A balatoni utazás vége

Ezt az emléklapot azonban ismeretlen kezek kiemelték s elorozták.

Kik tették? Erdőn járók, szegény legények, kanászok, juhászok, kecskeőrzők, parasztok?

Egyik se.

Duhaj, üldözött, szegény ember, bujdosó és paraszt nem mászkál ott, a hol dolga nincs; nem pazarolja erejét, tüdejét, lélegzetét s pihenő idejét azért, hogy pusztuló falat lásson s messze tájak szépségein gyönyörködjék. Mi gyönyörüsége lehetne abból, a miben semmi haszna?

De még az emlékkőben se találna, ha hazavinné is, se hasznot, se gyönyörüséget. Elmenne a hire, be is csuknák érte.

Bizony csak gyüjtők, tájutazók, kapa-kaszakerülők vitték azt el. A hogy elhordanák a hajdankor remek maradványait. A hogy elhordanák az egyiptomi szfinxet, ha csőszök nem őriznék. Igy is hiányzik már füle, orra, ajkának nagy része. A bolond tájutazónak jól esik, ha egy kis darabot kalapácscsal letörhet belőle. S a hogy elhordanák elvégre magukat a piramisokat is, ha olyan nagyok nem volnának.

A kerülők jelentették az ispánnak, ispán a tiszttartónak, tiszttartó a grófnak, hogy az emléktáblát ellopták.

A gróf azt gondolta, jutalmat tüz ki annak számára, a ki az emléktáblát visszahozza vagy a tolvajt följelenti.

De mi legyen a jutalom?

Nézzük csak meg a költő műveit. Majd találunk mi abban méltó jutalmat.

Találtunk is. Hiszen ott a jutalom Somlyó solymáért, melyet a cselszövő Lucza ellopott. Ez legyen hát itt is a jutalom:

Kihirdették, kurrentálták, a falvakban kidobolták: nem lett semmi haszna. Az aranyos betüs szép emlékkőnek se hire, se hamva.

A gróf várt egy esztendeig. Akkor ugy 1840 táján ujra megcsináltatta az emlékkövet, de most már hatalmas vasrudakkal erősittette bele a falba.

Ez se használt. Ezt is ellopták. De ezt már faczér kovácslegény, vagy kolompáros czigány tehette. A vasrudakat elvitték, az emlékkő néhány darabja ott maradt a fal tövében. Ezt a csinyt már se nem gyüjtő tette, se nem tájutazó.

A mig a jurátusok ott szemlélgetnek, dalolnak, köveket hajigálnak s a vár méreteit számlálgatják: az alatt kivül is történt valami.

Onnan napnyugat felől. Stájerország felől zimankó készült. Sürü sötét felhő kerekedett az ég alján s nagyon is észrevehető gyorsasággal sietett Tátika felé. De se szél nem fujt, se mennydörgés nem hallatszott. Hanem a meleg rekkenő volt s a nap tüze perzselt. A mindenféle legyek, dongók, bőgölyök, bagócsok pedig eszeveszetten röpködtek keresztül-kasul. Majd kiverték a jurátus urak szemeit.

Ferenczy Pista körülnéz.

– Fiuk, talán jó lenne, ha indulnánk! Valami bolond idő készül.

Dehogy hallgattak rá. Még ki is nevették. Ki hagyná el Tátika vár ormát, mig a magasból jól meg nem nézi a vidéket.

Csakugyan csodálatos a látás onnan. De a szemnek utja csak délfelé és napkelet felé volt tiszta. Délről azonban erdős hegyek szaggatják meg a messzelátást. De napkelet felé föltárul a Lesencze völgye és az Eger patak völgye. Itt pedig örök ragyogásával s égi illatával mosolyog a nézőre a szépség, az arány, a szüntelen változat s a magyar lélek hagyományainak s képzeletének minden varázsa. Istennek egyetlen tökéletes szinköre ez. Ott játszanak előtted a természetnek s a nemzettörténetnek s a magyar népéletnek ünnepi alakjai. Öreg családapákként Haláp, Szentgyörgy és Badacsony, nyalka legényként a gulácsi és tóti és hegyesdi csúcsok s csatákjárta hősökként Csobáncz és Szigliget várai. És a falvak és nyalka tornyaik, a zöld vetések, vidám patakok, a malmok és sorban álló farendek a völgyeken s a sugárzó szőlők és nyaralók a hegyek oldalán. Mintha ők nyujtanák, ők tárnák feléd a női báj minden örömét, vidámságát.

