Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját, a későbbi hires alispánt Kővágó-Eörsön. Akkor ugyan még nem volt alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt, miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, itéletről.
Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprémvármegyébe. Sorba szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.
Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyülési követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban. Talán épen a szedria előlülője a második alispán helyett.
Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is sok szavazat, a táblabirák közt többen vannak, a kik azt a sok szavazatot maguk ellen zudulni nem engedik.
Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent is sujtja, nemcsak a bűnöst.
Hát az emberek?
Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást. Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak. Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.
Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségü fiatal feleségét. Itt hagyni ezt az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt meg kell attól menteni, hogy elitélt ura legyen, a kinek csonka a tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asszony nincs még harmincz éves s el kell válni tőle örökre.
El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de azért egy-egy öreg könnycsepp le-legördült arczán. Négy kis gyerek. A legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?
Özvegyet és négy árvát!
Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világ kemény szivü. – Hogy menjenek neki ezek a hosszu életnek? Az élet viszontagsággal teljes. – A sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja előle s elháritja utjából?
Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.
De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny, az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesiteni kell. Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom áron elvesztegetni nemes sziv nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó menedéke az!
Hát a becsület!
Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el lehet halasztani a feleletet: erre nem.
A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.
A közügyek intézésében ezentul nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet rá.
Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az arczán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez az, a kinek elitélték az urát.
Ott vannak az árva gyerekek. Fiak és leányok. Az életnek vásári zaja s ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiak és derék leányok: akad ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a leánya, a kit a nemes vármegye elitélt.
Nem ugy lesz. Őt nem itéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett: minden elveszett.
Kerkapoly János nem várta be az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott, nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny gyermekeit, jó éjszakát kivánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.
Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.
Ez is jól van tudománynak.
Igy lett apátlan árva a nagy miniszter már négy éves korában.
Özvegye nem szivesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem tudta meg a nagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére s mikor a szomoru özvegygyel a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy, hogy ő jól sejtette, isten megsugta neki, hogy valami eféle nagy szomoruság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Kerkapoly István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos testvéri szeretetébe ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.
A gazdaság és az árvák!
Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjü. Gyakorlatilag is jó gazda mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszonyoknak nevelte, szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.
Sohase ment ujra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos urnő volt. Az 1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes szépsége megvan egész teljességben. Körülrajozták a kérők. Hiába. Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen. Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, – meg nem engedte volna csonkulni se életben, se halálban.
Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a legkisebbik, 1831-ben meghalt.
A fiu oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül. Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórákat s a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd, táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet. Szegény kálvinista nemes ugy se juthat a császár udvarába, hacsak szent vallását s önnön faját el nem árulja.
Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.
Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.
Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnál is különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.
Vajjon ki lehet ez, mi lehet ez?
Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szentgáli királyi vadászbiró.
Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy. Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy nagyon magas állásra is.
Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja. Többet tud a nagyobb gyerekeknél, többet tud a rektornál, papnál. Ha itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony isten szent-gáli biró lehet belőle. Apul-anyul nemes vér, birtoka is tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava hangos; virtus is van benne elég, néhány tyukot a szomszédoknál már agyondobált s ugy birkózik, mintha mestersége volna.
Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró?
Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni.
Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és gazdag ember; – Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet ugy fel isten számára, mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és somogyvármegyei atyafiak?
A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.
Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem olyanok ám, a kiknek »jáger« a neve, vagy »kerülő«, vagy »erdész«, vagy valami »császári királyi alkalmazott«. Dicső Árpád apánk fiai és unokái tették őket királyi vadászokká s bizony ők meg is maradtak olyanoknak, a milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás, törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle pogányellenség le nem győzte őket soha.
A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát, hagyományait másutt irom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt hát itt kell elmesélnem.
Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar Székes-Fejérvárott vagy Budavárában vagy Visegrádon volt: addig nem volt a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Visegrádon vagy a hol a királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.
Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a király s a király ezentul nem a mi szép országunkban lakott, hanem Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s maga az udvarbeli népség is azontul német volt, cseh volt, mindenféle idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.
Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király konyhájába, a király asztalára jusson.
De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent-Gálon olyan ember nem volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az olyan embert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.
Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval. Elvitték a papot is, a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul. Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A királyi udvarban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.
Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba? Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabaditani s hazahozni. Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhurczolják gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.
Már azért is, mert mindinkább ritkult német földön az emberek száma, a kik deákul is tudnak. A német pedig – istenadta fajzatja – nemhogy megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész Sopron városáig, de már azon tul rettenetes tudatlanok az emberek. Ha megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó, értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni?
Segiteni kell a dolgon, még pedig egyszerüen. Be kell menni az alispán urhoz s meg kell kérni, hogy a nemes vármegye adjon tolmácsot a királyi vadászoknak, valahányszor a hűbért viszik a bécsi királyi várba.
Adott is.
Keresett valami cseh muzsikust vagy kórusnémetet, a ki onnan származott nyugat felől, a németek földéről, a ki már Veszprémben a székesegyház zenekarában megtanult magyarul s az utat ismeri Ausztriába, hisz onnan jött a jámbor.
Csak ott terem ám Szent-Gálon s előadja, hogy ő lesz majd a tolmács a királyi udvarba, ő jár majd a nemes urak, királyi vadászok élén.
Jól van. Jó szóval, jó szivvel fogadják s minthogy ma még nem evett, étellel-itallal jól is tartják. Sőt barátságosan azt is megkérdik tőle, mi az igazi mestersége?
Ő ugyan kórus-muzsikus a templomban, de egyébként rézöntő.
Rézöntő!
Furcsa mesterség. Mindegy. Sokféle népe van a jó Uristennek. Hogy rézöntő is legyen a világon: arra nem gondoltak volna. De hát azért jó lesz tolmácsnak.
Hát a hitvallása ugyan miféle legyen?
Igaz keresztény katholikus, vulgo: pápista. Hogy is lehetne más a kórus-muzsikus?
Ez már nagy baj. Ezt már könnyedén venni nem lehet. Ezt a köztársasággal tudatni kell. Össze kell hivni mind az egyházi, mind a világi előljárókat s tanácskozni kell a fölött: mitevők legyünk?
Akkor bolond világot éltünk s a különböző egyházak és felekezetek hivei éppen nem voltak nagy bizodalommal egymás iránt.
