KIKBŐL ÁLLT A TÁBOR?
(1848. évi márczius 15-ike Pozsonyban és Pesten. – A tizenkét pont. – A pesti ifjak. – Tómics gazda ötvenkét szücslegénye.)
Mi történt márczius 15-én ezelőtt ötvenöt esztendővel? Az ábrándok illatos ködéből, a hagyományok megszentelt jelszavaiból, a költészet virágaiból ki lehet-e érteni tisztán, a mi valósággal történt?
Két nagy eseménye van ennek a napnak. Az egyik Pesten, a másik Pozsonyban jött létre. Egyaránt fontos mind a kettő. A nemzet történetének ragyogó fejezete mind a kettő.
Pozsonyban e napon készült el az az országgyülési határozat, mely által az osztályokra szakadozott magyar népből egy pillanat alatt megszületett a magyar nemzet. Az egységes magyar nemzet, a milyen volt Árpádnak honfoglaló serege.
A nemesség válla eddig szüz volt, közteher azt nem nyomta még. Adót nem fizetett, közmunkát nem végzett, de azért minden jogot és szabadságot ő élvezett. E napon mondta ki a közteherviselést. E napon határozta el, hogy birtoka arányában magára veszi a köznép adóterheit s közmunka-kötelességét. E napon engedte el a jobbágyi robotot és tizedszolgáltatást. E napon tette szabaddá és független birtokossá a föld népét, a jobbágyot, az uraságok szolgáit. E napon lett a törvény előtt egyenlő mindenki.
Eleddig sok terhes századon keresztül nem volt natio hungarorum. Nem volt magyar nemzet. Hanem plebs és populus. A jobbágynak az volt a neve: misera plebs contribuens. Magyarul: »Szegény adózó nép.« A nemesnek az volt a neve: populus Verbőcziánus. Magyarul ugy mondhatnók: »Verbőczy nemzetségei.« Ama nagy napon egyesült, összeforrt a jogban és az intézményekben a plebs és a populus s az egyesülésből megszületett a fölséges magyar nemzet. Natio Hungarorum.
A köztudat e napnak nem ezt a történetét ünnepli. Nem azt, a mely Pozsonyban jött világra, a rendek utolsó országgyülésén, – hanem azt, a melynek szinhelye Pest volt.
Bécsben márczius 13-án forradalom volt. Elkergették Metternichet, az avas európai rendnek vén mesterét. Ennek hire márczius 14-én este érkezett Pestre a bécsi ujságokkal.
Irinyi József azt mondta: ime, a bécsiek különb legények, mint mi. Ők már csináltak nagy dolgot. Hát mi alugyunk? Alugyék a magyar akkor is, a mikor már az osztrák is fölébredt? Sötétség boruljon ránk akkor is, a mikor már Bécsben is dereng a hajnal? A szabadság hajnala!
Ez volt a külső ösztön arra, a minek a következő nagy napon meg kellett történni.
Még az éjszakán Irinyi József megirta a tizenkét pontot. Megirta azt a kiáltványt, melynek ez volt a czime: »Mit kiván a magyar nemzet?«
Hozzuk vissza emlékezetünkbe e pontokat:
1. Sajtószabadság.
2. Felelős kormány Budapesten.
3. Évenkénti országgyülés Pesten.
4. Polgári és vallási egyenlőség.
5. Nemzetőrség.
6. Közteherviselés.
7. A jobbágyok fölszabaditása.
8. Nemzeti képviselet és esküdtszék.
9. Nemzeti bank.
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra. A magyar ezredek jöjjenek haza, az idegen ezredek takarodjanak innen.
11. A politikai foglyokat szabadon kell ereszteni.
12. Erdélylyel egyesüljünk.
Ime ujabbkori történetünk hőseinek hitvallása 1825 óta!
Márczius 15-ének reggelén talpon volt egész Pest. A tizenkét pont már kinyomatva. Olvassa mindenki. A belváros utczáin sokaságok gyülekeznek. Sok helyütt pillanatnyi szónokok támadnak. A nép éljenez s kalapját lengeti. Azonban az égboltot felhők takarják s a tavaszi eső ismételten megered. A tömeg nem veszti el kedvét. A tömeg vezérei: Petőfi, Jókay, Vasváry, Irinyi. Széthangzik a jelszó: menjünk népgyülésre a Muzeum elé. Petőfi a reggeli órákban megirja hires riadóját: Talpra magyar! A népgyülés összejön. Ott van tizezer ember. Esernyő alatt valamennyi. El is nevezi Széchenyi az eseményt paraplé-forradalomnak.
Mindegy. A népgyülést megtartják. A tizenkét pontot elfogadják. Azután átmennek Budára, föl a várba s az öreg Táncsicsot sajtófogságából kiszabaditják. S megalakitják a küldöttséget, a mely a tizenkét pontot fölviszi Pozsonyba, hogy átadja a nemzet országgyülési vezéreinek: Kossuthnak, Batthyányinak, sőt magának a nádorispánnak is.
Ime: Ez történt Pesten márczius 15-én. Fényes és ragyogó fellobbanása a magyar szellemnek. De a tűz már régóta égett s Pozsonyban, a karok és rendek szivében is égett.
