A Bakony (1. kötet)

S nem kell-e elfogynunk, nem kell-e elsorvadnunk, ha az állami lét elveszett, alkotmány romba dőlt, minden szabadság elenyészett s most már a magyarnak mindennapi kenyere és birtokjoga is bizonytalanná válik?

Megvan Deák felelete a hozzá intézett kérelemre. Ő az osztrák önkény embereinek még tanácsot se ad. Velük nem érintkezik semmikép.

De még se hagyta el az ügyet. Hiszen a nemzet ügye volt az.

Fölkereste Zádort s rábeszélte, vállaljon birói tisztet, vállaljon a legmagasabb birói helyen Bécsben s a magyar jogviszonyok rendezését ő vegye a kezébe.

Igy került Zádor a legfőbb semmitőszékhez Bécsbe. Igy készitette az ősiségi rendeletet, a melyben nagy bölcseséggel választotta el egymástól azokat a jogokat, a melyekre fajunknak nincs már szüksége s azért a mult emlékeinek adandók át és azokat a jogokat, a melyek fenmaradásunk s jövendő jólétünk érdekében szükségesek.

Az 1848-iki pozsonyi országgyülés ősiségi törvényének igy lett ő voltaképen igazi végrehajtója.

Igy lett ő óriási tényező abban is, hogy az urbéri birtokviszonyok rendezése s a volt földesurak kárpótlása miként intéztessék.

Igy lett nagy befolyása arra is Zsoldos Ignáczczal együtt, hogy az osztrák általános polgári törvénykönyv magyar nyelve milyen legyen.

Minő furcsa és szomoru dolog az! Negyven év óta magyar nemzeti kormányunk van s többnyire magyar egyetemi tanárok, birák s ügyvédek a törvényalkotók. S az utolsó huszonöt év minden igazságügyi kodifikáló munkálata a magyar nyelv és irásmód dolgában minő hitvány dadogás Zádor művei mellett, melyeket pedig az osztrák önkényuralom alatt emeltek jogi intézményekké!

Birói tekintélye föltétlen volt Bécsben is. Minden itéletmondása döntvény lett és jogi alapelv. A magyar becsületet jogi és birói téren ő alapitotta meg Bécsben.

Egyik osztrák igazságügyminiszter találkozott egykor Deákkal s beszélgetés közben azt mondta neki:

– Önök magyarok nem is tudják, mekkora kincseik vannak! Bécsben valami Zádor György nevü magyar ember jogi tudása s alapos és nyugodt bölcsesége előtt mindenki meghajlik. Európában nincs talán ily nagy gyakorlati jogtudós egy se.

Deák csak hallgatta az ostoba osztrák minisztert. Hiszen az ő barátja volt Zádor már ifjukora óta. Ő vette maga mellé tanácsosának 1848-ban, mikor igazságügyminiszter volt. Ő beszélte rá arra is, hogy Bécsbe menjen. De azért az osztrák miniszternek mégis csak annyit mondott:

– Tudjuk mi, hogy vannak jeles embereink, de hát ki ismerhetné valamennyit?

Nos hát ez a Zádor György volt Kerkapolynak, a nagy miniszternek a magyar jogból egyik tanára a pápai kollégiumban. Kerkapoly lelke a világosan gondolkozás képességét megnyerhette volna talán nála nélkül is, de hogy ily tanár hatása a lelki erők kifejtésére s megizmosodására erős figyelésü ifjunál mily nagy: biztosan meghatározni, mértékkel megmérni ugyan nem lehet, de bizonyos, hogy igen nagy.

Kerkapoly, a mint a jogot, a kollegiumi tanfolyamot elvégezte, Zalavármegyébe ment joggyakorlatra: patvaristának, jurátusnak. Odavaló volt édes anyja is. Ott volt hires nagybátyja, az első alispán s általában a Kerkapoly nemzetség ott volt elterjedve. Minden látszat szerint ott alapithatta meg jövendőjét legbiztosabban.

Nagybátyja elvitte őt Deák Ferenczhez is s beajánlotta az ő kegyességébe. Valóban Deák magához is vette, ugy rémlik előttem, ugy hallottam, valami fél évre. Kerkapolynak itt nem sok dolga volt. Deák se ügyvéd nem volt, se rendszeres tisztviselő. Csak táblabirája volt vármegyéjének s egy csomó megyei bizottmány elnöke. Tanulni azért lehetett nála az ügyek irataiból is. Természetesen Deák társalgása volt az okulásra a leggazdagabb alkalom. A kehidai kastély soha se volt vendég nélkül. A vendégek közt mindennapiak voltak a vármegyei tekintélyek, de gyakoriak az országos hirü férfiak is.

Kerkapoly legnagyobb munkája Kehidán abból állt, hogy Deák könyvtárát rendezte.

Az ügyvédi oklevél megszerzésével nem késlekedett. A lehetőség szoros határidejéből egyetlen hónapot se mulasztott el. 1846-ban már letette az ügyvédi vizsgát s igy huszonkét éves korában már megkezdhette az ügyvédkedés tisztes kenyérkeresetének szorgalmas munkáját.

De nem kezdte meg. Az ügyvédkedéshez semmi különös vonzalmat nem érzett. Még azt se határozta el véglegesen, hol fog megtelepedni. A család tagjai sehogy se tanácsolták, hogy Veszprémvármegyében üsse föl sátorát. Ott lesz ugyan örökölt szent-gáli kis birtoka, de csakugyan kis birtok, támasztéknak kevés. E helyett Zalavármegyét tanácsolták. Ott van gyökere a nemzetségnek, ott van nagybátyja, a hirneves követ és alispán. Ott kell megtelepednie vagy Zala-Egerszegen, a vármegye kormányzó székhelyén, vagy Sümegen, vagy legalább is Kővágó-Eörsön, a járás központján.

Hát a házasság?

A fiatal ügyvéd erős, szép legény volt. Középtermet, gyönyörü fehér arczbőr, buján nőtt haj, szemöldök, bajusz és szakál, egyenesen tartott fej, határtalanul okos és bátor tekintettel. Szemeiben nagy mélység. Jól fejlődött vállak és izmok. Eszejárása mély, pattogó és vidám. Lépése, mozgása kemény katonás mozgás.

Olyan ifju, a kin megakadhat minden leány szeme. A kiről okos emberek is komolyan mondják: nagyreményü.

Sikerültebb ifju kevés van a világon, mint ő volt. Én már csak tanársága alatt harmincz év körüli életkorában ismerkedtem meg vele, ezelőtt ötvenhárom évvel. Jól emlékszem. Tanáraink közt kerestük az ember mintaképét, a görög kor remek világának képzeletizgató nagy alakjait, Miltiadeszt és Alkibiadeszt, Perikleszt és Demosztheneszt. Mindig Kerkapolyn akadt meg a szemünk. Ilyenek legyünk! Ilyennek kell lenni minden ifjunak, minden magyarnak.

A gyermekifju lelkét, ha az a lélek jól termett, erős és egészséges, már korán dagasztja a nemes nagyravágyás. Vágya, ábrándja nem az, hogy irnok, tanitó, pap, hivatalnok lehessen valamikor s meglegyen a mindennapi kenyere s a közönséges ember tisztessége, holtig való nyugodt élete. Ez az apák vágya s nem a serdülő ifjaké.

A serdülő ifju, legalább ábrándjaiban el akar jutni odáig, a hova a nemzettörténelem, vagy a világtörténet ragyogó alakjai eljutottak. Ha katona lesz: Hunyadi Jánosig vagy Zrinyi Miklósig meg nem áll. Ha költő: tulszárnyalja Jókait, Vörösmartyt, Petőfit. Bölcsebb lenni Deáknál, lángolóbb Kossuthnál: ilyen magasságban röpködnek a serdülő ifju vágyai, sejtelmei, képzelődései.

Nézzétek csak meg Petőfinek Pápán készült s az Ideálhoz czimzett költeményét. Ez a költemény vázolja tökéletesen az egészséges lelkü, nagyratörő serdülő ifju ábrándjait s szertelenül csapongó alaktalan vágyait.

De bármire törekedjék az ifju, bármily nagy és ragyogó pályát lásson maga előtt, ábrándjainak első pihenője, első állomása mégis tanára mellett van. Első magas ábrándja abból áll: vajha egykor én is oly derék, oly nagy, oly nemes s az eszmék világában oly hatalmas lehetnék, mint szeretett tanárom!

Ily mintája lett Kerkapoly a tanuló ifjuságnak. Félelem és tisztelet környezte, de rajongás is. Tantárgyai nehezek voltak és idegenszerüek, a hegeli német bölcselet legtartalmatlanabb elmélkedései, legmagasabb általánosságai, de azért egyénisége, szava, fejtegetése, mindenség fölött uralkodó határozottsága mindenkit elragadott.

Ily tanár mindig kevés van a világon.

A legmagasabb tanintézetek tanuló ifjusága ma már biráló szemmel s biráló észszel kiséri tanárait s jaj annak az intézetnek, a hol az ifjuságnak alkalma van arra, hogy egyik-másik tanárát kinevesse, vagy kicsinyelje, vagy tán ki is gunyolja.

