BORONYA HALÁLA.
(Ki volt, mi volt Boronya? – A fehér vaddisznók. – Kevés a makk. – Mit beszél az öreg sertés? – Boronya halála. – A vihar győzi-e tovább, vagy a kürtszó?)
A határ mentén ballagva felértünk a Meszesre. Szétnéztünk a Meszestetőről, megnéztük a Meszesbükköt s innen hazafelé indultunk a Farkut-lapon át. Félig-meddig megmásztuk a Vehemkőt is, ittunk a Csikós-kut vizéből s nagyoknak és fényeseknek találtuk a a csergedező Rakottya csiborjait. Innen értünk a Nyiresbe s Boronya halálára.
Kissé szokatlan, kissé pogány dülőnevek, de el kell türni. A Bakonyban vagyunk és pedig a szent-gáli határban. Igaz, hogy a határ napkeleti szélén, a hol már a márkói és rátóti Bakony kezdődik, de hát ez is az öreg Bakonyhoz tartozik.
Boronya halála!
Ez is dülőnév. Hajdan sürü, vén fákkal teljes, ma már ligetes, vagy egészen letarolt. A tagositás óta nincs is meg már régi szine, régi mivolta. Negyvenhárom esztendeje mult, a mikor ott jártam utoljára.
Furcsa név. Boronya halála. Hogy lehetett dülőt igy nevezni? Bizonyosan itt halt meg Boronya. De ki volt hát az a Boronya? Nemes úr-e, szegénylegény-e? Vagy valami hős, a ki törökkel, némettel, vagy más kutyafejü ellenséggel itt viaskodott? S mikor halt meg és miért halt meg?
Kérdezősködtem utána.
Sok mesét mondtak róla. Vitézi viaskodás itt nem történhetett. A vitézek uton, járt helyen, nyilt mezőn hadakoznak. Nem járnak azok föl a Meszestető aljára.
Elmondom az esetet, a hogy igazán történt. Szomoru történet, de bizony nagyon egyszerü.
Boronya szegény ember volt, csak afféle bakonyi kanász. A rajtavalóján kivül alig volt valamije. A rajtavalója se nagy dolog. Szür és fehérnemü. Kalap és tarisznya. Karikás és kürt s kétmeszelyes csutora. De volt felesége is. Ott lakott a Horhi pusztán s volt tizenegyéves fia is. Ez már vele járt apjával és a disznófalkával. Papnak pap a fia, kanásznak kanász. Igy szokott az lenni.
A disznófalka szent-gáli nemeseké volt. Régi bakonyi sertésfajta. Ma már ez is kiveszőben.
Különös fajta volt ez. Magas, hosszu, sovány test. Nem vaddisznó, de nem is szelid. Afféle fehér vaddisznó, mely sohase volt még hajlék alatt; falut, házat, sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha ingerlik: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem fél, úri ruhás embert meg nem tür közelében, messze elkerülik még a vadászok is. Ki kell előlük térni.
Csodálatos fehérszőrü állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszinü testük. Szempillaszőrük is hófehér. Husuk, szalonnájuk jóizü, de szalonnájuk közepén van valami pánczélréteg. Ezt megrágni emberi fogakkal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem.
De a kanászt, a ki éjjel-nappal vele jár, rendkivül szereti és becsüli. Megbecsüli a fiát is, a kutyáját is. Van neki szive, belátása.
Egykor, régen, valamikor kegyetlen tél volt. Örökös hó, zivatar, szélvész, kemény fagy. De hát ettől nem fél se a kanász, se a falka. Megszokta már. Eszébe jut, volt már ilyen idő máskor is. Kiálltuk, elszenvedtük. Boru után derü. Egyszer majd csak kitavaszodik. Ha nagy is a hó: az se nagy baj. Csak elég makk legyen a hó alatt. Kiturja azt, fölszedi azt onnan az okos falka.
Hanem hát éppen azért volt kegyetlen a tél, mert nem volt elég makk a hó alatt. Se tölgy, se cser, se bükk nem ontotta az idén a makkot. Hiába turta a havat, jeget, göröngyöt a szorgalmas sörtés: alig talált valamit. A hidegnek pedig az a különös természete van, hogy kétszeresen hideg, a mikor a bendő üres.
Egyik napon délutánra fordult már az idő s bizony éhesek voltak a sörtések. Hiába szólongatták Boronyát a kanászt, hiába döfödték orrukkal a csizmaszárát, hiába ránczigálták szürkötőjét: Boronya nem tudta őket jó makkra vezetni. Eleget káromkodott a jó Boronya, még a könnye is kicsordult egyszer-másszor, megértette ő sörtéseinek minden szavát, minden panaszát; de segiteni nem tudott.
Végre czéltalan kóborlás után kiértek a Nyiresből, arra Herend felé. Vén cserek, iharok és hársak álldogáltak ott ritkásan. Ott már igazán nem lehetett sok makkot találni. Elővette hát kürtjét a jó Boronya s egy sor nótát szépen, figurásan, rikoltó magas hangon elfujt a falkának.
A sörtés nagy zenekedvelő. Elfelejti éhét-szomját, ha zenét hall. Kitárja fülét, lefelé tartja orrát s a zenélőre függeszti tüzes szemét, ugy hallgatja a kürtnek hangjait. Nem röffenne, meg nem mozdulna a világért se.
De hát ez se tart örökké. A kürt csak birná, talán a falka is birná, de a tüdő nem birja. S a mint elröppent az utolsó hang: rögtön odaszállt a falkára az éhség fekete madara.
Mit csináljunk?
Szerencsére öreg tapasztalt sörtés is volt a nyájban. Ez felnézett az öreg fákra s észrevette, hogy azok ága tele van fagyöngygyel. Sötétzöld, eleven fagyöngygyel. A fagyöngy pedig télre jó falat. Egy-egy fagyöngy két-három éhes sörtésnek is elég egy-két napra, hiszen akkorák azok a fagyöngyök, mint a gólyafészek.
Odament az öreg sörtés Boronyához, elkezdett csöndesen beszélgetni, megfogta Boronya szüre peremét s lassankint ránczigálta.
– Mit akarsz öreg?
A sörtés tovább beszélgetett. Mi emberek, magasabb rendü lények, azt a beszélgetést röfögésnek nevezzük. Valószinüleg a sörtés is igy vélekedik a mi szónoklatainkról, de a jó Boronya megértette az okos szót. Kivált, mikor az öreg, tapasztalt sörtés beszélgetés közben mindig a fagyöngyre pislogott.
A sörtés beszéde bizonyára igy szólt:
– Lásd, édes jó gazdánk, az a fagyöngy finom nyalánkság lenne, de az a fa ágán van, mi pedig itt a havas földön vagyunk. De mi tisztességes, komoly férfiak vagyunk s nem csuszó-mászó, ugra-bugra népek, mint a mókus, meg a macska, nem is repülő állatok, mint a varju. Mi oda a fagyöngyért fel nem mehetünk, hanem te, jó gazdánk, fölmehetnél. Baltád is van éles s azt a gyöngyöt levagdalhatnád számunkra. Megköszönnénk szépen.
Ezt értette a szóból Boronya.
– Igazad van öreg.
Lekeritette szürét, tarisznyáját, kürtjét, csutoráját s átadta Pista fiának.
– Vigyázz fiam, mig a fa tetején járok.
Fölmászott a fára, elkezdte vagdalni a fagyöngyöket, hullottak le a gyöngyök, rohantak rájuk a szegény éhes állatok s ették az eledelt nagy örömmel.
Hanem hát talán még jól se laktak: nagy baj történt.
A jó Boronya egy ütésnél megszédült, megcsuszamodott s lezuhant a magas faágról. Beleesett fejszéjébe s éles fejszéje halálra sebezte. Piros vére pirosra festette a havat.
Szegény kis fia odament hozzá. Megölelte, szólongatta, költögette. Nem mozdult a jó Boronya.
Odament hozzá nyája is. Az öregek félreturták a kisebbeket s oda furakodtak melléje s kis fia mellé. Siratták is a maguk módja szerint, ébresztgették is egy kissé, orrukkal szeliden meg is döfödték. Hiába.
Nincs többé Boronya. Oda lett az okos őriző. Nem mászik fel többé a cserfára s nem szerez ennivalót az éhező nyájnak. Vége.
Szegény kis fiucska: mit csináljon. Ember, falu, tanya, csárda nincs közelben. Hamarosan be is esteledik. Csak az öreg Bakony, a Halyagtető, a tél, a zuzmara s az éjszaka.
A sörtések ott tolongnak, ott zajongnak körülötte. S ő még nem is érti ugy szavukat, mint édes apja. De édes apja elmult, most már mit csináljon?
Sirt, a mig tudott. Azután kezébe akadt édes apja kanászkürtje.
Ő is tudott már kürtölni. Hiszen ő is kanásznak készült. Letörölte a deret a kürt fuvójáról s elkezdte azt a kürtöt fujni. Szegény árva falka: abbanhagyta a zsibongást, hallgatta a kürt zenéjét. Gazdájának halotti éneke volt az.
Alkonyatra elszürkült, elborult a Halyag és a Hárságy. Szél kezdett támadni, rázta a zuzmarát s a száraz lombokat. De a kürt hangját nem tudta elnyomni.
Lassankint leszállt a fehér Bakonyra a fekete éjszaka. A szél tovább zugott, a kürt tovább harsogott. Csakhogy a szél mindig erősebben, a kürt mindig gyöngébben.
Vajjon mikor hallgat el a vihar? Mikor hallgat el a kürt?
* * *
Ezóta és ezért nevezik a szentgáli királyi vadászok azt a dülőt ott Herend fölött Boronya halálának.