A BAKONY URA.
I.
(Mire való a svábnak tanulni? – A lókuti mester. – Nem tud geográfiát. – Miért nem tanul? – A Csóthy fia nem szorult a geográfiára.)
A Bakony urának, jó Zámory Kálmánnak vannak adomái. Nem könyvből-tanulta, nem mástól-hallotta adomák, nem is elmésségek, nem is szójátékok, hanem igazi adomák. Hadd beszélek el néhányat.
Uradalma nagy volt a Bakonyban. S nem is a Bakony szélén északon vagy délen, keleten vagy nyugaton, hanem a Bakony közepén. Ugy hivjuk ezt: az öreg Bakony. Itt volt egyik kis kastélya Ó-Bányán s itt volt két telepes községe, erdei pusztája. Az egyiknek neve Lókut, a másiknak neve Pénzeskut. Sok kut nevü telep van a Bakonyban. Urkut, Gyertyánkut, Hidegkut, Köveskut s több efféle.
Legnagyobb faluja volt Lókut. Szegény sváb lakosok a telepesek. Volt népiskolájuk is, a hova játszani, legyet fogdosni s ábéabot tanulni jártak a kis sváb gyerekek. Ha ugyan jártak és a mikor jártak. Hanem hát nem igen jártak. Pedig volt állandó iskolamesterük is. Rendes lakása, rendes fizetése volt a mesternek. Majd elbeszélem azt is, mekkora fizetése. Bakony ura csak annyit engedett meg, hogy a mesternek lakása legyen valamelyik zsöllér házában. De egyéb fizetést nem adott neki. Ha az uraság bekukkant uradalmába, a mester ugyan mindig az ő asztalának vendége volt, jól is lakhatott mindennap egész hétre, de egyébként pénzt, ruhát, kijárót nem igen adott neki. Ha valami dologgal megbizta: busás jutalmat adott a teljesitett munkáért, de az iskolamesteri fizetésre nem adott semmit.
Jó oka volt rá, meg is mondta:
– Ilyen-olyan adta svábjai! Minek tanuljanak ezek a sváb kölykek? Ugyis megesz bennünket a német! Csak lesz annyi esze annak a mesternek, hogy csak annyit tanit, a mennyit fizetnek neki. Ha semmit se fizetnek, semmit se tanit. Igy van ez jól.
Furcsa népoktatási elmélet, de nem is éppen bolondságos. Hiszen tizezer esztendeig igen jól meg volt az emberiség a nélkül, hogy Lókuton jó népiskola lett volna. Meg lesz ezentul is.
A lókuti mestert nem ismertem, mert csak hivatalosan irásból ismertem. Az efféle ismeret nem ér semmit. Hanem hogy a Bakony urának kedvére való ember lehetett, azt mégis megtudtam.
Boldogult Eötvös József báró volt valamikor az ország közoktatási minisztere. Tele szentséges jóakarattal, nemes indulatokkal, de haszontalan közoktatási elméletekkel.
Innen-onnan negyven esztendje lesz, a mikor miniszterré lett. Egyik első dolga volt valami népoktatási egyesületet szervezni országszerte. Ránk irt a vármegyére s közölte velünk terveit, a melyeket mi jóknak és bölcseknek találtunk. Vármegye ura voltam magam is. Nyomban összeültünk, tanácskoztunk s megszavaztuk a vármegyére az egyesületet.
A működési terv egyik része abból állt, hogy felosztottuk magunk közt a vármegye falvait. Két-három falut adtunk egy-egy buzgó hazafinak. Évenként látogassa meg ott néhányszor az iskolát, kérdezze ki a tudományok állása felől a sok siheder parasztkölyket, nézze meg: rendben van-e az iskola, milyen a szellőztetés, alkalmas lakása van-e a tanitónak s a mit látott, hallott és tapasztalt, jelentse be a nemes vármegyének. Papnak, kanonoknak több falut adtunk, mint világi embernek. Papnak semmi dolga, járhatja falvait.
A Bakony egy részét, Bakony urának községeit, Pribék Istvánra osztottuk. Ez a nagy és nemes férfiu meghalt azóta. Akkor czimzetes püspök volt és veszprémi kanonok. Jobb szivet és nemesebb lelket nem hordott még föld a hátán. Veszprémben ma is áldják emlékezetét.
Kiment Lókutra, egyenesen a mesterhez. A mester is katholikus s buzgó férfiu. El lehet képzelni, mekkora s mily őszinte hódolattal fogadta a kanonokot s a püspököt.
A püspök az ő emberszerető arczával és csendes szelid modorával intézi százféle kérdését a mesterhez. A mester felel mindenre készségesen.
Egyik kérdés az volt.
– Hát geografiát tanit-e a mester ur?
– Csókolom a kezét én geografiát nem tanitok.
– Nem-e? Hát miért nem tanit?
– Azért nem tanitok geografiát, csókolom a kezét, mert én magam se tudom, mi az a geografia.
– Ez már baj, mester ur. Hát miért nem tanulja meg a geografiát?
– Én geografiát tanuljak? Nem én. Már én azért a fizetésért, csókolom a kezét, a melyet nekem adnak, geografiát nem tanulok.
– Ejh-ejh! Hát mi fizetést kap maga mester ur?
– Megmondom, csókolom a kezét. Én minden gyerek után, a ki följár az iskolába, kapok egy huszast, egy mérő rozsot és fűteni egy hónalja rőzsefát.
– Ez nem utolsó fizetés mester ur. És hány gyermek jár föl az iskolába?
– Hat, csókolom a kezét, hat. De öt a magamé.
– – – A lókuti iskolavizsgálat eredménye gyanánt ezt terjesztette élőszóval a jólelkü püspök a vármegye közgyülése elé. Jelentését nagy figyelemmel hallgattuk. Jelentését e szavakkal végezte:
– Ezek után nemes vármegye, magam is meggyőződtem, hogy ilyen fizetésért nem érdemes geografiát tanulni!
Lett erre hangos derültség. Akkora kaczagás, hogy a több százados öreg vármegyeház nagy palotájának boltozata ugyan be nem szakadt, de bizony csaknem beszakadt.
Ékes jelentésben megirtuk ezt szórul-szóra a miniszternek. Ő is lásson életében jó napot.
De megirtuk Bakony urának is. Nagyon tetszett neki. Rögtön nyargalt Lókutra, magához rendelte a mestert s azért, hogy oly jól megfelelt a püspöknek, a vármegyének és a kormánynak, adott neki elismerésül és jutalmul egy malaczos disznót.
Ilyen uraság volt jó Zámory Kálmán.
A geografiával különben is furcsa lábon állnak a mi népeink. Még a jó magyar is, nemcsak a ködös eszü sváb. Itt jut eszembe, hát csak elmondom a lókuti adoma társát.
Pápai diák koromban Csóthy nevü fiu járt a kollégiumba. Jády József volt az osztálytanár. Egyik napon a fiu nem tudta a leczkét s az osztálytanár büntetésül nem eresztette haza ebédre. Ott fogta a karczerben.
Várják haza a fiut: nem jön. Elüti az óra a déli tizenkettőt, elmulik egy óra is: a fiu nem jön.
A fiu édesapja, Csóthy Sándor, jómódu gazda, pápai földbirtokos, ott lakik a felső városban. Megcsóválja a fejét, elballag a kollégiumhoz s felkeresi Jády Józsefet, az osztálytanárt.
– Nagytiszteletü uram, a Pista fiam ma nem jött haza ebédre.
– Nem ám Csóthy uram, mert nem tudta a leczkét s itt fogtam büntetésül.
– No ezt ugyan jól tetszett cselekedni, de ha már nem vétenék szómmal, tessék megmondani, mit nem tudott?
– Nem tudta a geografiát.
Nagyot néz Csóthy uram.
