TAPLÓSZEDŐ.
(Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló? – A bakonyi cserfapudva. – A zirczi taplószedő. – Hamvazó Jancsi taplót ád el a Sörte zsidónak. – A bűnügyi tárgyalás. – A vádbeszéd.)
Egy, vagy két emberöltő előtt történt a bakonyi taplószedő zsidó esete. Sokat nevettünk, de sokat is elmélkedtünk rajta akkor az egész vármegyében.
A tapló rendes kereskedelmi áruczikk volt, a mikor még nem volt szivar és szivarka, hanem minden ember pipázott és minden úr csibukozott s a mikor még a gyufa nem volt ismeretes. Pipázni ugyan helylyel-közzel, kivált a szegényebb mezei emberek, ma is pipáznak; nem is teszik le máskor a pipát, csak követválasztáskor, mivel hogy a követjelölt urak csak ugy szórják a szivart, de a csibukozásnak most már vége. Nincs már igazi úr. Minden embernek van már dolga, akármilyen gazdag. A dolognak pedig az a rossz tulajdonsága van, hogy az embernek legalább félkezét és féleszét mindig elfoglalja, holott a csibukozáshoz teljes testi nyugalom, mind a két kéz s egész lélek kell. Akkor teljes csak benne és általa a gyönyörüség. A csibukozónak még a lányokkal, menyecskékkel sem szabad csintalankodni, mert kihull a csibukból a fölségesen égő, finom, illatos dohány s egyéb sok más veszedelem is támadhat. Minthogy a teljes testi nyugalom mellett a csibuk bodor füstjénél a képzelet is költői magasságban röpdös, a mi a lányok és menyecskék közelében ártalmassá válhatik.
De nemcsak a dohányzáshoz kellett a tapló, hanem a tűzgerjesztéshez is. Konyhák, lakószobák, putrik, sátrak, kunyhók el nem lehettek tűz nélkül, kellett hát a tűzszerszám. Az aczéllal és kovával együtt a tapló volt a biztos tűzszerszám. Ma már a tapló patikaszer. A vérzés csillapitására vagy mire használják. Hajdan még jobban használták erre is. Érvágás, köpöly, piócza divatosabb volt, mint mai napság.
Nem egy faja volt a taplónak, de én csak három faját emlitem meg, mert a Bakony csak ezt a három faját termette igazán. A csomós taplót, a zsidóbőrt és a pudvát.
A csomós tapló és a zsidóbőr hatalmas vén fák oldalán termett. Akkora volt némelyik, sőt néha nagyobb volt, mint a tót kalap, vagy kézi garaboly, vagy egy méhkas. Fejszével kellett a fáról levágni, azután hozzáértő emberek áztatták, főzték, gyömöszölték, puhitották s a mikor készen volt, vagy nyári sapkát csináltak belőle, vagy tűzszerszámnak, vagy patikaszernek árusitották el. A sapka olyan könnyü volt, mint a pehely, mégis meleg. A beleütött aczélszikrától a sapka is csak oly könnyen fogott tüzet, mint a többi tapló. Pajkos emberek sokszor meg is gyujtották az ember fején. A taplótűz orvtűz, alig venni észre. Ha nem volna füstje s füstjének kellemes szaga, rá se jönne hamarjában az ember. De az égő sapka mégis csipkedi az ember feje bőrét s ez viszketéssel jár. A szegény ember perczekig elvakaródzik, mig utóbb észreveszi, hogy nincs ő neki semmi baja, csak éppen hogy ég a város, ég a feje, ég a sapka.
A pudva is tapló, de az mégis más. A pudvát sok mindenféle vén fa belseje megtermi idővel. A pudva a fánál öregségnek, elvénhedésnek szülöttje s az egykor majd elkövetkező halálnak előre nyilvánuló jele, de azért a pudvás fa még ötven évig, sőt tovább is elélhet, nagy terebélyére még nagyon sokáig büszke lehet. Az olyan fát, melyből a pudvát kiszedték, vagy a melyből a pudvát szél, hangya, mókus, vadmacska kifürödte, kiszórta, a benne támadt üregnél fogva odvas fának nevezik. Füz, nyár, szil, hárs, fenyő, bükk, tölgy, cser, – mind lehet pudvás és odvas. Lehet sok vén gyümölcsfa is. Somból, gyertyánból, akáczából soha se láttam puha pudvát.
