A KERKAPOLYAK.
I.
(A Kerkapoly név. – A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. – Az áttelepedés története. – Padányi Biró Márton püspök. – A kis-lődi nemesek. – Balaton Udvari határa. – A nemesi előnév természete. – Az előnevet hajdan nem a király adta. – A Szalók, Karcsa, Kisfaludy, Jókay, Eötvös, Deák nemzetség előnevei. – A Kerkapolyak előnevei.)
A Kerkapolyak is Bakony fiai, meg kell hát róluk emlékeznem.
Hiteles okirattal s élő tanukkal nem igen tudnám bebizonyitani, hogy csakugyan Bakony fiai, de firól-fira szálló családi hagyományok igy emlékeznek. Elmesélem, a miről emlékeznek.
De jöjjünk először tisztába a névvel.
A mi életünkben a nagy miniszter neve és működése lobbantotta magas lángra a család hirét, nevét, dicsőségét. A nagy minisztert az országos nagy közönség s a hirlapi sajtó rendesen Kerkápolyi és Kerkápoly néven nevezé. Ezt a nevet a család soha nem ismerte és soha nem használta. Ellenben a jó falusi nép Zalában, Veszprémben, Somogyban szerette a Kapolyi nevet használni. Kapoly nevü falu ott van Somogyban s a köznép egészen természetesnek találja a vezetéknevet e falu nevéből alakitani. Minek is a Kapolyi név elé a Ker-szótagot tenni? Ha valakinek Székesfehérváry volna a neve, a köznép bizony csak Fehérvárynak ismerné.
A nemesi családok krónikása, Nagy Iván, a Kerkapolyi nevet ismeri. Nem tudom, honnan. A nemességszerző első ős 1685-ben kapta a czimeres nemeslevelet. Ezt én nem láttam. Meglehet, ebben van a Kerkapolyi név, noha nem valószinü. Maga a nagy miniszter mindig Kerkapoly szót irt, a mikor nevét irta. De nem ugy mondta szóval, a hogy irta. Ugy mondta: Kerkapoli.
Igy van e szóval az egész nemzetség minden tagja. Ugy kell tehát tollal irni és szóval ejteni, a hogy a nagy miniszter cselekedte.
A család nemessége tehát nem nagyon régi. Alig terjed hét nemzedékre. A névből magából azt kellene következtetnem, hogy a család délszláv eredetü vagy legalább horvát eredetü. A szláv nyelveket nem ismerem. De sokszor olvastam, hogy például Rigó-Mező szerbül Kosszovo-Polje. Sokszor hallottam, hogy Kerka-Völgye vagy Kerka-Mezeje horvátul Kerka-Polje. Zalában is van Kerka nevü folyó, partjain és közelében már horvátok, vendek laknak s annak mellékét Kerkapoljének nevezik. Minden látszat arra utal, hogy a Kerkapoly név innen és igy keletkezett.
Szinte bánnám, ha arról kellene meggyőződnöm, hogy a család nem magyar eredetü. Testben, lélekben, a szellem óriási őserőiben, de még gyöngeségeiben is a család valóságos magyar fajbeli. Nemzetünk történelmének legnagyobb alakjaiból német, szerb, oláh ugy is elorzott már jó csomót. Nem szivesen adnám nekik a Kerkapolyakat is.
A Bakony-vidéki eredetet tisztán szóbeli hagyomány tudja és bizonyitja. De a mult század elejétől kezdve már én is tudom és bizonyitom, a mint elbeszélésem folytán majd kitudódik.
Kerkapoly I. Ferencz, a nagy miniszter ősapja, Balaton-Udvariban lakott. Ott volt ugynevezett kisnemes. Ott volt kis birtoka, kis háza, jó szőleje, semmi jobbágya. A régi Kerkapoly-ház ma is megvan. Egyszerü, szegényes ház nádtetővel. Néhány év előtt jól megnéztem. Teteje nem is lehet más, mint nád. A nádat a Balaton ingyen termi. A nádtető sokkal olcsóbb és hasonlithatatlanul jobb mindenféle más tetőnél. Könnyü és tartós. Kevés gonddal száz évig eltart. Nyáron hüsiti, télen enyhiti az időjárást azok számára, a kik benne laknak. Tüzet könnyen fog ugyan villámtól, égő szomszédháztól, de hát egyéb tető is csak elég, elhamvad, ha isten ugy akarja. A mikor pedig már a nádtetőt a zöld moha, fülfű, kövi rózsa egészen benőtte, jobban ellenáll a külső tűznek, mint akármiféle zsindely. Azután a veszett nagy jégeső a cserepet, palát, zsindelyt mind agyon veri, holott a nádtető föl se veszi azt. Okos ember azért a Balaton partján nem is épit másként, csak nádtetőre.
De miként került hát Kerkapoly Ferencz Balaton-Udvariba?
Szomoru ennek a története. Még szomorubb egész nemzetünkre, mint a Kerkapoly-nemzetségre.
A mikor a török kitakarodott hazánkból s a mikor dicső fejedelmünk, Rákóczi Ferencz, a Márvány-tenger partján örökre lehunyta szemeit: a németnek az jutott eszébe, jó lenne Magyarországból kiirtani a magyart. Nem tűzzel, nem vassal, nem fegyver élével, hanem alattomosan, ravaszul, mégis erőszakkal, égbekiáltó igazságtalansággal.
Száz módot talált ki rá.
Az egyik módot a Bakonyban alkalmazta nagy sikerrel. Ott van például az öreg Bakonyban két Lőd nevü falu egymás mellett. Az egyik Város-Lőd, a másik Kis-Lőd. A régi irások szerint hajdanta a két falu egy volt s a neve Leveld volt. Ebből lett Lövöld, ebből pedig lett Lőd. Nevezetes története van Nagy Lajos királyunktól kezdve, de ehhez semmi közünk. A török elpusztulása óta a veszprémi püspökség birtoka volt. Nagy messzeségben rengeteg erdőségei voltak. A legszebb bükkök, cserek, tölgyek, hársak a föld kerekségén. Az igazi öreg Bakony. Mindenütt, a hol most Város-Lőd, Kis-Lőd, Cseh-Bánya, Német-Bánya és Farkas-Gyepü és Koplaló falvak és puszták feküsznek.
A két Lődnek jó magyar, jó nemes és jó kálvinista lakói és birtokosai voltak, kiváltképen Kis-Lődnek. Itt birt és lakott különösen a Kozma- és Kerkapoly-nemzetség is. Az a Kozma-nemzetség, a mely a mi időnkben Kozma Sándort, a nagy főügyészt és Kozma Ferenczet, a világ legnagyobb lóismerőjét, adta nekünk. E családnak még a nemesi neve is Leveldi Kozma.
Mária Terézia magyarpusztitó korszakát élték őseink. A veszprémi püspök Padányi Biró Márton volt. Van neki még némi irodalmi neve is. De erős nagy úr volt, hatalmaskodó indulattal. Származása és egyénisége tiszta magyar, vallása buzgó, lelkes római, a minthogy a veszprémi püspök más nem is lehetett, de politikája kutyahitü német. Igy tetszett a magyarirtó kegyes királyasszonynak.
Padányi Biró Márton püspök úrnak nem tetszett a kálvinista magyar se szomszédnak, se alattvaló jobbágynak. De ha jobbágya volt, könnyen elbánt vele. Elvette ökrét, lovát, gunyáját, gyerekeit s minden jószágát, magát pedig szélnek eresztette, pokolba kergette, bujdosásra vagy áttérésre birta s a ki nála maradt, németté tette. Igy tettek a nagy uraságok is, az Esterházyak és a Zichyek s a nagy egyházi rendek is, a zircziek, a Benczések, a veszprémi káptalan. Ma mind jó magyarok, de akkor bolond volt a divat. Igy lett tele az öreg Bakony apró-cseprő, kisebb-nagyobb sváb faluval. A honából, szülőföldéről kivert szegény magyar föld népe akkor még nem mehetett Amerikába, elszéledt erre-arra. Nagy a világ.
A nemes emberrel nem lehetett elbánni ily könnyü szerrel. A nemes emberre nem hajtott rá oly könnyen se iró, se biró, se végrehajtó. Ha pedig hajduval akart volna rátámadni valami nagy uraság: a nemes ember nagyon hamar fokosra, kardra, puskára kapott s arra se volt röst, hogy segitségért beszóljon Szent-Gálra, Vámosra, Adáz-Tevelre vagy egyik-másik közeli nemes faluba. A nemes ember mind atyafinak, mind egy ősi családhoz tartozónak érezte magát.
– Ne hagyjuk az atyafiakat! Ránk is kerülhet a sor.
Ez volt a jelszó.
Nehéz szó, erő is volt mögötte. Padányi Biró Márton püspök úr sehogy se látta tanácsosnak a kis-lődi nemesek ellen hatalmaskodást kezdeni. Hanem szemre birta őket szép szóval, álnoksággal.
– Lássák be a nemes urak, békén egymás mellett nem maradhatunk. De én rosszat nem akarok még se, pedig volna erőm, hatalmam mindenre. Hanem van nekem nagy darab földem a Balaton partján, odaadom cserébe. A nemes uraknak ugyan terhükre esik a költözködés és épitkezés, de én ezt is szivemre veszem s minden kis-lődi tiz hold földért adok a Balaton partján husz hold földet.