A tanár például furcsán öltözködik, vagy öltözködésében mulatságos hanyagság van. Vagy például az önálló és határozott gondolkodó szerepét ölti föl nagy komolysággal a hallgatók előtt, de ezek nyomban észreveszik, hogy a mint könyvének vagy kéziratának olvasását eltéveszti: azonnal belesül tudományába is s kénytelen az előadást félbenhagyni. Vagy például tudományát oly felszinesen, oly köznapi nyelven s oly szárazon adja elő, hogy a hallgató minden elszántsága daczára is, azonnal elálmosodik. Vagy a mi a leggyakoribb: a tanár gondolkodásában például nincs semmi önállóság, semmi eredetiség, semmi egyéniség!

Sok eset van ilyen.

Az ilyen tanár kezéből silány nemzedék jön ki. Az ilyen tanárt nem volna szabad tanárrá tenni. A melyik tanár a tanulónak nem tud ideáljává lenni, a kiért az ifjuság rajongjon, a kihez ragaszkodjék s hasonló nagygyá lenni vágyakozzék, sőt a melyik tanárt bármi ok miatt az ifju kicsinyelni kénytelen: annak a tanárnak rendszerint a tudománya se ér semmit s tanitása még kevesebbet.

VI.

(Kerkapoly első betegsége. – Tanárrá lesz. – A bölcsészetet választja. – Pápai háza és életmódja. – A rágalom. – Első előadásai. – A magyar ész. – A hégeli bölcsészet. – A magyar ifju a német egyetemen.)

Azonban elmém előre ugrált. Kerkapoly tanárságáig még nem jutottunk el. De alakját le akartam irni fiatal korától.

Ez az alak később jelentékenyen változott.

Ugy emlékszem, 1858 körül valami hosszantartó sulyos belső betegségbe esett, a mely bőrbajjal is járt. Sokáig szüneteltek előadásai s hosszabb időt kellett külföldi vizgyógyintézetben is töltenie. Mikor fölgyógyult s ismét közibénk jött: alig ismertünk rá.

Legalább másfél évtizeddel öregebbnek látszott. S arczának ragyogó fehér szinét s bámulatos üdeségét a betegség egészen megváltoztatta. Nem volt többé fehér és ragyogó, hanem igen apró, himlőhelyszerü és alaku, kissé szürkés foltokkal tele. Ettől kezdve, bár igen lassan, szürkülni is kezdett s arczának egészen az az alakja lett, a minőnek miniszter és egyetemi tanár korában a halála előtti utolsó néhány évig ismertük.

Még egy sulyos, sőt életveszélyeztető betegségen esett át az 1868-ik év végén s a következő év elején. E kettőn kivül egész életén át nem volt egészségi baja. Csak az utolsó, mely aztán sirba vitte. Ezekre talán még később visszatérek.

Az ügyvédséget alig is kezdhette volna már meg, a mikor a kálvinisták túl a dunai egyházkerülete arra gondolt, hogy pápai főiskolájába – bölcsészeti tanszékre tanárnak választja.

Tarczy Lajos ajánlotta. Ő volt először abban a véleményben, hogy e tanszékre alkalmasabb tudóst nem lehet találni. Meg is kérdezte Kerkapolyt: volna-e hozzá kedve, hajlandósága.

– Megkisérelhetjük. A tanárságot mindig el lehet hagynom, ha nem lennék hozzá elég ember. Előbb azonban külföldi egyetemekre kell mennem.

Hát hiszen az egyházkerület is igy óhajtotta. Igy volt szokásban századok óta. A pápai főiskola hires tanárai a német, holland, angol, skót egyetemeket mindig föl szokták keresni s egy, vagy több évi tanfolyamot ott szoktak végezni. Kerkapoly se akart eltérni ettől a szokástól. Már csak azért se, hogy a német nyelvet jól-rosszul elsajátitsa. Addig nem tudott németül. Pápai diák egy se tud, hacsak véletlenül rá nem ragad. Akár jól van, akár rosszul, de a pápai diák nemzeti becsület dolgának tartja a német nyelvet meg nem tanulni. Inkább megtanulja a görög, zsidó, arab és rácz nyelvet.

Mi volt akkor a tanári fizetés Pápán? Egész biztossággal nem tudom ugyan, de azt hiszem hatszáz forint évenkint. Ez ma 1260 korona. Havonkint tehát 105 korona.

Ma kis pénz, de akkor bizony tisztes összeg volt. Éppen ötszörte volt akkor olcsóbb a hus, liszt, bor, ruhanemü, lakásbér, mint most. Ma legalább hatezer korona évi fizetés felelne meg az akkori összegnek.

Kerkapoly édes jó anyja legalább szerencsének tartotta fia számára a kinálkozó tanárságot. Meglehet ugyan, jobb szerette volna, ha fia ezer holdas úr leányát veszi nőül s főszolgabiróvá vagy főfiskussá lesz a vármegyén, de hiszen az ezer holdas leány igy is megkerülhet. Van-e az országban eszesebb és szemrevalóbb nemes urfi, mint az ő fia?

De hát miért éppen a bölcsészeti tanszékre szemelték ki Kerkapolyt?

Nem véletlenül.

Egész életének minden munkája azt bizonyitja, hogy a tudásnak és gondolkodásnak azt a módszerét kedvelte ösztönszerüleg legjobban, a melyet bölcseletnek nevezünk. Szentül hiszem ugyan, hogy ez a hajlam a berlini egyetemen fejlődött ki benne oly erőssé, de megvolt ez már pápai diákkorában is.

A Képző Társulat érdemkönyvében van egy dolgozata talán tizennyolcz éves korából, melyet a pápai ifjuság »Tavasz« czimü évkönyvébe is Jókai, Petőfi zsengéivel együtt fölvett. Ez a dolgozat már az olasz festő iskolák és rendszerek történetét bölcsészetileg tárgyalja.

Ime a serkedő hajlam.

Bizony Kerkapoly akkor még az olasz festmények tengerét nem látta. A százezer festményben a korokat, iskolákat és rendszereket saját szemlélete alapján föl nem fedezhette. Nem is volt festő, sőt rajzoló se. A mit tudott: mindazt másnak látása, hallása, szava, irása után tudta. És mégis már akkor a tárgyban rejlő bölcseleti jelenségek után nyomozott s azokkal törekedett ama festészeti iskolák fejlődését megvilágitani.

Tarczy éles esze ezt nyomban észrevette. Az ifju óriási elmeerő, hajlama a bölcselethez nyilvánvaló és elég erős. Tegyük meg tehát filozófiai professzorrá, bizonyára jól beválik. De tegyük meg azért is, mert ilyen emberünk nincs több.

Kerkapoly 1849-től 1866-ig, tehát tizenhét évig volt megszakitás nélkül pápai tanár. Tanárságáról itt legalább nem akarok bővebben szólani, lesz alkalom majd, ha egyetemi tanárkodására kerül a sor.

Édes anyja eladta a szent-gáli birtokot s megosztoztatta gyermekeit. Ő maga Pápára vonult tanár fiához.

Kerkapolynak első dolga volt Pápán házat épiteni. Nem szeretett másnak bérfizetője lenni. Vett telket a Hosszu-utczán, a telek lenyult a Tapolcza vizére s azontul is terjedt. Édes anyja óhajtotta igy. Legyen udvar malacznak, baromfinak. Legyen folyóviz az udvaron keresztül s legyen zöldséges kert és gyümölcsös kert. Igy szokta meg kis leánykora óta. Igy volt Balaton-Henyén is, Szent-Gálon is. Igy legyen itt is.

A házat egy emeletes háznak épitette. Maguk lakták édes anyjával az emeletet, a földszinti lakásokat kiadták bérbe. Ma is megvan az a ház Pápán változatlan alakjában.

A házat később Békássy Lajos volt képviselő, lángoló lelkü hazafi, egykor vitéz honvéd vette meg tőle 24 ezer korona vételáron. Most ennek örököseié.

Vett utóbb a város belsőbb részén Kerkapoly másik házat is, földszinteset, jövedelmezőt. Mikor Pápától megvált, ezt is eladta hét- vagy nyolczezer koronáért.

Vett birtokot is Pápa határában az ugynevezett Koldus-telek dülőben. Ez ötven magyar holdnyi volt. Mezei gazdálkodást folytatott rajta. Egyik szomszédfalu észak felé Gyimóth. Ennek határában is vett mintegy ötven holdnyi birtokot, mely barázdás szomszéd volt a pápai határról. Pápáról könnyen vezethette ezen is gazdaságát.