Összejött a nagy tanács s érett megfontolás után azt határozta, hogy a nemes vármegye által küldött tolmácsot el nem fogadhatja. Hogy németül is tud: az még nem volna baj. Hiszen éppen azért kell tolmács. Még azt is elnéznék, hogy rézöntő és muzsikus. Az ő szerencsétlensége s nem a királyi vadászoké. De hogy pápista: ebben nagy veszedelmet látnak. Ez nem az ő felük nyája. Tisztelik, becsülik a jámbor, istenfélő római katholikus atyafiakat, de igy a dologban meg nem nyugodhatnak. Hiszen ő köztük senki se tud németül, csak a tolmács. Hátha a tolmács el találja adni a nemesi köztársaságot a németnek. Kutyavilágot élünk. Ne higyjünk, atyafiak, a németnek, akárhogyan hitegetnek, kivált ha az a német nem a mi hitünkön való.
Ez lett a határozat.
Kocsira rakták a rézöntőt s visszaküldték Veszprémbe az alispánhoz. Küldjön a nemes vármegye nekik olyan tolmácsot, a ki a mi hitünkön való igazi kálvinista.
Most lett aztán fennakadás.
Kihirdették az egész vármegyében, hogy bécsi utra, a királyi vadászok számára oly igazi kálvinista embert keresnek tolmácsul, a ki a német szót meg is érti, beszéli is s meg is tudja magyarázni. A járásbeli szolgabirák tűvé tettek minden falut, minden várost, kiküldték puhatalódzni a pandúrokat is, de olyan kálvinistát, a ki németül is tudott volna, nem találtak az egész vármegyében. Se a felső vidéken, se Pápa felé, se Somlyó környékén, se Nagy-Vázsonykő körül, se a Mezőföldön. Lehet, hogy akadt volna, de a mint megtudták, hogy szolgabirák, pandúrok keresnek németül tudó kálvinistát: hejh-hajh, nagy gonosztevő lehet az, bizonyosan kerékbe törik, – de ugy eltagadta minden kálvinista, hogy életében valaha csak egyetlen német szót is hallott, mintha a tagadásra valamennyi szántszándékkal összebeszélt volna.
Noha az is bizonyosnak látszik, hogy csakugyan nem tudott németül egy se. Hiszen még ma se tud; – istennek légyen örök hála.
E kisérlet után nagy dologra határozta el magát Szent-Gál nemesi köztársasága.
– Ne szoruljunk atyafiak senkire se. Még a nemes vármegyére se. Hanem tanittassunk magunk egy jófejü gyereket német szóra. Azután, ha felnő, tegyük meg jegyzőnek, segédjegyzőnek, ha éppen nem volna magának miből megélnie. Adjuk ki cserébe, azután adjuk föl Pápára, ne is legyen egyéb kötelessége, csak esztendőnként egyszer a bécsi ut.
Nos hát az öregbiró ezt a megoldást találta ki özvegy nemzetes Kerkapoly Jánosné asszonyom számára, hogy a tüzes eszü, jó fejü Károly gyereket az életpályán segithesse. Legyen a köztársaság tanitványa s majdan bécsi tolmácsa.
A jó özvegynek ugyan nem kellett a segitség. Telt a tanulásra a magáéból is. Se a maga szabadságát, se a Károly gyerek szabadságát el nem adta, de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt se ruhára, se könyvre, se tandijra, se lakásra és élelmezésre nem engedte, de azt mégis jó szivvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak s a gyereket vagy elvitték a főiskolába vagy onnan hazahozták. Azt se bánta, ha kalbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek neki időnként.
Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbiró nyugodt lélekkel várta, hogy most már a fiu itthon marad s nemes embernek és királyi vadásznak készül. Azonban nagy csodálkozással csak látja ám, hogy az iskolai szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az ötödik latin osztályra.
– Ugyan, ugyan, hugomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.
– Már csak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg vannak vele professzorai elégedve.
– Hát a német nyelvvel mennyire van?
– Ezt már nem tudom, urambátyám, megitélni, de a napokban hallotta Samu zsidót beszélni s kinevette. Ebből gondolom, hogy valamit megértett.
– No csak iparkodjék!
Eltelt az ötödik esztendő is s a hatodikban megint csak ment a gyerek a főiskolába. Az öregbiró megcsóválta a fejét.
– Mit akar, hugomasszony, azzal a gyerekkel?
– Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa iskoláit. Ha Isten megsegiti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is. Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett.
Az öregbiró nagyon megsajnálta a jó édes anyát.
– Nem ér az a sok tudomány, hugomasszony, semmit. Akkor a Károly nem lehet a mi emberünk. Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam, lássa, mégis szentgáli öregbiró lettem. Azután azt mondja hugomasszony, hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen az még lehet. De Isten engem ugy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli biró soha se lesz belőle!
Nem is lett.
De ily módon sejtette fia jövendőjét a jó édes anya is.
Hejh, ha a jó öregbiró megérte volna, a mikor a gyerekből az ország hatalmas kormányzója, a királynak és nemzetnek benső, bizalmas tanácsadója lett!
IV.
(Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. – Miért feledték el? – A nemzet nagyjai. – Kerkapoly és a népszerüség. – Tanárom volt. – A tudomány német mívelésének módszere. – Megfertőztetik vele a magyar míveltséget. – A nagy miniszter tanárai. – Vály Ferencz. – Bocsor István. – Tarczy Lajos. – E tanár jellemzése.)
A nagy miniszter életének négy korszakáról lehet beszélnünk.
Tanulókora az első.
Tudományos működése a második. E korba esik pápai tanársága.
Államférfiui pályája a harmadik. Ebben volt képviselő, politikai iró, államtitkár és miniszter. A kormányzó férfi nagy tervei és alkotásai e korra esnek.
Végre életének negyedik korszaka: egyetemi tanársága 1875-től haláláig, 1891-ig.
Minden korszakról mondanom kell valamit. Az elsőről és utolsóról csak keveset. Egyetemi tanárságáról hallgatóinak kell majdan megemlékezniök. Ha több ezer hallgatója közt csak egy-kettő is akadt, a kinek szelleme megközeliti az övét, akkor egyetemi tanárságáról szép hagyományok alakulnak. Tanulságosak és gyönyörnyujtók.
Sok ember előtt bizonyára feltünő, hogy én Kerkapolyban nagy minisztert, nagy történelmi egyéniséget látok. Bizonyára azt látok. De határozottan kijelentem meggyőződésemet, hogy mindenki azt lát, ha igazán megismeri.
Csakhogy Kerkapolyt föl kell előbb fedezni.
Vajjon mit tud ma a közéleti tudat Kerkapolyról?