Igy beszéltek a püspök úr is, küldött emberei is, sőt utóbb még a járásbéli megyei tiszt urak is. A püspök úrnak, ha úgy akarja, messze ér a karja.
Jól van no! Gondolkodóba estek a nemes urak. De legelőször mégis meg kell nézni azt a Balatonparti darab földet.
Megnézték. Megmutatták nekik azt a földet, mely a három Dörgicse alatt a hegyek lábán Akali és Örvényes közt elterül mind a viz partjáig. Ebből bizony kikerül tiz hold helyett husz hold.
Ritkás erdővel, vénhedett cserfákkal, vadrózsa és kökénycsalitokkal volt benőve az egész terület. Valami kis szégyenlős patak is csörgedezett rajta.
– Irtani kell itt atyafiak!
Hát hiszen az se nagy dolog. Nem őserdő az az erdő.
– Hát ha a földje nagyon köves?
Vágjunk belé. Száz helyen is belevágtak a likvágó kapával. Bizony volt ott kő elég. Még pedig ökölnyi apró mozgó kő. De azért televény is akadt. Helylyel-közzel lehet szántóföldet csinálni, legelőnek épen türhető, bor is jó terem a dörgicsei hegyek oldalán, éhen halni épen nem szükséges.
Hanem azért mégis csak rossz csere lesz az. Nem lehet azt ugy sebtében elfogadni.
Megint csak előálltak a püspök úr besugói, üzenethordói, küldött emberei.
– Gondolják meg a nemes urak jól, de azért ne sokat késlekedjenek. A püspök úr nagy úr, prókátor kezébe adja az egész falut. Neki nem kerül semmibe, hiszen ott vannak az uradalmi fiskálisai Veszprém-, Zala- és Somogyvármegyékben. Nem is egy, hanem három. A király az ő pártját fogja. A Kanczellária, a Konzilium, a Nádorispán, az Országbiró, a főispán, mind az ő kezére dolgozik. Mit ér ilyen hatalommal szemben nemzetes uraimék minden erőlködése? Eltart a pörösködés huszonöt esztendeig. Azalatt a költség koldussá teszi nemzetes uraimékat. Ha sovány is az a csere: mégis csak jobb lesz azt elfogadni!
Minden nemes kálvinista magyar család fölkerekedett Kis-Lődön s átköltözött a Balaton-partjára. Átköltöztek a Kozmák és Kerkapolyak is. Egyes egyedül a Vida-család maradt meg Kis-Lődön. Meg is verte az Isten. Nem segitett rajta az se, hogy áttért a püspök úr kegyes hitére. Utóbb nemességét is elkorhasztotta az idő. Németté lett, svábbá lett, a faszénégetést és talicska-csinálást is megtanulta. Mikor ezelőtt épen negyven esztendővel kezembe vettem a falu magyarságának ügyét, akkor már egy Vida-sarjadék se tudta beszélni ősanyáinak édes magyar nyelvét.
Ez is furcsa eset volt, másutt mesélem el.
A nemzetségek szóbeli hagyományai szerint igy kerültek a Kerkapolyak a Balaton partjára. Eredetileg hát az öreg Bakony szülöttei ők.
Az illető családok hagyományai szerint sok kálvinista nemes család mozdult akkor ki ősi örökéből. Emlegetik a Gondol, Sebestyén, Sólyom nemzetségeket is. Valamennyi költöző nemzetség nem is Balaton-Udvarira szállott, szálltak Szent-Gálra, Szent-Antalfára, Köves-Kállára, Monoszlóra, Tót-Vásonyba, Akaliba és Balaton-Füredre is.
De a nagy miniszter épen bakonyi termés. Ott született Szent-Gál községében. Apja ott élt, ott halt. Ott van eltemetve a régi temetőben. Majd megnézzük sirját is.
A kis-lődi nemesek nem jártak szerencsével. A csere nem jól végződött. Ivadékaiknak volt okuk megsiratni.
A falut fölépitették, ma is áll. Közvetlenül a Balaton partjára épitették, hogy a kacsák, libák utczáról, udvarról egyenesen mehessenek a vizre. De a rák, hal, csuka és kárász is kéznél legyen minden pillanatban, ha a nemzetes urnak kedve kerekedik hozzá. Nincs is olyan falu több a Balaton partján, talán csak még Györök, mely annyira a viz mellé huzódott volna, mint Balaton-Udvari.
A ritkás erdőket, csalitokat, ligeteket kiirtották. Csináltak kertet, legelőt, szántóföldet, kopasz mezőket. Akkor tudódott ki igazán, micsoda átokverte vidék az.
Eke, kapa megbolygatta azt a vékony, aszufüves televényt, a mely a kavicstengert a ligetek árnyékában beboritotta. Megmozdult és felszinre került a fehér kavics. Nem termőföld ez se fönt, se alant; nem is szirt, nem is kőpad, hanem mozgó kavics, melyet ezer év óta hordanak le a felhőszakadások a három Dörgicse hegyeinek oldaláról. S ha mélyen ásnak, kutat furnak, a föld mélységeiben sincs egyéb, csak mozgó, recsegő fehér tört kavics.
Jöttek a záporesők, felhőszakadások s a megbolygatott kis televényt lesodorták. De azért hoztak helyette uj kavicsot. Jöttek a viharok Dobos-tetőről, Somlyó felől, az öreg Bakony tetejéről s a mikor szárazság uralkodott, még a porszemet is kifujták a kövek közül, bele a Balaton nagy vizébe. A Balaton-melléki viharhoz semmi se hasonlit. Oly hirtelen jön az, hogy meg nem érzi se pók, se zöld béka, se állat, se ember. De nincs is ott zöld béka se. Az is csak ott szeret tanyázni, a hol egyéb zöldség is akad. Itt pedig nem akad. Az ökörfarkkóró se magasabb arasznyinál, a kutyatej is előbb elszárad, semmint virágját kinyithatná. Gombafélének hire sincs. Még a földi moha is sorvadásban szenved. Itt-ott látni csak fülfűt, kövi rózsát, a mely a sima sziklapadon is meg tud élni. De az is mind el van gémberedve. Köröskörül, a merre a szem lát, nem lát egyebet, mint kövecstengert. Ez a köves Arábia sivataga. A csörgedező patak is rég kiszáradt. Fönt, a hegyek alján még van forrása, tavaszonkint ki is tör üde vize, de azután a sivatagon csakhamar elmulik. Malmot se lehetett rajta fentartani. Épitettek ugyan, de utóbb még a kövét is elhordták a viharos szelek. Itt-ott egy-egy busuló kökénybokor, az se hoz gyümölcsöt soha. És sárga, apró vadrózsa, hogy legyen valami legalább, a mi a vigyázatlan gyereket, állatot véresre karczolja. Lábnyi hosszu óriási gyikok czikáznak néha az ember előtt. Szinte nehéz elgondolni, miből élnek.
Ilyen lett a vidék. A falu temetőjét, a temető sivatag képét, a sziv alaku sirkövek történetét leirtam már a »Két temető« czim alatt a »Balatoni Utazás Vége« czimü munkámban. Igazán irtam le. Olyan az egész környék.
Ide telepedett hát le a kis-lődi kálvinista magyar nemesség. De magyar maradt és szabad és független, habár szegény is. Mégis jobban járt, mint a Kis-Lődön maradt Vida-nembeliek, a kik németté váltak és robotossá.
De az unokák már megkisértették, nem lehetne-e Udvariból menekülni. Nemzetes Kozma Ferencz uram már ügyvéd lett, tekintetes úr lett s el is költözött Somogyvármegyébe Kőröshegyre s onnan még tovább, a belső Somogyba. De vele s gyerekeivel, a nagy főügyészszel s unokáival, a költőkkel, Kozma Bandival s Bárd Miklóssal ez elbeszélésem folyamában már nem lesz dolgunk. Csak később egyszer emlitem meg tisztes nevét. A Kerkapolyakról kell folytatnom elbeszélésemet.
A Kerkapolyak több ága is elhagyta Udvarit.
István, a hires követ és alispán, már Kővágó-Eörsön lakott s ott volt tekintélyes birtokos. Testvéröcscse, János, a nagy miniszternek édes apja, már Veszprémvármegyében vert gyökeret s nem is kisebb helyen, mint Szent-Gálon a királyi vadászok között.
Ezekről kell elmondanom, a mit tudok s a mi megérdemli nyájas olvasóim figyelmét.
A nemességszerző I. István 1640 körül született s a hóhér-királytól, I. Lipóttól szerezte meg – mint emlitém – 1685-ben czimeres levelét. A család nemesi előnévül e szót használta: Kővágó-Eörsi. Benne van-e e szó a levélben: nem tudom. De épen e nemesi előnév használata bizonyitja, hogy valami köze már a tizenhetedik század közepén is volt Kővágó-Eörshöz.
E falu különben szintén Balaton-parti falu, noha nem közvetlenül a partra épitve. Hatalmas nemessége s kitünő birtokosai voltak hajdan is s vannak még ma is. Kerkapoly-ivadékok is lakják ma is.
