– Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és atyafiak!
Elindultak nyomban, a keserüség és düh első tanácsára. Vajh mit fog csinálni ez az ádáz sereg?
IV.
(A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. – Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey Ferkó eltünt, apám maga maradt.)
Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, sulyos gyertyánfa husáng.
Annak a szürdolmánynak három neve is volt. Ugy is hivták: szürdolmány. Ugy is hivták: dolmányszür s ugy is hivták: szürkankó.
Játszi kérdés volt a vármegyében, vajjon, hogy mondják jobban: szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vajjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki tudna ezekre felelni?
De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szür történetét majd másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni akar dühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pánczélnál, vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.
Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.
A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a viz partján az Angyal-vendéglőben.
Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek, a pártvezérek, a tisztviselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák. Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal. Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tisztujitásra.
Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges erejü férfiu.
Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét és báját ugy se tudta senki megközeliteni. Magam se.
Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt teritve. Az urak az ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák. Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörü kis leánya, tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.
E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Rothfischerné volt a neve.
A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.
Mi ez?
A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy percz mulva ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.
– Jézusom. Szüz anyám!
Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé magához tér.
– Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit agyonvertek odalent. Most idejönnek.
Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs kéznél. Különben is alig vannak harminczan. Kinéznek az ablakon az utczára. Az utcza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél sulyos ütleg.
Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unokatestvérje, odaszól apámhoz:
– Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.
Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.
– Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!
Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykoru s hasonló erejü. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt. Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a megjegyzés: actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó nemes.
Ő csatlakozott apámhoz.
Kimennek a teremből a folyosóra s onnan a lépcsőföljárat tetejére. Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és butorok csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni, sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.
A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint leértek: ott van már Verner András uram vendéglője. A mezőföldi nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állitani elfeledtek. Könnyelmüek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli nemesség a csuffátételt boszulatlanul nem hagyja.
De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha ők is készen vannak a harczra. Nem jó dolog fokozni a virtust.
Hirtelen és váratlanul, mint a villám, ugy csaptak a támadók a földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.
Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett. Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős elvágta magát a padlón.
– Jaj, meghaltam!
Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.
Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak ugy zuhogott. Csak ugy csattogott az ütés. No hiszen rettenetes káromkodás és jajgatás lett most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel, asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.
Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A szegény primás czigány egy nagy sütőteknőt boritott magára a fal tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se görbült meg. Még hegedüjét is megmentette. Ugy meghuzta magát a sütő teknőalatt.
Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A mezőföldieknek nem volt segitségük.
A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát.
De mi történt az emeleten?
Az emeleten – valljuk meg igazán – harczrakész, vérontásra elszánt, halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi nemes atyafi csak bennük bizott.
Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon most már változtatni ugy sem lehet. Három esztendeig most már ugyis Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember, vérünkből való, csak labancz ne lenne. De még talán a becsület se forog koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan. Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám, tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejü Eötvös Ferencz háromszáz nemest hajigált le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra?
S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő rendek fele fiatalabb erőkből állana!
Mit csináljunk?
Kenessey György azt kérdi apámtól:
– Lajos, megtudjátok-e állitani a szentgáliakat?
– Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert megfojtunk is, a többi utóbb mégis elnyom.
Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.
Az ebédlő terembe az urak közé szorult Verner uram is, a vendéglős. Sváb ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni magyarul is, németül is jól tudott.
– Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket, edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de bizony ezer is. Sobrik, Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az evőeszközöket is.
Hát bizony a sváb kocsmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a háziur. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: ugy agyonütik, mint a legyet.
Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos gondolata támadt.
– Tekintetes urak, nemzetes urak! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félreverik a harangot.
Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.
A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta Kaszás Bálint, Boda András: e nevekre különösen emlékszem. Első sorban ezek voltak az ajtóőrzők.
Verner uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé huzta.
Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.
Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tajtpipákkal.
Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.
Miért nem menekültek ők is a többivel?
Nagyon nehéz ezt megfejteni.
Tizenöt, husz év mulva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott felelni, gondolkodott.
– Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy talán rösteltem elbujni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem, talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se tudtam, miért nem álltam félre.
Ezt felelte.
Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a buzakalász, de azért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti. Nem akart, mert nem félt.
Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.
Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében. Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott várni.
Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján. Csörgey ugy nézett rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:
– Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszu fogságból: izekre szaggatnám ezt a népet magam.
Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott egy halom. Nyers, szivós, erős, eltörhetetlen, sulyos.
– Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!
A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenjenek-e a lépcsőn? Kemény nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.
Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs a kezükben. Mégis ott vannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a a támadókat. Miben biznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is nemes emberek?
De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.
Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszu bajuszszal. Középtermet, de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.
Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog. Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva szoritgatja össze.
A szent-gáliak vagy huszan gyülnek össze a lépcső alján s megindulnak fölfelé.
Apám kiadja a vezényszót:
– Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk, együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik is. A többit tudod.
Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső volt már köztük: egyik fölkiált:
– Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani?
S káromkodott szörnyüt.
Apám felelt:
– Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent.
Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus, a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.
De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs sehol.
Eltünt, mint a lehellet.
Mi történt? Nem tünődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek elférnek mellette, hátulról kerülnek, hátulról támadnak s akkor mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak is.
Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.
– Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltünt, nyakamon a szent-gáliak.
Tizen is kiáltották belülről:
– Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.
Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem. A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyilóban levők. Apám csak nézte a duló hadat.
Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban. Mert az ablakokban a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.
A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem is került meg belőle soha egy se.
V.
(A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südit megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-lány hozta a segitséget. – A Bakonyon tuli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry Gergely.)
El ne itéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni, csempészni utálatos; hadi zsákmányt hóditani dicsőséges. Igy tanitja a világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus. Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját? Hogy szerzi országát? Azt hiszed: talán szépen kéri, igaz áron kapja, becsületes uton szerzi? Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik, mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőiti is azt a másikat?
Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebre rakta. Lásd, az ezüst evőeszközökhöz kis ujjal se nyult. Mert most ugyan duhaj volt, de azért nemes ember volt.
Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák egyszer csak elfogynak, a szürdolmányoknak nem lesz egyéb dolguk, körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a veszedelmet kikerülni még se lehet.
Elejét kell venni a bajnak.
Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész sulyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse. Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat, ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a melyen ő befér.
Csak félig sikerült a vakmerő terv.
Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak akarnak betörni.
– Szoritsd az ajtót!
Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szoritották vissza a bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta.
Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet »szorult helyzetnek« nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a másik fele kivül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.
Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztitsa.
Hát hiszen egyszer meg kell halni.
A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.
Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?
Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt sulyos czelőkével apám fejéhez sujtott. Csak annyit mondott:
– Itt is van egy!
Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félreháritotta, a czelőke ki is esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmulhatott volna, vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.
– Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.
Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amugy is sokkal erősebb volt, mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtizszerezte erejét.
Támadója először karjait akarta kiszabaditani s vonaglott velük erősen.
Nem lehetett. A vas nem szorit erősebben, mint a hogy apám fogta a szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szür pedig nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.
A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:
– Szabaditsatok meg atyafiak!
Társai oda rohantak s kisérletet tettek kiszabaditására. Egyszerü módja lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.
Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság következtében apámból ugy is csak a fele embert látták.
Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek feléje, paizs gyanánt használta Südit s ugy lobogtatta maga előtt, mint a kisasszony a zsebkendőt.
Még egy keserü kiáltás tört ki Südiből.
– Végem van! Gyertek már segiteni, ha van istentek!
– Még nincs véged, atyafi. Hanem ha torkod megszoritom, de azt meg ne várd. Beszélj okosan duhaj feleiddel.
Az embernek nem volt kedve okosan beszélni. Nem volt kedve sehogy se beszélni. Hiszen se eleven nem volt már, se holt. Kékült-zöldült. Ha a vasmarok nem tartja: már összeesett.
De a támadó sereg jól megértette apám szavát. Tanakodott is, mit csináljon. Egyik a seregből oda rivalt apámhoz, de jó távolról:
– Ereszd el azt az embert, mert meghalsz!
Apám a legnagyobb dühben elnevette magát:
– Vedd el tőlem, bivaly!
Egy szent-gáli nemes megcsóválja a fejét s elkeriti a szentek keserü miatyánkját.
– Fejsze kell ide, atyafiak!
Hárman is futottak kifelé, hogy fejszét teremtsenek. Jól hallotta, jól látta ezt apám.
