A Bakony (1. kötet)

(Jókai és Tóth Béla használta e szót: ükapám. – Hibásan. – A süv szó. – A család izei. – Régi tudós is ejt hibát. – Tanulság.)

Volt egy vitám az én nemes barátommal, Tóth Bélával. A vita érinti Bakony vidékének magyar nyelvét, közlöm tehát e könyvemben.

Egykor azt irta valamelyik levelében a Pesti Hirlap hasábjain: ükapám.

Fejemet csóváltam. Hogy még Tóth Béla is tévedhet régi jó magyar szó értelmének tudásában. Nagy sor ez. Rögtön fölkerestem.

– Hiba történt, Béla fiam. Azt irtad ime: ükapa. Nincs az apák közt ük s nincs az ükök közt apa. Az ük csak nőnemü előd lehet.

Jóizün nevetett és nagyot. Először azon, hogy én ily semmiségért egyenesen rárontottam. S másodszor azért, mert szentül hitte, hogy nem ő tévedett, hanem én tévedek. Engem jó magyar szokás szerint bátyámuramnak szólitott.

– Hiszen, bátyámuram, Jókai is beszél egy helyütt az ükapjáról, ő már pedig csak tudja, ha valaki tudja.

– Igaz, egy helyütt ükapját emliti, de ő is téved. Neki is szemére hánytam.

– De hát honnan tudod, te, bátyámuram, hogy mi tévedünk s neked van igazad? Hol vannak forrásaid, hol vannak bizonyságaid?

– Tudom hazulról, az apai hajléktól, kisgyerekségemtől fogva. Egyébiránt Zádor Györgytől és Zsoldos Ignácztól is tudom, a kik ezelőtt ötven s néhány évvel az osztrák polgári törvénykönyvet talán forditották is, de magyar forditását mindenesetre gondosan átnézték s nagy tudásukkal s tekintélyükkel megerősitették. Ez a forrásom, ez a bizonyságom. Zádor és Zsoldos. Ki merne e két tudóssal versenyre szállani?

– No nézzük hát a jó Páriz-Pápait.

Elővette nyomban azt a háji-báji vaskos könyvet s hirtelen megtalálta benne az ük-szót. Ük azt jelenti latinul: valamelyik avia.

Most már ő is csodálkozott. Avia csakugyan nőnemü és nem himnemü. Apa tehát nem lehet, hanem csak anya. Azt a könyvet pedig földhöz vágni nem szabad, mert ősidőktől fogva minden magyar nyelv tudósának ő az egyik örök forrása.

Visszatette a könyvet helyére.

– Megadom magam, bátyámuram.

Belekezdtünk ekkor a család őseinek, ágainak, törzseinek, származékainak magyar nyelvi vizsgálatába. Összehordtunk nagy csomó nevet és szót. Találgattuk: melyik ezek közül őstiszta magyar, melyik lehet idegen származásu? Én már régebben foglalkoztam ugy magamban e kérdéssel. Hiszen törvényalkotási kisérletekbe is keveredtem egyszer-másszor. Azt is tudtam, hogy a családtagok s rokonsági viszonyok és kapcsolatok jelzésére a mi nyelvünk alkalmasabb s megfelelő szavakban gazdagabb, mint a kerek világ akármelyik nyelve s talán gazdagabb, mint együttesen valamennyi nyelve. Volt hát elég anyagunk a beszélgetésre.

Abban mindjárt megegyeztünk, hogy a sógor szó valószinüleg a német szomszédságból csuszott be hozzánk. Szép szó, az igaz. Erős hangzása daczára könnyü ejtésü. Nem nyelvficzamitó, mint a milyen a legtöbb német szó a magyar embernél. El is van terjedve annyira, hogy az irodalomban és közbeszédben s a legfelső és legalsó rétegek egyaránt használják. Sőt sejtelmük sincs arról, hogy van e fogalom jelzésére ős magyar szó is, a mely szebb is, jobb is, rövidebb is, mint a németes vendég szó. S a mely végre is a mienk, az édes mienk.

Mi a sógor a családi kapcsolatok közt? Bizony ebben is sokat téved a köznép s kivált a budapesti uri nép.

