MEGAKAD A VÁRMEGYE.
I.
(A Bohor Yontob Szaláma nemzetség és az Eliáhu Ghebáli nemzetség rokonsága. – Jusszuf elveszi feleségül Szenórát. – Hogy lett magyarrá az arab zsidó Szaláma? – Jusszuf testvére Mussza, vagyis Ramira Bohor Yontob ben Szaláma meghal Damaskusban. – Jusszuf annak özvegyét, a szép Gamilát is elveszi feleségül. – Ezt utóbb megtudja Szenóra. – Nagy felfordulás támad a két feleséges állapotból. – Szép sorjában elmondja ezt e fejezet.)
Szent igaz: a vármegye mindentudó. Kivált ha a vármegyének olyan főfiskusa van, mint tekintetes Karakó-szörcsöki Szörcsöky Ábrahám ur, a ki a Corpus Jurison és a Tripartitumon és a Decisiokon kivül a Szent Atyák irásait is tökéletesen ismeri, a Bibliát könyv nélkül tudja, héberül és arabul ugy beszél, mint a kerepelő s még a koptok nyelvét is beszélné, ha volna kopt a világon, a kivel beszélhetne.
De mindenható is, a mióta tekintetes Szalóky Ferencz de Eadem úr az alispánja. Nem fél az senkitől, rendithetlenül osztja az igazságot s végrehajtja az itéletet még a püspökön, még a nádorispánon is.
Hanem azért egyszer mégis megakadt a nemes vármegye. Olyan ügy került a kezébe, olyan ügyet kellett volna elintéznie, a melyhez nem volt elég se a tudománya, se a karhatalma.
Ezt az ügyet beszélem el. Epüljenek rajta a jogászok és törvénytudók. Van-e köztük, a ki bölcsebb volna, mint egykor a nemes vármegye?
Élt Alexandriában, Egyiptomnak hires tengerparti városában egykor két kereskedő. Az egyiknek a neve volt Bohor Yontob Szaláma. A másiknak a neve volt Eliáhu Ghebáli. Mind a kettő becsületes buzgó zsidó ember.
Bohor Yontob Szalámának volt egy szép leánya s egy derék termetes fia. A leánynak a neve volt Rákhel, a fiué Jusszuf.
A leányt feleségül vette Eliáhu Ghebáli. Ebből a házasságból is született egy szép leány: Szenóra Ghebáli. Ezt a szép leányt meg elvette feleségül Szaláma fia Jusszuf.
Csak nevezzük ugy: Jusszuf.
Igazi neve ugyan Jusszuf Bohor Yontob ben Szaláma. Igy is van az alexandriai főrabbi jegyzőkönyvébe bevezetve. Ez előtt a főrabbi előtt történt a házassági egybekelés. De ezeket a teketóriás napkeleti neveket mégis csak tegyük félre, mert különben soha se értjük meg a dolgot s a sokféle névben utóbb ugy összezavarodunk, hogy lassanként azt se tudjuk, melyik a fiu, melyik a leány.
Tehát az egyik apa legyen Szaláma, a másik legyen Ghebáli.
Szaláma fia legyen Jusszuf. Ghebáli leánya Szenóra. Rákhelt hagyjuk meg a maga nevén, a többi nevet pedig felejtsük el egyelőre.
Most jöjjünk tisztába a rokonsággal, a mi e két házasságból előállott.
Szaláma ipa volt Ghebálinak, Ghebáli pedig veje volt Szalámának.
Jusszuf fia volt Szalámának, veje volt Ghebálinak. De most már Jusszuf és Szenóra házassága után Szaláma nemcsak ipa volt Ghebálinak, hanem násza is, valamint Ghebáli is nemcsak veje, hanem szintugy násza is volt Szalámának.
Még furcsább lett az állapot a fiatalok között. Jusszuf például a feleségének nemcsak férje, hanem nagybátyja is. Szenóra nemcsak felesége volt férjének, hanem unokahuga is. Ez még nem volna nagy baj. Nálunk is előfordul ilyen eset akárhány. Hanem már Rákhel odajutott, hogy ő Szenórának anyja is, napa is, Jusszuf pedig Rákhelnek testvére is, veje is, Rákhel pedig saját édes testvéröccsének egyuttal anyósa is. Igy van Ghebáli is, a ki már most a saját édes leányának, Szenórának, apósa is, minthogy leányának férje az ő valóságos törvényes veje.
Ezt a csigabiga rokonságot még tovább is lehetne folytatni, de hagyjuk ezt Szörcsöky Ábrahám főfiskus úrra, a kinek lesz ehhez még a nemes vármegyén sok kemény mondanivalója.
De hát hogy jut ehez a főfiskus úr és a nemes vármegye? Hiszen Alexandria nem is a mi világrészünkben fekszik, hanem Afrikában s nem is a mi országunk, hanem Törökország? Mióta lett úrrá a nemes vármegye Törökország és Afrika fölött?
Várjunk csak sorára.
Az eset akkor történt, a mikor még Viktória asszonynak, Nagy-Britannia és Irland királyának s India császárjának szörnyeteg pánczélos hajói nem vetettek horgonyt a Nilus torkolatánál, nem ágyuzták agyon Alexandriát s vörös kabátos katonák nem foglalták el Egyiptomot és a Nilus völgyét föl egészen a sivatagokig, a szudáni országokig. Akkor még a török szultán ő felsége volt annak a világnak uralkodó fejedelme, akár fogadtak neki szót alattvalói, akár se.
Történt pedig egykor, nagyon régen, hogy az európai keresztyén császárok, királyok, potentátok szerződésre léptek a szultánnal, ő felségével, hogy az európai, ázsiai és afrikai országaiban lakozó emberek fölött, ha azok európai potentátok alattvalói, ne a török biróságok lássanak törvényt, hanem minden ország polgára fölött saját országának birósága hozzon itéletet. Ne a kádi legyen az ura, hanem a szolgabiró, ha az az egyiptomi lakos véletlenül magyar ember.
Ez bizony bölcs szerződés volt, hanem hát mi lett ennek a vége?
A vége az lett, hogy a hány arab, zsidó, görög, talián vagy egyéb Krisztushitü vagy Mózeshitü csavargó oda jutott a kegyelmes szultán birodalmába s volt oka félni a biróságoktól: valamennyi idegen, keresztyén ország polgárának vallotta magát. Nem kellett hozzá egyéb, csak annak az országnak valamely községbirájától egy bizonyitvány, a mit az kiadott egy-két huszasért vagy egy Mária Terézia-tallérért. A konzul ráütötte a hitelesitő pöcsétet két aranyért s készen volt például a magyar ember, ha soha nem látott is magyart s ha ezer év óta lakott is a nilusi zuhatagoknál.
Már most tudni kell, hogy Eliáhu Ghebáli arab volt. Az öregapja is arab volt. De az öregapja, hogy a török kádi valahogy rajt ne üthessen, váltott magának franczia polgárságot. Lett hát belőle arab nemzetség, török alattvaló, franczia polgár.
Ugyanigy cselekedett Bohor Yontob Szaláma öregapja is. Csakhogy ő nem franczia, hanem magyar polgárságot váltott. Meglehet ugyan, hogy Szaláma valamikor Salamon volt, Yontob Gottlób volt, Bohor Bauer volt s ily módon Bauer Gottlób Salamon tökéletes magyar név volt, de az is meglehet, hogy a dolog épen nem igy volt. Csak az a bizonyos, hogy az öreg Szaláma valami ügynök utján kikeresett a Bakonyban, Veszprém vármegyében egy tót falut, Sur a falu neve, több tót falu nincs is ott, s a suri öregbirótól és nótáriustól megszerzett egy honossági bizonyitványt, aláirta még az urasági ispán is, talán a suri tót pap is. Ettől kezdve minden török kádi tudta Alexandriától Kairóig és Filé-szigetéig a Nilus mentén, hogy a Bohor Yontob Szaláma nemzetség héber ugyan, török alattvaló is, de azért mégis magyar nemzetség.
Azaz, hogy akkor tudta ezt meg a török kádi, a mikor erre Szalámának szüksége lett.
Pedig lett.