– A geografiát? Hüh, a ki áldója van! Az én fiam még azt se tudja? Azután miféle tudomány az?
Jády József tanár módjára felel.
– A geográfia, Csóthy uram, szükséges és hasznos tudomány. Magyarul ugy hivják, földrajz. Ebből tanuljuk meg, merre van Bécs városa, hol ered a Duna, melyik Európa legmagasabb hegycsucsa, merre fekszik Francziaország, mi van a tengereken túl nyugat felé, kelet felé, hol fekszik például Patagónia s mennyi a lakossága?
– Tetszik most már érteni?
Csóthy uram megpödörte kissé huszáros bajuszát. Nem értett ő ebből semmit, de azért valami kevéssé mosolygott is. Ezt felelte:
– Köszönöm nagytiszteletü uram a fölvilágositást s most már értem, mi az a geografia. Tessék is azt a gyereket keményen fogni, hadd ragadjon rá valami a tudományból. De már a geografia miatt még se tessék tőle az ebédet elvonni. Megél az majd a maga örökségéből s a maga emberségéből is. Minek annak tudni, hol fekszik Patagónia? Nem akarom én, hogy az én fiam csavargó legyen!
– – – De bizony az osztálytanár nyomban haza is eresztette a diákgyereket.
II.
(Zámory közebéden összekerül Haynauval. – Haynau gyalázza a magyart. – Zámory hozzávágja a pezsgős üveget. – Zámoryt budapesti lakásából nem tudják kistájgerolni. – Diamantot legyőzi. – Miként veszi a tehenet Svájczban? – Perzsa sahnak nézik.)
Zámory Kálmán is, mint mondottam, a Bakony urai közé tartozott. Noha otthona, ősi fészke Komárom vármegye volt; ott is a Csalóközben, a győri Duna balpartján Nagy-Kesziben. Ott és vidékén szerepeltek a Zámoryak mind századok óta. Hires, nagy birtoku jó nemes család. Egyik Zámorynak házasságát Jókai is leirja a »Tengerszemü hölgy« czimü regényében, de költött nevet ád neki.
Zámory Kálmánnak Veszprém vármegyei birtoka erdőség volt, hétezer holdnyi jó szálas erdő. Lókut a falu neve, ott volt a kastély s az uradalom központja. Tehát ő is a Bakony egyik ura volt.
Ki ne ismerte volna a fővárosban Zámory Kálmánt? Kossuth-kalapja, gubanczos haja, bajusza és szakálla, fekete arcza és tüzes szeme feltünt mindenkinek. A fekete atillát, magyar nadrágot és huszár csizmát le nem tette, el nem hagyta soha.
Képviselő volt több országgyülésen át. Ott ült a balközépen Tisza Kálmán mögött. Soha föl nem szólalt. Tősgyökeres magyar politikus még akkor is, mikor Tiszát a kormánypárton követte. Kossuth rokona s elveinek hive. De még mindig kurucz módra. A németről ugy beszélt, mint kétszáz év előtt Szuhay Mátyás.
Kemény természetét még Haynauval, a hiénával szemben se tagadta meg.
Mikor Haynau minden életnek és halálnak és minden akasztófának ura volt Magyarországon: 1850-ben egy pesti februári nyilvános vigalomban összetalálkozott vele. Előre nem tudta, véletlenül jöttek össze, elszökni előle nem akart. Nehogy félénknek gondolják. De azért se akart, mert Kossuth fiait rejtegette bakonyi rengetegében, tehát kerülnie kellett a feltünést, a szóbeszédet.
De az már mégis különös balsorsa volt, hogy az asztalnál közel kellett ülnie Haynauhoz, csaknem szemközt vele. Ugy hogy a hiéna minden beszédét meg kellett hallania.
Haynau, a mikor már kissé bepezsgőzött, elkezdte szidni, gunyolni és ócsárolni a magyart. A szidásból, gunyból kijutott Kossuthnak is.
Zámory csak hallgatta, mig tudta, a beszédet. Azon tünődött: otthagyja-e az asztalt, vagy a maga módja szerint rendreutasitsa Haynaut?
Nem sokáig tünődött. Jó magyar vére fejébe szállt. Szép barna nyulánk deli termetü ifju volt. Felugrott, mint a villám s kezébe kapott egy pezsgős üveget. S mennydörgő hangon oda kiáltott Haynauhoz:
– Az én fajomat az én fülem hallatára ne bántsd kutya német!
S a pezsgős üveget ugy odavágta Haynauhoz, hogy a népek gyilkosa majd lefordult ülőhelyéről.
Azután belenyult oldalzsebébe, kivett egy maroknyi névjegyet s azt is odavágta Haynau szeme közé. A névjegyek csak ugy röpködtek a közel levők halálos rémületére. Nyomban megfordult, otthagyta az asztalt s ment haza lakására.
Haynau is otthagyta a társaságot. Tisztjei kiséretében ő is eltávozott.
Boldogtalan Zámory! Nem adtak volna életéért egy fületlen pitykét. Haynau élet és halál ura volt s ilyen sértést el nem türhet. Igy vélekedtek az emberek.
Zámory pedig hazament nyugodtan, lefeküdt szépen, aludt jóizüen s másnap várta Haynau segédeit vagy poroszlóit.
Nem jöttek se a segédek, se a poroszlók. Hanem az a hir terjedt el, hogy Haynau azt mondta:
– Én sértettem meg, sajnálom. Nem is bántom érte. Az ilyen magyar embert meg kell becsülni!
Ott lakott a Deák Ferencz-utczán valami Weisz B. Ferencz nevü hirneves zsidó háziur házában az emeleten. Egyszer felhiv magához, látogassam meg.
Megnézem képeit, butorait, szobáit. Állandó lakása volt ez, noha az évnek nagy részét birtokain töltötte Komárom, Veszprém, Zala és Sopron-vármegyékben s külföldi utazásban.
– Mit fizetsz ezért a lakásért?
– Háromezer forint évi bért.
– Hiszen félennyiért is szebb lakást kapnál.
– Tudom pajtás, nem is fizettem eleintén többet másfélezer forintnál, de a háziur ki akar engem stájgerolni. Azt hiszi a vén bolond zsidó, hogy engem ki tud stájgerolni!
Nem is tudta, inkább meghalt az öreg Weisz B. Ferencz nemsokára. Valósággal a lakó stájgerolta ki a háziurat, mert utóbb a házát is megvette. De ennek is története van.
A földszinti helyiségeket, udvart, pinczét valami Diamant nevü bőrkereskedő birta bérben. Iszonyu halmazban hevert ott néha a nyers bőr. A nyers bőrnek pedig az a természete, hogy ha különösen esőt érez, igen erős, kiállhatatlan szaga van. Egykor a mint Zámory hazamegy, a kapu alatt megüti a szag, majd eldül bele. Dühbe jön, siet a Diamanthoz, a kit éppen ott talál az udvarban. Ráförmed.
– Diamant, ez a maga üzlete nagyon büdös; ezt a sok dögbőrt nem türhetem, takaritsa el innen!
Diamant bölcs ember volt, szelid vidámsággal mosolyogva felelt.
– Nagyságos uram! A maga üzlete nekem jószagu, legyen az én üzletem is Nagyságodnak jószagu. Épen ugy megfizetem én is a házbért, mint Nagyságod.
Bakony ura elfordult és csak annyit mondott:
– No várj Diamant!
Rögtön futott az örökösökhöz, mesés áron megvette a házat, legalább egy-kétszázezer koronával többet adott érte, mint a mennyit ért. S akkor a házmesterrel magához kérette Diamantot.
– Mennyi bért fizet Diamant ur?
– Ötezer forintot nagyságos uram.
– Nos hát ezentul tizenötezer forint lesz a bér.
Diamant gondolkodni kezdett: ki ehetett ma Budapesten maszlagot? Zámory félreértette Diamant tünődését.
