EZ IS VÁLÓPÖR!
(Zádor Pali őrzi a kutyabőrt. – Megnősül, gyereke lesz. – Válik a feleségétől. – Válópöre alatt minden békéltetésnél ujabb gyereke születik. – Utóbb megunja a sok gyereket és a hosszu válópört.)
Régi megyei történetet mesélek. Az én jó bakonyi vármegyémből. Édes jó vármegyém, de sok bölcsesség kormányozta egykor benned a világot! Éppen ezt bizonyitom be ezzel a furcsa válópörrel is.
Volt egy viczefiskusunk, Zádor Pali volt a neve. Régi jó családból, törzsökös nemesi vérből volt származása. Büszke is volt rá. Másra nem is volt büszke, csak erre. A birtok rég eluszott már. Jobbágyainak már hirük-hamvuk se volt. Erdeit is más járta, bakonyéri malma is másnak kelepelt, másnak nyikorgott, nem ő neki. Csak az ősi kis kuria volt még meg, de nem hét szál szilvafával, hanem hetvenhét szál szilvafával s megszámlálhatlan dió, körte, alma, cseresznye, mogyoró és somfával. Derék nagy gyümölcsös. Ebből élt maga is, tyukja is, tehene is, malacza is. Ezentul csak kutyabőreit őrizte példás gondossággal. A nemesség nem ért ugyan már semmit, de a származás nemessége mégis nagy kincs. Kivált annak, a kinek ugy sincs egyebe.
Azonban ügyvédi oklevele mégis volt. Ennek segitségével lett a nemes vármegye viczefiskusa. S ennek segitségével kapott feleséget is. Derék, jó, piros-pozsgás, jókedvü menyecskét. Irigyelte tőle, magasztalta érte, ócsárolta őt magát mellette mindenki.
Miként jutott a házassághoz: nem tudom. Mi a Bakony déli és keleti oldalán laktunk, ő a Bakony északi és a nyugati oldalán. A Bakony nagy erdő, innenső oldala nem sokat tud a tulsóról. Én már csak akkor barátkoztam meg vele, a mikor fiatal férj és ujdonsült apa volt.
Olyan fiacskája született, mint a vasék. Büszke lehetett rá apa, anya, bábaasszony.
El is dicsekedett vele boldog apja uton-utfélen.
Méltó sarjadék az ősi nemes Zádor-nemzetséghez!
Valami gézenguz pajtása azt felelte rá bolond észszel:
– Jó-jó, Pali, de a fiad az aranykulcshoz még se jut el könnyedén.
Pali barátunk felugrott e szóra. Majd a padlást ütötte át a fejével. Kerekre nyilt a két szeme, tátva maradt a szája, mintha látást látott s halálra rémült volna.
Mi történt?
A haragos mennykő ütött le mellette?
Nem. Hanem az villant meg eszében, hogy az ő édes kis felesége ime talán nem is nemes ágyból származott. Ha ez az eset nem volna, miért ne juthatna az ő fia az aranykulcshoz?
Nem feleselt. Nyargalt haza. A felesége éppen a porontyot szoptatta. Gyönyörü jelenet. De Pali barátunkat nem bájolta el ez a jelenet. Megállt felesége előtt rettentő komoly arczczal és szétvetett lábakkal.
– Asszony! Nagy beszédem van veled!
Oly hangon beszélt, hogy a menyecske csak elbámult rá. Nem öntött-e föl vajjon a garatra, noha eddig nem is volt szokása?
– Szólj hát no, micsoda nagy beszéded?
– Ha nekem huszonnégy óra alatt hiteles okiratokkal be nem bizonyitod, hogy apád-anyád mindkét ágon való őseid, dédeid, ükeid, dédőseid és dédükeid s minden nemzetséged legalább hatodiziglen nemes volt: akkor elválunk. Elválok tőled nyomban!