A nemes ember egyébiránt hajdan akár szülőfölde, akár valamelyik nemesi birtoka után szabadon választhatott s használhatott nemesi előnevet. Nem ugy volt, mint most. A királyi adomány nem volt hozzá szükséges. Mi köze is van ahhoz a királynak? Ha a nemzetség maga s a vármegye s a megyei nemesség tudtul vette, elfogadta, jóváhagyta: szent volt a nemesi előnév s azon már semmiféle királyi hatalom változtatni nem tudott.
Az ősi, Árpáddal egyidős Szalók-nemzetség, egyik tagja megszerzi Borsodban Bessenyő birtokot. Ettől kezdve nevezi magát majd Bessenyei Szalóknak, majd Szalók-nembeli Bessenyeynek. Utóbb is századokon keresztül rajta maradt a Bessenyey név. Az igazi Szalókyak Veszprémmegyében vannak. A Marczal vidékén fekszik egymás mellett Nemes-Szalók és Pór-Szalók. Tehát az ős Szalók ivadéka teljes joggal nevezheti magát vagy Szalóki Szalókynak, vagy mind a két Szalóki Szalókynak, vagy ha tetszik: Nemes-Szalóki Szalókynak.
Van egy nemes barátom: Karcsay. Ő még az Álmos vezér korabeli Karcsának egyenes ivadéka. A Csallóközben fekszik egymás mellett a sok Karcsa nevü falu. Tizenhárom falu ugyanazon a néven egy csomóban. Nincs az a postamester a világon, a ki valami levéllel el tudna igazodni, ha mindegyik Karcsának valami jelző neve nem volna. Az egyik például Etre-Karcsa, a másik Damazér-Karcsa, a harmadik Omode-Karcsa. S igy tovább.
Már most néhai nemes, nemzetes és vitézlett Georch Illés urunk, nagy jogtudós könyviró urunk nemesi előneve »Karcsai« volt. De melyik Karcsai? Természetesen Etre-Karcsai. Igy hivták Pozsonyvármegyében: Elias Georch de Etre-Karcsa, magyarul: Etre-Karcsai Görcs Illés.
A puszta »Karcsai« nevet el nem nézték volna neki a nemes urak. Mert ez azt jelentette volna, hogy mind a tizenhárom Karcsától származik a nemesi előnév. Ez pedig nem igaz, tehát nem is szabad. Csak igazi Karcsaynak szabad ez. A kinek őse még együtt csatázott és együtt áldomásozott Álmos és Árpád vezérekkel. Ennek a nemesi előneve tehát minden félreértés elháritása végett latinul igy szól: »Karcha de Tredecim-Karcha«; – magyarul pedig igy szól: »Mind a Tizenhárom Karcsai Karcsay«. Ám mutasson szebb nevet valamelyik skót nemes vagy spanyol hidalgó.
Igy volt Pestvármegyében a »Mind a Hét Kátai Kátay« nemezetség.
Kisfaludy Sándornak, a nagy költőnek, Csák volt az igazi családi neve. Egyik őse megkapta Sopronvármegyében Kisfaludot s elnevezte magát Kisfaludi Csáknak. Csak azért, hogy a többi Csákkal össze ne zavarják. Rajt maradt a Kisfaludy név egyéb nemesi előnevekkel.
A Jókay-nemzetségnek nem a király adta az »Ásvai« előnevet. Az én nemzetségemnek se a »Ráczkevi« nemességjelzőt. Mégis joggal használjuk sok száz év óta. Deák Ferencz nemzetségének semmi nemesi előnevet nem adott I. Lipót, a hóhérkirály. Deák Ferencz teljes joggal használhatta a »Zsitkóczi« vagy a »Zalatárnoki« előneveket, mert ezek Deák-birtokok voltak. Kétséges, vajjon a »Kehidai« előnevet joggal használhatta volna-e? Ő ugyan nem is használta, de az országgyülés ezt az előnevet irta föl temetésekor nemesi czimerére. Ostoba észszel. Mintha bizony ez a szó: Deák Ferencz nem százszor többet jelentene, mint ez a szó: Kehidai Deák Ferencz.
Balgatag korszak. Léha nemzedék. Hitvány utódok!
Hajdan a nemesség disz volt, vagyon, erő, hatalom, jog és szabadság volt s akkor a nemes szabadon alkothatta előnevét. Most a nemesség semmi. Csupa hivalkodás. Léha lelkek silány vágya, nevetni való törekvése. S most a nemesi előnevet valami nagy és szent dolognak tartják.
Nem is tekintik semminek, ha nem a király adja s nem kutyabőrön adja. Legfölebb a kutyabőrt engedik el.
A ki nemesi előnevet királyi adomány nélkül használ: idézik a rendőrségre, huzzák-vonják, el is itélik, szakértőket is mozgósitanak ellene, mintha fölgyujtotta volna a szomszéd kazlát.
Buta német ész. Ha valaki y betüt használ i betü helyett, azért is pörlik, büntetik és megbélyegzik. A lapok czikkeket irnak miatta s követelik az y betü sérthetlen szentségét.
Hát most itt vagyunk. De másfél száz év előtt még nem jutottunk idáig.
A Kerkapoly-nemzetség feje és öregje teljes joggal vehette föl a »Kis-Lődi« és a »Balaton-Udvari« nemesi előnevet. Nem ezt vette föl, hanem a »Kővágó-Eörsi« nevet, minthogy e faluban volt legnagyobb, legtekintélyesebb nemesi birtoka.
II.
(A nemességszerző Kerkapoly. – Kerkapoly István, a jeles alispán. – Házassága. – Deák Ferencz társai Zalában. – Az alispán második házassága és halála. – Gyerekei. – Móricz, Tivadar, Balázs. – Csuzy Pál végrendelete. – A hires Csuzy-pör. – A becsehelyi rettentő éjszaka. – Az én munkám a pörben. – A nagy miniszter édes apja. – Édes anyja Bodor Zsuzsánna. – Milyen asszony volt? – Gyermekeik.)
Adataim a család leszármazására s elágazására nézve nem tökéletesek. Legalább az első két ízről nem.
Az én adataim szerint a nemességszerző ősnek, I. Istvánnak, fia I. Ferencz volt. Ez már Balaton-Udvariban lakott, legalább élete második felében. 1725 körül született s felesége Sebestyén Juliánna volt. Okos és szerző ember volt – ezt jegyzi meg róla a szóbeli hagyomány.
Ennek fia, I. János, a nagy miniszter öreg apja. 1756-ban született s 1808. évi április 4-én halt meg. Felesége, Szent-Király-Szabadjai Cseh Erzsébet. Bölcs férj, derék feleség. Gyermekeiket gondosan nevelték s a magasabb iskolákon tanittatták. Több helyütt volt birtokuk s azt jókarban tartották s tetemesen szaporitották.
Ezeknek volt elsőszülött fiuk Kerkapoly II. István, a hires alispán és követ.
Nem akarom életrajzát egészben összeállitani. Zalavármegye közönségének feladata ez. De életének és közpályájának némely részletére mégis ki kell terjeszkednem.
Kerkapoly István, István néven a II-ik, a túl-a-dunai tisztes birtoku köznemes szokott nevelésében s minden jó tudományában részesült. Ő még Balaton-Udvariban született, noha utóbb életének egész felnőtt ifju- és férfikorát Kővágó-Eörsön töltötte. Itt volt állandó lakása, uri háza és szép birtoka, melynek némely része lenyult a Balatonig, sőt – mint nemesi birtok – kiterjedt a Balaton vizére is. Nádlás, halászat és rákfogás dolgában ez is ért valamit. De nemes urnál pénzbeli értéket alig képviselt. A nádat megtartotta saját gazdasági czéljaira. Legfölebb kölcsön adott pár száz kévét jó barátnak, atyafinak, jó szomszédnak. Rákot, halat készpénzért el nem adott volna soha. Világ csodájaként emlegették volna. Világ csufja lett volna a neve. Akármennyit fogtak jégen, vizen halászai, cselédei, ha kocsiszámra fogtak is, abból eladni nem volt szabad. Igy hozta magával a nemesi jó erkölcs és a tisztesség. Sőt áldozattal járt. Mert a hal- és rákbőség alkalmából lakomát kellett rendezni s arra meg kellett hivni boldog-boldogtalant. Még a czigányokat is. Vidámság lett belőle, dinom-dánom. Ha mégis sok volt a hal, ha igy se fogyhatott el: akkor meg kellett emlékezni a tiszteletes urról, a rektor urról, nótárius urról, a szolgabiróról és pandúr-hadnagyról, az atyafiakról és jó barátokról. Mindenüvé kellett küldeni nagy nyalábot. Azután a halászok, cselédek, nyájőrzők is megkapták a maguk bőséges jutalékát.