A nagy nap vezéreit ismerjük. Nevüket egyaránt őrzi a történelem és a hagyomány.
De kikből állott hát a tábor?
A Muzeum kertje akkor valamivel nagyobb volt, mint most. Azóta a körut javára lemetszettek belőle pár száz négyszögölet. Fákkal se volt ugy tele, mint most. Szobroknak, virágágyaknak hirük se volt. Az a diszes vaskeritése se volt meg, a mi most megvan. A Sándor-utcza, Esterházy-utcza és Muzeum-utcza felől korhadt, rongyos deszkakeritéssel volt körülvéve. De azért a népgyülés még se foglalt el nagyobb tért, – csak a homlokzat és főlépcső előtti kis mezőt töltötte meg a sokaság. Az utczai közlekedést épen nem akadályozta.
A város lakossága épen más volt, mint most.
A városnak nem nyolczszázezer lakosa volt, mint most, hanem csupán nyolczvanezer. Buda nem számitott. Annak német népe és hivatalnokserege száz mértföldnyire feküdt Pesttől és a nemzeti mozgalmaktól.
Zsidó nem lakott Pesten. Alig egy-két család. A zsidók kiváncsi s könnyen hevülő serege nem szaporithatta a sokaságot.
Szocziálisták és asztaltársaságok nem voltak. Összebeszélésre ötvenezer embert, mint most, a köztérre ki nem állithattak. Czéhek voltak ugyan, de azok csak ünnepi napra seregelhettek össze.
A polgárok, kertészek, tehenészek, mezőgazdák, kézművesek nagy része német volt; – Petőfire, Jókayra, országgyülésre semmit se adott; – hogy a magyar nemzet mit kiván, azzal semmit se törődött; – egy pont vagy tizenkét pont, neki az egészen mindegy volt. Sváb volt, tót volt, kucséber volt; a magyar beszédből egyetlen szót se értett.
Mégis volt tábor.
Néhány száz jurátus és fiatal ügyvéd. A ki véletlenül itthon maradt. A jurátusok nagy része Pozsonyban volt a királyi tábla mellett az országgyülésen.
A vármegyeház maga kiállitott vagy ötven főnyi sereget. Kemény magyar volt az egész.
A magyar czéhek örege-apraja elment a népgyülésre. A csizmadiák, a szücsök, a magyar szabók, a molnárok, a kálvinisták el nem maradtak volna a világért se.
Az irók, költők, tudósok, hirlapirók, tanárok akkor magyarok voltak mind. Azok teljes számban jelentek meg uton-utfélen, kávéházakban s a Muzeum lépcsőzetén.
De az egyetemi fiatalságból nem maradt el talán egy se. Számra nézve felényi se volt ugyan, mint ma, de ott volt s egyetlen szent érzés uralma alatt volt az egész fiatalság.
»A pesti ifjak!«
Ez volt a márczius 15-iki népgyülés hivatalos neve. Az országgyülésen nem is nevezték másként az egész mozgalmat. A pesti ifjak kiáltványa; igy ismerték a tizenkét pontot.
A népgyülést természetesen be nem jelentették semmiféle főkapitánynak és rendőrségnek. Engedélyre nem volt semmi szükségük. Se elnököt, se jegyzőt nem választottak; se rendőr, se kerületi kapitány ott nem hallgatózott. A hol jurátus és egyetemi fiatalság nagy számban volt: ott nem is volt tanácsos a rendőrnek kölletlenkedni. A legmagasabb állami tekintélyt, rendet, csendet, biztonságot megőrizni elég volt a megyei alispán: Nyáry Pál.
Bizony más világ volt, mint a mai!
Két esztendő mulva Budán voltam s a Gellérthegy tövében laktam, Tómics gazda volt a szállásadóm. Gazdag szücs volt, rácz nemzetség volt, de abból a fajtából, a melyikből Damjanics. Igaz rácz volt, de azért lelkéből ragaszkodott hozzánk.
Meg akart tanitani a szerb nyelvre s egész napon át mesélgetett. Rá került a szó a nagy napra is. Furcsán adta elő annak történetét.
– Az a Szupics – ugymond – az volt az oka mindennek. Átküldtem a Heidelberg boltjába, a birkabőrös boltba Pestre korán reggel. Azután haza jött s annyit hazudott itthon, hogy a legények mind ott hagyták a műhelyt s átmentek Pestre. Volt ötvenkét legényem, fele magyar, fele rácz. Egyik nyáj nem értette a másikat, de azért átment forradalmat csinálni mind. Azután honvéd lett mind. Azután meghalt mind. Egy se jött vissza a gazember – ott maradt mind. Az én jó legényeim! Abban az esztendőben egy ködment se készitettek el azután!
Pergett az öreg Tómics könnye. A ködmenért is, a honvédért is, az ötvenkét jó legényért is.
Tómics gazda ennyit tudott. Magam nem lehettem ott a Muzeum lépcsőin tartott gyülésen. Gyerek voltam. Hanem ott volt Bakonyaljáról, Berhidáról Karácson János egykori jó barátom s vármegyei tiszttársam. Ő beszélte el nekem ugy, a hogy leirtam.