Az öreg Szaláma, Ghebáli apósa, se volt valami jámbor életü jó ember. Ravasz is volt, erőszakos is volt, nem is szerették, nem is volt épen jó hire, sokat marakodott a szomszédokkal is, sok rövidséget okozott azoknak, a kik vele valamikor kötést csináltak, de azért olyan ember, mint ő, más is volt Alexandriában elég. Jómódu volt, sok pénze volt, hát csak eltürték a nagy városban.
Hanem a fia, a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma, a szép Szenóra Ghebáli férje, az már igazán rossz ember volt.
Kapott ugyanis feleségével huszezer franknyi hozományt. Volt az arany egy tele zacskóval. Ő is kötelezett a feleségének huszonháromezer és száz frank ellenhozományt, a mit mi magyarok móringnak nevezünk. Minderről az alexandriai főrabbi szép irást készitett. Volt az irás egy tenyérnyi, bele került öt aranyba.
Az uj házasok Alexandria mellett Okella El-Leimun nevü faluban vagy külvárosban telepedtek le, ott nyitottak üzletet, ott éltek boldogul négy esztendeig, született is a négy esztendő alatt három gyermekük. Egy fiu és két leányka. A fiu meghalt, a két leányka megmaradt. Boldogságuk egén a kis csecsemő halálán kivül egyetlen felhő sem mutatkozott. Mindenki boldognak tartotta a házasságot. Még a szomszédok is. Maszszaud, Boabó, Hénina asszony, Abu Szakker özvegye, Izakkó Hasszán, Manté asszony voltak a szomszédok. Nem győzték eléggé dicsérni Jusszufot és Szenórát s magasztalni boldogságukat.
Hajh, de a mostoha sors ugy akarta, hogy ez a boldogság csak négy esztendeig tartson. Pedig a férj oly erős volt, mint a himteve, az asszony pedig oly szép, mint a hajnali csillag. S jól ment az üzlet is. De hát féregnek kellett támadni a szép almában.
Volt az öreg Szalámának másik fia is, a kinek a neve volt Mussza Bohor Yontob Ben Szaláma. Ez a fia átköltözött Afrikából Ázsiába és Damaskusban ütött tanyát. Ott meg is házasodott; feleségül vett egy nagyon szép leányt s élt boldogul.
Élt, a mig élt. Nagyon rövid ideig élt. Valami kigyó vagy skorpió, vagy valami utálatos féreg megcsipte s ebbe belehalt. Ott maradt a gyönyörü feleség özvegyen és gyerek nélkül. Nem volt ugyan a menyecske meddő, de a rövid házasélet alatt gyerek csakugyan nem született.
A bánatos özvegy hirt adott ipának a szomoru halálesetről. Damaskus ugyan jó messze van Okella El-Leimuntól és Alexandriától, de azért valakinek a családból mégis el kell utaznia. Vagyoni, örökségi kérdések támadhatnak. Nem lehet egészen az özvegyre hagyni a dolgot.
De ki mehetne már el Damaskusba, ha nem Jusszuf?
Nohát menjen el Jusszuf.
El is ment, oda is ért, el is töltött ott néhány hónapot.
Vajjon mit csinálhatott annyi ideig Damaskusban? Holott otthon, Okellában, szép feleség és két szép kis gyermek naponta esengve várta.
Sohase mondta azt meg Jusszuf, mit csinált ő Damaskusban. De azért utóbb mégis minden kitudódott.
Az özvegy nagyon fiatal volt és nagyon szép. Jusszuf mikor meglátta, nem is akart hinni szemeinek.
Hosszas kérdezősködés után akadt rá a nagy városban. A minek az volt az oka, hogy testvérét nem Mussza Ben Szaláma, hanem Ramira Ben Szaláma néven ismerték a damaskusiak.
De végre rátalált. A szép özvegy még a gyászházban lakott. Maga nyitott ajtót a jövevénynek. Jusszuf csak jövevény volt előtte. Addig nem ismerték egymást.
– Isten áldása legyen e házon. Én Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma vagyok Egyiptomból, Okella El-Leimunból, keresem az én testvér atyámfiának szerencsétlen özvegyét.
A szép asszony szomoruan felelt:
– Én Gamila Baruch vagyok, Ramira Ben Szaláma szomoru özvegye. Lépj be hajlékomba.
Jusszuf belépett és ott is maradt.
Erős, fiatal férfi, koromfekete bajusszal és szakállal, szemei mély tűzzel világoltak.
Az asszony is szép, élettel, ifjusággal teljes, csillagos szemein és piros ajkain alig látszik a vigasztalan özvegység. Pedig mégis rászorult a gyöngéd vigasztalásra.
Január végén volt az idő. Jusszuf ott töltötte a február hónapot. Márczius 21-én házasságra lépett Gamilával. A vigasztalás tökéletessé vált.
De hát hogy lehetett ez?
Hiszen Jusszufnak most már két felesége lett. Az egyik ott busul érte Okellában, a másikkal itt éli világát Damaskusban. Igaz, hogy amaz Afrika, emez pedig Ázsia, de mégis csak két feleség az. Az pedig nagy bűn isten előtt, ember előtt. Mit szól majd ehhez a törvény?
Vajjon megmondta-e Gamilának, hogy otthon már feleség és két kis gyerek várja? Vajjon Gamila elfogadta volna-e őt hites társának, ha ezt biztosan tudja?
Mindez hiábavaló kérdés most már. Hiszen a házassági egybekelés megtörtént.
De még hogy történt! Nagyobb törvényességgel és fényesebb, áhitatosabb ünneppel egybekelés még soha se történt.
Jusszuf és Gamila együtt odajárult a vénekhez. Ott ültek a vének a zsinagóga előcsarnokában. Mind ott voltak, a kiknek legnagyobb hirük, tekintélyük és szakálluk volt. Meg is nevezhetjük őket. Lassziado Eliáhu, Salamo Juda, Hamo Salamo – valóságos szent emberek. Még rabbi is volt köztük kettő, ugymint Toleduo Jakab és Haim Assalim. Bölcs, tudós, szentéletü férfiak. És ott voltak még a vének ezeken kivül heten.
Jusszuf és Gamila előadták esetüket és szándékukat. Meghalt Mussza Ben Szaláma, a bánatos özvegy férje. El is temették tisztességesen, ott nyugszik immár Ábrahám kebelében. Magzat nem származott, nincs hát a ki fentartsa a megboldogultnak a nevét, Izrael nemzetségét. De ime Jusszuf, az elhalt férjnek testvér atyafia eljött messze földről, Egyiptom földjéről, hogy az ő ángyát megvigasztalja s meghalt testvér atyafiának magot támasszon. Ők hát házasságra akarnak lépni. Mit szólnak hozzá a vének?
A vének örvendetes szivvel hallgatták a férfi és asszony egyetértő kivánságát. Ime, nem gyöngült még az igaz hit; ime, ezek is buzgón megtartják a törvényt. Megnézték Gamila papucsait. Kicsiny és szép lábai voltak Gamilának. A papucsok sárga, finom szattyánbőrből. Erős férfinak nincs oka attól félni, ha gyönge női kéz ily papucscsal pofon üti. Tehát Jusszufot nem a félelem hajtja erre a házasságra. Hanem Mózes törvényének tisztelete. Istenes cselekedet.
Másnap, márczius 21-én, volt a templomi esküvő. Valami szent rabbi halálának is emlékünnepe volt e napon, zsufolásig megtelt tehát áhitatos hivekkel a nagy damaskusi zsinagóga. Ezer meg ezer ember tehet arról tanubizonyságot, hogy a bölcs és szent életü rabbi, Toleduo Jakab, törvényesen isten színe előtt adta össze az ifju házasokat. Ugyancsak ő hitelesitette a házassági szerződést is.
De hát épen igy esett Jusszuf a két feleségüség sulyos bűnébe. A törvénynek ennélfogva fejére kell szállani!
Dehogy kell. Hiábavaló beszéd ez! Hiszen napkeleten vagyunk, Ázsiában, a fölséges török szultán mérhetetlen birodalmában, a hol Allah a mindenható s Mohamed az ő prófétája; Allah pedig elnézi s Mohamed egyenesen megengedi a többnejüséget, a fölséges török szultán pedig meg nem türné, hogy e miatt valakinek a hajaszála is meggörbüljön.