Maga vezette, nem bizta másra. Mindenre volt ideje, mindenhez kedve. Bámulni való ügyességgel s követni való takarékossággal tudott gazdálkodni. Szerencséje közmondásos lett. Esze volt szerencséje. Üzleti számitása abból állt, hogy nyomasztó adósságot sohase csinált; ha birtokot vett, mindig készpénzen vett és sohase adósságra. A mikor eladni valója volt: megvárta a legmagasabb árakat. A mikor vennie kellett, mindig eltalálta a legolcsóbb árt. Nem volt ebben semmi ördögség. Mindig télen vette a nyári ruhát s mindig nyáron a téli ruhát. Az üzleti világ a sok ügylethez s a gyors lebonyolitáshoz szokott. Ez a szokása az évszakok szerint elmaradhatlanul szökkenti föl vagy ejti le az árakat. Ő ezt a szokást zsákmányolta ki. Ez volt rá nézve az a vizesés, melyről bölcs tanára, Tarczy Lajos, beszélt s melyre az okos gazda vigan kotyogó malmot épit.

Háztartását édes anyja vezette, ruháit, fehérnemüit, apró kiadásait ő gondozta. Okosabb vezetés, jobb gondozás nem lehet a világon. Az életmód költségeiről, anyagi oldaláról ez volt elve:

– A mit az ember keres, rakja félre, gyüjtsön belőle tőke-vagyont. Elégedjék meg azzal, de azt föl is élheti, a mit már meglevő tőke-vagyona hoz. Igy sohase lát szükséget és sohase kell összébb huzódnia.

Mikor miniszterré lett, mikor pénzzé tette minden pápai értékét, az államtitkári és képviselői fizetésből megtakaritott tőkéjével együtt volt összesen 146 ezer korona készpénz vagyona.

Jegyezd meg ezt jól nyájas olvasóm s ne csodálkozzál azon, hogy én a nagy miniszter vagyoni dolgairól ennyit beszélek. Lesz erről még sokkal bővebb szó is majd később. Tudom én, hogy költők, művészek, államférfiak, győztes hadvezérek apró-cseprő vagyoni viszonyairól nem szokás krónikát irni. Nem sokat törődik ezzel a világtörténet. Hanem hát mi alkotmányos népképviseleti államban élünk, Európa kellő közepén, a népszenvedély minden magasztos és minden ocsmány dulakodása közt, nálunk hát az alkotmányos erők minden része tevékeny munkában buzgólkodik.

S most mondok neked, nyájas olvasóm, uj dolgot, uj igazságot, melyet évezredek óta ismer az emberiség s melyet már örökké emlékezetes szavaiban a nagy római költő, Vergilius is megénekelt. Ez az évezredek óta ismert uj dolog és uj igazság pedig nem egyéb, mint, hogy az alkotmányos erők közé tartozik s azok közt nem is a leggyöngébb a rágalom.

A rágalmat oly alak, a minő Kerkapoly, ki nem kerülhette. Sőt ő szilaj bátorsággal fölbuzditotta maga ellen. Elméjének, ősmagyar jellemének s férfiszilárdságának erejével semmiféle ellenzék nem mert s nem tudott szemtől-szembe megküzdeni. Ő volt az egykori Deák-párt legerősebb viaskodó hőse. Semmiféle vértet, pánczélt, paizst, hizelgést, sajtóbarátságot nem öltött fel, nem szerzett magának. Födetlen mellel és vállal küzdött, mint a normannok mesebeli hősei. Kardjának suhintásait el nem birta senki. Ellenfelei hát félreálltak, oldalt és hátul kerültek, árkok, bokrok, erdők árnyékába huzódtak s onnan röpitették felé a mérgezett nyilakat.

A rágalom nyilait.

Egyszer csak azt suttogták az emberek, hogy Kerkapoly nem tiszta kezü. Gazdagodik. Közvagyonból gazdagodik. Állását és tekintélyét önző magánérdekei előmozditására használja föl. Palotákat épit. A szegény pápai kálvinista tanár milliomossá lesz.

Országos köztolvaj!

Ezt suttogták a gyöngék, a hitványok, a kapaszkodók, a népszenvedélyek salakjának hizelkedői. A sánták, bénák, siketek, vakok, isten nyomorultjai karba álltak s azt kezdték kiabálni Herkulesre:

– Nyomorék!

Kerkapoly nyers és nagy lelke nem törődött a suttogással. Nem még a zsivajjal se. Tudta is, érezte is, hogy ő ki. Jól tudta, hogy Deák Ferencz, Ferencz József, a király és gróf Andrássy Gyula őt és minden dolgát ismeri és tökéletesen becsüli. Ez neki elég volt.

Mikor Csillag-utczai házát épittette, azt mondtam neki:

– Jobb lenne ezt a házat nem épiteni. Itt mindenki orra előtt van. Gyönge a világ, hallgat a hitvány lelkekre, rágalom támad. Pápai tanár miként épithet Pesten palotát?

Vállat vont s ezt felelte:

– Nem élünk a középkorban s nem vagyok zsidó, hogy rongyos ruhában járjak, vagyonom eltagadjam, nehogy pénzemért agyonüssenek.

Hát hiszen neki volt igaza.

Nos, hát azért beszélek annyit vagyoni dolgairól. Élete, halála fenséges és dicső. Minden vagyonát hazafias, szent czélra hagyta. Még édes felesége se vitt el belőle egy fillért se. Még özvegyi jogairól is feltétlenül lemondott. Az a vagyon ma az ország közvagyona. Tudnunk kell: mennyi és miként keletkezett.

Én tudom, hát el kell mondanom s be kell mindent bizonyitanom. A kik az igazságot kedvelik: az elmult nagy ember életében sok szépséget és sok gyönyörüséget találnak.

De egyuttal az alkotmányos élet sötét és undok részeit is megismerik.

Kerkapoly a külföldi egyetemek közt legtöbb időt töltött s legnagyobb tanfolyamot végzett a berlini egyetemen. Itt meglehetősen elsajátitotta a német nyelvet. Darabosan beszélte ugyan mindig, de gondolatainak alakot tudott adni német szóval és nyelvtannal is.

Miként töltötte berlini életét: erről keveset tudok. De tudom, tőle hallottam, hogy Berlin légköre teljesen megfelelt vágyainak. Berlin akkor nem volt világváros, német birodalmi egység akkor nem volt, a német nem volt akkor az európai szárazföld leghatalmasabb nemzete, a német önérzet akkor még nem volt oly bántóan csillogó, mint most. Beleszeretett Berlin tudományos és komoly szellemébe. A porosz munkásság, a porosz tudományosság s Hegel rendszerének a rideg dialektika fonalán függő mindensége igen alkalmas volt arra, hogy tudományszomját fölgerjeszsze, de ki is elégitse. Neki is feküdt kedvencz tanulmányának, a bölcsészetnek annyira, hogy a mikor Pápán tanszékét elfoglalta s előadásait megkezdette: az emberek ugy beszéltek róla, mint csodálatos tüneményről, mint oly lángelméről, a melyhez hasonlatos eddig nem volt.

Még tanártársai is elmentek meghallgatni. Még hires tanára: Tarczy Lajos is szentelt neki néhány órát. A város előkelőségei is be-benéztek előadásaira. A tanuló ifjak elvitték hirét országszerte. A főiskola hittani karának szuplikánsai találkoztak más főiskolák szuplikánsaival s ily találkozásnál mindig vita folyt a fölött: melyik főiskolának vannak jelesebb tanárai? Melyik főiskola különb? Debreczen-e, Sáros-Patak-e vagy Pápa? A pápai deák inkább meghalt, semhogy Kerkapoly fölött valakit elismert volna valaminek. Ha már Sáros-Pataknak megengedte, hogy Erdélyi János is valaki, az már nagy dolog volt.

Vajjon német elmével, vagy magyar elmével jött-e haza Kerkapoly Berlinből?

E kérdést talán nem érti mindenki. Talán sokan mosolyognak is e kérdés fölött.

Sok jó magyarról tapasztaltam, hogy a mikor idegen népek közt, idegen társaságban s idegen eszmekörben töltött néhány évet s azután hazajött: magyar esze eltünt vagy elhomályosult s olasz, franczia vagy német észszel élte itthon azontul világát. Mindenki tudja például, hogy gróf Széchenyinek nagyon is angol esze volt, báró Eötvös Józsefnek nagyon is német. Hozhatnék föl sok példát élő kortársainkról is. Rám mindig fájdalmasan hatott, ha mikor jó, tősgyökeres magyar ifju hazajön hosszu távollét után Bécsből vagy Berlinből, eszét, gondolkozását németnek találtam.

Miben áll ez?

Nemcsak abban, hogy fitymál mindent, a mi magyar s egekig dicsőit, a mi német és idegen. Szerinte a magyar nem tud igazán élni, cselekedni és eszmélni. Esetlen állása-járása, öltözködése, asztalhoz ülése, ipara, művészete, gazdasága. Nem tud illően társalogni, de még sétálni, hallgatni és köpni se. Lenézi minden dolgunkat, nem becsüli erényeinket, tulozza és torzitja hibáinkat. Összehasonlit bennünket némettel, angollal, francziával s diadalmasan ránk bizonyitja, hogy mi kisebbek vagyunk, mint a német, angol, franczia. S nemcsak embereinkkel és intézményeinkkel s nemcsak nemzetünk történetével és nagyjaival áll ily hadilábon, hanem igy van hegyeinkkel, völgyeinkkel, tavainkkal, folyóvizeinkkel, fáinkkal, köveinkkel, állatainkkal s mindenféle holt és eleven dolgunkkal. Előtte az idegen gyilkos is különb legény, mint a magyar gyilkos s az idegen tolvaj is több lángelmével dolgozik, mint a magyar tolvaj.