A menyecske megszoptatta a fiacskáját, elringatta, elaltatta, rendbehozta keblén a ruháját s két csipőjére tette a két kezét s ugy mondta az urának.
– Én pedig azt neked be nem bizonyitom.
– Miért?
– Azért, mert egyéb dolgom van nekem a világon.
Igaza volt ugyan a menyecskének, de ilyen kereken még se kellett volna azt kimondani. Lám, a mi Pali barátunk elugrott, nyakába vette a falut, azután a várost, azután a vármegyét, fölhajszolt minden papot, matrikulát és megyei arkhivumot s minek utána sehogy se találta meg, a mit keresett: meginditotta a válópört. Otthagyta feleségét, gyerekét a kuriában, maga feljött lakni a vármegye székvárosába.
Az egész világ azt mondta: hóbortos bolond. Nem törődött vele. Első dolog a világon a vér tisztasága. E miatt ugyan el nem választják a házasfeleket, de hiszen nem is erre alapitotta a pört. Titok, összeférhetetlenség, engesztelhetetlen gyülölet s egyéb eféle hiábavalóság. Ezzel hozakodott elő. Bizott abban, hogy ő vármegye ura. Keresztül hajtja pörét hamarosan.
Hiába bizott.
A nemes vármegye nem ugy gondolkodott, mint a mai hebehurgya világ. Hanem ugy gondolkodott: nem szabad a pört gyorsan elintézni. Nem azért van a világi hatóság, hogy a perlők, patvarkodók, viszálykodók kedvében járjon. A ki pört indit: várjon, fizessen, csusszon-másszon utána, unja meg teste-lelke, öregedjék ki belőle, kivánja a poklokra az irót-birót, prókátort, tanácsadót. Majd bizony! Ha gyorsan intézkednék a vármegye: az ördög se győzné a sok panaszt és panaszkodót elkergetni.
Pali barátunknál se tett kivételt a nemes vármegye.
Mielőtt a pör tárgyalását megkezdené: kitüzte az egyezkedési tárgyalást. Éppen egy esztendőre nyujtotta ki a határidőt. Igy hozta magával az ősi szokás. Akkor pedig jelenjék meg személyesen mind a férj, mind a feleség. Mert különben igy meg amugy!
Meg is jelent. Pali barátunk ugy is ott lakott helyben. De megjött a menyecske is, hozta kis fiát is. Kis fia oly hatalmas növésnek indult, hogy már dalolni és tánczolni is tudott, pedig alig mult egy éves. Oda szállt a menyecske az »Angyal« vendéglőbe a viz mellé, a nagy hid mellé, a hol a Nepomuki-szobor tartja a keresztet. Ott volt egy kétablakos kis nyájas szobája.
Hogy tudta meg ezt Pali barátunk?
Hogyne tudta volna meg?
Igaz, nemes ember természete: az előzékenység, udvariasság, gyöngédség és hódolat az asszony iránt. Még akkor is, ha az asszony az embernek valóságos felesége. Még akkor is, ha az ember válik a feleségétől.
A nemes ember sohase lehet más, mint nemes ember.
De bizony várta a menyecskét Pali barátunk hódoló tisztelettel. Gondoskodott is számára fütött kályháról, jó vacsoráról. Megölelte, megcsókolta fiacskáját. Kezet csókolt a menyecskének is. Együtt is vacsorált velük, ne legyenek társaság nélkül. Azt se tudta, mikor következtek el hajnal felé egymástól, mikor ment haza diákos özvegy lakába.
Másnap volt a megyei széken a békéltetés. Ünneplő ruhájában jelent meg mind a két váló fél. Prókátornak, ügyvédjelöltnek, lótófutónak semmi hire.
A békéltetés is más volt, mint mai napság.
