A Bakony (1. kötet)

Igy kezdte imáját. Sok szavára emlékezem ma is. Igy folytatta:

– Bizunk mi előljáróinkban, bizunk mi biráinkban s mindazokban, a kik hatalmasak mi fölöttünk, bizunk mi a koronák viselőiben, a kik urak és fejedelmek e földön. De jó atyánk csak te vagy Mindenható Isten! Engedd meg, hogy igazán csak Te benned bizzunk és hitünkben és hazánk szerelmében, senkiben másban. Akkor nem fogunk csalatkozni!

Igy kezdődött a gyülés.

Napirenden az osztrák kormány vallásügyi pátense.

Föláll egyebek közt Sárközy József, magas állásu előljáró az egyházban, igaz jó hazafi, többször képviselő, a nagy viharok ott zugtak el feje körül. Ősz már, remek arcz, ősmagyar alak. Javaslattal áll elő.

– Forduljunk még egyszer gyermeki bizodalommal fölséges urunkhoz, apostoli királyunkhoz. Fejtsük ki feliratunkban a mi sérelmeinket, tárjuk elé igazainkat, könyörögjünk előtte, mint hüséges jobbágyai s várjuk atyai szivétől minden bajunk orvoslását.

Már a beszéd alatt rázta fejét Vadnay Rudolf, mint a bika. Zalai birtokos, a magyar nyelv lángeszű buvára, Kerkapolynak egykori benső barátja. Minta ahhoz, milyennek kell lenni a férfiszépségnek, férfierőnek. Pedig torzonborz alak. Busa haj, busa szakál, vastag fekete bajusz, de szemöldöke is akkora, mint bajusza. A borsodi Vadnayak közül való, még pedig a fekete Vadnayakból. Egyik fia volt a későbbi csongrádi főispán.

Szól. Szava erős, kemény, pattogó, szinte hasogatja a sziveket.

– Nem fogadom el Sárközy javaslatát. Én az osztrák császárnak nem könyörgök. Semmiféle császárnak-királynak jobbágya nem vagyok, csak istennek hive s hazámnak fia vagyok. Az osztrák kormánynak pátensét és semmiféle álnok jótéteményét el nem fogadom. Mondjuk meg azt annak a kormánynak világosan, kereken, kurtán. Ebből jobban megérti a császár is, mintha könyörgésre fogjuk a dolgot. Ne féljen senki semmiféle veszedelemtől. Szenvedni mi is tudunk ugy, mint őseink s ha kell: verekedni is.

Ez már beszéd. Ez már tetszett a mi szivünknek, de az egyházkerület közgyülésének is.

Nem kell az osztráktól semmi. Még üdvösség se.

Igy tört meg a jég. Igy kezdtük rombadönteni az önkényuralom hatalmas erődeit. Se gyors, se könnyü nem volt a munka, de legalább belekezdtünk.

A harcz, a mely megindult, a nemzettörténelemhez tartozik.

De a harcz folyamán a tünődő elmék ezer kérdést vetettek fel. Mi is hát a protestánsok alkotmánya? Különösen mi a magyar protestánsoké? Miben egyezik, miben különbözik a kálvinistáké a lutheránusokétól? Melyik jobb, melyik üdvösebb, melyik igazibb?

Az osztrák pátens sok szabadságot és sok jótéteményt, busás fizetéseket biztositott a protestánsoknak. Akadtak tudósok, a kik bebizonyitották, hogy sok ország protestáns egyházai nagy áldásnak tartanák az osztrák által kinált egyházi alkotmányt.

Nagy vita támadt.

Révész Imre, a hires debreczeni kálvinista lelkész, később képviselő s Deák Ferencznek a pragmatica sanctio kérdésében nagy és nemes ellenzéke, legtudósabb embereink s legjelesebb iróink és szónokaink egyike, vezette nagy tekintélyével és sulyos érveivel a vitát. E vita azért is fontos volt, hogy a magyar protestánsok egyházalkotmányának ebből kellett volna megujhodnia s a korszerü viszonyokhoz képest fölépülnie.

Kerkapoly rettenetes elméjének s egyházi és tudománybeli buzgóságának ily vitában s ily komoly viszonyok közt hallgatnia nem lehetett. Hatalmas hangon beleszólt a vitába ő is.

Azt mondja könyve elején:

– Kell, hogy a magyar protestáns egyházalkotmányt és kormányzatot illetőleg bekövetkezett válságos idők minden gondolkozó s egyháza ügyét lelkén viselő magyar protestánst arra inditottak légyen, hogy tisztába jönni igyekezzék az elvek iránt, melyeken amaz alkotmánynak és kormányzatnak nyugodni kell. Igy történt velem is. Ez okozá, hogy Világtörténetem folytatása helyett egyelőre e térre forditsam munkásságomat. A kérdéses elvek részint a protestáns egyház és egyházi hatalom fogalmából levonhatók, részint a történeti fejlődés terén fölismerhetők.

