A Bakony (1. kötet)

I.

(Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.)

Sokféle a virtus.

Katonavirtus. Diákvirtus. Betyárvirtus. A delelő napnak is van virtusa; télen kicsiny, nyáron nagy. Kurucz őseink szerint a németben nincsen virtus, meg is veri érte a Jézus Krisztus. Nem volt virtus a bibliai Józsefben se, a ki Pótifárné szerelmének ellenállott. Erénye megvolt, de virtusa nem.

Van nemesi virtus is. Ma már talán nem nagy, de hajdanában nagy volt. Én most erről akarok beszélni.

1840-ben vagyunk. Tisztujitásra készült a nemes vármegye. A tisztviselőt nemesek választják. Tudni kell hát, kik a vármegye nemesei, kik a választók és hányan vannak. Össze kell őket irni. Meg kell csinálni a katasztrumot.

Katasztrum! Mi ez a katasztrum? Mit jelent ez a szó?

Manó tudja. Diákos világot élünk. A mágnás francziául beszél. A zsidó németül. A pap és a nemes deákul. A jobbágy sváb, tót, oláh, rusznyák szóban töri a nyelvét. Hol van hát a magyar nemzet? Csak a kálvinista beszél magyarul s egy-két nyiff-nyaff poéta. A kálvinistának pedig már leszállóban a napja. Poétára meg ki hallgatna? Czudar világ.

Ma is van katasztrum. Valami földadótelek-összeirást, becslést és fölmérést vagy mit értünk alatta. De hogy tartozik ez a nemes emberre? Nemes ember ugy se fizet földadót és semmiféle adót. Ahhoz pedig, mekkora telke, senkinek semmi köze.

Mégis el kell késziteni a katasztrumot. A tudósok azt mondják, hogy az nem is katasztrum, hanem kapitasztrum. Káput: azt jelenti a diákban, a mit a fej a magyarban. Fejenként kell tudni, hány a nemes, ki a nemes?

A vármegye kiküldi az összeirókat. Minden járásba olyan táblabirót, a ki nem odavaló. Részrehajlás ne legyen. Azonkivül minden járásban ott van a szolgabiró és az esküdt. Ezek csinálják a katasztrumot a községek papjainak és nótáriusainak segitségével. Sok a járás. Ott van mindjárt a veszprémi. Ennek az igazi neve: központi járás. Keletre és délre tőle a palotai és a mezőföldi járás. Északra a cseszneki felső és alsó járás. Nyugotra a devecseri és pápai alsó és felső járások. Szinte külön járásnak nézik Pápa városát. Kell hát sok összeiró-bizottság. Némelyik járásba kettő is. Sok a falu, sok a nemes.

A szolgabirónál már ott van a rubrikális nyomtatott papiros. Ma rovatos ivnek nevezik. Olyan kemény papiros, mint a bőr. A nemesség neve jön rá; idő, kor és viszontagság el ne korhaszsza. Bölcs a nemes vármegye. Meg is van a teleirt papiros ma is. Őrizzük is, mint a szemünk fényét. Meg is őriztük emberül. De csak a papirost. A nemességet bizony elnyelte az idő, kor és viszontagság. Csak emlékezete ragyog már, maga nem.

Nyolcz rovata volt a kemény papirosnak.

Az első rovatba azt kellett beirni: mi a vezeték és keresztneve a nemes embernek?

A nemesi előnévvel akkor még nem hivalkodtak. A nemes ember a nélkül is nemes ember.

Az ötven krajczáros névnek akkor még hire se volt. Idegen név, németes név is alig akadt. Összesen több mint hatezer nemes ember neve jött rá a kemény papirosra, de e közt harmincz sincs idegen név vagy németes. Nem türte volna a nemesség maga közt. De adott nemesi jogot a vármegye a papoknak is. Ha Jézus Krisztus elfogadta őket szószólóinak: hát isten neki, legyen nekik is egy voksuk. Igy gondolkodott a nemes vármegye. Beirták hát a katasztrumba a papok nevét is. De már a barátokét be nem irták, ha születésüknél fogva nem voltak nemesek. Nos hát a papok közt akadt csak német és tót nevü ember alkalmas számban.

A második rovatba azt kellett beirni, mi a nemes embernek hivatala és sorsa?