Volt egy nagy elméjü és hatalmas előadásu egyetemi tanárunk, a ki tankönyvet nem irt s a kinek tudása csak hallgatóinak töredékes jegyzeteiben maradt fönn. De még e jegyzetek se láttak egészben sajtóvilágot. Korábban miniszter volt, de népszerütlen. Keze alatt szerencsétlenül alakultak az ország pénzügyei és csaknem csődbe jutott az állam. Pedig ő maga meggazdagodott, sőt az ellenzéki pártok szentül meg voltak győződve, hogy a közvagyon igazgatásában nem is volt tisztakezü. Halála óta nem beszél róla senki. Se a sajtó, se a történetirás, se az egyéni emlékezések. A Tudós Társaság ugyan elmondta fölötte emlékbeszédét, minthogy alapszabályai igy parancsolják, de ezzel azután örökre be is zárta életét s életének emlékezetét.
Ime, ennyit tud róla a közéleti tudat. Nem az a szomoru, hogy ily keveset tud. Hanem az, hogy történeti alakját ily kicsinynek látja s kicsinységében is ily homályosnak. Mintha csak oly semmit se érő, közönséges halandó lett volna, a milyenek az állami közélet áruraktárában felhalmozvák, a honnan a minisztereket kiszedegetjük s a hova használat után megint visszarakjuk, vagy vissza se rakjuk, hanem csak az ószeresek kezére adjuk.
Nem.
Kerkapoly nem ily raktári árukészlet volt. Hogy a közéleti és történelmi emlékezés mégis igy bánt vele: annak tisztán fölismerhető rettenetes oka van.
A nemzedék, melyben élünk, kicsinyes és hitvány. Nincsenek igazi nagyjai. Nem ismer egyet se, nem is tart szükségesnek egyet se s azért nem is segit kiképződni egyet se.
Vannak ugyan e nemzedéknek is nagyjai, de csak olyanok, a kiket hatalmuk, hivatali állásuk vagy bőkezüségük tett nagygyá. Ezek még türhetők. Ezek még nem viszik a társadalmat erkölcsi romlásba. Ilyenek mindig voltak s mindig lesznek. Voltak még Széchenyi, Deák, Kossuth életében is. Az eféle nagyságokat szokásból s a kényelem kedvéért én is elfogadom nagyságoknak. Olyanok, mint a bankjegy. A mig forgalomban vannak, annyit érnek, a mennyi rájuk van irva. A mint kiestek a forgalomból: semmivé válnak, sőt gyakran szemétté.
De vannak e nemzedéknek másféle nagy emberei is. Olyanok, a kiket összebeszélés, pártönzés, érdekek szövetkezése, szerencsés névvel születés, napi sajtó zengése s egyéb eféle hiábavalóság tesz nagygyá s tart meg a nagyság emelvényén. Az ilyenek különös ügyességgel kezükbe veszik a nemzet ügyeinek vezetését s valamelyik szép napon arra ébred a nemzedék s arra ébrednek ők maguk is, hogy ők a nemzet vezérei, a Széchenyik, a Deákok, a Kossuthok.
Lángelméjük nincs. Alkotóerejük nincs. Elméjük képességei köznapiak. A nemzet nagy czéljaiért való rajongó lelkesülést nem ismerik. Életük egész értékét föl nem áldozzák ideálért, de minden ideált feláldoznak hiuságból s az élet jogos, de apró örömeiért. De ügyességük bámulatos. Széchenyi, Deák és Kossuth ügyessége csak paraszt együgyüség ő mellettük. Szónokok és államférfiak, bujtogatók és ámitók tudnak lenni egyidőben, egyszerre és egymásután.
Szerfölött élelmesek. Szellemük s egész életük hasonlit a fiókos szekrényhez. Szép az a szekrény, diszes, ragyogó, művészi, de fiókjai tartalmára ne legyünk kiváncsiak. Az egyik fiók kurucz kincsekkel, a másik labancz jutalmakkal van tele. Az egyiket majd szétvetik a lángoló hazafiság erős mondásai, a másikban rettentő háborgásban hemzsegnek az önzés ádáz indulatai.
De sikerük mindig van. Mindig Lafontaine kocsirudjának elején üldögélnek. A tömeg, az ártatlan és bámész tömeg pedig csak a siker csillogását látja. Csak azt becsüli, csak azt ünnepli, csak azt gondolja nagynak és dicsőnek.
Ez a nemzedék már meglehetősen idős. Több már harmincz évesnél. A mióta Deák otthagyta a közélet vivótermét: azóta tart. S a látás határának szélein még nem látom azokat a tüneteket, melyek biztosan tájékoztatnának az iránt, mikor lesz e kornak vége s e nemzedék mikor adja át helyét nemesebb, dicsőbb, nagyobb nemzedéknek. Mikor lesznek a hazának megint igazi nagyjai? Költők, tudósok, nagy alkotók, magyar nemzetnek istenadta vezérei!
Kerkapoly egyéniségének nagy méretei már ily korban, ily nemzedék előtt fejlődtek ki. Ha nem voltak kikiáltók, a kik a méretekre naponkint ráterelték a tömeg figyelmét, a tömeg nem igen vette észre s a sokadalmi zürzavarban nyomban elfelejtette azokat.
Nem volt, nem lett népszerü. Pedig alkotmányos életben erre nagy szükség van.
Valamikor, még minisztersége előtt igy vélekedtem Kerkapoly népszerüségéről:
– Általában Kerkapolynak nem kenyere a népszerüség. Se a közéletben, se az irodalomban, se a politikában nem érti ama fogásokat, melyek a népszerüséget fölidézni nemcsak képesek, hanem szükségesek is. Nemcsak nem érti, de nem is törekszik érteni. Elhatározásainál, cselekvései közben sohase jut eszébe, vajjon a népszerüség esetlegei mellette vagy ellene hajlanak-e s vajjon mit szól eljárásához a világ?
Előtte nincs más világ, mint az okos ember. Nincs más érv, mint az észszerüség, nincs más nagyravágyás, mint használni, nincs más gyönyör, mint a munka.
Ha bevégezheti munkáját, melyről meg van győződve, hogy észszerü; ha látja, hogy az hasznos s ha azok, a kiket ő okos embereknek tart, elismerésüket igy, vagy amugy kifejezik: teljesen meg van elégedve s többé vissza se gondol a bevégzettekre. Igaz, hogy azok, a kiket ő okos embereknek tart, nagyon kevés számmal vannak.
A jellemnek minden anyaga megvan benne ahhoz, hogy iszonyu forradalom esetén vagy teljes békeidő alatt a kedélyek teljes nyugalma közt tehetségének s a nemzet erejének segitségével történeti nagyságra emelkedjék, de hogy ez lehető-e a mi időnkben, lehető-e a mostani átmeneti korban, erre nem mernék biztosan felelni. E kor a bevégzett remek jellemeknek nem kora.