Nem is aggódott e miatt Jusszuf pillanatig se. Hiszen Mózes parancsolja ily esetben a szent házasságot, ha mindjárt két vagy három feleség támad is ily módon egy időben egyszerre. Mi lehetne hát az ő bűne?
De sőt nem is maradt Damaskusban, hanem uj feleségét hazavitte Egyiptomba, fogadott neki külön lakást, rendezett be számára külön háztartást s élt vele boldogan.
Szenórával is boldogan élt. Annak ugyan nem szólt semmit, hogy másik felesége is van. El-elmaradt ugyan a háztól gyakran napokon, éjszakákon át, hanem hát nagy a világ, kereskedő embernek sok dolga, sok utazása van. Jó ideig egyik asszony se vett észre semmi gyanusat.
De hát igy nem tarthatott örökké. Mindenkinek vannak irigyei, ellenségei, rossz emberei. Egyszer csak valaki besugta Szenórának az állapotot.
Szenóra hű asszony volt, derék asszony és jó anya volt. És bizony még nagyon szép asszony. Szempillantásig se türte férje kétnejüségét. Rögtön szaladt édes apjához, Ghebálihoz s követelte, legyen igazság! Jusszuf kergesse el a másik asszonyt, éljen hüségesen igaz feleségével, mert ha ezt nem cselekszi, ő elválik s boszut áll, ha ég-föld összedül is.
Hogy pedig senki ez iránt kétségbe ne legyen: fogta gyerekeit, nagy kendőbe bekötözgette s ugy otthagyta férje házát, mint Szent Pál az oláhokat. Magával vitte gyermekeit s öreg mosónéját s haza költözött édes apja, édes anyja házához. Egy órát sem töltött bűnös férjével egy födél alatt.
Azonban férje is közeli rokona volt, hiszen édes anyjának édes testvére volt, neki meg első izigleni nagybátyja. A családi érdek hát azt parancsolta volna, hogy simán intézzék el a veszedelmet, mert különben baj hárul nemcsak férjére s a kis gyerekekre, hanem ipára, napára, édes apjára, édes anyjára.
A szülők el is követtek mindent, hogy a megsértett asszonyt, Szenórát csillapitsák.
Semmi se használt. Szenóra nem engedett.
– Az én életem az uramé, nem osztom meg senkivel. Az uram élete is az enyém legyen, ő se ossza meg senkivel. El kell válnunk.
Hanem hát Jusszuf rossz ember volt. Olyan rossz, mint édes apja, Szaláma. Tervet csináltak, cselt szőttek, borzasztót.
Ha válás lesz: vissza kell adni a hozományt, azonkivül el kell tartani Szenórát és a gyerekeket. Ebbe belepusztul a Szaláma-család. Pedig még Gamilát is el kell tartani, hiszen ő is csak feleség. Ugy kell hát a dolgokat intézni, hogy válás is legyen, a hozományt is megmentsék, Szenórát se kelljen tartani. Ő legyen vétkes. Ő legyen a válás oka.
Hogy lehet ez?
Lehet. Arra való a törvény, az ügyvéd, a biró és a ravaszság.
Jusszuf visszament Szenórához. Kért, könyörgött, rimánkodott. Istenre és mindenre esküdött, hogy Gamilát elkergeti s Szenórának hű férje lesz halálig és örökkévalóságig. Egyszer vétett Szenóra ellen, ha Szenóra jó asszony és jó anya: egyszer megbocsát.
Szenóra megbocsátott.
Hiába beszélt most már neki apja, anyja: megbocsátott. Mégis szerette férjét, szerette gyerekeit, megakarta magát és gyerekeit menteni a világ nyelvétől. Megbocsátott. Pedig nagyon szép asszony volt, körül is rajongták, szerencsésen mehetett volna férjhez ujra, mégis megbocsátott.
Hat napig tartott a boldogság. Igazi boldogság. Legalább a szegény asszony azt hitte. A hetedik napon ott hagyta Jusszuf a faképnél, végkép odaköltözött Gamilához. Szenórának azt se mondta: beföllegzett. Sőt most már dicsekedett Gamilával fűnek-fának s nyilvánosan őt vallotta igaz feleségének.
Mi volt ez? Miért tette ezt?
A hozományért.
Szenóra most már végleg határozott. Most már el akart válni minden áron. Most már bocsánatról szó se lehet.
De most az öreg Szaláma kezdett ravaszkodni. Oda ment Ghebálihoz s egyezséget ajánlott. Ám legyen meg az elválás. Visszaadja a hozományt, de Szenóra mondjon le az ellenhozományról. Ő elmegy Jusszuffal a rabbihoz s kiállittatja a válólevelet. Boldoguljon Szenóra, a hogy tud.
Ghebáli és Rákhel és Szenóra rámentek a lépre. Kijelentették, hogy ily módon hajlandók az egyezségre.
Jusszuf kiállitotta a válólevelet s otthagyta a rabbinál. Szenóra majd akkor veszi át, ha majd a hozomány is kezében lesz.
Szaláma el is hozta Ghebálihoz a hozományt. Maga és fia ugy déli fél tizenkettőkor megjelent Ghebálinál az irodában. Az iroda ott volt a régi tőzsde épülete mögött a Mort-Gage-palotában. Az irodában jelen volt Ghebálin kivül fia Vita és az irodaszolga, névszerint Mohamed Here, jámbor muzulmán ember.
Szaláma letesz az asztalra egy zacskót.
– Itt a hozomány, a huszezer frank. Adj róla irást.
Ghebáli elkésziti az irást s átadja Szalámának, de egyuttal nyul a zacskóhoz a pénzt megszámlálni.
Ebben a pillanatban Szaláma mint a párducz odaugrik, odakap, elkapja a zacskót s fut ki az irodából az irással és zacskóval együtt.
Megvan tehát a nyugtatója, hogy a hozományt visszafizette. De azért pénze is megvan, nincs egy fillér hijja sem.
– Utána! Utána! Fogjátok el! Zsivány! Rabló, haramia!
Ghebáli is, fia is, a szolga is futnak Szaláma után. De az öreg Szaláma ugy nyargal, mint a tüzes ló, el nem érné az agár se.
Hanem hát mégis van gondviselés. Végzetnek, sorsnak, véletlennek is nevezik a gondviselést. S a gondviselés százféle módon, százféle alakban jelenik meg előttünk. Most épen kóbor kutya alakjában jelent meg.
II.
(A zacskó arany. – A kádi biró elé kerül a dolog. – Jusszuf ravasz. – Gyanut támaszt Szenóra ellen. – Szaláma és Jusszuf megcsalják a vámosokat. – Nagy veszedelem támad ebből. – Most már Szenóra is lábra áll. – Nagy levél érkezik a nemes vármegyéhez. – Mit csinál most Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur?)
Kóbor kutyát megriasztottak egy boltajtóban s a mint kiugrott, vakon, esetlenül egyenesen Szaláma lábai közé keveredett. Az lett a vége, hogy Szaláma bukfenczet vetett, csak ugy koppant a feje.
Most már elérték, elnyomták.
– Ide a zacskóval!
Csakhogy a zacskót még akkor is erősen tartotta. Sehogy se tudták kezeiből kicsavarni, noha el se eresztették.
Alexandria már kissé európai város volt akkor, volt benne szájtátó, napon sütkérező, utczán henyélő elég. Csoport képződött a dulakodók körül. Senki se szólt bele a viaskodásba, csak bámult a sokaság kényelmesen.
A zajra, csoportosulásra, bámészkodásra oda vetődött valami kavasz vagy rendőrféle. Sehogy se tudta, miről van szó, csak annyit hallott világosan:
– Enyém a zacskó!
– De bizony az enyém, nem a tied.
A rendőr nem kutatta, melyiknek van igaza. Ő már ki tudta Szaláma kezéből venni a zacskót, meg se nézte, mi van benne, sulyáról, fogásáról érezte, hogy arany van benne, nem tökmag. Fogta a zacskót, beletette az övébe, megfordult és odább ment. Ment a kádihoz, a birósághoz, vitte oda a zacskót.
Nem kérdezte, kik a dulakodók. Föl nem irta volna a nevüket a világért se. Oda se állitotta a biróság elé őket. Minek? Hiszen, ha igazi érték van a zacskóban, majd keresi valaki a kádinál. Ha pedig senki se keresi: akkor minek vesződjék a dologgal ő is, más is?
