A balatoni utazás vége

HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL…

I.

(Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram pozsonyi kávéháza. – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény kálvinista diák. – A hét jurátus szövetsége. – Ung-, Borsod-, Zemplén-, Torna-, Gömör-, Zólyom-vármegyék jurátusai. – Uti rend. – Mi a különbség a gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?)

Ne féljen a nyájas olvasó. Szent fájdalmak sóhajtása, hazafi gerjedelmek harsogása, költői borongás és mámorba ejtő szónoki buzgóság nem lesz e kis olvasmányban. Nem irok én verset, ha tudnék se. Hanem azért ama fönséges nemzeti dalnak két első szava meglehetősen ideillik. Ama dalról is megemlékezem kissé.

Ismerd meg tenhazádat!

Ez a czime is lehetne e kis csevegésnek. Sok bölcsesség van abban az igében. Mert a hazát szeretni kell. Mindennél jobban és örökké. Ám, a ki hazáját igazán nem ismeri: igazán nem is szeretheti. Már a régiek is tudták. Ignoti nulla cupido. A mi körülbelül azt jelenti magyarul: hogy szerethessem én azt a leányt halálig, a kit nem ismerek?

Hanem hát ne bölcselkedjünk sokat. Kezdjük a dolgot egyenesen a közepén. Ugy se akarok mást, mint emlékezni, mesélni, a multat fölidézni. Nem az egészet, nem is sokat, hanem csak valami kis kedves tünetet belőle. Ha azután megérdemli, bölcselkedjék fölötte maga az olvasó.

1844-ben vagyunk és jurátusok vagyunk és Pozsonyban vagyunk, mivelhogy országgyülés van Pozsonyban s ott van az országgyülésen a tekintetes királyi tábla is.

Mi a jurátus?

Könyvekből, hagyományokból, öregek szavaiból mindenki tudja. Notarius inclytae tabulae regiae judicientis juratus: ime, ez a jurátus. Ez a hivatalos czime, közjogi állása s állásának természete. Végzett jogász, végzett patvarista, fölesküdt királyi táblai jegyző, ügyvédi oklevélre vágyakozó. Lesz belőle majd ügyvéd, tisztviselő, vármegye ura, követ, kormányzó ember, főispán, szónok, nagy hazafi, minden. Ha lesz. Ha pedig nem lesz: az se nagy baj. Hazamegy az ősi kuriára, gazdálkodik, vadászgat, dőzsöl, megházasodik, szaporitja a világot s szidja a németet, a rossz időjárást s az uzsorás zsidót. Igy is jól van.

Ez volt a jurátus általában.

De 1844-ben nem ez volt a jurátus.

Hanem a ki lángol az eszmékért, rajong a világszabadságért, utál minden koronás főt, macskazenét ad a pecsovicsnak, megkergeti Uray Bálintot s Tiszát, Lukát, Benét, a hirhedt adminisztrátorokat agyongunyolja, kineveti a papokat s azután készül a harczra, oda is megy, ha épkézláb, utolsó emberig s honvéddé lesz, meghal a csatatéren vagy a bitón, vagy elmegy bujdosónak, közben-közben addig is fölveri a kávéházak csöndjét, szavalja Vörösmartyt, énekli bús nemzeti dalainkat, könnye pereg, de minden lelke és minden izma feszül és minden átka harsog a zsarnok ellen, a ki rabigában tartja Árpád nemzetét: 1844-ben ez volt a jurátus.

Hajh, a mostani ügyvédbojtár, joggyakornok s a mindenféle segéd, tollnok, királyi aljegyző, ülnök, állnok és járulnok dehogy énekelné a Szózatot a kávéházban s dehogy merülne a fölött éjfélig vitába, hogy mi történt volna akkor, ha a mohácsi csatát mi nyerjük meg s nem a pogány hitü török s nem a kutyahitü osztrák? Mit szólna most az ilyen bolondsághoz a princzipális, a törvényszéki elnök s az ügyvédi kamara?

Nézzünk csak be a kávéházba. Hollinger uram kávéházába, a hol minden estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban a sétatéren. A kemencze se füstösebb. Gyertya világit s nem villamosság. A félhomály szeliditi a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem divatos. A czigarettet hirből se ismerik. Csibuk járja és tajtpipa. A trafiknak még se hire, se hamva. Csak néhány bécsi zsidó s néhány fanyarképü magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni, a hol jurátusok dévajkodnak.

Különös jó szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajczárért husz egész garasig. Husz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas: akkor váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő forintot, egy forintban volt hatvan krajczár, egy pengő forintban százötven váltó krajczár.

A mint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy bádogedényben a garasokat. Hozott be félvékányit, néhány százat, talán ezeret is. Ezekből áll majd a nyeremény.

A garas rézpénz volt. Volt krajczáros, két krajczáros garasos és két garasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet látni. A pénzek ötvenfélék és száz esztendősek voltak. Némelyik olyan kopott, hogy se csirját, se fejét, se irását nem lehetett látni. A melyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a doktorok akkor még nem találták föl a baczillust, különben annak a nemzedéknek ki kellett volna pusztulnia utolsó emberig.

Hollinger uram a nyereményre szánt garasokat előbb megfürösztötte forró vizben, azután megmosdatta szappanos vizben, végre megkeféltette istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast lehetett kapni.

A lutrijátékot, a számhuzást, a kikiáltást, a nyereményosztást már nem beszélem el. Ugy is tudja mindenki. A kikiáltott számokat mindenki megjegyezte a tabelláján s ha már három száma volt: jelenkezett a ternóra s megkapta husz fényes garasát. Elég volt a nyeremény a kávéházi költségre hat napig.

A jurátus is játszott s minden jurátus játszott. Mi volt az az egy krajczár koczkázat a kávéházi költség mellett?

Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az országgyülésen négy-ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind. Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi táblabirák mellett is. S tetemes számban minden este összesereglettek Hollinger uram kávéházában.

Julius közepén volt az idő. Az országgyülés elnapolta magát egy hónapra vagy hat hétre. A lutri végeztével épen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazarándulnak. Olcsón is, gyorsan is hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. Otthon azután vidáman töltik az időt.

