A babonák könyve

A kuruzsolókról és a kuruzslásról.

Elértünk a babonák legveszedelmesebb fajához, a mely több bajt okoz a világon, mint amenynyit a mostoha természet okozhat. Mert amibe rosz ember ártja magát, az ugyan tiz ördög munkájával vetekszik; és korán se volt a régi boszorkányok tehetetlen átka olyan veszedelmes a szegény emberiségre, mint a boszorkányok átkozott tanitványai, utódai; a szegény ügyes-bajos népnek egyiptusi csapása: a kuruzsolók.

Annál veszedelmesebbek pedig ezek; mert a szegény embernek, különös bajában, betegségében, megrögzött bizalma van a kuruzsolók, a javasasszonyok, a bábadoktorok iránt.

Ezek istentelen kezére bizza a maga, apja, anyja és gyermeke egészségét és életét; orvost és patikát elkerül; s mig beteg marháját legalább gyógykovácshoz vezeti; saját bajában csak a kuruzsolók babonás kotyvasztékát szedi, s egészségét és életét titokteljes ráolvasások s ráimádkozások oltalmába ajánlja.

Ugy véli, hogy orvos és patikánál a ráimádkozás még is csak olcsóbba kerül. Pedig az a félfont szalonna, vagy hájdarab; vagy az a kis szakajtó lisztecske, amibe a kenegetést számitják, de sokszor drágább pénzbe kerül, mint egy egész hízott ártány. Mert nem hiában szokás-mondás, hogy a beteg ágy két szájjal eszik; de a javas asszony még másik két szájat is kuruzsol hozzá.

Ha aztán a baj a ráolvasásra, megkenegetésre nem tágit; végre aztán ráfanyalódik a beteg atyánkfia a városi doktorra is; hanem annak már nem igen van egyéb dolga, mint hogy a beteg szemeit befogja.

Ez meg aztán jó viz a kuruzsló malmára; mert ime, akinek az isten ideit elhozá, azon már nem segit a doktor meg a patika sem!

Ilyen a korlátolt elméjü ember eszejárása!

Pedig elhozá ám a beteg idejét, nem a jó isten; de a kuruzsoló kenczeficze; s az a bűnös hanyagság, a melylyel a mi népünk szerencsétlen betegeit annyiba sem veszi, mint az utolsó igavonó barmát.

Ez az oka aztán, hogy talán egy ország sincs a világon, ahol anynyi kuruzsló megélne egy rakáson, mint nálunk; s egy nép sincs a világon, mely anynyira bolondja lenne a javasasszonyoknak, mint a mi népünk.

És ez csak mindig a nép értelmetlenségére mutat. Mert csak értelmetlen embert lehet egy kis titkolódzással; ismeretlen hókuszpókuszszal anynyira elfogulttá tenni, hogy azon a réven vizre lehessen vinni.

A titkolódzáshoz pedig a kuruzslók mesterül értenek; hisz a kenyerük.

Azt állitják magukról, hogy titkos tudományukat, a melylyel nemcsak mindenféle betegséget meggyógyitani, de sőt embert, állatot megrontani, és akárkit bűbájos itallal megbabonázni is tudnak; apáról fiura szokták örökölni; még pedig úgy, hogy akárhány testvér közül is csak egyetlen egy lehet abba avatva, még pedig rendesen a legnagyobb; mert a tudománynak csak ugy van ereje, ha csak egy élő gyakorolja.

Hogy a titokzatosságot emeljék; azt állitják, hogy azt valamelyik ős szüléjük valami hires boszorkánymestertől tanulta; vagy valami égből jött irásból szedte öszsze; s annak titkát átok alatt el nem szabad árulniok.

Ugyancsak rejtegetik is a kenőcskészités módját; meg a ráolvasások szavait; ha gyógyitanak, a kenőcsöt észrevétlenül kenegetik s a ráolvasás szavait csak mormolják. S ha valaki megkérdi a gyógyitás módját, azt szokták felelni: „minél jobban kérdezik, annál inkább használjon!“

Természetes, hogy nagy okuk van a titkolódzásra, mert ha a nép megsejdithetné, hogy miféle undoritó kenőcscsel kenegeti betegségében a kuruzsló; s miféle kotyvasztékot étet-itat vele az orvosság révén; meg miből áll az a mormogva elmondott varázs-imádkozás; bizon hamar fölkopnék az álla a csodadoktoroknak.

De egyuttal meg is szabadulna az emberiség egy kullancstól, mely két kézzel s tíz körömmel kapaszkodik a szegény ember nyakába; s mig egy részt eret vág az úgyis sovány zseben; más részt nem egy esetben czinkossá teszi a hozzá folyamodót a legszörnyűbb bünökben; hogyha bajba kerül, legalább mást is magával ránthasson.

Nehány éve Debreczenben fölfedezett a rendőrség egy kuruzslókonyhát. Igazabban mondva: egy pokolkonyhát; mert az csakugyan ördögi tűzön főtt, ami onnét kikerült.

Volt ott emberi koponya, amin még a haj is rajta volt; a vén banya halottakat vett a temetőcsősztől s annak csontjait kiégette – orvosságnak. Volt ott száradt kigyó, béka, s egyéb undok féreg; halott-körmök, akasztott ember madzaga és haja, meg a jó isten a megmondhatója, miféle sok szörnyű szerei a pokolbeli patikának; a mikből enni és inni, meg kenegetni való készült a szegény embereknek.

Hanem hát nem mindenütt fogják ám meg ilyen szerencsésen az ördögöt; s miután a nép nagyban pártolja a javas doktort; hát biz ott még sok atyánkfiának be kell szedni – ezt a sok jóféle orvosságot, addig; mig anynyira megokosodik a szegény ember is, hogy a drága pénzeért legalább kigyót, békát; akasztott ember körmét – meg nem eszik.

Pedig kizárólag ilyféle gyógyszereik vannak a kuruzslóknak; s ha egyik-másik, – csakhogy tessék-lássék, egy kis avas szalonnát, vagy megrágott sós kenyeret is használ a kúrához; azért a legnagyobb része a titkos gyógytárnak, még undoritóbb, mint a mit a debreczeni javasasszonynál találtak.

Ez orvosságok aztán mindenféle bajt gyógyitanak; természetesen egy-egy kis ráolvasással föleresztve. Van egy kuruzsló-könyv kezeim között, három megyében hires kuruzslónak rámhagyott öröke; amelyben száz meg száz betegség és azok orvossága szép százesztendős betűkkel össze van irva. A végében egész halommal a sokféle ráolvasás, nyilalásról, hibbanásról, nyavalyatörésről, szemhályogról, meg még egy rakás isten veréséről.

A nevezetesebb betegségek szép sorba vannak szedve benne. Elől a nép előtt olyan rettenetes sárgaság, azután a nyilamlás; utána a süly, a rontás, a hályog, a pokol kelet, a veszettség, a szivszoritás (nehézség), külső sebek, a szent-Antal tüze, körömméreg, a hibbanás, a rüh, a torokgyík, a görcsök, a szemverés vagyis megigézés; végre a csömör, százféle kelevények meg a többi baj, amivel a szegény embert a jó isten meglátogatja.

Mindegyik baj után, le van irva annak orvossága is.

A sárgaság orvossága, amely betegséget az ember a kuruzsló-könyv szerint úgy kaphat meg, ha valamely halottas ház ablakán benéz és meglátja a halottat; vagy ha az ember a halott mosó vizbe véletlenül bele lép, – e következő:

Vesz az ember, a sárgaságban szenvedőhöz hasonló keresztnevű ember fejéről kilenc férget, ezt a kilencz madarat egy almába belesütve, be kell adni a betegnek. Azután egy ugyancsak hasonló keresztnevű ember ganajából egy darabkát bele tesz az ember egy keményre főtt tojás sárgájának a helyére; a tojást kis zacskóba varva, titokban az oltár teritő alá kell tenni, hogy egy barát három misét mondjon fölötte s ekkor a tojást a beteg kösse a nyakába s ott viselje kilencz napig.