Ma oda rendel a biróság ötven férjet és feleséget egyszerre. Csak ugy nyüzsögnek mindenfelé. Se a biró nem ismer senkit, se a birót nem ismeri senki. Nem is szól a biró a házasfélnek se szivéhez, se lelkéhez. Csak a jegyzőt kérdi: rendben van-e az iktatás, kiadás, numerus, terminus, rubrika, kereset, melléklet, matrikula, lakásbizonyitvány s több efféle ostobaság. A jegyző motyog valamit, a biró int egy plajbásszal.
– Elmehetnek!
Bevégződött a békéltetés. Az asszonynak egész szive, egész lelke, egész üdvössége és kárhozata van az ügyön s ime a biró jó szót se szól hozzá. Csak ugy végzi el ügyét, mint egy aktát. Ide dobja, oda dobja. Mint a számadó juhász, mikor lebélyegzi a birka fülét.
Nem igy volt ez hajdan.
Ott ül az ősz alispán az asztal fején. Előtte a keresztre feszitett Üdvözitő képe. Előtte a Törvénykönyv és a Szentirás. Jobbról-balról a táblabirák nyolczan-tizen. Ünnepi csend és komolyság. Nem csapkodják az ajtókat, nem feleselnek a lótófutók. Mintha templomban volna mindenki.
Az alispán maga elé állitja a férfit és a nőt s szól hozzájuk:
– Édes fiam, édes lányom! A földi igazságszolgáltatás szine előtt álltok. De a ti viszálytok nemcsak földi, hanem égi ügy is. Isten rendelése a szent házasság. A ti boldogságtokra, a bűnös emberiség javára, az emberi nemzetség fenntartására határozta azt a mennyei végzet. Hogy te, édes fiam, ne lennél magad özvegyen és hogy te, édes lányom, ne lennél magad árván. Hanem egymást boldogitanátok. A mit Isten összekapcsolt: el ne szakassza az emberi gyarlóság. Gondoljátok meg ezt édes fiam, édes lányom még egyszer!
Igy beszél az igaz biró, de hosszan beszél. Könnye hull a menyecskének, de Pali barátunk arczára is kegyetlen boru ereszkedik.
Nem békülnek.
– Jól van édes fiam, édes lányom. Mához egy esztendőre ujra megkisértem köztetek az egyességet. Itt legyetek pontosan.
Ott voltak. Csakhogy az alatt megint egy piros pufók gyermek született. Ott tartotta ölében az asszony. A másik ott állt mellette, fogta a szoknyáját. Az uj gyereket is be kellett jelenteni a válópörbe. Ez már a válópör alatt született.
– Van valami mondanivalója a férjnek erről az uj körülményről?
Pali barátunk megsodorintotta a bajuszát.
– Meg kell hajolnom a bevégzett tények előtt!
Okos beszéd!
Ujabb terminus ujabb esztendőre. Ujabb gyerek az ujabb terminusra.
Egyik békéltetésen végignéz Pali barátunk a gyerekeken. Ugy állnak egymás mellett, mint az orgonasip. Tudja, hogy mindez a nemes embernek az asszony iránt való lovagias hódolatából származott ott az »Angyal«-vendéglőben a viz mellett, a nagy hid mellett, a nepomuki szent szobra mellett. Végignéz a gyerekeken. Keserüséggel telik meg a szive. Kifakad:
– Tekintetes megyei törvényszék! A mióta minket békéltet: örökké szaporodik a gyerek. Már nem győzöm. Ha engem még egyszer ide idéznek békülésre: fölgyujtom a vármegye házát! Nekem már sok a béke meg a gyerek.
Az alispán föláll, fogja a válópör aktáit s odavágja a köpőládába.
– Ezt a szót vártam, Pali öcsém. De ha nyomban vissza nem mégysz a feleségedhez: szemem elé ne kerülj. Mint a kintjárót: ugy verlek ki a vármegyéből!
Ez volt az itélet.
De volt is foganatja. Ötven évig élt Pali barátunk boldog házasságban a feleségével. A kutyabőrt sohase hozta elő többé.