A Bakony (2. kötet)

(Milyen volt a bakonyi szür? – Hol készült? – Juhász, kanász ősi természete. – Zalavármegye eltiltja viselését. – Viták e fölött. – Ki visel esernyőt? – Mi van a szürujjban? – Hogy gerjesztettek tüzet hajdan? – A szür lefüleli, megfogja az ágyugolyót.)

A bakonyi szür.

Ez a szó olyasmit jelent, mintha a Bakonynak valami különös alaku és természetü szüre lenne. Másféle, mint az ország egyéb vidékén.

Ugy is van. De különösen ugy volt régi időkben, gyerekkoromban is.

A Bakony-vidék közepe Veszprém. A bakonyi szürt veszprémi szürnek is nevezték. Igy ismeri a népdal is. Egész Veszprém vármegye erdős táján is viselték a nyájőrző emberek, fiatal cselédek, munkára járó zsöllérek. Zala, Somogy, Vas vármegyékben ez a szür volt egykor nagy divatban. Ezt viselték a duhajok, utonállók és szegény legények is le egész Szlavoniáig. Elterjedt még Tolna, Baranya, Fehér, Komárom vármegyék szegényebb népe közt is.

Nem volt ebben a felöltőben látszólag semmi különös. Nem volt ez se köpönyeg, se krispin, se ködmen, se téli kabát. Nem volt ez olyan hosszu, mint a bunda; nem is olyan rövid, mint a szürdolmány. Alig ért térden alul. Vállban bőre szabva, derékban és derékon alul mintha szükebb lett volna, de azért a legény egészen betakarózhatott vele. Belefeért, ha kellett, nagy szüken, még a babája is.

Szürkötője hasitott szijból. Rendesen rózsára volt kötve, ki lehessen könnyen oldani. Sobri szürének nyakkötője hosszu, értékes aranyláncz volt. Ezt találták vérző holttestén Lápafőnél. Megtudták, hogy az öreg Hunkár őrnagy kincseiből való. Ez is egyik ismertető jel volt arra nézve, hogy a fiatal szép legény holtteste, mig lélek volt benne, Sobri Jóska volt.

No de a bakonyi szürnek nem a kötője volt a fontos dolog. De még az se, miféle gyapjuból készült. Mindenki tudta: vastag szőrü gyapjuból, régi magyar juhok szőréből. A veszprémi és palotai csapók évenkint egyszer-kétszer fölkerekedtek, lementek a tiszai alföldre s onnan Szeged, Szentes, Hódmező-Vásárhely vidékéről száz meg száz szekér gyapjut hoztak a Bakony aljára. Ebből készült a bakonyi szűr. Ma már ilyen nem lehet. Nincs ma már ilyen gyapju a világon. Az ősi magyar juhot is csak az állatkertben mutogatják, ha ugyan onnan is ki nem veszett. Az alföldi magyarnak nincs már magyar juha. Másféle se lesz nemsokára. Más a világ.

Hanem a czifrája volt különös a bakonyi szürnek.

Válla, háta, ujjai, szélei be voltak födve barna-piros posztóval, de szép kacskaringós virágalakokra kiszabott posztóval s az a posztó ékes varrással, ékes zsinórozással rá volt erősitve a szürposztóra. Ezért nevezték a bakonyi szürt egyuttal czifra szürnek is. Sobrinak és társainak különösen czifra volt a szüre. S a nyalkább, módosabb kanászok és juhászok is utóbb Sobri szüre után szerezték be a magukét.

Csapók és szürszabók gazdag, tekintélyes czéhe állt fönn Veszprémben is, Palotán is. De voltak csapók és szürszabók Pápán is. Devecserben is. Nagy volt minden csapó műhelye. Nagyfenekü kerekes gépeik ott zugtak és berregtek reggeltől estig. Zajuk kihallatszott az utczára. Az ösküi patak Öskütől a Kikeri-tóig tele volt kallómalommal. Azokban mosták, szapulták, dagasztották a gyapjut és a posztót. Kocsik hosszu sora szállitgatta a portékát Palotától Veszprémig és visszafelé a fehér országuton. A csapók raktárából átköltözött a szürposztó a szürszabó műhelyébe s onnan az országos vásárokra. Élet, munka, zsibongás, igazi jólét mindenben. Csapó, szürszabó csak törzsökös magyar lehetett. Németet, zsidót, idegent be nem fogadtak a czéhtársaságba.