Ezt kilenczszer kell ismételni; – ha t. i. a szegény beteget már az első kilencz nap borzasztó orvossága után meg nem üti a guta.

A könyvecske szélére oda van jegyezve, hogy az öreg kuruzsló hat betegen kisérlette meg a gyógyitást; de egyik se vitte föl a – második kúráig.

Azt hiszem, elég is ebből a jóból – egy porczió.

A nyilamlás orvossága, amit az ember meghűtéstől, vagy rosz fekvéstől kaphat, mint a könyvecske tartja; – egy kicsit megint furcsa!

Sütő-teknő négy szarvából öntsön az ember keresztben vizet a teknőbe; azután szintén úgy a sütő-lapátról is keresztben; s az igy megnedvesitett teknőből kaparja össze az ember a vakarékot s gyúrja meg egy újjal kovászszá. Ezt a kovászt aztán rá kell tenni a nyilalás helyére s hozzá a következő ráolvasás jár:

„Uram Jézus Krisztus, aki meggyőzted a poklot és halált, légy segítséggel a te szolgádnak. Mikor a Krisztus a földön járt vala; szállást kért vala. Engedelmes gazdája, haragos gazdasszonya; gyékény ágya, kő vánkosa; nem nyughatott, maradhatott. Úgy ezen te szolgádnak az nyilamlása, nagy fájdalma ne nyughasson, maradhasson; úgy siessen elmenni mint sietett az Boldogságos szűz Mária a Kálvária hegyére!“

Az öreg kuruzsló ezt a ráolvasást alkalmazta a fog és torokfájásnál is. Bátran használhatta volna még a körömméreg, lábfájás, hibbanás és fejfájásra is; ilyen ártatlan szer nem sok kárt tesz az emberben.

A süly orvossága még eredetibb s mig az ember a sühös helyet egy kis avas szalonnával kenegeti; egy kis bolondos nótát mormol hozzá:

neked parancsolom, a boldogságos szűz parancsolatjával vessz el!“

A rontás orvossága már veszedelmesebb.

Rontásnak kereszteli a kuruzsló és a babonás nép az undorító fekélyekkel járó nemi betegségeket; miket az emher, kicsapongása által szerez; s amit ahhoz értő orvosnak csupa álszégyenkedésből restel megmutatni s amitől a kuruzslás veszedelmes révén szeretne megszabadulni.

A kuruzsló patikában van ellene anynyiféle orvosság, hogy válogatni lehet benne. A legveszedelmesebbet már láttuk a boszorkány-átkoknál.

A legártatlanabb a következő:

Vesz az ember két itcze sört méretlen; s ebben kilenczféle boltbéli édességet összefőz, s azt a beteg a kétszeresen befűtött kemencze mellett, a patkán megissza; aztán végig fekszik a pánkon és betakarja magát kettős dunnával, vagy bundával.

Másik orvossága már kissé károsabb.

Vesz az ember kilencz kútból kilencz itcze vizet; s kilencz szemétdombról, kilencz marok szemetet s ezt összefőzi; és ebbe mossa a beteg magát.

Még undorítóbb s veszedelmesebb a harmadik:

Paszulyt, lencsét, köles-kását össze kell főzni kilencz fának termő rügyeivel, s ezt a beteg egye meg. Amit meghágy azt a mosogató dézsába önti s e dézsában mindazon edényeket, s evő eszközöket, melyekben az orvosság főtt s melyekkel azt megette, le kell mosogatnia; s e moslékkal szokás a beteget a fejétől a lába felé, háromszor lemosni, jobban mondva lemoslékolni.

Mindezen orvosság mellé még jár a következő ráolvasás is:

„Poklos ember ment a Jézushoz; János apostol, láttára elszaladt. Poklos mondá Jézusnak: „ne nyúlj hozzám!“ Jézus mondá Jánosnak: „nyúlj hozzá!“ Az Úr Jézus hozzá nyúlt egy zöld ággal. Siess innét eltávozni pokoli betegség, mint János apostol eltávozott tőled! – Igy muljon el rólad a rontás, – sietve. Amen!“

Mindezen orvosságok azonban csak a benne hivők bőrét érdeklik; s ha valakinek az a paszsziója, hogy akármiféle kuruzsló kotyvasztékot összeegyék, vagy moslékban fürödjék; hát az az ő gondja; hanem a negyedik orvosság már az égbekiáltó bünöket szaporitja.

Az a babonás hit él – ugyanis a söpredék közt, hogy az ilyen rontás elmulik, ha a beteg, fekélyes testével egy ártatlan hét éves gyermeket érint.

S ez égbekiáltó babonának számtalan ártatlan áldozata van; kik zsenge gyermek korukban a legrútabb fekélyekkel boritvák; s kiket megmérgezett vérök örökre nyomorékokká tesz.

S ha meggondoljuk, hogy a kuruzslók, a három első hóbortos gyógymód bizonyos sikertelensége után, rendesen a borzasztó negyedik gyógymódot ajánlják; csakugyan be kell látnunk, hogy egy kuruzsló, száz ördögnél nagyobb csapás a világra.

A szemhályog orvossága csak egy mormogva elmondott ráolvasás; még pedig olyan buta ráolvasás, hogy azért, csakugyan az az ember ad, a jó szó mellé még pénzt is; akinek nem csak a szemén, de az eszén is hályog van.

Áll a ráolvasás enynyiből:

„I✝n✝r✝i. Názárethi Jézus, zsidóknak királya; Juda nemzetségéből való oroszlány győzedelmet vett; szaladjatok ellenkező részek! Dicsértessék az Úr Jézus Krisztusnak drága szent neve; szent Jánosnak szép tiszta, aranyos vize. Anna elindult; ág megcsapta a szemit; ág után vér; vér után termés; termés után hályog; hályog után sötétség. Az Úr Jézus paradicsomában vagyon három szép virág; az alatt ül három szűz leány; egyik a vért mossa; másik a termést bontja; harmadik a hályogot hasítja. Vér oszoljon Krisztus Jézus sebeiből kifolyó vérért; a termés romoljon a Krisztus Jézus öt mélységes sebéért; a hályog hasadjon Krisztus Jézus szent haláláért; boldogságos szűz Mária keserves hét fájdalmáért. Vér vizre! Sötétség sárra! Világosság a szeme világára! Az vér, az termés, az hályog úgy muljon, siessen elmenni, mint az boldogságos szűz sietett a Kálvária hegyére. Amen.“

Ha még ez a czifra imádság se használna, akkor jön a következő:

„Mikor az Úr Jézus Krisztus a földön járt; tüske bokor alá lehajolt; szentséges szemét megszúrta. Mén a boldogságos szűz Máriához. Szent lehelletemet rád bocsájtom. (Rá kell a beteg szemre lehelni). Meggyógyul a szemed. Amen.“

A pokolkelet, vagyis pokolvarnál, melynek gyorsan ölő mérge a leggyorsabb orvoslást igényli; a mindent tudó kuruzsló megint csak ráolvas; s a sebre egy kis fokhagymát s összetört üveget rak; bánja lelke, ha mire a kétszer háromszor végig mormogott ráolvasás elvégződik; a szegény beteg a keze alatt adja is ki a lelkét.

Szokás a betegnek három szál haját is elásni az eresz alá: aztán a miatyánkot úgy mondani el, hogy mikor a kuruzsló oda ér: „itt a földön is;“ – akkor egy gerezd fokhagymát a földre ejt; s e fokhagyma darabot aztán olyan helyre ássa el, ahol ember nem jár; mert a babonás hit szerint, ha valaki csak azon hely fölött átmegy is, megkapja a pokolkeletet.

A veszettségre is csak ilyenféle orvosság terem a kuruzslók kertjében.

