A Bakony (2. kötet)

I.

(Jön a kolera. – A pápai urak tanácskoznak. – Kik voltak ott? – A hires Mándi Márton István. – Mondásai. – Átjöhet-e a kolera a Bakonyon? – Van-e hát kolera? – A kormányzók és orvosok bölcsessége.)

Vidám is, rettegés is: mi lehet az? Hogy lehet a vidámság rettegő s hogy lehet a rettegés vidám? Furcsa dolog, de lehet; nyájas olvasóim meggyőződnek róla.

1831-et irtunk s annak is az elejét. Jöttek haza a követ urak és kanczellistáik és huszárjaik szabad királyi Pozsony városából, mert nagy hirtelenséggel vége lett az országgyülésnek. Hosszu időre, sok esztendőre hivta ugyan össze a király az országgyülést, még a mult esztendő végére, de hiába. Nem lehetett folytatni, mert veszedelem fenyegette az országot. Mindenki menekült otthonába a veszedelem elől.

Mi volt az a veszedelem? Talán Batu kán jött ismét ránk az ő kutyafejü tatárjainak megszámlálhatatlan seregével? Vagy talán a nagy Szulejmán tört be ismét hozzánk, hogy megint agyon üssön bennünket Mohácsnál? Vagy Karaffa dulja az országot vad németjeivel?

Egyik se, hanem jött a kolera, az epemirigy, a dögvész, a gyalázatos halál, a mint akkor nevezték összevissza.

Szállingózott hire már hetek óta, de nem adtak rá semmit. Hanem a mikor a követek váratlanul hazajöttek s elmondták, hogy az a csuf nyavalya már Galicziát, Lodomériát, Podóliát, Bukovinát mind elboritotta, sőt áttört a Kárpáthegyeken is s a hány tót van a világon és a felső vármegyékben: mind azt kiirtással fenyegeti: akkor már csakugyan nem lehetett a hir valóságában kételkedni.

A pápai urak összejöttek tanácskozni. Pipa, bor és jókedv volt a tanácskozás zamatos fűszerszáma. Bezerédy uradalmi prefektusnál volt az első összejövetel. Ott volt többnyire ez után is. A fenyegető veszedelem dolgában jöttek össze, szó esett hát ugy mellékesen erről is.

Ott volt a kálvinisták püspöke, Tóth Ferencz. A hol veszedelem van: kell ott lenni papnak.

Ott volt Rába Boldizsár táblabiró. Nagy birtoku, nagy tekintélyü úr. Volt már magas tiszti állásokban. A nagy világ dolgaiból nem sokat értett, a kolerához pedig semmit se értett. De ez nem volt baj, hiszen ehhez senki se értett. Még maga a hires doktor, Zsoldos János se, a ki pedig fizikusa volt a vármegyének is s a ki szintén ott pipázott együtt a tanácskozó urakkal.

Ott volt Eőry Szabó Gábor, a maga szép fiatalos arczával és bárányszelidségü lelkével. Pedig nem volt épen nyáladék fiatal ember, hiszen mint inzurgens, ott vitézkedett már a győri csatában Napoleon ellen. Jól ismertem, de csak jóval később; édes anyja és az én jobb anyám vérek voltak, hát rokonságban is voltunk egymással. Pápán, kis diákkoromban ő volt az első, a kire rámutattak előttem a nagy diákok: nézd kölyök, ez az úr inzurgens volt, hős volt. Hol komolyan, hol pajzánul vitéznek tartották a pápai urak is. A hol veszedelem riasztja az embert: jó dolog, ha vitéz is van a közelben. Ezért hivták meg őt is a nagy tanácskozásra.

Ott volt Szép Ábrahám ügyvédő s néha kollégiumbeli tanár ember. Ott volt adázteveli idősb Osvald Dániel hires ügyvédő s voltak még ott mások is, a kikre elbeszélésem folytában bizonyosan sor kerül.

De Mándi Márton Istvánt különösen meg kell emlitenem, noha ő magas életkora miatt csakhamar elhunyt. A miről később szólok, azt már nem érte meg. Hires tudós, jeles iró, tettekben nagy multu ember, valamennyi magyarországi kálvinistának büszkesége, nagy filozófus. Nem szólok róla sokat, hiszen életét már könyvekben megirták, magyar nyelvünk felüditése körüli buzgóságáról és sikereiről pedig ahhoz értő tudós emberek még ma is emlékeznek. Én csak fiát ismertem s velem már csak unokái tapodták egy időben a nagy kollégium termeinek padlódeszkáit.

Hanem azt mégis megjegyzem, hogy eszének élessége s szellemének játszadozó vidámsága alig ismert határt. Mindenki szerette, de azért gunyjától, élczeitől, röpke szavaitól, jelző mondásaitól mindenki félt. Sok szava lett országossá, sok mondása szállóigévé.

Ő tőle ered ez a szó: pityókos. Hires muzsikus czigány volt száz év előtt tul a Dunán Pityók Bandi. A nagy költő, Kisfaludy Sándor, is jól ismerte s a Balaton körüli utazásunk leirásában már én is megemlékeztem róla. Ha hegedüjének hangján megszólalt az igaz magyar kurucz zene: olyan lélek szállt az emberekbe, mint egykor az apostolokba, a mikor azt mondja róluk a szentirás: mintha édes bortól részegedtek volna meg. Ha hát a társaság már a sok jó somlyai bortól ilyen állapotra jutott: akkor mondta Márton István: pityókossá lett. Elfogadta a szót tul a Duna s ma már az irodalom is.

Hires mondása, a melyen nyolczvan év óta annyit nevetett Bakony vidéke, igy szól:

Mind bolond ember az:

a kinek olyan hosszu a pipaszára, hogy saját kezével nem tud pipára gyujtani;

a ki sarkantyus csizmában jár, noha sohase ül lovon;

a ki kivül viseli az ingét a kabátja fölött.

Ez az utolsó szava a katholikus papokra vonatkozik. Akkor még a katholikusok és kálvinisták sokat társalogtak együtt és sokat évődtek egymással. A felekezeti üldözés sok vidéken szokásban volt. Magának Márton Istvánnak sok keserü harcza volt gróf Esterházy Károlylyal, az egri püspökkel, a pápai kollégium hova helyezésének kérdésében. A püspök volt Pápa földesura és sehogy se akarta türni, hogy az ő városában kálvinisták tartsanak fenn főiskolát. Innen ered ez elmés megjegyzése a karinges papokról.

Egyik mondása:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

A magánéletben igen gyakori ez a mondás. Vidám, pajzán, néha gunyos az értelme, néha szemrehányást, megszólást jelent olyanok közt, a kik egyébként jó viszonyban vannak egymással. Ismeri az egész ország.

Ez is Márton Istvántól ered. Keletkezésének történetéről jól emlékeznek a vármegyében.