Leghiresebb s tűzszerszámnak legalkalmasabb taplót a bakonyi cserfapudvában találni. Ennek a pudvának a szine is kellemes, tapintása puha, sulya könnyü, a szikra rögtön beleesik, füstjének illata pedig diadalmasan versenyezhet a déli Balkán rózsáival. Országos hire volt egykor ennek a pudvának. Régi öreg követeinktől hallottam, hogy Veszprémvármegye követeitől mind a többi ötven vármegye követe megvárta a pozsonyi országgyüléseken, hogy bakonyi cserfapudvával ellássák őket. Rohonczy János, Kocsi Horváth Sámuel, Kocsi Sebestyén Gábor zsákszámra hordatták országgyülésekre a bakonyi cserfapudvát.
Volt Zirczen kereskedő, vállalkozó, valami Böhm nevü jóravaló sváb ember, a ki bakonyi taplószedéssel is nagyban foglalkozott s a ki Pestre, Pozsonyba s Ausztriába kocsiszámra szállitotta egész esztendőn át a mindenféle taplót s különösen a cserfapudvát is. Fogadott emberei voltak, a kik fejszével, kordélylyal járták az erdőket, rengetegeket s gyüjtögették a taplót. Kibérelte e czélból a zirczi apátságnak s a cseszneki Esterházy grófoknak minden Bakonyerdejét. De emberei az idegen erdőkben is szabadon kóboroltak s a nekik tetsző szebb-szebb taplónövényeket leszedték a fákról. Ki őrizné a rengetegekben a taplót, gombát, földi epret s a többi efféle ajándékát a vad természetnek?
Egyik évben a bakony-béli apátság erdeit is kibérelte a zirczi taplószedő. A jó, öreg apátúr, Sárkány Miklós, hiába vonakodott sok ideig. Azt mondta, a tapló istennek ingyen való adománya, annak földjét se szántani, se vetni nem kell, hadd használja azt ingyen minden szegény ember, hiszen a tüzgerjesztés áldására mindenkinek szüksége van, mint a levegőre, a tüzi szerszámtól ne foszszanak meg senkit. Utóbb annyit beszéltek a fülébe, hogy mégis kiadta bérbe a sok ezer hold erdőt, esztendei negyven forint haszonbérért.
A zirczi Böhm lett tehát mindenható ura a bakonybéli rengetegben a mindenféle taplónak, pudvának és zsidóbőrnek, mind a déli határokig, egészen a szentgáli királyi vadászok határáig, arra Pápavár felé, Hárságy felé, a felső Halyagig.
A szentgáli köztársaság egyik kanásza azonban azon a vidéken legeltetette nyáját. A kanász neve volt Hamvazó Jancsi. Volt benne valamelyes életrevalóság a nyáj őrzésén kivül is. Karikásának elkopott a telenkje, szijat kellett vennie az uj telenkhez s jól tudta, hogy a herendi zsidó elkér a szijért tiz krajczárt is. Milyen jó volna ezt a pénzt megtakaritani s a szijat valami erdőbeli találmányért cserébe megszerezni.
Csereértéknek igen jó lenne a tapló. Körülnézett s hamarosan talált is egy-két kerek sima, szép taplódaganatot a fákon, baltájával levágta, tarisznyáját velök telerakta s a legközelebbi vasárnapon leballagott vele Herendre, a Sörte zsidóhoz. A zsidónak bizonyosan valami jobb hangzásu német neve volt egykor, de a német szóval a bakonyi kanász nyelve meg nem birkózik, Sörtének hivta hát a boltost.
Nem hiába ment hozzá. A csereüzlet megtörtént. A Sörte zsidó kapott egy tarisznya nyers taplót, Hamvazó Jancsi pedig kapott egy telenknek való szijmadzagot s két hörpentés pálinkát.
Vajjon mi rossz van, mi kárhozatos és büntetni való dolog van e csereüzletben?
Semmi sincs, de azért mégis ebből támadt a veszedelem.
A zirczi Böhm taplós emberei véletlenül épen akkor abban az erdőrészben csatangoltak, észrevették a taplók helyét, a vágás csak egy-két napos lehetett, nyomoztak, szaglásztak, puhatolództak s utóbb is rájöttek, hogy Hamvazó Jancsi volt a tettes s hogy a herendi Sörte zsidó vette meg a taplót.
A zirczi Böhmnek volt ügyvédje. Kegyetlen példát kellett teremteni, hogy mindenféle orvok, csempészek, tolvajok, orgazdák ne kárositsák a bérlőt. Csak beérkezett ám a panasz a nemes vármegyéhez Hamvazó Jancsi kanász ellen, Sörte zsidó boltos ellen. Amaz a tolvaj, emez az orgazda.