Elveszti magyar érzékét s hazahozza az idegen érzéket.

De hogy visszatérjek a német elmére, abban látok nagy különbséget, hogy például valamely tünetet másként tárgyal a német elme, másként a magyar elme. A német is jól megfigyeli, miben áll az a tünet, mik okai s esetleg mik következései. Eddig együtt jár a magyar elmével. De a magyar elme itt megáll s tovább a tünettel nem vesződik. A német elme nem áll meg, hanem gondolatait, észrevételeit tovább szövi, a tünetet általánositja, osztályozza s valami világrendbe besorozza s oly bölcseleti elmélkedést állit föl, a melytől a magyar elme leesik a torony tetejéről. S méltán. Mert itt kezdődik azután a német elme tökéletlensége. Mert a mint a német elme az általánositást befejezte s a tünet elméletét felállitotta: azontul minden tünetről, a mi rokontermészetü, konokul azt állitja, hogy az ő elméletének felel meg s azért is jött a világra, hogy annak feleljen meg.

S ha nem felel meg? Ha egészben és nagyban minden tünetnek más az egyénisége?

Akkor a tünetben van a hiba s nem az elméletben.

Azonban ne folytassuk tovább e szürke elmélkedést.

Kerkapoly 26 éves ifju volt még akkor, a mikor már négy év óta ügyvéd volt, külföldi egyetemi tanulmányait befejezte s bölcsészeti tanszékét, mint fiatal tanár, elfoglalta. A mai viszonyokhoz képest valóban gyenge életkor. Ma például rendes körülmények között 25 éves kora előtt az ifju ügyvéddé nem lehet. S igen kevés ifju lehet ekkor is. A katonai szolgálat egy-két évvel igen gyakran késlelteti az életpálya megkezdését. Igy vagyunk a birói, az orvosi s nem egy másféle tiszti pályával is.

Beteg rendszer. A művelődésnek ostoba bicczenése. Hiszen a tisztes kenyérkeresetre 18 éves korától, családalapitásra 20 éves korától kezdve legalkalmasabb a férfi. Nyolcz-tiz évvel a mostani rendszer megcsonkitja az élet nagy kötelességeinek teljesitésére a természet törvényei által megszabott időt.

Hajdan nem igy volt.

Kerkapolyt csakugyan megfenyegette az a veszély, hogy agya elnémetesedik s gondolkodásában elhalványodik az ősi, tiszta magyar ész. Hihetetlen buzgósággal dőlt bele a hegeli bölcsészetbe, a német tudományos gondolkodás mélységeibe.

A hegeli bölcsészet akkor még diadalmas hóditásának virágzó korát élte. Az idegenből német földre szakadt magyar ifju rendszerint azt hitte, hogy abba ép oly nehéz behatolni, mint Afrika, vagy Tibet belsejébe. A német egyetemi ifjak szentül hitték s a magyar fiuknak önérzettel mondogatták, hogy azt felfogni, teljesen elsajátitani, a magyar elme nem képes, arra csak a német elmének adott különös erőt az isteni gondviselés. Ugy voltak vele, mint később Wagner zenéjével. Egyetlen a maga nemében s csupán a német szellem birodalma.

Igaz, hogy a hegeli bölcsészet nem éppen könnyü dolog. Valamikor én is nagyon kedveltem s azt hiszem, gondolatainak mélyébe hatoltam. Azonban vármegyei életem, tiszti és törvényhozói foglalkozásom miatt hosszu időn át félretettem s elmém egészen elszokott gyakorlatától. Egykor kezembe került Mill Stuart logikája. Olvasgatni kezdtem. Hegel logikájának rendszerére ismertem benne. De bizony nehéz olvasmánynak találtam. Meggyőződtem arról, hogy az elme is, az agy is, annak a törvénynek hódol, a melynek az emberi test egyéb része. A zongoraművész például nem tud tökéletes művész lenni, ha a billentyük kellő mozgatását s ujjainak és izmainak megfelelő gyakorlását hosszabb időre elmulasztja. Igy van az agy is a mélyebb elméleti gondolkozással s különösen a hegeli bölcselettel. Vagy állandóan kell vele foglalkozni, vagy félretenni.

Egyébiránt a hegeli bölcsészet még saját hazájában, Németországban, se engedi magát tüzetes gondolkodás és szorgalmas tanulmány nélkül alaposan elsajátittatni.

Pedig műszavai s hogy ugy mondjam, műgondolatai ott már átmentek a közéletbe, azokat minden tudományág átvette s naponként használja az időszaki sajtó is.

Nálunk bizony nem igy van. A magyar ember a tisztán elméleti tanulmányt soha nem kedvelte különös előszeretettel. Egyes kérdéseknek mélyére szeret ugyan hatolni, de bármi ok miatt – ezuttal az okot nem fejtegetem – az eszmék rendszerét, az egész észtant végigtanulmányozni nem szokta.

Már most mit csináljon a magyar ifju, a ki, mint Kerkapoly, Berlinbe vetődik s az ő agya előtt egészen uj s nagyrészben ismeretlen tudományos légkörbe kerül?

Baja van a német nyelvvel is. Az egyes műszavak különös értelmét könnyedén és hamar éppen nem tudja felfogni. A tárgy maga is nehéz, már természeténél fogva. Német ifju társai pedig egyenesen tele beszélik a fejét, hogy a hegeli bölcsészettel hiába viaskodik, nem arra való az, hogy azzal a pandúrokat vezényelje, vagy a pusztán a csikót őrizze.

Furcsa tünetről értesitettek engem öregebb barátaim. Kerkapoly is, Pulszky Ferencz is, de legkivált Nagy Mihály, a túl-a-dunai kálvinisták egyházkerületének egykori püspöke. Erős elméjü, tudós férfiu, a ki egykor egy-két német egyetemet maga is végigjárt és végighallgatott. A tünetet még ő rajzolta le előttem legjobban.

Odamegy a magyar ifju a tudós német egyetemre s elkezdi hallgatni mérhetetlen tudományu tanárait, a kik már vaskos könyveket is irtak, mindenféle tudós társaságok tagjai s már európai hirnévnek örvendenek. Egyuttal elkezd jegyezgetni s a megfelelő segédkönyveket elkezdi olvasgatni.

Bizony nehéz fába vágta fejszéjét. Ez az ő első benyomása. Nem is csinál belőle titkot s bizalmasan el is mondja ifju német társainak. Azok mosolyognak s természetesnek tartják a dolgot. Mit is akar a jámbor magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal?

A magyar fiu ezt észreveszi. Ni-ni, adta németje, ez nem is akarja őt emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.

Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségü ifjak mennek külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek, rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.

A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust.

Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek.

De becsületet kell vallani otthon is.

Három hatalmas ok, a mi az ifjut arra birja, hogy feküdjék neki Isten igazában tanulmányainak.

Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát. Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német? Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.

Következik a második félév.

Belátja a magyar ifju, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő sajátitani könnyedén, ha akarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem töri ugy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta, a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni. A német ifju azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával a második szemeszterben is csak ugy töri magát, mint az elsőben cselekedte.

Vége a második félévnek.

A magyar ifju körültekint s ime, egy csomó német van vele és körülötte. Ő ugyan még mindig elsőrangu, de már néhány német is elsőrangu. Derék fiuk ezek a németek!

A harmadik félév végén már sok német van előtte. A magyar ifju már csak a sor közepén ballag. De azután haza is megy. Nehogy a negyedik félév végén már az utolsó helyre kerüljön.

Ilyennek rajzolta előttem Nagy Mihály püspök a magyar ifjunak a külföldön megfutott egyetemi pályáját. S megerősitette ezt Kerkapoly is, Pulszky is.

Kerkapoly buzgósága azonban nem csökkent Berlinben se az első félév végén, se azután. Ő az egész hegeli rendszert vasakarattal átültette saját agyába és szellemébe s elhozta haza Pápára.

VII.

(Kerkapoly „Világtörténet“ czimü könyve. – Baldácsi báró. – Miként fogja föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását? – Felfogásának birálata. – A magyar történet nincs még megírva. – China művészete, festészete, zenéje, költészete. – Miért nem szól Kerkapoly Japánról? – Minő terve volt a további kötetekről?)

Első irodalmi műve, mely napvilágot látott, »Világtörténet« czimü könyve. Ebben az emberiség történetét a hegeli bölcselet világában törekszik megismertetni. A mű 1859-ben jelent meg. Az előző három év alatt irta. Irás közben, de már a befejezésnél esett ama nagy betegségébe, melyről már megemlékeztem.

A megjelent mű első kötetnek van jelezve. A mi már maga is azt bizonyitja, hogy Kerkapoly több kötetre rugó hosszabb művet akart irni s terve az volt, hogy valóban világtörténetet irjon az ó-koron és közép-koron át napjainkig.