– Vajha sikerülne jóakaratomnak elősegiteni a nézetek tisztulását s hathatni igy egyházunk mindinkábbi erősbülésére, magasulására.

Ime, igy adja okát annak, miért szakitotta meg Világtörténetének folytatását.

Ebből más következést is vonhatunk.

Harminczhat éves volt már Kerkapoly, mikor e munkáját irta. Eddigi élete azt mutatta, hogy neki végzete lesz a tanárkodás mellett az elméleti tudományok s főleg a bölcseletiek buvárlata. Eddig legalább nem igen tett egyebet. E munkájában pedig oly csodálatos buzgóságot fejtett ki, hogy lélektanilag szinte lehetetlennek látszott, hogy ezentul a közéletnek, a gyakorlati kérdéseknek szentelje munkáját, tehetségét, egész életét.

Pedig hát nem ugy lett.

Ime, a mint nagy nemzeti ügygyé lett a protestánsok szabadságának válsága: abban a pillanatban ott hagyta az elméleti buvárkodás terét s áttért a gyakorlati közélet mezejére. Tudós agy munkája s nagy buvárlat eredménye ugyan »Protestáns Egyházalkotmány« czimü egykötetes munkája is, de már ennek rendeltetése gyakorlati.

Kerkapolyval is az történt azonban, a mi igen sok tudóssal. Ha egyszer félbenhagyta valamely nagy művét: annak folytatására nem is tért vissza többé. Talán később beszélek még arról, hogy nem is térhetett. Most pápai tanári életének vázolását akarom befejezni.

IX.

(Kerkapoly ujabb könyvei, az „Ismerettan“ és a „Gondolattan“. – Miként törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni? – Kölcsey tévedése. – Kerkapoly bölcseleti nyelve. – A külső és a belső. – Kant tétele nem igaz. – A valami és a más. – Az egy. – Mennyit kell olvasni? – Miért késett bölcseleti munkái kiadásával? – Vitám vele a fölött: miként kezdődjék az észtan?)

Az 1861-ik és 1862-ik éveket a mezőgazdaságon s a tanári előadásokon kivül arra forditotta, hogy bölcseleti tankönyveit készitse el ugy, a mint azokat ezentul ő és hallgatói fogják használni s a mint a magyar tudományos irodalom számára czélszerünek véli.

E két évben egy könyvet irt, melyet azonban két füzetben adott ki. A könyv czime: »Tiszta Észtan«. Első része az »Ismerettan«, vagyis a metafizika. Második része a »Gondolattan«, vagyis a logika. Mind a kettő valósággal az elméletek elmélete, a legvalódibb, legkülönösebb hegeli gondolkodás.

Én az 1862-ik év közepén elvégeztem a pápai jogakadémián tanulmányaimat s elhagytam e főiskolát s távolabb estem Kerkapoly mindennapi társaságától. Joggyakorlaton töltöttem időmet Veszprémben s bizony kevésszer rándultam át Pápára. Félbenhagytam bölcseleti tanulmányaimat is s azért nem volt okom Kerkapolyval a gyakori érintkezésre. Két uj könyve ujság volt előttem.

És még se volt ujság. Hiszen, mikor hallgatója voltam: ezek tartalmát adta elő nekem is. Igen jól emlékeztem minden szavára s a szavakban megalakitott gondolatokra is.

Tetszett nekem az a különös és sajátságos metafizikai és logikai elmélkedés. A fiatal léleknek néha a furcsa és nehéz dolog tetszik s minél furcsább és nehezebb, annál jobban tetszik. Igy voltam én is Kerkapoly hegeliségével.

De azt hiszem, gondolatainak s iratainak nem annyira tartalma, mint inkább alakja, szava, nyelve, gondolatalakitási módszere kötötte le figyelmemet.

Sokszor emlitettem már, hogy apám csodálatosan szép s valóban remek elbeszélő volt. Megfigyeléseit, adomáit, elmésségeit, ötleteit oly pontossággal, a szavaknak oly hangzatos, oly szárnyaló s mégis oly egyszerü összerakásával szokta előadni, mintha szándékosan a legfinomabb költői nyelven akart volna beszélni. A mi nagyon szerény nemesi és vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert alakot elkezdett rajzolni. Egyszerü elbeszélései igazi művészi hatással voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelid vidámság s hogy ugy mondjam, jószivü pajzánság adta meg az igazi szint, habár elbeszélésének tárgya szomoru volt is.

Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban elsajátitottam valamit s ez utóbb átszivárgott irásmódomba is. Igaz azonban, hogy Pápán sokat törtem, marczangoltam, gyurtam, simitottam a mi édes, hazai nyelvünket.

El kell mondanom, habár röviden is, hogy történt a dolog. Akár akartam, akár nem: iróvá lettem s a mi édes magyar nyelvünkkel meg is tudok birkózni, ugy a hogy. Ugy veszem észre magam példájából is, másokéból is, nem könnyen jutottam a birkózó erőhöz.