– No Diamant ur, meg ne igérje ám azt az összeget, mert még azért se adom oda az üzlethelyiségeket. Mert az üzlet nekem mégis rossz szagu!
Ilyen bolondságokat csinált Bakony ura.
Mérhetlen vagyona volt. Uradalmakban több mint tizenkétezer hold. Ingóságban, készpénzben milliók. Ezeres bankjegyei oszlopszámra feküdtek almáriumaiban. Még csak a takarékba se rakta millióit. Nem is volt rá szükség. Se fia, se lánya nem maradt.
Hanem magyarságára büszke volt. Büszkeségét fentartotta, akármibe került.
Szarvasmarhái mintaszerüek voltak komárom-vármegyei uradalmában. Arra törekedett, hogy Európában neki legyenek legszebb marhái. E czélból évenkint beutazta Svájczot s a legszebb állatot megszerezte.
Egyik ily utja alkalmával valami svájczi gazdától vett egy-két tehenet. De estenden látott még egy tehenet, a mint hajtották haza az alpesi legelőről. Nagy és szép és ragyogó, mintha az Olimpus legelőin nőtt volna fel. A család kedvencze és büszkesége.
Odafordul a svájczihoz:
– Hogy ez a tehén, polgártárs?
– Ez a tehén nem eladó.
– Szamár vagy polgártárs. Nem azt kérdem én, eladó-e, vagy nem, hanem azt kérdem, mi az ára?
Nagyot néz, nagyot gondol a svájczi.
– Nem adnám én ezt nyolczszáz forintért se.
Bakony ura nem szól többet, hanem elővesz egy ezres bankjegyet s oda adja a gazdának.
– Vezesd a vasutállomásra!
Svájczi polgártársnak csak sok ija-fija van. Feleség, anyós, felnőtt lányok és fiak és kis gyerekek. De ahány volt: mind elkezdett sivalkodni s mind odafutott a tehénhez. Ki fülébe, ki farkába, ki tőgyébe kapaszkodott, csókolták, simogatták a tehenet és sirtak, miként a záporeső.
– Ezt a tehenet a világ minden kincseért se adjuk.
De beszélhettek, sivalkodhattak ők. Több esze volt a gazdának. Ő bizony vezette a tehenet a vasut felé. Hiszen felét se érte a tehén annak a pénznek.
A mikor oda érnek az állomásra, azt kérdi a svájczi:
– Hova viszed te ezt a tehenet?
– Hová vinném? Magyarországba!
– Huh! Messze van az Ázsiában. Sokat kell azért fizetni.
– Mi közöd ahhoz neked polgártárs?
– Hol van magyar úrnak annyi pénze?
– Hol-e? Gyere csak polgártárs!
Kérdi Bakony ura az állomás főnökét.
– Van-e rendelkezése alatt szalonkocsi?
– Van!
– No polgártárs, vezesd be a tehenedet a szalonkocsiba.
Kétezer forintot fizetett a szalónkocsiért, mert ujra kellett bélelni. De azért a svájczinak megmutatta, hogy van pénze a magyar embernek is.
De bizony a svájczi polgártárs még akkor se hitte el. Hanem azt beszélte otthon, hogy az ő teheneinek hirét elvitték már Perzsiába is, hogy egyenesen a perzsa sah maga jött el hozzá, hogy tehenét maga személyesen vigye Ázsiába. Nem merte a dolgot minisztereire bizni, mert azok kicserélték volna s valami rongyos hollandi vagy inntháli tehenet vittek volna haza az övé helyett.
Igaz is, hogy Bakony ura nagyon hasonlitott a perzsa császárhoz. Arczának szine és mivolta s magyar ruhájának szabása, kelméje egészen a császárra vallott. Fölösleges pénze pedig több volt, mint a császárnak.
Hétezer hold erdeje a nyakára korhadt. Még se vágta, még se állt be fakereskedőnek, pedig az öreg Luczenbacher ügynökei örökké jártak a nyakára.
Hiába.
Kérdezték tőle: de miért nem is vágatsz hát pajtás, hiszen a legjobb szántóföldeid lehetnének?
– Nem én! Akadhatna gézenguz, a ki azt mondaná, hogy rászorultam a fámra!
Milliói korhadtak el.
De adomái jóizüek. Idővel majd talán visszatérünk rájuk még egyszer.
III.
(Kossuth gyerekei eltünnek Pestről. – Boros Sándor elviszi őket a Bakonyba. – Zámory birtokain a menedék. – Báró Splényi Béla. – Édes anyja és testvérje Guyon Richardné. – Marton Antónia. – Amade grófnő. – Kossuth gyerekeit elfogják. – Haynau meglátogatja a pozsonyi várban.)
Haynau keresztül törte Görgey hadseregét s közelgett Pest felé. Kossuth Lajos, az ország kormányzója, a függetlenségi korszak miniszterei s az országgyülés omladékai vonultak az Alföldre, a Tisza mellé, Arad, Szeged, Világos vár felé. Ugy látszott, mintha elveszett volna minden.
Kossuth nem vihette magával családját a csaták viharába, a halálba, a bujdosásba. A család Pesten maradt. Három apróság tartozott hozzá. Ferencz, a ki hét éves mult, Tivadar, a ki öt éves volt és Vilma, a ki még édesanyja kezén járt.
Egyik napon eltünt Pestről valamennyi.
– Hova tüntek el?
– Hova lettek Kossuth gyerekei?
Ez a kérdés volt Pesten minden magyar ajkán. Ajkán is, szivében is. De a kérdésre nem tudott felelni biztosan senki.
Az 1849-ik év julius havának közepén tüntek el a Kossuth-gyerekek.
Egyik munkámban megemlékeztem egyik nagy és nemes bujdosónk hősi életéről és gyászos haláláról. Fenséges alak volt életében, halálában. Olyan életet és olyan halált csak a romantika nagy költői tudtak volna valaha kigondolni. Csak a mi nemzetünk keserü végzete alkothat olyan történetet, a milyen az övé volt.
Ez a bujdosó Boros Sándor volt, Győrmegyéből. A Kossuth-gyerekek nagybátyja, Kossuth feleségének, Meszlényi Zsuzsannának unokatestvérje. Az ő anyja is Kisfaludy-leány volt s Kossuthné anyja is. Gyönyörü két testvérleány, szépségük hire sokáig élt a Duna és Rába völgyein. A nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak igen közeli vérrokonai, első unokatestvérei. Ismerte is, szerette is őket a nagy költő.
A mikor egünk az ácsi nagy csata után beborult, nagyot gondolt s utra kerekedett.
Azt gondolta: meg kell menteni, el kell rejteni a Kossuth-gyerekeket.
De hát hova rejteni? Van-e még olyan titkos menedék, van-e még oly buvóhely az országban, a hol a német, a kém és az áruló Kossuth gyerekeit ki ne kutatná? Még a föld alatt is! Pedig azok a gyerekek a föld alá se mehetnek. Azoknak hősökké, bajnokokká, nemzetük megváltóivá kell nőniök.
Boros Sándor talált menedéket. Ott a Bakony és annak száz meg százezer holdnyi szálas erdeje. A Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy, a Hajszabarna rengetegeiben nem talál nyomot a német, a kém és az áruló.
Volt ott két jó rokon is. Vele is rokon s a Kossuth-családdal is.
A veszprém-győri ut az öreg Bakonyon megy keresztül. Erről az utról nyugotra kanyarodva járatlan erdei uton elérjük Lókutot. Ez már Bakony urának, Zámory Kálmánnak a birodalma. Ez az egyik rokon, ennek anyja is Meszlényi-lány, ebben is Kisfaludy-vér buzog, anyai ágon hát ez is unokatestvér a Kossuth-gyerekekkel. Ezenkivül úr és hazafi és lángoló lélek és kurucz természet.