Vámosi Saáry Gergely kemény, kurucz nemes volt. Veszprém vármegyében Somlyó mellékén. Leányágon a történelmi nagy Gyulaffy-nemzetség ivadéka. Pusztamiskei birtoka is Gyulaffy-örökség. Apámmal volt egy idős vagy talán még idősebb. Mint öreg rokonomat jól ismertem.

Márton István egyszer nagy kényesen ballag a kollégium felé előadást tartani. Odaér a kapuhoz, a hol három-négy nyalka diáklegény beszélget. Köztük van Saáry Gergely is. A diákok nagy tisztelettel üdvözlik a hires professzort. Gergely úr is csak ugy, mint a többi.

A többi rendes ruhában volt, a hogy diáklegény szokott öltözködni. Gergely úr azonban eső, szél és hideg ellen, de talán inkább pajkosságból bakonyi szürt csináltatott magának, czifrasággal ékesitett szürt, a milyet a bakonyi és somogyi kanászok viseltek hajdan s a melynek később Sobri-szür lett a neve.

Márton István meglátja a szürt, megáll, megnézi.

Tudni kell, hogy nemes úri ember valamikor mindenféle felső ruhát felöltött magára, a hogy a szokás és az időjárás hozta magával. Kabátot, dolmányt, mentét, subát, gubát, köczét, dókát, bundát, köpönyeget, krispint, budát, deákot s több efélét. Nem volt válogatós.

De szürt soha. A szürt átengedte kanásznak, csikósnak, gulyásnak, erdőn-mezőn járónak, parasztnak, zsöllérnek, tótnak, bugernak, de ő maga nem viselte.

S ime, a bölcs professzor bakonyi szürt lát Gergely úron, előkelő úri nemzetségek egyikének felnőtt sarjadékán. E szavakat intézte hozzá:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

Bizonyára a diákok pajkos öltözködésének akarta ezzel elejét venni. Mint Könyves Kálmán nagy királyunk, a ki megtiltotta a papoknak a pitykés dolmány és darutollas süveg viselését.

Ez óta szállóige ez a szó. Olyankor használjuk, a mikor valamelyik okos úri barátunk valami hallatlan ostobaságot csinál.

A tudós tanár nevezte el az orgonát szent dudának. A dudából is hátulról jön a szél s ugy mozgatja a sipot, mint az orgonánál. Márton István fiatal korában még csak a katholikusoknak volt templombeli orgonájuk, de már itt-ott a kálvinista urak is beszélgettek, jó lenne az ő templomukba is beállitani. Ő ezt nem helyeselte s azért nevezte el csufnéven a kanászok és czigányok hangszerszáma után.

Utálta a hires tudós a tanszéki előadások hosszadalmas, fárasztó, ezer apróságra kiterjeszkedő voltát. Nem szabad az időt hiábavalósággal tölteni; nem szabad a tanárnak a maga olvasottságát ok nélkül fitogtatni; nem szabad a tanuló agyát haszon nélkül terhelni: – ez volt nézete.

Elijesztő s egyuttal tanulságos példát is hozott fel erre egykor tanitványai előtt.

Buday Ezsaiás hires tudós, történetiró, professzor és debreczeni pap kortársa volt. Erről a diákadomák azt beszélték, hogy fiatal korában Debreczenben elkezdte a világtörténetet tanitani, de harmincz éven át se tudta a régi Görögország történetét befejezni. Márton István a maga elmés módján igy világitotta meg ezt az előadási módszert.

– Magam is hallgattam amici egy hónapig debreczeni tudós kollégám előadását. Egy hónapig nem beszélt egyébről, mint Herkules buzogányának a gombjáról. Annyira tele lettem vele, hogy a mikor a Hortobágyon utaztam, még a levegőégben is Herkules buzogányai röpködtek szemeim előtt.

Nos hát olyan embernek, mint Márton István, a csuf nyavalyán való tanácskozásból hiányozni nem lehetett.

Mit végeztek?

Semmit se. Annyit végeztek, hogy majd határoz a nemes vármegye, miért vágtassanak ők a vármegye elé?

De azért történt megállapodás s az ugy hangzott hogy a Bakonyon keresztül az a gyalázatos betegség Pápára be nem törhet. A Papodtetőn, Halyagon, Kőrishegyen, Hajszabarnán, Somhegyen még sohase tört át semmiféle ellenség. Se török, se tatár, se német, se franczia; hát akkor ez a rongyos betegség hogy tudna áttörni?

Jó, jó – urak! Hátha nem a hegyek és erdők felé veszi utját, hanem a rendes utakon jár? Ha oláh czigányok, drótos tótok, sipoló zsidók, marhahajtók, vásárosok hozzák magukkal: mi lesz akkor?

Hátha nem nyugat felől és dél felől jön s igy se a Bakony, se a Balaton nem állja utját? Hátha Bécs felől jön a Dunán lefelé: mit csinálunk akkor? Arra készen kell lennünk, hogy a mint eddig minden rossz a némettől jött ránk, a német uszitja ránk a kolerát is.

Ez igaz.

De hát van-e kolera vagy nincs? Belepusztul-e abba minden ember, vagy az is hagy meg magának néhány élőt a földön? Állj elő Zsoldos, hires tudós, nagy fizikus: mit tudsz a koleráról?

Zsoldos János csakugyan komoly tudós ember volt. Apja volt ő Zsoldos Ignácznak, a jeles irónak s a vármegye későbbi hirneves követének, a ki egyébként már akkor is rég szolgabiró volt. Meg is mondta nyugodtan, higgadtan, hogy ő arról a csuf betegségről nem tud semmit, kolerás beteget nem is látott soha és soha nem is beszélt olyan emberrel, a ki látott volna. Nem tudnak arról a bécsi hires doktorok se semmi bizonyosat. Csak annyit lehet tudni irásokból, hogy néha előfordul Perzsiában és Kelet-Indiában a Tigris és Eufrates, a Gánges és Indus folyamok völgyeiben.

Hol vannak azok! Törődik is azzal a bakonyvidéki táblabiró, mi történik a Gánges folyam völgyeiben. Van nekünk itthon is elég ajunk-bajunk, vesződségünk a némettel. Ha ezzel megbirunk: megbirunk mi akkor mindenféle egyéb kórsággal, még Werbőczy zsidó esküjének valamennyi átkával is.

Békássy Ignácz főbiró azt kérdezte:

– Van-e Perzsiában és Kelet-Indiában somlyai bor?

Nemzeti büszkeségünk egyhangulag azt felelte: nincs!

– Nekünk pedig van. Ne is törjétek a fejeteket ezen tovább nemes barátaim. A hajunk szála se görbül meg addig, a mig somlyai bort iszunk!

Neki volt igaza. Jobban eltalálta az igazságot, mint akkor a világ minden tudósa összevéve. Abban is hagyták nyomban a tanácskozást. Széjjeloszlottak jó kedvvel. Hiszen a tanácskozás alatt is somlyai bort ittak.

Csak Mándi Márton István mondott ennyit sejtelmesen:

– A természet pedig amici dilectissimi mi értünk nem csinál kivételt.