Ott, ahol az orvosi segély jó formán elég gyors nem is lehet; s az egyedüli szabaditó a seb kiégetése pokolkővel, vagy tüzes vassal; ott a kuruzsló könynyen veszi a dolgot s összerak kilenczféle kotyvalékot s azt adja a betegnek.

Ebben a kotyvalékban pedig van 1. Isten tehenkéje, 2. szent-János nap előtt szedett ezer jó fű, 3. szent-György előtt villám által ütött fa forgácsából, 4. kőrös bogárból, 5. tavaszkor szedett kőrösfa bimbójából, 6. szent-György előtt szedett rutafából, 7. szent-Iván bogárból, 8. Karácsonyi morzsából és két karácsony közti tojáshéjból, 9. szent-Iván hajnalán mezitláb járván, az ember talpára és lábaujja közé ragadó, virágok és füvekből.

Ezt a kilenczféle istencsodáját szokás beadni a betegnek; s ha máskép meg nem veszednék; ettől az orvosságtól kell megvesznie.

Még veszedelmesebb és egyenesen gyilkoló kuruzslószer, a veszettség ellen kilencz kőrisbogár; amire azon ostoba babona ad okot, mintha a veszett kutya által megharapott ember, ha kigyógyul, kilenczed napra, hétre, hónapra vagy évre, kilencz kis kutyakölköt vizell. – Azt hiszik, hogy a kilencz kőrisbogár, a kutyakölköket hamarabb elhajtja.

A nehézség ellen a kuruzsló olajat és tormát ad a betegnek; hozzá egy kis kénesőt meg szeracsikát is; csak hogy épen poczokmérget nem ad.

A külső sebre és köröm méregre eleven varangyos békát rak.

A szent Antal tüzére egy Antal nevüvel kova és aczéllal szikrát veret; s még jó, ha a szikrával a beteg szemét ki nem égeti.

A hibbanásra ráolvassa a következő furcsa imádságot: „Mikor az úr Jézus, Józseffel és Máriával szamárháton járt; a szamár a hidra lépett s a lába helyéből kihibbant. József mondta Máriának, Mária mondta szent fiának; Jézus mondta hibbant lábnak: menj helyre!“

A rüh, ezen ragadós és veszedelmes betegség kuruzsló orvossága még megállhat; amenynyiben a beteget három egymásutáni napon bekenik tehénvaj és kénvirágból készült kenőcscsel. Hanem aztán annál esztelenebb és veszedelmesebb a kúra utólja; mert a kuruzsló a bekent beteget rendesen egy befűtött kemenczébe bujtatja; s akárhány ártatlan gyermek csak összeégve, összenyomoritva kerül ki a sütő-kemenczéből.

Torokgyikra, az ártatlan gyermekek ez oly veszedelmes és gyorsan ölő ellenségére a kuruzsló csak egy szent György nap előtt fogott gyikot javasol, amelynek torkát meg kell simogatnia a torokgyikos gyermeknek a növendék ujjával.

A görcsökben szenvedő gyermekre a kuruzsló, egy bal ablakszárnyat fektet keresztben; vagy tollal füstöl az orra alá; meg a jó isten győzné rendre elszámolni azokat az eszeveszett babonáskodásokat, amit a szegény ember betegén a kuruzslók, meg javasasszonyok elkövetnek.

Csak az itt előhozott pár esetből láthatjuk, hogy a kuruzslók hóhér kezére bizott szegény betegnek mily undoritó és gyakran ölő orvosságokat kell beszednie; látjuk, hogy külsőleg, – az oly nélkülözhetlen tisztasággal ellenkezőleg, épen a legundokabb piszokkal rontják a beteg állapotát a javasasszonyok; de legborzasztóbban láthatjuk főkép azt, hogy a leggyorsabb orvosi segélyt igénylő bajoknál, minők a pokolvar, a veszett ebmarás és torokgyik; a lelkiismeretlen kuruzslók mily bünös lassúsággal s mily könynyelmű módon bánnak el a beteggel.

És leginkább ezen része a kuruzslásnak a legbünösebb; mert a beteggel piszmogva; azt undoritó kotyvasztékaikkal tartva; gyógyulással biztatják a beteg hozzátartozóit; s azok teljesen megnyugodván a biztatásra, szükségtelennek tartják rendes orvost hivatni a beteghez, ki segélytelenül, vagy még több esetben a kuruzslók segitsége folytán, – nyomorultul és menthetlenül vész el, – gyakran jelentéktelenül kezdődő, de a gyógykezelés hiánya folytán gyorsan fejlődő bajában.

Láttuk másrészt ismét, hogy a kuruzsló nem döbben vissza a legirtóztatóbb tanácstól sem, ha csak az ő ajándék lisztje és szalonnája kijár; – s mint a rontásnál emlitettük, ezer és ezer nyomorékká tett ártatlan csecsemőn követik el, – minden lelkifurdalás nélkül a legborzasztóbb – nyolczadik halálos bünt.

Angyal csinálás.

Javasasszonyaink és bábadoktornőink, kik a betegeket halottmaradványokkal étetik, – egész üzletet csinálnak az úgynevezett „angyal csinálással“ s a „gyermek elhajtással“; s irtózat nélkül vállalkoznak rá, hogy a gondjaikra bizott fölösleges kis gyermeket, valami arravaló szerrel angyallá teszik, azaz kivégezik; igy vesz el a dajkaságra bizott gyermekek fele; örökre elaltató orvossággal; a másik fele pedig kiéheztetéssel.

Még háladatosabb, de egyszersmind bünösebb mesterségük, hogy az ártatlan méhgyümölcsöt, a bünös és meggondolatlan anya életének veszélyeztetésével, – elhajtják.

Nem egy bünös életű asszony, és megtévedett leány lett már áldozata a kuruzslók bábatudományának; vagy ha nyomorult életük meg is maradt; úgy részeseivé lettek egy bünnek, melyet a törvénynél is kegyetlenebbül büntet a soha el nem altatható, és meg nem csalható öntudat és lelkiismeret.

Bájital.

De a kuruzslók dolga ezeken kivül az úgynevezett megigézés és bájital készités is. Ők a mosdó vizek gyártói is; amelylyel valaki olyan széppé teheti magát, hogy az egész világ utána bolondul.

Ezt a szépséget azonban sok szerencsétlen hiú teremtés keservesen megsiratta már; midőn a szépitő szer nyomán, az abban lévő méreganyagtól, összeégettebb, ránczosabb és darabosabb lesz az arcz, mint a ragyaveréstől.

A szerelmi varázsitaltól pedig, melylyel valamelyik esztelen teremtés valakinek szerelmét akarta megnyerni, – nem ritkán a megétetett, vagy megitatott a bolondok házába kerül; ha nem épen abba a csendes egy öles házba, ahol már többé megszünik a szépség, és nem zaklat többé senkit a boldogtalan szerelem.

Pedig e bűnös hóbort nagy divatban van a fiatalságnál. És sokszor fordul a boldogtalan és megvetett szerelmes; vagy az, aki a más szerelmesére irigy, – a kuruzsló tudományhoz bájitalért; vagy egy kis megigéző erőért.

És mit nem adna a kuruzslóné, jó pénzért. Nincs az az esztelenség, amelyet kizsákmányolatlanul hagyna. Az pedig köztudomású dolog, hogy a nagy szerelem valóságos vakot csinál az emberből.

S az ilyen szerelem bolondja bizon beadja a kotyvasztott bájitalt, ha valakire fáj a szive; aminek aztán leggyakrabban épen az adja meg az árát, a kinek szerelmét az illető megnyerni akarta.

A megigézés már nem járt enynyi veszedelemmel. Legfölebb ha a nagy leány ruhája alá forditva kötőt kötött; aztán tánczhelyen, vagy bucsún, vagy a nagy mise alatt communiókor, erősen a megigézendő legény szemeibe nézett.