A megjelent kötet China és India történelmét adja. De előadja egész földrajzát s a két nagy fajnak és nagy birodalomnak összes művészeti, vallási, irodalmi, állami és társadalmi viszonyát is. A mű oly nagyszabásu, oly széles keretben mozog, hogyha a további kötetek is megjelenhettek volna: nagy részletességgel volna megirva nyelvünkön az általános mivelődési történet is.

Szinte lehetetlen, hogy e művet ne ismertessem, ha röviden is s némi biráló észrevételeket ne tegyek rá.

A mű teljes czime: »Világtörténet, észtanilag előadva. Irta Kerkapoly Károly, bölcsészet-tanár és könyvtárnok a pápai reformált főtanodában.« Tartalmát e szavakkal jelzi: »Hajdankor. Keleti világ. Bevezetés. China. India.«

A munkát hazai régi iróink szokása szerint is nagy úrnak ajánlotta. »Méltóságos Végh-Vezekényi Báró Baldácsi Antal úrnak, a magyar tudományosság buzgó barátjának.«

– Fogadja ezt kegyesen méltóságod, mint csekély jelét azon hálának, melyet bennem is keltett Méltóságodnak azon megtisztelő itélete, mely szerint többek közt iskolánknak is nyujtott magas segélye által vélte a tudomány s a nemzetiség ügyét szolgálhatni.

Baldácsi báró katholikus főur volt. Később az alkotmányos korszakban 1878 után képviselő. Különösségeiről jól ismert alak. Élete vége felé a magyar protestáns egyházaknak milliókra rugó vagyont adományozott. E cselekményét szeszélyből, apró és mellékes indokból eredettnek tekintették sokan. Pedig helytelenül. Ime a pápai kollégium alapjait már a mult század ötvenes éveiben nagy pénzügyi segélyben részesité s ebben őt se felekezeti, se politikai indok akkor nem vezethette, csupán a nemzeti tanügy iránt érdeklődés. E kollégium akkor nagy hirü jeles tanárai miatt is a tudományterjesztés magas fokán állt.

Tehát világtörténet észtani felfogással. Ez lenne a mű.

Nem mindennapi, nem gyakran előforduló irodalmi feladat. Talán nem is szükséges, sőt talán nem is épen czélszerü. Kerkapolyt erre, ugy gondolom, egyedül Hegelnek Philosophie der Geschichte czimü munkája birta rá.

Mi a világtörténet?

A nemzetekké fejlődött s állami alakulásban levő emberiség története. Kerkapoly is ily módon érti megközelitőleg, a mikor könyvében a világnak, az embernek, a történetnek és a világtörténetnek fogalmát fölállitja. De mit keres itt az észtan?

Azt is megmondja.

A történetnek kétféle tárgyalását különbözteti meg. Egyik az észlelő, a másik az észtani tárgyalás.

Az észlelő az, a mikor az iró oly idők történetét beszéli el, a mely időknek szelleme más, mint azé a koré, a melyben az iró él. Más szellem tehát, mint az iró szelleme s arról azokat az időket s azok történetét nem a saját felfogása szerint, hanem kölcsönzött világitásban látja és láttatja.

Ezzel szembeállitja az észtani tárgyalást, a mely ugy áll elő, ha az iró a rég elmult idők történeteiben, mint tünetekben nyilvánuló, élő és mozgató szellem fejlődését mind maiglan egynek, egységesnek, sőt ugyanannak fogja föl s ama szellem fejlődését ugy látja és láttatja, mint a mely a legrégibb időktől kezdve szakadatlanul tart, megszakitás nélkül átnyulik a mi korunkba s most is folyton él és müködik.

Például a vallás, a házasság, a művészet, a fajok és egyének élni és uralkodni törekvő vágya, a jogélet s a többi nagy történetalkotó ok. Mindez ma is ugyanaz, a mi volt a történet kezdetén sok ezer év előtt s a mai kor csupán a fejlődés szükségszerüsége által előidézett összeütközések és kiegyenlitések változatainak külső látszatában különböznék a rég elmult koroktól.

Ebből áll lényegében Kerkapoly felfogása, a hogy én látom. Meg kell azonban jegyeznem, hogy én az ő felfogását nem a hégeli bölcselet műszavaival és műgondolataival vázolom, hanem a magam – ugy hiszem – sokkal világosabb magyar nyelvén.

Vajon biráljam-e e felfogást?

Bizonyos, ha én történetet irnék, e felfogás merev érvényesitésétől gondosan óvakodnám. Végre is jól irni meg a történetet csak egyféleképen lehet. Az a jól megirt történet, a melyben az események és cselekmények igazán és lehetőleg részletesen vannak elbeszélve s a melyben az embervilág igazságai a természetvilág igazságaival teljesen összevágnak. A jól megirt történethez se a költészet ékességei, se a bölcselet általánosságai nem szükségesek. Sokszor ártalmasok, mert a meglett dolgok és cselekvő emberek alakját, jellemét és természetét az igazság rovására szinezik. Csakis nagy mérséklettel szabad a történetirásnál a költészetet és a bölcseletet alkalmazni. A hogy Gibbon és Macaulay alkalmazza, Carlyle már – néha ugy látom – itt-ott túl árad a czélszerü mértéken.

Azonban mulhatatlanul szükséges, hogy a történetiró az ő nemzetének irodalmi nyelvét akként kezelje, hogy abban a nyelv minden tisztasága, világossága, bája és magasztos volta teljesen bent legyen. A hogy bent van Homérosz Iliászában a hellen nyelv minden tökéletessége. Joga és kötelessége a történetirónak, hogy a gondolatok nyelvbeli megalakitásában s az események és tünetek leirásában nemzeti nyelvének minden báját és egész valódi művészetét a világosságtól és rövidségtől a széphangzásig felhasználja.

Ha ily értelemben jól meg van irva a történet: akkor a történt dolgoknak észlelő és észtani tárgyalása közt észrevehető és lényeges különbség nem lehet, de akkor Kerkapoly megkülönböztetése se vág a fogalom mélyébe, sőt talán tartalmatlan. Hiszen a történetirás lényege nem abból áll, hogy az én koromnak bennem élő szelleme mennyiben azonos vagy mennyiben független a rég mult idők szellemével szemben, hanem a tartalom emberi és természeti igazságából áll s az irodalmi mű nyelvi, alaki és művészi tökéletességéből. Ha ez ellen akár az észlelő, akár az észtani tárgyalási mód követ el vétséget, vagy, ha erre akár egyik, akár másik képtelen: akkor a történetirás hibás és haszon nélkül való.

Már pedig az észtani tárgyalási mód, a hogy azt Kerkapoly fogja föl, már természeténél fogva is alig kerülheti ki a hibát. Hiszen, ha az iró a maga korának szellemét a történet kezdeti korának szellemével azonosnak tekinti s a szellem sok ezer éves fejlődésében a világtörténetet csak ugyanannak a szellemnek tüneteiben látja: szinte önkénytelenül esik abba a tévedésbe, melylyel a rég elmult korok történetét is saját korának szellemében vizsgálja meg s e történet tüneteit saját korának itélete szerint irja le és magya rázza meg. Tehát vagy csonkán, vagy egyoldalulag, vagy irányzatosan. Igy pedig a teljes történeti igazságokat megállapitani nem lehet.

Magyar nemzetünk története, szomoruan emlitem ezt, még mindig nincs megirva. Mindaz, a mi eddig e czélból történt, csak tiszteletre méltó kisérlet. Még a nagy alakok, még a különös eszmék nagy harczai, még az egyes korszakok is eddig hiába várakoztak a méltó iróra. Száz oka van e nagy hiánynak. Sok korszak adatai még hézagosak, sok történelmi forrás még nincs kimeritve, századokon át hiányzott a szükséges irói szabadság, az uralkodó hatalom s az egyház kénye bitor befolyást gyakorol az elmékre. S még sem ezekben van a főok. Nagy iróink, nagy államférfiaink, nagy gondolkozó agyak születtek már, de nagy történetiró lángelménk még nem született. Fajunk alkotó képessége mindenben lépést tud tartani a nagy fajokkal, de a nagy történetiró képességét társadalmunk nyomasztó viszonyai, ugy látszik, kifejlődni nem engedik.

Kerkapoly világtörténete hézagos mű. Voltaképen kivonata csak és pedig igen rövid kivonata China és India történetének s e két óriási birodalom népei és földjei természetrajzának. Mindent érint az iró, de csakis érint. A részletes leirás és a példás megvilágitás hiányzik. A mű csaknem azért készült, hogy vezetése és utmutatása szerint az olvasó a benne érintett kérdéseket bővebb forrásmunkákban tanulmányozhassa. Pedig nem azért készült. De a közönség nagy élvezettel nem használhatja. Kerkapoly agya, olvasottsága s bölcseleti tanulmánya és miveltsége kell teljes élvezetéhez.