Hát fejsze is lesz. Hát meg kell dögleni. Hát elvégre győznek a szürdolmányosok. Jól van, ugy kell lenni, többen vannak, győzniük kell.
Mégis elkeseredett egy pillanatra.
Nem az élet miatt, nem is a halál miatt, még csak nem is az otthon hagyott ifju, szép feleség miatt. Hanem a miatt, hogy ő a benyilóban szorongó atyafiai miatt viaskodik, azokért áldozza föl magát, azokat védelmezi s azok a fél ajtónyiláson át jól látják már őt s jól értik, mi vég fenyegeti, még se eresztik maguk közé s mégis veszettül szoritják azzal a tölgyfaajtóval.
Egyik atyafiának, Pósa József mező-szent-györgyi birtokos társának nem is tudott emiatt megbocsátani soha.
Isszonyu volt az a tölgyfaajtó-szoritás. Apám nem tudta a halálos tusakodásban, mi baja kezdődik, de érezte, hogy ereje már nem sokáig tart. Lélekzete elkezdett nehezedni. Mintha fojtogatnák.
Mi lehet ennek oka?
Egyszerre csak veszi észre, hogy a földszinten megszünt a tusakodás. Csendesség van.
A szürdolmányosok is ott a nagy étteremben, mintha csöndesedni akarnának.
Nehéz, szabályos lépések zaja hangzik az emeletre vezető lépcsőkről.
És csak megjelenik ám a teremben Kocsi-Horváth Sámuel, az első alispán s Szent-király-szabadjai Rosos István, a főjegyző. Diszruhában mind a kettő s mögöttük két vármegyei huszár, teljes diszben, kardosan, tarsolyosan, forgós csákóval.
Csend és békesség lett azonnal.
Az alispán is intézett egy-két szót a támadó nemesekhez, a főjegyző is tartott ragyogó beszédet, de mindezt miért közölném? A sulyos szenvedéseken, a beszaggatott fejeken, a duhaj virtuson ezek már nem tudtak változtatni. A támadó nemesek látták, hogy az ő főemberük a két közbenjáró, ma választották meg őket, tehát elcsillapodtak, békességre léptek.
Apám is eleresztette Südit, a kibe alig tudtak lelket verni s a benyiló ajtaja is kinyilt s ezzel apám is kiszabadult rettentő helyzetéből.
Zöld karikákat hányt mind a két szeme s alig tudott elég lélekzethez jutni. Erős mellén feszült az ezüstgombos dolmány, sietett is azt a dolmányt felgombolni. Akkor nézett a gombjaira.
Azok a vastag ezüstből készült, sodrott ezüst lánczczal körültekert hatalmas gombok papirossá lapultak mellén. Micsoda nyomás lehetett az! Mintha üllővason nagy pőrölylyel verték volna laposra azokat a gombokat. Most is megvan belőlük néhány darab. Megnézheti mindenki.
És micsoda mellkas volt az, a mely nem tört össze ilyen nyomásra! Évtizedekig emlegették az esetet mind az egész vármegyében.
A mikor már a benyilóba szorult nemes atyafiak mind kijöttek a nagy terembe, valaki valami keserü, fájdalmas nyöszörgés hangját hallotta onnan a benyilóból.
Mi ez? Ki haldoklik itt?
Benéznek, keresik a hangot. Sehol semmi nyoma. Az ágy is összetiporva, leszakadva. A benszorultak nem fértek el másként, az ágyra is annyi állt, a mennyi ráfért.
Ám az ágy alatt volt Verner András uram, a vendéglős. Még a rászakadt ágy sulyát talán elbirta volna, de ott volt az istentelen nagy véka tojás is. Az mind összetört, s nyulós, sárga-fehér nedve özönvizzel fenyegette a jó sváb házigazdát. Szeme-szája, haja, minden ruhája tele lett tojással. Ha idején észre nem veszik: belefullad a tojásba.
Százféle adoma készült esetéből.
Hanem hát még se lett egészen vége a virtusnak. Hátra volt még Csörgey Ferkó, a szilaj és erős Csörgey Ferkó.