Tisztviselő ugyan elég nemes volt, hiszen országos és megyei tisztviselő nem is lehetett más, csak nemes ember. Hát a ki alispán vagy esküdt volt: bizony beirták hivatalát. A ki hites ügyvéd, földmérő, prédikátor, doktor vagy professzor és tanitó volt: azt is beirták. Doktor ugyan átkozottul kevés akadt. A hatezerhétszáz nemesből mindössze talán kettő.

De iparos már jobban akadt. Az elszegényedett nemes szivesen adta fiát csizmadiának, molnárnak, mészárosnak, kovácsnak, ötvösnek, szücsnek, katonának. De már olyan kolompáros, kapczás, posztónyiró, kőműves, keztyüs, kéményseprő, szitakötő, muzsikus s több e féle iparos nem volt a világon, a ki nemes ember lett volna. Ezeket az iparágakat utálta a nemes. Inkább elment kocsisnak, szolgának, szekeresnek, katonának, semmint kéményseprő vagy muzsikus lett volna. A nemes ember mesterségét, iparos voltát is beirták hát a rubrumba.

De azért ilyen is kevés akadt.

Leginkább azt irták be: »birtokos«. A hatezerhétszáz nemesből több mint hatezer semmi egyéb, mint »birtokos«.

Bizony ez nagyon jó czim s hivatalnak is, iparágnak is elég kellemes. Ha az ember »birtokos« lehet. Ha háza, kertje, gyümölcsöse, szőleje, földje van; ha ökre, lova, szamara, juhai legelésznek a mezőkön; ha jobbágyai, zsöllérei, szolgáló emberei vannak, a kik helyette dolgoznak, adót fizetnek, utat csinálnak és katonáskodnak s ő maga csak vadász, pipáz, szolgabirót és követet választ, de egyéb dolga nincs a hosszu életen át.

Mi kell még más ezen a világon? A másvilágon ugyan szükség lesz még egyre-másra, de az se a nemes ember dolga, gondja, hanem a papoké. Egyébre a papok ugy se valók.

Csakhogy a nemes ember birtoka lehet igen kicsiny is. Lehet akkora is, hogy kis házán kivül csak hét szilvafa fér el rajta. El is nevezték az ilyen nemest »hétszilvafás«-nak. Más vármegyékben, Tiszán túl »bocskoros«-nak. Az én vármegyémben nem volt »bocskoros«, de »hétszilvafás« elég volt. Magam is sokat ismertem. Házán, kertjén, szőlején kivül alig volt valamije. Sőt volt olyan is, a kiről azt irták a katasztrumba: »birtoktalan«.

De azért nemes ember volt az is. Őseinek vére ott hullott a csatamezőkön a kutyafejü tatár, török és német ellen s annyi joga volt a vármegyében, mint a pápai grófnak.

A harmadik rovatba azokat a fiukat kellett beirni, a kik már voksolásra valók, tehát érett koruak. Az a fiu, a ki husz esztendős, vagy ha annyi nincs is, de már feleséges ember, már voksolásra való.

A negyedik rovatba az apróbb időkoru fiuk neveit kellett beiktatni. Majd felnőnek ezek is, ha isten ugy akarja, de nemes ágyból születtek, nevüket hát születésüktől fogva őrizze a nemes vármegye titkos levéltára.

A leánygyermekeket nem vették be a nemesi katasztrumba. A leány, ha még oly derék is, se vadásznak, se katonának, se inzurgensnek nem való. A leány másra való. A leányban ki is vész a nemzetség magja. A családfán ugyan ő is hajtás, virágzik is, de virágja meddő. Másnak terem magot, nem a családnak. Neve is csakhamar elenyészik. A kemény papiroson nincs helye nevének.

Az ötödik rovat is valami. Az utolsó nemesi összeirás 1837-ben történt, most pedig 1840-et irunk. Azt kellett hát az ötödik rovatba bevezetni, vajjon az 1837-iki katasztrumban benfoglaltatik a nemes?

Nem hiábavaló dolog volt ám ez. Hiszen minden ember nemességét meg kellett vizsgálni s meg kellett bizonyitani. Ez bizony hat-hétezer embernél sok munkával járt. De ha már a korábbi katasztrumban ott a név: akkor ennek a névnek nemességét legalább nem kell vizsgálgatni.

A hatodik rovatban ez a kérdés:

– Az országos nemesek jussainak nyilvánvaló és valóságos gyakorlatában vagyon-e, a kit nemesnek beirnak?