Példát kell a műből mutatnom. China művészetéről meglehetős részletességgel ir s könyvének e fejezete mégis igy hangzik:

– Mint a tudományok, ugy a művészet állása is a szellem hiányát mutatja. Ennél fogva a chinai művészet a szó valódi értelmében félszeg; miután benne egyedüli az, minek csak egyik oldalnak kellene lenni, tudniillik a technikai elem, melynek hivatása az eszme érzékitése. De az érzéki oldal itt tartalmatlan, üres; a nagy műgonddal képzett külsőből kifelejtetvén az eszme. Ezért a chinai művészet inkább csak képzője az emberiségnek arra, hogy majdan kifejlendő eszméinek művészi kifejezésében, tehát érzékitésében s ez általi egyeditésében a kivitel nehézségei s abbani járatlansága által föl ne tartassék. Ez nem is lehete máskép. A művészet világát csak akkor teremtette meg az ember, midőn a külvalóságét tökéletlennek s ugyanezért igaztalan létezésünek tekintette; olyannak, melyben megnyugvást nem lelhetett, midőn ép azért a megnyugvást csak egy jobb világban vélte föllelhetni, az általa alkotandó művészetében. Ezért van, hogy a művészet sohasem lehet pusztán utánzó, hanem eszményitő; vagyis, hogy az szülötteiben a külvalóságot mintegy tovább viszi; alkotván azokat oly tökélyben, minőre az csak törekedett s adván nekik ép ez által a külvalóság világáénál igazabb, mert a fogalommal egyezőbb létezést. Hogy Chinában mindezt nem teheté: az e birodalom egész jelleméből következik. Hisz ott az ember magának, mint szellemnek tudatára még nem ébredve, magát a természettel azonnak tekinti s igy ép oly kevéssé lehet azzal s a törvényei szerint alakitott embervilággal meghasonlva, mint bármi egyéb ize a természetnek. Ide járul, hogy mig a művészet eleme a részlegesség s egyediség: addig Chinában az állagosságnak ezekkel épen ellentétes elve lett értékesitve. Ezeket tudva nem csodálkozhatunk, ha valódi művészetet nem találunk s ha nem a szépség, hanem a czélszerüség keresését látjuk.

A chinaiak festészetét igy irja le:

– A festészetben – legalább annak anyagi oldalát tekintve – előbbre mentek. Gyakorlati fontosságánál fogva sokra vitték a festanyag készitésében s igy erősek a szinezésben. Más oldalról ismét az állagosul s azért mintául tekintett természetnek s egyes tárgyainak utánzása nekik mulhatlanul elégülést ad s igy erre végtelen gondot forditván, benne nagy mesterekké lőnek. Ezért a növény- és állatvilágból vett, csodásnál csodásb alakokat példátlan hűséggel s páratlanul tiszta, határozott és élénk szinekkel festik üvegre és porczellánra. De a szinek egymásba folyatásához, ezek öszhangba hozásához csak ugy nem értenek, mint az árnyékoláshoz. Nem értik, miként a mélység irányzatát nélkülöző festészetnek láttani csalódásra okvetlenül szüksége van, hogy a távolságot kifejezhesse.

Zenéjükről igy szól:

– Zenéjük is egyáltalán más valami, mint a miénk.

A zene lévén azon ág, mi a művészet egész világában leginkább szól az érzelemhez s ennélfogva legerősebben hat a gyermekre, mint érzelem világában élőre: nem csoda, ha a gyermeki állapotot levetkőzni nem birt chinai nép ez iránt tanusitott eleitől fogva legtöbb hajlamot; – ha nem birhatá is azt a kellő magasságra, avagy csak való művészetté is fölemelni. Innen zenéjüknek ős régisége. Legnagyobb zenészeik egyike, az utólérhetetlennek tartott Kuei, több mint ezer évvel Orpheus előtt így szólott Sunhoz: »ha Kingem csengő köveit hangoztatom: összesereglenek körülem a vadak s reszketnek örömükben.« A régiekről hiszik, hogy zenéjükkel földre csalták az ég lakóit, fölkelték őseiket a halál éjszakájából s az erény szerelmét lehelték a lelkekbe. Maga Konfucse is gondosan ügyelt a divatozó zene jellemére s abból vont következtetést a terjedt birodalom egyes részeinek erkölcsiségére. – – – Egyébiránt önmaguk ugy tartják, hogy zenéjük tetemesen hanyatlott, mi annál is inkább lehető, mivel hangjegyeik nem lévén, melódiáikat állandósitani nem birják. E melódiákban a természeti hangok, erő és tartalom tekintetében csak kevéssé vannak idomitva s még kevésbé összhangra véve. Itt, mint mindenütt, szaggatottság uralkodik s lármától várják a hatást.

Érdekesen, noha röviden ismerteti ezentul a chinai nép elbeszélő, lyrai és szini költészetét s a versek alakját és méreteit. Egyebek közt igy szól:

– A minden művészet koronája, a költészet, nem lehet fejlett ott, hol az alacsonyabb ágak is fejletlenek. Ezért a költő ép oly eszményités nélküli utánzó, mint a festő. Elbeszélő költészetük leginkább regényekből áll, mik többnyire az érzéki ember élvezetére számitottak s csak ritkán arra, hogy azt mint értelmi lényt emeljék s nemesitsék; – és sohasem arra, hogy a külvalóságénál magasabb világot ábrázoljanak. Nem lévén képes a chinai a nyomóst megválasztani a csekélytől: regényeikben sok a jelentőség nélküli szóbeszéd, a tétova terjengés.

– Lyrai költészetük már valamivel jelentőbb. A gyermeknek is megvagynak érzelmei, melyeket az gyakran igen hűen s megkapón fejez ki. Ennek folytán a chinai lantos költemények tartalma gyermekesen gyöngéd, tiszta és igaz, de magasb emelkedettség nélküli. De mert e gyermek vén gyermek, azért érzelmi költeményeiben is túlnyomó a tanitó irány és elem. Ily dalokat – és pedig aránylag legnagyobb gyermetegségben – tartalmaz a Si-king; tanusitva a lantos költészet ős régiségét.

Ime a példák és mutatványok Kerkapoly észtani világtörténetéből. Azért közlöm, hogy az olvasónak alkalma legyen a nagy miniszter ötven év előtti nyelvét, irásmódját, uj szavait s észtani fejtegetéseit megismerni. A könyvhöz nehezen lehet hozzáférni; mikor megjelent is, kevés példányban jelent meg s inkább a magasabb tudományos miveltségü szakemberek részére. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy nyelvét és gondolatalakitó irásmódját nem tartom tökéletesnek s korán se tartom oly szépnek, a minőre a mi nyelvünk képes. Igaz, hogy sok mostani akadémikus és mostani egyetemi tanár irói nyelvénél Kerkapoly sokkal különb, de akkor is ott volt már előttünk Kölcsey, Deák, Szemere Bertalan, Jókai nyelve, hogy csak ezeket emlitsem, bizony ezekhez képest mintha irodalmunk régebbi vaskorából hangzanék át hozzánk Kerkapoly. Igaz, hogy emlitett nagy iróink nem is törekedtek arra, hogy Hegel eszejárását ültessék át a magyar elme talajába.

India még nagyobb birodalom mint China. Legalább világtörténelmi jelentőségének részletei s minden irányu tényezői sokkal gazdagabbak és változatosabbak s Európa árja népeihez sokkal közelebb állanak, mint China. A szanszkrit nyelv és irodalom s népének, vallásának és művészetének története és természetrajza maga óriás világ. Érdekesen ir ugyan róla Kerkapoly, de művének rövidsége, kivonatossága itt még szembeötlőbb, mint Chinánál. Ma már különben China és India természetéről s őskoráról sokkal többet tudunk s tudásunk részletei sokkal biztosabbak, mint ez előtt ötven-hatvan évvel.

Japánról s népének és birodalmának őskoráról, ősi miveltségéről semmit se szól Kerkapoly. Ő maga nem utazott Ázsia déli és szélső keleti részein, a mulasztás vádja tehát, ha lehet erről szó, nem őt terheli, hanem Európa tudós világát. Európa tudósai vakok, siketek és hülyék voltak Japán dolgaiban. Ma is azt állitják, hogy Japán korszerü miveltsége alig harmincz-negyven éves. Természetesen ebből egyetlen szó se igaz. Csak miveltsége némely ágának külalakja legujabb kori. Ennek az erős, hatalmas és mivelt birodalomnak mivelődése több ezer éves, különben pillanat alatt nem emelkedhetett volna a miveltség minden ágazatában a világ nagyhatalmasságai közé. A józan ész semmi csodát meg nem tür s az emberiség története semmi csodát nem ismer. Nem ismer a hégeli észtan se. A fejlődéstannak amaz elmélete, melynek alapján Kerkapoly megkezdte világtörténetének megirását, nemcsak megengedte volna, de szükségkép megkövetelte, hogy a hégeli eszmének a világtörténet alakjában való fejlődéséből Japánt ki ne hagyjuk. Kerkapoly a harmincz éves életkor körül lehetett, a mikor munkájához a tanulmányokat megkezdette, de még akkor Európa föl nem fedezte Japánt.

A további néhány kötet tervét is kidolgozta.