A mikor a nyalka bojtár végigment a vásáron, bakonyi czifra szürében, minden szem ránézett. Még a leányok, menyecskék szeme is.

– Ez már helyre legény!

Bűn ez, veszedelem ez, kárhoztatni való dolog ez? A mi mostani eszünk szerint semmi esetre.

Azonban nemes Zala vármegye nem igy vélekedett ezelőtt nyolczvan esztendővel.

Bakony erdeje Zalának is volt s Nagy-Vásonykő, Devecser és Sümeg vidékén összeolvadt Veszprémnek Bakony-erdejével. Száz meg száz juhnyáj és disznófalka élt az erdőben, csalitokban, vágásokba s juhász, kanász, számadó és bojtár ezer számra.

Juhásznak, kanásznak lopni kell. Ez már természete, mint a szövetkezeti és részvénytársasági igazgatónak. Hajdan nem mehettek az emberek tőzsdékre és pénzintézetekbe elszedni a másét, hát elmentek a Bakony erdejébe. Az ősember eredeti természetét hajdan is csak ki kellett elégiteni. Király és rablólovag nem lehetett mindenki, hogy tűzzel-vassal, fegyverrel és halállal vegye el a szomszéd igaz jószágát: hát beállott kanásznak, juhásznak, bojtárnak, számadónak. Ha mulatságra kellett pénz, ha bucsura, vásárra kellett menni, ha kárt vallott: nem verte fejét a falba, hanem elment a szomszéd határra, vagy a harmadik, negyedik erdőbe s ügyességgel, jó szerencsével kiszakitott a nyájból husz-harmincz juhot vagy disznót, elhajtotta, árosa-vásárosa s orgazdája már készen volt s lett pénze, a mennyi éppen kellett.

Ez már együttjár a Bakonyerdő életével.

De hát már most mit csináljon a számadó, a kinek elhajtották juhát vagy disznaját?

Bizony ő se veri falba a fejét.

Panaszt nem tesz se az uraságnál, se a vármegyénél. Panaszkodni hitványság, árulkodni gyalázatos dolog. Azután kárát a vármegye ugy se tériti meg. Sőt még ujabb bajba, költségbe keveredik a sok pandúr és járás-kelés miatt.

A mit tőle éjjel orvul elhajtottak: azt visszaszerzi hasonló módon. Éjjel, orvul. Kákabélü, gézenguz, nyám-nyám ember volna az, a ki ezt meg nem cselekedné. Megsértené még a szentirás parancsát is. Szemet szemért, fogat fogért. Ezt tanitja a szentirás. Ez pedig bakonyi nyelven azt teszi: juhot juhért, emsét emséért.

Nemes Zala vármegye váltig törte a fejét a fölött: honnan, miként származik a nyájőrzők tolvaj természete? Arra jött rá, hogy azt nem okozza semmi más, csupán csak a bakonyi czifra szür.

Hogy is szól csak a dal?

Czifra szüröm Beszperémben vettem. Érte harmincz forintot fizettem. Hogyha azt a nyakamba teritem, Még az angyalát is elkeritem.

Ime: egészen világos.

Az a czifra szür idézi elő az istenkáromlást. Mihelyt nyakában van: rögtön az angyalokat szedi le az égről a bojtár. Maga danolja, maga vallja.

Azután harmincz forint: nagy pénz az. Igaz, hogy váltóban kell érteni, de igy is borzasztó fényüzés. Dolmányt lehet venni öt forintért, ködment tizért s az a bojtár mégis harmincz forinton vesz bakonyi szürt. Pedig nem telik tőle. Csak ugy telik, ha lop. Nyilvánvaló, hogy ezért lop.