Azt az élvezetet le nem lehet irni, el se lehet mondani, a mit éreztek a pozsonyi jurátusok.

De nyugatról és északnyugatról már közelgetett a zivatar. Ott már köd és homály kezdett támadni. Sümeg várát és városát s a közeli falvakat még jól láthatták, de Somlyóig, Ságig, Kemenesaljáig s a nagy magyar nyugati alföldig már nem tudott eljutni tekintetük.

Egyszer csak meghallották az ég lassu morgását. Azután megjött a szél, a záporesők előszele. Kezdetben lassan, azután erősebben, végre zúgva, üvöltve, sikoltozva az omló falak közt, a tört ajtók és ablakok nyilásain.

Dehogy félt a jurátus ott a magasságban, ott a magános rengetegben. Hanem azért ideje, hogy induljunk, menedékhez jussunk. Az ut mégis csak ismeretlen.

Nem mentek vissza Zala-Szántóra. Kerülő lett volna, pedig ma még Sümegre kell érni, a nagy költőt még ma meg kell látogatni, pedig Sümegig még jó két óráig eltart az ut.

A hidegkuti pusztára még szerencsésen leértek, még Bazsit is elérték, de ott azután nyakukra szakadt a zápor. Nem is zápor, hanem felhőszakadás. Ugy omlott rájuk a viz a magasból, mint a zuhatag. Nyomban bőrig áztak. Födél alá nem állhattak. Nem is láttak a zuhanó áradatban épületet. Bazsiról Sümegig jó öt-hat kilométer. Ezen az uton nincs is se csárda, se puszta. Ernyőt istenért se hordana magával a jurátus. Németnek való készség a mindenféle napernyő és esőernyő. Ha volna is, hetvenhétféleképen kiforditaná, beforditaná s utóbb összetépné a vihar.

Az ázott ürge nem furcsább alakja a mezőnek, mint a hogy a hét jurátus a sümegi vendéglőbe beállitott. Ugy folyt ki alóluk a viz, hogy a nagy ivószoba rögtön tele lett körülöttük özönvizzel. A vendéglős nem győzött eleget nevetni rajtuk.

Szobákat nyittattak s elkezdték magukat szárogatni.

– A czipőt le ne vessétek, fiuk, mert azután föl nem tudjuk huzni soha. Csak hadd száradjon az a maga emberségéből!

De már azután, nyájas olvasóm, ne vedd rossz néven, ha megsugom, hogy a czipőn kivül bizony a jurátus leöltött magáról mindent. Leöltött, kifacsart s a szobában kiteregetett. Váltóruhájok nem igen volt más, mint fehérnemü. De az se ért semmit. Hiszen batyujok is ép ugy elázott, mint a szivacs.

Istennek jó adománya ilyenkor a fiatalság, a jókedv s a jól szelelő pipa. Olyan füstöt csináltak maguk körül, hogy a kereket hozzá lehetett volna támasztani. De igy is kellett. Hiszen czipőjükön kivül nem volt egyéb ruhájuk, csak a melyet a mindenható szabómester készitett valamikor Ádám apánk számára.

De mégis irtak a nagy költőnek, hogy tiszteletére jöttek, meg akarják látogatni, a mikor szives lesz őket fogadni. Lett aztán bámulás és nevetés, a mikor nyomban jött a nagy költő huszárja jelenteni, hogy a tekintetes ur szivesen látja s minden pillanatban várja az urfiakat. Maga jött volna értük, de épen a szőlőből ballagott hazafelé, a mikor a kegyetlen zápor utban kapta; – éppen most vesz magára száraz ruhát.

No most mit csináljunk?

V.

(Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál. – A társalgás. – A nagy ember mindent tud. – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye. – Mit dalol róla Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? – Somlyó szépségeinek nincsen másuk. – Mily gondolat születik a puszta várban?)

A nagy embernél ázott, tört, zuzott ruhában tisztelgő látogatást tenni nem illik. De várakoztatni éppen nem szabad.

Nincs más segitség. Föl kell ölteni az ázott ruhát. Most legalább már nem csöpög belőle a záporeső. Fölfedezni előtte a balesetet. A nagy ember okos ember is, jó ember is, szivesen megbocsát. De menni kell rögtön.

A nagy költő akkor hetvenkét éves volt. Kopasz homlok, kopasz fej. Haját még fiatal korában vesztette el a Napoleon elleni háborukban. Csak tarkóján s halántéka irányában volt meg a haja. Bajusza közepes nagyságu, álla borotvált, rövid oldalszakálla szürkülő, de még nem egészen fehér.

A jurátus ifjak ismerték már arczképét, de jóval öregebbnek találták, mint a hogy arczképe után gondolták. Hanem állása, beszédje, fejetartása, mozdulatai férfiasak, katonásak voltak.

Ezek az ifjak voltak országos tisztelői közt az utolsók, a kik messze földről jöttek, hogy őt személyesen megláthassák. Két hónap mulva meghalt. Halálának hire rettenetesen meglepte az ifjakat Pozsonyban. Ők még sok évet szántak a nagy költőnek. Halála nem is egészen volt természetes. Sulyos és véletlen betegségi balsors idézte elő.

Az a szoba, a melyben az ifjakat fogadta, ma is ugy van változatlanul, mint akkor volt. Ez a szoba az, a hol a padlón a sarkantyus csizmájának nyomát ma is mutogatják. A hol iróasztalánál ülni szokott harmincz éven át, ott a sarkantyu mélyedést vágott vagy koptatott a padlódeszkába.

De hát sarkantyus csizmában járt volna?

A nagy költő ruhában, viselkedésben mindig előkelő ur volt.

Hiszen ifjukorát a nemesi testőrségben töltötte. Azután tiszt lett a hadseregnél, fogoly a francziáknál. Nőtlen ember korában a világ legünnepeltebb, legszebb művésznője volt a kedvese. Magasrendü és rangu urnők vették körül szerelmükkel. A mikor megnősült: neje is a legünnepeltebb asszony volt túl a Dunán. A ragyogó szépségü Szegedy Róza. Himfy szerelmeinek istennője. Vajjon ily életmódban lehetett-e a nagy költő más, mint nagyuri, előkelő. Hiszen évekig volt mint József nádorispán udvari főtisztje és igen kedvelt embere a nádori udvarban is.

Arczképén, melyet mindenki ismer s mely egykor Döbrentey Gábornál volt, régi szabásu diszes magyar dolmány van áttört nagy ezüst gombokkal és gazdag zsinórozással. Állán feszes gallér, nyakán vastagon hajtogatott fehér selyem nyakkendő. Ehhez feszes magyar nadrág s rojtos és sarkantyus huszárcsizma.

Igy szokott menni ünnepre, vármegyegyülésre, udvarhoz, akadémiába. De rendes mindennapi viselete mégse ez volt.

De nem is olyan egyszerü, mint például ott a szomszédságában barátjáé, Deák Ferenczé. Deák sohase öltözött divat szerint; maga csinálta meg magának az ő egyszerü előkelő divatját. De a nagy költő ép ugy figyelemmel volt a divat iránt, mint például Deák Antal, a kivel szintén hosszu barátságban állott.

Ma is élő öreg barátom, Osváld Dániel, szintén fölkereste a pozsonyi ifjak előtt egy-két évvel. Gondosan megfigyelte öltözetét, a hétköznapit.

Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma, kék posztófrakk nagy sárga gombokkal, fodor az ing elején, fehér vastag selyemkendővel feszesen bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtő-kalap.

Franczia és angol divat, tehát világdivat volt ez akkor. Pedig közel hetven éves volt már akkor a nagy költő.