Lókut mellett nyugatról alig egy kilométernyire fekszik Ó-Bánya. Pusztai birtok, erdőbirtok, nem falu, csak népes puszta. Ez Marton Zsigmond urasága, jó ősmagyar bakonyi nemesé. Ez is rokon, de ez már csak süves rokon. Első felesége Meszlényi-leány volt, Kossuthné vérségéből. S volt neki egy angyallelkü nővére: Marton Antónia. Kalapot kell emelnünk neve hallatára. Ő volt a bakonyi bujdosás idején a nagy bujdosó gyermekeinek igaz édes anyjuk. Ha az anyát pótolni tudta valaki: ő tudta. Jól ismertem egykor, de negyedszázad óta nem láttam. Talán régen örök álmát aluszsza, talán a Gondviselés most is őrködik fölötte. Utolsó találkozásunk alkalmával ki akartam kérdezni a Kossuth-gyerekek bakonyi bujdosásáról, de eltévesztettem az időt. Nem volt kedve. Sajátságos okot hozott elő:
– Magára haragszom uramöcsém, magának nem mondok semmit, mert maga nagyon pártolja a zsidókat.
Nem rontotta el kedvemet ezzel. Akkor még nem jutott eszembe iróvá lenni. Most pedig édes kötelességérzettel jegyzem fel nevét. Hadd világitson az emlékezés sugara neve körül addig legalább, mig az én irataim élnek. Nagy lélek volt, áldott női sziv.
Boros Sándor utja először Martonékhoz vezetett. Atyafiságos jó viszonyban volt Zsigmonddal is, Antóniával is.
– Nagy dologban jövök testvér! A mi vezérünknek, a mi megváltónknak, Kossuthnak élete isten kezében van. Gyermekeinek nincs hova fejüket lehajtani. Elrabolja őket az osztrák s kutyákká neveli, mint Rákóczi fejedelmünk fiait. De én nem engedem. Élve-halva megmentem őket s idehozom. Itt a Bakonyban nem akadnak nyomukra. Hozzátok hozom testvérek, ti megőrzitek őket. Én is őrzöm, a hogy tudom, noha nekem mindenütt nyomomban a vérebek.
Antónia arczán peregtek a könnyek. Két kezét mellére szoritá. Még akkor fiatal volt, szépsége teljes, könnyező arcza olyan volt, mint a Madonnáé.
– Hozd, hozd, édes anyjuk leszek, véremmel is megoltalmazom őket.
Igy lett köztük a megállapodás.
Boros Sándor jellemét bőven rajzolom gyüjteményes műveim »Tünemények« czimü kötetében. Ott lehet jobban megismerni ezt a jellemet.
Lóhalálában hajtott kocsijával Pestre s ott Kossuthék lakására. Rögtön szóba hozták s elhatározták a menekülést. Örömmel fogadták el a buzgalmas lelkü jó rokon tervét, javaslatát.
Az ő kocsija azonban szüknek bizonyult. Három gyermek: Ferencz, Tivadar és Vilma, a Mari nevü szobalány, a ki a kis Vilmának ápolója, felügyelője és játszótársa volt és a nevelő. Tehát öten, Boros a hatodik, a kocsis a hetedik. Csakugyan sok egy kocsira. Pedig födeles kocsi kellett.
Ki volt a nevelő?
Nem vagyok benne biztos. Az én értesülésem erre nézve a báró Splényi családtól származik, ő pedig, a mint majd később kitünik, tökéletes biztossággal tudhatta. Az ő tudása szerint a nevelő Vörös volt. Azonban Krátky Lajosnak Kossuthról irt munkájában ugy olvasom, ez a nevelő Karády Ignácz volt.
Talán Kossuth Ferencz vagy Tivadar jobban emlékezik rá.
Boros Sándor másik kocsi után nézett. Talált is derék, becsületes embert s jó magyart.
A neve: Fett. Keresztneve, ugy emlékszem: György. Őt magát nem ismertem, de származékairól tudok. De ő maga már fölvette a Kövér nevet. Fiait, unokáit már Kövér-család néven ismeri a mai nemzedék. Megérdemlik, hogy ezt a nevet is följegyezzem.
Kocsi hát van, de most már merre?
A győri uton nem lehetett menekülni, mert onnan jön Haynau hadserege.
A legközelebbi ut lett volna Martonvásárnak, Fehérvárnak. Ám ez uton is ott csatangolnak már az osztrák és muszka sereg lovaselőőrsei.
Legjobb lesz kerülővel a Duna bal partján indulni. Földvárnál a Dunán átkelni s a Mezőföldön keresztül Veszprém felé érni el a Bakonyt. Egy napi vagy másfél napi kerülő, de biztos ut.
Ugy lett. Harmadnapra már ott voltak Óbányán, Martonék egyszerü kényelmes nemesi udvarán. Igaz örömmel fogadták őket, de azért záporként hullott a két Marton-testvér könyje.
Hogyne hullott volna?
Kossuth Lajosnak, Magyarország kormányzójának, a magyar függetlenség hősének gyermekei ime már földönfutók!
Zordon rengeteg, édes jó Bakonyerdőnk – faleveled fénye, lombjaid zugása, szálfáid árnyéka, napsugaras ligeteid vadvirága tudta-e, sejtette-e, kik a te vendégeid, kik keresnek nyugalmat és enyhülést a te kebleden?
Gyönyörü juliusi nyári nap volt. A Mezőföldön még forró napsugár verte a bujdosókat, de fönt az öreg Bakonyban már édes magyar sziv, langyos szellő s zöld erdei fény várta őket. A nemesi udvart akkor még javakorbeli szálas erdő környékezte. Ugy hallottam, másnap már a Kossuth-gyerekek vidám zaja fölverte az erdőt. Ott játszadoztak, ott futkároztak az árnyékban, a lágy haraszton. Édes jó Bakonyerdőnk: elszállt-e szellőd arra napkeletnek Arad felé, Szeged felé s megsugta-e az elborult apának, hogy gyermekei boldogok?
Ó-bányától nyugatra alig egy-két kilométernyire fekszik Pénzeskut nevü kis sváb falu. Ez is a Bakony urának birtoka. Igazi bakonyi erdőbirtok. Az öreg Bakonynak itt kezdődik már a közepe. Ide közel már Bakony-Bél ősrégi, Szent István korabeli apátságával. Innen már nem messze el lehet érni a szent-gáli erdőségeket is.
Boros Sándor lóhalálában fölkereste a Bakony urát, Zámory Kálmánt, a ki akkor komárom-vármegyei, csalóközi birtokán, Nagy-Kesziben gazdálkodott. Még akkor fiatal ember, még tüzesebb, mint később.
Boros testvérnek szokta a jó rokont, jó barátot bizalmasan szólitani. Igy szólitotta a Bakony urát is.
– No testvér, bajt és becsületet hozok rád.
– Egyikre sincs nagy szükség, van belőlük nekünk is. Mi jó szél hozott ide?
– A Kossuth-gyerekek Ó-bányán vannak Martonéknál. Bujdosnak, rejtőznek. Ugy fordul, hozzád kényszerednek Pénzeskutra. Ott talán még jobb helyük lesz. Intézkedjél.
A Bakony ura fölugrott ültéből. Kegyetlenül elkeritette a németnek áldóját.
– Fogatok rögtön.
– Hátha huz-von, zaklat a német! Hátha golyó elé állit?
A Bakony ura nevetett.
– Hátha négyfelé vágat: akkor is nem megyek rögtön? Kossuth gyerekeit csak meg kell mentenünk.
Nyargalt a Bakonyba. Nem Komárom felé. Ott még állott a vár s körülte az ostromló osztrák sereg – hanem Győr felé.
Intézkedett, pedig nem is volt rá szükség.