A mai tanrendet nem igen ismerem. Pápán az ötödik osztályban tanultuk a rhetorikát, hatodikban a poétikát, hetedikben a logikát.

A mikor az ötödik osztályba jártam, valami bohókás önérzet feszengett bennem. A poéta egy osztálylyal előttem járt, öregebb diák volt, verset is tudott irni, tudta már a versirás szabályait, bizony a magasból nézett rám, kisebb diákra, a ki semmi se volt még egyéb, mint rhétor.

Hm! Eb ura a fakó! Hát én ne lehetnék olyan legény, mint a poéta? Hát ne lehetnék én még különb legény is?

Hiszen, mi a poéta?

Versiró. Semmi se más, csak versiró.

Bizony a vers nem ördögség.

Vagy pedig:

Ime, ez a vers.

Hát az a diák, a ki ilyet tud csinálni, már derekabb legény lenne, mint én?

Kisértsük meg.

Versbe szedtem jó csomó pápai és közéleti tünetet, az öreg bérest, a Grófút jegenyefáit, a messze kékellő Somlyó hegyét, a tapolczafői forrásokat, a Csúzy-kert fáit, a Hodoska mellett zugó malmot egymásután.

A kisérlet sikerült. No ez nem nagy dolog: én se leszek általa nagy ember. Legföljebb csak olyan, mint a poéta diák. Ezért pedig nem érdemes izzadni, fáradozni, életet áldozni.

Elővettem Berzsenyit. Ez már költő, ez már nem veszprémi czifra szürben jár s nem Tarnóczára szegődik el juhászbojtárnak. Az ő verseit már a poéta diákok se tudják megcsinálni.

No hát megcsinálom én.

De én még akkor a jámbuszt, trokhéuszt, anapesztuszt, daktiluszt, khórjámbuszt, hekszamétert, pentamétert s a többi pogány istenséget névről se ismertem. Hogy csináljak én hát Berzsenyi módjára verseket?

Mégis csináltam. Száz kisérletbe került, hetek-hónapok éjjeli-nappali munkáját emésztette föl, mig egy Berzsenyi-féle nagy költeményt össze tudtam furni, faragni, állitani. Hányszor eltévesztettem én: hol kell lenni a hosszu szótagnak, hol a rövidnek, hogy áll elő a szavak suhogása, miből áll a hellen és latin remek versalakok törvénye, hol lehet attól kissé eltérni, hol nem szabad azt megsérteni. S azután a magyar szavakat ugy rakni egymásután, hogy azok széphangzásán csorba ne essék. De a szavakban se essék, de a szavak rendjében se essék.

Nem ajánlom ezt a munkát minden serdülő diákgyereknek. Csuffá lesz vele.

Hetekig eltünődtem Kölcsey egyik sora fölött. Kölcsey igy ir:

Balgatag beszéd. Nem sokkal jobb és szebb volna s nem ugy volna jó és szép, ha igy irna:

Igy lenne tökéletesen magyar s igy lenne tökéletes az eszmének s a versalaknak is összehangozása, egybeillése.

Igy gondoltam. Hanem hát Kölcsey ellen pápai diák nem üthet pártot. De még se tudtam ezer meg ezer tünetben megnyugodni, mert nem tudtam azokat magamnak megmagyarázni.

Ma se nyugszom meg például és soha se nyugszom meg nemzeti himnuszunk e szavaiban:

A bűnhődés csak azt érheti, a ki bűnös volt. De a magyar nemzet soha nem esett bűnbe. Az lett volna tán a bűne, hogy a török kétszáz éven át oly nagy erővel ostromolta? Vagy az lett volna a bűne, hogy a Habsburgok oly sokszor elárulták s örökké vesztére törtek? Vagy bűne az, hogy kisebb faj, mint a német, vagy a szláv, vagy a latin? Mióta bűn az egyszerü szerencsétlenség?

Azokat a szavakat ne énekeljük többé.

Ilyen balga tünődések, ilyen kőfejtő töprengések közt töltöttem egész esztendőt. S az eredmény az lett, hogy a mikor poéta lettem, csak ugy omlott tollam alól mindenféle kötött és kötetlen, ugynevezett költői munka. Nyelvbeli nehézség nem volt előttem és nyelvünk csodálatos gazdagságának, szépségének s gondolatalakitó tökéletességének csaknem minden titkába könnyedén bele tudtam tekinteni. Szerencsém, hogy pápai dolgozataim mind elvesztek valahogy; nem hányhatja szememre hát senki. Volt ugyan köztük nehány csinos költemény is, tanáraim és tanulótársaim szentül is hitték, hogy elvégre se leszek más, mint költő, de hát szerencsére nem ugy történt.

A mikor a logikába mentem át s Kerkapoly nyelvét elkezdtem hallgatni: kerengett velem a világ. A magyar költészet gondolatvilágából a hegeli német ész sivatag országába jutni! Ott a harmatos liget édes madárhangja, itt a szelelő rosta kelepelése. Ott illat és sugár és melegség, – itt hideg és fagy és szárazság mindenütt.