A történeti nagysághoz nem elég a bevégzett jellem. Nem elég a lángésznek ragyogó hatalma. Nem elég még az ernyedetlen munkásság sem. Mindez szükséges, de szükséges ezenkivül alkalom az alkotásra s az alkotott intézmények maradandósága. Más szóval a tökéletes siker.
Ez volt véleményem Kerkapolyról, a mikor még nem volt miniszter, de a mikor már bizonyos volt, hogy azzá lesz. Majd, ha miniszterségén végignézünk, meglátjuk: csalódtam-e, nem-e?
Bizony fel kell őt a mai nemzedék számára fedeznünk. S a jövendő számára is.
A nemzet legnagyobb, legbecsesebb kincsei közé tartozik nagy embereinek száma, jelleme, egyénisége s valódi dicsősége. Az egymásután következő nemzedékek igazi önérzetét semmi se fejleszti s nemesiti jobban, mint az igazi nagyok emlékezete. Kerkapoly igazi nagyja volt a magyarnak.
Föl kell őt fedeznünk azért is, hogy alakját szembeállitsuk a mai kor csenevész nagyságaival.
Az ügyeskedés művészetével készitett nagy emberekből előbb-utóbb kiábrándul a nemzet. Most bennük látja vezéreit, a dicsőket s ámulatában boldog. De ha majd kiábrándul? Mi lesz akkor? Mily keserü lesz a csalódás! Mily gyorsan pusztul el a nép bizodalma akkor még oly férfiak mellől is, a kik azt megérdemelnék! S a kiknek arra szükségük volna.
Meg kell mutatni nemzetünknek, hogy mindig voltak igazi nagyjai, habár abban a porfelhőben, melyet a közélet harczainak förgetege fölkavart, nem látta is tisztán vagy talán félre is ismerte őket. Reménye és bizodalma és önérzete csak igy maradhat ép.
Ime, gondolataim, melyek arra birtak, hogy a nagy miniszterről irjak.
És tanárom is volt. Ugy hiszem, a tudomány szerelmét ő erősitette meg bennem. És bizalmas, benső barátom is volt. Sok napot és sok éjszakát töltöttünk együtt a hazánk kegyetlen végzete fölött való tépelődésben. Ezek is elegendő okok arra, hogy megörökitsem nevét legalább annyira, a mennyire irói képességem kis ereje kiterjed.
A tudás természetéről némileg másként vélekedem, mint általában az emberek. Én a magam tudását tartom a legjobb tudásnak a közélet férfiai részére. Megengedem, hogy a szaktudósok s a tanszék férfiai számára másféle tudás kell. Vagy legalább másféle tudás is jó. De én az én tudásomat oly módszerrel szereztem, a melyet Kerkapolynál is észrevettem. Meglehet: ezt a módszert is tőle tanultam. E módszerrel ismertetem az ő életét is.
Azt a tudást, melyről azt mondom, ez az én tudásom, én részint komolyan, részint pajzánul magyar tudásnak is szoktam nevezni. Nem azért, mert a tárgya főleg magyar dolog. Lehet az idegen dolog is, lehet az a természet és a társadalmi élet tüneményeinek távoleső bizonyos összessége is. Azért nevezem magyar tudásnak, hogy megkülönböztessem a német tudástól, a tudományok mivelésének német módszerétől s különösen attól az átkozott rossz szokástól, mely a magyar elme s a magyar miveltség számára elégnek véli a német miveltségnek birálat nélkül való egyszerü, szolgai átvételét.
A tudományok mivelésének német módszerét én se szépnek, se jónak, se tökéletesnek nem tartom. A tudományok mezején az angol és amerikai módszert, gondolkozást, hogy ugy mondjam: észjárást tartom én tökéletesnek. Efféle észjárás volna a magyar is. Az angol faj szelleme szerint gondolkodom magam is. A német nemzet minden tekintetben nagy és mivelt nemzet, a tudományok mivelésével sok fia foglalkozik s kétségtelenül vannak kiváló irói, kiváló tudósai. De például Gibbont, Darwint, Ruskint, Carlylet és Tocquevillet is hiába keresnénk a németek közt. Hiába keresnénk a gondolkozás terén Deák Ferenczet is. Nincs.
Szomoru tüneményt veszek észre több mint ötven éve. Tudósaink s különösen az Akadémia és tanszék férfiai szolgai alázatossággal forditgatják csuf magyar nyelvre a német könyveket, sőt a német szellemnek az osztrákság által megfertőzött tudománybeli termékeit is. Nevük, mint szerző neve, ott csillog-villog a könyvek czimlapján. S a magyar társadalomba s a magyar közéletbe e czimen befészkelődnek mint tudósok, bölcselők, jogászok, történetirók, tanárok, akadémikusok, sőt, mint képviselők s államférfiak is. Pedig minden tudásuk s tudománymivelő munkásságuk abból áll, hogy egy-két jó, vagy rossz, silány, vagy épületes német munka tartalmát minden birálat nélkül, egyéniségük és magyarságuk szellemi műhelyében való minden átdolgozás nélkül vakon és siketen elsajátitják, hitvány, sőt undoritó magyarsággal megirják, művüket a közönség és a tanuló ifjuság elé lökik, az Akadémia és hirlapok segitségével agyonmagasztalják s azzal oda állanak a nemzet elé, mint a nemzet kiváló tudósai.
Boldogtalan nemzet! Valamelyik szép reggelen csak azt veszi észre, hogy jeles tudósa sok van, de magyar tudósa egy sincs.
Mivé tette már e veszedelmes irány törvénykönyvünket s törvényeink szövegét is! A tudós akadémiának erre ügyelni nincs ideje, nincs tudása, nincs kötelességérzete, de mondjuk ki őszintén, nincs erkölcsi képessége se. Néhány magyar történetirói kisérletet, néhány természettudományi s magyar nyelvészeti buvárlatot kivéve, egész tudományosságunk nem egyéb, mint szemét, melyet a német földről Ausztrián át söpörnek át hozzánk. Hol vannak az önálló elmék bátor vállalkozásai, a magyar megfigyelések becses eredményei, a magyar tudományos nyelv tökéletességei? A jogtudománynak és alkotmányi tudománynak az ezer éves magyar államéletnél érdekesebb és gazdagabb forrása nincs a világon. Vajjon mit tud ebből csinálni egyetemünk és tudós társaságunk? Semmit. Vagy legfölebb magyar szavakkal irt ostoba német munkát. Hova jutott ma már a tudományosság magyar nyelve, magyar irodalmi stilusa? Hatvan-hetven év előtt szebb, jobb, gazdagabb volt a tudomány nyelve és magyar volt. Kölcsey, Deák, Fábián, Zsoldos, Fogarassy, Zádor nyelvén melyik egyetemi tudósunk képes ma irni a jogtudomány nagy kérdéseiről?