Pénzeskut akkor már a bujdosók, menekülők tanyája volt.
Ott lakott báró Splényi Béla. Ugy emlékszem: haszonbérben birta Pénzeskutat már akkor is. Ott volt nála menekülőben Mária nevü testvérnénje, Guyon Richárd hős honvédtábornoknak, Beauffré grófjának felesége kis gyermekével. Ők se találtak hamarabb biztosabb menedéket, mint a Bakony.
Édes apjok báró Splényi Ignácz volt, a nagy napoleoni háborukban vitéz hadvezér s minden méltóság és kitüntetés tulajdonosa. Legutóbb országnagy, zászlósúr, a magyar nemesi testőrző sereg kapitánya. Már akkor nem élt.
Hanem élt özvegye: nagyszigethi Szily Mária csillagkeresztes hölgy.
Ő is ott volt éppen akkor Pénzeskuton Béla fiánál. Talán egy nappal később érkezett oda, mint a Kossuth-gyerekek Ó-bányára.
Azért nem volt hát valami nagy szükség Zámory intézkedésére, mert hiszen a Splényi-család a nélkül is igaz szeretettel gondoskodott volna a Kossuth-gyerekekről. Igaz azonban, hogy a Bakony ura is ki akarta venni részét a szent kötelesség teljesitéséből. Pénzeskuti kastélya sohase volt ugy tele nemes vendéggel, mint akkor.
A nyugalom nem sokáig tartott.
Valahogy kiszivárgott s elterjedt a hire, minő fenséges vadak vannak Bakonyban, érdemes reájuk vadászni. Agg úrnő, csillagkeresztes hölgy, zászlós úr özvegye alig tünhet el nyom nélkül. Bizonyára sokan tudják hol van, merre jár. Azután leánya, hires honvédtábornok felesége. Lehetőleg kutatnak ő utána is. Hát Kossuth gyerekei, a nagy kormányzó családja. Hogyne lett volna szem és fül, minden kém és áruló munkában a nemzetgyilkolás ama vészes napjaiban?
Sohase tudtuk kipuhatolni, miként tudták az osztrák katonai hatóságok az óbányai és pénzeskuti menedéket fölfedezni.
Egyébiránt Ó-bánya puszta, Pénzeskut kis magyar sváb falu. Távol minden világosságtól, országuttól. Nem jár arra senki. Kivált télen több hónapon át járhatatlanok az eredei utak. Csak nyájőrzők, szénégetők, taplószedők, szentgáli vadászok és szegény legények tévednek arra néha, ezek is az erdőket járják. A sváb zsöllér csak ily alakokat ismer.
Annál jobban feltünhetett neki a sok idegen előkelő alak. A zirczi és veszprémi hetivásárokon eljárhatott szája. Egyik szó a másikat érte s elvégre hatalmas és veszedelmes helyre hatolhatott a hir vagy legalább a gyanu. Augusztus végén már mind a két helyen meglepték a menekülőket.
Mind a két nemesi udvart osztrák katonaság vette körül egy időben. A parancsnok fogolynak nyilvánitott mindenkit s nyomban intézkedett a foglyok elszállitása végett.
A foglyokat Győrön át Pozsonyba szállitották. Zirczen a nélkül mentek át, hogy az apátság tudta volna, kik a foglyok. A pannonhalmi barátok szives vendégségre hivták meg a foglyokat s a katonatiszteket. A tisztek elfogadták a meghivást, de a foglyoknak ezt nem engedték meg.
Győrben már megszaporodtak a foglyok, többnyire ismerősökkel. A megszaporodott társaság a hajón már együtt ment Pozsonyig.
Pozsonyban a vár börtönében helyezték el őket. Botrányosan egyszerüek és kényelmetlenek voltak a szobák, butorok és berendezések. Föstetlen faágyak szalmazsákkal és pokrócztakaróval s ugyanolyan asztalok, székek. Tükör, irószer semmi. Négyen-öten egy-egy szobában.
Soroljuk föl e nemes alakokat, a kik bűn nélkül, vád nélkül, dicső erényeikért szenvedtek.
Ott volt a három Kossuth-gyermek. Mi volt ezek bűne? Az, hogy a világon voltak s dicsőséges nevü szülők ivadékai voltak. Mi volt a bitorló önkény szándéka ezekkel? Kiirtani talán, mint Zách Feliczián családjának apraját-nagyját? Vagy németté és a magyar nemzet ellenségeivé nevelni őket, mint a hogy Rákóczi fejedelem fiaival tették?
Marit, a szobaleányt nem tették fogolylyá, őt elbocsátották. Akkor előállt Marton Antónia s kemény, elhatározott hangon szólt a parancsoló tisztnek.
– Akkor én önként megosztom a kicsinyekkel a fogságot, gondjukat viselem.
A tiszt durva, műveletlen osztrák lélek volt. Azt felelte:
– Nem fogadhatom el az ön önkéntes buzgalmát, ön is foglyom!
Elfogták s a pozsonyi várba zárták özvegy Splényi Ignácznét, a csillagkeresztes hölgyet, annyi véres csata hősének asszonyát s vele együtt három leányát. Az egyik Mária, gróf Guyon Richardné, a másik volt Amália, gróf Beckert Alajosné, a harmadik volt Sarolta, akkor még hajadon.
A vád az volt ellenük, hogy Kossuth gyerekeinek menekülését elősegitették s erre összeesküdtek. Őrült vád. Hát mi bűnük volt a gyerekeknek? S mióta bűn kis gyermekekről jólelküen gondoskodni? De nem is volt a vád igaz. Hiszen a magas állásu urnő fia látogatására nyaralni ment Pénzeskutra s ott véletlenül találkozott a bujdosókkal.
Guyonné ellen külön vád is volt. Az a bűne, hogy a hős magyar vezérnek felesége. De vele együtt foglyokként elhurczolták három kis gyermekét.
Ime Ó-bányáról és Pénzeskutról egyszerre összesen tizenegy fogoly!
Ugyane napok egyikén fogták el Perczel Mór hős vezérünk nejét is Sárközy Juliánnát. Nyolcz gyermekük volt s a nyolcz közül annyit, a mennyit megkaphattak, édes anyjuk társaságában szintén foglyul vitték. Ott sínylődtek a pozsonyi várban.
Ugyanott velük volt Veszprém vármegyéből, Marczaltőről, a ragyogó emlékü úrnő, az ezeréves Amadé nagy nemzetség utolsó sarjadéka. Ez gróf Amadé Dominika, Marczaltő úrasszonya. Férje porosz származásu férfiu, báró Üchtritz volt, hős honvéd-főtiszt s elszánt magyar hazafi. E miatt kellett e nemes úrnőnek fogolylyá lenni.
Minő szent emlékü társaság volt ez együtt ott a vár dohos, penészes oduiban! S mind asszony és kis gyermek. Az osztrák rendszer vitézsége.
Haynau alig egy hónap mulva, már szeptember végén meglátogatta őket. Komárom várának feladása előtt néhány nappal.
A csillagkeresztes hölgy kevélyen beszélt vele. Azt mondta Haynau előtt a börtönfelügyelőnek, mikor ez a hóhér előtt az ő nevét megmondta:
– Hallja profósz, engem bemutathat akárkinek, az önök hatalmában vagyok, de azt megtiltom, hogy ezt az urat nekem bemutassa. Nem törődöm pribékekkel.
Guyon grófné is engesztelhetetlen volt. Férje angol polgár, házassága révén ő is angol nő. Tudta, hogy őt a világbiró angol hatalom megvédi. De ugy látszik, Haynau is tudta. Valami kedveskedő szót, valami bókfélét mondott Guyonnénak. A hőslelkü nő ugy felelt, mint magyar asszony, angol asszony.
– Öntől csak börtönt, golyót, kötelet fogadok el, nem bókot.