Kerkapoly háza vendégszerető ház volt. Sok gyermek is volt. Öt fiu, három leány. A kényelmes uri lakás gyakran ugy megtelt, hogy az ember alig talált helyet, hova tegye bundáját, süvegét, tajtpipáját. Deák Ferencz is ellátogatott oda rendesen. Egyszer egyik szép tajtékpipáját el is vesztette ott szépen. Pedig maga is emlékként kapta nemes Gömörvármegyétől. Anno 1835. Valami jókedvü nemes atyánkfia emelte el, hogy valamikor eldicsekedhessék: ime, ez még Deák Ferencz pipája volt. Sokszor megfordult a háznál Kisfaludy Sándor is, Zala nagy költője.
De ne ugorjunk az események elé.
A pápai öreg kollégiumot Kerkapoly II. István se kerülhette el. Azután megszerezte az ügyvédi oklevelet. Azután házasságra gondolt.
Volt a nagy-vázsonykeői uradalomnak egy jeles embere: Kelemen Ferencz s felesége, Murmon Jozéfa. Nyilt, szép uriház hős Kinizsy Pál régi várában. Két leány volt a háznál. Róza és Klementina. Veszprémvármegyéből a daliás Puzdor Dániel viaskodott az egyikért. Gazdag nemes ifju, sok ezer holdnyi Bakonynak az ura. A másikért pedig Kerkapoly viaskodott Zalából. Délczeg fiu ő is, noha Puzdorhoz képest szegény fiu. De ő elnyerte annak kezét, a kiért lángolt s azután Puzdor Dániel is elnyerte a magáét.
Kelemen Róza lett hát Kerkapolyné, a délczeg fiuk és ragyogó szépségü leányok édesanyja.
Az ifju férj csakhamar a szigligeti uradalomnak lett fiskusává. És csakhamar főszolgabiró a tapolczai járásban. Esze, becsülete, az emberekkel való bánásmódja meghóditotta számára a vármegyét. Jó barátja lett a keszthelyi gróf is, a nagy Festetich György fia.
De jó barátja lett Deák Ferencz is. A mi nagy szó.
Zala volt az ország vezérlő vármegyéje 1825-től kezdve. Eleintén el-elragadozták tőle a babért Sopron Felső-bükki Nagy Pállal, Bars Galantai Balogh Jánossal, Borsod Ragályival és Palóczyval, de mindez csak ideig-óráig tartott. A mint Zala Deák Ferenczet küldte az országgyülésre, azóta Zala vezérségét el nem vitatta senki. Még Széchenyi, még Wesselényi is szivesen engedte neki át a vezéri pálczát.
De hát csupán Deák Ferencz alakja és egyénisége volt ennek egyedüli oka?
Nem. Még maga Deák Ferencz is csak barátai társaságában lett azzá, a mivé lett.
Minő társaság volt az!
Deák Antal, a komor bölcs, a szigoru római jellem!
Oszterhuber-Tarányi József, a kinek lelke nem ismert nagyravágyást, de ismerte, érezte és teljesitette a magyar nemes minden szent kötelességét.
Kisfaludy Sándor, a lánglelkü költő, a kinek lelke utóbb aggódott s érzelmei hüvösebbek voltak, mint koráé, de a kit a magyar fajáért lobogó lelkesülésben soha senki felül nem mult. Sem, a kik előtte, sem, a kik utána éltek.
És Csányi László, függetlenségi harczunk egyik kormányzója s legdicsőbb vértanuja!
És Kerkapoly István, a vármegyének bölcs és nyugodt kormányzója, országgyülési követe s hosszu időn át alispánja.
Sok lánglelkü férfiu vette körül Deákot Zalában, most csak ezeket emlitem föl.
Ha ezek nincsenek, Deákot a maga zajkerülő és nyugalomáhitó lelke sohase engedte volna az ország élére állani s a nagy világ sokadalmába belekeveredni. Megmaradt volna kehidai bölcsnek, a kit az ország nem tudott volna fölfedezni. De ezek kérték, ezek biztatták, sulyos aggodalmaiban ezek vigasztalták s szelid és nemes erőszakkal ezek szoritották előre-előre!
E férfiakhoz volt méltó Kerkapoly István.
Neje, a szép Kelemen Róza, korán elhalt. A mikor elhalt, még kisebb leányok, fiuk voltak a háznál. Még jól esett volna, hogy anyjuk legyen. Maga Kerkapoly is még erős, délczeg férfiu volt. Alig ötvenöt éves. Uj házasságra gondolt. Talált is magához való derék, nemes urnőt. Özvegy Forintos Ferencznét Mihályfán, Sümeg mellett, Zalavármegyében. Márczius 3-án volt az esküvő a menyasszony templomában 1848-ban. Fényes esküvő. A vármegye hires első alispánja a vőlegény. A menyasszony is vagyonos, nagy zalai nemzetség. Tiz napig éltek együtt. Még a mézes heteket élték, feleségét még haza se vihette Kővágó-Eörsre. Agyában vérömlés támadt s meghalt 1848. évi márczius 13-án. Holttestét Kővágó-Eörsre szállitották s nagy gyászszal ott temették el. Temetésére megjelent az egész vármegye. Ekkor volt 58 éves.
Maradékairól is szólnom kell.
Legidősb fia: Kerkapoly Móricz. A vármegye nemesi testőrré választotta. Deli, szép szálas ifju. Onnan átment a Koburg-huszárezredhez főhadnagynak. A függetlenségi harcz alatt a nemzet mellé kellett állania. Kapitány lett azonnal s azután a Nádor-huszároknál őrnagy. A szenvedésből is ki kellett részét vennie. Hét évig nyomorgott várfogságban. Vas a kezén-lábán. Kiszabadulása után a szép Sümeghy Marit vette el feleségül Söjtörön. E kiváló urnőről szóltam már röviden »Deák Ferencz és családja« czimü művemben. Édes apja Deáknak egyik legjobb barátja. Az urnőt leánykorában ugy szerette Deák, mintha saját édes leánya lett volna. Ő volt a legbuzgóbb házasságszerző. Az 1869-iki országgyülésen Zala tapolczai kerületét képviselte Kerkapoly Móricz. A halál 1889-ben rohanta meg mintegy 70 éves korában. Két leánya volt. Fiuága kialudt.
A második gyermek leányka volt, Jozéfa névvel. A hirneves, egykor fölötte gazdag Diskay-nemzetségből lett Diskay Lajos felesége.
A harmadik gyermek is leányka volt: Amália, másik ágból származott Kerkapoly Sándor felesége. Férje korán elhalt. Ezelőtt ötven évvel. Ő maga, mint mindenki által tisztelt agg urnő, ma is él az ősi birtokon Kővágó-Eörsön. Közel nyolczvan éves.
A negyedik gyermek az én Kerkapoly Tivadar barátom. Ma is él, ma is jókedvü, Szent-Gálon, Veszprémvármegyében. 1829-ben született. Ifju korában ő se lehetett más, mint honvéd és hős. A szó teljes értelmében száz csatában viaskodott s azt se tudja, hány sebet hozott haza. De mikor hozta haza? Ha e kérdésre meg lehetne felelni! Élete ragyogó regény. Világos után besorozták az osztrák hadseregbe. Ott is méltó maradt magához s nevéhez. Átment a lengyelekhez s a hős nemzet utolsó szabadságharczát is végigküzdötte 1863-ban. Megint elbukott a hős nemzet s ő kettétört kardjával akkor jött haza. Három gyermeke van. Köztük egy ifju tartja fenn majd ágát.
Az ötödik gyermek Kerkapoly Balázs. Gyönge ifjukorban bár, de ő se lehetett más, mint vitéz honvéd. Harmincz éve halt meg. 1861-ben vármegyéje az alkotmány pillanatnyi helyreálltakor főlevéltárnokává választotta.
E tiszti állásában rettenetes balesete támadt. Ha röviden is, meg kell emlitenem. Nekem is volt vele dolgom.
Egerszegen van a vármegyei levéltár. Ott végzi hivatalos dolgát, ott pipázgat a főlevéltárnok.
Egyik napon hire futamodik, hogy Csúzy Pál, a hires becsehelyi nábob, nagy beteg, talán meg is hal. Egyenes örökösei alig vannak, de végrendelete ott van a levéltárban. Kerkapoly Balázs őrzi, a főlevéltárnok. Az uradalom négyezer hold, hatalmas erdők, számtalan lábas jószág, juhnyájak, kondák, sok pénz, sok bor, sok eleség, tele kastély, tehát bizony nagy örökség, nagy dolog.
Megjelenik a főlevéltári hivatalban egy tekintélyes ügyvéd. Jó családbeli, előkelő név, Kerkapolynak régi ismerőse, jó barátja.
– Jó reggelt, pajtás!
– Hozott isten! Mi járatban jösz?
– Sürgős dolgom van nálad. Az öreg Csúzy ebül van. Becsehelyre kell indulnom. Nesze!
Elővesz egy irást s odaadja Kerkapolynak.
Az irás az első alispán sajátkezü irása, melyben elrendeli, hogy a Csúzy Pál-féle végrendelet kiadassék s utasitja a főlevéltárnokot, hogy Sk. L. hites ügyvéd elismervényére az ő kezébe haladéktalanul adja át azt.
– Szivesen, pajtás!