Jól van. Ez a tudomány. Magam is bele-belemerültem s bukdácsoltam benne nem egyszer. Nem itélem el, de kissé ismertetem. Kerkapoly életéhez s jellemének nagyságához tartozik az is, hogy bele tudott merülni, mint akármelyik német tudós és mégis meg tudott tőle szabadulni, a hogy illik magyar emberhez.

Itt most már kissé filozófálnunk kell. A nélkül Kerkapoly ötven év előtti irodalmi nyelvét halandó ember meg nem érti. De az olvasó azért ne rémüljön meg. Hamar kifogyunk a bölcselkedésből s valami nagy komolysággal nem is foglalkozunk vele.

A főváros mivelt köreiben sokan ismerik Kerkapoly egyik tanszéki mondását. Előkelő urnő csak három nap előtt idézte elém, noha magam is ismertem. De jó példa, mutassuk föl.

Igy szól a mondás:

»A külső, melynek külseje van, ép oly belső, mint külső az a belső, melynek belseje van.«

Ez a meghatározás szórul-szóra igaz és alapos. És a mellett egyszerü is s egészen jól van magyarul is. Alig is lehetne a gondolatot jobban alakitani. S első hallásra mégis bolondságnak tetszik. Mindenesetre furcsán hangzik.

Pedig csak annyit jelent, hogy az érett diónak például van külső puha héja, van belső csontos héja s van legbelül az ehető magva. Már most az a csontos héj a külső héjra nézve belső, a magra nézve külső. De maga a mag is külső a benne levő csirasejtre nézve.

Tiszta dolog s nem is ütközik meg rajta senki, ha nem általános bölcseleti meghatározással áll elő a tudós, hanem példával megmagyarázza, mi a külső és a belső egymás mellett. De Kerkapoly játszi elméjének tetszett ugy adni elő a bölcseleti meghatározást, hogy azt első hallásra szinte elmebeli pajkosságnak gondolja a hallgató.

Azonban ő könyvet irt a Tiszta Észtanról, a Metafizikáról és Logikáról. Épen ezt akarom kissé ismertetni. Könyvében a Metafizikát Ismerettannak, a Logikát Gondolattannak nevezi. Az ő gondolkozása szerint egyik se a legjobb, legalkalmasabb szó. A Metafizikának a legjobb magyar neve volna a Léttan, a Logikának a Gondolkozástan.

De hát ezen ne ütközzünk meg.

Kantnak, a világhirü német bölcselőnek, hires tantétele az, hogy a dolgok, ugy, a mint önmagukban vagynak, meg nem ismerhetők.

Kantnak e tantételét igy magyarázza s igy czáfolja meg Kerkapoly:

»Ha önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: ugy e tétel ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatók ugy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenek«.

Kantnak tehát e szerint igaza volna.

De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.

»Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a más magában valami is egyszersmind, tudniillik: valami más vagy más valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte másra nézve és más általi is egyszersmind. Ép ugy mást illetőleg is. Ez oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakitva szemközt állitjuk: az ellentétessé tevés nem sikerül, kölcsönösen átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat. Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét, hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában, ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«

Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.

Nos hát a »külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a »valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami nem volna, nem lehetne másnak a mása.

Hát bizony ez a »Léttan« vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi, az Ismerettan.

Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyitja, hogy a véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyitja, hogy nincs se véges, se végtelen.

Hát még a hol megmagyarázza, mi az »egy«? Ez már csak az érdekes.

A józan elme azt gondolná, hogy az az »egy«, a mi nem kettő, nem is több, nem is részecske, hanem egész önmagában.

Szó sincs róla.

Az »egy« az a végtelen, a melyben a más nem mint valóban más, hanem csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.

Tudni kell ezt.

Czenzurák ideje volt. Kerkapoly feleletre hivja föl egyik logikusát.

– Beszéljen az »egy«-ről.

A logikus nem tud beszélni az »egy«-ről. Menti magát.

– Bocsánat, nem tudom, pedig olvasgattam.

– Hányszor olvasta el?

– Kétszer is.

Kerkapoly emelt hangon válaszol:

– Kétszer? Én e tárgyat két hétig mindig tanultam, vele feküdtem, vele keltem, ételem, italom vele költöttem el s ha sétáltam, ha társaságban voltam, akkor is róla gondolkodtam s csak akkor mertem magamnak megvallani, hogy talán már megtanultam.

Kerkapoly igazat mondott tanitványai előtt. Csodálatos buzgósággal törekedett a bölcselet legnehezebb, legelméletibb kérdéseinek titkaiba behatolni. Állhatatossága bámulatos volt, ha gondolkozása folyamán valami akadályra bukkant. Szirtet, zátonyt nem türt meg utjában, de oktalan csavarulatot se. Addig vesztegelt, addig dolgozott, mig az akadályt el nem háritotta s mig elméjének utját tisztává, egyenessé nem tette.