Ez egy kissé könynyebb mesterség is, amenynyiben a legénynép-féle, egy szép eladó szemeibe hamar belebolondul.

Azért az igézetet nem is tartják mai napság tiltott dolognak.

De bezzeg hajdanában; hány ártatlan áldozata volt a megigézés babonájának.

Ha a rátartó, kevély szülék nem akarták gyermekük szerelmét megtürni; s ha bár mi okból a házasság ellen voltak; elég volt egyszerüen a biróhoz szaladniok, hogy gyermekük megigézőjét bejelentsék.

A törvény előtt az igézés, a boszorkánymesterségek közé tartozott; s a láb alatt levő szerelmes ifjú, vagy leány egy boszorkánypörnek kiállott kinzásai által, könynyen el volt mozditható a nagyralátó szülék útjából.

Az igézőnek épen úgy halál volt a büntetése, mint a boszorkánynak.

Meg se járnánk, ha mai napság, minden a szülék kedve ellenére létesülő szerelemnek, egy igaz sziv esnék áldozatul. A törvény ma nem avatkozik már a dologba.

Másrészt azonban a bájitallal való hóditás annál nagyobb törvényes ellenőrzést igényel; s az étetés, vagy megitatás egy cseppel sem különb eljárást érdemel, mint a mérgezés.

Mert nem is egyéb az, mint mérgezés; mely ugyan szerelmet nem ébreszt senkiben; de annál több haláleset, vagy megőrülésnek az okozója.

Minden falunak van egy-két szánandó bolondja. Száz ilyen közül kilenczven bizonynyal a bájital áldozata.

Erőlekötés.

Szintén a kuruzslók révén készül az a borzasztó szer is; amelyet valamely fiatal házaspár ellensége, a boldog életűek ételébe vagy italába kever, hogy házas életük isten áldását elvegye; s gyermek születését lehetetlenné tegye.

E babonának egyik főága az erőlekötés; melyre a kuruzslónék kész tanácscsal szolgálnak – jó pénzért. Pedig erre a babonára tanitani a népet valóságos égbekiáltó vétek. Nem is egy bün elkövetésének útja e babona; s a börtönöknek gyakran nem egy szomorú lakója, ennek a babonának átkát nyögi.

E babona szerint a nő férjének, vagy bármely kuruzsló, akármelyik embernek férfi erejét lekötheti, vagy szóval, vagy egy szál hajjal is; úgy, hogy az elgyöngitett ember a házas életre képtelen és tehetetlen.

Legközelebb is szörnyű gyilkosságnak volt okozója e babonás hit. Egy férj, meggyilkolta feleségét, s a vallatásnál azzal védte magát, hogy, ugy mond, felesége álom közben egy hajszállal lekötötte az erejét s ő azóta tehetetlen. Ezért állott boszút rajta.

Kis gyermek ujja.

Még szörnyűbb babona él a nép közt a méhgyümölcs kis ujjáról; mely szerint az anyaméhből kivágott kis gyermek kis ujja, úgy világit éjjel, mint a gyertya annak, aki azt tartja, s más azt nem láthatja.

S ez a babonás hit száz meg száz ártatlan áldozat életébe került már; s a néphit azt tartja, hogy valamenynyi hiresebb haramia ilyen gyertyával világit magának.

A kis gyermeket különben sokféleképen használják a kuruzslók. A kis gyermek sziv; a gyermek nyelvecske több kuruzsló varázsszernek alkatrésze; sőt a halott gyermek ingecskéjének is adnak a kuruzslók babonás erőt; s ez az átkozott babonás hit hány ártatlan gyermek életébe kerül évenkint?!

Csak nem rég történt, hogy Mármarosban egy szegény asszony a Tiszában korsót meritett, s a közelben a kövek alatt alig pár nap előtt elhunyt kis gyermekének hulláját pillantotta meg. A kis hullának hiányzott a nyelve, szive és kis ujja, s egész halotti ingecskéje.

Holtra rémülve szedte össze kis halottja maradványait s a biróhoz futott vele. Az eset az egész várost a legnagyobb lázadásba hozta; s ennek tulajdonitható, hogy már aznap délután befogták a két vadállatot, kik az eltemetett kis halottat ily borzasztó módon megcsonkitották. Egy vén javasasszony, meg a temető csősz egy kézre dolgoztak, s az eltemetett kis gyermeket fölásták, s a nyelvük, szivük, kis ujjacskájok és halotti ruhácskájokból készült, kuruzsló-orvosság árán, híven megosztakodtak.

Borzasztó dolgok ezek; s szinte fájdalmasan esik elhinni, hogy mindezt, de még száz és és százenynyi büntettett is, a legnagyobb hideg vérrel követnek el, egy kis haszonért a lelketlen kuruzsolók. S miután a szegény nép nagyon bizik titokteljes tudományukban, bizon sok módjuk van, az ördögök ezen megátalkodott tanitványainak, a szegény embert, egészségében és vagyonában, két oldalról is megrabolni.

Szokás mondás, hogy akit az ördög egyszer megragad, azt nehezen ereszti el. Méltóbb jusson mondhatjuk ezt a kuruzslókra; mert nincs a szegény embernek egy kis ujja, amely teli ne volna a kuruzslók babonás tanácsával s rosz szokásaival.

Követi is, akinek hályog van ez eszén, derüre borura, a jó tanácsokat; ha sokszor, a veszedelem oda égeti is a körmét.

Haldoklók körüli szokások.

A kuruzsló nem csak a beteget kinozza halálra, hanem még a szegény haldokló mellől se tágit s száz meg száz babonás tanácsot ad a környezetnek, hogy mint kell a haldoklót a halálhoz előkésziteni.

A ki csak egyszer látott egy haldokló szegény embert, elborzadhatott a sok babonás szokástól, amit azzal, hozzátartozói elkövettek.

Hisz az a sok előkészület, az a sok babonás szokás, ami mind a kuruzslótudomány szerint történik, maga képes volna az egészséges embert is holtra rémiteni.

Mikor a háznép látja, hogy a betegnek elhozta az isten az idejét; akkor ágyastól kifektetik a mestergerenda alá hosszában; hogy „könynyebb legyen elmulása“. Akkor körülállják ájtatos és nem ájtatos vénasszonyok; a beteg kezébe égő viasz gyertyát adnak, s elkezdik imádkozni; sőt a szegény beteget is erőltetik, hogy utánuk mondja a „vivódók imádságát“; amelyben háromszor is előfordul azon kegyes rimánkodás, hogy az isten „adjon neki csöndes kimúlást.“

És ezt mind érti és tudja a szegény beteg; a kétségbeesés utolsó erejével iparkodik magát összeszedni; mintha mondani akarná, hogy még nem adja meg magát annak a kegyetlen ellenségnek, a halálnak; akinek szánták. Mutatni akarja, hogy még rá érne a csöndes kimulásra egy nehány évig; de a vadállatnál kegyetlenebb ráimádkozók; egyre a fülébe duruzsolják, hogy hasztalan; vége van mindennek; ő már megért a halálnak; rá nézve nincs egyéb hátra, csak a csöndes kimulás!

Hány beteg esett már kétségbe, mikor még élni birt volna; ha azt látta, hogy ő már menthetlenül a halálnak van testálva. – Képzelje csak magát egy egészséges ember, abba a helyzetbe, midőn ágyastól kimozditják nyugalmas helyéről, s szemtől szembe arra kérik az istent, hogy a menyek ajtaját kegyesen megnyissa előtte.

Nem ijedne-e holtra bárki is? nem verné-e ki a halálveriték?

És a butaság csak ezt lesi! Ha a beteget már a veriték is veri; akkor már lehet vele akármit csinálni. A szemét lenyomják két garassal, hogy nyitva ne maradjon; mert ha a halott szeme nyitva marad, vár maga után valakit; ezt tartja a babona.