Nézi a könyveket, rögtön megtalálja a végrendelet számát, ki is veszi helyéből, át is adja az ügyvédnek, az ügyvédnél már kész is az elismervény, azt átveszi, beiktatja s az alispáni utalványnyal együtt a végrendelet helyére teszi.
Rendben van minden. Tökéletesen jogos és törvényes az eljárás. Az ügyvéd el is száguld a végrendelettel, a kapu előtt várta már kocsija.
Mi hiba lehetne a dologban?
Az alispán nagy tekintélyü és szigoru ember. Épen ott van most is a vármegyeházban saját hivatalos szobáiban. Egy percz alatt meg lehet kérdezni. De mire való megkérdezni? Az irást és aláirást jól ismeri. A hivatalos pöcsét is rendben. Még a papiros is a vármegye papirosa. Az irást is most irták, a porzó még hiánytalan rajta. Micsoda bolond ember lenne, a kinek kétség támadhatna az agyában s oda menne kérdezősködni az alispánhoz?
De hiszen az ügyvéd élő ember, hires család, vagyonos is, ott fekszik elismervénye is, jó ismerős, jó barát, ki gondolhatna valami rosszra? Az is mindennapi dolog, hogy öreg ember, ha egészsége ingadoz, magához veszi végrendeletét s még egyszer átnézi, megfontolja, egyik-másik ponton talán változtat is.
Bizonyára ez az eset Csúzy Pállal, a becsehelyi öreg urasággal is.
Ebédnél összejön a főlevéltárnok az alispánnal s beszélgetés közben véletlenül azt mondja neki:
– No, az öreg Csúzy Pál is kivette végrendeletét, talán meg akarja változtatni.
– Ki adta ki?
– Én magam.
– Ki utalta ki?
Kerkapoly Balázs elnevette magát.
– Ugyan, ne mókázz, kedves alispánom, hiszen te magad utaltad ki. A te irásod, aláirásod, pöcséted.
Az alispán nagyon komoly arczot vágott.
– No, édes barátom, a tüzes istennyila belé is ütött a dolgunkba, mert én ugyan neked se irást, se aláirást, se pöcsétet nem adtam!
De már erre mind fölugráltak az urak. Hallatlan gonosz tett. Soha ilyet nem hallott a világ. Fényes nappal, a vármegye házában hamis irással és hamis pöcséttel koholni alispáni utalványt.
Félben szakitották az ebédet s futottak a levéltárba. Megnézték az alispáni utalványt. Hát az bizony egészen hamis és koholt. Megnézték az ügyvédi elismerést. De az már igazi, ha ugyan az ügyvéd azt is el nem tagadja.
Mit csináljunk?
A végrendeletet megsemmisithetik most már a gonosztevők, tetszésüktől függ s az esetben a jogosult örökösök és hagyományosok végképen elesnek minden örökségtől és hagyománytól. Pedig egy millióról vagy többről van szó.
Hol a pandúrhadnagy? Hol a legügyesebb pandúrkáplár? Hol a leggyorsabb pandúrok?
Utánuk a gonosztevőknek!
No-no, még se olyan gyorsan. Hiszen él az öreg Csúzy Pál. Hátha magáévá teszi az ügyvéd dolgát? Hátha változatlanul hagyja azt a végrendeletet vagy szabad tetszése szerint ujat csinál? Akkor nincs kár, nincs jogsérelem s kinek mi köze a dologhoz? Igaz, hogy a hamis alispáni utalványt akkor is koholta valaki s ezért lakolnia kell, de ez már mégis enyhébb dolog. Nagy családok, ismert nevek vannak kérdésben. Zajt ütni idő előtt nem tanácsos. Végre is egy turóért ne üssük agyon a macskát. Sebten értesiteni kell az öreg Csúzy Pált.
De hogyan?
Telefon nincs, táviró nincs, vasut sincs, Becsehely pedig Egerszeghez még se puskalövésnyi távolság. Az ügyvéd pedig jó három órai egéruttal előre van.
Kerkapoly Balázs nem sokat adott az okoskodásokra. Hiszen koczkán van az ő becsülete is. A legjobb lovakat fogatta be s nyargalt lóhalálában Becsehelyre. Majd ő beszél az öreg Csúzy Pállal.
Öreg éjszaka volt már, a mikor Becsehelyre ért. Rohant a kastélyba. Néhány szoba ablaka vigan világitott. Tehát fent voltak még az uraságok. Az inasok, cselédleányok utját állották. Azokat félretaszigálta s egyenesen berontott a nagy palotába.
Sokan voltak ott. Mind férfiak s mind ismerősök. Csak lassanként kezdte őket felismerni. A nagy tűzben, lángban, sietségben kápráztak szemei. Az első pillanatban senki se szólt, mintha megmerevedett volna mindenki. Legelőször az ügyvédet vette észre.
– Csakhogy itt vagy. Utánad futok!
Azután a szolgabirót s az esküdtet vette észre, a járás tisztviselőit.
– Te is itt vagy, szolgabirám? Te is, esküdt pajtás?
Nagyot lélegzett, kezdett megnyugodni. Hiszen itt a vármegye főtisztviselői, a közigazság hivatott őrei. Még se oly nagy a baj.
Lassubb hangon kezdett beszélni.
– Add vissza, Laczi, azt a végrendeletet, vissza kell vinnem a levéltárba s aztán beszélni akarok az öreg Csúzy Pállal.
Valaki elnevette magát hangosan.
– No, azzal ugyan beszélhetsz.
Oda mutattak az ágyra, a mely fel volt bontva s a melyben öreg ember feküdt. Ősz haja, ősz bajusza, halvány arcza. Keze a takaró alatt. Nyugodtan alszik.
Odamegy, szólitja az alvót. Az alvó nem felel, nem is mozdul. Halott fekszik az ágyon. Az a halott az öreg Csúzy Pál.
Rettenetes jelenet következett. Látta, hogy rablók és gyilkosok barlangjába került. Az a kaczagás mindent elárult. Elszánt, hidegvérü gonosztevőkkel van dolga. Ő magában áll, segitsége nincs. Éjszaka van, körülötte minden idegen. Meg kell itt halni.
Hát hiszen nagyobb baj is van a világon. Látta már ő a halált ott a csatamezőkön. Az se vak, az se bolond mindig. Előrántotta jó huszár-pisztolyát s rárivalt az ügyvédre:
– Adod vagy nem adod, gazember, azt a végrendeletet?
E pillanatban öt pisztoly meredt egyszerre a szeme közé.
Elmondom az esetet főbb vázlatában. Szinte hihetetlen. Közölhetném a neveket is. Régen történt. Senki se él már a szereplők közül. Zalában még mindig sokan vannak, a kik emlékeznek a rettenetes esetre. Még Veszprémvármegyében is él egy-két ismerősöm, a ki nem feledte el. De a neveket még se közlöm. Nagy családok ifjabb nemzedékének fájdalmat okozhatnék. S mire való volna az? A hires Csúzy-per lett belőle. Negyvenöt év előtt az egész ország beszélt róla.
Egyik pisztoly se durrant el a szemközt állók között. Kerkapoly visszanyerte hidegvérét. Ha egyet agyonlő is a gonosztevők közül, ott marad a többi s elvégez mindent, a mit el akar végezni. De ők se merték az egyetlen igaz embert agyonlőni. Nem akartak gyilkosok is lenni.
Hanem többet mertek.
Hamumerő vaslapáton kivettek a kandallóból egy csomó izzó parazsat s az ügyvéd szép gondosan rátette az igazi végrendeletet. Ott égett el, ott hamvadt el a főlevéltárnok szemei előtt. Még azt is jól látta, a mint az égő szikrák ott czikáztak, ott játszottak, ott kergetőztek az elégett papir hamvain.
De ez félmunka volt.
Készitettek uj végrendeletet. Hamisat, koholtat, istentelent. Ráirták a holt ember nevét. Aláirták a tanuk. Hitelesitette nyugodtan a szolgabiró és esküdt. Aláirták szépen s ráütötték a nemes vármegye hiteles pöcsétjét. Olyan igaznak látszó végrendeletet készitettek, mintha az az országbiró, vagy a nemes káptalan előtt készült volna. Nem lehetett benne semmi kétség.
De még fel is olvasták, a hogy szokás. Oda álltak vele a halottas ágy elé. Sőt meg is kérdezték a halottat.
– Ugy-e, ez az igazi végső akaratod?
A halott nem felelt.
Akkor odament hozzá egy ember, vasmarokkal belemarkolt ősz hajába s a holt ember fejét előre hajtogatta.
– Bólints hát, legalább, vén gazember, ha nem akarsz felelni.
S a vasmarok alatt bólintott a halott.
Kerkapoly Balázs, mintha az esze el akarta volna hagyni, oly sietséggel nyargalt Egerszegre, hogy hivatalosan följelentse a Becsehelyen látott-hallott borzadalmas éjszakai dolgokat.
Az álörökösök pedig beleültek az uradalomba, pénzzé tettek minden ingóbingót, levágták az erdőket, élték világukat s pusztává tették az egész gazdaságot.
Egy millióért sokat meg tud tenni a korszerü könnyelmü ember.