Egész életében emlegette a hóhér ezt a pozsonyi látogatást.
IV.
(Leég a nagy-keszi zsöllérsor. – Bakony ura megveszi a zsöllértelkeket. – Leválik asztalos nem adja a magáét. – Csak játszik Bakony urával. – Az asztalost kidobják házából. – Házát elpusztitják s telkét elveszik erőszakkal. – A bűnpör. – Kozma Sándor, a király főügyésze. – Miként meneküljön Bakony ura? – A pör vége.)
Bakony urának sok lakása volt. Télen Budapesten, őszszel, szüret táján Badacsonyban, nyáron vagy bakonyi uradalmaiban, vagy nagy-keszi kastélyában. Ezt különösen szerette. Csallóközben, nagy-keszi uradalmában volt hires szarvasmarha-tenyészete. Erre büszke volt. Ezt igen gyakran akarta látni.
Nagy kastélya volt itt, de csak utczasorba épitve. Előtte keskeny utcza. Szemközt, az utcza tulsó oldalán apró urbéri zsöllértelkek. Nyolczvan négyszögöl egy-egy telek. Minden telken apró, viskószerü, nádfödelü házacska. Szegény zsöllérnek igy is jó, különb házra meg ugy se tellik. Ezen a zsöllérsoron lakott bizony már takács is, czigány is, foltozó varga is, de lakott szegény asztalos ember is. Az asztalos neve Leválik volt. Igazi neve más lett volna ugyan, de azt már senki se tudta, csufnév gyanánt maradt rajta a Leválik név. Mert akármit told, fold, ragaszt és enyvez, oly szerencsétlenül csinálja, hogy az mindjárt leválik. Szegény is maradt örökké.
Egyik napon kegyetlen tüzi veszedelem leégette, elpusztitotta az egész zsöllérsort. Nem maradt épen egyetlen ház se. Csak düledezett falak, füstös omladékok, egy-egy árva kémény magasra ágaskodva, mint az akasztófa, mig valami szél le nem dönti. Az emberek, a kárvallottak sirtak, sopánkodtak, tele volt szivük keserüséggel. Most már mit csináljanak? Ujra épitkezni nem tudnak. Szivesen elköltöznének; az egyik Komáromba, a másik az öreg Dunán át Győrbe, de hiszen még a költözködésre sincs pénzük. Hát azt a nyomorult kis zsöllértelket, a mit a tűz el nem emészthetett, ki veszi meg?
A nagy jajgatás hangja eljutott Bakony urának fülébe is. Odaszól házi ispánjának:
– No héjh, mit csináljunk?
– Vegyük meg nagyságos uram azt a sok apró-cseprő telket. Lesz belőlük vagy két-három holdnyi. Ne éktelenkedjék az a sok rossz viskó itt a kastély előtt.
– Hát azután mire használjuk?
– Csinálunk belőle herefüves kaszálót.
– Ángyod térdit. Csinálunk belőle angol kertet. Teleültetjük fával, a baromfiaknak oly jó helyük lesz benne, mint a paradicsomban. Megér négyszögölenként ötven krajczárt, de mi adjunk a szegényeknek kétszer annyit. Eredj hamar, vedd meg hamar, fizesd ki hamar! Egy-kettő-három!
Igy szokott beszélni. Ismerte már a házi ispán. Sarkon fordult, pénzt vett magához, futott a jegyzőhöz, behivatta a kárvallottakat a falu házához. Megvett minden telket, megcsinálta róla az örökleveleket, kifizetett mindent és sietett vissza haza Bakony urához.
– Itt vannak az öröklevelek!
– Mind megvan?
– Mind, – csak a Leválik asztalosé nincs meg. Valami ok miatt nem jött a jegyző hivására.
– Eredj hozzá magad. Ő se maradhat el.
Igaza volt Bakony urának. Leválik telke éppen szemközt feküdt a kastélylyal. Ha ez idegen kézben marad, akkor hiábavaló a többi áldozat.
Másnap jön az ispán szavára Leválik.
– Csókolom a kezét nagyságos uram, én a telkem nyolczvan forintért nem adhatom.
– Hát mennyiért?
– Gézenguz, igy akarod te csalni a többi felebarátodat?
– Csókolom a kezét, nem én akarom igy, hanem a feleségem.
– Majd meggondolom. Most takarodjál innen, holnap ilyenkor itt légy.
Ott volt az asztalos pontosan. Bakony ura pattogva szól:
– No, megadom, a mit kérsz. Menjetek a jegyzőhöz, csináljátok meg a levelet.
– Csókolom a kezét nagyságos uram, most már százhatvan forintért se adhatom a telket. Háromszázhusz forint az ára.
Bakony ura nem szól hozzá, hanem az ispánhoz fordul.
– Dobd ki ezt az enyves szagu gazembert, csak arra ügyelj, hogy keze-lába ne törjék.
Az ispán ugy kidobta Leválikot, hogy lába se érte a földet.
Két hétig csöndesség volt. De már hiába, a telket meg kellett venni. Világ csufjára ott nem maradhat az a rongyos viskó. Azt csak nem türheti az uraság, hogy a falu népe kinevesse. A többi telekről már a romokat eltisztogatták, a földet elegyengették, most már csak maga éktelenkedett ott az asztalos.
Megint magához hivatta Bakony ura.
– No Leválik, akaszszanak föl a neved napján, megadom a pénzed, de most már pisszenést se halljak.
Hajh-hajh, nem ért ez a beszéd semmit. Az alatt a két hét alatt száz emberrel beszélt az asztalos, tiz ügyvéddel tanácskozott, szakszervezetektől szerzett tudományt s megtudta azt, hogy Bakony ura őt az ő beleegyezése nélkül a telekből ki nem turhatja se szép szóval, se más módon. Teljes önérzettel azt felelte:
– Pedig volna még szavam, nagyságos uram. A teleknek ára most már hatszáznegyven forint!
Erre a szóra nem az ispán dobta ki Leválikot, hanem maga Bakony ura. Indulatba jött, erős ember volt, nyakon ragadta az asztalost s ugy kiröpitette az ajtón, hogy hatot is bukfenczezett, mire leért a földszintre.
Hatszáznegyven forint!
Ezen a pénzen akkor Nagy-Kesziben a telkesgazda házát meg lehetett venni a hozzávaló negyedtelek külső birtokkal együtt. Hiszen ha ezt megadná Bakony ura, csuffá lenne az egész vármegyében. Hogy rongyos falusi asztalos igy kitudott fogni ő rajta!
Nem is a pénz volt fölháborodásának oka. Milliói voltak s gyakran csak ugy szórta a pénzt. Hanem hát hova sülyedt az úri becsület? Maga az asztalos is, apja, öregapja is csak zsöllérje volt egykor neki s most ugy beszél vele, mintha csak együtt őriztek volna csürhét. Nem türi ő ezt.
De eljött az ősz, a szüret ideje. Badacsonyba kellett mennie. Azt mondja ispánjának:
– Egy-két hétig oda leszek. Mire megjövök, Leválik telke rendben legyen. Okvetlen megcsináld, a hogy tudod.
De az ispán nem tudta megcsinálni. Ő neki már ezerkétszáz és negyven forintért akarta az asztalos a telket eladni s ha ezt megigéri, megint följebb viszi az árt, föl a csillagos egekig. Látszik, a zsöllér csak csufolódik Bakony urával. Sőt épiteni is kezdi a leégett házat, néhány födélfát már föl is huzott a szelemenre s a sárgerendára.
Hetek mulva jön haza a szüretről Bakony ura. A mint négylovas kocsija befordul a régi zsöllérsorra, nyomban szemébe ötlik az asztalos háza. Ime födélfa is van már rajta. Az ispán hát nem hozta rendbe a dolgot.
Rettenetes haragra gerjed. Megállitja a kocsiját. Odakiáltja magához béreseit.