Igaza is volt.
Mert most már Ghebáli se hagyta a maga igazát. A házasságnak vége. Szenóra boldogtalan. Veszendőben a hozomány is. Sőt a gonoszlelkü Szaláma kezében irás is van arról, hogy ő a hozományt visszaadta. Most már sietni kell ügyvédhez, biróhoz.
Föl is jelentették Szalámát csalás, fosztogatás, okirathamisitás, rablás miatt. Hiszen a mint látszik, mind ezt valósággal elkövette.
De nem nagyon félt ettől a pörtől se Szaláma, se Jusszuf.
A pénz a biró kezében. Az hát most már szent igaz, hogy azt a pénzt ő soha nem látja. Először is a biró kezén menthetetlenül elkallódik. Csődvagyont vagy efféle pénzt, birságot vagy talált kincset, elkobzott aranyat, ha rendőri vagy birói kézre került, sohase látott még ember fia. Még Európában se, hát még Ázsiában, Afrikában. De ha nem igy volna is, ha elveszti a pört, azt a pénzt kiadják Ghebálinak s ő ettől igy is csak örökre elesik.
A fődolog tehát az, hogy neki bántódása ne legyen, a pénzt pedig Ghebáli ne kapja meg. Inkább legyen iróé, biróé, rendőré, prókátoré, lótófutóé, csak Ghebálié ne. Ő hát abból a pénzből, melyet ő már végkép elvesztett, szabadon tehet megvesztegető igéretet mindenkinek.
De másként se félt Szaláma. Akadt az ő kezébe fegyver, kivált Jusszufnak, az ő romlott lelkü fiának segitségével.
Jusszuf ugyanis álnokul, ravasz szinleléssel hat napig lakott Szenórával, a minek az lett a következése, hogy a jó asszony méhében magzat támadott. A sok huzavonával hónapok teltek el s most már szemmel lehetett látni, hogy isten áldása nem késik soká s Szenóra ujra anyai örömöknek lesz részesévé.
Elgondolhatná-e valaki, mire használta föl ezt az állapotot Jusszuf?
Az istentől elrugaszkodott ember azt hirdette országnak-világnak, ugy kiabálta tele a fülét, hogy az ő felesége, a szép és erényes Szenóra, szerelmi kalandokat csinál, erkölcstelen életet él, össze is adta már magát valakivel, házasságtörést is követett el, sőt gyermeke is születik nemsokára. Megérdemli ennélfogva mint házasságtörő asszony a megkövezést, de semmiképen meg nem érdemli a hozományt. Ime, ő már két esztendeje mult, nem érintkezik a feleségével, a felesége maga önkényt hagyta el a közös lakást, honnan lenne tehát Szenóra áldott állapota?
Az ily beszéd, ha nem igaz, még ártalmasabb, még gyilkosabb a szegény asszonyra nézve, mintha igaz. Hiszen ha igaz volna: a vétkező nő legalább szerelmében találna enyhülést és vigasztalást. De a mikor nem igaz! A mikor maga a férj támasztja az irtóztató vádat! Hiszen az istent tagadja meg, a ki az ártatlan nő ártatlanságát tagadja meg!
De Jusszuf és Szaláma nem maradt meg a puszta beszédnél, hanem olasz ügyvédet fogadott s házasságtörés miatt nyomban följelentette Szenórát. Követelték, hogy az asszonyt megbüntessék, bezárják, megkorbácsolják, hozományától megfosszák, a születendő fattyugyereket tőle örökre elvegyék s becstelennek örökre kimondják.
Nyomban keritettek bábaasszonyt is, a kinek a neve volt Haga Sattuta, ma is él még, ha időközben meg nem halt. Ez megvizsgálta Szenóra asszonyt s mint hiteles szülésznő, meg is bizonyitotta tüstént, hogy Szenóra várandós s egy-két hét mulva szülni fog.
Az egész világ Jusszufnak és Szalámának adott igazat. Ghebáli és felesége Rákhel sirt mint a záporeső. Most már szentül hitték, hogy szép és jó leányuk, Szenóra, örökre elveszett s hogy unokáik homlokán örökre ott sötétlik a gyalázat, a világnak gyanuja, hogy anyjuk hütlen volt, házasságtörő asszony volt.
Csak Szenóra maradt erős. Őt is megrenditette az első pillanatban az irtózatos vád, de azután fölocsudott, magához tért. A tigris is megvédi az ő kölykét, hát a jó anya, hogy meg ne védné magát is, kicsinyeit is? Azt is, a kik már a porban játszanak, azt is, a ki még szive alatt van és csak ezután látja meg a napvilágot.
Megvigasztalta édes apját, édes anyját. Meglesz az ő igazsága, ne busuljanak. Ott van az ő leánykora óta való mosónéja, Uma Musztafa, derék, bátor Mohamedhitü nő. Meg nem vesztegeti azt a Khazniár se. Tud az mindent. Tudja azt, hogy Jusszuf hat napig otthon lakott s egyetlen éjszaka el nem maradt. S tudják ezt a jó szomszédok is egész sereggel.
No csak nagy baj volt ez mégis!
De hát a hol legnagyobb a baj, ugy szól a példabeszéd, ott legközelebb az isten. Megint csak előállott a gondviselés, de most már nem kóbor kutya alakjában, hanem egészen másként.
Szaláma és Jusszuf életében ugyanis volt egy botlás. Mint afféle kereskedők: idegen országokból is hozattak ékszert, igaz gyöngyöt, selymet, csipkét, aranyhimzést s egyéb efélét. Kegyetlen nagy vámokat kell ezekért fizetni. De egyszer egy csempész matróz egy nagy küldeményt elorozott a vámosok szeme és keze elől s oda csempészett Szalámához. A fele vámot kérte jutalmul. Meg is kapta. De azután a gyalázatos csempész maga is beállott vámosnak s a nagy jutalom reményében titokban besugta a vámsikkasztást a vámhivatalnak.
Nagy eset volt. A büntetés ily vádnál rettenetes. Ötvenszeres pénzbirság. A besugónak jutalom jár s bűneit elengedik. Szerencse, ha a vétkesnek le nem vágják egyik kezét s ki nem tolják egyik szemét. Olyan törvény is van Egyiptomban, a mely igy szól. Nagy pénzzel lehet azt csak megváltani.
Most már ugy látszott, hogy Szaláma és Jusszuf végkép elesik. Ezt már ki nem állják. Most már a házasságtörési vád is sulytalanná válik. Ki hinne olyan embernek, a ki kétnejü, a ki saját igaz, első feleségét, noha ártatlanságát jól tudja, maga vádolja házasságtöréssel, a ki lopott, sikkasztott, elrabolta a pénzes zacskót s a kiről most már az is kisült, hogy csempész?
Szaláma most se esett kétségbe. Nagyot gondolt. Nagy dologra határozta magát.
Volt egy ó-szekrénye s volt annak rejtett fiókja. Senki se tudta titkát, csak ő maga. Volt abban a fiókban rejtett kincs is, voltak irások is, régi, sárgult, penészes, itt-ott rongyos irások.
Kiszedte az irásokat s átnézegette. Megtalálta öregapja igazságait s magához vette. Nyilvánvaló volt ezekből, hogy ő nem a fölséges török szultánnak, hanem a fölséges magyar királynak alattvalója Veszprém vármegyéből, Sur községéből. Vele a török biró, a török rendőr el nem bánhat, őt össze nem kuszálhatja.
Magához vett száz jó körmöczi aranyat s egy zacskó Mária Terézia-tallért is. Akkor nálunk is kelendő pénz volt, Egyiptomban ma is kelendő. Ment a konzulunkhoz, a ki ott rezideált Alexandriában.
Mit csinált ott, mit se: ki tudná azt most már elmondani? Onnan kiment valamelyik rakodó tengerpartra s egy óra mulva elment a török birósághoz.
Bejelentette ott, hogy ő magyar ember. Megmutatta igazságait.
Egyetlen szavát se hitték, jól összemordiázták. Akármiféle ember: vagyonát elveszik s egyik kezét bizonyára levágják. A vám a fölséges szultáné volt. Ha büntetését kiállotta, mehet Magyarországba s törvényt állhat a vármegye előtt.