Jól van, megtörtént. Nagy botlásai vannak a természetnek is. Ritka és különös bűntett, valamikor és valahogy csak meglakolnak érte, a kik elkövették. Utóbb mégis csak elmulik minden és mindenki. A feledés elboritja örökre a multat.
De hol van hát a megtorlás? Hol az igazság? Hol a rettenetes kórság orvoslása? Hol vagytok ti birák, rendőrök, csendőrök, főtisztviselők, büszke és hatalmas kormányzó férfiak? Álljatok hát elő!
Veszett időket éltünk akkor.
Ránk zudult a Schmerling-nevü önkény német uralma. Egy szép őszi napon elhagyta helyét az ország minden tisztviselője, a ki hazafi volt. Isten tudja, minő férfiak kerültek Zala vármegye élére. A Csúzy-per megindult, a vizsgálatot megkezdették, de csak ugy tessék-lássék módra. A bitorlók a hatalom árnyékába huzódtak. Az olyan férfiaknak, mint Kerkapoly Balázs és szigoru alispánja, hallgatniok kellett. Ha szólnak, betörik a fejüket. Odujokba kellett vonulniok.
Elvégre azok is belátták, a kik a hatalom csúcsán üldögéltek, hogy a Csúzy-pert ugy hagyni, a hogy van, nem lehet. Elvették Zalavármegyétől s Veszprémvármegyére bizták. Csináljon vele, a mit tud.
Igy került utóbb hét-nyolcz év mulva az én kezembe is. Meg nem tudom most már mondani, hányadik fiskus voltam benne. A fiatal ember buzgalmával nyultam bele. A mindenféle irások kocsiderékkal voltak már. Mindenkit az a veszély fenyegetett, hogy belefulad az irásokba. A vármegye huszárjai talicskával hordták hozzám. Gyerek-észszel azt gondoltam, no majd én valahára dülőre juttatom az igazságot. Lakoljanak a bűnösök, diadalmaskodjanak az ártatlanok.
Hiábavaló dicsekedés lett belőle.
Gyarló dolog a biróság. Ha valakit el akar itélni: elitéli, ha az Jézus Krisztus is. Megtörtént. Ha pedig valakit nem akar elitélni, nem itéli el, habár édes anyját kegyetlen halállal gyilkolta is meg. Erre is tudok példát.
A Csúzy-per tetteseit nem akarta elitélni.
Az én törvényszékem ugyan megállta a helyét s azokat, a kik megérdemelték, kegyetlen vád alá helyeztettem, de nem ért az semmit. A királyi táblára került az ügy s ott a terhelő iratok szőrén-szálán elvesztek.
Elförmedtünk. De azért összedugtuk a fejünket uj vizsgálat után láttunk s annyira-mennyire kipótoltuk a hiányokat. Ez se ért semmit. A királyi táblán megin csak elvesztek a fontosabb irományok.
Ejh-hajh! Manó vesződjék az ilyen ügygyel. Minden buzgóságom ugy lelohadt, magam is nevettem rajta. Utóbb a szolgabiró is meghalt, az esküdt is, az ügyvéd is meghalt. Én is elhagytam a vármegyét és szegény jó Kerkapoly Balázs barátom is meghalt. Soha se tudtam neki elégtételt szerezni. Az iratokkal tele lett egy pincze. Most is megvannak, ha negyven év óta el nem fütötték őket.
A hires alispán hatodik gyermeke megint leányka volt. Róza Eösy Imréné, ott lakik az ősi birtokon.
A hetedik gyermek István volt, apja nevét viselte. Tiz-tizenkét éves lehetett 1848-ban, honvédnek be nem vehették. Együtt tanultam vele a pápai főiskolán, noha ő öreg diák volt mellettem. Héviz-Györkön, Pestmegyében hunyt el, mint kedvelt lelkipásztor.
A nyolczadik gyermek megint fiu. A neve: Kálmán. Köves-Kállán lakott. Csekő-lányt vett feleségül. Talán most is él, de már öreg legény.
Ime, a hires alispán ágazata. Maga jeles kormányzó, jeles követ, a nagy Deák testvérek barátja. Nyolcz derék gyermeket adott a hazának. Köztük három hős honvédet, egy országgyülési képviselőt s egy buzgó lelkészt. Emlékezetét ne felejtse a feledékeny korszak.
Térjünk át most a nagy miniszter ágára.
Az alispánnak még négy testvére volt. Az alispán 1789. évi márczius 26-án született. Utána 1791. évi november 7-én II. Ferencz nevü öcscse látott napvilágot.
Ez balaton-udvari birtokos maradt s voltaképen csakis ő maradt az ősi fészekben. Talán tévedhetek, de ugy tudom, ugy értesültem, hogy az ő felesége is Cseh családbeli leány volt Szent-Király-Szabadjáról, mint édes anyja. Két fia és egy leánya maradt. Kerkapoly Sándor uradalmi tiszt volt. Kerkapoly János Köttsére, Somogyvármegyébe költözött s ott volt birtokos. A leány pedig: Juliánna Fehérvármegyébe került Czeczére, mint az ottani jóhirnevü lelkésznek, Töröknek, hitestársa.
Azután következett időrendben a nagy miniszter édes apja, Kerkapoly II. János. Ez volt a hires alispán harmadik testvérje. Szomoru a története, részletesen kell elmesélnem. Előbb azonban megjegyzem, hogy a negyedik testvér, József, 1797. évi julius 9-én született, de hétnapos korában meghalt. Az ötödik testvér leányka volt: Kerkapoly Zsuzsánna, született 1798. évi október 17-én. Életéről, haláláról alig tudok valamit.
Most már nyájas olvasóm türelmét nem fárasztom tovább a család leszármazásának s elterjedésének száraz adataival. Ezentul csak két férfival lesz dolgunk. Az egyik a nagy miniszter, a másik az ő édes apja. Itt már nagy emberi s nagy országos érdekü események közé jutunk.
Kerkapoly II. János 1794. évi deczember 14-én született Balaton-Udvariban. Magas középtermet, hatalmas és bátor lélek. Szép, deli alak, de csöndes, nyugodt természet. Igy mondták nekem, a kik ismerték.
Zalavármegyéből nősült, – most már nem is tudom biztosan: Henyéből vagy Monoszlóból. Mind a két faluban volt feleségének öröksége. Szülőfalva azonban, mint utóbb hitelesen értesültem, mégis Henye, helyesebben irva: Balaton-Nemes-Henye.
Felesége: Bodor Zsuzsánna, Bodor Sándor és Tóth Zsófia leánya, született 1799. évi ápril 6-án. A Bodor-család ma is megvan. Jónevü, tisztes vagyonu kis-nemes család. A leány nagyon szép volt, okos, eszes, egészséges, egyszerü, de nemes gondolkozásu. A jó anyának, a jó asszonynak, a jó feleségnek örök mintaképe. Leánykorában, sőt fiatalabb korában se ismertem, de 1851 óta jól ismertem s huszonkét éven át erősen figyeltem rá. Fia, a nagy miniszter, rendkivüli ember volt, hozzá hasonlót nem is ismertem életemben. Édes anyja megismerésére örökké hajszolt a vágy, megtudni, milyen asszony lehetett az, a ki a nagy minisztert szülte, nevelte s az élet viszontagságos utjain át vezette.
Szép, nemes arczu asszony volt öreg korában is. Kevés szavu, komoly nézésü, végtelenül gondos, takarékos és egyszerü. Gyönyörü szemei voltak. A női szemek minden bája s a férfiszem minden okossága és komolysága megvolt szemeiben.
Mig nagy fia csak egyszerü pápai kollégiumi tanár volt: addig egyszerüségét, takarékosságát, falusi kisnemesi öltözködését s munkaszeretetét mindenki természetesnek találta. Ő maga özvegy asszony és egyszerü szentgáli birtokos s fia csak tanár. A tanár ember lehet világra szóló tudós, lehet nagy vagyon ura, de a régi társadalom felfogása szerint a tanár, ha igazi tanár, még se igazi úr. Hiszen órához van kötve munkabeli kötelessége s az órát meg kell tartani pontosan. Igaz, hogy a vármegye ura már igazi úr, ha semmije sincs is, pedig az ő munkabeli tiszte is órához van kötve. Csakhogy a vármegye ura nem tartja meg az órát s pontosságával nem törődik se maga, se más. A ki már pontos s megtartja az órát: az már nem vármegye ura, hanem csak hivatalnok. Ismerni kell a lelkek állapotát.
Csakhogy abból a pápai tanárból országgyülési képviselő lett, államtitkár lett s hatalmas miniszter lett. És két embernek különös kedveltje lett, a kik nagyon szerették, nagyon becsülték s föltétlenül biztak benne. Az egyik volt Deák Ferencz, a másik volt Ferencz József király. És az a pápai tanár nagy úr is lett, az ország fényes palotájában lakása lett, sok mindenféle szolgáló ember készséges szolgálatára lett; – az inasok, komornyikok, kapusok, ajtónállók s mindenféle titkárok, fogalmazók és tanácsosok csak ugy hemzsegtek körülötte. Még a fütés, világitás se került semmibe.