Aztán azt se várják, hogy a lélekzete elálljon; előbb való az, nehogy tátott szája legyen a halottnak, tehát fölszoritják az állát egy kendővel, s gyakran igy fojtják meg a beteget, az utolsó sóhajtás előtt.

Nem egyet; de százat! Példák mutatják, hogy a halódó gyakran öt–tiz percz mulva, sőt negyed óra s egy óra mulva is újra lélekzeni kezd; s nem egy esetet ismerhet a nép is, hogy a beteg a halálból tért vissza, ahogy mondani szokás; de hogy térjen vissza akkor, ha az álla szorosan föl van szoritva s lélekzete elfojtva?!

Haj, aki igazán szereti betegét, annak minden pillanat drága, amivel az eltávozó tovább lélekzik; s milyen átok lenne az a tudat egész életén, hogy betegének utolsó sohaját ő fojtotta el.

Ki venné e tudatnak nehéz terhét vállaira, hogy azt egész életén át hordozza?! Aligha akadna valaki! Pedig öntudatlanul sok ember lelkén ül az a bün, hogy akaratlanul bár egy ember életet megröviditett, ha csak egy pillanattal is; mig azt az átkos babonát el nem hagyja a nép; mind e sok rosznak kútforrásával a kuruzslókkal együtt.

Hiszen, hogy mily veszedelmes embereket pártfogol a nép a kuruzslókban; s hogy miben áll azoknak nevetséges titkos tudományuk és erejük; hogy mily undoritó a kotyvasztékuk s mily otrombaság a mormogva elmondott ráolvasásuk, azt, akinek helyén az esze, ennyi példából is megérthette. S ha ezek daczára lesz még olyan boldogtalan ember, aki kuruzslókhoz fordul bajában; az ugyan megérdemli hogy a kuruzsló, megétesse vele egész pokoli patikáját.

Az időtől minden esetre igen sok függ, a népoktatás megfogja hozni a jobb meggyőződést is; s ez lesz e veszedelmes faj megölő betűje.

Addig pedig, mig e jó idők elérkeznek, az igazságszolgáltatás és a törvény dolga, elbánni e népámitókkal, kinek a bün a kenyérszerző mesterségük.

Egyéb babonás hit és szokások.

Aki pedig azt gondolja, hogy enynyi pogány dolog után végre valahára, végére értünk a babonáknak; az nagyban csalatkozik; mert a babonák országa valóságos feneketlen tenger, melyet utolsó csöppig sohasem lehet kimeriteni.

Bizon alig jutottunk még mélyebbre a szinénél; s ha ez a könyv tiz ekkora volna, mint amilyen, még akkor se érnénk a fenekét.

A fenekét hát nem is kutatjuk, csak tollhegyre veszünk egy pár veszedelmesebb babonás hitet, és rosz szokást; amelynek rendesen fekete a leve; s aki vele él; nem köszöni meg, hogy a levét megitta. Ilyen babonás rosz szokás a:

Harangozás a vihar elé.

Ezen rosz szokásnak pedig az a babonás tévhit az alapja, hogy az emberek a közelgő vihar és jégterhes felhőket, a harangok meghuzása által szétoszolni hiszik; és pedig azon légmozgatás segélyével, melyet a harangok mozgása és a hang erősebb özönlése a felsőbb levegő rétegekben okoz.

A harangozás azonban rendesen ellenkező hatást idéz elő. Az általuk okozott levegőrezgés utat nyit a felhők nehéz jégterhének lehullajtására. De a legnagyobb bajt az által idézi elő, hogy megritkitván a felsőbb levegőt, a villanyterhes felhőkből rendesen leüt az istennyila. És pedig rendesen a toronyba, mint legmagasabb tárgyba; s annál inkább oda, mert a harangmozgás által megritkitott levegő; továbbá a tornyon levő ércz kereszt, és a harangok ércz anyaga a legjobb villanycsalók; s a magukhoz csalt istennyila rendesen a szegény, ártatlan harangozót is leüti lábáról.

Ezt az iskolában már a kis gyerek is tanulja; csak az öregebbek nem akarják a leczkét megtanulni, bár sokszor látták már keserűjét.

Már e rosz szokásnál sokkal derekabb az a jó szokás, a mit a nép egy idő óta nagyon okosan fölkarolt. Ha az ég dörög, kinyitja az ajtót és beteszi az ablakot. Ezzel meggátolja, hogy a szobában léghuzam ne támadjon; más részt pedig a szobában lévő fülledt levegőt is megfrissíti a tárva hagyott ajtó.

Mert a menykő épen úgy szereti a fülledt levegőt, mint a léghuzam által okozott megritkitott levegő réteget.

Viharban a fa alá.

Még egy kipusztithatlan babonás szokása van a szegény embernek; förgeteg, zápor és dörgés idején nagyon szeret a lombos, terebélyes fa alá menekülni.

Persze az eső ellen védve van; hanem ami rosszabb; a menykő ütésnek egészen az egyenes útjába állt.

Hány szerencsétlen ember veszti életét villámütés által évenkint, kik zivatarban fa alá menekültek; mert a terhes felhőből rendesen a legmagasabb tárgyba üt a villám; s ehhez még a fa, sok nedvet fölfogó levelei; de annak szerves élete, és kipárolgása is, mintegy húzzák magukhoz a villanyosságot.

Ha pedig az istennyila a fába üt; rendesen az érzi meg, aki a fa alatt guggol.

Pedig épen a magyar embernek van egy jó példabeszéde: „A csalányba nem üt a menykő!“

Ezzel ugyan a magyar ember más fogalmat fejez ki; de néha nem ártana a bölcs mondásokat bötü szerint is venni. Ezt a mondást pedig annál inkább, mert nagy haszna volna.

A pásztor ember is jó útmutató. Az, mikor látja a zivatart közeledni, kiforditott gubájában végig hever a földön s úgy meglapul, hogy még a katangkoró is fölül ér a fején. Csattoghat is mellette a villám jobbra balra; az már épen a legutolsó ménkő volna, amelyik érdemesnek tartaná olyan kis gombolyagra tévedni; mig magasabb tárgyat talál.

Bár a hasznáért, okulna népünk a jó példán!

Babona az álomról.

A bibliabeli zsidó fiú, József óta, aki Putifár álombeli kövér teheneiből, az egyptombeli bő termést kiokoskodta; nagyon sok népbolondító él abból, hogy a szegény ember álmát egy kis tarisznyára valóért fejtegeti.

És különös, hogy az ujkori álomfejtők nem a József, hanem a Putifár nemzetségéből valók; a vándor czigányok.

Bizon pedig nem jelent az álomkép semmit a világon; s az, hogy ki, mifélét álmodik rendesen attól függ, hogy milyen gondolatokkal, nyugodtan-e; vagy zaklatott lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét?!

Az álomról azt szokás mondani, hogy az a halál képe. Mert az alvó ember csakugyan nem különbözik a halottól másban, csakhogy még lélekzik.

A test ki van merülve, meg van halva; csak a mindig tevékeny lélek van ébren; és mig a pihenésre szoruló test nyugszik, addig a lélek az álom mesés birodalmában hurczolja meg az ember képzelődését.

Az álom tehát a lélek működése, melyre a nyugvó test izgatottsága s a vérkeringés mérséklete van egyedüli behatással.

Van olyan ember, aki semmit nem álmodik vagy ha álmodik, a látott álomképek oly közönségesek, hogy azok ébredéskor teljesen elmosódnak képzeletéből.

A nyugodt lelkiismeretű, csendes vérmérsékletű, boldog ember rendesen kellemes álmot lát; mig az izgatott, fölhevült vérű ember álma a borzasztóságok egész lánczolata.

Miután pedig a vér rendetlen keringésének a lelki nyugtalanságon kivül egyik leghatalmasabb okozója a gyomor működése; innét van, hogy az, aki gyomrát megterhelte, vagy közvetlen evés után, tehát legalább az emésztés kezdete előtt mindjárt az ágyba bujik, rendesen borzasztókat álmodik.