A nagy elméjü tudósnak igaza lett. A természet a maga vakságos mivoltában nem tett kivételt. A csuf nyavalya csakugyan megkerülte a Bakonyt s Győr felől száguldott előre s rátiport Pápára is. De hát eb ura a fakó. Arravaló a nemes vármegye, segitsen.

A kormány akkor is adott tanácsot. Miniszterek még nem voltak a világon, tehát annyi kesze-kusza rendelet, utasitás, intézkedés, felvilágositás, pótrendelet és kiegészitő utasitás még nem volt, mint most. A miniszterek helyett ott volt a Helytartótanács Buda várában. Ókori és középkori penészes alakok gyüjteménye, tekintetes és nagyságos hivatalnokok és mindenféle tanácsosok serege. A kiket nem vezetett senki s a kik maguk se parancsoltak senkinek. Ott ődöngött köztük a Protomedikus, az ország főorvosa, a ki maga se tudott semmit, de az univerzitás se tudott semmit. A Helytartótanács hát épen bölcsen cselekedett, a mikor semmit se cselekedett. Mit is csinált volna? Azt se tudták, mi hozza ránk a veszedelmet. Tűz-e, viz-e, étel-e, ital-e, világosság-e, sötétség-e, hideg-e vagy meleg? Ostoba mondással nyugtatta meg magát a tudomány háborgó lelkiismerete. Azt mondták: genius epidemicus. De hogy mi az a genius és mi az epidemicus: akkor se tudták, ma se tudják. Törődjék vele a manó.

Ott a nemes vármegye: csináljon, a mit tud. Ötvenkettő van az országban. Valamelyik a sok közül csak eltalálja véletlenül, mi a segitség. Ebben állapodott meg a kormány bölcsesége is. Annyi ostoba rémitgetéssel nem gyötörte magát a jó nemes ember, mint a mai mivelt társadalom. Nem kellett statisztikát csinálni s mindenféle rovatos iveket vezetni. Járványorvosokkal nem tömték tele a falvakat és a városokat. Az ujságok nem ijesztgették agyon mindennap a jámbor közönséget rémhirekkel és halotti kimutatásokkal. Nem is volt ujsághirdetés, mindenféle haszontalan kuruzslószert, tyukszemtapaszt, keserü pilulát nem ajánlgattak a félős embereknek. A ki meghalt: eltemették; a ki megélt: látott a dolga után. Érdemes is a rongy életért annyi csetepatét csinálni, mint a hogy mai napság szokásban van!

A nemes vármegye is bölcsen intézte dolgát. Ott a szolgabiró. Ha a rablókkal, gyujtogatókkal, pinczeverőkkel, lókötőkkel, oláh czigányokkal el tud bánni: majd csak elbánik azzal a gyalázatos betegséggel is. Azután elmulik majd a tél, jön a tavasz, jön az aratás meg a szüret, elmulik majd a veszedelem is. A hol pedig nem elég a szolgabiró: oda küldjünk ki deputácziót.

II.

(A pápai deputáczió. – Ó-bor és uj-bor. – A mészáros táblabiró. – A gunyos vigjáték. – Az ajánló szózat a vizsla kutyához. – A prológ és a beköszöntő. – Miből készült a vigjáték meséje?)

Pápa nagy város, oda deputáczió kellett. Meg is alakitották késedelem nélkül.

Elnöke Rába Boldizsár lett, a kiről már megemlékeztem. Tagjai lettek Nagy István és Vecsey Ferencz helybeli táblabiró urak. Bezerédy Mihály uradalmi prefektus és Eőry Szabó Gábor táblabirák természetesen ki nem maradhattak. A törvényes bizonyságnak ősi alkotmányunk szerint benne kellett lenni. Békássy Ignácz főszolgabiró és esküdtje, Gyapay Ignácz, volt a törvényes bizonyság.

Ez a Gyapay szelid, jó ember volt, nem vétett a légynek se. Kegyes és istenfélő s megfogadott minden jámbor és ostoba tanácsot. Volt olyan tanács is, hogy az ember, ha ki akarja a bajt kerülni, bort ne igyék, hanem reggel, délben, este csak herbatét igyék.

Herbatét?

Bakonyalji nemes ember, vármegye esküdtje herbatét igyék? A mikor somlyai bort ihatik, még akkor is csak herbatét igyék?

Irtóztató vétség ez a józan ész és az ősi jó szokás ellen. Büntetlenül nem maradhat.

Nem is maradt. Szegény Gyapay esküdt urunkra csakugyan ráfeküdt a nyavalya s elvitte magával a temetőbe. Az egész deputáczió összes tagjai közül senkinek a hajaszála se görbült meg. Csak az egyetlen jámbor ember pusztult el, a ki pedig szót fogadott papnak, orvosnak, egyházi és világi felsőbbségnek. Emlékét meg is örökitette a nép, mint Mátyás királyét.

– Még a kolera se igazságos, mert a deputáczióból azt vitte el, a ki a legártatlanabb volt.

Hetvenhét év előtt történt az eset, de azért ma is van még élő ember Pápán, a ki erre jól emlékezik.

A deputáczió tagja volt még Zsoldos János orvos és megyei főfizikus is. Tudománya, tekintélye és állása hozta igy magával. De ki nem maradhatott a tagok közül Pápa városának főbirája se, köznyelven mondva a városbiró. Pedig az nem volt más, mint Kárpics József uram, becsületes csapómester. Még csak nem is tanult ember, még csak nem is nemes ember. Csak egyszerü csapó ember.

Deputátus volt még Szép Ábrahám is. Emlitettem már nevét. A kollégiumhoz is volt köze, de egyébként jól ismert, jeles ügyvédő volt. Fia, Szép Gábor, egykor a számtudományokból nekem is hires tanárom.

Erről a Szép Ábrahámról is van kis, de csinos Kocsi-Sebestyén Gábor adoma.

Az volt hajdan a szokásunk, mi kálvinisták vasárnap délelőtt is, délután is elmentünk a szentegyházba istentiszteletre. Sulyos ok nélkül el nem mulasztottuk volna.

Van Pápának szőlőhegye is, hajdan is volt: a Kishegy és az Öreghegy. Uri embernek kellett ott lenni szőlejének. Bora is megiható termett. Vörösmarty ugyan hires két bordalában Somlyó, Eger, Tokaj, Ménes mellett nem emliti föl Pápa borát is, de meglehet, feledékeny volt a nagy költő, noha kétségtelenül szent igaz, bármily jó is a pápai bor, azért Somlyóval s ama világhirü hegyekkel eddig nem versenyezhetett.

Mégis két ősi szabály alá tartozott a pápai bor. A szabály ellen véteni nem volt szabad.

Az egyik az volt, úri ember bort el nem adhat, ha a világ gyalázatának ellenszegülni nem akar. Ajándékba adhat rokonnak, betegnek, jó barátnak, inségesnek, de pénzért abból, a mi neki terem, el nem adhat. Soha se lehet közbizodalmu férfiu és vármegye tisztviselője, ha ezt cselekedné. Minden bort a háznál kell meginni.

