A Bakony (2. kötet)

I.

(Mit köszönök Pápay Miklósnak? – Pápay Sámuel eredete s nevelődése. – Kisfaludy Sándor és Pápay Sámuel. – Milyen volt a magyar nyelv száz év előtt? – Pápay Sámuel nyelvtisztitó munkája. – Irodalmi alkotásai. – Hogy adóztatta meg a veszprémi püspököt?)

Most olvasom a hirlapokban, hogy meghalt Pápay Kálmán Pápán. Hatvankilencz évet élt. Maradtak-e ivadékai: nem tudom. De azt tudom, hogy ő az utolsó azokból a Pápayakból, a kik a Bakony jeles alakjai s egyuttal vármegyém büszkeségei voltak több mint száz év óta. A mikor a vármegye tisztjét viseltem, nekem is volt köztük tiszttársam s bár nálam jóval öregebb, de azért benső barátom, a kit igaz tiszteletem s forró szeretetem környezett, a mig élt. Az utolsó nagy magyar táblabiró. Nem én vagyok az, hanem ő volt. Ugy születik-e magyarrá az ember vagy az élet és környezet ráhatása alatt ugy válik lassankint magyarrá: ez az istenség titka és sokat kell még tünődnünk, hogy a titok minden rejtelmeit megtudhassuk. De ha a környezetnek s az életnek is van ereje és hatalma ahhoz, hogy az emberből ember legyen: akkor én az én rég elhunyt nemes barátomnak, Pápay Miklósnak, köszönhetek igen sokat. Az életnek s az embereknek, de magyar nemzetünk természetének tökéletes megismerésére is ő segitett. Okos vidámságot, gondtalan komolyságot, élczet, elmésséget talán tőle tanultam legtöbbet. Szeretni a magyar fajt gyönyörüséggel és halálos fájdalommal, busulni multján s keserü viszontagságain, imádni nagyjait, rajongani a nemzeti eszmékért, dolgozni értük egész életnek s erős férfinak istenerejével, hogy elvégre azzá legyen fajunk, a mivé az alkotó teremtette: az emberiség büszkesége. Ezek a gondolatok, ezek az érzések égtek lelkén s lobogtak szivében. Ha együtt voltunk: soha másra ki nem terjedt elmélkedésünk.

Az ő fia volt az a Pápay Kálmán.

Azonban kezdjük elején a dolgot.

Az első ősnek Sámuel volt a neve. Pápay Sámuel, Kazinczy és Kisfaludy és Berzsenyi barátja, a dunántuli nemzetébresztő irodalmi körnek igazi megteremtője s mindvégig fentartója s mint régebben mondták volna, elevenitő lelke.

A nemzetség korábbi történetét nem ismerem. Pápay Sámuel 1770-ben született. Születéséről s nevelődéséről meseszerü dolgokat hallottam.

Apja szegény balaton-melléki kálvinista pap lett volna. Gróf Esterházy Károly, a hires egri püspök, valahogy hirét hallotta, hogy a gyereknek villám az esze, csodálatos a szorgalma s lebirhatlan vágy duzzasztja lelkét a tanulásra. Elkérte vagy valami módon elszerezte apjától, gondjai alá vette, Kassán, Egerben, budai vagy pesti univerzitáson tanittatta, hites és okleveles ügyvédővé lenni segitette. Természetesen a római egyház hivei közé is áttéritette. A térités különben is kedvelt szokása volt.

Az ifju ügyvéd azonban még se lett hamarosan ügyvéd.

Különös kedvvel, sőt szenvedélylyel buvárkodott szép magyar nyelvünk mélységeiben. Akkor foglalkozott ezzel Révay is, a hires magyar nyelvtudós s Kazinczy is, a ki irodalmi nyelvvé akarta nemesiteni a mi nyelvünket.

Hejh, minő elhagyatott, elrontott, elavasodott nyelv volt akkor ez a miénk! Tele latinsággal és németséggel, nyelvaggató és fülsértő hosszadalmassággal, furfangos és cikornyás képzésekkel s önkényes és ostoba uj szavakkal. Mikes Kelemen egykori nyelvének hire-hamva se volt már, Csokonay falusi kálvinista nyelvét az irodalomban nem becsülték, a literátus emberek becsülni nem is akarták s miveletlen, durva, paraszt nyelvnek tekintették.

Kisfaludy Sándor a költő isteni ösztönével, Pápay Sámuel a bölcsnek megfontolásával ugyanegy időben gondoltak arra, hogy szegény elhagyatott nyelvünket édes szerető gondunkba kellene venni. Pedig nem beszéltek össze s bármily benső jó barátság fejlődött ki utóbb köztük, ezelőtt száztiz évvel még nem is ismerhették egymást. Pápay 1796-ban az egri liceumban foglalt el tanári állást, hogy ott a magyar nyelvet és irodalmat tanithassa, Kisfaludy pedig ugyanakkor vált el Szegedy Rózától, az imádott leánytól s ment katonának a franczia háboruba.

Csak a mult század elején, 1802 körül, találkoztak. A nagy költő már akkor megirta Himfy szerelmeit, a nagy tudós pedig már akkor nagy részben összehordta magyar nyelvtudományának s irodalomtörténetének nemes anyagát.

Sajátságos, hogy Kazinczy száguldozó nyelvujitását mind a ketten fanyar érzéssel fogadták. Látták ugyan, hogy Kazinczy kezében valósággal más lesz az irodalmi nyelv, mint eddig volt, de érezték, hogy ebben nem lesz sok köszönet. Az élő nemzet élő nyelve végre se nyers kő, a melyből tetszése szerint faraghat a művész mindenféle alakot. Az élőnyelv élete csodálatosan erős s ügyetlen beavatkozásokat föl se vesz vagy kegyetlenül visszautasit. Bizony Kisfaludy vidáman is, durczásan is sokat elméskedett a sok latinizmus, germanizmus és gallicizmus s minden másféle izmus fölött, a melylyel Kazinczy a mi édes nyelvünket fel akarta piperézni s eredeti szép alakjából kivetkőztetni.