De nagy behatással van az álomképekre az is, hogy az emberi elme mivel foglalatoskodik. Kinek nincs oka valamin az eszét törnie, az rendesen csöndes, kellemes álomba merül; de ha valaki napok óta, nyugtalanul egy valami gondolaton, vagy bajon töri a fejét; különösen ha lefekvéskor is azon gondolattal vagy bajjal gyötri magát; a kifárasztott test, az álom zsibbadtságába merül és a folytonos fejtörés és öngyötrő gondolkozás átjátszik az álomképekbe; s az észrevétlenül álomba merült ember, álmában rendesen azon képeket látja, amivel egész nap foglalkozott; amiről oly sokat gondolkozott.

Látszik innét, hogy az álomra mindig legtöbb behatása van az ember egész napi életmódjának, gondolkozásának s vérmérsékletének, s nyugodtabb vagy hevesebb vérlüktetésének; s amint az ember vérkeringése nagyobb vagy kisebb nyomást gyakorol az agyvelőre; aszerint álma is izgatottabb vagy csendesebb.

S csak a balgák keresnek valami jelentőséget az álomban; s fájdalom, tagadhatatlan, hogy a nép közt sok az oly balga, ki bármit álmodjék is; – reggel már annak jelentőségét keresi; s minél furcsább álma volt, annál lázasabban iparkodik annak magyarázatát találni.

S a népnek ezt a balgaságát zsákmányolja ki az, aki az álmoskönyvet kigondolta; mert bizonynyal több pénzt lát érte, mint látna a legjobb tudományos, vagy imádságos könyvért. Ezt használja föl az az ezer és ezer czigány asszony, kártyavető és jövendőmondó is; akik könynyen élnek az álmodozó nép kenyerén és a kihúzós almáriom tartalmán.

De ez mind hagyján volna, ha az álom a népnek csak egy karaj kenyerébe s egy pár garasába kerülne; de nagyon is gyakran ló, tinó, fejős tehén is utána sir a furcsa álomnak.

Leggyakrabban a lutri árán. Mert a nép minden álomból valami nyerő számokat akar kiokoskodni. A kis lutris alig győzi irni a sok nyerő számot, s bár a szegény ember jól tudhatná, hogy tizezer ember közül mind más-más álmodott számmal akar nyerni s jól tudja, hogy anynyi ezer számsor közül alig-alig üt be egynek-másnak egy-egy szem numerus; mégis az álom folytán némelyik ember anynyira bolondja lesz a kis lutrinak; hogy azon a kis ajtón, egypár esztendő alatt lovát, ökrét, tehenét, házát, földjét, utolsó falat kenyerét mind behordogatja.

Két esztendő előtt egy jó módu iparost vágtak le a kötélről; s az asztalára az volt irva krétával: „Egész vagyonom a lutriba vándorolt; egyebem se maradt, mint a jármos ökröm kötele; a dologtól elszoktam; élni nem birok; nincs egyéb hátra, minthogy magamat kössem az árván maradt kötélre.“

A szobájában volt egy tetejetlen láda, az szinig tele volt – reskontóval.

Akit nem foszt ki a lutri, azt bizonyosan megkoppasztják a czigányasszonyok; akiknek mindennapi kenyerük az álomfejtés, és az álom után való kártyavetés, – s közben-közben egy-egy kézügybe eső ezüst gomb, selyem kendő, vagy egyéb értékes ruhadarab és termetesebb banknóta elemelése.

Azt hiszem, nem is kell sokat beszélnem a czigányasszonyokról; hiszen sógorasszony, komámasszony meg nénémasszony, úgyis nagyon ismeri már a csóka természetét.

Azért mégis van olyan balga, hogy lépre megy neki. Hogy ne is! mikor senki a világon nem tudja úgy fejteni az álmot, mint az ilyen vasorrú bába. Senki olyan érzékenyen meg nem tudja ríkatni a szegény özvegyasszonyt, aki az uráról valami szomorúat álmodott. Senki olyan módosan ki nem birja magyarázni az édes szülő álmából, katona fiának szerencséjét, mint a czigányasszony. Senki olyan szépen meg nem tudja jővendölni a kakassal álmodó nagy leánynak, – hogy kérő áll a házhoz; mint a jószivű czigányasszony; aki élőktől, holtaktól izenetet hoz; aki élőknek; holtaknak izenetet visz.

De nem is tudja ám aztán senki oly gyöngyen kiokoskodni az özvegyasszony ládájából a nagy bankót, az édes szüle kebeléből a fiának tartogatott karácsonyi dióra valót; s a nagy leánynak a két szeme világát; mint a czigányasszony.

Egy szép mesét mondok; csak az a baja van, hogy ez a mese – megtörtént dolog.

Egy özvegyasszonynyal történt, akinek megholt ura, bár már három év óta nyugodott a sirban, mégis minden éjjel meglátogatta szegény özvegyét – álmában.

A szegény özvegyasszony egész lesoványkodott már búbánatában; mert akár milyen vigan telt el a napja; éjjel mégis mindig az urával álmodott. Meg nem foghatta mi baja az urának; s természetesen nem a maga fölhevült állapotának tudta be az álmot.

Fűhöz fához kapott a jó tanácsért, hogy mittevő legyen. Valamenynyi kántorbőjt, nagybőjt és különös bőjti nap volt a kalendáriomban mind végig bőjtölte; a hány bucsúhely volt nagy határon, mind végig járta; minden pénteken misét mondatott a legvénebb barátokkal; de nem használt az álom ellen semmi.

Este már reszketve ment az ágyba; s ha akart volna, se tudott másról gondolkozni, csak elhunyt férjéről.

Egy nap valami istentől elrugaszkodott czigánycsalád vert sátrat a falu alatt; s a sátor apraja nagyja csakhamar úgy elöntötte a falut, mint az árviz; nem volt egy pitvarajtó, amely mögé legalább egy czigányasszony szeme be ne kukkantott volna.

A mi özvegyünkhöz épen a vajda öreganyja jutott; akit tán még igazabb nevén neveznénk, ha azt mondanám, az öreg ördögök öreganyja. Csakhamar szóra vette ez az asszonyt s már egy pillanat mulva ki volt mutatva a kártyán, hogy mi lelte a gazdát a másvilágon?! A kártya azonban csalhat! azért a vén sibilla inkább azt tanácsolta, hogy jobb lesz neki magával a holttal beszélni; s holnapra meg is hozza az izenetet.

Meg is hozta másnap korán reggel. Elmondta, hogy a gazda, életében egy koldús gyereket kergetett el az ajtóból, azért nem nyughatik.

A kártya aztán megmondta a többit, hogy mi ennek az orvossága? Az özvegynek hét szakajtó lisztből, hét kenyeret kell sütnie s azokra hét-hét keresztet vetnie.

Azután hét oldal szalonna közepéből hét-hét fontot kikerekiteni, s ezt a czigányasszony oda fogja adni visszakézből a legelső hét, utonjáró koldúsnak.

Az első próba szóról szóra teljesittetett.

Másnap megjött a második izenet a másvilágról.

A gazda azért nem nyughatik, mert a felesége nem az ezüst gombos, ünneplő lajbijában temettette el.

A szegény asszony készséggel oda adta az ezüst pitykés lajbit, hogy az a czigányasszony adja rá a megidézett halottra.

Harmadnap hozta a czigányasszony a harmadik másvilági izenetet; ez volt a legfontosabb.

A szegény gazda, életében egy ismeretlen disznókereskedőtől hamis kártyán, háromszáz forintot elnyert. Az nyomja a lelkét; azért nem nyughatik.

Erre is kivetette a sibilla a kártyán, hogy naphunytával a háromszáz forintot tegye az asszony visszakézből egy ökörnyomba; aztán hagyja ott a helyet s vissza se nézzen. Másnap reggel aztán szolgáltasson egy misét s mise alatt ajánlja föl a háromszáz forintot a megholtnak lelki nyugalmáért; s mikorra azt valami szegény utonjáró fölveszi, akkorra meg lesz engesztelve a lélek.