Még el se végezték vele ott a szóváltást: ime odaérkezik a konzul levele. Kemény levél. Az volt bele irva, hogy Bohor Yontob Szaláma magyar ember, maga is az, fia is az, hajuk szála se görbüljön meg, az irásokat küldjék át a konzulhoz, majd ő gondoskodik a biróságról.
Akkor nagy háboruja volt épen Törökországnak. A muszka seregek már a Kara-Dagh bérczein jártak. Attól lehetett félni, hogy a magyar király és osztrák császár seregei is megrohanják a fölséges szultánt. Mit tehetett a biróság egyebet Alexandriában? Megengedte Szalámának: hadd fusson.
Szaláma és Jusszuf tehát megmenekült?
Dehogy menekült.
A boszuálló végzet megint előjött valahonnan. Most már a haragos Szenóra alakjában.
Szenórának most már élete, szabadsága, női méltósága, becsülete, vagyona, kis gyermekeinek jövendője mind azt parancsolta, hogy ne engedjen. Ha ég-föld összeszakad is: Jusszufon és Szalámán akármilyen szomoru, de fényes elégtételt nyerjen.
Sietett hát édes atyjával együtt a mi konzulunkhoz s bejelentette sok keserü panaszát.
Először is Jusszuf ellen hűtlen elhagyás, kétnejüség és házasságtörés miatt. De azonkivül rágalom, becsületsértés és hamis vád miatt is, minthogy őt idegen férfiuval való szerelmeskedéssel vádolta. Végezetül pedig vértagadás miatt, minthogy Jusszuf saját születendő törvényes gyermekét nyiltan a biróság előtt fattyugyereknek mondani nem iszonyodott.
Azután édes apjával együtt bepanaszolta Jusszufot és Szalámát csalás, okirathamisitás, erőszak, rablás miatt, miért ezek titkon összebeszélve a zacskó aranyat is, pénzt is, az irást is elragadozták. Folyamodott végül a kádihoz, hogy neki adják ki a zacskó aranyat, mert az az ő hozománya. Végzetül pedig a főrabbitól átvette a válólevelet, a melyet Jusszuf az alku szerint oda letett.
A konzul három napig éjjel-nappal irta a sok panaszt, hogy elküldhesse oda, a hova kell.
Egyszer csak nagy mennykő levél érkezik a nemes vármegyéhez Bécsből, a Magyar Királyi Udvari Főkorlátnokságtól. A levél boritékán ékes latin nyelven meg van irva, hogy a levél az Excellentissimi, Illustrissimi, Magnifici, Reverendissimi, Spectabiles, Nobiles, Generosi, Egregii egyházi és világi főrendeknek, nemes uraknak és mind az egész vármegye Karainak és Rendeinek szól, a melyben felhivatik a vármegye, hogy biróságai utján a sok mindenféle panaszt fölvegye, a feleket és tanuikat Ázsiából és Afrikából s mindenünnen a hol csak találtatnak, szine elé idézze, erősségeiket megfontolja s hazai törvényeink szerint szolgáltasson törvényes igazságot.
Az alispán, tekintetes Szalóky De Eadem Ferencz úr meg se nézte, mi van a levélben. Hanem akármi van: adjon róla véleményt a főfiskus ur. Átküldte hát a levelet ehez. Ez volt a szokás is, igy is illett. Mert habár a vármegyének hatalma az alispán volt, tolla pedig a főjegyző: de esze mégis csak a főfiskus.
No, most már uram, uram, Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus uram, mit csinálsz most?
A főfiskus átolvasta az irásokat, a mindenféle panaszokat és mellékleteket. Volt ezekben olasz irás, német irás, latin irás, tömérdek arab és héber irás, de ugyan magyar irás egy betü se volt.
De ez a főfiskust nem akadályozta. Hát hiszen ő ismerte ezt a sok mindenféle nyelvet. Ha ő nem ismerte volna: hiába fordult volna akár a nemes káptalanhoz, akár a zsidó rabbihoz a vármegye. Ezt a sok nyelvet egyik se tudta volna.
De még meg is örült a főfiskus ennek az alkalomnak. Ime, a tanulásban átvirrasztott sok álmatlan éjszakáért meglesz az illő jutalma, mivel bebizonyosodik a világ előtt, minő magasztos dolog a tudomány általában s az ő tudománya különösen.
Bizonyos, hogy az ügyet tárgyalásra ki kell tüzni és a feleket s tanukat Egyiptomból meg kell idézni. Igaz, hogy a Corpus Juris s a Tripartitum egy szót se szólnak arról, miként intézze a nemes vármegye Egyiptom ügyeit, de azért az idézést mégis el kell rendelni, mert a császári potentátok szerződései igy rendelik, a Főkorlátnokság pedig igy parancsolja. De azonkivül is a kétnejüség nemcsak sulyos, de utálatos bűn is. Annak az elvetemedett Jusszufnak meg kell lakolnia. Más becsületes embernek egy asszony is elég, néha még egy is sok: neki pedig kettő is kell? El nem nézheti ezt a keresztyén köztársaság s a nemes vármegye. Lakoljon tehát.
Akkor még nem voltak vasutak, de még a hajók is lassan jártak. Azután nem is köteles a megidézett ember se gőzösön, se hajón, se kocsin, se lovon járni. Oly hosszu időre kell a tárgyalás napját tenni, hogy az alatt az ember Egyiptomból gyalogszerrel is kényelmesen elérhessen Veszprémbe. Természetesen azon az uton kell jönni, a melyen Mózes vezérelte a zsidókat. A vörös-tengeren át, a Sinai-hegy alatt, a sivatagon, Szirián és Zsidóországon keresztül, Kis-Ázsia országait és tartományait átszelve, végre Macedónián, Bulgárián, Rámán, Szerbián át, a mi országunkba.
Mózesnek és népének negyven esztendeig tartott ez az ut, noha az utnak felét se tette meg, minthogy Veszprémig el nem jutott. Csakhogy neki még nagyon hézagos volt a Baedeckerje s olyan jó tanácsadói az utirányra nézve sem voltak, mint a főfiskus urnak. Ő ugyanis szegény kéregető török zarándokoktól megtudta, hogy fél év alatt, ha az ember nagyon siet, de egy év alatt kényelmesen el lehet jutni Egyiptomból a Bakonyhoz, ha ugyan az embert utközben a druzok, maroniták, kurdok s oláh czigányok agyon nem ütik. Kitüzte hát a tárgyalás napját egy esztendőre.
Egy esztendő nagy idő. Ez alatt a felek ki is békülhetnek, meg is halhatnak, pestis is támadhat, háboru is. Ki tudja, mi történik az alatt?
Semmi se történt. Csak az történt, hogy a felek és tanuk megjelentek mind. Mind, mind, a kiket csak a vármegye megidézett. El nem maradt volna istenadta népe egy se. S hozott magával még egy csomó ügyvédet is. Uton-utfélen szedték az ügyvédeket össze. Természetesen olyanokat, a kik a napkeleti tudományokban járatosak.
III.
(A vármegye tárgyalja a bűnügyet. – A suri riadás. – A tót asszonyok. – A tárgyalás folyamata. – Mit beszél Jusszuf? – Mit felel Szenóra? – Gamila mindent elront. – Jusszuf felülkerekedik. – Mit tanit Mózes? – Mit tudott Jézus Krisztus? – A rettenetes nagy kérdések. – Jusszuf hatalmasan védi magát. – Gamila szép sárga papucsa. – Kik legyenek a tanuk és szakértők? – A főfiskus agyonüti az egész bűnpert.)
A tárgyalást meg kellett tartani. Ha Szörcsöky Ábrahám főfiskus nincs: ma is folyna még a tárgyalás.
Először is meg kellett bizonyosodni a felől, vajjon a nemes vármegye mi jogon keveredik e más világrészbeli idegen jött-ment népség dolgába? Vajjon minden ország nem mosogathatná-e a maga szennyesét otthon? Mióta lett Herkulessé a nemes vármegye, hogy Augiás király juh- és ököraklát ő tisztogassa ki? A táblabiró urak sehogy se akartak az ügybe belebonyolódni addig, mig e kérdéssel tisztába nem jönnek.
Hát hiszen a főfiskus úr is igy akarta.
A fővádlott Jusszuf.