De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a tiszán-inneni és tiszán-túli ifjak? Egy-két hétig utazzanak haza, egy-két hétig vissza: elmulik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség és fáradság? Mirevaló volna az?

Egyik messzevidéki jurátus odakiált közibük:

– Tudjátok mit, fiuk, járjuk be hát az országnak azt a részét, a melyet eddig nem ismerünk!

Ez a jurátus volt Ferenczy Pista Ung vármegyéből. Él-e, nem él-e, mi lett sorsa, élete futása: nem tudom.

Tizen is feleltek:

– Igazad van, Pista!

Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomoru igazság is. Hogy a föld kerekségének minden országáról vannak utleirások: ez is igaz. Még a Csöndes-tenger vad szigeteit is járják: ime, minden naptár tele van a gyönyörü leirásokkal, Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol, se olasz, se franczia, se amerikai. Ha jön is: fut, szökik, nem ir, eltagadja, hogy itt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ir: hazudik és gyaláz.

De hiszen nem is csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi, Wesselényi is csak idegen országokon járt; Gorove, Szemere, Pulszky is csak a külföldet utazta be. Fényes Elek munkái is csak üres, hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet; költészet és népleirás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki nem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kivül nem is volna magyar világ.

Szerencse még a Kis Tükör. De ez is elemi iskolásgyermek számára való. Ez is történeti s nem jelenkori. Ez is csak arra oktat, hogy valaha voltunk, de arra nem oktat, hogy most is vagyunk s talán még ezentul is lehetnénk valami. Mit tudhatunk hát magunkról?

Ki utazik minálunk?

A vándorló legény. De az se magyar nagy részben, nemzeti miveltsége épen nincs és csak arra van gondja, hogy műhelyet találjon.

A gabona- és marhakereskedők s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei, lótófutók s nem az országra és a nemzetre gondolnak, hanem az adókra, vevőkre, árusokra, vásárosokra.

A drótostótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy-ötszáz ifju s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog. Az apostolok lovain és módjára. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál, a hol megesteledik, ott lakik jól, a hol szivesen látják. Bejárja az egész vidéket. Megmászsza hegyeit és sziklavárait, fürdik vizeiben, bebukkan rengetegeibe, ismeri csárdáit, összeszedi népdalait, megrakodik minden tájnak költészetével, bölcs és vidám mondásaival, tarka-barka példabeszédeivel. S a mikor visszatér kollégiumába: lelkét és tudását ott kicseréli társaival.

Ez az igazi utazás. Igy készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasuti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban; tőzsdék, kiállitások, tárlatok zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszu, holt adathalmazaiból.

Igy beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, a mikor a lutrijátékot befejezték.

A beszélgetés nem volt hiábavaló. Jó eredményre jutott. Utazzunk hát, fiuk, saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

De hol, merre és kik?

A túl a dunaiak Erdélyt szerették volna látni. A székelyek földjét, a Mezőséget, a Szamos-, Maros- és Küküllő völgyeit, nagy Hunyadi János hires várát.

Keményen leszavazták őket. Nincs idő. Erre nem elég a szünet. Erdélynek nincs is nagy embere több, csak Wesselényi, ő meg beteg, nincs is itthon. Az utazásnak pedig nemcsak az a czélja, hogy hegyet-völgyet lássunk, hanem az is, hogy a nagyokat, a nemzet vezéreit, a közvélemény világitó tornyait megláthassuk. Otthon, saját ősi fészkükben fölkereshessük.

Az alföldi, bácskai, bánáti jurátusok a felföldet szerették volna látni. A Vág- és Garam völgyeit, a nemzet czimerének hármas halmát, Mátrát, Fátrát és a magas Tátrát, a melyen áll a kettőskereszt. Az aggteleki barlangot s Dobsina jégalkotmányait. De ezek a jurátusok épen nem találtak vezéróriást a vidéken, a kihez zarándok-utjuk elvezessen.

A felső-tiszai jurátusok szerencsésebbek voltak.

Ők túl a Dunát választották ki. Sohase látta közülük egy se. A tüneményes Balatont csodás regéivel. A zordon Bakony rengetegét, a hol épen most mult el Sobri, de lábainak nyoma még meleg s hires kalandjainak hagyományai még forrók. Az istenek és a költők által fölszentelt Csobáncz és Tátika várát, a délczeg Badacsonyt, a mint mosolyogva nézi magát a Balaton tükrében s a fejedelmi Somlyót, a mint büszkén emeli fel koronás fejét a Marczalnak és Kemenesaljának ködbevesző, messze sikjain. És túl a Duna nagyjai, a nemzet ragyogó vezérei! Deák Ferencz az ő kehidai magányában, a nagy költő, Kisfaludy Sándor, az életnek alkonyán már sümegi remetelakában és Széchenyi, a legnagyobb magyar, ott a Fertő partján, czenki kastélyában!

Oda menjünk! Ezeket lássuk! Ezekben van együtt a multak dicsősége s a jövendő nagysága, fénye, ragyogása!

Igy beszéltek a felső-tiszai vármegyék jurátusai. Övék lett a diadal. Nagyot ittak is nyomban a diadal örömére. El is határozták, hogy haladéktalanul indulnak. Mindjárt holnap ebéd után.

De hát kik indulunk?

Heten kötötték meg a szent szövetséget.

Az inditványozónak el nem lehetett maradni. Ferenczy István, Ung vármegye követének jurátusa, volt az első.

Borsodnak hires két követe volt. Az egyik Palóczy László, a másik Szemere Bertalan. Az ő jurátusaik tele voltak lángolással. Apostol József és Orbán Miklós. Vajjon élnek-e még? Apostol irónak is készült, lelkes szónok is volt. Ő volt az utazó-társaság krónikása, naplóvezetője.

Zemplén vármegye is csatlakozott egyik jurátusával, Oláh Danival és a felső vidékről Zólyom vármegye is, Hudoba Somával.

Tornának és Gömörnek két lelkes kurucz ifja talán legjobban sürgette az utazást.