De ne folytassuk tovább. Még maga az óriás agyu s tökéletes magyarságu Kerkapoly is megtévedt s téves uton járt jó darabig, mig végre államférfiui működése közepett észrevette azt a veszedelmes és utálatos irányt, a melyben tudományos mivelésünk vonaglik.
Elbeszélésem folyamán sokszor kell még e tárgyat érintenem.
A jó édes anyának igaza volt, mikor azt mondta a szent-gáli öregbirónak, hadd tanuljon még a fia, elég buzgósággal tanul, tanárai meg vannak vele elégedve.
Kik voltak ezek a tanárok: elmondom.
Meg kell jegyeznem, nincs olyan tanár a világon, a ki tanitványának mélyen járó nagy elmét tudna adni s tanitványa gondolkozásának különös erejét és eredetiségét meg tudná teremteni. Ezek a természet különös és ritka jelenségei. A természet oly törvényei szerint jönnek létre, a melyeket még nem ismerünk s talon soha nem ismerünk. A történet ezer tanubizonyságot nyujt arra, hogy nagy apának hitvány szülötte, nagy gondolkozónak hülye magzatja támad. De megforditva is. Jelentéktelen szülőktől az emberiség számára sok teremtő nagy szellem született.
Deáknál és Jókainál elmélkedtem már e fölött. Abban állapodtam meg, sok nemzedéken át, apákról fiakra és unokákra kellett lassankint összegyülni annak az óriási szellemi erőnek, a mely elvégre Deákban és Jókaiban kipattant s emberi alakot öltött. A tüneményt másként megérteni, megmagyarázni nem tudom. Más magyarázatot el se fogadhatok.
Ez az eset Kerkapolynál is. Ép oly nagy elme, mint azok, noha elméje más természetü. És eredeti és óriási jellem ő is. Ezt születésével kellett örökölnie. Az elmének és jellemnek erejét és anyagát nem tanáraitól nyerte.
Egy tanára, később tanártársa, Vály Ferencz volt, Jókai testvérnénjének, Jókay Eszternek férje. E férfiuról bővebben irtam »A Jókay nemzetség« czimü művemben. Jellemképző hatása csodálatos volt e nemes férfiunak. Nekem is tanárom volt, hálával emlékezem rá, a mig élek. Nem volt előadása, a melyben az emberiség történelmének valamelyik nagy és dicső alakjáról meg ne emlékezett volna, nagy jellemének egyik oldalát előttünk föl ne tárta volna. S belénk lehelte.
– Ilyenek legyetek!
Jellemképző hatása, nagy hatása volt Bocsor Istvánnak. Édes és szelid, de komoly lélek s remek jellem volt ez a tanár.
Egyszerü, szegény, jobbágy sorsban levő szülők gyermeke Enyéngről, Veszprémvármegyéből. Járt külföldi egyetemeken, utazott a nyugati országokban, még a pirénei félsziget országaiban is. Eleintén a latin nyelvet és irodalmat, később a világtörténelmet s Magyarország történetét tanitotta. 1837-ben iktatták be mint rendes tanárt a pápai főiskola tanszékébe. Kocsi Sebestyén Gábor tartotta az egyik beiktató beszédet. Éles elméje nagy jövő sarjadzását látta az ifju és uj tanárban. Az 1848-iki nemzetgyülésben képviselő volt szülőföldéről. A Batthyány-kormánynak volt rendületlen hive. Kezdettől fogva rettegett függetlenségi harczunk iszonyu bukásától. Mint történetiró gondosan mérlegelte a küzdő felek erőarányait s a mi erőnket gyöngébbnek találta. Nekem is tanárom volt iskolai pályám végeig. Komolysága, lassu beszéde, lassu mozgása miatt az »öreg Bocsor«-nak neveztük mi is s nevezték már Kerkapoly tanuló korában is.
Sok tudományos könyvet irt tökéletes, tiszta magyarsággal. Latin nyelvtana valósággal remek olvasmány. A mi bölcs mondása van a világ latin irodalmának hazáról, hazaszeretetről, szabadságról, hősiségről, férfierényekről, emberszeretetről s a nők tiszteletéről, mind azt rakta bele latin nyelvtanába például, olvasmányul, szólásmódul. Azokat kellett magyarból latinra s latinból magyarra forditgatni. Azokat kellett elemezni. S ő minden bölcs mondásnak s minden példabeszédnek elmondta eredetét, történetét. Egy-egy órai előadás alatt a hősi költészet tündéri birodalmában éreztük magunkat.
Hát a mikor a világtörténetet magyarázta! Hellász hőskorát s a római köztársaság nagy dolgait. Szabadelvü volt az emberiség élettörténeteinek felfogásában tökéletesen. Rotteck–Welcker-féle felfogás hive. Azzal a költészettel, azzal a bájjal adta elő a történetet, a melylyel később Macaulay és Carlyle varázsolt el bennünket.
Hát a mikor a magyar nemzet habsburgi történetét adta elő, a Bethlenek és Rákócziak harczát s fajunk tenger szenvedését! Az osztrák rabiga törte nyakunkat, nem volt szabad világosan beszélni. Hányszor akadt torkán a hang! Hányszor csordult ki könnye, a mikor Szelepcsényi, Caraffa és Kollonics koráról beszélt! Ilyenkor nem tudta az előadást folytatni. Fejét csóválta, s kezével legyintett s lassu hangon csak annyit mondott:
– Sokat lehetne erről mondani, amici! Talán majd máskor!
Ilyenkor a hazafi fájdalom fojtotta el hangját.
Hányszor adott jó tanácsot, a mikor a Habsburgok uralmáról beszélt.
– Szeressék az embereket, amici, de a multat soha el ne feledjék, soha meg ne bocsássák!
Hosszu nemzedék gazdagodott szellemének kincsein s könyvei nagy számuak s ma is becsesek. De az Akadémia nem választotta meg levelező tagjának se. Mit mondjunk erre?
Mondjuk azt: nem is lehetett egyebet várni az Akadémiától.
Kegyetlen kurucz volt az öreg Bocsor. De kuruczságát nem Thökölynél és Rákóczinál s nem is Bocskaynál és Bethlennél kezdte, hanem egyenesen Szent Istvánnál.