Állj elő csak Jusszuf! Hogy kerültél te ide? Miért, mióta s mikép vagy te magyar ember?
Jusszuf mutatja igazságait. A suriak befogadták az öregapját suri honosnak.
Az irás tótul, a pöcsét latinul, az aláirók nevét nincs, a ki elolvasná.
A főfiskus mindent tud ugyan, de tótul még se tud. Nosza üljön lóra a vármegye egyik huszárja, vigye a stafétát Surra. Biró, jegyző, előljárók, holnap itt legyenek, hozzák el a pöcsétet is, a nagy könyvet is.
Baj lett ebből.
A huszárt kikérdezték a suriak. Odaért még alkonyodás előtt. Miféle ügy lehet az, a miért nekik oly lóhalálban kell a szedriára menni? Mi közük ő nekik Egyiptomhoz?
A huszár nagyon okos ember volt, de az egyiptomi ügyet még se látta tisztán. Annyit azonban mégis megtudott a vármegyén, hogy a suri előljáróság olyan irást tud adni, adott is egy egyiptomi embernek, a melynél fogva ezentul két felesége is lehet egy embernek egyszerre. Épen e fölött határoznak most a vármegye urai.
A hir hamar elterjedt a faluban. Megtudták az esetet az asszonyok is, még előljáró uraimék asszonyai is.
Micsoda? Két feleség egyszerre?
A jó tót asszony már csak szelid jámbor asszony, ha van ilyen asszony a világon. Olyan égiháboru ütött ki menten előljáró uraimék házánál, hogy csak ugy pattogott, dörgött, villámlott az egész falu.
Szerencsére előljáró uraiméknak kocsira kellett ülni hamarosan, egész éjjel utazni, hogy reggelre ott legyenek a törvényszéken.
De kocsira kaptak ám az asszonyok is. S vágtattak előljáró uraimék után ők is. Csakhogy az ő kezükben sodrófa, fazékszedő bot, pemétnyél, mosófa is volt. Majd megtanitják ők a világot arra, lehet-e egy embernek két felesége egyszerre?
Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur reggeli kilencz óra tájban nagytekintélyü lépésekkel ballagott föl a vármegyeházához. Még akkor a régi vármegyeháza állott. Másfél öl vastag kőfalakkal a török ellen. Az ágyugolyót meg se érezte. De a főfiskus ur lépéseit megérezte.
De most még azt se érezte meg. Mert olyan zenebona volt a nagykapu előtt, a milyen ott se azelőtt, se azóta soha nem volt. Egy csomó asszony meg akarta ostromolni a vármegyeházát s be akart rohanni a kapun. Ha Mátyás, a várnagy ott nincs egy ólmos buzogánynyal s tizenkét vármegye-huszár nehéz fringiákkal, be is rohan. A sodrófák, pemétnyelek, fazékszedő botok villogtak a levegőben.
– Miféle asszonyszemélyek ezek?
– A suri tót asszonyok, tekintetes főfiskus ur!
– Mit akarnak?
– Be akarják verni a suri előljárók fejét.
– No azt itt a vármegye szemeláttára nem tehetik. Hanem otthon megtehetik.
Bement a főfiskus úr a nagykapun. Vigyázóra álltak a kapuőrző huszárok. Egy pillanatra elhallgattak az asszonyok is. Mátyás, a várnagy akkor szólt hozzájuk.
– Na, asszonyok, hallottátok, mit mondott a főfiskus úr? Itt a vármegye szeme előtt nem szabad senkit bántanotok. Otthon végezzétek el, a mit akartok!
Ebben mintha megnyugodtak volna az asszonyok.
Odabent a nagy palotában kezdődött és folytatódott a tárgyalás.
A suri előljárók megnézték Jusszuf levelét. Bizony az tótul van. A pöcsét is az igazi rajta. Ki irta alá a levelet: azt most már nem lehet tudni. Bizonyos, hogy nem élnek már, a kik aláirták. Ők, a mostani előljárók, olyan ártatlanok ebben, mint a ma született gyerek. Kérnek is erről a nemes vármegyétől igazságot, mert különben ők falujokba haza nem mehetnek, asszonyaik előtt a lábukon meg nem állhatnak, kénytelenek vén fejjel elszéledni Bakony erdejében.
A vármegye belátta siralmas voltuk nehézségét. Alkalmas huszárfedezet mellett beeresztette az asszonyokat a tárgyaló palotába. De a fazékszedő botot és sodrófát kint kellett hagyniok a kapu alatt. Bent azután megértették, hogy a mostani előljárók ártatlanok. Nem akarnak ők maguknak két feleséget egyszerre. Azt az egyet is nehéz elviselniök, a ki van. A kik ma élnek, nem azok a vétkesek, hanem azok a vétkesek, a kik már régen meghaltak. De még azok se vétkesek, hanem ime, ez a Jusszuf, nézzék meg jól, mert suri ember létére egy szót se tud tótul. De még az se bizonyos, hogy ez is vétkes-e? Ez csak akkor lesz bizonyos, ha a nemes vármegye ugy találja. De a nemes vármegye meg nem vizsgálhatja az ügyet addig, mig a suriak itt őgyelegnek. Menjenek hát haza békességgel, isten hirével. A mit ha nem cselekednének, a vármegye bezárja őket a legmélyebb pinczébe.
Erre a bölcs szóra a suriak csakugyan elszéledtek.
Most már meg lehet kezdeni az ügy tárgyalását. Kitünt, hogy a nemes vármegye az illetékes biró s a suri tót asszonyok se zavarják a biróságot.
Először a főpanasztévőt kellett meghallgatni, Szenórát. Az alispán intésére Mátyás, a várnagy kikiáltott:
– Jusszuf Bohor Yontob Ben Szalámáné asszonyság álljon elő panaszával.
Nem állt elő senki. Nem mozdult meg senki.
Mi ez? Mi történt? Hiszen mindenki megjelent, ott van a folyosón egész Ázsia és Afrika, miért nem jelentkezik senki? Hiába kiált a várnagy háromszor is.
A főfiskus urnak, Szörcsöky Ábrahám úrnak kellett kinézni s valamit törökül, arabul és héberül mondani, mig utóbb előállt az asszonyság.
Csakhogy most meg két asszonyság állt elő egyszerre. Szenóra is, Gamila is.
A szedria elnöke, Szalóky viczispán uram sehogy se akarta megérteni a dolgot. A főfiskus úr alig tudta neki megmagyarázni, hogy most nem Veszprém vármegyében vagyunk, hanem Afrikában s hogy épen az a baj, hogy ugyanazon a néven két asszonyfeleség van a világon egyszerre. Mátyás várnagy kiáltása az oka a tévedésnek.
Ez azonban semmi baj. A tévedés csakhamar kiderült. Gamila félreállt, ő nem panaszos fél. Szenóra a panaszos fél, őt tessék kikiáltani.
– Mi a neve?
– Szenóra Ghebáli.
– Hol és mikor született?
– Nem tudhatom én azt. Csak a rabbi tudhatja azt.
A birák összenéztek. Ez az asszony okos asszony. S bizony igazat beszél. Ki is tudhatná azt egész bizonyossággal, hogy ő hol született s mikor született? Hát a madárfióka tudja-e, hát a kis macskakölyök tudja-e? S bölcsebb-e a csecsemő, a ki ma jött a világra, mint a madárfióka?
Menjünk tovább.
– Mi az ön állapota?
– Ezt a kérdést nem értem.
– Hajadon vagy özvegy vagy férjes nő?
– Nem vagyok se hajadon, se özvegy, hanem férjes nő vagyok.
– Hogy hivják a férjét?
– Az én férjem a becsületes Jusszuf Págiel Ben Makhli Alexandriában.
Ez a felelet különösen felköltötte a főfiskus ur figyelmét.
– Hát ön nem a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma felesége?
– Annak a rossz embernek azelőtt voltam a felesége, de az isten megszabaditott tőle, most a Págielnek vagyok hűséges hitestársa.
Ugy volt biz az. A mig az első férje Gamilával élte világát s a mióta a nemes vármegye szine elé való idéztetést megkapta, ezelőtt kerek egy esztendővel: azóta az alexandriai rabbitól átvette a válólevelet, a káditól is kipörölte a zacskó aranyat, az ő hozományát, Pagiel Ben Makhli édes szavait is meghallgatta, feleségül is ment hozzá, született is már egy kis gyerekük, két hónapos lesz négy nap mulva.
