A FARAGÓ BÉRES.
(Mit tud a faragó béres? – A kisbéres. – A pusztai cselédség rangfokozata. – A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. – A Bakonyba megy szerszámfáért.)
Fogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a vonókés: ugy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a pejló tetejében.
Járomfa van épen a csiptetőben, két hajlását a Bé-fát már simára huzta, hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét huzza meg kissé, hogy ne legyen olyan vastag és ne legyen olyan nehéz.
Ha kivéste, ha kifurta ott, a hol kell: tüzet éleszt a gyaluforgácsból s olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, a ki különb jármot tudna akasztani a rud végére, ha mindjárt remekelt mester is.
Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak ugy leste el a faragás titkát kis gyerekkorától kezdve, a mikor még nem is álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen.
Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek jobb dolga van, a hajdu ficsurosabb legény, a pajtabirónak nagyobb a konvencziója s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de azért mindezek mellett megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós, juhász csak a csürhét terelgeti; pajtabirónak nagyon hamar kitelik az esztendeje; a hajduról, ha leöltik a zsinóros dolmányt: kapczabetyár is lehet még belőle; és az a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony szegény legény marad.
De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdu el nem parancsolja, pajtabiró el nem disputálja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és kormánydeszka, talyiga-tengely és vánkosfa, gerendely és kakatszeg, ekeló és fürgetyü, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és oldalzáp, igafej és járomszeg, tézsla, lőcs és takarmánykosár, saroglya és etetővályu és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juczi hugom, Panna néném szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszéket, kendertilót, pemetet, szénvonót és sütőlapátot is.
Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havas eső, ő oda se néz neki a faragószinben. Ha pipája kiég: oda teszi azt a vakablakba a kostök mellé s aztán olyan czifrán elfütyürészget, hogy tavaszi szántáskor még a pacsirta se fujja különben.
Nyilik az ajtó. Napbarnitotta, bozontos fejét bedugja Jancsi, a kisbéres.
– Isten jó nap, Ferencz bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha zimankó készülődnék odakünn!
– Ráérnek már a gyerekek? kérdi nyugodt hangon a faragó béres.
– Csak a szót várják, felel a kisbéres.
– Lássatok hát hozzá!
Menne már a kisbéres, de mikor a sok kész munkát meglátja, meg nem állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson:
– Hej Ferencz bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres?
– Várj csak öcsém – szüri a hangot az öreg fogai közül – megérik egyszer a csicsóka is.
Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát és ámbátor szereti azt a Jancsi gyereket, még se türheti szó nélkül, hogy az a tacskó már most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni.
Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokráczia lajtorjáján bizony magas fokot képez.
Első fok az ökrészgyerek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát, ütleget már megérdemli. Iskolába még járnia kellene s ámbár nagy kamasz már; mindamellett az ökröt járomba fogni s jászolhoz kötni csak szükségből van neki megengedve.
Második fok a szántó gyerek. Ez még nem kap konvencziót, de a napszám kijár neki. Keverő és vetőszántásnál husz krajczár, rossz időben kevesebb is. Este eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él, minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrészgyerek ugyan kis legény ő előtte.
Harmadik fok a bivalyos. No ez szegény sok csufságnak van alávetve. Sok olyan munkát kell végeznie, a mely fölött nagyot nevet hébe-hóba a kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron megmakacsolja magát, sárba fekszik, vizben uszik s nincs az a káromkodás és az a vasvilla, mely őt a bozótból kikergesse. S minél jobban káromkodik a bivalyos: annál jóizűbben kaczag a kisbéres. Bivalyosnak legjobb a szelid tót embernek jámbor tót gyermeke.
Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsamester a katonaságnál. Ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskére kacsintani, bajuszát kipödörni, mezőn-szérün embersorba állani, kapát-kaszát emelgetni: mind ez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja a konvencziót, de azért ő már ember számot tesz.
Mint az a kisbéres a szekéroldalon“
– igy énekel Petőfi is. Ökrész gyerekkel, szántó gyerekkel szóba sem áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gunyolhassa.
Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvencziója, egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hejh az a négy ökör! Az a Villás, az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas! Nincs a kerek földön az a doctor juris utriusque, a kinek a diploma nagyobb örömére váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé előmozditott kisbéres kezére! Micsoda hiába valóság ahhoz képest a diadalmas csatatérnek minden dicsősége!
És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen s a mit mond is: nyugodt, lassu hangon mondja. Neki már kertje és házacskája is van a faluban és ha erőben, egészségben megtartja az Isten: az ő fiából bivalyos ugyan nem lesz soha sem.
Néha elfogy a fája időközben. Mit furjon faragjon, ha nincs szerszámfa? De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni nem szabad. Őt érhetné a szemrehányás, ha eke, talyiga, szekér és minden szerszám nem lenne tökéletes.
Novemberben bevégződik minden külső munka s vége a kukoriczával való vesződségnek is. Kemény szemlét tart akkor a szerszámok fölött. Szemügyre vesz minden készséget ólakban, udvaron, állásokban, félszerek alatt. Mi van meg? Mi hiányzik? Mi van pusztulóban? Mi kellene? Mérő, véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó czigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel.
Bizony talál hiányosságot, pótolni valót a szemle alatt.
Seprők, boronák kopottak. Petrenczerúd is hiányzik. A keresztfákon, vendégoldalakon is van pótolni való. Megpattant a nyomórud is. Elpusztult néhány ostornyél is kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni mindent.
Nosza készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyirágat seprőnek; a gyertyánfa és nyirfaszálakat keresztfának, nyomórudnak, petrenczeemelőnek; a kökényfát boronának; a somfaveszőt ostornyélnek, hozunk még nyirfaabroncsot is, a kisbirónak ajándékba mogyorófát is, de körülnézünk még azért is, vajjon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem találnánk-e hamarjában? Az anyjuk is nyöszörög már baromfi vályuért. Nem kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek oldalakba, saraglyákba; gyertyánfadarabok is kellenek szegeknek, fogaknak, ékeknek. A gereblyéknek fele foguk is kitörik, elhull őszre kelve. Rendes, csinos fölöző fa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is. Konvenczió-méréskor ne nyikorogjanak a béresek a fölöző fa kopott volta miatt.
Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig föl nem irna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg kanczellistának. Szégyen lenne, ha ő csinálná.
Nem üres kézzel indul a nagy útra. A tarisznyát telerakja kenyérrel, szalonnával, füstölt kalbászszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával. Mindez elromolhatatlan jóizü ennivaló két-három napra, de tovább is. Fölkerül a kocsira a borjubőrös nagy csutora is. Van vagy nyolcz itczés. Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjubőrös volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat huzhat abból az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort ugy se szokott inni, csupán csak ilyen alkalommal.