A második kötet magába foglalná Perzsiának s az általa benyelt birodalmaknak, Sziriának, Assziriának, Zsidóországnak s Egyiptomnak állami, társadalmi s miveltségi történetét s egyuttal átvezetne a hellen világra. Ez a kötet 1865 körül már kéziratban készen volt. Hol van, hova lett a kézirat: nem tudom. Kétségtelen, hogy Kerkapoly ma már ki nem adná, minthogy a történelmi és mivelődési adatok óriási tömege bukkant föl e birodalmakra vonatkozólag éppen az utolsó ötven év alatt. A korábban megirt mű tehát hézagos lenne. De azért becsesnek tartom csupán az iró bölcseleti észjárása s egyéni észrevételei miatt.

A harmadik és negyedik kötet Hellász és Róma történetét tárgyalta volna a Cézárok koráig. E kötet nincs kidolgozva, de vázlata terjedelmes jegyzetekben megvan. Fél éven keresztül előadásokat is tartott ezekről Kerkapoly. Magam is hallgattam.

»Világtörténet«-ét sietett Deák Ferencznek megküldeni s a haza bölcse azt nagy figyelemmel olvasta át. De egyuttal figyelmeztette is rá a magasabb irodalmi köröket, Szalay Lászlót, Csengeryt, b. Eötvös Józsefet. Az Akadémia sietett Kerkapolyt tagjává választani.

A mű – mint már emlitettem – nem könnyü s nem népszerü olvasmány. Nem volt az akkor se, a mikor megjelent. Ily műnek egyébiránt minden nemzetnél csak kis közönsége, csak szakközönsége szokott lenni.

VIII.

(Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. – Honnan támadt a beszéd eszméje? – Micsoda népfaj a magyar? – Egyik népfaj fölemelkedhetik-e a másiknak műveltségi magasságára? – A magyar és a japán fölemelkedett. – Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. – A magyar protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az alkotmányért. – Kerkapoly művének rendeltetése.)

Következett akadémiai székfoglaló beszéde, ugy emlékszem: 1860-ban. A beszéd czime, mely némileg tartalmára is rámutat, ez: »A világtörténelem s az emberiség fajkülönbségei.«

Nem nagy terjedelmü mű, de talán összes irodalmi művei közt ez a legérdekesebb. A nagy közönség elfeledte s a maga idején se élvezhette. Sajátságos, igazán Kerkapoly-féle irásmód s tárgyai a legködösebb hegeli műszavakba burkolvák.

Pedig alapeszméje fenséges s minket magyarokat különösen érdekel.

Az a kérdés, melyről Kerkapoly akadémiai székfoglaló beszéde szól, a tudománynak mind máig egyik legmagasabb s legnehezebb kérdése. Vajjon egy apától-anyától származik-e az emberiség? Az emberiség eredete egységes-e? Vajjon a nagy emberfajok az egyénileg egységes emberiségből váltak-e ki s szakadoztak el egymástól, a szerint, a mint fejlődésükre kedvezőbbek, vagy kedvezőtlenebbek voltak számtalan évezred folytán a földi tényezők? Vagy pedig, például a kaukázi, mongol, maláji, néger faj soha se volt egy és egységes s már kezdettől fogva különböző volt s más meg más volt eredete?

E kérdések általánosak s minden embernek s minden emberfajnak figyelmére egyaránt méltók. A különböző nemzetek nagy tudósai egyenlő buzgósággal is buvárkodnak ezekben vagy száz év óta. Darwin kutatásai e kérdések fontosságát s érdekességét különösen kiemelték. A természettudósok, bölcselők s különösen az embertudósok nagy serege több-kevesebb szerencsével vitatja ezeket. Mik a fajok s miként származnak, vagy talán jobb szóval mondva, miként támadnak azok?

Volt egy közös barátunk Pápán, nálam ugyan idősebb, de Kerkapolyval csaknem egyidejü. Sokat voltunk és sokat elmélkedtünk együtt. Ez Somody József volt, ügyvéd, jogászember Pápán, később Kerkapoly Pestre hivta s a kezdődő magyar államvasutak jogtanácsosává tette. Eszes, tanult, kedves ember volt, agglegény s csak ugy időtöltésként foglalkozott a nehezebb tudományos kérdésekkel. Ez időtájban, ugy 1859 körül, leforditott magyarra egy angol munkát, melynek irója nem nevezte meg magát. Nagyon érdekes s igazán jól irt tudományos munkát, mely egykor, fiatal koromban nekem is sok gyönyörüséget, de sok fejtörést is okozott. A munka czime: »A teremtés természettörténelmének nyomai«. Bizonyára jeles angol tudósnak s jeles irónak műve. Egykor érdeklődtem, ki ez a jeles iró? Talán megtudtam, de elfeledtem, talán meg se tudtam, de bizonyos, hogy most nem tudom. A teremtés történetét természetesen másként állitja elénk, mint Mózes I. könyve s mint a hogy a keresztyén világ vallásos felfogása tanitja. Valószinüleg azért is maradt névtelen iró, hogy az angol nép vallásos érzékenysége föl ne zuduljon ellene.

E könyvről s annak tanairól beszélgettünk gyakran Somodyval és Kerkapolyval. S Kerkapolynak valószinüleg itt született meg az az ötlete, hogy arról a kérdésről tartson akadémiai székfoglaló beszédet, melyet ez a névtelen angol könyv is fölvet s akarva-nemakarva mintegy erőszakkal tol agyunk elé.

De ez a kérdés minket, magyarokat, különösen is érdekel s talán épen minket érdekel az összes emberfajok közt legjobban.

A tudósok előtt ugyanis most már egészen bizonyos, hogy a magyar faj nem tartozik a kaukázi vagy árja fajhoz s ennek egyetlen árnyalatához se. Az is egészen bizonyos, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a sárga fajhoz s mi nem vagyunk se japánok, se chinaiak, se malájok. De nem tartozunk a négerekhez, a fekete fajhoz se, sőt épen nem tartozunk az amerikai vörös fajhoz se.

Hát hová tartozunk?

Valahova minden esetre, minthogy mégis a világon vagyunk s világon voltunkat és létünket eddig még a német észnek se sikerült eltagadnia, pedig bizonynyal eléggé törekedett rá.

A felelet egyszerü.

Ha van még más faj is a föld kerekségén, mint a fehér, sárga, fekete és rézvörös emberfaj, ha csakugyan van ötödik emberfaj, hát akkor mi nem tartozhatunk máshoz, csak ehhez.

Szerencsére csakugyan van még egy faj. De ennek a szinét a tudósok nem tudják megnevezni s ennek a fajnak nem is szine után adtak nevet.

Ez a faj a mandsu-mongol, a török-tatár és a finnugor faj. A három osztály együtt – mint külön nagy emberfaj. A neve turáni. Ide tartoznak aztán a történetirók által százfélekép s hol jól, hol rosszul elnevezett hunnok, avarok, kunok, bolgárok, kazárok, szittyák, uzok, baskirok, uturgurok, kuturgurok, vogulok, osztyákok, csuvaszok, cseremiszek, finnek, lappok, szamojédok s az ó-kornak és közép-kornak mindenféle csavargó népei és nemzetségei. Különösen ide tartoznak a mindenféle turkok, törökök, ozmánok, a Volgától és Kaspi-tengertől keletre lakó, egymással rokon, de százfélekép nevezett tatárfajok és törzsek Szibériáig és a tibeti és mongol földekig.

Ezek közé háritottak be a tudósok minket, magyarokat is.

Hát hiszen igaz, van ennél jobb társaság is, de van talán még rosszabb is. A természet valóságait sohase szabad szégyenleni. Valahova csak tartoznunk kell.

Csakhogy még itt is a megsemmisülés örvényébe való elmerülés végső veszedelme fenyeget bennünket. Hát elvégre mik is vagyunk mi? Mandsuk vagy mongolok? Törökök vagy tatárok? Finnek vagy ugorok? Kik voltak a mi nagy őseink? Dsingiszkán vagy Ozmán vagy Tamerlán vagy az osztyákok nagy medvéje? Ki volt, mi volt hát Attila, Árpád, Hunyadi, Deák Ferencz? Csuvasz vagy cseremisz, mandsu vagy kirgiz?

Mert a »magyar« szó a tudósok közt se fajt, se fajtát nem jelent. A tudós Akadémia hetven esztendeje dolgozik ugyan, de odáig még nem jutott, hogy a magyar fajt akármily szerény kis állásban az embertudomány csarnokába besegithette volna. A hivatalos tudomány szerint mi tehát semmi se vagyunk.

Budenz már megvolt akkor, de Vámbéry még nem volt meg. Azóta két ádáz táborrá szervezkedett tudósaink serege. Gyilkolja egymást a két tábor. Az egyik szerint mi csakugyan török-tatárok vagyunk, a másik szerint azért is finn-ugorok. Vámbéry már azt is fényesen ránk bizonyitotta, hogy Árpád apánk is törökül beszélt, mint valami kisázsiai beglerbég.

Abban mégis megegyez mind a két tábor, hogy mi turániak vagyunk, tehát semmi esetre se vagyunk fehérek, árják, kaukáziak, indogermánok.