– Minden ember hagyjon abba minden munkát. Minden ember siessen rögtön az asztalos házához, pusztitsátok el rögtön azt a házat, egyengessétek el a földjét, délután öt órára föl is legyen szántva, be is legyen sóval a helye vetve, be is legyen boronálva.
Mintha csak ezt a parancsot várták volna az emberek. Nosza fegyverre, ásóra, kapára, fejszére, kalapácsra, vasvillára minden tagjabiró ember! Pusztitsátok el azt a buta asztalost. Nagy mulatság lesz az. Ilyen nem volt régóta a faluban, de még a vidéken se.
Azonban Leválik uram se esett a feje lágyára. A mint a nagy hajszából látta, mi fenyegeti, menten fordult az öregbiróhoz segitségért. De az öregbiró úr bölcs férfiu. A mint meghallotta az esetet s megértette, hogy igy vagy amugy Bakony urának haragját vonhatja magára: nyomban annyi dolga akadt a szőlőben, hogy haladék nélkül oda kellett kimennie, három napig haza se tért a faluba. Igy járt az asztalos a törvénybiróval, a szolgabiróval, a jegyzővel s a pappal is. Bakony ura ellen nem talált se égi, se földi segitséget.
No hát segits magadon, az isten is azután majd csak megsegit. Futott haza az asztalos, fölfegyverkezett istenesen, gyalut, fürészt, vésőt, kalapácsot magára öltött, odaállt omladozó háza ajtajába, ott várta a béresek sáskahadát. Ő volt igazságában, őt védi a törvény, minden bérest legyalul, kettéfürészel, kivés, leszegez, a ki ártó kezét fölemeli az ő háza ellen.
Hiába volt. A végzet másként akarta.
A béresek sokan voltak. Gyaluját a hátához verték, fürészét összetörték, vésőjét, kalapácsát kidobálták, szétszedték még gyalupadját is, magát az utczára dobták ki, minden gönczét, czókját-mókját utána hajigálták s azonfelül még nagyokat is röhögtek balesetén. Délután öt órakor nem volt már a háznak nyoma se, földje elegyengetve, megszántva szépen, bevetve sóval, lesimitva fogassal és kökényfaboronával.
A hogy Bakony ura parancsolta.
Az eset csodájára odaszüremkedett lassanként az egész falu népe, de nem mert pisszenni se. Hiába sirt, jajgatott, panaszkodott Leválik uram.
De nem is panaszkodott többé, a mint a nap leszállt, hanem nyakába vette az országutat s loholt be Komáromba. Ott a nemes vármegye, a királyi törvényszék, a királyi ügyész, a királyi vizsgálóbiró, ott a sok ügyvéd és biróság, ott majd lesz segitség. Másnap délre már egész Komárom tudta, mily rettenetes eset történt tegnap Nagy-Kesziben.
Az igaz, hogy rettenetes. Hanem azért meg kell gondolnunk, mit csináljunk. Bakony ura még se jött-ment, szedett-vedett ember. Több uradalma, sok milliója, több izben képviselő, testi-lelki barátja a hatalmas miniszterelnök, Kossuthnak rokona, a Kossuth gyerekeknek egykor menedéke, a király is vendége volt egykor, a mikor először utazta be Magyarországot, ő röpitette ezüstös kocsiján, négy sárkánylován Csallóköz utjain, maga volt a kocsisa. Akármit csinált azzal a boldogtalan Leválik asztalossal, ő vele csak ugy rendesen, más ember módjára elbánni sehogy se lehet. Hiába tennénk akármi kisérletet, utóbb is ő kerül felül, boszut is állhat, pokolba kergethet minden biróságot, hatóságot.
De hát a törvény mégis csak törvény. Az asztalos talált ügyvédet. Most már nem emlékszem, Gerencze volt-e az ügyvéd neve vagy Lilienthal, de ez ugy se fontos dolog. Az ügyvéd kellő meghatalmazással ellátva, beadta a birósághoz a bűnvádi keresetet.
Meg volt az a kereset csinálva jól. Rablás, erőszak, idegen vagyon rongálása, hatalmasul való gonosz foglalás, könnyü testi sértés, sulyos testi sértés, tizenháromféle testi sértés, a büntető-törvény ötven szakaszát sértette meg rutul. Kér az ügyvéd példás elégtételt, kéri a megsértett közrend és közigazság helyreállitását, a vádlottnak vasbaverését, elfogatását, fegyházra itéltetését, minden uradalmának elkobzását. Azonkivül meg kell itélni a panaszos félnek házát, munkamulasztását, fájdalomdiját, orvosi és gyógyszerköltségeit, ügyvédi és peres költségeit. Fel kell épiteni elpusztitott házát; kutyája, macskája világgá futott, csibéit, réczéit eltiporták, mindez tetemes kár. Hát a műhely, hát a gyalupad, a szerszámok, a sok ajtó és ablakkeret! Összesen százezer forint!
Számitani hát tudott az asztalos, meg az ügyvédje. Igy szokott lenni. A madarat, ha tőrbe kerül, meg kell koppasztani. Bakony ura elég tollas.
Egyszer csak betoppan hozzám Bakony ura. Hatalmas termete, fekete Kossuth-kalapja; kuszált haja, bajusza, szakálla, feszes fekete magyar ruhája, huszár csizmája, vastag sétabotja – valósággal ő és senki más. Valami irást tart egyik kezében.
– Nézd csak pajtás, micsoda irás ez? Mit látsz ki belőle? Azt-e, a mit én?
Nézem az irást. Hivatalos alak, száma is van, pöcsétje is, kesze-kusza aláirása is, a mit senki se tud elolvasni. A komáromi királyi törvényszék vizsgálóbirájának idéző levele, a melyben Patkós-Teszéri Zámory Kálmán nagykeszi lakost mint terheltet ez és ez napra s ez és ez órára maga elé idézi s keményen meghagyja neki, késedelem nélkül megjelenjék, mert különben elővezetteti. A vád ellene százféle büntett és vétség, a miért valamikor kerékbe törték, fölnégyelték az embert.
Látja, a mint nézem az irását.
– Jól megnézd ám pajtás előlről, hátulról.
Még egyszer jól megnézem az irást.
– Bizony ez barátom idéző végzés, a vizsgálóbiró ismeretes ostoba nyelvén. De ők se igen tehetnek róla. Ez ma már a hivatalos irka-firkák módja. Hogy jutottál hozzá?
– Az ispánom küldte, Kesziben nyomták a kezébe. S azt kérdem most már tőled, csakugyan megbolondult ez a világ?
– Mit akarsz e kérdéssel?
– Mit-e? Elgondolhatod. Hogy rongyos vizsgálóbiró én hozzám ilyen levelet intézzen, hogy én ő előtte az ő piszkos hivatalos odujában megjelenjek, hogy ő én hozzám kérdéseket intézhessen s engem bekisértethessen: ez már, pajtás, csakugyan a világ vége. Megbolondult itt már mindenki.
– Hát nem akarsz hozzáfáradni?
– Sehogyse. Ha dolga van velem, jöjjön hozzám uri lakásomba akár itt Budapesten, akár Nagy-Kesziben, akár a Bakonyban. Ha vendégként jön: szivesen látom s akkor pipaszó mellett elintézhetjük a dolgát. De én hozzá ilyen idézésre nem megyek. Itt hagyom nálad az irást, adok meghatalmazást, végezz vele, a hogy tudsz.
Kitört belőlem a nevetés. Az elintézésnek csakugyan könnyü ez a módja.
Menni akart.
– No ne siess még. Miféle dolgod lehet neked annál a büntető biróságnál?
– El se tudom gondolni. Talán az a Leválik asztalos adott be valami nyöszörgő panaszt ellenem.
– Mit csináltál vele?