Az egyik Lükő Géza, a ki utóbb több országgyülésen át volt követ s a függetlenségi törekvések csüggedetlen bajnoka. Komjáthy Sámuel mellett, Torna első követe és első alispánja mellett volt akkor jurátus. Ő nekem is benső, bizalmas barátom volt, életéről s élete végéről sokat tudok. Szögletesképü, kemény, csontos arczu ifju akkor. Fekete, mint a czigány, éles, villogó sötét szemekkel, örökké vidám szivvel. Még szólok majd róla mesélgetésem folyamában.

A másik: Lakatos Miklós, szintén régi nemes család ivadéka. Nem emlékszem biztosan, ki mellett volt akkor jurátus, de ugy rémlik előttem: Soltész János mellett, Torna második követe mellett. Ő ma is él, ma is kurucz, régen túl a nyolczvan éven. Kiállta a függetlenségi harczok véres viharait, nyert sebek és végzett fáradalmak meg nem gyöngitették, még az se ártott neki, hogy több országgyülésen engesztelhetlen függetlenségi képviselő volt.

Az egész szövetségből talán csak ő maga van még életben. Eljár az idő. Hatvankét esztendeje annak a szövetségnek s azok az ifjak akkor már mind maguk mögött hagyták a huszonkét éves ifjukort.

Másnap az összebeszélés után meg kellett határozni az utirendet. Merre menjünk, hova menjünk, mit lássunk?

Az utirend s az utazás czélja igy lesz: Mosony, Magyar-Óvár, Győr városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba. Csesznek várát megmászszuk, a zirczi apátot meglátogatjuk. Aztán Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékait megszemléljük. Onnan ki a Balatonra. Balaton-Füredre. Akkor legelső s tökéletes magyar fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes szerzeteseivel. Azután Csobáncz vára, de előbb utba ejtjük Nagy-Vásonykőt, Kinizsy Pál hires várát. Badacsony hegye és Szigliget vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika magas kővárait. Kirándulni Kehidára s tisztelegni Deák Ferencznél. Onnan Sümegre. Várát megtekinteni s a nagy költővel kezet szoritani. Somlyó, Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Czenkre, a legnagyobb magyarhoz. Kis-Marton, Sopron, Fraknó vára – vissza Pozsonyba. Épen letelik akkora az országgyülési szünet ideje.

Ez bizony utiterv, de tartalmas. Mikor én Gyulay Pál urral és a többi erdélyi barátommal a balatoni utazás tervét megcsináltam: ez a terv a pozsonyi jurátus ifjakénak még csak fele sem volt. Nálam Győr, Pannonhalma, Zircz, Veszprém, Somlyó, Kemenesalja, Czenk második körutazás lett volna. Az elsőt elvégeztük, a második örökre elmaradt. Csakhogy mi már se a nagy költőt, se a legnagyobb magyart, se az ország bölcsét életben nem találtuk harmincz év előtt se.

Minő utiterv volt azoké a pozsonyi ifjaké!

Minő nagy dolgot csinálnak most Mister Cooknak nilusi utazásából. Alexandriától Szudánig minő fenséges dolog az! A piramisok, a sphinx, a sivatag, a háromezer év előtti királyi paloták romjai, a pharaók siremlékei. Mózes születésének és bujdosásának nyomai!

Szép és fenséges út!

De minő koldus út ez magyar ifjura nézve a pozsonyi jurátusok utitervéhez képest!

Igaz, hogy ők nem háromezer, hanem csak ezer év hagyományainak nyomait látják. De ez az ezer év a magyarság ezer éve! Vérünk, multunk, dicsőségünk, hőseink és szenvedéseink ezer éve! Életünk és örök harczunk s annyi bukás után mindig dicső feltámadásunk ezer éve!

Oh, magyar ifju, ám utazzál, ha már ismered hazádat. De ha nem ismered: hiába jársz a Niluson, Helvéczia hófödte tetőin, Itália kék ege alatt: fajod örök életének nyomait meg nem találod sehol.

Csak a jurátusok utján.

De hogy utaztak hát a jurátusok?

Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést.

Bizony nem fiakkeren, nem gőzhajón, nem vasuton, nem automobilon. Mind nem volt ez még akkor.

Két pár tiszta, könnyü köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az uti málha. Erős ifjunak csak pehely a sulya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegü pénze mindegyiknek van. Ha megunnák a gyalogolást: fogadnak majd az utban itt-amott parasztkocsit, hosszu oldalasat, négy általvető üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten. Azután megint csak gyalogszerrel s a hol látni és hallani való van, mindig és mindenütt csak gyalogszerrel.

Igy tettem gyermekkoromban magam is.

Látni, figyelni, észlelni, lelket gazdagitani, eszmék és érzések kincsét gyüjteni, egész élet számára az emlékezet gyönyöreit megszerezni csak ily utazással lehet.

Mi az: utazásért utazni, de gyorsvonaton utazni?

Oktalan pénzköltés, ostoba időtöltés.

A jurátus ifjak jól gondolták ki tervüket.

Az embernek, ha utazik, legyen társa. Hozzávaló koru, miveltségü és vidámságu. A kivel együtt nézzen és hallgasson meg mindent. A kivel együtt gondolkodjék s nyomban kicserélhesse gondolatait. A kivel együtt határozza meg s ujra és ujra megemlegesse, mi volt szép és fenséges, mi volt komoly és vidám, mi volt csúf és otromba mindabban, a mit együtt láttak és hallottak.

Az agy és a sziv is olyan, mint a gyomor. Kétszer vagy tizszer annyi táplálék nem fér bele, mint a mennyit elbir. Ha megterheled az agyat és szivet: vagy sohase szivja föl, vagy ugy kiveti magából a fölösleget, mint a gyomor. Vagy épen ugy elsatnyul, elnyavalyásodik, mint a gyomor. Az a sok vézna, szunyadozó, sopánkodó, panaszba fult, ideges, kapkodó és ingerlékeny lélek, a melyből a művelt osztály fele készül, azáltal lett nyomorékká, hogy az agy és sziv elgyöngült a fölös terheltetés alatt.

Boldogtalan gyorsvonaton utazó!

Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein ókuláré, kezein keztyü, zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi, honnan jön a légvonat. Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, mig kalauzkönyvét, Baedekkerjét meg nem nézi. Azután csak Baedekkerjét nézi. S este, mikor jegyzeteit papirra teszi, ha teszi, akkor is Baedekkerjét nézi. S ha utazásait leirja: azokat is csak Baedekkeréből irja. S ha valamikor később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak Baedekkerjét nézi. Agya, szive üres, mint az üres hólyag. Gondolata és érzése ott van a Baedekkerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható itt, meg amott.

A ki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind igy utaz. Ügynöknek jó, dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba.

II.

(A győri Napoleon-emlék. – Pannonhalmának szentséges hagyománya. – A désmaispán. – Pater Prior Félix. – Pater Maurus Czinár. – Pater Nikolaus Sárkány. – A Szózat a szent falak közt. – A suúri német barát. – Miként oktatta meg az igazságra Veszprémvármegye a német barátot? – Csesznek vára. – A zirczi vendéglátás. – A régi Balaton-Füred. – Hová lett a régi nemzeti szinház? – A tihanyi visszhang.)

Bizonyos, hogy e hét jurátus utazását én apróra el nem beszélem. Bizonyos, hogy az utbaeső városokat és falvakat fölfedezni nem akarom. Van az utazásban néhány vidám, vagy különösen érdekes részlet: én csak ezekre szoritkozom.

Naplóvezetőnek, krónikairónak Apostol Józsit választották, az öreg Palóczy jurátusát. Apostol föl is jegyzett öregéből-nagyjából mindent. Jegyzetei napról-napra folytak. Az volt a szándéka, hogy jegyzeteit később rendszeres és bővebb utleirásként dolgozza föl s irja meg. Ez azonban tudtommal elmaradt. Él-e még Apostol s hova lettek jegyzetei: miskolczi és borsodi barátaink tudnák megmondani.

A kávéházi összebeszélés után még csak egy éjszakát töltöttek Pozsonyban, harmadnap reggelén elindultak.

Mosonyt, Magyar-Óvárt, Győr városát hagyjuk emlitetlen. Győrben megnézték azt a házat, a melyben egykor nagy Napoleon volt szállva. A világverő nagy császár hamvait csak egy-két év előtt hozta haza nemzete Szent Ilona szigetéről. Miként fogadta a hamvakat a franczia nemzet: bőven leirták a lapok s még bővebben elbeszélték Pozsonyban és Pesten azok a szemtanuk, a kik minden ünnepélyt végignéztek Francziaországban. Minden ember rajongott akkor a Napoleoni hagyományokért s a mi ifjainknak látniok kellett a Hérosz egykori magyar tanyáját.

Pannonhalmát meg kellett látogatni. Hazafiatlanság lett volna elkerülni. Közhit szerint ott volt akkor az országnak legnagyobb könyvtára. Nagyobb mint a Nemzeti Muzeumé, nagyobb mint a Teleki-könyvtár, nagyobb még a debreczeni kollegiuménál is. S azután a lelkes és hazafias és tudós Benczebarátok, a kik annyi jó tanárt tudnak adni a hazának, a kik oly magyaros vendéglátók s a kiket arra járó messzevidéki magyarok mindig meglátogatnak. Ősi szokás már ez! Dehogy mulasztanák ezt el ifjaink. Maga a vár, a nagy zárda, a szeminárium s a hatalmas torony is megérdemli az utat.

De ha nem volna is ott könyvtár és sok épület és nagy torony és vendégszerető barát, hanem a helyett kopasz domb, sivatag, hegytető, vadállatok és haramiák tanyája volna: a jurátus akkor is fölmenne Pannonhalmának tetejére.

Mert a legszentebb hagyományt, honfoglaló Árpád apánk nyomát, ott találja meg. Mi volt nekünk magyaroknak Napoleon? Senki és semmi. Idegen nép gyönyörü meséje. Mulatni való ábránd és képzelet. Annyi mint Herkules, vagy a Mirmidonok bősz királya. Nála nélkül csak ugy meglennénk, mint most. Mégis megnéztük győri tanyáját. De Árpád nélkül nem volna Magyarország, nem lett volna magyar nemzet, az emberiség világtörténetéből kimaradt volna a legdicsőbb fejezet, ezer évnek ragyogó magyar története s mongol, tatár, török keresztülgázolt volna az európai büszke nemzetek koponyáin.

Árpád pedig itt járt, Pannonhalmának napsugaras tetőin. A mikor Tokajnál és Bihar mezőin és Alpár sikján szétszórta a bolgárok birodalmát s Bánhida halmain és völgyein a tótok országát: száguldó paripán ide jött föl vezéreivel Pannonhalma tetejére. Itt lengtek büszke lobogói! Itt ütötte föl pihenő sátrát. Innen nézett körül a világban s itt nyugodott meg abban a fölséges gondolatban: ime megvan már az én fajom örökké tartó hona, a szép Magyarország, az utánam következő nemzedékek, aczélkaru hősök s lánglelkü anyák hazája!

Örökre megőrizte a hagyomány, hogy innen sas szemeivel széttekintett. Nyugat felé a Rába nagy alföldje, a stájer havasokig, északra a Kárpátok s a fejedelmi Duna méltóságos folyása, napkeletre a kivivott diadalmas csaták tere Attila ősapjának városáig s azontul Erdélyig s az elhagyott Etelközig és délre a sötét Bakony erdeje. Melyik világhóditó érezte a tájnak szépségein isteneknek eféle gyönyörét? Egyik se. Senkiről sincs följegyezve. Csupán csak Árpádról. A többi a nyert csaták után csak dőzsölt vagy aludt, vagy asszonyaival mulatott vagy foglyait gyilkolta le. Árpád az egyetlen, a ki a legszentebb költői érzésnek hódolt. Vidám lélekkel merengett el országának istenadta, természetalkotta, napsütötte szépségein.

Efölött ábrándoztak a jurátusok, a mikor Pannonhalmára mentek.

Orbán Miklós azt mondta:

– Hejh, fiuk, ha mi azt tudnók, miről beszélgetett ott a hegytetőn Árpád, a mikor már országunkat szerencsésen elfoglalta?