A másik szabály pedig az volt, hogy minden bort, a mi termett, meg kell inni a jövő szüretig. Ó-bort hagyni nem kell. Ó-bor nem jó bor. Az erdélyi nagy urak az ó-bort a cselédeknek adják, maguk mindig uj bort isznak! Okos emberek. A bornak is az a törvénye, a mi a menyecskének. Addig tüzes, addig kivánatos, a mig fiatal. S azután ki kell üriteni a boros hordókat szüretig azért is, legyen hova szürni az uj-bort. A legfőbb ok azonban mégis csak az, hogy megszólja a világ azt az embert, a kinek ó-bora van. Azt mondja rá: fukar, fösvény, zsugori, sajnálja mástól. De még azt is mondja: rossz a bora, nem kell a kutyának se, mert ha bora jó lett volna, elfogyott volna idejében. Tehát semmi ó-bor.

Szép Ábrahám azonban nem igy vélekedett. Ő tartott ó-bort pápai boraiból. Minden esztendőből volt hordó bora, ráirva a hordó fenekére vastag krétával az esztendő száma.

Kocsi-Sebestyén Gáborral ballag egyszer hazafelé vasárnapi délesti istentisztelet után. Háza utba esett. Ott volt a Hosszu-utczán csaknem szemközt a vármegyeházzal. A mint kapuja elé érnek, azt mondja a vármegye hires fiskusának.

– Térjünk be komám uram egy pohár borra. Szivesen látom.

Ily meghivásnak eleget kell tenni. Bemennek. Szép Ábrahám poharat, bort szed elő.

– Saját pápai termésem, komám uram. Ez a bor hat éves ám már. Ugy vegye ám izlelőre, komám uram.

Kocsi Sebestyén Gábor ajkához emeli a poharat. Istentelen rossz bor volt, csak ugy ugráltak körülötte a szekrények, székek, asztalok! De azért nem csinált keserü arczot. Uralkodott magán s nyájas vidámsággal letette poharát az asztalra e szavakkal:

– Köszönöm, komám uram, tegye el ezt a bort csak továbbra is, hadd legyen hét esztendős.

Ilyen adomák kerengtek Szép Ábrahámról, de azért a nemes vármegye mégis beválasztotta a deputáczióba.

Ezt azonban még csak szó nélkül türte el adázteveli id. Osváld Dániel, a kiről már sokszor emlékeztem s a kit a vármegye kifelejtett a deputáczióból. Hanem Pálffy Pál táblabiró urunkat már csakugyan nem türhette el.

Ez a Pálffy Pál megyei birtokos nemes ember volt ugyan, de Komárom vármegyéből költözött ide. Nem is végzett iskolákat s nem is tanult egyebet, mint mészáros mesterséget. Épen Kis-Igmándon volt egykor székálló legény. Utóbb abbanhagyta a mesterséget, birtokán gazdálkodott, Pápán lakott. Szép termetü, nagy bajuszu, nagy száju, jókedvü ember volt, valahogy utóbb a táblabirák közé keveredett. Sőt, a mit előre senki el nem hitt volna, legutóbb a kolerakergető deputácziónak is tagjává választották. A nép ugyanis a deputácziót kolerakergetőnek nevezte. Igy különböztette meg a többi megyei deputácziótól, a dikálistól, a katasztrumitól, az orfanálistól, az utcsinálótól s egyebektől. Erősen gyanuba jött Pálffy Pál táblabiró uram arra nézve is: vajjon tud-e irni, olvasni? A deputáczió ugyanis azt rendelte el, hogy a városba semmi idegen csavargó, dologkerülő embert be ne eresszenek, hanem brachiummal állják utját. Ezt Pálffy mondta. Azt kérdi valaki:

– Miért épen brachiummal?

– Mert igy mondja a törvény.

– Hol mondja? Olvastad te a törvényt?

– Én ugyan nem olvastam, hanem igmándi székálló legény koromban az odavaló nótárius egy nagy törvényből ezt olvasta ki előttem.

E szavából sarjadzott ki a gyanu.

Adázteveli Osváld Dániel táblabiróban föltámadt a keserü vidámság. Szép Ábrahámot, Kárpics csapómestert, a szótalan Eöry Gábort, csak szó nélkül türte volna: de Pálffy Pál? Ez már egészen más.

Irt egy gunyos vigjátékot, melyben a főszereplők a kolerakergető deputáczió tagjai. Név szerint természetesen nem sorolja fel őket, a munka nem is jött sajtó utján világra, de kéziratban nagyon elterjedt s az álnevek alatt kik rejtőznek, mindenki tudta a vármegyében.

Idem sentio volt egyik szereplő neve. Ez alatt Rába Boldizsárt is, Eöry Gábort is értették. Idem sentio körülbelül azt jelenti: az a nézetem, a mi előttem szólóé. Az a két táblabiró mióta él, egyébként nem szavazott a gyülésekben.

Hetyke és Vigyorgó mint esküdtek szerepelnek a bizottságban és a vigjátékban.

Fülesy: Zsoldos az orvos és főfizikus.

Silány: a csapómester.

Zegernye fiskális: ez lenne Szép Ábrahám.

Csontvágó táblabiró: az egykori székálló legény Pálffy Pál.

Nincs meg nálam a vigjáték szövege. Ha megvolna, se közölném itt. Csak gyerek diákkoromban olvastam és csak töredékesen maradt meg emlékezetemben egyik-másik része. Ma bizony már ezek a versek nagyon messze esnek a korszerü remek költeményektől, de nyolczvan év előtt sokkal silányabb versek is hemzsegtek irodalmunk mezején. Igaz, hogy különbek is.

A vigjáték külső alakjában s szerkezetének beosztásában az akkori idők szokásának felelt meg.

Volt hozzá dedicatio, vagyis ajánló szózat. A pártfogó nagy úrhoz, a meczénáshoz szólt ez, a ki az irónak kenyeret és hajlékot adott vagy a kinyomatási költségekhez nagy pénzzel járult. Ebben azután a nagy úrnak megvolt minden czime és méltósága s őt az iró a csillagos egekig magasztalta.

Idősb Osváld Dániel nem keresett magának nagy urat. Nem volt rá szüksége. Vigjátéka ugyis csak gunyoló irat akart lenni Csokonay Dorottyájának hangján. Azt akarta bebizonyitani, hogy az elemek romboló hatalma ellen semmit se érnek az akkori deputácziók, az akkori orvosok és patikaszerek, az akkori tudományok és rendtartások. Könnyü volt bebizonyitani, hiszen ez ellen a csuf betegség ellen a mostaniak se sokat érnek.

Hanem volt vizsla kutyája. Ügyes, szép, erős állat. Ezzel szokott nyulászni, foglyászni, fürjezni Böröllőn és a pápai határban. A neve Fazón volt. Ismerte a városban mindenki. Lovaglás közben is ott baktatott mindig a ló körül. Ennek dedikálta művét. Az ajánló szózat igy hangzik:

– Idétlen növevény mellé nagy karót ütni, kicsiny munkának nagy pártfogót keresni, hiuságnak tartom. Én csak tenéked ajánlom munkámat, kedves Fazónom, a ki mig a játszi, de valódi történetet megirtam, jobbára iróasztalom alatt feküdtél. Ámbár klórmeszet, Hoffman-csöppeket és fokhagymát nem ettél, a kolerától mégis ment lettél. Finomabb a szaglásod, mint a finyás olvasóké; ha tehát irásom szavát szenvedheted, én meg leszek elégedve. Ha pedig valaki a játszi történetet orrfintorgatva gunyolná: ugasd el bátran vagy kergesd el illatoddal, a melylyel a kolerát is el tudod kergetni. Igy azután jövendőre is én maradok hű gazdád idősb Osváld Dániel.

Hogy a történet, a mely a munkában meg van irva, csakugyan játszi, mulattató és valódi, azt majd olvasóim is látni fogják elbeszélésem folyamában.

Az ajánló szózat után következik a prológ, az ünnepies beköszöntő. De ezt is megelőzi egy kis előszó, kis versecske. Igy hangzik:

Fegyverem éle a kit ér, Ha dul-ful is, semmit se ér. Erős az én tollam vára, Fügét rajzol az orrára Csontvágónak, Fülessynek, S több ilyen kopólesinek. S bár mind a megye oszlopa, Mégis mind csak tökkolop a’!

Két bakonyalji szó van ebben.

Az egyik a kopólesi. Az olyan nemes uracskát hivták igy, a ki egész életén át nem csinált egyebet, csak vadászgatott.

Tök-kolop a másik szó. A magyar kártyában a tökhetest vagy tökfilkót hivták akkor is, később is tökkolopnak. Kártyázók jól tudják, bizony hitvány kártya a hetes. Saját szinéből az utolsó. A tökfilkó pedig gunyoló szó is.

Most jön az ünnepies beköszöntő. A régi görög remekiróktól kezdve mind máig az irodalmi művek legszebben hangzó része. Közlök annyit, a mennyire emlékszem belőle.

Eleim a vármegyének, Főbb tisztjei közt ülének. De én el vagyok felejtve, Noha az egész időmet, Életemet és erőmet, Szenteltem dicső hazámnak, Nyomdokain jó apámnak. Mégis minden tinó, szamár Elkerült már!

Közöltem már másutt, ki volt s minő érdemes férfiu ezelőtt százharmincz esztendővel id. Osváld Dániel édes apja. Fia méltán emlékezik meg róla.

Azután igy folytatja:

Ifju, ne emlits érdemet, A tudomány mind csak szemet. Csak nagy urnak a kegyelmét Keresd s kérd ki a védelmét. Az egekig is fölmehetsz, Mindent tehetsz!

Ha kiraboltad az oltárt, Csontvágónak dalolj zsoltárt. Hizelkedő énekeddel, Dühös indulatját verd el. Te leszesz a szentek szentje És fölkentje!

Ennyire emlékezem az ünnepies beköszöntőből. Talán minden szavára nem is jól emlékszem. Talán az eredetinek egyik-másik sora másként hangzott. Mi pápai diákok igy tudtuk ötven év előtt.

Igy tudtuk s gyerekésszel határtalanul megvetettük a hizelkedők, kegykeresők, mindenáron kapaszkodók, érdem nélkül felülkerekedők hitvány seregét. Hajh, de tudatlan még, de azért mily ragyogó szép és tiszta a gyereklélek! Ha az élet meg nem rontaná azt a lelket, ki nem ölné belőle a nemes ábrándokat s az érdemekben való nagyratörés szent gerjedelmét!

Hanem hát régen porladó öreg bátyánk urunk, idősb Osváld Dániel táblabiró urunk, a te munkád is azt bizonyitja, hogy hajdanában se propria virtute élt és virult minden ember.

Ugy is van.

A prológban előfordult ez a szó: kurhéja. Tul a dunai szó. A kisebb fajta sasok egyikének neve a héja vagy kurhéja. Nevezik kányának és tyukhordó kányának is. Kányának hivják ugyan a Balaton mellett s a Mezőföldön sok helyütt a kálvinista varjut is, de hibásan. A kurhéja valósággal a tyukhordó vagy tikhordó kánya. Vakmerő ragadozó madár. Lecsap néha a baromfiudvar közepére is s nem fél a kakastól se.

De most nézzük hát az embereknek, viszontagságoknak, eseteknek, szavaknak, mondásoknak azt az egész összekuszált szövevényét, a mely a csuf nyavalya támadásakor Pápán szinre jött s a melyből a szellemes iró a maga vigjátékának alakjait, tárgyait, összeütközéseit és megoldásait kiszedegette.

III.

(A kórságkergető deputáczió határozata. – Pápa város nem egy város, hanem két város. – A szegény halottak temetése. – Mi kell a temetéshez? – Piti Ferkó. – Kalaba János. – A borbélyok. – A csipővas. – Vak Pali. – A papok. – Az irhásközi baczillus. – A zsidók mentesek. – A sirásók szájaskodása. – Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban. – Rettenetes viszály.)

A kórságkergető deputáczió szakaszokra osztotta azokat a kérdéseket, a melyekkel majd foglalkozik s a melyeket majd elintéz.

Mi történjék a vagyontalan szegény halottakkal, a kiknek nincs költségeik papra, temetőre, sirásóra, halotthordóra, koporsóra, szemfedőre, fejfára, keresztre, temetésre, harangozásra? Mert nagy dolog ám a temetés. Nem afféle kis dolog ám, hogy holnap hetivásár lesz: kinézünk egy korty borra s egy falat Laczipecsenyére. S azután az a furcsa, hogy az a szegény halott ránk hagyja ugyan ezt a kerek világot, de nem is törődik tovább se magával, se mással, se mivelünk, se a kerek világgal. Csinálhatunk, a mit akarunk és tudunk.

Mi történjék a holtak vagyonával? Zenebona, veszedelem esetén nagyon hamar lábra kel még olyan jószág is, a melynek lába sincs.

Mi történjék a gyámoltalan, tehetetlen árvákkal, a kiknek se apjuk, se anyjuk? Mi történjék, ha nem marad rájuk semmi vagyon? De mi történjék, ha vagyon maradt rájuk?

Miként kezeljék a betegeket? Gyógyitsák-e, ne gyógyitsák-e? Szentséges szent igaz, hogy a gyógyitás nem használ semmit, csak az a kérdés: nem árt-e? De ha árt: akkor mi a manóban költsön a nemes vármegye herbatéra, klórmészre, Hoffmann-csöppre s egyéb haszontalan, sőt kártékony dologra annyi pénzt?