Sokat nem olvasott, de annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.

»Világtörténeté«-nek első kötetéhez alig használt tiz forrásmunkát. »Protestáns Egyházalkotmány« czimü művéhez alig tanulmányozott tizenöt irót. Tiszta Észtanához Hegel művei mellett nem hiszem, hogy Erdmanon, Rosekranzon és Trendelenburgon kivül másokat használt volna. Francziául, angolul és olaszul nem tudott. Mindenesetre nagy hézag, hogy e nemzetek nagy iróinak gondolatalakitási művészetét közvetlenül nem figyelhette meg. Ugy hiszem, ez az oka annak is, hogy az irás művészetével oly kevéssé foglalkozott. Erre a német irodalom példái nem vonzhatták, nem kényszerithették. A német nemzetnek vannak nagy költői és jeles irói, de nagy irója nincs.

Egyik egyházkerületi gyülésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó kálvinista tiszteletes urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb részben csak addig haladnak a korral, csak addig tanulnak, mig az iskolából ki nem kerülnek; azon túl a hivatás, a család, a gazdaság, a barátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:

– Tanulnánk mi szivesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az ujabb-ujabb könyveket megszerezhessük.

– Nincs is arra szükség. Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt egy könyvet megszerezhessenek. Már pedig, ha valaki egy évig lelkiismeretesen tanulmányoz tudományos jó könyvet, bizony többet tanul, mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.

Nekem is azt mondta:

– Azt tanácslom, ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset s gondolkodjék sokat. E methodust én soha sem bántam meg.

Én magam se. Ezt a módszert követtem én is egész életemben. Bizony én aránylag kevés könyvet olvastam. De Kerkapoly módszerét valamivel megtoldottam. A szakadatlan, az érdek nélküli, a tüzetes megfigyeléssel. Nemcsak az embereket törekedtem tökéletesen megismerni, hanem minden tünetet, melylyel az életben találkoztam. Pedig tudományos czél nem irányozta gondolataimat. De én bizony a kecskeméti homokbuczkák kék virágu szamártövisének legalább szenteltem akkora figyelmet, mint a Sziriusz csillagnak. S a falevelek különböző voltát legalább is oly gonddal vizsgáltam, mint a jogesetek különböző voltát. Ifjabb koromnak ez volt szokása, valóságos természete. Meglett a következése. Én ugyan Kerkapoly vagy Szilágyi Dezső tudásának mélységeit meg se tudtam közeliteni, de az én tudásom sokkal nagyobb körü lett, mint az övék és sokkal egyénibb. Sokszor beszélgettünk erről egymás között. Nagyrészben ennek tulajdonitottuk azt is, hogy én tudtam irni, ők pedig nem tudtak.

Visszatérek azonban tanulmányai gondosságára.

Kérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy Metafizikáját és Logikáját oly későn adta ki, csak 1863-ban, holott alig különböznek attól, melyet én az ötvenes években hallgattam tőle. Tehát már régen készen voltak.

– Nem tudtam teljesen megnyugtatni magam – ugymond – vajjon a Lényegtant, különösen pedig a Különbözőség tanát a Metafizikában jól dolgoztam-e ki s hasonló kétségeim voltak a Logikában az Itéletek tanánál is. Kétségeim nem oszlatták el a német bölcsészek művei s az én művemben bizonyos hézagot éreztem s e miatt nem akartam világ elé bocsátani. Egykor azonban előadás közben véletlenül rájöttem a helyes gondolatra s a feltalálás örömével sietvén haza, rögtön sajtó alá rendeztem irataimat.

Ime, egy kis bepillantás az ő tudományos lelkiismeretének titkaiba.

Egyet még el kell mondanom.

1862-ik évi juliusban elhagytam a főiskolát s hazamentem az apámhoz. Egy-két hónapot dologtalanul töltöttem el, a fölött tünődve, miféle pályát válaszszak. Tünődéseim közben eszembe jutottak Kerkapoly előadásai s különösen az észtannak Hegel-féle rendszere. Vajjon miként is kezdődik hát az a rendszer?

Még ma is érdekesnek tartom ezt a tárgyat. Igy kezdődik, igy kezdi Kerkapoly is:

Az észtan nem lehet más, mint az összes igazságok tudománya. Benne más nem lehet, mint igazság.

Mi az igazság?

Az igazság nem más, mint a tárgyilag létező ész, a mikor egyszersmind alanyilag is létezik. Ma ezt talán igy is mondhatnók: az az igazság, a mikor az én itéletem a világrenddel teljesen egybevág.

Azonban ne zavarjuk a dolgot, maradjunk meg a hegeli felfogásnál.

Az igazságról más fogalmunk is lehet, vagy legalább más meghatározásunk is. Azt is joggal mondhatjuk, hogy az az igazság, a mely teljesen be van bizonyitva igazságnak.