Hogy én nekem sógorom a feleségem testvérje s hogy az én feleségemnek sógora az én testvérem: ezt csak tudják. De már az ángyot és sógornőt kegyetlenül összetévesztik. Nekem például a feleségem testvérje csakugyan sógorom, de már a testvérem felesége csakugyan nem sógornőm, hanem ángyom. Ehhez már a német nyelv nem ért s azért a budapesti uri nép hebehurgya tudatlansággal az ángyát is mindig sógornőjének nevezi. A köznép jó magyar vidéken nem esik ebbe a hibába. Ő tisztán tudja és érzi a különbséget.

A sógornak ősmagyar neve: süv. Süvem annyi, mint sógorom. Három betüs rövid és szép szó. A tizenhetedik századig élt a magyar irodalomban, azóta elkezdték feledni. Az utolsó két században elfeledte már a köznép is. Csak igen kevés helyen emlékeznek már rá. Öregektől én még hallottam a Mezőföldön, a Bakonyban és Balaton mellékén. De csak ily kapcsolatban: süves rokon. Sokan azt se tudják, miért süves? Azt hitték, a süves szó talán tévedés a szives szó helyett és csakugyan ezt használták a süves helyén. A nagy nyelvi tisztulásnak, az irodalmi átalakulásnak s az utolsó század iróinak mulasztása, hogy irodalomban és közéletben ujra föl nem támadt. Ha Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai alkotásaiban benne volna: az irodalomban és közéletben is benne volna.

Szegény elhunyt nemes barátommal megfogadtuk, hogy irói alkotásainkban mi e szép magyar szót használjuk ezentul, ha alkalom lesz rá. Csakhogy ritkán jő alkalom. Nekem azóta talán kétszer jött.

Nyájas olvasóm mosolyog tán a fölött, hogy felnőtt emberek egyes szavakon is annyit tudnak tünődni. Bizony annyit tudnak. A magyar nyelv a magyar nép lelke. Minden szó a léleknek egy darabja. Sokszor igen nagy és értékes darabja. Ma százezer szóból áll a magyar nyelv. Mi ehhez képest száz szó? Semmi. Száz porszem. De ha mégis volna olyan száz szavunk, melyről biztosan tudnók, hogy azt Attila vagy Árpád ősünk valósággal beszélte: minő mérhetetlen tudománybeli kincs volna az!

Azonban térjünk csak vissza az ük szóra. Hogy ezt jól megérthessük, számláljuk el a család ízeit.

Én. – Ez az első íz.

Apám, anyám. – Ez a második íz.

Öreg apám, öreg anyám. – Ez a harmadik íz. De itt már sok megjegyzésünk akad.

Túl-a-Dunának a Bakonyon túl levő része igy beszél: nagyapám, nagyanyám. A köznép még emlit öreg apát, anyát, de a miveltebb osztály már alig. Igy beszél a budapesti ember is: nagyapám. Igy hagyta bent az osztrák törvénykönyvben Zádor és Zsoldos is a szót. Igy használják széltében iróink is. Azt hiszem, ez egyenesen, közvetlenül német befolyás, habár igen régen használatos. Az én szép Mezőföldemen s Balaton mellékén az én gyerekkoromban még senki se tudta, mi a nagyapa, nagyanya. Azt se tudtuk, mi az após, anyós. Ezek helyett az ipam, napam szavakat ismerjük. A hogy a népdal mondja:

De menjünk tovább. Mit jelent ez a szó: szép apa, szép anya? Ez is a harmadik ízt jelentené s öreg apa-anya helyett volna. Eredetét, származását nem tudom. Nem is jártam utána. Az én vidékeimen a nép nem ismeri.

Lássuk a család többi ízét.

Ősapám, ősanyám. – Ez a negyedik íz. Itt azonban már még több a fontos megjegyezni való.

Először is túl-a-dunai öreg nemes ember használja ugyan e szavakat: ősök, ősi jószág, őseink, ősiség, stb., de az ősök alatt az öreg apán túl az összes fölmenő rokonsági ízeket érti, föl egész Árpádig. Ha különösen az ősapáról és ősanyáról akar megemlékezni, akkor azt mondja: jobb apám, jobb anyám. Sőt a mi nekem kis gyerekkorom óta mindig feltünt, az o betü helyett ó betüt ejt. Jóbb apám, jóbb anyám: ez a kiejtés. Régi jóbbjaink is azt jelenti nála: régi őseink.