A harmadik, legkeserűbb próba is betelt. A pénzt szerencsésen megtalálta valaki, – a misét is megszolgáltatta az asszony; a czigányok is szőrük szálán eltüntek a vidékről; de a gazda még aztán is hazajárt az özvegyasszonyhoz – álmában.

S hogy ez a czigányfogás fülébe jött a szolgabirónak; még maga az özvegy kérte őt, hogy hagyjon békét a czigányasszonynak; mert attól fél, hogy aztán az ura még nappal is megjelenik neki.

Mert csak igaz az, hogy akit az isten babonával ver meg; az van csak igazában megverve. S még ma is alig akad olyan ember, aki az álmot úgy venné, ahogy van; s benne valami titkos jelentést ne keresne. Pedig van elég kárvallott ember, akinek a kárán okulni lehet.

Két nevezetesebb babonáról kell még megemlékeznem, melyek ép úgy mint az álomjelentések babonája, szintén a lélek titkos működésére vannak alapitva. E két babona nem a nép büne; ezek a művelt úri osztály babonái, melyek hóbortos időtöltésül; de sokszor a jóhiszemü bárgyúk rászedésére, szemfényvesztőül is használtatnak. Egyik az asztaltánczoltatás, másik a szellemidézés babonája.

Az asztaltánczoltatás.

Ez a hóbortos babona Amerikában termett s nálunk abban az időben, mikor az embereknek okos dologgal nem igen volt szabad foglalkoznia, az 1848-iki szabadságharcz leverése után, közvetlenül az ötvenes esztendőkben nagy divatban volt.

Sok kabátos úr járta vele a bolondját.

Egy kis asztalt kitettek a szoba közepére; s azt egy kis társaság ülte körül. A körül ülők kezeiket fölfektették az asztal lapjára s úgy tartották csendesen s várták mig az asztal lassan megmozdul, s a lábára erősitett ironnal az alá tett papirosra krixkraxokat rajzolt.

Akik hittek a dologban, úgy magyarázták meg az asztal mozgását, hogy az a ráfektetett kézen keresztül, egymással közlekedő állati delejesség rezgése okozza.

Az asztal lába által húzott macskakörmökből pedig titkos dolgokat okoskodtak ki; olyan formán, mint a férjhez menő leány a karácsonyi ólomöntésből; hogy a mihez az idomtalan tömeg hasonlit, – a szerint jelent is valamit.

Valójában pedig az volt a dolog nyitja: hogy a társaságban mindig akadt egy olyan, aki a többi rovására akart nevetni; s ha a könynyű asztalkát csak egy kicsit nyomta is meg titokban, annak lába hamar megcsuszamlott s rajzolta az ákombákomot a papirosra.

Sok ideig tartott ez a hóbortoskodás; mig a becsületes munka szabaddá lett, s aztán elaludt az egész, mintha soha se lett volna.

A szellemidézés.

Ez pedig már nemcsak hóbort, de valóságos világcsalás. Ez is Amerikában kezdődött s nálunk is nagy virulása van. Akik hisznek benne, mert akad olyan bolond is közöttük, spiritisztáknak nevezik magukat. Társaságokba állnak s úgy bolonditják egymást. Azt tartják, hogy miután a lélek élve marad a test meghalálozásakor; – tehát lehetséges az embernek, ezer meg ezer éve elhunyt emberek lelkét fölidézni; csak az ember tudja a módját.

Miután pedig a léleknek nincs alakja, sem olyan beszéde, amit a földi ember megérthet; tehát gondoskodnak a spiritiszták olyan emberről, aki látja is a lelket, meg érti is a szellem-nyelvet.

Ezt az ilyen szellemtudóst úgy nevezik: „medium.“ Ez a tolmács, aki elmondja földi nyelven, a szellemi izenetet.

Ilyen medium azonban nem mindenki lehet; annak bezzeg boldog órában kell születni; s hozzá még úgy kikészitik őt a spiritiszták, mint a tabakos az ökörbőrt.

Kiültetik a szoba közepére, aztán megdelejezik; hogy másvilági álomba merüljön. Aztán megidézik a lelket; gyakran Árpád, szent István, Mátyás király, sőt még Ádám apánk lelkét is. Aki meg is jelen, – mint mondják, de nem látja őt senki, csak a félhomályos szobában sejti, aki akarja; hogy itt, vagy amott libeg az árnyéka.

Aztán kérdéseket intéznek hozzá; melyre, – mint mondják; felel is a lélek; amit persze senki se hall.

Azaz, hogy hallja azt a medium, aki mély, delejes álomba merülve, elmondja földi nyelven, hogy mit lát szellemi szemeivel, és mit hall lelki füleivel.

És aztán akad a társaságban akárhány olyan jámbor, aki szentül hisz a mediumban; aki persze ezt a mesterséget – jó pénzért űzi.

És ezt pedig el nem lehet tagadni, hogy úgy van; mert ha bár a legnagyobb rész eltagadja is, hogy a „társaságba“ tartozik; van még is olyan elég közöttük, aki ujságokban és könyvekben bizonyozza Árpád apánk megjelenését, s olyan büszke a spiritiszta vallására, mint a bolond a – paripájára.

Ebből az iskolából szakadnak ki aztán, azok az utazó kisasszonyok, asszonyságok, delejes urak, álmodó urfiak és egyéb válogatott mákvirágok; akik évenkint bekalandozzák az országot; s a világbolonditás kenyérkeresetére iparjegyet szerezvén, az útba eső nagyvendéglőkbe be-betérnek; s delejes álomba mélyedve, egy-két hatosért jövendőt mondanak, azoknak, akik jobb helyet nem találnak a pénzüknek.

S ha még csak az a pár hatos bánná a „heczczet“; de akárhány félművelt, vagyis inkább műveltség nélkül való ember, valóságos készpénznek veszi a kétértelmű szavakba burkolt jövendő-mondást; s azon a pár hatoson örökké tartó nyugtalanságot és boldogtalanságot vásárol.

És e tekintetben tökéletesen egy húron pendülnek az aluvó világcsalók a vén czigányasszonyokkal; akik a szegény nép fiának kártyán vetik ki a nyomorúságot.

Mert az ugyan még megjárja, ha egyik másik atyánkfiának „jót“ mond a jövendő; az ember legfölebb egyet nevet a csalódáson; de már az benne van az emberi természetben, hogy a részére jövendölt baj; s még pedig minél nagyobb és váratlanabb; annál nagyobb hatással van az idegekre.

Némely embert egy rosz álom is lever; mást egy oktalan balsejtelem is nyugtalanná tesz; ilyen embert egy szerencsétlenség jövendölése képes tönkre tenni. S minél idegesebb az ember, annál inkább. Ehhez járul az a körülmény, hogy az ily álomjövendölők, vagy kártyavetők szerencsétlen jóslásai, néha véletlenül teljesedésbe mennek.

Száz és száz eset közül csak egyet mondok el.

Egy jókedvü névnapi társaság volt egyszer együtt. A jókedvüek közt, legjobb kedve volt egy mészáros mesternek, aki nagy mulatságát találta abban, hogy ételben, italban leggyőzősebb volt társai közt. A társaságban éjfél felé; hogy, hogy nem, eszébe jutott a kártyajáték s ezek között különösen a jövendővetés, anynyival inkább, mert volt a vendégek közt egy öreg asszony, ki nagy jövendőmondó hirben állott.

Elkezdődött tehát a jövendőmondás; s a kártya eséséből sok hóbortos dolog kerülvén ki, jól mulatott a társaság. Végre a jókedvü mészáros is megemelte a kártyát; s mikor megint valami hóbortos dolgot vártak; a kártyavetőnő, egyszerre elkomorodott s összeakarta zavarni a kártyát. De a társaság, s köztük leginkább a mészáros nem engedte a „paklizást“, s követelte a kártyaesés értelmét.