De az észtanban nem lehet más, mint igazság, tehát az előző tétel szerint, nem lehet más, mint a mi igazságnak be van bizonyitva. Ugy, de az észtannak is kell kezdetének lenni, mint minden más tudománynak, sőt ez a kezdet se lehet más, mint az igazság. Mert, ha a kezdet nem lenne igazság, akkor a további folytatás, sőt az egész tudomány se lenne igazság, minthogy a kezdetből indul ki minden s ha az hamis: minden hamis.

Azonban az észtan kezdő igazságát, legelső tételét miként lehetne bebizonyitottnak tekinteni? Bizonyitás nélkül sehogy se lehetne. Ámde a bizonyitás előrebocsátott fogalmak, itéletek és következtetések nélkül lehetetlen. Ezek mulhatatlanul megelőzik az igazságot, tehát az észtannak is ezekkel kellene kezdődnie.

A végső következés tehát az, hogy az észtant ily módon vagy egyáltalán meg se lehet kezdeni s kezdete nincs, folytatása se lehet s akkor az észtan, mint tudomány, egyáltalán nincs. Vagy pedig meg lehet ugyan kezdeni, nem bebizonyitott igazsággal, hanem csak bizonyitási anyaggal, de ekkor a másik örvénybe esünk bele.

Valami mentséget ki kell gondolnunk.

Ne állitással, ne tétellel, ne bebizonyitott igazsággal kezdjük hát az észtant, hanem valami parancsolattal vagy felhivással. Például ezzel:

– Gondolkodjál!

Valóban erre jutott a hegeli rendszer, ez lett észtanának kezdete, megindulása.

A mikor az apai háznál pihentem, akármennyit tünődtem e fölött, nem tudtam más következésre jutni, minthogy ez nem megoldás, nem igazi kezdet, nem a tudomány igazi megindulása. Nevezzük a maga nevén. Nem egyéb ez, mint furfangosság, ravasz ámitás, a nehézségnek álnok kikerülése.

Pedig nincs is rá szükség, a hegeli rendszernek legalább nincs rá semmi szüksége. Hisz ez a rendszer a tiszta gondolaton és tiszta léten s e kettőnek azonságán kezdődik, keresztülviszi ezeket az egész természet és szellemvilágon, végződik pedig a fejlődés örök igazságain át a mindent magába ölelő rendszerek rendszerén, a végtelen eszmén. A kinek tetszik, nevezze ezt isten fogalmának. A végtelen eszme bizonyitja be aztán a maga teljességében a tiszta gondolat és tiszta lét igazságát.

Minek ehhez a furfangos kezdet? Mire való itt a ravaszkodás? Hiszen a természet és szellemvilág kimerithetetlen jelenségeinek akármelyikénél el lehet kezdeni az észtant, a fejlődés végtelen köre visszatér oda s ama jelenség igazságát bebizonyitja. Tehát az észtan igy is az igazságok tudománya lehet. Sőt csak igy lehet valósággal.

Megirtam ezt Kerkapolynak Mezőszentgyörgyről az 1862-ik év augusztus havában. Röviden azt felelte rá, hogy majd bővebben fog felelni. A bővebb felelet elmaradt, de a következő évben megjelent Tiszta Észtana s abból láttam, hogy megmaradt korábbi felfogásánál s birálatomat nem használta föl.

A dolog nem bántott. A bölcseletet nem üztem-füztem tovább, más pálya vonzott. De néhány év mulva megkérdeztem, vajjon miért nem fogadta el, vagy miért nem czáfolta meg birálatomat?

– Birálata – ugymond – igen fontos, de nagy munka nélkül elfogadhatósága fölött nem akartam, nem is tudtam volna talán határozni. Ez a nagy munka pedig abból állott volna, hogy a javaslatot kisérletként az egész hegeli rendszeren keresztülvigyem. Erre pedig nem volt időm.

De most már hagyjuk abban ezt a tárgyat egészen s pápai tanárságáról még rövidesen mondjunk el egyet s mást.

X.

(Kerkapoly kéziratban levő művei. – A pápai ó-kollégium. – Az uj kollégium épitése. – A rágalom Kerkapoly ellen. – Dicsőséges elégtételt nyer. – A Kerkapoly-nemzetség nemzedékrende.)

Kézirati műve sok volt. Nem tudom, hova lett. Bölcsészeti tanfolyama három éven át tartott, az egész hegeli rendszert három éven át adta elő s tudta mindig befejezni. E végből kidolgozta a Lélektant, az Észjogot, az Erkölcstant s a Vallás észtanát is.

Nagy kár, hogy kivált utóbbi műve nem látott napvilágot.

Még nagyobb kár, hogy Szépműtanát se adta ki, pedig erre biztattam is, kértem is. E mű az alapismeretek mellett rendszeresen tárgyalja az épitészetet, szobrászatot, festészetet, zenét és költészetet. Az ötvenes évek elején irta iskolai kézikönyvül. Nagyon szerette ezt a tárgyat s nagyon belemerült. Tárgyait nemcsak észtanilag, hanem műtörténelmileg is megvilágitja. Előadásait nagy gyönyörüséggel hallgattuk.