A bünvizsgálat folytán minden bebizonyosodott. A két szerencsétlen vádlott mindent beismert. Várhatták a szörnyü itéletet.
Kitüzték a tárgyalás napját. Megjelent mindenki. Panaszosok, vádlottak, tanuk, szakértők, ügyvédek. A vádat kegyetlen természetü viczefiskus tartotta kezében. Épen nem szerette a zsidót. Ha zsidó volt a vádlott, akasztófán alul nem alkudott.
Az alispán kérdéseire Hamvazó Jancsi töredelmesen beösmerte minden bünét.
– Mi a mentséged?
– Megkövetem a téns nemes vármegyét, az a fa, a melyről én a taplót vágtam, nem bakony-béli, hanem szent-gáli erdő. Igy tudom én is, a nyájam is, igy tudják a szent-gáli uraimék is. Husz esztendeje őrzök ott.
A birák összenéztek. No ez nagy dolog.
Következett a Sörte zsidó.
Mondja.
– Van-e feleséged?
– Van.
– Hány gyereked?
– Nyolcz.
– Miből áll a vagyonod?
– Abból, a mi a boltban van.
– Mennyi pénzed fekszik a boltban?
– Tizenhat forint.
Fülel a kegyetlen szivü viczefiskus. Közbe szól:
– Miből tartod a feleséged, nyolcz gyereked? Miből adsz nekik enni? Miből ruházod őket? Adót, boltbért, orvost, patikaszert miből fizetsz? Ha halottad van, miből temeted?
– Abból a tizenhat forintból.
A viczefiskus majd leesik a székről bámulatában.
– Hát hogy mindent előteremts: mit csinálsz te azzal a tizenhat forinttal?
– Forgatom!
A birák összenéztek. No ez még nagyobb dolog.
De a tárgyalás be van fejezve, a viczefiskus adja elő a vádkeresetet.
A viczefiskus föláll. Arczát rendbeszedi, szakállát megsimitja, bajuszát megsodorintja, kabátja ujjait előre huzza s hatalmas hangon elkezdi a vádbeszédet.
Szabályosan elmondja a vádbeli tény történeti és jogi részét. Ismerteti a panaszos, vádlottak, tanuk és szakértők nyilatkozatait. A lelkiismeret, a törvény és jogtudomány két mérőserpenyőjét telerakja. Egyik serpenyőbe teszi a terhelő és sulyositó körülményeket, a másikba teszi a mentő és enyhitő körülményeket. Kiveszi a szót a védők szájából is, ne fecsegjenek órahosszat. Végül gondosan megnézi s a tekintetes biróságnak is megmutatja, melyik serpenyő billenti le a másikat. Igy végzi lelkes szónoklatát:
– Van még szavam, tekintetes nemes törvényszék, e közönségesen Sörte zsidónak nevezett vádlottról. A világtörténet sok nagy lángelmét ösmer. Homérosz és Arisztotelesz a görögöknél. Juliusz Czézár és Taczitusz a rómaiaknál. Hunyadi János a magyaroknál. Newton és nagy Napoleon az angoloknál és francziáknál világitó oszlopok, mig az emberiség utolsó csillaga is el nem hamvad. De mind e nagyok lángelméje csak alig pislogó mécs e közönségesen Sörte zsidónak nevezett herendi boltos ragyogó lángelméje mellett. Ime, hogy szerénytelen ne legyek, magam se vagyok hányd el-vesd el ember, feleségem sincs, nyolcz gyermekem sincs, s kilenczszáz forint évi fizetésből mégis alig tudok megélni; – ez az ember pedig tizenhat forintnyi tőkevagyonból megél s feleséget és nyolcz gyereket tud tisztességesen eltartani. Ezt tegye meg világhóditó maczedóniai Nagy Sándor! Nem büntetéssel kell ezt az embert sujtani, hanem közálladalmi jutalomban és elismerésben megdicsőiteni. Megmondtam.
Ezt a viczefiskust Zádor Pálnak hivták.
A birák megint összenéztek. No ez most már a legnagyobb dolog.
De föl is mentették nyomban a két vádlottat, csak ugy pattant. Megkapták még költségeiket is.
Hiába nyöszörgött a zirczi Böhm és ügyvédje, hogy küldjön ki a vármegye szakértőket, mérjék föl ezek a bakonyi erdők határait, hadd tünjék ki, hogy a taplós fa mégis a bakony-béli határban áll. A vármegye kidobálta őket. Hiszen a költségre nem lenne elég a Böhm taplószedőnek s a bakony-béli apát urnak minden vagyona se. S unokáink is régen porrá váltak, mire a pörnek vége lenne.