Csaknem igy gondolkozott Pápay Sámuel is.

Pápay életének történetét s irodalmi munkásságának jellemrajzát még ezentul kell megirni. Irodalmunk történetirása eddig hanyag és figyelmetlen volt az ő irányában. Irodalmunk történetét Toldy félrevezette s azt helyes irányba utódai, Gyulai Pál, Beöthy s a többiek se terelték vissza. Pápay élete és munkásságának jelleme és sikerei csakugyan méltók a mélyebb buvárlatra. Anyag is van hozzá elég. Csak Kazinczy levelezései is sok forrást nyitnak meg előttünk. Darnay Kálmán barátom Pápay iratainak nagy részét megmentette s azokat nemes hévvel s magyar szivességgel bocsátja hivatott férfiak megfelelő rendelkezésére. Nem egyedül a Kazinczy-iskolának s főleg se annak köszönhetjük irodalmi s költői nyelvünknek a mult század 30-as és 40-es éveiben oly magasra emelkedését. Kazinczy érdemeit ki vonná kétségbe? De tul a Duna érdemei talán még ragyogóbbak és soha hervadni nem fognak. A két Kisfaludy és Berzsenyi, Pápay, Zádor és Zsoldos, Deák és Vörösmarty: im ezek voltak főleg a magyar költői, szónoki, tudományos és irodalmi nyelv megalkotásának legnagyobb hősei. Keressetek hozzájuk hasonlókat vagy náluk nagyobbakat a Kazinczy-Kölcsey-társaságban!

De hát eddig semmi baj. A mi halasztódik: annak örökre elmaradni még nem szükséges. Irodalmi történetünk bizonyára ki lesz igazitva nemsokára.

Pápay Sámuel 1802-ben jött át Egerből tul a Dunára s telepedett meg Pápán állandóan. Kegyes ura s urának családja, a pápai Esterházy grófok, a Pápai, Ugodi és Devecseri óriás uradalmak jogi ügyeinek igazgatását bizták rá. Az uradalmak három vármegyére terjednek, középpontjuk Pápa, ott van az urasági vár és székhely, a dominális fiskusnak hát ott kellett fészket rakni.

A vármegye nemes közönsége rögtön észrevette az uj jövevény embert. Rögtön fölismerte benne a nagyot. A mi igen természetes. Hiszen a pápai Kollegium jeles tudósok gyülőhelye s a veszprémi káptalan tudósai is erős érzékkel ügyeltek nyelvünk ujra való feltámadásának nagy háborgásaira.

Alig lépett be Pápay a vármegyébe s alig foglalt helyet a táblabirák között, a vármegye nyomban elhatározta, hogy a magyar kormányzás, igazgatás és itélkezés nyelvét magyarrá kell tenni s a mennyiben magyar volna, a sok átkozott latinságtól és németségtől meg kell tisztitani. Mert a mennyire magyar volt is, az idegen szavak annyira elcsufitották, hogy jó izlésü ember leszédült tőle a torony tetejéről.

A tisztviselőt magisztratuálisnak nevezték, a hivatalnokot officziálisnak, a szolgáló személyzetet szervientesnek. A vármegye tisztviselői voltak a két viczispán, a főnótárius, a viczenótáriusok, a perczeptorok, egzaktorok, kanczellisták, a judliumok, az asszeszorok, a fő- és viczefiskusok, a jurasszorok, a perzekutorok, a fizikusok, a felcserek, a geometrák s egyéb mindenféle népek. Ki tudja ma: mik és kik voltak ezek?

Hát az igazgatás és pereskedés műszavai? A hány ember: annyiféle társadalmi osztály. Maga a parasztság is több felé oszlott. Voltak urbáriálisok, kontraktuálisták, czenzualisták, kurialisták, guerálisok, inkvilinusok, szubinkvilinusok, skultécziánusok. Mindegyiknek más törvénye, más itélete, más-más neve, más megyei nyelve. Még a nemesség is sokféle volt. Főnemes, köznemes, országos nemes, lokális nemes, prédiális nemes, birtokos nemes, ármálista, ágilis és a többi. Ágilis az volt, a ki maga nem volt nemes, de a birtoka nemes volt. S volt olyan nemes, a ki személyére nemes volt, de a birtoka jobbágyi birtok volt. Mindegyikre másként szólt a törvény és a latinos, magyaros műszó. Ma már az ördög se értené.

Hát még a sok tárgyi műszó! Egész kötet könyv kerülne ki belőle. Egyetlen egy rongyos pörben is százféle, ki latin, ki magyar, ki latinos magyar, ki magyaros latin. Olyan zagyvalék nyelv, a milyen még nem volt soha a világon. Mi lett volna a mi ragyogó szép nyelvünkből, ha bölcs elmék és lelkes szivek és hatalmas vármegyék a romlásnak utját nem állják?

A nemes vármegye már három év mulva, 1805-ben, megbizta hires tudós táblabiráját, Pápay Sámuelt, hogy csináljon a kormányzás, igazgatás, tiszti szolgálat és pereskedés számára tökéletes és tiszta magyar nyelvet. Szedje össze mindazt, a mi szép és jó van a multban s népünk élő nyelvében. Vagy magyarok legyünk vagy feküdjünk le örökre!

