MÓZES BÁTYÁNK.
(Ki volt, mi volt Gombás Mózes? – Görhes Jancsi esete. – A vármegye szelid vallatást rendel. – Miként magyarázza ezt Mózes bátyánk? – Miként menekül Szicziliából a bakonyi ember?)
Nem zsidó történet, habár Mózesről lesz is szó benne. Nem is kell idegenkedni ettől a névtől. Ősi kálvinista név ez, kivált a Bakony kellő közepén, a szentgáli köztársaságban. Van ott ennek társa is az ó-testámentomból elég. Volt legalább az én gyermekkoromban.
Lehetetlen Gombás Mózesről, Veszprém vármegye egykori hires főszolgabirájáról meg nem emlékeznem. Ő volt az, a kit vármegyeszerte csak Mózes bátyánknak ismertünk. Az ujabb nemzedék, patvaristák, jegyzők, jurátusok, esküdtek, nem is igen ismerték egész igaz nevét.
Szentgáli termés volt. Nemzetsége hatszáz éves királyi vadász. Ifju korától kezdve mindig a vármegye tisztjét tartotta. Esküdt, szolgabiró, főszolgabiró egymásután. Ennél magasabbra nem is emelkedett. Nem lakott szivében semmi nagyravágyás. A világ rendjét csak erdőn, mezőn, falvakon szerette fenntartani. Ehhez értett jól, egyébhez érteni pedig sehogy se akart. Pápán volt lakása. Ott ismerkedtem meg vele több mint ötven év előtt. Ő akkor már öreg ember volt, engem pedig gyerekszámba vettek.
Egyszer csak különös szellem ragadta meg ezelőtt hatvan évvel a vármegyéket. Ujitani, javitani, a kor intő szózatát meghallgatni, meg is érteni s meg is fogadni, európai szinvonalra emelkedni: efféle jelszavakból állt az a különös szellem.
Meg kell javitani a vádlottak, orvok, gonosztévők kihallgatásának módját is. A különös szellem ezt is fölvette ajakára. Nem ázsiai módra, nem barbarusok módjára kell bánni a gonosztevővel se, mig el nincs itélve. Vallatás közben nem szabad ütni, verni, koplaltatni, kinozni, abajgatni. Hátha igaz járatban levő ember s előbb-utóbb kisül az ártatlansága.
Pedig hát a kinzó vallatás nálunk sohase volt törvény, sohase volt megengedve. Nem is annyira ázsiai szokás volt ez, mint inkább nagyon is európai. Nyugat felől szivárgott be hozzánk is, osztráktól, némettől, francziától.
De hát a törvény nálunk nemcsak nem engedte meg, hanem még egyenesen tiltotta is. Nagyon szigoruan tiltotta. Hanem a csendbiztosok, pandúrhadnagyok, őrmesterek és káplárok azért nem mindig hajtottak a törvényre. Ők bizony szivesen meggyötörték a vádlottat, ha az nem akarta bűnét töredelmes lélekkel beismerni.
Ezt már becsületbeli kérdésnek tartották a pandúrok. Oda lett volna minden becsületük, ha a vádlottat ugy állitották volna a biró elé, hogy nem vall semmit. Hogyan valljon akkor a biró kezén, ha a pandúr kezén se vall?
Azonban e gonosztevők nagy részének is meg volt a maga becsületbeli kérdése. Ez meg abból állt, hogy nem vall semmit soha se magára, se társára, ha agyonkinozzák is, ha kerékbetörik is, ha tüzes harapóvassal izenkint szedik is szét.
A kétféle becsületbeli kérdés azután kegyetlen harczban állt egymással. A pandúr se engedett, a duhaj se engedett.
Egyszer a főispánnak elhajtották egész disznófalkáját az akarattyai pusztáról. A pusztázókra és szolgabirákra nézve nagy volt az eset. Meg kellett mutatniok, mit tudnak. Örök szégyenük lett volna, ha a főispán megrontóit se tudják kézrekeriteni.
Szerencséjük volt. Harmadnapra valamelyik bakonyi sürü vágásban megtalálták a falkát Görhes Jancsi kezén. Elfogták Görhes Jancsit is, két társát is. Két társa mindent szépen bevallott, Görhes Jancsi mindent kereken eltagadott. Pedig eleget kinozták. Nem használt semmit két társának szembemondása se. Tagadott konokul.