Édes anyja vele jött s vele lakott a régi pénzügyminiszteri palotában. Valami husz szoba és terem volt a lakásuk. Kisebb-nagyobb szobák és termek. Akkora termek is, mint falun a kálvinista templom. Tele selyem és bársony butorokkal. Kék selyem, piros selyem, ibolyaszinü és hajnalszinü selymek és bársonyok. Arany-ezüst diszitések mindenütt. Drága képek a falon arasznyi arany keretekkel. Császárok, királyok, nádorispánok képei. Régi, drága órák falakon, asztalokon. Nehéz bojtos függönyök ajtókon, ablakokon. Olyan csillárok, mint az erdő. A padlaton drága szőnyegek. Vagy oly fényes padolat, hogy az ember megborotválkozhatik benne, mint a tükörben.
Ilyen lett a pápai kálvinista tanár lakása.
Kerkapoly oda vezette édes anyját s végigjárta vele a szobákat.
– No, édes anyám, most már mondja meg, hol lakjunk, hogyan lakjunk?
Az anya készen volt a felelettel. Elmondtam már másutt, itt csak röviden ismétlem.
– Nekem, édes fiam, ez a nagy palota nem kell. Nem koptatjuk a butorokat se, mert azok az országé s nem a mieink. Hanem van itt a nagy lépcső mellett de a hátulsó lépcső mellett öt egyszerü kis szoba. Egyik lesz az én hálószobám, másik lesz a te hálószobád. Egyik lesz a cselédszoba, másikból konyhát csináltatunk. Egy nappali szoba elég lesz neked, ha miniszter vagy is. Egy szobát pedig berendezek vendégszobának, ha valamelyik leányom vagy unokám meglátogat, adhassunk neki kényelmes szállást. Butornak, ágybelinek, konyhabelinek jó lesz a magunké. Egy szakácsnét tartunk. Az kiszolgál engem, az ajtónálló pedig kiszolgál téged. Ne élje világát hiába az ország pénzén.
A miniszter szokása szerint bólintott egyet a fejével. Hát jó lesz. Ugy lesz, a hogy a jó anya akarja.
Ma uj, óriási, czifra palota van a régi helyén. Maholnap kevesen lesznek, a kik a régire emlékeznek.
A főlépcső a nagy elfogadó, várakozó és kihallgatási termekbe vezetett. Ezek drágaságait a jó anya látni se akarta.
A földszinten széles, hüvös, nedves folyosó vezetett a hátulsó lépcsőhöz. Egyik oldalán utczára néző ablakok, másik oldalán kegyetlenül bezárt vasajtók. Én bizony soha se kérdeztem, mi van a vasajtók mögött. A hátulsó lépcső vezetett ahhoz a hat kis szobához, melyet a jó anya lakásnak kijelölt. Azon túl még az emeleti folyosóra legalább tiz szoba volt. Kerkapoly mindezt hivatali helyiségnek engedte át. Ott volt magának is egy fölötte egyszerü miniszteri szobája. Az egész butorzat nem ért benne száz forintot. Ott fogadta barátait s a kisszámu küldöttségeket is, valamint előadó tanácsosait.
Igy akarta a jó anya, hát igy lett.
Csak kis változtatást tettek az eredeti terven.
– Hátha, édes jó anyám, olyan szálló vendégünk lesz, a ki nem családbeli? Annak is kellene egy vendégszoba.
Igaz a!
Az utolsó elfogadó teremből nyilt egy kis szoba. Azt a maguk butoraival berendezték vendégszobának. Ennek volt nem egyszer megszálló lakója Noszlopy Tamás közös barátunk Veszprémvármegyéből s egyszer-másszor néhány távolabbi rokon. Ebben laktam én is 1872-ben egy-két hónapig, mint a nagy miniszter vendége.
Azonban még mindig édes anyjáról beszélek.
Együtt ülünk az asztal mellett vele s beszélgetünk. Ott van fia, ott Noszlopy Tamás s én. Noszlopy körültekint s azt mondja:
– Mégis szükes ez a lakás, kedves hugomasszony. Miért nem foglalja el az egész lakást?
– Nem szoktunk mi ahhoz, uramöcsém, nem is akarok az uraskodáshoz szokni, nem vagyunk mi gazdag emberek!
Nagy baja volt a cselédekkel.
A fia természetesen kegyelmes úr volt. A cseléd őt is kegyelmes asszonynak szólitotta. Megfeddette érte. Azután méltóságos asszonynak nevezte. Ezért is megfeddette. De már a nagyságos asszonyból nem akart engedni egy cseléd se.
Zsörtölődött velük. Egyszer azt mondja nekem:
– Nehéz fejük van ezeknek a fővárosi népeknek. Sehogy se tudom rá szoktatni őket, hogy én csak »nemzetes asszony« vagyok, semmi más. Boldogult édes, jó uramról csak ez a megtisztelés illet.
Egy szakácsnéja egyenesen szemébe mondta:
– Hogyan szolgáljak én Nemzetes asszonyt, mikor én magam is Tens asszony vagyok?
Erre jóizüt nevetett. Hát még fia, az ő falrengető kaczagásával?
Nos, hát ilyen asszony volt, ilyen lélek, ilyen gondolkozás Nemzetes özvegy Kerkapoly Jánosné született Bodor Zsuzsánna asszonyom. Ilyen léleknek, ilyen gondolkozásnak nevelte nagy miniszterfiát.
Ugy tudom, 1817-ben kelt össze férjével. Szent-Gálon vették át öröklött birtokjukat s ezt még meg is szaporitották. Sörény gazdák, szelid, józan, takarékos emberek. Szereztek, boldogultak.
Mennyi birtokuk volt, egészen biztosan nem tudom. Mikor a jó anya felosztotta birtokát három gyereke között, mindegyikre nyolczezer forint örökség jutott. De a szentgáli birtokot el kellett a gyerekeknek adniok. A birtok akkori árát tekintve, jó kétszáz magyar holdnyi lehetett házzal és belsőséggel és sok kijáró háziállattal. Ekkora birtok a tagositás előtti állapotban legalább ötven darabból állt s ötven helyen feküdt. És óriási területen az öreg Bakony kellő közepén. Gazdaembernek tehát sok igásat kellett tartani.
Tiz évig boldog házaséletet éltek. Azt mondta nekem a nemes özvegy, hogy boldogabb ember nem volt a világon, mint ők ketten. Épek, egészségesek, vagyonosak, jókedvüek. Ugy szerették egymást, mint összekelésük napjaiban. Gyönyörü gyermekeik születtek egyre-másra.
Első leányuk: Eszter, Győrffy Dánielné Köves-Kállán. Gyermekei nem maradtak. 1819. évi április 21-én született. Második leányuk: Ágnes, a kinek első férje Doby József tót-vásonyi lelkész volt, de korán meghalt. Két gyermekük Kálmán és Ágnes fiatalon halt el. Azután második férjével Győrffy Dániellel, zalavármegyei ősi nemes és birtokos férfiuval, megyei tekintélyes tisztviselővel folyt le boldog házasélete.
A harmadik gyermek férfi lett Károly névvel. Ebből lett utóbb a nagy miniszter. Született 1824-ben május hó 13-án.
Még egy gyermekük lett, a negyedik. Ez is fiu. Gábor névre keresztelték. 1827-ben született, de négy éves korában, 1831-ben, meghalt.
III.
(A nagy miniszter keresztszülei. – Édes apjának halála és sirja. – A halál titkos története. – Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. – A nagy miniszter gyerekkora. – Miért nem lehetett szent-gáli biró? – Milyen tolmács kell? – A rézöntő nem kell. – Az öreg biró a nagy miniszterből akar tolmácsot nevelni.)
Mintha sejtették volna a jó szülők, hogy Károly fiuk nagy jövő elé megy. Sok keresztszülőről gondoskodtak számára.
Ez a szó: »keresztapám«, »keresztanyám« nagy dolgot jelent a régi nemesi, kálvinista társadalomban. A keresztfiu a keresztapa, keresztanya családjához tartozik. Kivált, ha a keresztszülőknek nincs gyermekük s kivált, ha a keresztfiuk árvaságra jutnak. Az élet ösvénye gyakran hosszu és gyakran göröngyös. Ez ösvényen könnyebb a járás, ha sok jó barát s kevés ellenség szeme kisér bennünket. Az ösvényen járó sokszor megtévedhet, kivált kamasz éveiben, sokszor meg is akadhat. Mily jól esik akkor a rokonérzés, igaz részvét, meleg barátság! A keresztapában, anyában ezt rendszerint meg lehet találni. Házasuláskor, birtokszerzéskor, nagy betegségben, sulyos kárvallás esetén mindig tőlük jön az első jó tanács, az első édes segitség.
De nagy urak után nem futkostak a szerény és önérzetes szülők. Csak ott Szent-Gálon, maguk közt kerestek komákat. A komák voltak Liszkay, Zsebeházy, Csapó, Barcza, Tamás, Gombás, Kozma, Hőbe, Somogyi. Nemes emberek és királyi vadászok. A keresztanyák mindegyiknek a felesége. Jó magyar nevek és alakok azok is. Hőbe János Balaton-Udvariból volt az ősi fészekből. Somogyi Mózes Antalfáról. A többi szentgáli. Hiszen csak itt kell a jó keresztszülő a kis gyermeknek.