Erre a műre irodalmunknak, mivelt közönségünknek s főiskoláinknak még ma is szükségük volna. Ma is nagy hézagot töltene be. Szépműtani irodalmunk ma is csak töredékes. Blair Hugó könyve, Greguss, Erdélyi, Arany, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt s mások dolgozatai bármily nagybecsüek, mégis csak egyes részletek az egész szépműtanból.

Volt tanári pályáján egykor némi kellemetlensége is. Ez az uj kollégium épitésével függ össze. El kell mondanom az esetet részletesen.

A régi kollégium nem volt már alkalmas épület. Disztelen kétemeletes ház szűk utczában, szük telken. József császár protestáns pátense idejében épitették, de az addig folyton üldözött szegény kálvinistáknak nem volt elég pénzük se tágas telket szerezni, se diszes és kényelmes épületet emelni. A földes úr az egri püspök volt, gróf Esterházy Károly. Vakbuzgó, türelmetlen, középkorba való egyházfejedelem s kálvinista jobbágyaihoz kegyetlen uraság. Pedig mivelt és bőkezü ember és buzgó téritgető. Szerencse, hogy voltak Pápán kálvinista nemes urak s nemesi telkek is. Ezek egyikére szorult a templom is, a főiskola is.

De akármilyen ódon is az az ó-kollégium: dicső emlékek suttognak falai körül. Nagy tanárok és nagy tanulók emlékei. Gyerekkoromban még meg-megnéztük azt a padot, melyet Jókai és Petőfi szoktak összefaragdálni s magunk is kiabáltunk azon a folyosón, a hol Ballagi hangosan szavalgatott, hogy a magyar szavak kiejtését képes legyen megtanulni. Öreg pedellusunk, a hires Zádor tanár rokona, alig mozgó, kemény nézésü szemeivel el-elmagyarázta, melyik hires tanár melyik teremben fejtegette a tudomány igéit. Melyik volt a hires Márton István széke, melyik a nagy orientális tudósé, Kocsi Sebestyén Istváné. Hát a nagy évzáró ünnepek miként folytak le? A mikor ott volt az egyházkerület püspöke is s vele együtt országos nevü vendégek. Hol ült Pápay Sámuel, hol ült Kisfaludy Sándor, hol ült két izben is Deák Ferencz?

De hát uj kollégium kellett. Legyen alkalmas könyvtár-terem, legyen muzeum-terem, legyenek alkalmas közétkező helyiségek, éléstárak, konyhák, ebédlők. Hiszen a konviktuson három-négyszáz diák kap havi három forintért jó élelmezést. Legyen uszoda is, legyen tágas és korszerü testgyakorló tér és szertár is.

Az épitést kiadták épitőmesternek, a pénzt kezelte az egyházkerület pénztárosa, az épités felügyeletével és ellenőrzésével pedig megbizták Kerkapolyt. Ő a mindentudó, láng az esze, villám a szeme; ily módon baj nem lehet.

Azonban mégis lett.

A nagy auditórium: nagy terem az emeleten. Alatta a földszinten lett volna a könyvtár. Akármily erős fenyőgerendákból készitették az auditórium padlózatát, bizony az elkezdett mozogni, ha a rakonczátlan, jókedvü diákság tombolt rajta. Nem csoda, hiszen a háztető is mozog faluhelyen, a mikor csak a macskák nyargalásznak a padláson. Ha oszlopokat alkalmaznak a földszinten, elvégre se lehet semmi baj ötven esztendő mulva se. A minthogy a végén rendbe is hoztak mindent.

De hát hire futamodott: mozog a ház, rosszul épitették az uj-kollégiumot. Mire a hir a végekre ért, Dráva mellé, barsi részekbe, őrségi vidékre: akkorra már a rossz hir meg is hizott. Repedeznek a falak, összedőléssel fenyeget az épület, össze is dől bizonyára, a mikor tele lesz diákkal. Agyoncsap minden diákot, mint az egeret. Szegény szülők sirathatják ártatlan magzatjaikat. Kihal egy nemzedék, mint mikor Heródes király megölette a csecsemőket. Mi lesz egyházunkból, mi lesz hitvallásunkból?

Csodálatos az, mivé tud lenni a rossz hir, ha szövetségre lép az ostobasággal. Már párt is kerekedett az egyházkerületben a rossz hir nyomán, mely tűzzel-vassal kereste a bűnösöket. A párt élén Sárközy József állt, általános tiszteletnek méltán örvendő jeles hazafi. Egy csomó jámbor tiszteletes úr seregelte körül. Keresték a bűnt és a bűnöst.

Bűnt ugyan nem találtak, de bűnöst találtak. Könnyen lehetett találni.

A kinek legnagyobb esze van, a kinek legtöbb a tudása és tekintélye, a ki nem komáz, nem pajtáskodik senkivel, a ki megveti a népszerüséget s félvállról veszi a tiszteletes urak jó vagy rossz indulatát: bizonyára az a bűnös.