Ez már nagy kérdés. Ezt már mai ember, akármilyen tudós jogászember, alig érti meg. A mióta a jó öreg Wenzel professzor meghalt: alig értik ezt már az univerzitáson.

Nem egyféle nemes ember volt ám az országban s nem egyféle nemesi jus.

Ott voltak az országos nemesek. Ezek voltak a herczegek, grófok, bárók s ugynevezett köznemesek.

Azután ott voltak a kiskunok, nagykunok, jászok és hajduk. Ezek minden nemesi just nem gyakoroltak s a mi volt is nekik: mindenütt nem gyakorolhatták. A nemes embernek jussa volt például a Koháry herczeg uradalmaiban is vadászni, de már a hajdunak, jásznak, kunnak nem volt jussa.

Azután ott voltak az esztergomi érseknek és győri püspöknek praediális nemesei. Helyi nemesek voltak, de hogy egyuttal vármegyei vagy országos nemesek-e: nem tudja azt ma már senki. Az esztergomi érsek és a győri püspök épen nem tudja. Én se tudom. Az utolsó száz esztendő kegyetlen sok pártoskodása, tisztujitása és követválasztása eltemette azokat a határjeleket, a melyek a praediális nemesek jussait az országos nemesek jussaitól elválasztották.

Már most ha valamelyik érseki nemes az én vármegyémbe költözött s odaállt a katasztrum elé azzal a szóval, hogy ő is »nemes«, bizony megkérdezte tőle a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő táblabiró úr:

– Isten éltessen nemes atyámfia, de azért csak mondd meg iziben, miféle nemes vagy? Országos-e, helyi-e, praediális-e vagy jász, kun, vagy talán hajdu nemes? Jó ezt tudnunk!

Az én vármegyémben például magában is három-négyféle nemes volt.

Országos nemes. Minden nemesi jussal bővelkedő.

Vecseszéki nemes. Diákul: Nobiles sedis vecseianae. Ezek a győri püspök praediális nemesei voltak.

Azután helyi, vármegyei nemes. Ezek voltak Szent-Gál királyi vadászai.

Végül a papok, a kik ugyan nem voltak születésüknél fogva nemesek, de a nemesi jussokat gyakorolták.

A katasztrum hatodik rovata hát eléggé fontos volt. A rovat fejébe iktatott kérdésre kellett megadni a feleletet. A nemesek jussainak gyakorlatába vagyon-e?

– Vagyon.

Ez volt a felelet. Ezt irták be a rovatba. Irtak mást is a beiktatott nemes ember neve után.

– Donatárius.

Ez azt jelentette, hogy a nemes ember őse birtokbeli adományt kapott valamelyik királytól. A nemes ember, ha kételkedtek, fölmutatta a kutyabőrt.

– Régi familia.

Ez is gyakori szó a rovatban. Az illető nemes nem tudott kutyabőrt mutatni. De az élő emberek emlékezete tett mellette tanubizonyságot. Ismerték apját, öreg apját, ősapját. Mind nemes ember volt.

De hát nem lehetett hamis tanut szerezni? Mai napság legalább könnyü volna. Mai napság ötven-hatvanezer koronáért adnak nemesi kutyabőrt. Sőt ma nem is kutyabőrt adnak, hanem csak czifra papirost, mégis olyan drága, pedig hát ma már semmit se ér. Tanut pedig lehetne fogni százat tizszerte kevesebb pénzért is.

De nem ugy volt hajdan.

A nemesség gondosan őrizte a maga jussát. Idegent, jött-mentet, paraszt vérből származót be nem engedett volna surrani vagy tolakodni az országos nemesek gyülekezetébe. A legelső tisztujitásnál agyonüti a tolakodót. De még tanuit is. S mit ér akkor a nemesség, ha az embert agyonütik miatta?

– Publikáltatott.

Ez a szó is gyakran előfordul a rovatban.

Ez azt jelenti, hogy nemességét ekkor-akkor, Zala-, Vas- vagy Komáromvármegyében kihirdették s adtak róla bizonyságtévő levelet.

Sok nemesnél azt irták a rovatba:

– Rudolf királytól vagy I. Leopold királytól van armálisa.

Ez is elég bizonyság volt.

A hetedik rovat fejezetébe ez a kérdés volt beiktatva:

– Észrevétel alá esett nemes-e?