Nagy álmélkodással értették ezt meg a táblabiró urak. De természetesnek és helyénvalónak is találták. Mert Szenóra asszony olyan szép és üde asszony volt, csak ugy ragyogott. Az ily ragyogó, szép asszony pedig csakugyan nem arra való, hogy otthon üljön, süssön-főzzön, mosogasson s örökké pereskedjék, ugy hullassa el lassankint virágait, mint a bodzafa, hanem arra való, hogy szeressen, mosolyogjon, csókot adjon, férjet boldogitson, gyereket szüljön s maga is élje világát.
Csak az volt most már a kérdés: fentartja-e panaszát korábbi férje ellen, házasságtörés, vértagadás, rablás, fosztogatás és kétnejüség miatt? A viczeispán egyenesen föl is szólitotta: nyilatkozzék!
– Én bizony, hatalmas urak, semmi panaszomat fönn nem tartom az ellen a rossz ember ellen, mert én most már boldog vagyok, nem is gondolok arra az emberre ezentul. Legyen vége minden pörnek.
Hajh, te együgyü napkeleti zsidó asszony! Te azt hiszed, most már minden pörnek vége szakad. Dehogy szakad. Hiszen annak a boldogtalan Jusszuf Ben Szalámának mégis csak két felesége volt egyszerre. Megbocsáthat neki az isten, megbocsáthat mind a két felesége, de a törvény meg nem bocsáthat. A nemes vármegyének pedig az a kötelessége, hogy a törvényt hajtsa végre. Állj elő hát csak Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma s védelmezd magad, a hogy csak tudod.
Előállt a vádlott.
Derék, szemrevaló, erős, fiatal férfi. Haja, szemöldöke, bajusza, szakálla sürü, tömött, kusza, bozontos, mint az erdő. Meg is jegyezte az egyik táblabiró, hogy az ily férfiunak messze napkeleten bizony lehet két felesége is egyszerre. Rá is hunyoritott a dévaj szó miatt a viczispán ur.
– Törvényes házasságban éltél-e Szenórával?
– Abban éltem.
– Törvényes házasságban éltél-e ugyanakkor a damaskusbéli Gamilával?
– Nem éltem.
– Pedig a vád ugy nehezedik rád. Érzed-e bűnös voltodat?
– Nem érzem.
– Hát mi a mentséged?
– Az én édes testvérem, Ramira Yontob Ben Szaláma meghalt, mag nélkül hagyta az én ángyomat, Gamilát, én gondját viseltem, hogy ha fiat szülne a világra, annak neve az én elhalt édes testvérem neve legyen, hogy az én édes testvérem neve el ne töröltessék az Izrael nemzetségéből. Istennek törvénye ez és Mózesnek parancsolatja. Ennek engedelmeskedtem. Ebből áll a mentségem.
Nesze, főfiskus! Most állj hát elő már Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám, erre felelj!
De a mindentudó főfiskus meg nem ijedt. Jól ismerte ő a szentirást. Tudta ő azt, mi van megirva az ó-testámentomban Mózes ötödik könyvében, ötödik könyvének huszonötödik részében és pedig e résznek ötödik és következő verseiben. Sőt az uj testámentomot is jól ismerte, a holott is Szent Máté evangyélista evangyéliumának huszonkettedik részében a huszonnegyedik versben meg van irva, hogy Mózes parancsolatját a mi Urunk Üdvözitőnk Jézus Krisztus maga is jól tudta s az ellen még ő maga se tett kifogást. Szinte kérdezhetné hát az ember, hogy a nemes vármegye miként lehetne jobb és bölcsebb, mint Mózes próféta vagy épen a mi Urunk Üdvözitőnk?
De hát akármi van megirva a szentirásban, bizonyos, hogy suri embernek, Veszprém-vármegyei embernek egyszerre két felesége nem lehet, ha mindjárt Afrikában lakik is.
Menjünk csak sorba. Deritsük csak ki egymásután, mi történt valósággal?
Jusszuf után kihallgatták nagy gondosan Gamilát is. Sok volt a kérdés.
Törvényes házasságban élt-e Gamila az elhalt Ramira Yontob Ben Szalámával? Be van-e ez bizonyitva? Vannak-e erre tanuk? Kéznél van-e a kétuba vagyis a házassági szerződés? Ki előtt és mikor történt a házassági egybekelés? Meghalt-e igazán Ramira vagy csak elbujdosott a pusztába? Valóságos özvegy lett-e Gamila?
Mert ha nem: akkor annak a gézenguz Jusszufnak a mentsége semmit se ér. Akkor isten törvénye és Mózes parancsa mögé nem bujhat, akkor a házasságtörést legalább elkövette.
De ez még nem lett volna baj. A házasságtörés miatt csak Szenóra tehetett panaszt, de ime, ő a panasztól elállott, ahhoz hát most már senkinek semmi köze. Abba most már a nemes vármegye se szólhat bele. A nemes vármegye most már csak a kétnejüséget üldözheti.
De épen ebből ered most már a további kérdések sokasága.
Vajjon ugy élt-e egymással Jusszuf és Gamila, mint valóságos férj és feleség?
Vajjon nem született-e már gyerek s meg van e mentve Izráel nemzetsége számára Ramira testvér neve?
De még ezt a kérdést is megelőzi az, vajjon törvényesen lépett-e házasságra Jusszuf Gamilával? Készült-e a házasságról kétuba? Vajjon Toleduo Jakab, a damaskuszi szent és tudós rabbi igazán összeadta-e a feleket? Beirta-e könyvébe az esküvőt? Házassági egybekelésnek tekintette-e a szertartást? Kijelentette-e ezt nyiltan a szentegyházban? Kik a hiteles tanuk erre nézve?
Azonban Mózes törvénye azt rendeli, hogy a szentegyház kapujában kell az eféle dolgot először elvégezni a vének előtt. Vajjon Jusszuf és Gamila odamentek-e a kapuba? Ott voltak-e a vének? Hány vén ember volt ott? Az igazi vének voltak-e ott? Kik voltak azok? Élnek-e még vagy már mind elmentek Ábrahám kebelébe?
A jó táblabiró urak, mire mind e kérdés tisztába jött, annyira tele lettek mindenféle napkeleti arab és zsidó tudománynyal, hogy majd leszédültek a birói székről. Váltig figyelmeztették is a főfiskust, hogy mai napra elég lesz már a sok bölcseség, nem akarnak ők rabbik lenni, se most, se jövendőre.
– De domini spectabiles, türelemmel kell lennünk. Ezentul jön még a java!
Az igaz, hogy ez a Gamila tüneményes szép asszony volt. Nagy szerencsétlensége volt ez a vádlott Jusszufnak. El nem hitte neki a nemes vármegye, hogy csupán azért esett a kétnejüség bűnébe, hogy Mózes parancsolatját s isten törvényét akarta tisztelni. Tisztelte bizony a szép asszonyt.
Ez lett az általános vélemény.
De a szép asszony igazán és őszintén is beszélt. Az az olasz ügyvéd, a kit Alexandriából magukkal hoztak, őt nem tudta egészen kitanitani. Vagy elfeledte a tanitást. Nem ugy, mint furfangos férje: Jusszuf Yontob.
A szép asszony elmondta himezetlenül, hogy ők bizony törvényesen keltek össze s azóta ugy élnek, mint férj és feleség. Egy házban, egy lakásban, közös asztal és közös ágy, született is már egy szép kis leánykájuk. Most még kicsiny, de azért hasonlatos a rózsavirághoz, adjon neki Izrael istene egészséget és boldogságot.
A mig beszélt, Jusszuf folyton suttogott ügyvédjével. A táblabiró urak észre se vették. Szemük, szájuk, fülük csak a szép asszonyra irányult. Arabul beszélt. Nem is értette más a beszédet, csak a nagy tudományu főfiskus. Az arab beszéd bizony nem szépen hangzik a mi fülünkbe. Torkából, melle fenekéről, lassu hangon beszél az arab, de szava mégis csak ugy reszeli a magyar ember fülét. Hanem a szép asszonytól, ha arabul beszél is, jól esik a szó. Igaz, hogy az ember belebódulhat ajkainak édes mozgásába s abba a fénybe, melyet hófehér fogainak s tüzes szemeinek villogása áraszt.
Legalább egy Pápáról való gazdag zsidó ifju egészen belebódult. Eljött a szedriára hallgató közönségnek s a mint meglátta Gamilát, le nem tudta róla venni szemét ezentul.
Végre is Jusszuf Yontob ellen legveszedelmesebb tanu lett édes felesége, Gamila, pedig hát a miatt hagyta el Szenórát. Nem akart Gamila semmi rosszat, de őszinte beszéde után most már semmi kétség se maradt a birák lelkében. Bizony csak két feleségü gonosztevőnek bizonyult Jusszuf. Nem használt ő neki most már Mózes törvénye se.
Nem-e? No majd meglássuk.
Nem hiába volt az a suttogás az alexandriai olasz ügyvéddel. De ugy megvédte magát Jusszuf, mint a lybiai oroszlán.
– Ennek az asszonynak ostoba fecsegéseire ne hallgassanak a hatalmas birák urak. Majd elmondom hát én az igazságot egészen! – Igy kezdte Jusszuf a szót. Azután pedig igy folytatta:
– Istennek törvénye és Mózesnek parancsolatja ugy szól, a hogy mondtam. Csakhogy van a dolognak egy kis bibéje. A törvény csak akkor rendeli és csak akkor engedi meg az ily testvératyafiságból eredő házasságot, ha a testvératyafiak együtt laknak. Egy födél alatt, egy sátorban vagy egy barlangban. Igy volt ez Ábrahám óta s nem lehet ez másként ma se, ezentúl se. Tessék csak a szentirást figyelmesen elolvasni. Már pedig bizonyos, hogy én Afrikában laktam Szenórával, ez a fecsegő asszony pedig Ázsiában lakott Damaskus városában az én Ramira testvéremmel, olyan ház és olyan sátor pedig nincs a világon, a mely alá Afrika is, Ázsia is odaférne. Nem laktunk mi együtt soha, tehát nem is kelhettünk össze törvényes házasságra. Ez a Gamila asszony igen is hozzám csatlakozott, el is vittem Alexandriába szerelmes barátnőmnek, de házastársamnak nem.
S azután odafordult Gamilához.
– No erre felelj hát asszonyi állat!
Felelt is.
Egy szempillantás nem nagy idő, de annyi se kellett hozzá, szép, kék, szironynyal kifigurázott, sárga papucsa már ott volt úrnője kezében, odaugrott Jusszufhoz, mint a nősténypárducz és csitt-csatt, ugy elagyabugyálta azzal a papucscsal azt az erős embert, hogy annak haja, bajusza, szakálla teljesen összegubanczolódott. Nem ismerte volna meg még édes anyja se. Ha pedig Mátyás, a várnagy oda nem ugrik s a szép asszony kezeit el nem kapkodja: azok a kezek még a szemeit is kikaparták volna Jusszufnak.
Nagy jelenet volt. A táblabiró urak szájában a pipa is kialudt. Nem is lehetett ezt szigoru büntetés nélkül hagyni. Meg is dorgálta az elnöklő viczeispán úr keményen a haragos menyecskét.
– Máskor, lányom, az ilyen családi háboruságot otthon végezzétek el.
– Nem én, hatalmas urak! Ezzel az emberrel nekem többé sehol se lesz otthonom.
Senki se volt a nemes vármegyén, a ki nem a szép asszonynak adott volna igazat.
De a főfiskusnak meg kellett őriznie hidegvérét. Ő nyomban belátta, hogy Jusszuf védekezése nem alap nélkül való. Mózes parancsolatja csakugyan ugy szól, a hogy Jusszuf idézi. Most hát az ügy uj fordulat előtt áll. Mert ámbár Jusszuf cselekedete törvénytelen is, utálatos is, de a puszta szerelmi viszony még se házasság. Ha pedig Gamilával nem volt házasság: akkor kétnejüség sincs, tehát elesik a vád is.
Vajjon hát együtt laktak-e Jusszuf és Gamila?
Bizonyos, hogy Jusszuf az egész február hónapot és márczius hónap husz napját Damaskusban töltötte, Gamila házánál. De az is bizonyos, hogy Ramira halála miatt ment oda, mert lakása Alexandriában volt. Damaskusban léte hát csak látogatás, nem együttlakás.
Mi a látogatás? Mi az együttlakás?
Hogy mi ez Veszprém vármegyében: jól tudjuk. De hogy mi ez Sziriában, Palesztinában, Ázsia pusztáin: ezt épen nem tudjuk. Verbőczy Hármaskönyve erről épen nem beszél. Ezt csak a damaskusi vének, bölcsek és rabbik tudnák megmondani. Lasziadó Éliáhu, Hamo Salamo, Toleduo Jakab és Haim Assalim és a többiek. Ezeket hát okvetlenül meg kell idézni tanuknak, mert e nélkül a valóságos igazságot kideriteni nem lehet.
De még ez se elég.
A nemes vármegye holmi idegen, ázsiai emberek szaván el nem indulhat.
Hazai tudósokat is meg kell hát hallgatni. A pozsonyi, ó-budai és abauj-szántói tudós rabbik mulhatlanul nyilatkozzanak a kérdésben. Még pedig a kérdés minden ágazatában.
Még ez se lesz elég.
Mert minden bölcseség, a mi ezektől származik, mégis csak zsidó bölcseség. Már pedig a nemes vármegye csak a hazai törvények szerint itélhet. Meg kell tehát még kérdezni a pesti univerzitás tudósait is, vajjon ők tudnak-e valamit és mit tudnak ebben a szövevényes ügyben. Igaz ugyan, hogy Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr többet tud, mint minden rabbi és univerzitás a világon, de a felső biróságokra tekintettel kell lenni, a kik pedig szakértők nélkül el nem lehetnek.
Birói határozatot pedig kell hozni késedelem nélkül.
A tárgyalást el kell halasztani.
Mához egy esztendőre uj tárgyalásra kell megidézni a feleket, tanukat és szakértőket Európából, Ázsiából és Afrikából.
Jusszufot és Gamilát ágytól és asztaltól el kell választani tüstént. Mert vagy kettős házasság a házasságuk vagy bűnös együttélés, a miként Jusszuf maga bevallotta. Mind a két esetben törvénybe ütköző utálatos cselekedet, botránkozásul szolgál mindenkinek s a keresztyén köztársaság ezt nem türheti.
Erre ugyan nem volt nagy szükség. Gamila ugy se ment vissza többé Afrikába. Az a Pápáról való zsidó ifju pártját is fogta azonnal s elvitte szülőinek hajlékába. Utóbb boldog pár is lett belőlük.
Hanem a gonosz Jusszuf ugyan meglakolt. Végképen elvesztette mind a két feleségét, mind a két szép asszonyt. Meg is érdemelte.
De mi legyen most már a pörrel egy esztendő mulva?
A táblabiró urak a főfiskus előtt kijelentették, hogy ők vénségükre már semmiféle ázsiai, afrikai zsidó tudományt nem tanulnak, a világ csufjává lenni nem akarnak, valahogy intézze el a dolgot náluk nélkül.
– Elintézem.
Tárgyalás után az összes zsidókat, arabokat és olaszokat elvitte a várba, a hol vége van a világnak a nagytemplom és a szeminárium mellett. Ott kőfallal végződik az utcza, hogy az ember le ne hulljon a vár szikláiról a semmiségbe. Onnan már csak a Bakony bozontos óriását lehet látni, a Papodtetőt. Ott hozzájuk fordult:
– Hallottátok-e már hirét a Bakonyerdőnek? Nézzétek, itt van. Tudjátok-e mi van a Bakonyerdőben?
Jusszuf felelt, ő már világjártas ember volt.
– Én tudom. Ott terem a Sobri.
– A Sobri is ott terem, de a mogyorófa is. A vármegye most megidézett benneteket ujra egy esztendőre. De ha közületek egy teremtett lélek is megjelenik a terminusra, a Bakonyerdő minden mogyorófáját a hátatokon töretem össze.
De nem is jelent ám meg senki. Pandúrt pedig Ázsiába, Afrikába csakugyan nem küldhetett a vármegye. Ki fizette volna a költségeket?