Az asszony sokáig szabódott, mig végre az erőltetésnek engedvén, megmondta, hogy a kártyán az áll, mikép a mészáros még ma meg fog halni!

Az asszony vonakodása; méginkább pedig a váratlan jövendölés nagyon leverte a társaságot; de leginkább a mészárost, ki az asszony szavaira egyszerre elfehéredett s remegni kezdett.

Akik ezt észrevették; iparkodtak a jó kedvet ujra fölmelegiteni; de bár a mulatság egy kissé ismét neki zajlott; a valódi jókedvnek még is vége volt.

A mészárost azonban a jókedv végkép elhagyta. Ha bort töltött, a keze reszketett s a fogai vaczogtak a pohár szélén. Semmi vigasztalás nem fogott rajta s nemsokára összeszedelőzködött és hazafelé indult.

Többen megijedtek összedúlt vonásain; s bár egészsége környékhires volt; megdöbbentek, mikor ingó léptekkel látták távozni. Egy-kettő utána indult, hogy haza vezetik.

Már nem volt rájuk szükség; mert az erőteljes mészáros; kiről még egy negyedóra előtt lenevetett az élet, a szomszédház előtt feküdt – élettelenül. A roppant izgatottságtól gutaütést kapott.

S igy idézte elő félelmével maga azt, hogy a kártyának igaza lett.

Az ilyen kártyavetés, ilyen módon, néha néha beüt; s a helyett, hogy okulna rajta a szegény ember; most már tökélyetesen rabja lesz a babonának, s föltétlenül hitelt ad a czigányasszony szerencsemondásának is; bár ha lelki nyugalmán kivül néha élete is rá menne a „jövendőre.“

Szóval, ha mind elakarnánk mondani, vagy ha mind le birnánk irni azt az ezer és ezerféle apróbb-nagyobb babonát, a melynek a szegény ember egészségében vagy vagyonában anynyiféleképen látta már kárát, bizon végére nem jutnánk itéletnapig.

Mert nincs az ember életében egy esztendő, egy nap, egy óra; nincs a természet legelrejtettebb zugában egy fűszálacska, égen és földön egy pont, melynek a babonás ember békét hagyna. Néha csak inkább szokásból, mint meggyőződésből; de mégis könynyebb némely atyánkfia lelkének, ha legalább egy kicsit babonáskodhatik.

Vannak az embernek babonás napjai és órái; babonás állatai, füvei, még ásványai (kövei) is. Az égnek se hagy békét az ember. Gyanúval tekint a hold udvarára, a csillagokra. Ha beszél, babonás mondásokat kever szavai közé; s ha számit, még akkor is megakad, ha véletlenül babonás szám jön ki az összeadásból.

Babonás napok.

1. A péntek.

Van ilyen az egész esztendő folyamán egész szekérre való.

Első helyen áll ezek között a péntek.

Az a rémséges elátkozott nap, mely iránt módfeletti respektusa van a szegény embernek.

Honnét kelt e napnak enynyire veszett neve? midőn az más isten teremtett naptól semmiben sem különbözik. Anynyi benne az óra; s órájában anynyi a percz, mint más napéban; csak úgy kel és nyugszik le áldott napja, mint más nap hajnalán és alkonyán. Sokféle magyarázatot ismerünk.

Egyik azt mondja, onnét e nap szerencsétlensége; mert az isten épen e napon teremtette az – embert. S midőn a teremtő látta, mily gonosz szufla lakik e teremtményében, fölsohajtott: „Bánom, hogy embert teremtettem!“

Vannak, kik a péntek szerencsétlenségét nagypéntek óta számitják; a midőn a világ megváltója – keresztre feszittetett. Ehhez járul még, hogy maga az egyház is megbélyegezte a péntek napot; ezt választván ki a hét közül, melyen a többi hat nap élvezett sok jókért, – böjttel kell megfizetni.

Már hiszen származzék a péntek rosz hire akárhonnét, anynyi bizonyos, hogy a babona egészen a körme közé kaparitotta ezt az isten áldotta napot; s a népnek szörnyű respektusa van iránta.

Százakra megy a babonás szokás e nap körül; melyekből adunk egy pár izleltetőt.

Pénteken kezdett és végzett munkán nincs szerencse.

Aki pénteken nevet, vasárnap sir.

Pénteken éhomra (éhgyomorral) prüsszenteni nagy veszedelmet jelent.

Pénteken útra kelni, – kész szerencsétlenség.

Aki pénteken fekszik betegágyba, – többé föl sem kel.

Pénteki vendég anynyi, mint egy heti exekutio.

Pénteken sütött kenyér keletlen marad.

Pénteken mosott ruhától kiütést kap az ember.

Aki pénteken fűt be először télire, annak leég a háza.

A kis gyerek, ha pénteken kapja az első fogát; a tejfoga után soha se nő több foga.

Amelyik kis gyerek pénteken kezd beszélni, hebegő lesz; ha épen meg nem némul.

Ha az ujesztendő péntekkel kezdődik, az az év terméketlen lesz.

Kotlós tyúkot pénteken elültetni nem jó, mert megzápul az alárakott tojás.

Egyszóval ugy meg van a szegény péntek babonás hirrel verve; hogy akárhány atyánkfia kitörülné még a kalendáriomból is.

Pedig akár száz tanút hihatnék arra is, hogy a pénteknél nincs szerencsésebb nap az egész esztendőben. Magammal együtt akárhány bizonyithatja, hogy a pénteken kezdett és végzett munkájában feltünően nagyobb sikert látott.

De hát negnyugtatásul azt is megmondhatom, hogy ehhez a sikerhez ép olyan kevés köze van a szegény pénteknek; mint amenynyi köze van – például egy más, pénteken kezdett vagy végzett munka, esetleges – sikertelenségéhez.

Azért ne bántsuk az ártatlan pénteket, mely mint munka nap, bizonynyal ér anynyit; sőt sokkal többet, mint egy vasár, vagy ünnep, vagy akármelyik más szentheverdel nap.

2. Szent-György nap.

Ez is babonás nap, csakhogy épen ellenlábasa a – pénteknek; mert „Szent-György napja“ meg épen a szerencse napja.

És ennek már természetesebb a magyarázata; miután a nép a tavaszt legkülönösebben e naptól számitja. A beálló tavasz, fűbe, fába, emberbe, állatba megújulást, fris életet, örömet hoz; könynyebben érthető tehát, hogy a sokszor oly költőiessé váló babona, e naphoz anynyi szerencsét és örömet köt.

Szent-György előtt fogott pillangó nagy szerencsét hoz.

Szent-György előtt fogott kigyóból a leghathatósabb orvosság készül.

Szent-György előtti ürge bőréből készült pénzes zacskó soha ki nem fogy.

Szent-György előtti gyíknak torkát a növendékújjal megsimitani, igen jó a torokfájás ellen.

Aki György nap előtt fecskét vagy gólyát lát, anynyi évet él, ahányat a fecske vagy gólya szárnya lebben.

Aki György nap előtt bőregér szárnyat szerez, s pénzt takargat bele, – soh’se fogy el a pénze.

Szent-György nap éjjelén az ember kihalgathatja a boszorkányok beszélgetését a jó és rosz füvekről.

Hát a temérdek sok kuruzslószer; amit a javasasszony mind Szent-György hajnalán szed. A kőrisfa rügye, a ruta hajtás, a kakuk fű, a kőris bogár, az isten tehenkéje, bőregér, kigyó, gyik, s más ezerféle szere a pokol konyhájának; amikről nagy dicséret, ha a kuruzsló szent-György előtti szedésnek adja ki.

Szóval e napot a babona az esztendő legérdekesebb napjává tette; s tán több joggal, de minden esetre több költészettel, mint a pénteket a legszerencsétlenebbé.