Különösen kétféle feleletet irtak e kérdésre a rovatba.

A ki ellen büntetendő per folyt vagy a ki el volt itélve: annál bejegyezték e szavakat:

– Akczió alatt van.

Az ilyen nemes nem szavazhatott, de azért a katasztrumban föl kellett a nevét venni. A bűnpör valamikor elmulik, de a nemesi jus soha el nem mulik.

Azt is bejegyezték:

– Inzurgált! Vagy pedig: apja inzurgált.

Ez is nevezetes dolog volt.

Inzurgens!

Furcsa szó ez ma már. Jókai azt irta ezelőtt negyvenhat esztendővel egyik gyönyörü költeményében:

Kétszáz év előtt Rákóczi fejedelmünk vitézei, a kurucz hősök voltak az inzurgensek. Hirük betöltötte Európát, megjelenésük rémületbe ejtette Ausztriát. Lobogóikon a szabadság és a magyar dicsőség ragyogott. Átkozott és gyülölt volt nevük a bécsi udvarban. Itthon tilalmas volt emlegetni nevüket száz esztendőn keresztül.

Jött azonban Napoleon, a nagy. Sulyos léptei alatt megrendült Európa földe s összetörtek a királyok és fejedelmek koronái. Összetöréssel fenyegette a Habsburgok koronáit is.

Rémülés fogta el a bécsi udvart. S rémületében fölfedezte a magyar királyt s a magyar nemességet is, a száz év óta üldözött és eltemetett »inzurgens« nevet. Azt a szót adta a magyar király szájába:

– Fiaim, nemeseim, hű magyar vitézeim! Keljetek föl! Kössetek kardot! Üljetek lóra! Legyetek megint inzurgensek! Mentsétek meg trónom és koronám és országaim a francziától.

Akkor kedves lett megint az inzurgens!

Hajh, dicső őseink, bolond őseink, hallgattatok a hizelgő szóra és seregestől siettetek a zászlók alá. Elhunytatok már mind. Senki se él közületek. Hamvadó porotok nyugodjék békével a föld alatt.

Én még sokat ismertem közületek. Az én falumban is volt még három inzurgens, a ki gyerekkoromban megsimogatta fürteimet. De az én falum kicsiny s nemessége is kicsiny volt. De a mikor fölkerültem a főiskolába: Pápán egyre mutogatták a tanárok és öreg diákok az ősz vitézeket.

– Ez még inzurgens volt! Ime, ez is az volt.

Megnéztem őket jól. Szép, öreg alakok. De mind valamennyi ősz. Fehér haj, fehér bajusz, mint a hó. Szinte azt hittem: az inzurgens mindig ősz volt, mindig öreg, hófehér hajjal ment a csaták tüzébe.

1840 ben még sok inzurgens élt. Csak harminczegy éve mult még akkor, hogy az inzurgensek hadat jártak. Az én vármegyémből magából vagy háromezer inzurgens ment a világverő franczia ellen csatába. Az ötven éves életkoron felül levő nemes ember mind lehetett inzurgens.

Akkor még élt az inzurgensek fővezére is, József nádorispán. Élt az inzurgensek dicső krónikása: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Élt vármegyémben a legnagyobb inzurgens hős: Hunkár Antal. Akkor még dicsőséggel járt az inzurgens név. A ki meghalt a csatatéren: annak özvegyét és árváit a nemes vármegye tartotta édes gondjai alatt.

Ha mikor a nemes odaállt a katasztrum elé s azt kérdezték tőle, honnan tudja nemességét: nyomban felelhette:

– Inzurgáltam!

Még többen felelhették:

– Boldogult apám inzurgens volt, az isten áldja meg haló porában.

Ez bizony elég bizonyság volt. Ha egykor elhivták a csatába vérét ontani, most se állják utját, a mikor nemesi jussát akarja gyakorolni.

De nem tartott már sokáig az inzurgens név becsülete.

Nálunk, szegény elhamvadó magyar nemesség sarjadékainál ugyan ma is megvan és örökké megmarad, de a magyarnak ellenségei, a hatalmasok és a koronás fejedelmek másként vélekednek.