Kezembe került az ügy. Fölhivattam magam elé Görhes Jancsit. Erős, deli szép legény volt. Csak a mesékben van ilyen. Némi figyelemmel voltam iránta, mivelhogy apjának hajdan megkegyelmezett a vármegye, noha egy ideig Sobri Jóskának volt egyik társa. Egyenesen állt a legény előttem, mint a czövek.
– Hát nem vallod be a bűnödet, Jancsi?
– Nem én, uram.
– Mondok valamit, Jancsi. Nem tudom, hallottál-e rólam valamit. Ha szépen bevallod bűnödet, három évet kapsz. Erről jót állok. Ha pedig be nem vallod: hat évet kapsz. Harmadszor vagy már a törvényben, nagyon rád nehezedik. A hat évről is jót állok. Most visszavitetlek börtönödbe s adok egy hónapi gondolkozási időt. Ez alatt kérdezősködjél a raboktól, káplároktól, hogy én ura tudok-e lenni szavamnak? Egy hónap mulva felelj. Az a három évi különbség megérdemli, hogy jól meggondold.
Egy hónap mulva megint felhozattam magamhoz.
– Meggondoltad-e a dolgot, Jancsi?
– Meg. Az úrról is tudok mindent, ura tud a szavának lenni. Nem vallok semmit.
Elitélték hat kemény évre. Vasban, bőjttel, közmunkával. Jóváhagyta a Hétszemélyes tábla is.
Megint felhozattam. Most már vas csörgött a lábán. Halavány volt. Az egyévi fogság szomoru szine lepte el arczát.
– No Jancsi, a hogy mondtam, ugy történt. Most már se nem ronthatok, se nem segithetek dolgodon. Most már mindegy neked is, akármit beszélsz. Bevallhatod az igazat.
– Nem vallom be. Becsület ez!
Igazán megsajnáltam. Hős vagy bolond.
– Boldogtalan! Hisz társaid mindent bevallottak, mindent rád vallottak!
– Én nem leszek hitvány ember. Inkább szenvedek három évvel többet!
Ime a duhajnak a becsülete. Mit csináljon ilyen emberrel a pandúr meg a vizsgálóbiró?
A vármegye Zsoldos Ignácz inditványára oktatást adott ki a járásbéli főbiráknak, szolgabiráknak, esküdteknek, pandúrhadnagyoknak, s általuk a pandúroknak és községi előljáróknak, hogy ezentul a foglyokat, vádlottakat ne abajgassák, ne kinozzák, kisujjal se érintsék, hanem csupán erkölcsi eszközökkel törekedjenek őket töredelmes bűnbánó vallomásra birni. Igy kivánja a humanitás, a műveltség, az emberi méltóság, s nemzetünk és vármegyénk jó hirneve.
Megkapta az oktatást Mózes bátyánk is.
Elolvasta gondosan s össze is szidta a központi vármegyei urak bölcseségét kegyetlenül.
– Humanitás? Talán az kellene még, selyempaplanos ágyba fektessük a haramiákat!
– Miveltség! Mintha bizony a gyilkosok és utonállók az univerzitást végezték volna!
Emberi méltóság s nemzetünk jó hirneve? Szamár beszéd. Hova lesz majd mindez, ha annyi lesz a duhaj, betörő és gyujtogató, mint a Bakonyerdő fája?
No de mindegy, a vármegyének engedelmeskedni kell. Mózes bátyánk majd megkisérli, miként lehet az elszánt, konok lelkü gonosztevőt erkölcsi eszközökkel töredelmes, bűnbánó vallomásra birni.
Épen ugod-vadkerti ember jön nagy alázatossággal. Kárvallott és panaszos. Kecskegidáját ellopták a kertből.
Igazságot kér.
– Van-e nyomod? Kire gyanakszol?
– Nem gyanakszom én senkire, de bizonyos, mint a mai nap, hogy az én kecskegidámat más nem vitte el, mint az az akasztani való Kalamár Istók kanászbojtár. Megtaláltuk a gida bőrét, megismertük a szarváról, a férgek is beleestek már, nem messze onnan tűznek a nyomait láttuk, ott sütötték meg. Ott pedig senki más nem őriz, mint a Kalamár Istók.
Pandúr megy ki Ugod-Vadkertre Kalamár Istókért s odaállitja Mózes bátyánk elé. Kemény arczu, napsütötte kanászbojtár. Van már csimbókja is. Sötét piros arcza fénylik a zsirtól. Látszik rajta, kutyába se veszi az erkölcsi eszközöket.
Nem-e? Majd megmutatja azt Mózes bátyánk.
Mózes bátyánknak torzonborz bajusza volt, de fogai nem voltak. Ha alsó ajkát felszoritotta: ajka is, álla is elveszett a bajuszban. Borzas gucsmát tett a fejére s azt lehuzta a szemöldökéig. Fejét előre szokta hajtani s válla közé szokta huzni. Az egész emberből s emberi arczból nem maradt más, csak egy bozontos berbecs s egy kusza nagy bajusz.
No meg két rettenetes szem. Olyan szemeket nem láttam se azelőtt, se azóta. Villogtak, mint az isten nyila. Hegyesek voltak, mint a tőr s keresztüljárták a dolmányt, ködment, még a kőfalat is. Hát az emberszivet hogyne járták volna keresztül? Kalamár Istók, várhatod szörnyü sorsodat.
Várta is. Készen volt rá. Szék volt a szobában a padló közepére készitve. Semmi kinzó szerszám. Még pandúr se, csak a tiszti huszár. Mózes bátyánk rekedt hangon parancsolta:
– Ülj le!
Kalamár Istók leült. Mózes bátyánk föl s alá járkált a szobában. Valahányszor Kalamár Istók előtt elment, mindannyiszor ránézett s keresztül törte a lelkét rettenetes nézésével. S azt kérdé tőle nyugodt hangon:
– Voltál-e már Szicziliában?
– Nem voltam.
Keményebb hangon kérdi.
– Miért nem voltál?
Pillanatra megakadt Kalamár Istók. Mit feleljen? De azután csakhamar észretér.
– Nem volt még ott semmi dolgom.
Mózes bátyánk megnyugszik a feleletben. Megint föl és alá jár a szobában, de a bozontos berbecs és torzonborz bajusza közt gyilkos nézése nem pihen. Öldökli vele a vádlottat. Egyszer csak mérges hangon rákiált.
– Miért nem volt neked dolgod Szicziliában?
Meghökken a gyerek. Erre már nem tud könnyen felelni. Lelke elkezd tépelődni. Mi az a Sziczilia? Csárda-e, falu-e vagy hetivásár? Sohase hallotta hirét. Bizonyos, hogy ő Szicziliában soha semmi rosszat nem tett. Nem járt ő neki ott még az öregapja se. Talán valami falu lesz az a Sziczilia az öreg Bakonyban a Somhegy mögött, arra a Hajszabarna felé. Mit akar ő vele a nemes vármegye Szicziliában? Ott ugyan rá nem bizonyithatnak semmit. Elvégre mi baja lehet abból, ha bevallja, hogy csakugyan volt Szicziliában?
Darabig csak védte magát vitézül. Hol tagadott, hol hallgatott, utóbb belátta, másként nem szabadul, töredelmes vallomásra szánta el magát.
– Bevallom hát igazán tekintetes uram, voltam Szicziliában.
Mózes bátyánk ekkor emberölő haraggal fordult feléje.
– No látod akasztófa-virág! Most arra felelj iziben, mit kerestél te Szicziliában?
Szegény Kalamár Istókban megfagyott a vér erre a kérdésre. Érezte, hogy most már elveszett. Erre a kérdésre a káptalan se tudna megfelelni. Most már meg van kötve teste, lelke. Most már meg nem szabadul Szicziliából. Most már be kell vallani mindent.
Tisztába is jöttek az ügygyel tiz percz alatt. Ő ugyan nem vitte el a kecskegidát, hanem a Hánzi gyerek, de ő hozzá hozta s ő is evett a husából. Ez az igazság. Ime, Mózes bátyánk egyik erkölcsi eszköze.
Nagy hire lett ennek az egész vármegyében, de még a közeli szomszédos Győr és Vas vármegyében is. Tanultak is belőle, nevettek is rajta.
Eladomáztam ezt egykor Bessenyey Ferencz barátomnak, a ki bámulatos szinművészettel és utánzó képességgel tudta ezt előadni. Mint képviselő bejárta vele az országot s el is terjesztette mindenfelé.