Mit csináljanak a papok, doktorok és borbélyok? Parancsoljon-e azoknak a vármegye vagy csak szép szóval beszéljen velük? S mit csináljon velük, ha nem fogadnak szót se igy, se ugy? A pappal nem jó összeveszni, a doktor jó barátunk s nemes atyánkfia, a borbély ugy se tud semmit.

Mit csináljunk a falvakkal? Mit csináljunk a várossal? Küldjünk-e ki ambulánsokat vagy helyben üljünk s oda várjuk a haldoklókat vagy azok hozzátartozóit? Nagy kérdések ezek.

Különösen nagy kérdés volt a város kérdése. Kevés ember lehet ma már a világon, de még Pápán is, a ki ma tudná, milyen nehéz kérdés volt ez valamikor. Ha az a gyalázatos kórság nem keveredik bele: világszép vigjátékokhoz nyujtana az gazdag eseteket.

Pápa városa ugyan ma egy város; egy városnak látszott a mi időnkben is, a mikorról szól ez az elbeszélés, egy városnak tudta a közönség is, a vármegye is, a tudomány is. De azért mégis valósággal két város volt.

Kis patak folyik rajta keresztül. A patak neve Czincza. A kik a partján laknak: azok tudnak róla, – a lakosság kilencz-tized része soha hirét se hallotta. Magam is tiz esztendeig laktam a hires városban, sohse láttam fejét, forrását, azt se tudtam, hol van. Csak később, hosszas kutatások, nyomozások, buvárlatok és kérdezősködések után jöttem rá. Csaknem olyan nehéz dolog ez, mint Árpád sirjának kutatása.

A mai szinháztér, a régi vásártér északnyugati sarkán, a régi ujkollégiumnak félszakosan szemközt van kőből egy kruczifiksz, csaknem beépitve a ház falába. E ház körül, de valamelyik zárt udvarban ered a Czincza-patak s a házak között belül az udvarokban csörgedez tovább. A Büdösköznél ugyan látható volna, de ott meg hid és falak zárják el. Azután elsiet valamerre az Árok-utcza mellett. Oda került valahonnan a tobakok, az irhások, keztyübőrtimárok, szattyánbőrkészitők rettenetes utczaközébe s végre valahol a Bástya utczán át kimenekül a mezőkre.

Nos hát a Czinczától nyugatra fekszik Pápa városa, keletre fekszik Polgárváros. Ezt a két várost nevezik a földrajzban Pápának.

A kórságkergető deputáczió elhatározta, hogy a szegény halottat közköltségen kell eltemetni. Még pedig ugy, hogy a ki Pápa városban hal meg: azt eltemeti Pápa városa, a ki pedig Polgár városban hal meg: azt eltemeti Polgár város. Mind a két városnak külön birtoka, külön jövedelme, külön pénztára. Szegény halott temetési költsége öt-hat forint pengő pénzben. Miért fizessen egyik város a másik helyett? A deputáczió jól megfontolta a dolgot s határozata igazságos volt.

Jó, jó! De hátha már most találkozik olyan rakonczátlan és szerencsétlen ember, a ki egyszerre hal meg mind a két városban és Salamon király bölcsesége se tudná eldönteni, hogy voltaképen melyik városban történt hát halála?

Mi lesz akkor?

Ily eset is történt, a mint szép sorjában majd elbeszéljük.

A legelső kötelesség az volt, hogy a halottak eltemetéséről gondoskodjunk. Igaz, a könyvek és tudósok bölcsesége szerint arról kellene legelőször mégis gondoskodnunk, hogy halottak ne legyenek. Ez azonban hiában való bölcseség, effélére táblabiró ész nem vetemedik. Bizonyos, hogy egyszer meg kell halni. Sőt különös szerencse, hogy csak egyszer kell ezen átesni, nem kétszer vagy háromszor. Sok vesződséggel jár a halál; kétszer-háromszor csinálni nehéz volna. De épen oly bizonyos az is, hogy ez ellen a gyalázatos kórság ellen nincs se orvos, se orvosság. Csak szóbeszéd, kuruzslás és világcsalás minden költséges gyógyitgatás. Az ember ugyan megcselekszi, még az okos ember is, mert szereti betegjét s reménykedik az utolsó pillanatig. De a kórságkergető deputáczió végre se poétákból és muzsikusokból áll, neki a valósággal, az élettel és halállal kell számolni. Meglehet, valamikor majd e kórság ellen is találnak fel orvosságot, de erről majd azok beszéljenek, a kik akkor élnek. Nekünk ehhez semmi közünk. Mi akkorra már mind meghalunk és mind föltámadunk.

Igy gondolkodott a deputáczió. Még az a tagja is, a ki valamikor igmándi székálló mészároslegény volt s a kinek a neve a vigjátékban Csontvágó.

Tehát mégis a temetés az első dolog.

A temetéshez sok minden szükséges még a doktoron, papon és halotton kivül is. Szükséges például a sirgödör és a ki azt megássa. És szükséges a halotthordó, a ki az élettelen testet kiviszi a temetőbe.

Voltak obsitos katonák a városban. Kemény legények. Legkeményebb legény volt közöttük Piti Ferkó. Igazi neve ugyan Péti Ferencz lett volna, de a pápavidéki közbeszéd szerint csak Piti Ferkó volt, a másik nevét már maga is elfelejtette. No ez jó lesz sirásónak. Vállalkozott rá készséggel. A napszám egy huszas; három napszám egy sirgödör; – a sirásás ára hát három huszas, vagyis egy forint pengő pénzben. Nem is magas ár.

Halotthordó is kellett. Erre a tisztes hivatalra kiszemelték Kalaba Jánost. Kárpics városbiró urunk ezt ajánlotta legjobban, főleg azért, mert ez volt az egyetlen talyigás akkor Pápán, a ki egylovas talyigájával mindig ott ácsorgott a halpiacz körül, hogy néhány krajczárért segitségükre legyen azoknak, a kik hozzá folyamodnak. Jókedvü ficzkó volt. Vagy dalolt, vagy fütyörészett, vagy dévajkodott örökké. Rongyos kalapja mindig a félfülére volt vágva. Egyik bajuszát fölfelé szoktatta, a másik bajuszát lefelé. A kerti művesek, zöldséges kofák különösen szerették. Rossz lovának, a mikor vette, mindig a csontja zörgött, de a jólelkü kofaasszonyok mindig fölhizlalták zöldségesedékkel. Kivált, mikor a sárgarépára került a sor. A sárgarépa a lónak a föld kerekségén a legjobb tápláléka. Árpa, zab, hüvelyes zöldség mind nem ér föl a sárgarépáig. Rettenetes tudatlanság, hogy a gazdák nem sárgarépán nevelik föl a csikót. A mikor a sárgarépára került a sor, Kalaba lova mindig kigömbölyödött s szőre ugy ragyogott, mint az arany.