Derék, nagy emberei s igaz bölcsei voltak Zala vármegyének. Még Deák Antal és Csányi László is ott voltak a vármegye gyülésén. De mégis elhatározták 1824. évi deczember 13-án, hogy ezentul nyájőrző erdei embernek veszprémi szürt, bakonyi szürt, czifra szürt viselni nem szabad. E szürnek használata örökre eltiltatik s a szolgabirák utasittatnak, hogy járásuk területén jövőre a szür viselését meg ne engedjék s a tilalom ellen vétők testi fenyitéssel illettessenek.

De még ez se elég.

Atyafiságos átirattal meg kell keresni a szomszéd vármegyéket, Vast, Veszprémet, Somogyot, Varasdot, hogy ők is tiltsák el a bakonyi szürt s ezzel vessenek ők is gátat az erkölcsök elvadulásának s a köznép közt is mindinkább terjedő fényüzésre való hajlandóság kicsapongásainak.

Veszprém vármegye nemesi közönsége Zala átiratát 1840-ben, jó későn, tárgyalta egyik közgyülésén. De már ekkor előtte voltak a veszprémi, palotai és pápai csapók és szürszabók alázatos folyamodásai is. Nehogy valamiképen a nemes vármegye elfogadja Zala tilalmát.

Mi lesz akkor? Mi lesz ő belőlük? Miből élnek ők? Hisz ő nekik a szürposztó és szürkészités tanult mesterségük. Az alkotmányos jog és a királyi szabadalom biztosítja az ő mesterségüket. De mit ér mind, ha tilalmas lesz a bakonyi szür viselése?

Azután ő előttük nem is egészen világos Zala vármegye igazsága.

Igaz, hogy a káromkodás utálatos erkölcsi fogyatkozás, de azt nem a bakonyi szür okozza. Hiszen az urak is káromkodnak, ők pedig nem bakonyi szürt, hanem birkabéléses bekecset viselnek. A huszárok, a mint mindenki tudja, épen nagyon káromkodósak, pedig ők mentét hordanak s szép fehér köpönyeget. Kivánatos ugyan, hogy a szelid erkölcsök terjedjenek s a káromkodás valahára szünjék meg, de ezt a bakonyi szür tilalmassá tételével elérni nem lehet.

Másrészről igaz ugyan, hogy a szür ára harmincz forint, igen szép pénz, de az igazi czifra szürt ezen alól késziteni és árusitani épen nem lehet. De minden szürnek nem is harmincz forint az ára, van bizony elég szür tiz forintos is.

Azután egy szürnek el kell tartani, ha tüzi veszedelem nem éri, harmincz esztendeig, a ki pedig vigyáz rá, még örökség gyanánt hagyhatja maradékaira is. Az ő szürük halhatatlan és elnyühetetlen. Hát ilyen örökös szerdékért sok az a harmincz váltóforint?

Az se baj, hogy czifra. Czifrasága kenyeret ád a posztónyirónak, gombkötőnek és paszomántosnak. Ezek is czéhbeli mesterek, ezek is megérdemlik a kenyeret, ha becsületes emberek. Miért kelljen kivenni szájukból a falatot?

Hát a nemzeti művészet mit vétett? Hiszen minden igazi czifra szür remekes munka. Hát csak a tulipántos ládákon s a bundák övén legyen nemzeti művészet? A szürszabók se alábbvalók, mint az asztalosok és szücsök. Ők is mind jó magyar kézművesek. Ha nemes Zala vármegye épen agyon akar ütni egy csomó kézműiparost: ám üsse agyon a kapczásokat és suszterokat. Ez ugy is mind német Pápán is, Veszprémben is. De hagyja békén a magyarokat.

Hejh, minő viták folytak a bakonyi szür kérdésében, a mi vármegyénk közgyülésén!

Hogy a többi vármegye mit határozott: nem tudom. Nálunk a szürtilalom sohase lépett életbe.

A bakonyi szür természetrajzát meg kell irnom végig. Érdekesebb jelenség ez, mint az, hogy a Bakony-erdő fája »sok-makku«, pedig a néhai Kis Tükör még ezt is méltónak találta arra, hogy megénekelje, megörökitse.

Az a szür talán nem is a hideg ellen volt jó menedék, mint inkább a szél ellen és eső ellen. Nincs olyan szél és hóvihar a Bakonyban, melytől a bojtárlegény testét az a szür meg ne tudta volna védelmezni. Igaz, hogy a bojtárlegény teste nem fázékony.

Hát az eső?

Magyar ember mezei népség, túl a Dunán nem visel esernyőt. Ha ázik: ázik. Mindennek vége lesz egyszer, az esőnek is. Sváb ember használja csak az esernyőt. S akkorát használ, hogy alája fér asszony, gyerek, az egész családi sokaság. Vastag a nyele, kék a szövete, piros a szegélye. A sváb ember büszke is rá. Ha városba megy, mindig magával hordja. Megmutatja, hogy neki olyan is van. Ki is neveti a magyar ember, kivált mikor szeles időben a szél kiforditja az esernyőt.

A szür ellenáll az esőnek. A mennyi viz belefér, annyit ugyan magába vesz, de azon tul belül nem ereszti, kivül pedig lecsurog róla, mint a kemény fakéregről.

Hát hiszen kemény is. Ha jól megázott, egyenesen megáll a lábán, mint a faköpönyeg s nem nyaklik össze, mint a posztóruha.

Van ujja is, kettő. De nem felölteni való. Ujjas szüre csak a tót embernek van. Subát, gubát, szürt, mentét csak a nyakába kerit a magyar ember, hogy a mikor virtusra kerül a sor: szempillantás alatt lelökhesse magáról. A huszárnak sem szabad felölteni a mentét, ha csatában van. Csak ugy leng a vállán, mintha szárnya volna.

De a bakonyi szür ereje és ellenállása csoda. Se nem törik, se nem szakad, se rozsda nem birja. Nem esik bele a moly se, annak a foga is kitörik benne.

Hanem sok esztendő mulva, tiz-tizenöt évi viselés után mégis puhábbá válik, hajlékonyabb lesz, czifrája foszlik, szine sárgul, barnul, fakóbbá lesz. Ilyenkor már nem a nyalka bojtárnak való, hanem idősebb embernek, kisbéresnek, tehenesnek való. Ezek kezére jut. Ujabb tiz-tizenöt évi hűséges szolgálat után a gádorba, ólba, akolba kerül a nyoszolyára. Derekaljnak, ha meleg van; takarónak, ha hideg van.

Mig virágjában van: a két ujja raktár. A zsebet és az erszényt pótolja. A két ujja be van kötve, de nem kivülről, hanem belül. Kivül ugy látszik, mintha csak be volna türve. Hogy is szól csak a dal?

Ez a dal akkor kelt, a mikor még a gyufát nem ismerte a világ, a mikor még aczéllal és kovával csináltak tüzet, nemcsak a mezőn, hanem a konyhában is.

Aczélja, kovája, taplója annak is volt, a ki nem volt pipás ember. A pipás ember aczélja ott volt dohányzacskója fityegőjén; kovája, taplója, dohánya bent a zacskóban. De az erdőn járó bojtárnak is időnként tüzet kellett éleszteni. Ha vagy fázott, vagy szárogatni akart, vagy meleg ennivalója készült, vagy ott volt a szeretője, vagy lakomára jöttek vendégei, bojtárpajtásai. Ilyenkor, ha juhász, levágott egy bárányt, ha kanász, elejtett egy malaczot. Pörkölt, nyársonsült volt az illatos, meleg étel.

De hát hogy csináltak tüzet?

Régi ember tudja, uj ember nem tudja, vagy csak Robinsonból tudja, tehát nem jól tudja. Száraz avarból, száraz rőzséből, vékony galyból kis máglyát rakott a kanász-bojtár. Azután jó maroknyi száraz avart megdörzsölt, megmorzsolt a két tenyere között s egy kis csóvát csinált belőle. Azután taplóba ütött s a pislogó taplót beletette a csóva fejébe. Akkor a csóvát elkezdte forgatni, jobb kezével karikában csóválni, mire a csóva percz mulva lobbot vetett, lánggal égett.

A láng a máglya alá került s készen volt a rakás tűz. A pásztortűz, a mezők éjjeli csillaga, a melyről annyit irnak, annyit álmodoznak a költők, mig a fiatal életkorból ki nem nőnek.

Három percz elég volt rendesen a tűzélesztéshez.

Nos hát a barna kis lány, ha ott kotorászott a bakonyi szür ujjában, csakugyan talált ott tűzszerszámot.

De százforintos bankót bizony nem talált ott. Kanászbojtárnál nagy szeme volt akkor a százforintos bankónak. Még ma is nagy szeme van. Igaz, hogy ma már nincs is százforintos bankó.

Hanem talált mást, sok mindenfélét. Szőlőzsirt, a melylyel piros ajkát fényessé s még pirosabbá tehette. – Bajuszpedrőt, a mely nélkül el nem lehetett a bojtár. – Apró tükröt, akkorát, mint az alma. – A bojtár is beletekint néha ugy borotválkozás közben. – Borotvát. – Sós-paprikás gurgulyát, a mely nélkül soha sincs az erdőn-mezőn lakó ember. – Zsineget, czérnát, varrótűt. Ha szakad, feslik valami, ne kelljen a faluba vagy csárdába futni. Megvarrja a bojtár maga. – Azután olvasó, szent képecske valamely bucsuról. De ez inkább a juhászbojtárnál. A kanász nem áhitatos, legalább nem mutatja szivesen. A kocza szilajabb állat, mint a juh. Szilajabb ember is kell a kocza mellé.

Még süvegük, kezebelijük, tarisznyájuk is más.

A kanász bakonyi süveget visel egész tul a Dunán. Kemény, magas tetejü, diszes, karimája fölfelé áll. A juhász lapos, gömbölyü, széles karimáju kalapot, a mely mindig laskamódra áll a fején.

A kanász kezebelije a hosszunyelü, kisebb vasu fejsze. Baltának nevezi. Az ő süvege még egy-két fejszeütést is elbir. A juhász kalapja ilyen ütéstől meg nem védelmezné a koponyát. A juhász kezebelije a kampós bot. De nem olyan czifra ám, mint a püspökök és érsekek pásztorbotja. A juhász ugy fogja meg a birkát, hogy kampós botját a birka hátulsó lábába akasztja. A kanász ötven lépés távolságból baltájával vágja le a koczát.

A juhásznak rendszerint nincs ostora, de a kanász meg nem lehet karikás nélkül. Szijjból font karikás, rövid nyéllel. Nyele finoman metszett, kigyója finoman font. Kanász metszi, kanász fonja. Nos hát a karikáshoz való apróbb eszközök is ott vannak a szürujjban.

Még a tarisznya is különböző. A juhász tarisznyájának takarója meg nem született bárány bőrével van diszitve, a kanászé boglárral, csigahéjjal, szines szironyból varrt virággal van himezve.

Azonban térjünk vissza a bakonyi szürre.

Nagy pör folyt le egykor előttem, a melyben bebizonyult, hogy a bakonyi szür erősebb az ágyugolyónál is.

Porván vagy Bánkon, valamelyik Győr vármegyére dülő falunkban történt a csodálatos eset, a melyben nekem is biráskodnom kellett.

Parasztgazda előtt szántás közben ágyugolyót vet föl az ekevas. A golyót feldobja a kocsira, hazaviszi s minthogy szombat este van, ugy is be kell nézni a kocsmába, elviszi a kocsmába is, megmutatni a zsidónak. A zsidó sok mindent tud, talán ehhez is ért.

Ért is. Megnézi a golyót, megforgatja s kimondja, hogy ez bizony franczia golyó, még nagy Napoleon lőtte ki az inzurgensek ellen 1809-ben. Hatvan esztendőn át pihent a szántóföldben.

Ez már különös eset. Többen ülnek a nagy asztalnál borozgató atyafiak, ők is látni akarják a franczia ágyugolyót. Kézről-kézre gurul a golyó az asztalon, jól megnézi mindenki. Sőt a falu kovácsa előveszi bicskáját s pengéjével meg is vakargatja a rozsdás készséget. Vajjon igazán vasból van-e?

Bizony igazán. De egy helyen mégis puhább a kérge. Kaparja-kaparja s ime ott kerekszáju lyukat talál s a lyukban valami omló porfélét. Föld-e, homok-e, puskapor-e ez az omló porféle, de bizonyos, hogy valami. Nem is lehet másként, puskapor volt az valamikor. Bizonyosan robbanó golyó volt az a nehéz készség. Miért volna lyukas s az ürege miért lett volna tele puskaporral?

De hát puskapor-e?

Meg lehet azt tudni. Gyujtsuk meg. Ha meggyulad: bizonyos, hogy puskapor. De hátha fellobban és szétveti a világot? Manóba veti. Hiszen hatvan esztendő alatt már minden virtusát elvesztette.

Meggyujtották. Addig incselkedtek vele, mig meg nem gyuladt. Egyszer csak elkezdett serczegni s füstölögni. Még szaga is támadt.

– Nini, él ám még ez a förtelmes jószág!

Él-e? De erre a szóra nagyot is ugrott az asztalon, s mikor visszaesett, majd beszakasztotta az asztalt.

– Hüh, az áldóját, nem jó ezt közelről nézni.

Fölugráltak az emberek s csak ugy messziről akartak a vadállatban gyönyörködni.

Hajh, de a vadállat megveszett, megbolondult. Leugrott az asztalról a szoba közepére az emberek közé s ott elkezdett sebesen futkosni, mintha elment volna az esze.

Az ágyugolyó pedig gonosz jószág, a mikor utban van. A mi eléje akad: annak törni, zuzni kell, akár székláb, akár asztalláb, akár az ember lába.

Sistergett, füstölt s nyargalt a golyó előre, hátra s a hány székkel, asztallal találkozott, összetörte mind. A mikor a falhoz ütődött, onnan ugyan visszafordult, de mindig rettentő zuhanás támadt. Nyilvánvaló lett, utóbb a házat is összedönti. Iszonyu sivalkodás támadt. Kutya-macska orditva menekült ajtón-ablakon. Az emberek is menekültek, de az ajtóban megtorlódtak. Alig tudták lábukat fölkapkodni a fenevad utjában.

Szegény, jámbor zsidó is menekült egyenesen be a söntésbe s behuzta maga után a söntés ajtaját. De mit ért ez? A golyó észrevette, hova menekült a zsidó. Utána iramodott, összetörte a söntés falát s azt a padot, a hol a kannák állnak tele italokkal. Összetörte utóbb a kannákat is, üvegeket is, hordókat is. Kereste a zsidót vérszomjas lélekkel.

Jámbor zsidó gazda, se holt nem volt már, se eleven. Orditott, mint a kit nyuznak. Vége a világnak!

Szerencsére az egyik ember észretért. Kikiáltott a nyitott ablakon, a hogy torkán kifért:

– Szürt! Hozzatok szürt jó emberek!

Szerencsére a tehenes gyerek meghallotta. Volt egy régi, kopott bakonyi szüre s futott vele a veszedelem szinhelyére. Mindjárt látta, mi a baj. Csak azt várta, hogy a golyó szabad térre jusson. Oda jutott. Menten ráteritette a szürt.

– Nesze neked, gyalázatos féreg!

– Hát mit csinált most az ágyugolyó?

Menekülni akart. Nem lehetett. Szét akarta tépni a szürt. Nem tudta. Csak még jobban belebonyolódott. Ugy lefogta az a szür a fenevadat, mint Krisztus a vargát.

Utóbb is megadta magát a fenevad. Kis ideig tüsszögött, pöfögött, mérgelődött, de azután csak elhallgatott s többé meg se mozdult. Belátta, hogy a bakonyi szürrel nem bir az ágyugolyó.

Igy menekült meg a világ!

De a nagy kár meglett. Szegény kocsmáros gazda tenger kárt panaszolt, de senki se akarta megfizetni. Valami bolond tanácsra büntető följelentést tett az ágyugolyótaláló paraszt ember ellen, a miért az ártó szándékkal vitte hozzá azt a fenevadat, hogy őt a világból kipusztitsa.

Nem tudtunk neki igazságot adni. Azt mondtuk: vis major az oka mindennek, nem a paraszt.

Jámbor zsidó ember! Holtáig nem tudta megérteni, mi az a vis major s miért lett az ő neki oly nagy ellensége?