Pápay az a férfiu volt, a ki méltó volt e megbizatásra. A munkálatot elkészitette.

Más vármegye is készitett efféle munkát, ki előtte, ki utána, de az övét tartom legbecsebbnek.

Különben nem az én dolgom ezt most megbirálni. Sok szava nem vált be. Tenger szava jól bevált. Sok szavát használjuk ma is. Sok szavát azóta rontották el ostoba hatóságok és biróságok. Kezdő munka volt az övé, de hatalmas. Nyomdokán uj élet támadt s uj ösztön az áldásos munkára.

A vármegye a munkát kinyomatta, kiadta s az ország minden vármegyéjének követés végett megküldötte. A czime ez:

– Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra és törvénykezésre való alkalmaztatásáról. Veszprém, 1807.

Minden vármegye nem fogadta el teljes komolysággal Veszprém vármegye nyelvtisztitó inditványát s nem kötelezte tisztviselőit ennek hivatalos használatára. Nehezen is kötelezhette volna. A nemes ember, a ki egyuttal vármegye ura és tisztje, ugy beszél és ugy ir, a hogy tud, a hogy akar, a hogy a szülők körül vagy az iskolában megszokta. E kérdésben neki nem parancsol még a vármegye se.

Nem is adta fejét minden vármegye arra még akkor, hogy tiszta legyen a magyar nyelv. Sőt még arra se, hogy általában magyar legyen a vármegyék nyelve. Az igazi állami nyelv ezelőtt száz évvel Magyarországban még a latin volt. Latinul irkált az udvari Főcancellária s a Consilium Locumtenens. Az összes állami hatóságok a dicasteriális nyelvet, irásmódot és gondolkodást iparkodtak követni. Mindez latin volt. Az összes jogi, törvényhozási és rendtartási könyveket, a mennyiben tartalmuk gyakorlati oktatásul szolgált, latin nyelven irták. Még Sárospatak hires jogtanára, Kövy Sándor is latin nyelven irta a magyar jogról remek könyvét. Igy dolgoztak mások is. A királyi udvar épen nem akarta, hogy Magyarországban a magyar nyelv terjedjen s a magyarság erősödjék. Még husz esztendő mulva is, 1825-ben, az országgyülés csupán latin nyelven hozta a magyar nép számára az országos törvényeket. Megbolondultak volna talán a törvényhozó urak? Dehogy cselekedték ezt. A latin nyelv volt a kilenczszáz éves szokás s ebből a királyi udvar nem akart engedni. Deák Ferencznek kellett jönni az 1832-ik országgyülésre, hogy ekkor már elkezdjék a törvényt a latin mellett magyar szövegben is megalkotni.

Pápay Sámuel munkája mégis alapos munka volt. Akkor ugy nevezték: fundamentális, – ma igy mondaná az akadémia: alapvető munka. Még az oly vármegyék is sokat okultak belőle, a kik egyébként még Veszprém vármegye gyökeresen ujitó törekvéseit elfogadni nem nagyon buzgólkodtak. Az egészséges mag el lett vetve, kikel az majd s hatalmas tenyészetnek indul.

Mily szükséges volt ez a kezdés, semmi sem bizonyitja jobban, minthogy maga Pestmegye is több, mint harmincz év mulva jött arra, hogy a megyei közigazgatás rendszere iránt javaslatot kellene késziteni s hogy efféle javaslatot Nyáry Pál, a vármegye akkori hires főjegyzője csak 1840-ben készitett az e végből választott küldöttség segitségével. Zala vármegye, noha országos hirü nagy férfiai voltak, egy-két évvel még később határozta el magát ily munkálat készitésére.

Veszprém vármegyében 1842-ben jelent meg Zsoldos Ignácz korszakos munkája két jókora kötetben. A munka czime: A szolgabirói hivatal. Első kötete a törvénykezési, második kötete a közrendtartási szabályokat állitja össze s ismerteti. E nagy munka nem törvény ugyan, de sokáig, majd 1872-ig, ez volt Magyarország vármegyéinek, mondhatni alaptörvénye. Szolgabiró e nélkül el nem lehetett. Szolgabirák, ügyvédek, jogtudósok ebből tanulták a gyakorlati jogi élet szép magyar nyelvét.

A mikor Zsoldos munkája megjelent: Pápay Sámuel akkor már nem élt. Zsoldos, mint fiatal ember s a vármegye ifju tisztviselője, még jól ismerte a nagy tudóst s bár a Szolgabirói Hivatalt Pápay nyelvujitó műve után harminczhárom esztendő mulva kezdte megirni, munkájában mégis Pápay bölcs javaslataival találkozunk a fogalomjelző jó szavak használatában lépten-nyomon.

Hamarosan megjelent Veszprémben Pápay Sámuelnek másik nagyon szép és nagyon érdemes munkája is. Ennek czime: A magyar litteratura esmérete. A czim mutatja a munkálat tartalmát is. A magyar irodalom történetéről szól főképen.

Irodalomtörténetünk megirására jeles kisérletek történtek előtte, de rendszeres történetet megirni valósággal Pápay Sámuel kezdette. Ennek anyagát a tudós még Egerben kezdte gyüjtögetni s Pápán csak folytatta a gyüjtést és buvárkodást. A munka nyelve szép s még ma is olvasható. Ily szép nyelven irva tudományos könyveink közt ez az első. Utána vannak, előtte egy sincs.

A munka 1808-ban jelent meg. De nem az egész munka. A megjelent rész csak első része lett volna az egész műnek. Irodalmunknak nagy vesztesége, hogy a mű csonkán maradt.