Alig nyolcz év mulva kiütött a függetlenségi harcz. Az ellenség, az osztrák-német elnevezte dicső honvédeinket inzurgenseknek. S a kit inzurgensnek nevezett, vérszomja azt halálra, golyóra, kötélre, börtönre vagy bujdosásra kárhoztatta. Ezért irta negyvenhat év előtt a nagy költő:

Igaz, igaz. Pedig bizony most is csak afféle állapotban vagyunk, mint a mikor Rákóczi utolsó fejedelmünk inzurgenseit elgázolták.

A nemesi katasztrum nyolczadik és utolsó rovata e szóból áll: Észrevételek.

E rovatban efféle szavakat iktatott az összeiró bizottság:

Vándor. – Ha ugyanis a nemes ember kézműiparos volt s vándorló legényidejét töltötte.

Bécsben van. – Ha a nemes embert jó vagy rossz sorsa Ausztriába szólitotta. Nagy dolog volt akkor a bécsi út szegény embernek.

Bujdosó. – Ezt a szót akkor irták be, ha a faluban nem tudták, hogy a nemes ember hol van, merre jár, él-e, hal-e? Régi szó ez. Hajdan az emigránsokat hivták bujdosóknak. Thököly és Rákóczi kuruczait, a kik elköltöztek Lengyelbe, nagy Törökországba, francziák földére, mivelhogy itthon az igaz magyarnak nem volt szabadsága, becsülete, nyugton maradása.

– – Nos, hát igy lett készen a nemesi katasztrum Veszprémvármegyében 1840-ben. Én még nem kerültem bele, minthogy a világon se voltam. Nemzetségemből csak az apám és nagybátyám neve van benne. Összeirtak 6716 nemest. Ebből legalább 216-ra rug a mágnások és papi emberek száma, a többi köznemes és valóságos nemes.

Ne higyje ám pedig a nyájas olvasó, hogy a hány nemes, annyi nemzetség. Jó volna, ha ugy lett volna. Akkor ma már szinmagyarral volna tele Európa fele.

Sok nemes nemzetség nem egy családfővel s nem egy vagy két felnőtt fiuval, hanem sok nemes emberre állt a katasztrum elé.

A Tamás-nemzetség Szent-Gálon 36 nemessel állt elő, a Gombás-nemzetség 30-al.

A Balassa-nemzetségből Adáz-Tevelen 31 szavazó került, a Bereczky-nemzetségből ugyanott 51 szavazó nemes.

Noszlopon a Perey, Körmendy és Trombitás-nemzetségek, Orosziban a Fodor, Thúry, Marton, Vincze-nemzetségek, Bor-Szörcsökön az Ughyak; – Halimbán a Vajay, Ravasz és Mohos-családok; – Hajmás-Kéren a Fülöpök; – Küngösön a Kenesseyek; – Homok-Bödögén a Berzsenyiek, Barczák, Domokosok mind nagyszámu nemest tudtak előállitani. A 6500 nemes legfölebb csak negyedrésznyi nemzetségből áll.

Természetes.

Árpád apánk nem sok magyarral jött ide Ázsiából. Talán tiz vagy tizenötezer kemény lovast hozott magával. Talán annyit se. Többet semmi esetre. Ebből is legfölebb két-háromszáz került Veszprémvármegyébe a Bakony déli és nyugati aljára. Ugy szaporodtunk el isten jóvoltából. Török, német s egyéb pogányfajta ugyan időnkint sokat kiirtott közülünk, de mi se igen maradtunk adósok. Töröknek, tatárnak sehogy se és semmivel se. A némettel ugyan lenne még némi elszámolni valónk, de hiszen ennek is megjöhet még az ideje.

II.

(A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire kellett a Primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.)

Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tüzte ki a nemes vármegye a tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.

Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig minden tisztviselőt ujra kell választani. Legalább ötven embert.

A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt ugyan már, de szintén István nevü apja még élt, azért nevezték ifjabbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba is elküldték osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.

Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.

Az egyik volt a szabadelvü haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és Széchenyi s az országgyülés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki kormány s az ujabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak ujságirással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.

A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervativ, maradi, pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke utján az udvar elámitott s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.

Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk később.

A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott.

Miért?

Számitása egyszerü és tiszta.

A római egyházat könnyü volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyü volt már akkor a kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy részét összecsőditeni s erős párttá szervezni. Volt már jelszó, volt pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hóditott itt-amott tekintélyes részt.

Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.

De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar, semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserü országos viaskodást csinálna.

Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.

Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar nemzetté.

Vele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.

Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szüz vállait ne fertőztesse meg az országos terhek sulya és mivolta.

Szivesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban nyomakodjék vállainkra.

Igy vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége is.

Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjü kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a fényes tollu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyülésen.

Pénze is volt az udvari pártnak untig.

A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország primásának, de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig ezer forint volt minden napra.

Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az esztergomi érsek ugyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap biboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság. Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szeptemvir volt, örökös főispán is volt, korlátnok is volt s az ország aranypénzverő intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.

Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigoruan tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió forintnál.

Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz.

Hazudtak nagyot.

Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika épitését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj primásnak.

Nem volt igaz.

Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolnavármegyében meg kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát még Deák Ferenczet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s föl kellett állitani s erőssé szervezni a Pecsovics-pártot. Veszprémben is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.

De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél. Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett. Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi és német párt számára megszerezni?

Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr.

Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!

Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat választunk!

Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra, dinom-dánomra elég kerül. A szentgáli királyi vadászok pedig fejenkint kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.

Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.

Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt. Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek egymástól.

A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.

Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a Bakonytól nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.

De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is. Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni, személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent-Gál a maga hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt jókedvét.

Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi tanyáját.

A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a másik Mezőföldé.

Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.

Mezőföldé volt Verner András uram vendéglője. Ez volt a virtus szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.

Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen ugy áll, mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak szokott lenni. Hosszu asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszu padok. Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely léczfalakkal. A léczen kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év előtt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a hires Sobri Jóska leghiresebb pajtása. Ezt a képet még husz-harmincz év mulva is láthattuk itt-amott a csárdák söntésein.

A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is akadt, a ki megcselekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. De bizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.

Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt kellett elhelyezkedniök. Verner András uram egyébiránt született német volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se értette senki, ha magyarul beszélt, ugy hallatszott, mintha mandulát tört volna fogaival.

Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább kényelmesen megfért együtt, egy helyen.

Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe. Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.

Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején – ugy tudom – a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A mult század hatvanas éveiben rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.

E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy illett a nemességhez.

A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség október 11-én estére tömegesen megérkezett. Kocsik hosszu sora lepte el az országutat Márkótól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel, Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.

Devecser tájékáról is himzett zászlóval jött Bor-Szörcsök és Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.

A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az öreg Bakonyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót, Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.

A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire uri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.

A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-Gál: három falu több, mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásonykői Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik, jókor jön, ha reggel jön is.

A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.

De a felsőbb hatalmak ugy határozták, hogy az udvar pártja győzzön. Valami csele-csalát kellett kigondolniok, hogy a gyöngébb legyen az erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába; ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt: eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e vagy agyonüssön valakit?

De mi volt hát ez a csele-csala?

Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus. Igy hozta magával az ősi szokás.

Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már. Ugy se lett belőle se első, se második alispán.

A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos szokás szentesitette.

A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb vagyonu férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vármegye oszlopos tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni, egy pártot se szabad mesterkedéssel megröviditeni.

Ez a főispáni konferenczia: A meghivott vezérférfiak itt állapodnak meg abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a vármegye táblabiráinak.

A tisztviselő neve volt: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége választotta.

A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos, bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s több efféle. Ezeket a konferenczia meghallgatásával a főispán nevezte ki.

A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandurok, panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók, hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.

Ugyanigy származtak az iródiákok és napra irók. Az irnokot hivta a nemes vármegye iródiáknak s a ma ugynevezett dijnokot napra irónak. Ez a szó jobban is megfelel a diurnista szónak.

A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a becsület.

A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyülés előtt meg kellett tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort kináltak az uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt. A döböz ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök kinálta a nemes urakat szivarral.

A tisztujitó közgyülés kezdő idejéül kitüzték a holnap reggeli nyolcz órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a közgyülést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.

Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. Igy látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.

Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.

A tisztujitó közgyülés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven év előtt épült, falai ágyu ellen való öles vastag kőfalak, van is tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse fér el. Talán harmada, sőt negyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.

Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör falai eltüntek a föld szinéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng a sarkantyu, diszes kalpagon a forgó s a nemes vármegye czimere: bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmult; – sem azt, a mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség tisztelgését; nem hallanám a sarkantyu pengését, fegyver csattogását s nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná tekintete:

– Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.

Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifju szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő sulyát, dicső multunkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ett. A közszellemnek fénye és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavu harczosa örök hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt maga iránt.

Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem vállaltam többet, csak annyit, a mennyire erőm telt. Ott hagytalak. Petőfi »égi végzeménye« fölöttem is határozott. Ide rendelt a törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?

III.

(A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. – Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. – Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.)

A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.

A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső püspökkerttel szemben. A sóházon túl fekszik a főispáni szállás. Nyitott erkélye az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó diszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangu apát vagy kanonok. A tisztujitásnál papra is van szükség.

Miért?

Ezt kérdezi a sivatag lelkü mai ember.

Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást megörökiti, hogy a gyülés megkezdésekor »a szentléleknek segitségül hivása megtörtént«.

Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hivták segitségül a Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy kezdődik: »Jövel Szent Lélek Uristen«. Nemes ember effélére nem adja fejét.

Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi multjának emléke tombol, vagy a német okozta keserüség vagy a nagy nemzeti fájdalmak zokogása.

Balogh Ádám nótája: »Piros bársony süvegem«. Vagy az inzurgensek dala: »Sárga csizmás Miska«. Vagy Kisfaludy Sándor dala: »Adja isten, hogy a magyart a félvilág uralja«. Zrinyi Ilona bujdosó dala: »Lóra kurucz, lóra!« Vagy az országgyülési ifjak keserü dala: »Bécs várostól nyugatról keletre«. Vagy az ifju varju gunyoló dala a németté lett, labanczczá lett mágnások ellen.

Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már benne volt a dalban, szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az ágyu. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.

Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes s érezte azt minden fiatal. Ime, a hires nóta most azt magyarázza: »Megismerni a kanászt – Csosza járásáról«. Micsoda bolond értelem ez! Holott az igazi nóta azt magyarázza: »Patyolat a kuruczfi – Gyöngy a felesége«.

Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes, ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei érezték.

Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak, mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segitségül: hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem ugy választaná az meg tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.

Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek. Kossuth maga is nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy irói latinul nyöszörögtek.

Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást?

Hanem volt egy nagy bolond irott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbiró másként esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a bábaasszony. Az itélő biró is másként, mint a tanu. Az országgyülési követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a Szent-Háromság egy örök Istenen kivül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött. A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó! Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni! Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A szedriát el kellett halasztani vagy a hosszu szakállu rabbit valahonnan föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes vármegye ugy akart a dolgon segiteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett a kifogás. Azt mondták: szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni, mint a lókötőt. A mi igaz is.

Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul, de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent Lélek segitségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag a nemes vármegye káplánja volt.

Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja hitvallásuk.

De bizony eleink másként gondolkodtak.

Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi előljárókat, karhatalmi erőket kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig. Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és romlott indulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre kell tenni minden kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a legjobb és legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra. Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.

Ha még se jól ütne ki a tisztujitás: akkor se a Szent Lelket okozza a gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.

Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.

Verner András vendéglője a Hosszu-utczán nem messze esik az Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert közötti nagy téren.

Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.

Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha csak nyolcz órára ér oda.

Mi történt?

Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu várnagy és nyalka pandurhadnagy őrködött a huszárok fölött s be nem eresztett még lelket se a tisztujitás szinhelyére.

Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kivül a téren vagy kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.

Nosza, lőn most méltatlankodás, harag és szitkozódás a szabad téren. Kétezer nemes nem türi szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását. Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segitségül hivtak, de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az igazságot keresték.

Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?

Azonban a sulyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos vivátozás harsogása. Ime, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi kedv.

Ugy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is, csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.

– Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labancz ellen semmit se ér a bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun: menjünk be az ablakon vagy a háztetőn.

Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biztositva. Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.

Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy kétezer nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog felgyujtani a házat s összedönteni falait.

Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a ki nevetett.

A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?

Az urak végre kint elhatározták: deputácziót küldenek a főispánhoz, nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már végeztek valamit, kezdjük ujra.

Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes atyánkfia.

A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.

Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már husz ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be? Megkisértették. A szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza-vona, egy-két nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.

Az alatt folyt a tisztujitás odabent.

A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.

– Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.

Az udvarbeli nemesség egyhangulag felkiáltott:

– Vivát!

Igy ment a többi is.

Mikor a kint levők deputácziója ott járt: már akkor a vármegyei központ keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás és a többi járás.

Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz nemessel elvégezték egyhangulag, – a mint akkor mondták: unisono. A kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.

A Szent Lelket czudar munkához hivták segitségül.

Most már föl kellett támadni a virtusnak.

Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?

Apró termetü ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény, de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg nem nézi.

Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.

Elmondom.

Szilas-Balhásnak tekintélyes uri nemzetségekből álló nemessége volt, Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda, Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Öregapám is közéjük tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay-nemzetség is.

Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem: Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.

Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás, mint a ki kártyán mindennap vagyont veszit el. Mindegy volt, akárkivel birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény: mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem mindig akad bolond ember, a ki ingyen, ok nélkül, harag nélkül földhöz veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.

Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérükön. Kimegy a gazdával a szérüre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát, szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulatság ez. Jó kemény a szérü, jó puha gyep mellette.

Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már, munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve szembeszállni.

Odaszól a gazdához:

– Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!

Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérün az emberek közt. Egy rét ingben, mint akárki más s pöre gatyában. Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.

S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvü urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt mondja:

– Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt ne csepüzzön.

Nézi Boronkay a torzonborz képü, kis vézna alakot, nem ért neki a melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.

– Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben, lóban kár ne essék.

Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban nekiugrott, mint a párducz s átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szoritották volna össze. De még azt is oda merte mondani:

– No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.

Nem ismerték egymást.

Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember ugy belevágta a fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is térdelt s szoritotta le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is mondta:

– Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.

Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.

– Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem most már eressz föl!

Igy lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:

– Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.

– – – Nos hát, Fodor uram rögtön belátta, hogy a tisztujitást elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.

Odament a zászlótartóhoz.

Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt, mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.

– Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.

Egyuttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős hangon elkiáltotta:

– Utánam, nemes atyánkfiai! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-udvarba.

A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labancz nemesség tanyájára.

Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos, hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.

Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig senki ember fia a kapun ki nem jöhet.

Mást akart ő s nem épen verekedést.

Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörü látvány terült szemük elé.

Tiz hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen lehessen inni.

Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhusból, borjuhusból és kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró zsir, uszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács, perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye. Kerül még a szürdolmány ujjába is.

A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek, a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.

Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magával. Fokos a kezükben.

Ő-e, más-e, fölugrik a husvágó padra, lerug onnan egy fél hizott disznót s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.

– A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne lássunk!

Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák dolga. Az már a nemes urak dolga. De ugy elizgódott onnan az udvarbeli népség, néhány pillanat mulva hire-hamva se volt. Igaz, hogy mindenki vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a szegénynek is.

Azután neki álltak a rombolásnak.

Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember abból többé nem ehetett.

Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.

– Nem szabad, nemes atyánkfiai! Hozzá ne nyuljatok, meg ne izleljétek. Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.

A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.

A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra. Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután rágyujtottak Balogh Ádám hires kurucznótájára s a piaczon és palotai úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.

Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését, noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett lakomára.

Minden jó renddel ment végbe.

De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak, hogy a Szabadi-utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hirek kezdtek szállongani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt egy-kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek vége.

Nem hitték el.

Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézenguz gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja, keseriti, boszantja a nemes embert.

De a hirmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erősebbé válik az a mondás, hogy a másik párt feldulta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is mennek oda a tanyára.

Még se hitték. De nem is hihették.

Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy nemes ember áldomást ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyüléséről. Nem holmi szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk? Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?

Mit feleljenek?

Azt feleljék: nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor, mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldulta a táborunkat és semmivé tett mindent.

Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább haza se megy. Elbujdosik, világgá megy.

Dehogy hihették, a mi történt.

Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecsenyének isteni illatát.

Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában mutogatnak? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik, vivátoz, tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.

Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.

Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi kenyér se!

A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik. Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!

Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanubizonyságot tesz róla az illat. A mely most már még jobban keseriti a nemes ember gyomorbéli és lelki állapotját, mint maga a látomány!

Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez képest. Ott csak templomok, paloták, városok dültek romba. Élet nélkül való dolgok. A kő ott maradt, ujra föl lehet épiteni mindent. De itt az élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A fölséges báránypörkölt s az isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden készen volt már. Csak ugy hivott bennünket, csak ugy nevetett ránk!

Rettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet; a melyet meg kell boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen világszerte s melyet megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az unokák unokái is.

Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik királyi vadász elkiáltotta: