KIHIRDETIK A TÖRVÉNYT.
(Törvényt hirdetnek Szent-Gálon 1848-ban. – Miként hirdették ki hajdan a törvényeket? – A Nemzeti bácsi. – Mily föltételek alatt fogadja el a királyi vadász az 1848-iki törvényeket?)
Akár szép, akár nem szép a történet: elmondom. A nagy időkből való: 1848-ból. Annak a dicsőséges esztendőnek is tavaszi napjaiból. A mostani hüséges adófizető, békés polgárember sehogy se érti meg, hogy volt valaha olyan idő is. De már hiába: annak a kornak, annak a nemzedéknek jelleméhez tartozott ez a történet is.
A márcziusi ifjak kiáltó szava belesüvöltött a nagy világba: közteherviselés, törvény előtti egyenlőség.
Közteherviselés!
Nagy szó. Értjük is tisztán. Én is fizetek adót, te is fizetsz, ő is fizet, mindenki fizet és mindig fizet. Szabadulni nem lehet, megváltani se lehet. A mi Urunk, Megváltónk, Üdvözitőnk ugyan az eredendő bűntől, Ádám apánk és Éva anyánk ballépésétől megváltotta az emberiséget, de az adófizetéstől ő se tudta megváltani.
Meg kell hát benne nyugodnunk.
Csak hogy a szent-gáli nemes ember nem tudott benne hamarosan megnyugodni. Igaz, hogy nem is akart valami nagy buzgósággal. Adót fizetni, szüz vállainkra terhet rakni, őseinknek vérrel szerzett jussáról lemondani: ejh-hajh, az se igaz nemes, a ki ezt békén elszenvedné!
Egyenlőség!
Balga beszéd. Már hogy lehetne egyenlő a paraszt a nemessel, a herendi sváb a magyarral, a tüzhely nélkül való a királyi vadászszal? A Bakonyerdő nagy erdő, millió a fája, de még annak sincs két olyan fája, a mely egyenlő volna. Igy rendelte az isteni bölcseség. Hát most már az emberi bölcseség az isteni fölé akar kerekedni?
Mi tagadás: igy gondolkoztak bizony eleintén a szentgáli nemes atyafiak. Kiváltképen az öregek. Voltak ugyan fiatalabbak is, a kik meg-meghallgatták a kor intő szózatát, a hogy akkor szokás volt mondani. Magam jól ismertem közülük igen sokat, vadásztam is velük fiatal koromban, még arczukra, alakjaikra, dalaikra, adomáikra, kalandjaikra is jól emlékszem. Ifju Gombás Lajos, Tóth József, Gaál Imre, Szalay János, Zsebők János »keresztapánk«, Gombás Lőrincz, Tamás Károly, Csapó József, Nyirő János és a többi. Csak oly jó hazafiak és felvilágosodott elmék, mint közülünk akárki. De hiába. A méltóság és tekintély az öregeknél volt, azok pedig hallani sem akartak holmi közteherviselésről és törvény előtti egyenlőségről.
Kutyának kell az ilyen szabadság.
Az öregebbek kimondották ezt a szót s a fiatalabbak nem mertek ez ellen rugódozni.
De hát mégis csak törvény lett a törvény s ugy Szent György-napja után csakhamar meg is érkezett a nemes vármegyéhez. Ki kellett hirdetni.
– Igenis kihirdetni.
Ma már ki se hirdetik a törvényt isten igazában. Beledobják valami hivatalos lapba s azt mondják: tanulja meg abból minden ember. A törvény nem tudásával ne védhesse magát senki.
Nem igy volt ez hajdan.
Hanem ugy volt, hogy nagy pöcsétes levél érkezett a nemes vármegyéhez. Nem is más küldte, hanem a király ő szent felségének főkanczelláriusa s nem is máshoz, hanem egyenesen a vármegyéhez. Rá volt irva a levélre valami ilyféle: Főtisztelendő és tisztelendő, tekintetes és nagyságos, nemes, nemzetes és vitézlő egyházi és világi fő- és köznemesi karoknak és rendeknek, kedvelt hiveinknek és a többi. Belül pedig az eredeti törvény volt ékes irással s a király sajátkezü aláirásával.
Igenis a királynak sajátkezüleg kellett minden törvényt minden vármegye, szabad kerület és szabad királyi város részére s minden kormányszék és törvényhatóság részére aláirni s megküldeni. Nem is volt akkor a királykodás olyan könnyü kenyérkereset, mint most. Az emberek legalább igy vélekedtek. Korszakos adoma is van róla. A mikor V. Ferdinánd 1835-ben trónra került: ugy félév mulva kérdezték tőle: hogy érzi magát uj hivatalában? Azt felelte: elég kellemes volna ez a hivatal, csak annyi bolondságot ne kellene aláirni. Ezt a királyt hülyének mondták azok, a kik személyesen és közvetlenül ismerték. Pedig ha ez az adoma csakugyan igaz, akkor nem is volt valami nagyon hülye.
Nos hát a mi vármegyénkhez is kellő időben megérkeztek az 1848-iki törvények. Rajtuk volt a királynak nehézkes kézirása. E nélkül akadt volna elég ember, a ki azokat a törvényeket nem is hiszi.
A vármegye generális közgyülésén szokott módon megtörtént a kihirdetés.
A járásokban sem tértek el a szokott módtól. Majd a járásokbéli fő- és alszolgabirák s megyei esküdtek sorba járják a nemesi falvakat s élőszóval elmondják, hogy uj törvény van s elmondják, a hogy tudják, azt is, mi van az uj törvényben.
A hogy tudják!
Ennek a szónak is van története.
Megirtam a »Nemzeti bácsi« történetét. Esküdtünk volt. Lóháton szokta bejárni járása községeit. S ha törvényeket hirdetett, tarisznyában ezeket is hurczolta magával. Bizony sokszor megtörtént, hogy ő ugyan el nem olvasott semmiféle törvényt és sejtelme se volt arról, mi van egyik vagy másik törvényben. Ugy cselekedett hát, mint a mai főszolgabirák.
Az 1839-iki országgyülés veszekedett sok törvényt alkotott. Lett kocsiderékkal. Köztük volt a váltótörvény is, de azt az én György bátyám, a Nemzeti bácsi nem tudta, nem olvasta. De azért kihirdette. A váltótörvényt is kihirdette.
Váltó! Mi az a váltó? A magyar ember akkor csak háromféle váltót ismert. A cseregyereket, a váltópénzt s az inget-gatyát, más szóval a tisztát. Ha rövid utra ment valaki s kérdezték tőle:
– Mi mindent visz kelmed magával?
– Semmit, csak egy váltót.
Azt értette, két inget-gatyát, hogy tisztát válthasson. De a kereskedők váltójáról a falusi nemesnek nem volt fogalma se. Nem volt a Nemzeti bácsinak se.
Azt mondta a kihirdetésnél:
– Az ország rendei hoztak uj törvényt a váltóról is.
Bárdossy József, rekedt hangu kurucznemes azt kérdi:
– Hát az meg mi az ördög?
A Nemzeti bácsi elnevette magát.
– Bizonyosan valami uj mosó, szapuló, kékitő intézet. De azt is hallottam, valami uj kárta-biánka.
Megnyugodtak benne.
De a szentgáli nemes urak nem nyugodtak meg a közteherviselésben, az adózásban. Sőt inkább kijelentették, hogy a ki azt náluk kihirdeti, annak leütik a derekát, élve el nem hagyja a köztársaságot.
Békességszerető, gazdag nemes úr volt a járásbéli főszolgabiró. Kereken kimondta, ő ki nem megy Szent-gálra a törvényt kihirdetni, ő nem akar bajt okozni se magának, se másnak.
Tanakodtak a vármegyén: mi történjék hát?
A vármegye főjegyzője volt Szent-király-szabadjai Rosos István. Erős, szép, barna férfi, tiz év óta a szentgáliak követválasztó vezére. Bátor is. Vadkannal is verekedett egykor a Bakonyban s azt is megölte.
Majd ő hát kimegy a törvényt kihirdetni.
Kiment. Magával vitte a főszolgabirót is, az esküdtet is, tiszti huszárját is. A hogy illett.
A községházánál összegyülekezve várták a nemes urak, a királyi vadászok. Tele volt velük a tanácsterem, az udvar, a templom udvara s az utcza. Ott volt mindenki.
Hatalmas szónoklatot tartott, gyujtót, lelkesitőt mindenről s utóbb még a közteherviselésről és a törvény előtti egyenlőségről is.
Volt ugyan vivát is elég, de azért a gyülekezet nagyrésze izgett-mozgott, durczás képet mutatott. Nyilván nem tetszett neki valami.
Végre a Tamás-nemzetségből előállott valamelyik széles vállu, deresedő királyi vadász s harsány hangon kézdezte:
– Hát aztán, tekintetes főjegyző urunk, ha már olyan nagy lesz köztünk az egyenlőség, én ezentul a herendi svábot nyakon se üthetem?
– Már miért is ütné nyakon, nemes atyámfia, a herendi svábot?
– Példának okáért olyankor, ha mikor nem akar velem magyarul beszélni.
A főjegyző harsány hangon felelt:
– Ezért bizony már ezentul is nyakonütheti bátran!
Ez volt a megoldás. A nemes urak tanácskoztak s érett megfontolással elhatározták, hogy ez áron elfogadják az uj törvényeket.