Akkor az volt s részben ma is az a tudomány állitása, hogy a nagy emberfajok ész, becsület, erő, tisztesség és műveltség dolgában nem egyenlők, hanem egyik magasabb, másik alacsonyabb rangu. A fekete faj például alacsonyabb, mint a sárga; a sárga faj talán alacsonyabb, mint a turáni s ennél mindenesetre magasabb, sőt általában a föld kerekségén a legmagasabb faj, a fehér faj, az indo-germán.

Jól van. Hagyjuk rá. Ki perelne a német tudósokkal? Kerkapoly maga is igy tudta, igy tanulta Berlinben.

Azonban a tudomány azt is állitotta, hogy a nagy emberfajok oly különös, oly erős testi és lelki jellemösszességből állanak s e jellemösszesség oly szilárd korlátot von köréjük, hogy ezt áttörni s az alacsonyabb fajból a magasabb fajba átháramlani teljességgel lehetetlen. Soha meg nem történhetik az például, hogy a zulu-kafferek uralkodjanak Nagy-Britanniában az angolok fölött s ne az angolok Dél-Afrikában a zulu-kafferek fölött.

Fogadjuk el örökkévaló igazságnak ezt is s nyugodjunk meg azon, hogy az európai fehér fajt se a fekete, se a sárga, se a mongol faj soha meg nem eszi s a műveltség hasznát, érdemét és dicsőségét a fehér faj soha se lesz kénytelen megosztani a többi szines, vagy szintelen fajjal. Hiszen a nagy fajok egyéniségének korlátai áttörhetetlenek.

Van azonban bökkenő is s itt érdekel már minket, magyarokat, oly közelről ez a kérdés.

A bökkenő az, hogy a magyar faj ugy testileg, mint lelkileg s ugy az erkölcsi tulajdonságok, mint az egyetemes műveltség dolgában egészen oda jutott, ahova a fehér faj legműveltebb nemzetei.

A szine is fehér. Koponyája, gerincze, egész növése jól alakult. Szellemi és erkölcsi világa ép oly tiszta és gazdag, mint akármelyik első nemzeté. Nyelvénél tökéletesebb sohase volt a világon, ma sincs. Minden hangot, képzetet, fogalmat, érzést, gondolatot szépen, röviden, tökéletesen ki tud fejezni. Költői alakitásra ép oly alkalmas, mint az ó-kor és uj-kor legalkalmasabb népnyelvei. Ezer éve fölvette Jézus vallását s a fehér fajjal buzgó versenyben épiti, fejleszti, nemesiti a legmagasabb műveltséget. Bölcsei, tudósai, költői, hadvezérei, nagy kormányzói vannak ezer éven át. Államot alapitott, szervezett és fönntartott. Meg tudta teremteni s meg tudta védelmezni az okos és nemes szabadság intézményeit s tudott értük küzdeni, szenvedni, vért ontani s győzni. Tömege és hatalma nem oly nagy ugyan, ennélfogva szerencséje is kisebb, mint a fehér faj nagy nemzeteinek szerencséje, de közte és e nemzetek közt csakis ebben van különbség.

Nos, hát a magyar faj a fehér fajnak minden előnyeit és tökéletességét már ezredév óta megszerezte. Áttörte hát saját turáni fajtaságának minden korlátát s behatolt a fehér faj szellemi és erkölcsi világának minden rejtekébe. S ennek daczára turáni fajtaságát tisztán és nemesen megőrizte.

Igaz-e ez?

Igaz. Épen ezt bizonyitja be Kerkapoly a székfoglaló beszédben. Sok igazságot érint e beszédben s minden igazsága eszmei s történelmi egyuttal. A beszéd magyarul van, magyarra hát leforditani nem lehet. Pedig le kellene, mert – mint emlitettem már – Hegel vad bölcseleti nyelvén van magyarul. Ma már nem érti senki, legfölebb néhány jámbor bölcsész és nyelvtudós.

Negyvenhat év előtt ujabb, nagyobb s ránk nézve érdekesebb volt az a kérdés, mint most. A világtörténet folyamán s emberi tapasztalás szerint arra több eset volt, hogy egyes ember át tudta törni fajtaságának korlátait és sárga ember is, rézbőrü, sőt néger is akadt, a kinek egyénisége a fehér faj legnemesebb egyéniségével versenyt tudott állni. Hiszen épen akkor láttuk a néger Ira Aldrigében a legnagyobb tragikus szinművészt s nem is kisebb alakokban, mint Shakespeare alakjaiban. De arról még nem tudott a világtörténet, hogy a turáni magyar fajon kivül valaha a legmagasabb emberfaj tökéletességére emelkedett volna; – olyan emberfaj, a melyet alsóbbrendünek osztályoztak a német tudósok.

Ma már tapasztalatban gazdagabb az emberiség s adatokban a világtörténet. A mióta a sárga fajhoz tartozó kis japán az ő különös műveltségének rettenetes hatalmával ugy elverte az oroszt, a fehér faj legerősebb nemzetét, mint a kétfenekü dobot: azóta a német tudósok, hadvezérek és fejedelmek is kissé másként vélekednek az emberfajokat elkülönitő erőbeli és jellembeli korlátokról s az emberfajtaság értékéről. A hatalmas német császár már borzong, ha a sárga faj neve eszébe jut.

És azóta a magyar faj műveltsége se egyedüli példa. Példát nyujtani van már hatalmas társunk a japán fajban.

Kerkapoly székfoglaló beszéde külön kiadásra nem jutott. Az akadémia adta ki 1860-iki Értesitőjében. Ő nevezi itt először Kerkapolyt Kerkápolynak. Sohase tanulta meg saját tagjának igazi nevét.

Ugyanezen évben, de az év tavaszán Kerkapolynak más tudományos műve is látott napvilágot. Ennek czime: »Protestáns Egyházalkotmány tekintettel történeti fejlődésére«.

Nevezetes mű, a benne tárgyalt kérdésekre nézve a mi tudományos irodalmunkban csaknem társa nélkül álló alapmű. Czélja nem is csupán tudományos s nem is csupán történeti, hanem egyuttal közéleti s politikai is.

Az osztrák önkény vasigája alatt nyögtünk. Az osztrák kormánynak eszébe jutott Magyarország protestáns alkotmányaiba beleharapni. Fogai bentörtek. A protestánsok fölriadtak, kálvinisták és lutheránusok egyaránt. Alkotmányuk hitük szentségével s lelkiismeretük szabadságával függ össze. Pogány osztrák kéz ne merje azt érinteni. A protestánsok egyházi alkotmánya egyuttal az ősi magyar alkotmánynak is egyik része. Verjük vissza az egyház szabadságai ellen intézett osztrák támadást s egyuttal vivjuk vissza az eltiprott ősi alkotmányt.

Ez lett a fölriadt protestánsok jelszava és nemzeti törekvése!

Nem maradhattak maguk. Hatalmas segitségre akadtak. A római egyház férfiai, egyházi fejedelmei, az egész nemzet, a főrendek, mind melléjük álltak. A 48 előtti udvari párt vezéremberei csak ugy fölriadtak, mint maguk a szegény kálvinista papok. Biztattak, bátoritottak, sajtóban és köztanácskozásokban élesztették a szent tüzet. Eljártak az egyszerü kálvinista és lutheránus egyházi gyülésekre. Meg kell védelmezni a protestánsok szabadságát, hogy megvédelmezhessük a nemzet szabadságát. Az angol, német, holland, helvét, svéd, norvég világ figyelmét és érdeklődését is fölkeltette a nagy kérdés.

Minő napok voltak azok! Az önkényuralom vasbilincsei közt először kezdte mozgatni tagjait a nemzet. Mintha kisérletet tett volna: vajjon le lehetne-e rázni ama bilincseket? Vagy szét lehet-e törni? A szegény kálvinista papság éppen alkalmas volt e kisérletre. Mit veszthet ő, ha az erőszak dühe győzni talál? Az udvari kegyet, s mindazt a mi azzal jár, el nem vesztheti.

Emlékszem az első gyülésre, a melyet 1849 óta láthattunk. Diák voltam. Akkor már állott az Uj-kollégium s annak diszterme volt a gyülés helye. Egyházi és világi férfiakkal volt tele a terem. Mi, diákok, voltunk a hallgató közönség nagy része. Ime alkotmányos gyülekezés, tanácskozás, határozás! A milyen volt valamikor az országgyülés, a milyenek voltak a vármegyék régi gyülései. Mi, akkor még, 1849 előtt csak kis gyermekek, mi azokat már csak a történetnek szemüvegén át és csak az apai ház hagyományaiból ismerhettük s ime, most ujra föltámadtak. Föl kell támadnia magyar nemzetünknek is.

Imával nyitja meg az öreg püspök a gyülést. Nagy Mihály a püspök, erős fejjel, erős hanggal. Agg ember immár, nincs mit remélnie, nincs mitől félnie.

– Minden áldásnak örök forrása, igazságnak és kegyelemnek osztogatója, szegény magyar népünk megrendithetetlen bizodalma, Urunk, Istenünk, hozzád fohászkodunk!