Szent István volt az első labancz. Ő házasodott össze a némettel. Ő árasztotta el papokkal és németekkel az országot. Minek nekünk annyi pap és annyi német? Ő irtotta ki tűzzel-vassal a régi ősmagyarság minden dicső emlékét. Ő változtatta meg régi alkotmányunkat s ő törekedett arra, hogy utána még királyunk is német legyen. A sok idegen ajku csavargó, koldus népségeket ő hozta a nyakunkra. Ő hirdette először, hogy csupán a magyar nemzettel nem lehet kényelmesen uralkodni. Szóval már Szent István meg volt romolva egészen, labancz volt, német volt, maig se tudtunk bolond alkotásaitól megszabadulni. Ezek az ő nézetei.
Ilyen nézetü embernek, ilyen istentől elrugaszkodott tudósnak nem lehet helye az Akadémiában. Hajh, minő förgeteg lenne abból.
De azt se hiszem ám, hogy az öreg Bocsor István elfoglalta volna valaha helyét az Akadémiában. Mit csinált volna ott az ő vad, nyers, tiszta történeti igazságaival? Nem szabad a hivatalos igazságokat efféle goromba igazságokkal pellengérre állitani.
Azt a nagy ideálizmust, a mely Kerkapoly lelkében gyökeret vert s a mely őt egész életén át vezette, bizonyára nagy részben az öreg Bocsor szelleméből meritette.
Másik nagy tanára volt Kerkapolynak Tarczy Lajos. Ez már a jelenkor embere, Széchenyi barátja. Az Akadémia rendes tagja. Nagy elme, nagy tudós, kiváló szellem ő is, de egészen más természetü.
Tarczy Lajos is megjárta a német egyetemeket. Ő volt a legelső ember Magyarországon, a ki Hegel bölcseleti felfogását a tanári székből fejtegette. Azelőtt Kant filozófiája volt divatban. Annyira divatban, hogy a jó öreg, ugynevezett »vaskalapos« kálvinista papok és esperesek hallani se akartak más tudományról. Még akkor se, mikor Kerkapolyt 1847-ben tanárnak választották. Az egyházkerület közgyülése választotta ugyan, de ott ők voltak az irányadók. A bölcsészeti tanszékre választották, de egyuttal kikötötték, legalább ki akarták kötni, hogy Kerkapoly a hegeli bölcsészetet nem adhatja elő. Nevetett az ily felfogáson.
– Hogy önök engem tanárnak választanak-e vagy nem, az az önök dolga. De hogy én minő tudományt adok elő, az az én dolgom.
Jogából, szabadságából nem engedett s a jó öreg vaskalaposok kénytelenek voltak az ő tudományát elfogadni.
Tarczy Lajosról itt röviden emlékezem. Nekem is tanárom volt. Műveim valamelyik kötetében, mikor meghalt, bővebben szóltam róla. Kiváló tanár volt. A természettan tudományos magyar nyelvének ő a megalkotója. Nyelve ma is szép nyelv. Ő teremtette meg a pápai kollegiumban a Képző Társulatot, a tanuló ifjak önképző körét, a hol az ifjak költői és szépirodalmi műveiket felolvasták s megbirálták s egyuttal érdemök szerint erkölcsi jutalomban részesitették. Egykor buzgó tagja voltam magam is. Tagja volt Kerkapoly is, még pedig munkás tagja. Egy időben s együtt futotta a magyar szépirodalmi versenyt Jókaival, Petőfivel. Ragyogó kor volt az 1840-től 1848-ig. A dermesztő álomból fölébredt nemzet munkavágyának mámoros kora. Különösen meglátszott ez akkori ifjainkon.
Tarczy Lajos vezette be Kerkapolyt a hegeli bölcsészet titkaiba.
Tarczy egyénisége hóditó volt. Észjárása, szellemessége, ötletei, adomái fölségesek. Mélységesen utált minden osztrákságot. Közállapotaink mezején élesen látott s messze látott. Nem a tanszék szürke embere volt. Egyuttal birtokos nemes is volt, mezei gazdálkodással is foglalkozott s jó gazda volt. Szőlővel, gyümölcsössel, szántás-vetéssel, állattenyésztéssel szivesen foglalkozott. Az a pápai kollegium egy kis tudomány-egyetem volt. Ott mindent tanultunk, ha tanulni akartunk. Volt hittani, jogi és bölcsészeti akadémiája, ha nem nevezték is annak. Előadták a mezőgazdaságtant is. Épen Tarczy Lajos volt annak egyik tanára is az én időmben. Tőle hallgattam én is az agrikulturát és pomológiát. Ki-kivezetett gazdaságának amaz ágába, a melyről épen előadásait tartotta. S szemmel látható eredményekben mutatta meg tanainak igazságát.
Határtalanul ragaszkodtunk hozzá. Két szelleme volt. Az egyik a lángoló lelkesülés magyar szelleme, a másik a józanul önző, komolyan megfontoló, hidegen számitó angol ész. Nem hiába, nem ok nélkül kedvelte őt a nagy Széchenyi. Szelleme sokban hasonlitott az övéhez. Sietett is Széchenyi őt csakhamar az Akadémia rendes tagjává választatni.
Alakja, arcza, modora is elbájolt. Igen kevéssé volt magyar alak és sehogy se angol. Ha az antropológiában van igazság: inkább franczia alak volt. Hatalmas homlok, középen barázdával kétfelé választva. Ugynevezett franczia homlok. Nagy fej kis termeten. Uralkodó nagy kerek szemek örökös mosolygással. Szépen zengő érczes hang. Tanácskozásban rendesen az ő nézete győzött.
Kerkapolyval később is, mikor tanártársak voltak, a legbizalmasabb barátságban volt. Azonban minden tulajdonságát még se sajátitotta el Kerkapoly.
A bölcseletnek azt az elvét: forma dat esse rei, Tarczy a gyakorlati élet alapelvének is tartotta. Ha csinálsz, alkotsz vagy mondasz valamit: legyen az szép és jó alaku. Csak igy van teljes értéke, e nélkül esetleg semmit se ér. Ezt teszi a gyakorlati életben az a latin bölcs mondás.
A magyar nyelvet különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy segitségével minden gondolatot gyönyörü alakba önthessünk. Százszor magyarázta, százszor biztatott rá bennünket. Egész órán fejtegette egyik példaként, mit jelent ez a szó magyarban: »világ« s mit jelent a »világtalan«. A földkerekség összes népeinek lelke – ugymond – nem volt képes ily fogalmakat ily alakba önteni; csak a magyar lélek volt képes.
Kerkapoly feszült figyelemmel hallgatta az ily tanitásokat. Meg is maradtak benne mindvégig. De azért ő nem lett jó iró, irásmódja nem volt szép s legkevésbbé vonzó.
Ez azonban már más kérdés. Erre még majd visszatérek.