Hogy történt most már a temetés irásbeli rendtartása? A tanácskozási jegyzőkönyvek, az iktató és kiadó könyv, a hivatalos jelentések, végzések, határozatok, iktatások, kiadások, beutalások, kiutalások, fizetések, nyugtatványok, rovatos ivek, statisztikai adatok és a többi mindenféle irkafirkák! Ki vezette, ki irta, ki őrizte ezeket?

Senki.

Mind ostobaság ez. Nem arra való a tiszti hatóság, hogy azzal vesződjék, a ki már meghalt s a kit már eltemettek. Ez már nem e világhoz tartozik, hanem a másvilághoz. Intézzék dolgát az angyalok és az ördögök, a hogy kiki rászolgált. Ha pedig vagyonában, családjában marad elintézni való, végezze ezt a család, a rokonság, a szomszédság, a város hajduja vagy egyéb hatósága. Ez már nem a nemes vármegye dolga, tehát nem tartozik a deputáczió elé se.

Simán és gyorsan intézték el az árvák dolgát is.

Kétféle árva van a világon. Egyik az, a kire maradt vagyonbeli örökség. Ennek mindjárt akad gyámola, pártfogója. Sőt, ha a dolgába a hatóság bele nem avatkozik, jobban akad, mintha beleavatkozik. Az árvával csak elélnek valahogy, de a hatósággal vesződni okos embernek nem szokása. Nem is tanácsos.

A másik árva az, a kire nem maradt semmi vagyon. Ezt magához veszi, ápolásba veszi a rokon és a szomszéd és a sok jószivü gyermektelen szegény ember, szegény asszony. Munkáskezet nevel magának, a ki utóbb segitsége lesz, kenyérkereső társa.

Árvákkal hát nem is bajlódott a deputáczió.

De a gyógyitás rendtartását is könnyü szerrel intézte el.

Nem volt hatalmában több igazi orvos, csak egyetlen egy. Ez volt a jeles tudós, Zsoldos János. Az ő koleratudománya is csak a klórmészig és a Hoffmann-csöppekig terjedt. Volt ugyan akkor két általános gyógyszer a világon, a mely minden elképzelhető belső betegséget meggyógyitott; – az egyik volt a hánytató, a másik volt a hashajtó. De ezeket is kivette az a csuf betegség az orvosok, borbélyok és patikáriusok kezéből. Éppen ezzel a két állapottal öldöste az embereket éppen maga ez a csuf betegség.

Orvosi tanácsra hát nem volt szükség, minthogy annak ugy se volt semmi haszna. De szükség lett volna, hogy a vármegye ama tudós főorvosa személyesen látogassa meg a betegeket, hogy ezzel legalább vigasztalja azokat, a kik a beteg körül vannak. De ez is lehetetlen volt.

A tudós főorvos élemedett ember volt; – éjjel, nappal nem csatangolhat. De ha Herkules lett volna is, annyi falut, annyi beteget meg nem látogathat. A szegény betegek közt válogatni pedig nem szabad. Tiltja a jóizlés. Tudós ember nem pártoskodhatik. Különben is a főorvos tagja volt a deputácziónak, ott volt hát a helye mindennap. Látogassák meg a betegeket a papok meg a borbélyok.

Borbély volt kettő. Az egyik a Szarka, a másik a Schillinger. Magyar borbély, német borbély. Ezeket hadilábra állitotta a deputáczió. Ezek futkároztak örökké mindenfelé. Ha falvakra szálltak, forspontot és napidijat kaptak.

Hát ezek mit csináltak a betegekkel?

Mindent, a mi akkor szokásban volt, – csak épen eret nem vágtak s nem köpölyöztek.

A szokás pedig egyébként is más volt, mint ma. Akkor nem volt lázhőmérő s nem volt orvosi vegykémlet. Baczillust, fejérnyét, sót, savat, czukrot nem keresett senki. A beteghez a mindennapi kérdést intézték.

– Mije fáj?

A kolerás beteg semmit se felelt, csak nézett, hiszen nem tudta szegény az már a világon voltját se.

– No, majd az isten megsegiti!

Bizony a haldokló ezzel se törődött már.

Egyidejüleg megtapintották az ütőerét. E nélkül orvosi és borbélyi látogatás meg nem történhetett. Szabályos-e, nem szabályos-e a pulzus: honnan tudhatná a borbély? Hetvenet üt-e, százat üt-e egy percz alatt: ezzel se törődött. Csak arra ügyelt, hogy a mig mutatóujját a pulzuson tartja: addig két szemét behunyja s behunyt szemekkel a gerendát nézze. Ebből aztán meggyőződtek a körülvalók, hogy igazi szakértővel van dolguk.

S mi kell egyéb?

A magyar borbély egyéb hókusz-pókuszt legalább nem csinált. Már Schilinger mester, a német borbély, sokkal tudósabb volt. Ő olvasta, vagy hallotta valahol, hogy a pestis ráragad az emberre, ha hozzáér a beteghez. Azt meg szentül hitte, hogy a kolera se egyéb, mint a pestis. Azután sehogy se tudta belátni, miért ragadjon ő rá ez a kórság?

Uj módszert talált föl. Csináltatott tüzhelyre való közönséges csipővasat. Olyant, a minővel az eleven tüzet, izzó parazsat szokás megfogni. Csináltatott neki tokot borjubőrből. Ezt hordta magával, ezt illesztette a beteg pulzusára, a csipővas másik végét a füléhez tartotta s igy nézte behunyt szemeivel a padlásgerendákat.

A sváb faluk elbámultak ezen a rettenetes nagy tudományon, a magyar faluk pedig röhögtek rajta, sőt Gyimóth, Homok-Bödöge, Ádáz-Tevel ki is dobták a jámbor Schillinger mestert csipővasával együtt.

Megtudta a deputáczió is. Kereken eltiltotta a csipővasat s kegyetlenül összeszidta a borbélyt. Miért csodásitja a vármegyét s rossz hirbe miért keveri?

Vak Pali csakhamar elterjesztette a csipővas esetét az egész városban.

Ki volt az a Vak Pali?

Vak Pali volt a porkoláb. Már az állásánál fogva se közember, de egyébként is elég fontos személyiség, mig a veszedelem tartott.

A deputáczió Kárpics városbiró urammal egyetértve kidoboltatta a városban, hogy a kinek a deputácziónál valami kérni vagy keresnivalója van: jelentse Vak Palinak, ő majd a deputáczió elé terjeszti. Tudatták ezt a papokkal, doktorokkal, sirásókkal, halotthordókkal és koporsógyártó ácsokkal és asztalosokkal is. Igy lett Vak Pali porkoláb a deputácziónak bejelentő és iktató hivatala s egyuttal irodája, kanczelláriája. De egyuttal kiadóhivatala is s mindenféle segédszemélyzete. A végzéseket, itéleteket, határozatokat, döntéseket ő vitte hirül mindennemü félnek és hatóságnak s mindenféle belső-külső embernek, iparosnak és munkásnak, a kinek csak a betegség, halálozás és temetés körül a legkisebb tennivalója is volt.