– Semmit, szót se érdemel. Tudod, a háza utamban állt, ott volt az orrom előtt; – megakartam tőle venni, már kétszeres árt is ajánlottam neki, de sehogy se adta. Hát bizony én kidobattam onnan, a telkét elvettem tőle, még hetvenkedett is kissé, hát természetes, hogy az embereim jól megagyalták. Rászolgált a gazember. Ez az egész!
Ez az egész? De már ezen nevettünk mind a ketten. Azt mondtam neki:
– No öregem, csakugyan kutyabaj. Attól féltem már, valami semmiség miatt ütötted össze a tengelyt a törvénynyel. Ott bizony nem találtunk volna pártfogót. De a mit cselekedtél, az csakugyan nagy eset. A Corpus Juris ezt actus majoris potentiae-nek nevezné. Ha valaki nemes emberen követte el: fejét és jószágát vesztette miatta. De a mai törvény is keményen fogja, ha nem nemes ember is az a Leválik asztalos. Rettentő eset ez. Éppen azért légy csak nyugodt barátom. A hajad szála se görbül meg.
Csakugyan igy gondoltam.
Ha az ügyből rendes büntető per lesz: akkor a sulyos itéletet kikerülni nem lehet, Bakony urát pedig sulyos itélet alá vonni elképzelhetetlen. Tehát büntető pert csinálni a dologból nem szabad. Sőt még azt se szabad, hogy Bakony urát a vizsgálóbiró kihallgassa.
Kocsira ültem s nyargaltam Komáromba, Nagy-Keszire, saját szememmel és saját fülemmel győződni meg, mi történt hát valósággal? Hiszen Bakony urának mintha sejtelme se lett volna az ügy komolyságáról.
Bizony semmi vigasztaló se volt tapasztalataimban.
Az eset ugy történt, a hogy elbeszéltem.
A királyi ügyész és a vizsgálóbiró kegyetlen elszántságra készültek. Meg kell törni a gőgös nagy urat. Nem élünk már a középkorban. A szegény ember se rongy és szemét, a melyen büntetlenül tipródhassunk. Van már joga, törvénye és igazsága a szegénynek is. Az igazság a birodalmak szegletköve.
Szentül igaz ez mind. De azért nagy sietve fölkerestem a királyi főügyészt. Tanácskozni vele s tanácsát kérni.
A főügyész Kozma Sándor volt. Benső jó barátom, forró rokonszenv kapcsolt hozzá. A régi remek táblabirák közül való ember. Örökre elmult korszak utolsó hirmondója. Nagy eszmék és szent érzések közt nőtt fel ifjusága. Petőfi, Kerkapoly, Jókai voltak valamikor versenyző társai. Tökéletes magyar volt minden erényünkkel és minden gyöngeségünkkel. Szabad lelke, nemes szelleme, lángoló emberszeretete. Ő még tudott busulni és lelkesülni magyar mivoltának gondolatán.
Elmondtam neki az esetet apróra. Nagyon meghatotta. Ő nem vajdának csufolt engem, hanem prófétának.
– No próféta jó ügyben jársz, segitlek, ha tudlak. A törvényt ugyan gyalázatosan összesértegetjük, de ebben az esetben van mentségünk. Megyek azonnal a kormány elnökéhez. Ő is nagy és jó barátja Zámorynak. Mondd meg neki: ne aggódjék. Micsoda? Zámoryt elitélni? Hiszen nemzeti kincsünk ő. A középkor utolsó igaz magyarja, a kinek feje fölött hiába zugott el az utolsó háromszáz esztendő. Én is jól ismerem, nekem is barátom, valósággal Bakony ura. Nyers, vad ember, de ő még ott volt azok közt a hadnagyok közt, a kikkel Árpád apánk ezt a földet elfoglalta. Sohase foglalta volna el, ha ilyen bajtársai nem lettek volna. Igaz, hogy sulyos vétket követett el, de haragja nemes volt. Ha eleven mammutot találnánk most, a tizezer év előtti kor utolsó remekét, az erdők és mezők királyát lombos fürtjeivel, földrengető lépésével, vajjon elpusztitanók-e azért, mert egy-két bitang tinót, kósza bikát elgázolt? Nem táplálnók-e szorgalmasan, nem szeretnők-e figyelmesen, hogy mennél tovább éljen az, a ki dicsőségünk, a ki fajából az utolsó, s a ki után többé nem lesz a világon hozzá hasonlatos?
Igy beszélt Kozma Sándor.
– Eredj csak próféta, végezd a mi szükséges végezni való, a mi tőlünk függ, majd én elvégezem.
Tisza Kálmán volt a kormány elnöke. Hatalmas ur. Egyetértett ő is a főügyészszel. Komáromban rögtön megszelidültek a vélemények a mint ezt megtudták. A közvádló nem pattogott többé, az ügyvéd nem dicsekedett, a vizsgálóbiró bizonytalan időre elhalasztotta a határidőket, hogy legyen időnk intézkedni.
Lett is.
A kormány körében nagy tanácskozások folytak: miként meneküljön Bakony ura? Sok biztos megoldás mutatkozott. Az egyik az: az ispán magára vesz mindent. Szereti uraságát s jó pénzért mindenre kész. Lesz száz tanuja. Ott vannak a cselédek.
Bakony ura azt mondta:
– Nem fogadom el. Én tettem, a mit tettem, ártatlan embernek haja szála se görbüljön meg miattam.
A másik megoldás is egyszerü volt. Bakony urát ujra és hamarosan képviselőnek választják, ügye a mentelmi bizottság elé kerül, ez a bizottság elszuszog az ügygyel évekig, azalatt éhezik az asztalos is, ügyvédje is s néhány forinttal hazafutnak édes anyjuk mellé, még ők dicsekszenek szerencséjükkel.
Ez se kellett Bakony urának.
– Nem mesterkedem, nem menekülök. Más módot keressetek.
Volt más mód is. Kimegy Svájczba. Máskor is töltött már hosszu időket külföldön. A manó se keresi ott. Se ott, se másutt. Az éhség igy is agyon gyötri az asztalost és embereit s azalatt az ispán rendbehoz mindent.
Ezt se fogadta el.
– Én hazámat, szülőföldemet el nem hagyom.
A tanácskozásban pihenőt tartottunk. Idő multán azt kérdem tőle:
– Nincs neked házi zsidód?
– Hogyne volna, ott a Jakli.
– Mi az a Jakli?
– Bakonyban ő hordja el a dögbőröket. Jókedvü ficzkó, mindig nevet. Van annak esze!
Nohát gyere Jakli.
Berendeljük Budapestre. Közöljük vele az ügyet.
– No most mit csinálsz Jakli?
– Megyek Komáromba, a nagyságos ur ád a kezemre a telekért háromszázhusz forintot. Ennyit igért érte Aztán ád a kezemre az asztalos kára fejében kétszáz forintot, az ügyvéd számára pedig ezer forintot, a többi az én dolgom.
Két nap alatt elintézett mindent, az asztalos és ügyvédje letett, visszavont, megmásitott, eltagadott mindent s a biróság megszüntette az egész ügyet.
Harmadnap ott volt az asztalos Bakony uránál megköszönni a szivességet s bocsánatot kérni a történtekért.
– Szamár vagy fiam, ha eszeden jártál volna: az az ezer forint is a tied, a melyet az ügyvéded kapott.
Az asztalos sóbálványnyá változott.
– Ezer forintot kapott?
– Annyit.
– Pedig én tőlem is kicsikart száz forintot. Azt mondta, örüljek, ha engem nem csuknak be. Hajh, hajh, megölöm azt az ügyvédet!
Elrohant s azóta folyton kereste gyalujával az ügyvédet, hogy legalább egyik kezét, lábát legyalulja.
Igy állt boszut Bakony ura. Nagy kaczagás lett a rettenetes pörnek eredménye.