Ennek se tudom eredetét. De régi mondás, a mult századokban irodalmilag is élt. Az igazi magyar észjárás szüleményének tartom. A tizenöt éves gyermek például együtt élhet harminczöt éves apjával és anyjával, ötvenöt éves öreg apjával és anyjával s hetvenöt vagy nyolczvan éves ősapjával vagy ősanyjával. Már most kedveskedő gyermeki szóval miként nevezze ezeket? A szülőket édesnek, azok szüleit nagynak, szépnek, öregnek nevezi, bizony az ős szülők számára alig talál szebb szót, mint ezt: jóbb apa és anya.

Azután van egy érdekes jelenség.

A magyar ész az ős szóval és a mag szóval sajátságosan bánik. Ősnek leginkább csak férfit fogad el, asszonyt nem. Mert nemzetséget alkotni csak férfi tud, asszony pedig nem tud. Igy van a maggal is. Ha azt mondjuk: ez a család magtalan: ez nem azt jelenti, hogy nincs gyermeke, hanem csak azt jelenti, hogy nincs figyermeke. Leánygyermek tiz is lehet, de ha fiu nincs: akkor magtalan. Igy tanitja ezt a Corpus Juris és a Tripartitum. Megmagyarázta ezt egyik művében maga Deák Ferencz is.

Az ük ős turáni eredetü szónak látszik. Vámbéry legalább a finnek, lappok, csagatájok közt meglelte rokonát. Eukko, akkó, ekecze e nyelveken mind nagy anyát s idősebb nőrokont jelent.

Az ötödik íznél jön elő az ük: dédapa, ükanya.

A hatodik ízben megint ott van az ük. Dédősapa, ükősanya.

Itt most már nyelvbeli rejtélyre akadunk. Ha az öreg apának öreg anya felel meg s az ősapának ősanya: miért nem felel meg akkor a dédapának a dédanya s miért kell a dédanya helyett ükanyát mondanunk? Magából a magyar nyelvből – ugy gondolom, nem is lehet a rejtélyt megfejteni. A megfejtést a turáni összehasonlító nyelvtudománytól várhatjuk.

A latin nyelven eligazodni tökéletesen nem lehet vagy legalább én nem tudok. Avus, atavus, abavus, proavus: e szavak jelzik az őst, dédet, dédőst, dédüköt, üköt. Páriz-Pápai szerint ük: avia, dédük: atavia. Ugyanő azt mondja: üköd annyi, mint nagyanyád anyja. Ezt nem jól mondja a régi nagy nyelvtudós, mert a nagyanya anyja nem ük, hanem ősanya. Másutt meg azt mondja: feleségemnek üke azt jelenti: napamnak anyja. Ezt már épen nem találta el a nagy tudós. Mert napamnak az anyja az én feleségemnek nem üke, hanem csak öreg anyja.

Bizony hibáztak a régiek is. A nyelvtörténeti szótárból azt látom, hogy a Kazinczy-kodex egy helyütt az mondja: »Szent Anna vala Máriának anyja és Krisztusnak ükeje«. Ez az állitás se igaz. Mert Szent Anna Krisztusnak öreg anyja. Krisztus üke Szent Anna édes anyja volt.

Azt mondja a kodex: Krisztusnak ükeje. Ez az ükeje üke helyett van. Eszembe jut, hogy az én vidékemen is igy beszélnek: kieje ez a kalap? A kieje szó a kié helyett van.

Ükeje, kieje, öveje: egyenlő ragozások. Sokat lehetne erről beszélni. De bizzuk ezt Szily Kálmánra. Ő a mestere.

Vannak nyelvtudósaink, a kik azt mondják: tökéletesen elterjedt szó a sógor; elég tiszta és szép is, miért hagyjuk el s miért tegyük helyére a süvet? Bizony egyszerü a felelet: azért, mert a süv magyar szó s nem német és azért is, mert rövid és szép és egytagu. És kényelmes is. Ha azt akarom mondani: süves rokonság, bizony esetlen dolog lenne e helyett azt mondani: sógorsági vagy sógoros rokonság.

Lehr Albert még tovább is megy. Azt mondja: ha Jókai és Tóth Béla tévedett s ha a közönség is téved az ükapa használatában, hát hiszen akkor semmi baj, ha az irodalom is megmarad az ükapánál. – Ez nem az én nézetem. Kapa is más, kasza is más és ha Jókai vagy Arany vagy bárki százszor eltévesztené a szót s egyiket a másik helyett használná: irodalmunkban akkor is csak a kapát kellene kapának s a kaszát kellene kaszának nevezni. A nyelv törvénye természettörvény, az ellen nincs tekintély.