A mikor az első rész megjelent, akkor még nem is rendezte sajtó alá az egészet. Benső jó barátja volt Péteri Takács József. Lelkes férfiu, nyelvujitásunk ügye s irodalmi viszonyaink iránt buzgón érdeklődő. Nem utolsó, sőt még csak nem is közepes irónk lett volna, ha iróvá akar lenni. Fenmaradt levelei gyönyörüek. Megismerte, mint jó barát, Pápay Sámuelnek Egerben tartott magyar irodalmi s irodalomtörténeti előadásait s nem nyugodott addig, a mig ezekből egy kötetet a tudós napvilágra nem bocsátott.

Ez a becses mű kiadásának vázlatos története.

Azoknak, a kik hivatásuk érzetében a magyar irodalom és nyelvujitás történetét tanulmányaik körébe vonták, még egyszer szives figyelmükbe ajánlom, hogy tanulmányaikat minél szélesebben terjeszszék ki Pápay Sámuelre s vele kapcsolatban a dunántuli irók működésére. Van anyag hozzá elég. Sok fontos kérdés nyer teljes feleletet és sok gyönyörü részlet lesz szebbé, világosabbá.

Az irodalomtörténeti mű, a mint megjelent, csakhamar ismeretessé és tiszteltté tette az iró nevét az egész országban. A buzgóbb lelkü vármegyék siettek az irót táblabirájukká választani. Pápay úri házát mindinkább kezdték jelesebb férfiak látogatni. Kisfaludy Sándor a Sümegről Téthre s onnan visszatérő utjában ugyis mindig a hű barát szeretetével és pontosságával kereste föl. Kazinczy levelei csak halványan rajzolják, minő jeles és befolyásos alakja volt Pápay Sámuel sok éven át irodalmi közéletünknek.

Korán elhalt, alig ért ötvenhét évet. Halála előtt több évig betegeskedett. Miklós fiától azt hallottam, magas, középtermetü férfiu volt, komoly arczczal, erős nézéssel, szelid kék szemekkel. Csak egyetlen egy öreg barátom él még, Osváld Dániel, a ki, mint serdülő gyermek, látta s jól ismerte. Nyolczvan éve halt meg.

Adomaként emlegették, hogy ő meg tudta adóztatni még Kopátsy József veszprémi püspököt is.

Kopátsy, a későbbi herczegprimás fukar ember hirében állt. Talán igaz se volt, de azt beszélték róla, hogy az ő pénzét, kegyes adományát sohase látta senki.

A hires emlékezetes napon, 1825. évi november 3-án, megkezdték a magyar tudós társaság megalapitását s erre az önkéntes adományok gyüjtését. A veszprémi püspök is adott ezer pengő forintot. Tőle ugyan, mint nagy úrtól, nem sok pénz, de azért szép összeg volt az akkor. Negyven-ötven hold földnek az ára.

Pápay Sámuel ki nem maradhatott az adományozók sorából. Ő is küldött ezer pengő forintot Pozsonyba, a veszprémi püspökhöz, mint különben jó barátjához s megkérte, jelentse be ezt, mint az akadémia alaptőkéjéhez való adományt.

A gyüjtőiv épen akkor a főlovászmesternél, gróf Várkonyi Amadé Antalnál volt. Személyesen ment hozzá Kopátsy püspök Pápay ezer forintját átadni. A kanczellista beirja Pápay Sámuel nevét s a pénzösszeget, még pedig közvetlenül Kopátsy püspök neve s pénzösszege mellé. Ezer forint egyik is, másik is.

Nézi a főlovászmester a két nevet és két összeget egymás mellett. Mosolyogva szól a püspökhöz:

– Furcsa, hogy te is domine illustrissime csak akkora summával vagy beirva, mint ez a pápai fiskális. Mit szólnak az emberek, ha igy egymás mellett látják a neveteket?

– Igaz, igaz, domine excellentissime, hát légy kegyes az én nevem máshova irni.

– Nem lehet. Az aláirási iven nem szabad változtatni. Hanem hát a te neved után még egy ezer pengőt irok, legyen kétszer annyi, mint a fiskálisé.

A püspök nem tudta, mit csináljon, de azután csak jó képet csinált a dologhoz.

– Fiat piscis. Adta fiskálisa, behajtotta rajtam az adót, pedig nem is volnék vele köteles.

Elővette az ujabb ezer forintot s átadta szépen. Igy lett a törvénytárba beczikkelyezve.

A nagy tudósról és érdemes iróról ma már nem igen emlékeznek se Pápán, se környékén. Nem csoda, hiszen rég elmult már minden ismerőse, minden barátja. Négy nap előtt halt meg közel hetven éves unokája is. S ki emlegetné őt, a mikor irodalomtörténetünk is, noha méltó volna rá, alig emlegeti?

II.

(A két testvér. – Pápay Lajos. – Hogy lett huszárrá? – Miként szerződött huszárjával? – Költő volt. – Mi a policzáj? – „Mi magunk!“ – Halála. – Pápay Miklós egyénisége. – Deli táncza. – Miként hajtotta végre az itéletet?)

Az öregek annál jobban emlékeznek még két fiára: Miklósra és Lajosra. Ma is öröm fog el mindenkit s ma is könnyeit hullatja mindenki, a ki ismerte őket s most rájuk gondol. Ugy szerette s ugy siratja őket mindenki.

Pápay Miklós és Pápay Lajos. Nem történelmi nevek, sohase jutott eszükbe hivalkodni se nevükkel, se dicső apjukkal, se istenadta elmebeli nagy tehetségükkel. Pedig nagy tehetségük volt. A Lajos testvér még költő is volt, dévajkodó verseiből egész kötetet lehetne még Pápa vidékén gyüjteni. De csak kéziratban őrzik őket.

Tökéletes jó magyar alakok. Kevés volt hozzájuk hasonló még a Bakony vidékein is. A lassankint eltünő ősi magyar nemességnek utolsó hullócsillagai. Azért emlékezem meg róluk. A mit följegyzek életükből: mindaz már csak adomaszámba megy. De alakjukat széppé teszi.

Rakonczátlan fiuk voltak. Örökké jó kedvvel, örök vidámsággal, sohase törték máson a fejüket, csak pajzánságon. Nem fogadtak szót se istennek, se embernek, se papnak, még komoly és bölcs édesapjuknak se. Jó énekes, hires tánczos, csinos fiu mind a kettő. Szüret, névnap, tánczvigalom, lányos ház, el nem lehetett náluk nélkül. Száz kalandjuk, ezer mókájuk. Jó apjuk már kétségbe kezdett esni: lesz-e belőlük ember valaha?

A Miklós fiu mégis csak lassankint megigazodott, de a Lajos fiu javithatatlan maradt.

A gyermeknevelés kérdése nagyon régi kérdés. Ismerték már a hellenek és latinok is. Sőt még az ő előttük élt népek is. Akkor is szerették a szülők a gyereket s akkor is akadt aszu agyvelejü tudós, a ki szentül hitte s hangosan hirdette, hogy neveléssel, oktatással, intéssel, kegyes szóval, ütleggel, koplalással mindent lehet csinálni a gyerekből. S miért ne lehetne? Ha tuskóból oltártartót lehet faragni, nyers kőből faragott képet, tinóból ökröt: miért ne lehetne a kölyök lágy lelkéből erényes, tudományos, rendtartó, csöndes magaviseletü jámbor állampolgárt?

Csakhogy a régi vármegyei nemes ember nem igy gondolkodott. Pápay Sámuel is megkisértett mindent az ő rossz fiával, Lajossal, de a mikor látta, hogy hiába minden kisérlet, a gyerekkel boldogulni nem tud s az még akkor is a keritésen mászik be a gyümölcsösbe, a mikor a kapu tárva-nyitva előtte: elővette jó magyar eszét.

Menjen a kölyök katonának. De ott se pocsétakerülőnek, hanem lovas katonának. Legyen huszár. Ott aztán vagy elpusztul, vagy emberséges ember válik belőle. Lehet hős, hires hadvezér is. Lehet még úr is, főrendü is, ország zászlósura is. Száz példa van rá. Ott van Simonyi ezredes is, a kit személyesen is ismer.

Igy lett Pápai Lajos huszárrá. Először katonai nevelő intézetbe került, azután ki az ezredhez. Bécsben, Galicziában töltötte idejét, ifjuságát. Derék katona lett belőle. Fölvitte végzete a kapitányságig, pedig még fiatal volt. Megváltozott a természete is. Láng volt az esze, megtanult németül, francziául még polyákul is.

Katonai szokás ellenére becsülte még a mezei gazda, kézműves, hivatalnok, dolga után járó, munkában izzadó polgári elemet is s igazán belátta, hogy kell lenni rendnek, törvénynek, birónak, rendőrnek, csendőrnek, pénzügyőrnek, ellenőrnek s mindenféle őrnek. Mert ha ezek nem volnának, ki vigyázna arra, hogy a huszárnak és lovának mindene meglegyen, a mi kedvére való?

Egyszer aztán hazajött Pápára. Csak ugy látogatóba rucczant haza, nem akarta örökre elhagyni a katonaságot. Csak körül akart nézni Pápán. Kik élnek még a jópajtások közül? Kik haltak el időközben? Mig odajárt, az alatt végigsuhogott a világon a kolera, az epemirigy s bizony az a gyalázatos jövevény sok ajtón besurrant a nélkül, hogy engedelmet kapott volna rá. Az igaz, hogy nem is kopogtatott s nem is rimánkodott.

Édes apja már nem élt akkor. Miklós testvérje virágjában volt, uradalmi fiskus és vármegye ura. Régi pajtásai közül alig hiányzott valaki. A jókedvü fiuk majd mind együtt voltak. Életkoruk nagyobbra nőtt, de jókedvük is nagyobbra nőtt. Sőt még meg is szaporodtak. Ő utána nemsokára hazajött hires Csúzy Jankó is, a ki betyáréletet élt, csikósbojtárságot viselt s ismeretlen világot járt tizenöt-husz esztendőn keresztül Történetét elmeséltem már ott, a hol Sobri Jóskáról emlékeztem. Sőt a mulatozásaikról hires családi körök is megszaporodtak. A nagy kedvességben állt öreg úrnő, Rábáné, magához vette két unokaöccsét, két serdülő lányrokonát, két ragyogó szépségü, jókedvü lányt, a milyen nincs hét vármegyében. Hetenkint nagy mulatság s úri tánczvigalom a háznál a két tündérlány kedvéért. Megjöttek arra az előkelő fiatalok mind Győrből, Sopron vármegyéből, Kemenesaljáról, Zalából, Somlyó vidékéről, Marczal mellékéről.

Ilyen világot talált otthon Pápay Lajos, a mikor hazajött, mint nyalka huszárkapitány.

Öreg huszárt hozott magával századából, a kit már három soros hosszu szolgálat után aztán el is bocsátottak. Kemény legény volt az öreg huszár, a neve Ferkó. Azért hozta magával, hogy neki és hátas lovának gondját viselje.

Hazajöttük után három napig le se vetkőzött a kapitány úr. Egyik háztól a másikhoz, egyik mulatság a másik után. Három nap után azt mondja neki az öreg huszár:

– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, hogy leszünk mi ezután?

Mámoros jókedvvel azt feleli a kapitány:

– Hát ugy leszünk, hogy ezentul iszunk és mulatunk. Hanem rendet kell tartanunk. Hol én iszom, hol kend iszik. Együtt, egyszerre nem lehet. A becsületet meg kell tartani. Most rajtam a sor, de azután kendre kerül. Megértette kend?

– Megértettem, vitéz kapitány uram!

S összecsapta nagy vigan a sarkantyuját. Hiszen csak ennyit akart tudni. Az pedig épen rendén való dolog, hogy a kapitány kezdje a sort.

Igy kezdődött az otthon való uj élet és igy is folytatódott. Hegyen-völgyön lakodalom, szünet nélkül való dinom-dánom.

Hanem ugy félesztendő mulva megint szól az öreg huszár.

– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, baj van.

– Mi baj van?

– Kezd a gyomrom már begyöpösödni. Mikor kerül én rám a sor?

Nagyot nevet a kapitány. Eszébe jut a kötés, a melyet hazatértükkor csináltak.

– Igaza van kendnek. Holnap kenden a sor!

Ettől kezdve félesztendeig az öreg huszár ivott s a kapitány gubbasztott.

Elbámultak ezen. Mi történhetett Pápay Lajossal, a vidámság és szellemes társalgás hősével? Talán halni készül?

Dehogy készül. Megmondta a józan élet okát. Elbeszélte az öreg huszárral csinált kötésének történetét. Most már az egész nemes vármegye nevetett. S elismeréséről azzal tett tanuságot, hogy az öreg huszárt huzták-vonták ezentul iddogáló mulatságra, szüretre, vadászatra.

De azért a kapitány se henyélt.

Istenadta hatalmas költői tehetsége fölébredt, hires tudós apjának irodalmi kedvtelése benne is kisarjadzott s elkezdett irni. Verseket irt. Megénekelte a vidám társaság köréből a távollevőket és jelenvoltakat, a holtakat és eleveneket, Somlyó és Kemenesalja mulatozásait, a férfiakat és nőket s minden titkos és csintalan esetet, a mely közel és távol megtörtént. A versek kéziratban elterjedtek négy vármegyében. Kinyomatni őket nem lehetett. Nem engedte volna a sajtóhatóság se, de az akkori izlés se. Kegyetlen busvidámsággal, vaskos enyelgésekkel, szerelmi kalandok művészi, de nyers leirásával vannak tele. Elbeszélései szerkezet és elmésség, de még nyelv dolgában is versenyeznek Csokonai Dorottyájával. Álneveket használ, de a környéken mindenki jól tudja, ki rejlik az álnév alatt.

A »Mi magunk« czimü adomája sokáig élt, én is teljes üdeségében hallottam, Bakony aljának öregjei ma is ismerik, ma is emlékeznek rá.

A pápai nemzeti kaszinóban volt nagy mulatság. Névnap, vagy alkalmi dolog, huzta a czigány, daloltak az urak, daluk harsogó hangját visszaverte a nagy templom fala. Éjfél felé járt már az idő. Utczák, terek csöndesek.

Pápay Lajos is ott volt a mulatók közt. Éjfél felé az erős somlyai bortól kissé elnehezedett, félre ült kis sarokasztalhoz s fejét könyökére támasztva némán nézte a mulatókat. Nem régen jött haza, osztrákok közt élt századával, a vármegye alkotmányáról nem tudott még ugyszólván semmit.

Odamennek hozzá pajtásai, Vermes Illés, később 1848-ban pápai követ, megszólitja:

– Min busulsz, héjh?

– Nem busulok pajtás, de talán már mennénk haza, nagy zajt ütünk, fölverjük az éjjeli csendet.

Nagyot nevetnek rá.

– Kinek mi köze ahhoz?

– Ránk tör a policzáj s nekem, mint katonatisztnek, az kellemetlen volna.

Még nagyobbat nevetnek.

– Policzáj? Miféle policzáj? Mi az a policzáj?

– Hát ti még azt se tudjátok, mi a policzáj? Hát nincs ebben az országban policzáj?

– Itt ugyan nincs!

– Hát aztán ki tartja itt fenn a rendet, békességet, éjjeli nyugalmat, tisztességet?

– Mi magunk.

– Látom. De hát ki biráskodik köztetek, ha valaki mégis zavarja a csendet?

– Mi magunk. Nem látod, hogy itt van köztünk a főbiró, esküdt, fiskus, perceptor s a többi megyei tisztviselő?

– Hát ti nektek nem parancsol senki?

– Hogyne parancsolna? Ott a nemes vármegye!

– Kik alkotják azt a nemes vármegyét?

– Mi magunk.

– De hát a vármegyének ki parancsol?

– Az országgyülés!

– Hát az országgyülésnek kik a tagjai s azokat kik választják?

– Mi magunk választjuk s mi magunk vagyunk a tagjai.

Bizony ilyen volt a nemesség világa s a vármegye szabadsága 1848-ig. Égen, földön, örökös mindenségben más volt az az élet, mint a mai. A mai kor emberének sejtelme sincs agyonzaklatott élete folyamán arról, milyen volt hajdan a nemes ember világa. Ma ezer keserü és nehéz kérdés zaklatja a művelt nemzetek agyát, szivét és egész életét s nincs felelet a kérdésekre s az emberiségnek nincs nyugalma a kérdések miatt. Ma is egy élete és egy halála van mindenkinek, de senkinek se ér a halála többet, mint hajdan és mindenkinek kevesebbet ér az élete, mint hajdan. Igaz, hogy ma megvan az egyenlőség, vas törvény nem ismer különbséget osztályok közt. De nem olyan egyenlőségről álmodtak őseink. Nem a jogtalan emelkedett a magasba, hanem a nemes szállt alá. Görnyedj a törvény igája alatt, de egyféle módon: ez a mai egyenlőség. Nem igy akartuk.