Nem azért tünt ő el s nem azért hagyta ott magát apámat a lépcső tetején, mintha félt vagy megijedt volna. Kész volt ő verekedésre mindig. Hanem józan, gyakorlati elve volt hozzá. Inkább ő üssön agyon valakit, mint őt üsse agyon valaki. Ez volt az ő józan elve.
Ámde ehhez kezebeli is kell, ha sok az ellenség. De kezebeli nincs. Amiből ugyan nem az következik, hogy most már ne verekedjünk, hanem az, hogy kezebelit szerezzünk. Benézett hát a folyosón valami félreeső zugba. Látta, onnan ügygyel-bajjal föl lehet jutni a padlásra. Nos hát föl a padlásra! Lehetetlen, hogy a padláson valami alkalmas czelőkét, husángot, vasrudat vagy effélét ne találjon.
Talált is valami mestergerendát vagy födélfát, de előbb mindenféle összerovásból ki kellett szabaditani. De azután jött nagy hirtelen s hozta magával rettenetes fegyverét. Akkora volt mint egy táviró-oszlop. Nagyobb volt, mint Herkules buzogánya, nagyobb volt, mint a négyökrös szekér nyomórudja. Ugy pörgette a kezében mint a motollát.
Veszett ló módjára rontott be az étterembe. Egyenesen az apámhoz.
– Itt vagyok Lajos komám! Van-e még szürdolmány a világon? Mert megeszem ma mind!
S olyan káromkodást csörditett bele a türelmes levegőbe, hogy elszédült tőle mindenki.
Az alispán szólt először. Ő találta meg az általános elbámulás közepette először az alkalmas hangot.
– Ne bolond, ne! Ökör mász be kentekhez! Mit akar itt, öcsémuram, azzal a nagy gerundiummal?
Csörgey Ferkó csak most vette észre az alispánt és a főjegyzőt s a vármegye két huszárját. De a jól ismert bizalmas hang is megütötte fülét. Ez a hang van otthon nemes emberek közt.
»Ökör mász be kentekhez«.
Ez tul-a-dunai mondás. Akkor alkalmazzák, a mikor valaki jel nélkül, kopogtatás nélkül, nagy sebbel-lobbal, nagy dirrel-durral ront be a szobába s azt se mondja: jó napot; – azt se mondja: ki lova fia.
Az igaz, hogy Csörgey Ferkó nem is azért toppant oda, hogy jó napot kivánjon. Hanem azért, hogy azzal a nagy mennykő nyomóruddal kidöntse a falat s a szent-gáli nemeseket kiszórja az utczára.
No de most már itt legalább meglett a békesség s a szürdolmányosok az emeletről lehuzódtak s az udvarból és az utczáról is eltakarodtak. Ott hagyták a sok bevert fejet s a sok összetört kezet-lábat.
De hát hogy jött oda oly hirtelen, oly váratlan, oly kellő pillanatban, oly csodálatos módon az alispán?
Ennek bizony története van.
A költő könnyen végzi dolgát. Deus ex machina. Hipp-hopp ott legyek, a hol akarok. A költő és mesemondó igy csinál. De én igaz történetet beszélek s urát kell adnom mindennek.
Mondtam már, hogy a kis Verner-leánynak szerepe lesz a virtusban.
Ennek a kis leánynak volt még legtöbb esze. Ez nem vesztett el belőle semmit.
A mint az uraknak fönt az emeleten hirt adott a földszinten folyó vérengzésről, ismét lefutott a lépcsőn. Látta, hogy minden ember fejét vesztette.
Keresztülfurakodott a dulakodók lábai között, ki az udvarra. Őt nem bántotta senki. Ki bántana tizennégy esztendős gyönyörü leánykát?
Az udvar belső oldala a várhegy sziklából áll. Ugy házmagasságnyira azelőtt is föl szoktak mászkálni a gyerekek. De följebb nem. A kis leány most fölmászott a várhegy tetejébe, a sziklák magasába.
Istenkisértés volt. Sohase járt ott még halandó ember. Azt a kis leányt az angyalok őrizték. Nem lett semmi baja.