De a gyakorlati angol felfogást, szinte ki merem mondani, Kerkapoly csaknem egészen Tarczytól sajátitotta el.
Csak egy példát hozok fel Tarczy eszejárásának s módszerének megvilágitására.
Azt mondja:
– Van a természet világában vizesés s van az embervilágban divatkórság. A vizesés se ér magában semmit, a divatkórság se. Az okos gazda malmot épit a vizesésre s megél belőle tisztességesen, az okos szabó pedig időnként megváltoztatja a ruhának a szinét és szabását s gazdaggá lesz belőle.
Ime, Tarczy előadási modora.
Magyar tudása volt neki is.
Minden tudománynak minden igazságát megmérte előbb saját lelkének, saját figyelésének, saját gondolkozásának katonamértékén, azután odaállitotta a magyar viszonyok, a magyar föld és a magyar lélek élettünetei közé s ha akkor is igazságnak találta: nyugodt lélekkel, de lelkesülten hirdette az ifjak előtt.
Hogy Hegel kategóriái s a német tudomány definitioi és terminologiái mit mondanak: ezzel azután nem törődött.
Tökéletesen ilyenek voltak Kerkapoly politikai és nemzetgazdasági előadásai a budapesti egyetemen. Ha tanár lettem volna: én is igy törekedtem volna hallgatóim tudnivágyát fokozni s tudását növelni. Tarczy volt a mester, Kerkapoly a tanitvány. A tanitvány utóbb nagyon fölülmulta mesterét. Nem ritka eset.
V.
(Zádor György: Deák és Vörösmarty barátja. – Csodálatos itélete. – Nagy jogtudós. – A magyar jog átalakitása. – Deák aggodalmai. – Kerkapoly a tanuló ifjuság ideálja.)
Volt a pápai kollégiumnak, különösen a jogakadémiának egy rendkivüli embere, még egy nagy tanára. Ez Zádor György, régebbi nevén: Stettner-Zádor György; fiatal korában irói nevén: Fenyéri. Kerkapoly is Pápán végezte a jogi tanulmányokat, mint én. Hogy Zádort hallgatta: biztosan tudom. De azt már nem tudom, hogy rendszeresen hallgatta-e s hány évig. Kerkapoly 1844-ben végezte a pápai iskolákat, ekkor már Zádor onnan elköltözött.
Ki volt hát ez a Zádor?
Én bizony nem tudom: Zádor György élete s irodalmi és birói működésének története meg van-e irva már rendszeresen? De azt sejtem, hogy a nagyközönség nem sokat tud róla, vagy már el is felejtette egészen. Már e miatt is föl kell róla jegyeznem egyet s mást. Ő is bakonyi származás s ő is Kerkapoly egyik tanára volt. Régen meghalt. Ugy rémlik előttem, még a mult század hatvanas éveinek végén, vagy hetvenes éveinek elején.
Jellemzését mindjárt az öregén kezdem. Zádor benső bizalmas barátja volt Deáknak is, Vörösmartynak is. Mint alig végzett ifjak szőtték a barátságot 1822 körül. A legnemesebb, leggyöngédebb barátság, a mi csak halandók közt lehet. S mind a háromnak haláláig tartott köztük ez a fenséges viszony. Legelőször hunyta örök álomra szemét a nagy költő, azután Zádor. Deák azután az ő nagy szivének melegét két elhunyt hű barátjának gyermekeire is árasztotta. Ugy rémlik előttem, mintha Zádor hozta volna Vörösmartyt is Deák barátságába.
Deák és Vörösmarty benső barátja a halálig! A ki ez lehetett: az már nem volt kis ember.
Bizony Zádor nem volt kis ember.
Irodalmi alkotásairól nem szólok. Hetven-nyolczvan esztendő előtt láttak azok napvilágot. Irodalmunk történetének régi középkorához tartoznak.
Az emberről, a tudósról s a tanárról akarok csak emlékezni vármegyém hagyományai után. Én személyesen már csak agg korában ismertem. Ő már nem volt otthon, a mikor én a vármegye tisztét tartottam. De fiát s nemzetségének több tagját jól ismertem.
Pápai kollégiumi tanár lett, mert nem tetszett neki az ügyvédkedés, az irodalomból pedig 1830 körül megélni nem lehetett. A magyar magánjogot és közjogot adta elő. A magánjog akkor nehéz tudomány volt, nem olyan patvaristáknak és albiráknak való mulatság és elmejáték, mint most. Akkor még fennállott az adományi rendszer és az ősiség, a földesuri hatóság és a jobbágyvilág, a jogok, előjogok, szabadalmak, vármegyei, városi és nemesi jogkülönlegességek rettenetes nagy rendszere. A magánjog és a közjog egymásba kapaszkodott s egyik a másikat egészen áthatotta. Még a büntető és polgári jog között se volt akkora válaszfal, mint most.
Zádor előadásairól csodákat meséltek. Azt mondták, a tizparancsolat, a hogy a táblára van vésve, nem oly rövid, és világos, nem oly mély és szabatos, mint az ő jogi tudása.
Éles elméjü, egykori barátomtól, Vermes Illéstől hallottam, hogy attól fogva, a mint vele a pápai nemzeti kaszinóban megismerkedtek, abban a kaszinóban nem volt többé jogi, politikai, tudományos vagy közéleti kérdésekben vita. Ha támadt, csak fölszólalt valaki:
– Kérdezzük meg Zádort!
Megkérdezték. Felelt. El volt döntve feleletével minden vita. Meghajolt előtte föltétlenül mindenki.
Az 1832-iki országgyülés fölállitotta a választott osztoztató biróságot. Voltak testvérek, voltak örökösök, a kik soha se tudtak megosztozni. Iróra, biróra, prókátorra bizták ügyüket, ügyüknek aztán soha se lett vége. Elpusztultak, elszegényedtek, meghaltak, föl is támadtak, de ügyüknek még se lett vége. Unokáik még ma is osztozkodnak, biráskodnak, pörlekednek, ha még meg nem haltak.
Hát az ilyenek számára találta ki az országgyülés a választott biróságot. Válasszák az örökösök maguk a birót. Az a biró döntsön egy nap alatt. Az ő döntésében azután nyugodjanak meg.
Nos hát ez időtől kezdve minden lehetetlen, minden képtelen, veszett örökösödési ügyben Zádort választották birósági elnökül. A mikor már karddal, puskával, vasvillával mentek az osztozkodók egymásnak s keserves halál fenyegetett mindenkit, szerencsére valaki oda kiáltott:
– Héjh, atyafiak, meghallgattátok-e már Zádort?
Az emberek a legnagyobb dühben összenéztek.
– Nini! Azt bizony nem cselekedtük!