Valamelyik azt felelte rá, alighanem Lakatos Miklós, a legdévajabb:

– Nem sokat fecsegett az, pajtás, hanem kezet fogott vezéreivel, földhöz vágta a süvegét és csak annyit mondott: No, ezt fiuk jól csináltuk!

Meglehet, igy volt; meglehet, nem igy volt. Annyi bizonyos, hogy Te Deumot nem tartott, az esztergomi érsek nem énekelt mellette zsoltárokat és dicséreteket s a sok császári királyi udvari léhütő nem rontotta körüle a szabad levegőt. De még az is bizonyos, hogy hatalmas áldomással fejezték be ősi szokásukhoz hiven a honfoglalást.

A jurátus ifjak nem mentek föl egyenesen a várba s nem jelentkeztek egyenesen a zárdába vendégekül. Elvégre a Benczés-barát nagy ur ott Pannonhalmán, a jurátus pedig, ugyancsak ur ő is, de mégis csak kis ur. A főapátot, Rimély Mihályt, ismerték ugyan már Pozsonyból, de csak ugy messziről s aztán többnyire vastagnyaku kálvinisták voltak, akkor dúlt legjobban a vegyes házassági felekezeti háboru: még nyegleségnek is gondolhatná valaki, ha ők a papoknál egyenesen ajtóstól rohannának be.

Lent maradtak a faluban. Ott helyezkedtek el a falusi kocsmában. Onnan mentek föl a papok látogatására öten. Lükő és Ferenczy valamely okból ott maradt, később akartak a többi után menni. Jó füstölt, izletes szalonnát tudott adni a kocsmáros, épen falatozni kezdtek ugy villásreggelire.

Egyszer csak jön a kocsmáros, se szól, se beszél, csak elszed előlük szalonnát, kenyeret, sót, paprikát, poharat, bort.

– Mit csinál kend?

– Megkövetem az urakat, nem adhatok se enni, se inni, se éjjeli szállást.

– Elment a kend esze? Aztán miért?

– Józan vagyok én, hanem hát igy parancsolta a désma-ispán ur.

– Az áldóját annak a désma-ispánnak; hol van az a désma-ispán?

– Épen az urak uti málháját rakja a kocsira.

No hiszen a jurátusoknak sem kellett több. Fölálltak nyomban, még bicskájukat se törülték meg, indulni akartak, hogy azt a désma-ispánt rögtön kettéhasitják.

Azonban nyilt az ajtó s jött be maga a désma-ispán. Mint Dániel próféta az oroszlánok közé. De nem volt nála se ágyu, se dárda, se semmiféle gyilkos szerszám. Hanem a helyett a kalapját megemeli s azt mondja:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Lükő Géza ugy nézett rá fekete, villogó szemeivel, mint az emberölő sárkánykigyó.

– Kend az, a ki belekatangol itt a mi dolgunkba?

– Igen is én volnék, tekintetes urfiak, mert, a Reverendissime Pater Prior Félix ugy parancsolta.

A jurátus ifjak akkor nyakig bent voltak a nyelvujitásban és nyelvtisztitásban. Mindent magyarul kellett kimondani. Lükő Géza kemény hangon először is erre akarta a désma-ispánt megtanitani.

– Nem ugy kell azt mondani, héj, hogy Pater Prior Félix, hanem ugy kell mondani, hogy Bódog atya, a perjel.

Bódog és perjel!

Már akármit csináljon a jó uristen azzal a désmaispánnal, de ő ezeket a szavakat soha még nem hallotta, de soha meg se tanulja. De meg is felelt rá istenesen.

– Tessék megbocsátani, mi már csak a magunk módja szerint beszélünk. Nem tudunk mi németül.

De erre aztán Lükő nevetett nagyot. Ime utóbb még ő kerül abba a gyanuba, hogy ő beszél németül. Nevettek bizony ezen Ferenczyvel együtt. A désmaispán el sem tudta gondolni, miért van olyan jó kedvük.

Pedig hát a dolog olyan egyszerü.

A prior akkor fönt a várban Jancsó Félix volt. A zárdai szokás szerint a cselédek, tisztek, idegenek előtt a neve: Pater Prior Félix. Ugyanakkor ott volt a zárdában Pater Maurus Czinár is. Én is ismertem, Deák Ferencznek egykor tanára. Deák is, ha róla beszélt, sohase emlitette másként, mint Pater Maurus Czinár. Ugyanakkor ott volt még Pater Nicolaus Sárkány. Később bakony-béli apát, jó ismerősöm, jó barátságban voltunk, vármegyém gyülésein sokat viaskodtam vele a fölött, hogy a mi a Corpus Jurisban megvan irva latinul, mit jelent az a gyakorlati életben magyarul. Sokat beszélt nekem Deák Ferencznek győri diákkorabeli dolgairól.

A mint az öt jurátus fölért a várba: a priorral találkoztak először is. A priornak természetesen első dolga volt, megkérdezni: kik az urak, hányan vannak, hol a többi kettő, hát az uti podgyász és a többi? Másik dolga pedig a désma-ispánt rögtön leszalasztani kocsival a kocsmároshoz, hogy a hány jurátust és podgyászt ott talál, mindazt rakja föl a kocsira rögtön s hozza föl a várba, kit-kit a maga szobájába, a kocsmárosnak pedig elcsapatás terhe alatt ne engedje, hogy ilyen tisztes utazó uraknak még csak egy ital vizet is adjon. Mirevaló volna akkor a zárda?

Igy lett bizony az!

De olyan szives ellátásban, olyan vendégszeretetben, olyan igaz, tiszta, hazafias örömben részesült az a hét jurátus ott fent Pannonhalmán, hogy édes anyjuk ölében se volt jobb dolguk soha, mint ott. Kegyes barátsággal látta őket a főapát maga is, Maurus Czinár ki nem fogyott az alkalmi történeti esetek elbeszéléséből. Megmutattak édes örömmel a könyvtárban mindent. Megnézték a szemináriumot is. Összebarátkoztak egy csomó tanárral és papnövendékkel. Megnéztek valami tornyot is, mely akkortájban épült. Eltértek még az utirendtől is. Ott maradtak két nap, két éjjel. Még akkor se akarták őket elereszteni. Tejben, vajban fürödtek, mint a példaszó mondja.