Fönt a várban bemászott a kis kertbe, onnan egy magánház udvarán át az őrtorony-utczába. Az utcza végén az első ház a kanonoké, a második ház az öreg vármegyeház. Berohant a bolthajtáson, rá se nézett a kapuőrségre, föl egyenesen az emeletre az első alispánhoz. Szerencsére ott találta. Akkor akarta levetni tisztujitási diszruháját. Kezet csókolt neki. És sirva és lelkendezve elpanaszolta, mi folyik lent az ő vendéglőjükben:
– A szent-gáli urak agyonvernek mindenkit. A mezőföldi nemes urakat mind megölik. A papát is megölik!
Nos, hát igy került oda az alispán alkalmas pillanatban.
Verner András uram vendéglőjében hát békesség lett. Az emeleti nemes urak is megnyugodtak. Egyéb komoly bajuk nem is lett, mint az, hogy a nagy ijedtség után nem tudtak pipára gyujtani.
A szent-gáli atyafiak virtusa azonban még mindig nem lohadt le.
A mikor már mind az utczán voltak, valaki elkiáltotta bolond ésszel:
– Gyerünk az Angyal-vendéglőhöz. Tanitsuk meg a Pápa-vidékieket is. Ők is dulták a mi táborunkat.
Tetszett a szó s megindultak nagy sereggel, nagy zajjal. Még gucsmájuk mellett is megigazitották a cserfalevelet.
De bizony ott nem volt a virtusra jó alkalom. Pápa vidéke a két Puzdor-testvér vezetése alatt állt. Nagy birtoku, bátor, eszes férfiak. A Somlyó-vidéki nemesség is ott volt s annak vezére Vámosi Saáry Gergely, Puszta-Miske ura.
Ők már tudták, mi folyik Verner András uram vendéglőjében. Az orditás, káromkodás, jajveszékelés kihallatszott az utczára. Járó-kelők mindent hallottak s mindent megtudtak. Akadt köztük több is, a ki hirt adott az Angyal-vendéglőbelieknek.
Odaérnek a szent-gáliak az Angyalhoz.
A nagykapu be van zárva. Hiába döngetik, nem nyitja ki senki. Erős kapu, be se lehet dönteni. Az ablakokra kerülnek. Az ablakokon erős vasak. Azokat kifeszegetni nem volna könnyü munka.
De nem is lenne tanácsos. Az ablakok a vasak mögött nyitvák. De minden ablakdeszkán három-négy puska csöve fekszik. S az a puskacső, ki egy lyukon, ki két lyukon át a szent-gáli atyafiakat nézi.
Furcsa nézése van annak a puskacsőnek, a mikor az ember orrára van irányozva. Hideg és sötét, de gonoszabb a tigris nézésénél.
Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgős mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet? No hát pusztulj innen a közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.
Valami effélét mond némán az a puskacső.
De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból, harsány hangon beszél:
– Szent-gáli nemes atyafiak! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel, mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi is másként beszélünk.
Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.
A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal mellett kis utcza is van.
Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat, vajjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon tuli nemességet hátulról megrohanni?
Az utcza felől senki se kisértette meg.
De a Séd-vize felől tizen-huszan kisérletet tettek. Szomoru lett a vége. Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba.
Ez a lövés minden virtusnak véget vetett.
Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háboru. Nyomban belátta mindenki s ezen tul a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor hazament békességgel.
Ki lőtt?
Ez volt a kérdés egy-két napig.
Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyóvidéki nemesség vezérére.
Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.
Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvármegyében. Tele van elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a nemzetség.
Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.
Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem, nem is bizonyult be soha.
Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.
Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyülésén a tanácskozás: hány pandurt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel szereljük föl?
Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra:
– Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állitsunk föl ötezer pandurt s lássuk el jól fegyverrel s tanitsuk ki őket katonásan.
Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember. Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.
– Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy fegyveres erővel.
Nyugodtan felel az öreg kurucz.
– Abból indulok ki, tisztelt közgyülés, hogy a mi vármegyénk hetvened része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állit pandurt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.
E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatja:
– Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.
Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg volt valami a régi virtusból!
Fejezzük itt be kis krónikánkat.
Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a megyei közgyülést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.
Kenessey Antal főbiró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Verner András vendéglőjében s az Angyal-vendéglőben történtek.
Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogy mindez »a személyes bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongás« volt.
Mi lett a következése ez ékes szónak?
A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A legnagyobb tekintélyü, birtoku és méltóságu férfiakat választotta be a bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb inzurgens!
Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase deritett ki semmit.
A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjja már elvitte a csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.