Ezek a megmérhetetlen sulyu gondolatok gomolyogtak Pápay Lajos agyában, a mint abból a »Mi magunk« szóból megértette, miből áll a magyar nemesség joga és szabadsága. Két kezét összekulcsolta feje fölött.

– Barátaim, véreim, most értem már az állapotot. Sir a lelkem. Európa közepén ekkora szabadságot meg nem türnek sokáig a császárok, királyok, potentátok. Meglássátok, nem sokáig élünk.

Hiábavalóságnak tartotta ezt a jövendölést mindenki. De néhány esztendő mulva csakugyan vérbefulladt a magyar szabadság. Ott járt köztünk kézről-kézre Pápay Lajos leghiresebb verse. Ez volt a czime:

Mi magunk.

Ebben irja meg nagy vidámsággal: mulass, édes vérem, jó nemes pajtásom, ugy se győzöd sokáig, rád jön majd a policzáj, a fináncz, a zsandár, a német s Európa minden éhes sáskahada. De addig legalább mulass!

Ő maga nem érte meg a nagy romlást.

Gégesorvadásba esett, de vidáman halt meg, a hogy élt. Utolsó órájában egyik jó barátja látogatta meg: Liszkay Béla pápai kálvinista pap. Gyönyörü papi alak, prófétának való. Vigasztalni akarta. Szavaiban előfordult az igazság szó.

– Köszönöm, pajtás, de ne beszélj nekem az igazságról. Ime, a torkom szárad el, pedig azt öntözgettem a legszorgalmasabban. Hol hát az igazság?

Ez volt utolsó szava.

Testvérje, Miklós, az igazság keresésében, gyüjtésében s kiszolgáltatásában töltötte vármegyei életét. Mikor én is a vármegye tisztjét viseltem, ő akkor törvényszéki biró volt, törvényszékünk legtekintélyesebb s talán legöregebb tagja. Ő az a Pápay Miklós, a kiről könyvem e fejezetének elején oly meleg szivvel emlékeztem. De idézem nevét és emlékezetét egyéb könyveimben is nem egy helyütt.

Jó szivéről, jó kedvéről, hatalmas elméjéről s vaskos elmésségeiről egész vármegyénkben ismert férfiu. Utálta a mai kor németes és nemzetközi szavait, szokásait, erkölcseit, törekvéseit és tévelygéseit. Lelkének mélységeiben szentség gyanánt élt az a meggyőződés, a melynek a költő Zrinyi Miklós e szavakban adott élő alakot: mi magyarok egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók. Sőt velem is egyetértett, a mikor azt hirdettem, mi vagyunk a legnemesebb faj, de a legszerencsétlenebb nemzet a világon.

Nem irt, mint apja tette. Pedig ha gyakorlatot szerez az irásban, jeles iróvá válhatott volna. Biztattam, de már elkéstem. Igaz, hogy nálam sokkal idősebb volt s életének már jól elmult a delelője, a mikor benső barátság fejlődött köztünk. De mennyi sziv és mennyi eszme, mennyi érzés és mennyi magyar tudás duzzasztotta lelkét még akkor is! Sohase láttam még embert, a ki a magyar lélek természetrajzát jobban ismerte volna, mint ő. Még az én apám se ismerte jobban.

Rajongott a magyar zenéért s a magyar tánczon kivül a világon lévő semmiféle testmozgást se fogadott el táncznak. Csak tipegésnek, rugdalózásnak vagy pipes andalgásnak nevezte a más fajok tánczát.

De tudta is a miénket. Nemcsak érezte, nemcsak gyönyörüséget talált benne, hanem járta is. Közel járt már eletének hetvenedik évéhez, talán el is érte, a mikor utoljára láttam tőle a deli mozgás magyar művészetét. Bizalmas társaságunk volt együtt, igaz jó magyarok, fölséges kedve kerekedett, fölugrott az asztal tetejére s ott járta el délczeg bokázóit.

Öreg korában is szép termete volt. Se nem kövér, se nem sovány; – nem is magas, nem is alacsony. Hajh minő isteneknek való művészet ez a magyar zenére hullámzó szabályos testi mozgás! A művészetek összessége. Költészet, zene, festmény és szobor együtt egy alakon, a mely él, buzdit, lelkesit, mámorba ejt s kiemel bennünket a föld porából.

A szinművészet csarnokaiban még nem láttam igaz magyar tánczot. Azt a nagy és tökéletes művészetet még nem láttam, a melyet csak a Bercsényi czimü kurucz dalra s Bihari alkotásaira lehet megalakitani. Alig sejti ez a nemzedék, mily mérhetetlen kincsünk van nekünk alakitó nemzeti művészetünkben. Káldyt találtam egykor, a kinek segitségével a kurucz zenét kiástam a feledés avarjából; – vajjon találok-e még másik Káldyt, a kinek segitségével a magyar deli tánczot egykor meg tudom mutatni a nemzetnek és a nagy világnak?

Életének történetét nincs miért apróra elmondanom. Nem lett történelmi névvé, mint apja. Neve és emlékezete is elmulik, ha majd mind elmulnak, a kik ismerték és szerették. Végzete az, a mi a nagy szinművészeké. Nagy, nemes és igaz magyar volt, de mint a közélet embere csak a vármegye kis körében teljesitette a becsületes élet kötelességeit. Voltak hozzá hasonlók s bizunk abban, hogy még lesznek is. S a mig lesznek: addig nemzetünk is üde marad.

De az életnek azon tünetei közül, melyekből a jellem és egyéniség megalakul, egyet mégis ismertetnem kell.