Mindez tökéletesen ráillett Kerkapolyra s nem is illett másra, csak ő rá. Tehát ő a bűnös.

Mi a bűne?

Ingadozik az uj-kollégium.

Miért cselekszi azt? Mert rosszul épitették. Mert a szükséges pénzt nem fektették bele, pedig megvolt, el is számolták. Tehát hűtlenül kezelték a pénzt.

Bizonyára Kerkapoly kezelte.

Pokoli zsivaj támadt az egyik egyházkerületi gyülésen. Ott volt Kerkapoly is. Darab ideig bizonyos daczczal hallgatta a szájaskodást. Tudta, hogy igaza van; érezte, hogy ő van legfelül; kegyetlen hidegvérrel, csaknem hetykén várta, hogy az urak kitombolják magukat. Végre egy nagyfejü esperes egyenesen neki támadt.

– Hát a főiskola pénzéről mikor ad számot a tanár úr?

Kerkapoly csak egy szóval felelt.

– Soha!

Az urak majd lefordultak a székről vad indulatukban. De Kerkapoly még ekkor is hideg, száraz, pattogó hangon folytatta szavait.

– Soha se adok számot, mert én a főiskola pénzét soha se láttam, soha se kezeltem. Keressék az urak ott, a hova tették; annál, a kire bizták. Én az épitőmester munkájára vigyáztam, abban pedig nincs hiba. De ezt tudni kellene, mielőtt zajt ütnének. Azt is tudni kellene, ki kezeli a pénzt s van-e abban fogyatékosság? De még ezt se tudni s mégis vádaskodni: lelketlen gazság.

Ekkor aztán jupiteri haraggal ütött szét a zajongó gyülekezeten, melyben egyébiránt lelkes hivei is voltak, csakhogy a tömeg letorkolta őket. A becsületes és komoly emberek sokszor hallgatagok, sőt néha gyávák. A rágalmazók mindig bátrak és hangosak s ha többen vannak, mindig erőszakosak.

Nem folytatom az eset részleteit, de a mikor még közel voltunk hozzá időben s a mikor még jól emlékeztem mindenre, vázlatosan igy irtam le:

Kerkapoly ugy fogta föl az ügyet, mint a mely legdrágább értékét, a becsületét veszélyezteti. Mig védte magát, addig egyszersmind támadó is lett s mig eljárásának tökéletes tisztaságát kimutatta, elleneit az illetékes hatóság előtt, az egyházkerületi gyülés előtt tönkretette.

De állásáról lemondott. Lelkiismeretlen férfiak közt nem akart többé köztisztséget viselni.

A mikor ez bekövetkezett: akkor látta át az egyházkerületi gyülés, mit veszt kedvencz és hires tanárával. Disze ő a főiskolának s helyét sok-sok évig nem lehet betölteni. Ellenfeleit is meglepte a megbánás érzete s tömegesen siettek őt megkérlelni, lemondási szándékáról lebeszélni.

Kerkapoly föltételül lemondása visszavételére azt a személyes elégtételt követelte, hogy ellenfelei nyiltan, a gyülés szine előtt kérjenek tőle bocsánatot. Megnyerte ezt is, a mikor azután az egyházkerület jegyzőkönyvben egyhangulag örökité meg érdemeit, a melyeket ugy a tanügy, mint a főiskola épitése s a tudomány művelése körül szerzett. Ekkor vette vissza lemondását.

Ezenkivül összes tanári állását s működését nem zavarta meg semmi kellemetlenség. Se Pápán tizenhét év alatt, se budapesti egyetemi tanárságának tizennyolcz éve alatt. Összesen hát harminczöt évet töltött el tanszéki munkálkodásban.

Részletesen mondtam el rágalmi balesetét, a mely életében az első volt.

De nem az utolsó.

Miniszterségét folyton kisérték a rágalmak, mint a hadsereget hajdan a keselyük és hollók. Hihetetlen rágalmak. De ezek soha se törtek föl a napvilágra, se a sajtó, se a biróság, se a törvényhozás előtt. A sötétségben, a föld alatt dolgoztak. Alávaló pártos ösztön sugalta és tartotta fönn ideig-óráig őket. Dicsőséges halála vetett véget nekik.

A mikor államférfiui pályájának történetét vázolom: itt-ott érintem majd a rágalmakat. Állami közéletünknek utálatos jellemvonása az.

E művem folyamán ezentul a Kerkapoly-nemzetség többi tagjáról nincs mit mondanom. Állitsuk hát össze a család nemzedékrendét, a hogy ezt kinyomozhattam.

A nemzedékrend a következő:

Ezután csak a nagy miniszterről magáról lesz szó. Az ő története – mondhatni – egyuttal fővonásokban a Habsburgokkal létrejött nagy kiegyezés első fejezetének, a nemzeti vivmányok korszakának története is. Ezt másik könyvemben ismertetem.