Nyomban eldobták a fejszéket, vasvillákat s mentek be Pápára.
Ilyen tekintélye volt. Ennyire biztak igazságában, itéletében s jogi tudásában.
A magyar jogot Kövy Sándor jogi munkája alapján adta elő. Ez a Kövy sárospataki jogtanár volt a mult század elején. Latin nyelven irta nagy munkáját s magam is egykor e nyelven olvasgattam. Nagy kár, hogy nem magyarul irta, de az ő idejében még a latin nyelv volt a divat. Szentül hiszem, hogy a magyar jog tudományos magyar nyelvét nagy tökéletességre birta volna. Ezt a nyelvet később Fábián, Zsoldos és Zádor alapitotta meg. Mind a három vármegyém szülöttje. A jogtudomány mai magyar nyelve sokkal bővebb, de rossz és ocsmány. Ama három alapitó nyelvét Kölcsey, Deák, Szalay László és Szemere Bertalan hatalmas segitsége se tudta megmenteni s a maga nemes egyszerü mivoltában fejleszteni. A Bach- és Schmerling-kor biróságai, az ezer meg ezer ügyvéd németeskedő hebehurgyasága s a pesti egyetem tanárai pusztitották el a szép jogi magyar nyelvet.
Én Kövyt és Zádort tartom eddigelé a két legnagyobb magyar jogtudósnak.
Deákot ne számitsuk közéjük. Ő fölötte áll mindenkinek, de csak a közjogban és büntetőjogban nincs, a kit hozzá lehetne hasonlitani. Az adományi rendszert és magán polgári jogot kevésbbé volt alkalma mivelni.
Zádort a maga egyszerü, szerény pápai tanárságában az ország alig ismerhette meg eléggé. Csak Veszprém-, Győr- és Vasvármegyék ismerték igazán. Vas még azért is, mert bár nemzetsége eredetileg veszprémvármegyei, maga Zádor Vasban született Dukán. A nemzetség korábbi neve – mint emlitettem már – Stettner és Stettner-Zádor.
Azonban jól ismerte őt Deák már ifjukora óta. S nem csinált titkot belőle, hogy az ország legelső jogtudósának s legnagyobb itélőtehetségü emberének tartotta. A mult század negyvenes évei óta azért Deák figyelme és barátsága intézte Zádor köztiszti pályafutását.
Az 1840-iki országgyülés megalkotta a váltótörvényt s a kereskedelmi, csődügyi, fuvarozási, szállitási törvényeket. A nemzet nagyon félt különösen a váltótörvénytől s kivált a váltóvégrehajtási törvénytől. Azt hitték, hogy ezek ellen a nemes ember röstsége s az ősiség intézménye nem tudja megvédelmezni az ősi vagyont. Deák azt mondta:
– Bizzuk a törvényt lehetőleg tökéletes birákra.
Első sorban kiszemelte Zádort s rábeszélte, hagyja el a pápai kollégiumot, jöjjön Pestre s vegye át alkalmas állásban, mint biró a váltó és kereskedelmi igazságszolgáltatás gyakorlati vezetését.
Igy lett. Deák nagy tekintélye a nádorispánnál Zádor utjából minden akadályt elháritott s igy ő csakhamar birói tisztének élhetett. Ez időtájban irt tudományos munkát is a váltó és kereskedelmi jogról.
A függetlenségi harcz lezajlása után rettenetes változás állt be Magyarország jogéletében. Nem az államiság s nem az alkotmány elpusztulását értem, hanem a magánjog rendszerének, a századok óta életben volt rendszernek egyszerre való gyökeres megsemmisülését. A nemzet szeme államiságán s alkotmányán függött, agya csak az ezek körüli veszteségekre gondolt s a sulyos szenvedések közepett alig jutott eszébe, vajjon mi történik, mi történjék jogéletével?
Az ősiség megszünt. Uj rendszeres törvény nem volt se az öröklésről, se a birtokjogokról. Miként történjék hát az átmenet? Mi legyen az uj jog? Miként bonyolódjanak le a függőben levő ügyek, a régi öröklések, a félben maradt osztályok, a zálogos birtokjogok, a fiági és nőági igények, az öröklött és szerzett vagyonok közti különbségek? Néhány ezer gyökeres ősi magyar család jóléte és fennállása volt kérdésben.
Megszünt az urbéri viszony is s vele együtt az urijog és a vármegye hatósága. Ezzel ezer sulyos kérdés várt azonnal való becsületes megoldást. Vajjon a volt földesúr kapjon-e elvesztett birtokáért s elvesztett haszonvételeiért kárpótlást? Mennyit és mi alapon? Vajjon miből álljon a jobbágytelek? Mik legyenek járulékai? Miként különitsék el a közösből azt, a mi a földesurat illeti attól, a mi a volt jobbágyot illetheti? Mi tekinthető urasági birtoknak és haszonvételnek s mi tekinthető volt urbéresnek? Mi történjék a kurialistákkal, takszalistákkal, kolonistákkal és czenzualistákkal? Milliók anyagi jólétét s becsületes megélhetését veszélyeztette volna minden fonák intézkedés.
A nemzetnek nem volt törvényhozása, a mely intézkedjék.
A nemzet bölcsei és vezérei eltüntek. Ki a csatatéreken aluszsza örök álmát, ki a bitón végezte életét. Ki börtönben, ki bujdosásban.
Volt néhány itthon is. Deák maga itthon volt s képes lett volna minden kérdést megoldani. De ő a Bach-rendszer férfiaival nem érintkezhetett. A nemzet hóhéraival szóba nem állhatott. Az ő bölcsesége hát a föld alá lett ásva.
Érezte a helyzet iszonyatos voltát a durva önkényuralom is.
Ausztriának nem voltak alkalmas jogtudósai se az elmélet, se a gyakorlat mezején. Olyan jogállapot, mint a miénk, nem volt már a világon, de a világ jogtudósai a magyar dolgoknak soha se szenteltek figyelmet. A nagy német tudomány ma is jobban ismeri a Róka-szigeteket, mint Magyarországot. Csak Magyarországnak lehettek ily feladatra jogtudósai.
A bécsi kormány nagyra határozta el magát. Megkérte Deák Ferenczet a lehető legméltóságosabb módon, hogy ne vonja meg kötelességét a jogi dolgok intézésétől s adjon tanácsot a kormánynak. Hiszen alkotmány és állami lét még visszaszerezhető valamikor, de a magyar faj életkérdése mindenek fölött való.
Rettentő gyötrelmet idézett Deák lelkében ez a hozzá intézett kérés. Hű barátjának, Vörösmartynak, minden keserüségét átérezte.