Iskolázott, okleveles férfiu csak egy van a keresztszülők között. Ez Leveldi Kozma Ferencz hites és okleveles ügyvéd Kőröshegyről, Somogyvármegyéből. Ez a hires királyi főügyésznek, Kozma Sándornak édes apja. Akkor még Kőröshegyen lakott, a Balaton mellett, később költözött Sörnyére. Kerkapoly János is keresztapja volt Kozma Sándornak. A két nagytehetségü fiu, a későbbi miniszter és a főügyész utóbb összekerült Pápán a főiskolában. Mind a kettő feltünt már akkor is, pedig Jókaival, Petőfivel versenyeztek együtt a munkában és lelkesülésben és ábrándozásokban. A születéstől a halálig jó barátságban maradtak.
1828. évi márczius 7-én rettenetes csapás sujtotta a Kerkapoly-családot. A jó férj és jó apa meghalt hirtelen. Harmincznégy éves, erős, fiatal, tele élettel s hosszu életre szóló tervekkel. Meghalt hirtelen.
Az anyakönyv megjegyzi a halál napját. A halott nevét igy iktatja be: Nemes Kerkapoly János, házas férfiu, 34 esztendős. Temetése diszes volt, ősi szokásnak megfelelő. Az anyakönyv azt is megjegyzi, hogy a temetés kettős egyházi tanitással és bucsuztatóval történt. Tehát két pap végezte a szertartást s a templomban is, a temetőben is hangzott a halotti szent beszéd. S a tanitó is áhitatos szónoklattal, ékes versekben bucsuztatta el az elhunytat szerető nejétől, árva gyermekeitől, fényes rokonságától, a jó keresztszülőktől, a szent eklézsiától s a nemes szent-gáli köztársaságtól.
Hihetetlen haláleset. Vajjon, mi lehetett ennek oka?
Az anyakönyv erre is meg akar felelni. Azt mondja, a halál oka »ki nem üthetett patécs« volt.
Lehet. A patécs gonosz betegség. De inkább gyerekek betegsége szokott lenni. Hogy az öreg Bakony közepén erős, hatalmas, fiatal férfit ragadjon el a patécs: ez bizony ritka eset.
De hát most már, hetvennyolcz év mulva, ki vitatkoznék az anyakönyvvel? Mindenki meghalt már, a kinek egykor forró könyei hullottak a halott fölött. És senki se él már azok közül, a kik akkor érett elmével tudhatták meg az igazságot.
Hát a sirkő, a sirirat mit mond?
Azt mondják, sok a hazugság a nagy világban. Igaz ez. De sehol sincs annyi hazugság, mint a királyok és papok szavában, a szerelmi vallomásokban, a lakomák felköszöntőin s a siriratokban. Mit keresünk hát a sirkövön?
De én fölkerestem Kerkapoly János sirját. Ott van Szent-Gálon, a régi temetőben. Buja fű boritotta, a mikor ott jártam s a sirhalom se látszik immár. A közel nyolczvan esztendő elsimitotta már. De sirkövét megtaláltam. Egyszerü kő, vörös-berényi vagy alsó-eörsi vörös kőből faragott. Azon a vidéken ez a szokás. Irás van a kövön, de az irás nagy részét már elfödte az avar. Ugy kellett a kő mellékét kapával kiásni. A kövön ez az irás:
– E gyászos hant fedi nemes Kerkapoly János ur holttestét, ki élt 34 esztendőket, meghalt márczius 5-én. Anno 1828.
Egyszerü sirirat. Csak két szó van benne fölösleges. Ez a szó: »nemes« és ez a szó: »ur«. A ki a föld alatt pihen, az már nem »nemes ur«, hanem enyészet, por és hamu. De azért ne birálgassuk a bánatos özvegyet. A kőfaragó eszejárása volt az az irás, senkié se másé.
Hát a sirfelirat se tudósabb, mint az anyakönyv.
De nekem el kell mondanom a halál igaz történetét ugy, a hogy öreg Gombás Lajos szentgáli egykoru birtokostól s a halottnak keresztkomájától s ugy, a hogy Kerkapoly Tivadar barátomtól hallottam. Öreg Gombás Lajos régen meghalt, Kerkapoly Tivadar ma is él. Ura szavának. Ő ugyan akkor csak csecsemő lehetett, sőt talán csak a halál után egy évre született, de ő apjától, a hires alispántól, hallotta az esetet.
Nekem se a nagy miniszter, se jó, édes anyja nem szólt róla soha egy szót se.
Emlitettem már, hogy Kerkapoly János jövevény volt, uj birtokos volt Szent-Gálon. Felesége részbeli örökségére költözött oda s ahhoz szerzett ujabb-ujabb birtokrészeket. Eredetileg nem volt királyi vadász, de mint helybeli birtokosnak s kétség alá nem eső régi nemes embernek a királyi vadászatokban is részt kellett vennie. Még ha kedve nem lett volna is hozzá, a köztársaság ugy rendelte. Hiszen az öreg Bakonyból negyvenezer holdat ez ősi jogczimen birtak a szentgáliak.
Azonban minden faluban vannak hetyke, pajzán, házsártos emberek, a kik mint régi, gyökeres helybeliek, az uj birtokosokkal mindig évődnek s ha bor van bennük, gunyolódnak, sőt hetvenkednek is. Akadt ilyen Szent-Gálon is. A szóbeli hagyomány azt mondja: Bóday Imre volt a neve. Egyébként bebizonyitani nem tudnám.
Az 1827-ik év tavaszán valami nagy köztársasági áldomás volt Szent-Gálon. Ott volt Kerkapoly is, Bóday is. Bóday elkezdett az áldomáson Kerkapoly rovására elméskedni, hetvenkedni.
Kerkapoly komoly, békés, nyugodt vérü, kevés szavu ember volt, békén türte a gunyolódást. De utóbb mégis azt mondta neki:
– Ne öblögesd a szádat, atyámfia, mert itt hagylak!
Nem használt az intés, a kissé boros Bóday tovább izetlenkedett. Kerkapoly szó nélkül fölkelt helyéből s más társaságba keveredett.
Bóday utána ment s tovább folytatta gunyolódását. Kerkapoly megint szó nélkül tért ki előle s az áldomásozók közt másutt telepedett le.
Bóday oda is utána ment.
Kerkapoly most már elvesztette türelmét s fenyegető, komoly hangon azt mondta neki:
– Ha el nem állsz rólam, Bóday, baraczkot kapsz a fejedre, megemlegeted holtig!
Bóday odaugrott az arczába s azt kiáltotta:
– Szeretném látni!
S egyuttal hüvelykujjához szoritott középsőujjával megpöczkölte Kerkapoly fülét.
Kerkapoly erre nem szólt, hanem öklével nagyot ütött Bóday feje tetejére.
Ökle vasból volt, Bóday összeesett, ugy vitték haza, néhány nap mulva meg is halt. Halálát az ökölütés okozta.
Az áldomásozók mind Kerkapolynak adtak igazat. Már azon is bámultak, hogy akkora türelme volt, ők már nem tudtak volna annyi ideig békességes türelemmel lenni.
De hát bekövetkezett a halál. Az emberek azt mondták, kivált, a kik ott se voltak az áldomáson és saját szemükkel nem láthatták az esetet, hogy Kerkapoly János az áldomáson bor közben dulakodott s egy nemes embert agyonütött.
Ez már nehéz sor.
A haláleset után értesült az esetről a központi főszolgabiró is s megjelentette a vármegyének. A vármegye elkezdte vizsgálgatni az ügyet, a Bóday-rokonság nagy zajt ütött, a rokonság nagy volt, a szentgáli nemesek szavazata tisztujitásnál döntő, halált okozni mégis csak nagy és sulyos dolog: ugy alakult a közvélemény, hogy Kerkapoly elhárithatatlanul itéletet kap. A Kerkapoly-rokonság Zalavármegyében volt nagy s nem Veszprémvármegyében.
Pedig hát emberi dolog történt. A szentgáli vének, előljárók és tiszti emberek sajnálták az esetet ugyan, de el nem kárhoztatták Kerkapolyt. A köztársaság nem is itélte volna el. Végre is nemes emberrel, királyi vadászszal, erős fiatal férfival paczkázni nem lehet. Lám, Kerkapoly Jézus Krisztus türelmével háromszor szó nélkül kitért a duhajkodás elől. Kitért volna ő végül is, de az Isten elvette Bóday eszét. Nem maradt meg a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly fülét.
Ezt már nemes ember el nem türheti. Száz élete volna, valamennyit halál fenyegetné, akkor se türheti. Ha eltürné, sőt ha biróhoz menne is panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De még gyermekei se menekednének meg.
Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tizparancsolat? Hát Jézus tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.
Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem türné azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirugná a fogát. Adta zsidaja! Még hangosan el is keritené az ántiját.
De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly itéletet kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy meghalt 35 éves korában »hirtelen«.
Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserek addig irgették-forgatták Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.
Komoly ember nem könnyelmü a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett, hogy a fenyegető itéletet magáról elháritsa. Vallott ügyvédet is.