Igy látják hát megfejtve nyájas olvasóim, miért nem vezetett a deputáczió semmiféle irka-firkát. Nem volt erre szükség. Vak Pali volt minden segédeszköz. Nemes ember, régi magyar ember egyébként is utál minden hivatalos irka-firkát.

Hát a papokkal hogy voltunk?

Elég türhető módon.

Szerencsére Pápán nincs hetvenhétféle felekezet. Katholikusok, kálvinisták, lutheránusok, zsidók.

A zsidókról nem szól az irás. Mindig volt legalább négy vagy öt rabbijuk rendes szolgálatban s legalább huszonöt tartalékban. Ma is sok van, hát még hajdanában! Ha hát betegnek, öregnek, haldoklónak rabbira volt szüksége: akadt elég.

De nem is igen volt szüksége.

Emlitettem már, hogy a Czincza-patak valahonnan oda tévedt a tobakok, szattyánkészitők, keztyübőrgyártók utczájába. Ennek a pataknak már a kezdetén is rettenetes szaga van. Ha esőre áll az idő: a Büdösközön ájuldozás nélkül nem lehet átmenni. Mennyi illatot szed ez magába, mire a tobakokhoz ér. Pedig csak itt lesz még igazi illatárrá. A sok szemét és udvarbeli piszok, a sok rothadó bőrczafat itt tölti meg árkát, itt fertőzteti meg mindenféle erjedéssel, itt fösti meg még szinét is s péppé, kocsonyává alakitja át itt még a csörgedező patakvizet is. Itt azután olyan világ támad, a melyben az a nyomorult kolerabaczillus meg nem élhet.

Ez a baczillus veszedelmes fenevad. De csak amolyan apró fenevad, mint a hörcsög, patkány, görény, menyétasszony. Mi ez? Ott a tobakos közökön tenyésznek az igazi baczillus fenevadak, a hétszarvuak, a leviathánok és behemótok, a baczillustigrisek és oroszlánok, a vizi és szárazi szörnyetegek, a kik Androméda eleven husára számitgatnak. Ide merje csak a lábát betenni az az ázsiai rongyos kolerabaczillus! Halálnak halálával pusztul el, de nyomban. Hindosztánon és Beludzsisztánon átjöhet, Káspi tenger, Kaukázus nem állja utját, a Fekete tengert és a Kárpátokat legyőzheti, de a pápai Irhás közökön rá nézve vége a világnak.

Az Irhás közökben rettenetes sok és rettenetes szegény zsidó lakott. Még az én időmben is. Most miként áll a dolog, nem tudom. Annyi volt ott az asszony és gyerek, mint a homokszem. De az egész veszedelmes idő alatt a haja szála se görbült ott meg senkinek. Olyan egészséges maradt ott a népség, mint a makk.

Észrevették ezt hamarosan a vagyonosabb zsidók is, a szatócsok, boltosok, házalók, faluzók, kereskedők, a kik beljebb laktak a városban, a nagy piaczon, a Kollégium-utczán s a többi zsidó utczákban. S szégyen ide, szégyen oda: kiköltöztek a tobakosokhoz s ha máshol nem volt helyük, ott tanyáztak a gádorokban, folyosókon, szuette padlásokon. Mintha sejtették volna, hogy a napkeleti ázsiai baczillust mind fölfalja, mind elpusztitja a mi jó bakonyi baczillusunk. Nem is történt nagy bajuk a belső zsidóknak se.

A lutheránusok is megvoltak békességgel. Nem voltak sokan, annak is fele német s nagy része vagyonos. Volt lelkes papjuk is, a ki el tudta őket látni vigasztalással, innenső és tulsó világi reményekkel s tisztes temetési kisérettel.

Egészen jól megvoltak a római katholikusok. Volt azoknak annyi papjuk, barátjuk és káplánjuk, templomuk és kápolnájuk, a mennyi csak kellett. A jó pápista népség ugy is jámbor, türelmes, istenfélő, áhitatos s elég biztosságban érzi magát a tulvilági jövendőkre nézve.

Másként állt a dolog a kálvinistáknál. Ezek népe már tiszta magyar, nyakas, okoskodó, maga eszén járó, szókimondó. Azt hiszi, szerződése van a jó uristennel, a melyet illendő megtartani mind a két félnek. Bele is néz olykor, vajjon a szerződés valamelyik pontját nem mulasztotta-e el, nem sértette-e meg? S vajjon szerződő ellenfele is hiven tartja-e a kötést? S ha azután valami hibát vesz észre: kereken megmondja papjának, kurátorának, presbitereinek, dékánjának. Azt hiszi, ezek a jó uristen tiszttartói, ispánjai, hajdui. S ha hiba van, bizonyára nem az uraság követi azt el, hanem tisztsége, cselédsége.

Tóth Ferencz volt a kálvinisták főpapja. Püspök, tudós, jeles történetiró, nagy szónok s bizony nem fiatal ember. Volt ugyan egy káplánja, de nem is több s magának se ideje, se ereje ahhoz, hogy a betegeket látogassa, a halottakat kikisérje s a temetőben elbucsuztassa.

Ebből aztán éretlenségek támadtak. Különösen a sirásóknak, halotthordóknak járt el a szájuk mosdatlanul. Még a kórságkergető deputácziónak is bele kellett szólnia a dologba. A szentegyházat s annak nagy tiszteletben álló főpásztorát nem hagyhatta.

Egész világ tudja, milyen népség a sirásó. Ha másunnan nem tudná, megirta azt már Shakespeare a maga »Hamlet« czimü hires munkájában. Ott is össze-visszafecsegnek a sirásók s felszinre hordanak mindenféle bolondságot. De azok a sirásók dánusok vagy ángliusok s akkor is, a mikor sirt ásnak, inkább bölcselkednek, semmint a világ kenetlen tengelyének nyikorgása hallatszanék kemény szavaikból.

Más a magyar ember. Vajjon, ha a hires angol költő Piti Ferkó és Kalaba János s társaik beszélgetését hallotta volna ott a Pordán melletti pápai temetőben: vajjon Hamlet királyfi esetéről milyen könyvet tudott volna irni?

Nagy betyár volt az a sirásó, az a Piti Ferkó obsitos katona. Egyszer a temetés bevégzése után, a mikor már a halottas közönség eltávozott, leültek a sirhalmokra Piti, Kalaba és társaik. Odavetődött hozzájuk Vak Pali is, a porkoláb, hogy hirt fogjon s azt a deputácziónak hivatalosan bejelentse. Elővették a tarisznyát, előszedték a kenyeret, száraz kolbászt és csutorát. Pihentek, falatoztak, iddogáltak s azalatt mohón harapdálta Kabala lova is a kövér, buja temetői gyepet, csak ugy harsogott.

Beszélgettek. Előjött a szó arról is, miért nem gyóntatják meg a kálvinistáknál is a haldoklókat épen ugy, mint a pápista atyafiaknál. S beszélgetés közben csak kitör ám Piti Ferkóból ez a verses mondás: