagyott neki.

A csöngetyüt azonban sokszor ellopták a roszak a lány nyakából; egy nap több izben is, s igy megint csak a régi orvossághoz folyamodott, hogy bebújt a kamrába a szolgalegénynyel, aki őt ott a vasvillával őrizte.

Roppant hire volt akkoriban ennek a csodálatos dolognak; és sok olyan ember akadt, aki a vasvillás legényt is gyanúba fogta, hogy valami varázsszerrel a lányt megétette, mivel hogy a lány gazdag szülék egyetlen gyermeke volt; – a legnagyobb rész azonban szentül meg volt győződve, hogy csakugyan az ördög tartja megszállva a leányt.

Sok orvos megakarta nézni a beteg lányt, de mikor egy feléje közeledett, a lány sivalkodva elmenekült s ördögnek nevezte őket; s igy a szülék később meg se engedték, hogy doktor jöjjön a házhoz.

Annál több istenes asszonyt csőditettek aztán oda, akik éjjel, nappal imádkoztak a lány körül; s nem volt az a bucsú, ahol meg nem hurczolták, s nem volt az a barát, akivel meg nem füstöltették a szerencsétlent.

Egyszerre aztán a csoda elhallgatott; csodálatosan vége lett az egész dolognak, mely előbb az egész várost fölverte. Egyik azt beszélte, hogy a lányból kiment az ördög s a legény elvette feleségül. Másik azt mondta, hogy a lány valamelyik bucsún, útközben elhalt; a harmadik hir az volt, hogy a szülék összeszedelősködtek s kiköltöztek a városból a tanyára, vagy más vidékre. Elég az ahhoz, hogy ennek az ördöngős históriának egyszerre úgy vége szakadt, mintha elvágták volna; anélkül, hogy kisült volna, vajon igazi testi és lelki betegség gyötörte-e a lányt; vagy csak a gonoszság, melylyel még saját szüleit is képes volt bolonddá tartani.

De anynyi áll, hogy e néhány csodálatos eset, amit elbeszéltem, amint nem az első, úgy aligha is az utolsó csoda lesz, – a nép könnyenhivősége miatt. Mert fogadom, hogy ha ma akad egy részeges takács, vagy tabakos, akinek a gyomra az ételt, vagy teste a ruhát el nem tűri; annak is ezrével fog akadni bámuló és segitő bolondja.

S hány száz ingyenélő talál, az úgy is száz oldalról kizsebelt szegény népnél oktalan részvétre és hitelre; kik a munka helyett könynyebb dolognak tartják az isteneskedést; s látásokkal és jelenésekkel ámitják a könynyenhivőket egy kis kegyes adományért.

Százával terem az olyan csaló, akiknek álmukban a Megváltó, vagy a Mária, vagy valamely szent megjelen; nekik tanitást ad, hogy azt a néppel közöljék.

Hány van olyan, aki fényes nappal isteni szókat hall; s azokkal a könynyenhivőket ámitja.

Mások valami égből lebocsájtott menyei levélről hazudnak, amit leirtak maguknak s azt kinyomatva jó pénzért sütik, a jó bolondok nyakába.

Egyszóval ezer, meg ezer útja van annak, hogy a szegény, vallásos nép azon része, mely a babonát az igazi vallásossággal összetéveszti, jobbról balról kárát vallja, könynyenhivésének.

Azért nagyon éber legyen az ember; imádja istenét, szeresse embertársát, másnak kárát ne kivánja; amint ezt a biblia tanitja; de ne higyjen a farkasnak, a mely báránybőrben közelit hozzá; amint ezt szintén a biblia tanitja.