Mivel hálálhatták meg! Szegény pataki diákok, szerény országjáró jurátusok!

Együgyü szónoklat, hálás köszönet, áradozó szavak: mit érnek ezek?

Az utolsó refectorium után, az asztal-áldás után körbeállt a hét ifju jurátus s zengő, zúgó erős férfihangon elénekelte a Szózatot. Annak dala uj volt s akkor még nem ismerték Pannonhalmán.

A mikor odáig jutottak:

Akkor elhallgattak az ifjak kissé. Könnyeiket törölték.

– Én is sirtam, amice dilectissime!

Mondta nekem Sárkány Miklós apát, mikor erről beszélt.

Hát bizony hajdan ilyen volt a magyar barát, magyar pap. Hazafi a szive gyökeréig, vendégszerető az utolsó falat kenyérig.

Ilyen-e most is?

Az én tudásom szerint most is ilyen, ha magyar.

Én ugyan Pannonhalmán sohase voltam. A jó Benczés-barátok szives vendéglátását is csak egyszer éreztem ezelőtt vagy negyven esztendővel a jó Simon tihanyi apátnál, a ki egykor szintén jó ismerősöm volt. De sokat hallottam róluk a hires Kocsi Sebestyén Gábortól s más jeles férfiaktól is.

Ha magyar!

Természetesen, ha magyar. Istennek legelső szives házigazdája csak akkor lehet a pap és barát, ha magyar.

Pannonhalmának közeli szomszédságában fekszik az én vármegyémben Suúr. Istenadta tótok lakják ott a Bakony északi tövében. Ide valami idegen német barátok vetődtek az önkényuralom idejében. Uradalmat vettek, kastélyba telepedtek, zárdának nevezték. Ott dicsérték az Istent s lakmároztak naponként a magyar föld terméseiből. Egyébként nem ismertek se istent, se embert a magyar fajtából. Valami Augusztinusok vagy mik voltak.

Jött az alkotmányos korszak. Hunkár Miksa barátom lett a járás büszke főbirája. Hivatalos dolga akadt Suúron, négy hires lovával oda rucczant, maga leszállt a falu házánál, vendéglő nincs; – kocsijának, lovának, kocsisának, huszárjának meghagyta:

– Menjetek a barátokhoz!

Hát ő maga miért nem ment oda?

Azért, mert a barátok se látogatták őt meg bánki kastélyában, a mikor mint földesurak ide a szomszédságába telepedtek.

Hát kocsiját, lovát akkor miért küldte oda?

Azért, mert az volt az ősi szokás, a vármegyei gyakorlat és az igazság. Mindezek fölött őrködni tiszti kötelessége. Bölcs és szent királyaink s dicső őseink azért adták a barátoknak a nagy vagyont és teljes szabadságot, hogy dicsérjék az istent, oktassák a népet, gyámolitsák a gyámoltalanokat s szives vendéglátásban részeltessék az utast és a zarándokot és a bujdosót, kiváltképen pedig a nemes vármegye urait és embereit, a mikor tisztjükben, közdologban járnak.

Ez ellen véteni nem szabad, csakhogy ezt a suúri német barátok nem tudták.

Jön ám vissza a kocsi, leugrik a huszár s oda toppan a főbiró elé. Sarkantyuját összeüti:

– Jelentem alássan, tekintetes főbiró ur, istene ne legyen annak a barátnak, nem becsült meg bennünket, azt mondta, hogy az ő házuk nem vendégfogadó. Tessék csak megengedni, hadd verjem ki őket a határból.

Nem is haragudott a főszolgabiró. Nem szorult ő suúri német barátra, hanem a legközelebbi vármegyegyülésen bejelentette az esetet. Nem is másért, hanem csak azért, hogy a vármegye urai, oszlopos emberei tudják meg, hányadán vagyunk a suúri barátokkal.

Micsoda?

Hát a zárda nem vendégfogadó? Hát van olyan pap és barát Magyarországon, a ki ajtót nem nyit, ha közeledő vendéget lát s vendégét nem szivesen várja ölelő karjai közé? Sőt még a vármegye elől is elzárkózik?

Hallatlan! Ilyen esetről nem tudnak a legöregebb emberek se. Sárkány Miklós Benczés akkor már bakony-béli apát volt, öreg ember volt, komoly és bölcs ember volt, de oly indulatba jött, hogy a tubákos szelenczéjét is az asztalhoz vágta. A jó veszprémi kanonokok majd leszédültek fölgerjedésükben a torony tetejéről. Ilyen szégyengyalázat nem esett még a szentegyházon a tridenti zsinat óta!

Legjobban tüzelt Bakony hires ura, Faiszi Ányos István, 1848-ban is és azóta is többször követünk, erős katholikus hitvallásu férfiu s az egyház rendületlen hű fia. Sőt inditványnyal is előállott.

– Téns nemes vármegye! Ilyen szentségtörésre nincs törvényünk. Mert a mi őseink ilyen istentől elrugaszkodott egyházi férfiakat soha nem láttak, hirből se ismerhettek. De van nekünk holtkézi törvényünk. Efféle jött-ment, idegen, német szerzetesek nálunk birtokot nem szerezhetnek, a vármegye erre nekik engedelmet nem adott: inditványozom annálfogva, hogy a tiszti főügyészt utasitsuk, inditsa meg ellenük azonnal a bitorlás-megszüntetési pert, addig is helyezzük szequesztrum alá a suúri uradalmat s addig is, mig a pernek vége lenne, szoritsuk a barátokat száraz kenyérre és tiszta vizre. Ez legyen mindennapi lakomájuk.

De bizony megszavaztuk egyhangulag az inditványt. Az egyházi férfiak ugrottak föl először szavazni. Csakhogy ők magyarok voltak s nem Augusztinus-féle német barátok.

Nosza eszükre tértek most a német barátok. Fogtak magyarul beszélő embert is maguk közé, jöttek nyomban könyörögni, bocsánatot kérni s egyben ünnepélyesen meghivták egyszer és mindenkorra vendégül a nemes vármegyét, minden tisztviselőjét, hivatalnokát, katona és szolgáló emberét, hogy a mivel az Isten őket megáldotta, a mi szegénységüktől telik, mindazt szives buzgósággal a vármegyének, a közügy oltárára felajánlják.

Pedig hát megtanulhatták volna közeli szomszédjaiktól, a pannonhalmi, bakonybéli és zirczi barátoktól, mi a szent kötelesség, az ősi szokás, a nemes lélek és a tisztesség.

A dolog egyébiránt elsimult. Csakhogy bizony mi soha be nem néztünk a suúri barátokhoz. Elkerültük őket, noha nekem is volt ott 1869-ben és 1871-ben is tiszti dolgom.

A hét jurátus, a mint Pannonhalma ölelő karjaiból kiszabadult, neki váltott a magas Bakonynak. Csesznek váráig meg se állt.

Itt kezdődik a magas Bakony. A csesznek-zirczi-veszprémi uttól nyugot felé. Valami kétszázezer hold sürü erdő egy darabban. Itt-ott utak szeldelik át, különben a ki beletéved, akár bele is veszhet örökké. Tovább is folytatódik a Bakony kelet felé, nyugat felé. Kelet felé átlép Fehérvármegyébe, a hol a bodajki völgy a határa, nyugot felé Zalavármegyét lepi Keszthelyig és a Balatonig.

A Balatont különösen látni akarták a pozsonyi ifjak. Sobri Jóskáról akkor irtak legtöbb könyvet, akkor beszéltek legtöbb kalandot s vidám adomát, csak egy-két évvel előbb mult el Sobri maga is. Fiatalsága, deli szép alakja, a hozzá kapcsolódó ezer mese ingerelte az ifjak képzeletét.

Csesznek várának csonka romjait már jó messziről megpillantották. Elhatározták, hogy fölmásznak a romokra. Az első puszta vár, a mely utjokba akadt.

Pedig nem is régóta puszta vár a hatalmas Garák e hajdani sasfészke. Tizennyolcz év előtt, 1826-ban még eleven vár volt, minden épülete ép volt s vidám lakomák folytak termeiben. A vármegye rendei is el-ellátogattak oda Esterházy János grófhoz, főispánjukhoz. A hogy tudom, 1826-ban irtózatos égiháboru alkalmával égő villámok csapkodták agyon. Leégett a régi büszke vár s benne égett minden. Az emberek alig menekülhettek. Nem épitette azóta föl senki. A mikor én az omladékokat 1862-ben összejártam: azt hittem, századok óta pusztul már az a vár. Oly gyorsan halad omlása, enyészése.

De a mikor a pozsonyi ifjak ott jártak: még minden falát, minden tornyát és zugolyát jól láthatták. A falakban lévő gerendák kormos végei még mindig kikandikáltak a lyukakból. De ajtók, ablakok helyén csak tört üvegek, omlatag nyilások, a padmalyokon már nőtt a moha, a laboda és a kosbor s a folyosókon és nyilásokon már vigan süvöltött a szellő.

Halottat látni, puszta várat látni: egy dolog. Az elmulást látjuk. Az örökre eltünt életet.

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, a mit lát, hanem az, a mit gondol és érez arról, a mi szemébe ötlik. Minden ablakából, minden fokáról, minden erkélyéről észak felé szemükbe tünt Pannonhalma. A magas vár, a magas torony, a mint fénylik benne a távolból is az élet és a nemzeti dicsőség. Eszükbe jutott a vidáman ott töltött idő s hálásan emlegették vendéglátó gazdáikat, a kik jó apa, jó testvér módjára fogadták őket.

Egyszerü ebédjük a falu kocsmájában volt.

Estére Zirczre értek. Ott már volt vendéglő, oda szálltak. De a jó zirczi barátok itt is ugy bántak velük, mint a pannonhalmiak. Jókai leirta a zirczi zárdát, ragyogó épületeit, urait és tanulóit az »Enyém tied, övé« czimü regényében. Ugy találták sokkal előbb a pozsonyi ifjak is.

Tanakodtak: merre menjenek Zirczről. Nyugot felé a bakony-béli apátság. Ut alig vezet oda, sötét rengetegen át kell bujdokolni. Elvesztenek egész napot, egy nap talán elég se lesz. Erről az utról lemondtak.

Kelet felé Palota-vára. A hires Móré-vára. A világ legnagyobb kalandora háboruskodott itt egykor, a ki hadat üzent a bécsi királynak is, a török szultánnak is. De Móré-vára már nincs meg. Pedig itt lett törökverő hőssé a rettenetes vitéz Thury kapitány is, szigetvári Zrinyi Miklósnak és csobánczvári Gyulaffy Lászlónak jó barátja. Azután itt volna még Palota-Óvár is. Hollós Mátyás dicső királyunk mulató tanyája. Ó-Palotának nevezi a környék. Itt van a Kikeri-tó, a faragott kövekből készült római-ut, Kinizsi ugratója, a sziklában tátos lovának patkónyoma.

Vajjon kelet felé forduljanak-e? Ezzel is elvesztenének jó két napot. Pedig ők Veszprém felé a Balatonhoz sietnek.

Se nyugotnak, se keletnek. Egyenesen Veszprém felé.

Összejárták a várost. Megbámulták eleven-várát, Séd-patakját, rettenetes szikláit, meredek hegyeit és völgyeit. Fölkeresték Csermák sirját, a nagy magyar zeneköltőét, a boldogtalan szerelmesét.

Siettek Balaton-Füredre.

Felső-Eörsön megpillantották a Balaton tüneményes ragyogását s azután nem is vették le szemüket róla. Nem törődtek ők ezután se a tatárjáráskori gyönyörü templommal, se azokkal a ligetekkel, a hol Szegedy Róza évekig siratta eltünt jegyesét, Kisfaludy Sándort, se a csodálatos szépségü tájképekkel, apró patakkal, festők ecsetére méltó kotyogó malmokkal, szőlőhegyi diszes uri hajlékokkal, – siettek Balaton-Füredre.

Az ország nagyjai közé, a hires férfiak és nők gyülekező helyére, a nagy és remekkor szinművészeinek körébe és tiszteletére. Együtt volt itt akkor minden. Ugy, a mint Pesten vagy Pozsonyban. Csakhogy itt tiszta magyar volt a világ.

Balaton-Füred akkor nem egészen az volt, a mi most hatvankét év multán.

Nem volt meg a Balatonra néző nagy Erzsébet-szálló. Nem volt meg a nagy gyógyterem, a fenyves liget, a kápolnán és a ligeteken kivül épült ötven-hatvan nyaraló. Nem volt gőzhajó, nem volt kikötő, nem volt meg az alsó nagy parti sétány. Nem volt meg az erdőbeli nyári szinkör. Hanem megvolt az első magyar állandó Nemzeti Szinház, a nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak alkotása. Szürke gránitból készült tömör oszlopai csak ugy fénylettek. Ennek a szinháznak ma már semmi nyoma. A mostani nemzedék azt se tudja, hol volt egykor. Még az oszlopok is eltüntek örökre.

Ezek eltünésének története van.

Ezeket gróf Festetich László adományozta 1831-ben. Magyar kőből magyar művészek által faragtatta. Száz meg száz mázsa volt mind a négy. Ezelőtt vagy negyven esztendővel elhatározták a Nemzeti Szinház lebontását. Az intézők jámbor lelkü, de hülye elméjü hazafiak voltak. A tetők fáját s a falak kövét és tégláját csak el tudták használni, de mit csináljanak a hatalmas, gyönyörü oszlopokkal? Ki veszi meg azokat? Ki tudja azokat elszállitani? De hát hova tegyük? Épületkőnek ugyan jó lenne, ha dinamittal szétvettetnék, darabokra törnék, de hát ez pogányság volna. Hiszen a nemzeti kegyelet forró lehelete van azokon az oszlopokon.

Dehogy jutott volna eszükbe, hogy hagyják meg a Nemzeti Szinházat annak, a minek az ősök épitették. Vagy alakitanák át Balatoni Muzeummá. Vagy ha az épületet elpusztitják is: hagyják ott állani az oszlopokat emlék gyanánt, művészet gyanánt, a hogy állanak a Napisten templomának oszlopai Balbek helyén, a sziriai sivatagon.

Senkinek se jutott eszébe. Az oszlop nem kell, a hely pedig kell. Ástak hát óriási sirgödröt, a négy oszlopot belefektették s földdel betemették. Ugy eltemették, hogy ma negyven esztendő mulva senki se tudja, hol feküsznek a gyönyörü nagy művek, az egy kori honfi-lelkesedés művészi alkotásai.

Egykor, talán századok mulva valami kutatásnál vagy alagut-épitésnél majd fölfedezik az oszlopokat. Akkor előáll majd az országos műemlékek tudós bizottsága s ránk bizonyitja, hogy ime, egykor nálunk a nagy hellen világ művészei dolgoztak, de remekműveiket a barbárok, geták, hunnok, avarok, longobárdok, magyarok s egyéb csavargó népek ledöntötték, föld alá temették.

A pozsonyi jurátusok elmerengtek az oszlopok szépségein. Át is karolták őket. Ketten tudtak egyet-egyet átölelni.

Akkor még nem volt Kisfaludy-szobor, hanem volt a felső sétányon napóra. A savanyuviz filagóriája már megvolt, de a savóitató filagória még nem volt meg.

A minthogy százféle bolondságot azóta találtak ki. Savókúra, tejkúra, szőlőkúra, vizkúra, mezitlábkúra, napkúra, szélkúra, villanykúra, hidegfürdő, melegfürdő, gőzfürdő, villany-fürdő, szénsav-fürdő, iszapfürdő és százféle egyéb hókusz-pókusz, a melylyel kinozzák, nyuzzák, fosztogatják a nyavalyás és ostoba közönséget. Mind valamennyi hat ez az emberre vagy jól, vagy rosszul, de mind nem azért találták ezeket föl, hogy vele gyógyitsanak, hanem azért, hogy vele költséget szaporitsanak.

A jurátus természetesen nem törődött semmiféle kúrával. Kell is a jurátusnak kúra. De inkább százszor eltagadná a betegséget, semhogy egyszer is patikára, kúrára szoruljon. Hiszen okos fiatal emberre nézve a nyavalygás, ha nem baleset, akkor bizonyosan szégyen. Nem szabad okos embernek betegnek lenni, hacsak a földindulás meg nem széditi, vagy a háztető rá nem szakad.

A jurátusok nem tudtak ismeretlenül maradni.

A legelső napon a szinházban hozzájuk jön egy uriember s nevét mondja.

– Gróf Esterházy Kázmér vagyok, ha megengedik, hogy megkérdezzem, ugy-e, az urak jurátusok?

– Mind azok vagyunk Pozsonyból.

– Nagyon örülök, hogy eltaláltam. Ha megengedik, ezentul az én vendégeim.

Mit tehettek? A szives vendéglátást visszautasitani nem lehetett. Már csak annálfogva se, mert a gróf csakugyan jeles férfiu volt. Gróf Esterházy Kázmér Miklós a mult 1840-iki országgyülésen a legnagyobb és legfájdalmasabb politikai harczokban a nemzet mellé állt s a főrendüek tábláján igen kevesed magával elszántan küzdött Deák javaslatai mellett s a bécsi kormány ellen. Az országgyülési ifjak szerették, a jurátusok rajongtak érte. Fehérholló az akkori mágnások közt.

Ettől kezdve hegyen-völgyön lakodalom volt a jurátusok élete Balaton-Füreden. Dehogy tudtak a gróftól szabadulni, dehogy tudtak miatta egy krajczárt is költeni. Bemutatta őket még a csodaszép Guthardnénak is. Bemutatta őket Csányi Lászlónak is, a ki öt év mulva nemzetünknek hőse és vértanuja lett.

Egyik nap kora reggelén szöktek el tőle, hogy gyalogszerrel tovább menjenek s mindenekelőtt megláthassák Tihanyt.

Megnézték ott a templomot s ereklyéit. Szent Anianus maradványait s dicsőséges I. Endre királyunk sirját, a ki isten igazában elfenekelte valamikor a németet. Megnézték a hegyet a Remete-barlangoknál s Csokonay gyönyörü költeményét elénekelték a visszhangnál.