ATYAFI-LÁTOGATÁS.
(Az ismeretlen nénémasszony. – A Tibay-atyafiság. – A Tibay-birtokok. – Mi volt a nemesi birtok? – Sághy Tóni atyafi látogatása. – Miért mondott le örökre Ambrózy az atyafi-látogatásról?)
Bizony az nem beszély, a mit az atyafi-látogatásról irok. Nem is elbeszélés, nem is szónoklat, talán nem is szépirodalmi mű. Mégis valami. Ha egyéb nem: a régi nemesi világ arczképének egyik jellemző vonása.
Jó tizenöt-husz év előtt jelentik, hogy valami jómódunak látszó derék öreg asszonyság akar velem beszélni. Nem épen uriasszonyság, de nem is paraszt. Valami falusi kisnemes asszonyság.
Csakugyan az volt. Tisztes sötét ruha, fekete selyem kötény, csipkés feketeselyem főkötő. A hogy hajdan öreganyám szokott öltözködni.
Kezdi a szót:
– Kedves uramöcsém, engem ugyan nem ismer, mert még sohase jöttünk össze. De boldogult édes apjával jó ismeretségben voltam, mert hogy ő vele még megtartottuk az atyafiságot. De maga, kedves uramöcsém, elfelejtett már bennünket, mert soha se jött el hozzánk atyafi-látogatóba, noha bizony fiatalabb, mint mi vagyunk.
Örültem e látogatásnak. Kitudakoltam a köztünk való rokonság eredetét, természetét és fokát. S a mikor már mindent megtudtam s az atyafilátogatás visszaadását is szivesen megigértem, szinte kiváncsi lettem, hogy az én kedves – noha eddig ismeretlen – asszonynéném épen most miért keresett fel engem.
Erre is megfelelt.
– Bizony nem egyébért jöttem én most kedves uramöcsém, hanem azért, hogy én is öregszem, meg a férjem is. Ki találunk vénülni, ki találunk halni abból az örökségi perből, azután a maradékaink már nem tudják folytatni s igy elesünk az örökségtől. Kedves uramöcsém országos hirre jutott, maga már csak ki tudná járni azt az örökséget hamarosan.
– Miféle örökséget?
– Hiszen jól tudja kedves uramöcsém, hogy az én második izbeli déd ősapám Tibay Péter volt s én annak vagyok második izbeli dédükunokája. Azt is jól tudja, hogy második izbeli dédősapám testvérjének ága a fiában, Tibay Ferenczben kihalt még 1718-ban s ilyképen annak vagyona a mi águnkra szállott. De minthogy az én eleim Tolnavármegyébe költöztek: ennélfogva Tibay Ferencz vagyonát a gömörvármegyei atyafiak foglalták el. Ezt kellene tőlük kipörölni.
– Hol fekszik az a vagyon, kedves asszonynéném?
– Jó szerével bizony magam se tudom, de hiszen megvan az irásokban. Annyit tudok, hogy öt-hat faluban fekszik Gömörben, Ungban, Ugocsában.
– Azután mennyi lehet az a vagyon, kedves asszonynéném?
– Van az vagy husz-huszonötezer hold, kedves uramöcsém.
Teringette! Jó két-három millió forint érték. Ennek bizony érdemes volna utánajárni.
– Hát eddig miért nem keresték ezt az örökséget, kedves nénémasszony?
– Hiszen kerestük, kedves uramöcsém, 1848 előtt. De azután zavaros idők jöttek, amugy is megtudtunk élni tisztességesen, 1848-ban pihenni hagytuk a pört s azóta bizony ott feküsznek az irások az archivumban. Ezt a pört kellene föltámasztani.
Az én jó nénémasszony nem volt se eszelős, se képzelődő. Vagyona is tisztességes volt, beszéde is komoly és értelmes, de azt mindjárt észrevettem, hogy a mai törvényeket ugyan nem ismeri. A mi nem is csoda. Ki a manó ismerné ma már az összes törvényeket?
Meg kellett mondanom neki a valóságos igazságot.
– Azt a pört most már nem lehet föltámasztani, kedves asszonynéném. Lássa, 1848 után német világ volt nálunk, a németek uj törvényt hoztak, a régi örökséget eltörölték, a maga öröksége pedig már százhatvanöt éves, már most ezt kézbe venni sehogy se lehet.
Kissé megütközött szavaimon.
– Ejnye kedves uramöcsém, furcsa lenne az. Hiszen nemes ember jussáról van a szó. Hogy lehetett volna a németnek annyi ereje, hogy a nemes ember jussát is megrontsa?
– De kedves nénémasszony, azt is meg kell ám gondolni, hogy százhatvan esztendőről az atyafiságot is nehéz ám tisztára megbizonyitani.
– Már hogy volna nehéz, kedves uramöcsém? Hiszen 1848 előtt mi is voltunk atyafilátogatóba a gömörieknél s ők is voltak minálunk. Menyecske koromban egy hétig utaztunk férjemmel, mig odaértünk s két hetet töltöttünk ott. Mind az egész atyafiságot bejártuk.
Nagyot gondoltam. Nagyot néztem. Az a jó ősnemes tiszta asszonyarcz tökéletesen őszinte volt. Ugy beszélt, a hogy hitt, érzett és gondolkozott. Hejh, te jó öreg nemes asszony, boldog világ, régi világ, örökre eltünt világ az már, a hol a te lelked bolyong!
Atyafilátogatás!
Hiszen igaz: hajdanában ez is intézmény volt, ez is része volt az ősi, nemesi alkotmánynak. Ma már ennek vége.
Mi volt a nemesi birtok?
Szent bizomány a nemes úr kezében. Nem az övé, hanem az egész családé. Az öröklési jog végtelen volt. Ha az egyik ág kihalt belőle: beleült a másik ág. Az idegen kézre került ősi birtokot visszakövetelhette magának háromszáz esztendő mulva is az igazi örökös. Bitang volt az, a ki az ősök birtokhagyományát könnyelmüen tékozolta el.
Ez volt az ősiség.
Az atyafilátogatás is ehhez tartozott.
A hol sok a gyerek: a harmadik, negyedik izen már négy-ötszáz tagból áll ugyanannak az apának és anyának maradéka. Leányágon idegen nevek, idegen családok férkőznek az atyafiságba. Mindegyiknek megvan öröklési joga a másik után. Illetlen dolog lett volna meg nem ismerkedni azzal, a ki után én jutok örökséghez, vagy a ki én utánam jut ahhoz. Nemcsak a rokonvér vágya, de a tisztesség is azt parancsolta, hogy az atyafiak fölkeressék egymást.
Lássunk csak egy-két vidám példát is erre.
A Váczi-utczának egykor állandó alakja volt déli órákban a jó Sághy Tóni: világos ruhája, gondosan kezelt bajusza, kerek feje, kerek hasa ismerős volt mindenki előtt. De ő is ismert mindenkit az országban. Vidám mosolya, harsány hangja, elmés ötlete volt mindenkihez.
Adoma van ennek atyafilátogatásáról.
Alig került ki az iskolából, fiatalon nyomban szolgabiróvá választották. Atyafilátogatóba nem mehetett messze.
Azonban a szolgabiróságról le kellett mondania. Valami nagyúri hibát követett el. Nagyon érdekes volt esete, de most ide nem tartozik. Váltig dicsérte hibáját az egész ország, meg is szerették miatta mindenütt, de hát le kellett mondania.
Ghyczy Kálmán szegről-végről rokona volt s azt kérdezte tőle:
– Mit csinálsz most?
– Egyelőre atyafilátogatóba megyek. Elvégezem egy hujjában…
Elindult. Nyakába vette, mint mondani szokás, Tolnát-Baranyát. Hét-nyolcz vármegye volt tele rokonaival. Komáromból indult jó négy lóval s oda kellett majd haza is térnie.
Ment-mendegélt. Egyik rokonhoz névnapra, másikhoz születésnapra tekintett be. Lakodalom, keresztelő, szüret, disznótor, vásár, sátoros ünnep, tisztujitás, követválasztás, beiktatás, nemzeti ünnep mindig akadt. Egyik a másik után. Győrben ki kellett cserélni az ostorhegyest, Fehérváron a rudast, Kaposvárott a nyergest. Sopronban gyökeresen meg kellett javitani a kocsit is. De azért az atyafilátogatás nem ért véget.
Egyszer Kemenesalján volt valami atyafinál. Az urak bent mulattak, a kocsisok kint beszélgettek.
A házigazda kocsisa azt kérdi Sághy Tóni kocsisától:
– Honnan jöttetek pajtás?
– Szombathelyről.
– Hát oda?
– Répcze-Lakról.
– Hát aztán?
– Valamennyi helyet, a hol jártunk, el nem tudom számlálni, de jártunk mi száz helyen is.
– De hát hol laktok ti pajtás?
– Azt se mondhatom meg, mert a mióta a mostani uramat szolgálom: azóta még nem voltunk otthon. Annak pedig már másfél esztendeje.
Hát ilyen atyafilátogatás is volt igen sok.
Száv év előtt egy tolnavármegyei úr lemondott az atyafilátogatásról. Ambrózynak hivták.
Sürün jöttek gyerekei a világra. De csak ugy egyesével. Hanem egyszer atyafilátogatóba járt s azalatt szült kedves felesége, de egyszerre kettőt. Mire lóhalálában haza hivhatták: ott volt a kettős szaporaság Aztán idő mulva megint elment atyafilátogatóba s azalatt megint ikrek jöttek a világra. Lovas legénynyel értesitették ugyan a vajudás kezdetéről, de az első gyerek mégis nála nélkül látta meg a napvilágot.
Harmadik esetnél nem messze járt, csak Bölcskén, vagy Duna-Szent-Györgyön nézett be az atyafiakhoz. Az izenethordó czigány gyorsan értesithette, haza ért még a vajudás alatt.
Az volt a szokás, hogy a nagyasszony az ágyas házban feküdt, mellette forgolódott a bába, jó öregecske bizalmas asszony s azalatt, mig a vajudás tartott, a benyilóban volt Ambrózy nagy jó urunk s ott várta a válságos pillanatot. A pipa és a kostök ott volt az udvarra néző ablak deszkáján, de pipázni nem volt szabad. Jó katholikus volt, imádkoznia kellett a nehéz órák alatt. Szivesen tette.
Egyszer csak itt a válság. Bedugja fejét a bába a félig nyitott ajtón.
– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, itt a nehéz pillanat, adja ránk áldását.
Ambrózy imádkozott. Ez volt a házi szokás.
Kis idő mulva megint bedugja fejét a bába.
– Adjunk hálát a fölséges uristennek nagy jó uram a szerencsés végezésért. Férfigyerek az isten áldása.
Ambrózy imádkozott. Ránézett a pipára, de a bába tilalmat intett a fejével. No isten neki, hát most még ne gyujtsunk rá. Még lesz egy gyerek. Ne ütközzünk meg rajta, igy szokott az lenni.
Csakugyan jó és tökéletes végezéssel járt a második vajudás is. A bába szava s Ambrózy nagy urunk kettős imádsága csak épen ugy folyt le, mint előbb.
De már ekkor megszünt lelkén minden aggodalom s vidáman nyult a dohányzacskóhoz, megtöltötte a pipát keményen, kicsiholt nyomban s körülvette magát vigan bodorodó füstfelhővel.
Azonban megint csak mutatkozik a bábaasszony feje a félig nyitott ajtónál. Most már harmadszor.
– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, megint itt a nehéz pillanat…
Ambrózy nagy urunk nem engedte a bábát tovább szónokolni. Nagy hangosan rákiáltott.
– Imádkozzék a pap, az ő dolga. Hányat akartok még velem kiimádkoztatni istenadták? De én a pipám le nem teszem.
Tovább füstölt, de azért csak meg lett istennek harmadik áldása is. Hanem ezentul nem mert többé atyafilátogatóba menni. Nehogy megint ujabb veszedelemre hivják haza.