A mi időnkben még nem volt rendszeres büntető törvény. A mikor birói széket ültünk s az volt a kérdés: bünös-e valaki s büntetésének mértékét miként szabjuk meg, a birói bölcs belátás volt a vezérünk, a prudens arbitrium judicis. Most is ugy kellene lenni, de a büntető törvény rendszere meg nem engedi. Ez a rendszer guzsba köti a birói bölcsességet s annak nem enged szabad mozgást, szabad érvényesülést. Nem bizik benne.

A régi magyar ész nem ismert büntetési minimumot. Ha a vádlott bünt követett el, de isten előtt és embersziv előtt tökéletes volt a mentsége, kimondtuk ugyan bünösnek, de nem büntettük, nem sanyargattuk. A régi magyar ész nem bizott mindent a király kegyelmére. A nélkül is elég joga és hatalma van a királynak. S azután a király ugy se ismeri igazán az esetet. Csak isten ismeri, a ki a sziveket és veséket látja és a bölcs igaz biró.

De a mostani biró, akármilyen bölcs és igaz, hiába látja, hiába ismeri. Akármily emberi s akármily nemes a mentség: ott a buta törvény, azt kell neki alkalmazni német észszel, német módra. A törvény pedig büntetést rendel s ha sok és nagy a mentség, enyhiti ugyan a büntetést egészen a »legkisebb mértékig«, de a legkisebb mértéket mégis megszabja, sőt még azt a rőföt, fontot, itczét is megszabja, a melylyel a legkisebb mértéket meg kell határozni. Mintha az emberi lélek rejtelmeit fonttal, rőffel, itczével lehetne mérni, mint a sört, vásznat és marhahust.

Mi nem igy cselekedtünk. Ha bünös volt a vádlott: kimondtuk itéletben, hogy bünös. De ha kiáltó ok volt rá: nem szabtunk büntetést. Hanem azt mondtuk: bünper alatt állt, a bünper már maga is összekuszálta idejét, vagyonát, becsületét, lelkének nyugalmát, – a büntetést már ezzel kiállotta; – bünper alatt álltát, tehát betudjuk büntetésül.

A mai biró ezt nem teheti, bármiként kényszeritené rá érző lelke, vagy bölcsessége.

De volt más büntetésünk is. Kimondtuk a bünöst, de nagyok voltak a mentségek, tehát a bünöst csak birói megdorgálásra itéltük. S az itéletet nyomban végre is hajtottuk. S ha azt akartuk, hogy sulyos legyen a dorgálás: Pápay Miklóst küldtük ki az itélet végrehajtására. Természetes, hogy meg kellett rá kérnünk s csak akkor fogadta el a megbizatást, ha kedve volt hozzá.

A végrehajtás igy történt: külön birói szobába ment a biró s vele egy fiskus és egy jegyző. Ott volt a várnagy is, a ki az elitéltet oda vezette s ott volt egy tiszti huszár is fegyverben. A biró szavára az elitélt előtt a jegyző felolvasta az itéletet s akkor a biró szólt az elitélthez.

– Hallotta?

– Hallottam.

– Jól megértette?

– Jól.

– Nos hát a vármegye tekintetbe vette bünös voltát, de mentségeit is. Máskor vigyázzon, a törvény szine elé ne kerüljön. Ezzel az itélet végre van hajtva! Várnagy, bocsássa el békén ezt az embert.

Pápay Miklós nem igy hajtotta végre az itéletet. Az ő dorgálása rettenetes volt.

Ha asszony, leány vagy fiatal ember volt az elitélt: akkor a lelkére beszélt. Csodálatos emberismerettel járta be okos és érző szava az elitélt lelkének minden zugát. Lassanként magába szállt az elitélt, keserü zokogásra fakadt, záporként omlottak forró könyei, kezeit tördelte s gyakran térdre roskadt a bölcs és szigoru biró előtt. Mily kár, hogy ezek a dorgáló beszédek meg nem maradtak! Nincs az a pap a világon, a ki ily szivrehatóan tudott volna beszélni. Holta napjáig el nem felejtette a vádlott ezt az itéletet.

De más hangon beszélt Pápay Miklós akkor, ha igazán sulyossá akarta tenni a vármegye itéletét.

Oda állt közel az elitélthez s kegyetlen haraggal riadt rá. A kemény huszárőrmester harsogó káromlása csak szelid szellő szárnya susogása volt az ő beszédjéhez képest. A szerencsétlen elitélt kékült-zöldült az itélet végrehajtása alatt. Inai rogytak, minden tagja reszketett, csöppnyi vér nem maradt arczán. Halálos rémület fogta el. Szentül hitte, hogy nyomban ráront a várnagy is s buzogányával agyonüti; – megrohanja a tiszti huszár is s kardjával összekaszabolja. Forgott vele a vármegyeháza is ott a sziklák magasságában s menten leomlik arra napnyugot felé a feneketlen mélységbe. Ugy érezte magát a kemény biró rettenetes szónoklatának mennydörgése alatt.

Kétszer is megtörtént, hogy a szegény elitélt, mikor már szabad volt, bekérezkedett a törvényszék elé, hogy megköszönje a nemes vármegye irgalmasságát. De azért hozzátette:

– Szivesebben elszenvedtem volna félévi fogságot vasban, közmunkával s hetenként kétszeri bőjttel, semmint hogy végig hallgassam azt az intő szózatot!

Az én nemes öreg barátom ilyenkor bajuszát pödörgette. Nyilván jól esett neki az elismerés őszinte szava.

– – A Pápayak nemes alakjai Bakony vidékének. Emlékük felett őrködjenek szelid soraim.