A jurátus ifjakat egyszerü fekete házi öltönyben fogadta. A kandalló mellett ült s ámbár nyár dereka volt s rekkenő hőség: mégis vigan ropogott a tűz a kandallóban. A nagy költő rest volt átöltözni, a kandallótűz mellett száritgatta ruháit, őt is épen ugy utban érte a zápor, mint az ifjakat. Apostol Józsi volt az ifjak szónoka:

– Édes hazánk nagy fiát és nagy költőjét akartuk személyesen megtisztelni, hogy visszatérvén szülőföldünkre, elmondhassuk, hogy mi szemtül-szembe láthattuk Kisfaludy Sándort. Mi is nemesebbé leszünk ezáltal, becsületünk is nagyobb lesz otthon.

Ezt mondta a szónok.

A beszélgetést szórul-szóra, most már hatvankét év multán, nem lehet leirni. De a nagy költő nagy nyájassággal fogadta az ifjakat, meleg kézszoritásban részesité valamennyit, leültette őket s elmondta, hogy ő is ebül elázott a nagy záporban. Jóizün nevetett arra, a mikor az ifjak felhőszakadásos kalandjukat elmesélték.

Nevét, vármegyéjét, vármegyéje követjeit mindegyiktől elkérdezte. Az öregebb követeket mind ismerte. A fiatalok tehetségéről s várható jövőjéről az ifjak véleményét szivesen hallgatta. Borsod fiatalabb követe, Szemere Bertalan iránt különösen érdeklődött. Csakugyan miniszter is lett ebből 1848-ban.

De ez mind nem lepte meg nagyon a jurátus ifjakat. Hanem meglepte az, hogy a nagy költő látszólag az ország minden vármegyéjét ismerte.

Hudoba Soma például zólyomi volt. Vele Szliácsról, Libetbányáról és a Bory nemes családról beszélgetett. Volt egykor egy Bory nevü barátja. Bizony Soma ur nem tudott a nagy költő minden kérdésére megfelelni.

Igy jártak a borsodi jurátusok is, pedig ők már csakugyan tanult és ügyes ifjak voltak.

Apostol Józsinak az élet kisebb szerepet adott, mint a mely ifjukori ábrándjainak s a hozzákötött reményeknek megfelelt volna. Kis termetü vékony ifju volt, de mohó olvasó, figyelő és ábrándozó, költői és irói kisérletekben buzgólkodó. Ugy hallom, élemedett korában is ilyen volt, de különködő embernek tartották. Utóbb ugy élt, dolgozott és halt meg, mint törvényszéki biró. Hozzáférhetlen, hajlithatlan, szigoru biró volt.

Tudását nagyon kicsinynek érezte a nagy költő mellett. Pajzánkodtak is e miatt jurátus társai.

A nagy költő vele, mint borsodival, Borsod vármegyéről beszélgetett.

– Lássa, uramöcsém, itt a Balaton s itt van az Örs nemzetségnek annyi helye, emléke és hagyománya. Alsó-Örs, Felső-Örs, Kis-Örs, Kővágó-Örs s talán több is. A maga vármegyéjében is ott van Balaton nevü falu s Örs vezér, Árpád hive, ott is birtokot hasitott ki magának a honfoglaláskor Kács faluban. Vajjon Örs vezérre emlékeztető helynevek vannak-e ott?

Dehogy tudta ezt Apostol Józsi.

Aztán elkérdezősködött Ónodról, utolsó Rákóczi fejedelmünk országgyüléséről, a hol két labancz követet az egybesereglett rendek összevágtak. Vajjon megvan-e még a templom, a régi vár? Hol mulattak és tanácskoztak az uri rendek? Él-e még sok szóbéli hagyomány a dicső fejedelemről és fővezéréről, Bercsényiről? Van-e emlékkő vagy egyéb emlékeztetőjel?

Mind nem tudott erről Palóczy László jurátusa semmit.

Lükőt és Lakatost is kétségbeejtette a nagy költő az ő nagy tudásával. Jobban ismerte Torna vármegyét, mint maguk a tornai ifjak.

Kérdezősködött is, de beszélt is a sziliczei jégbarlangról. Érdeklődött az iránt, milyen állapotban van a hires régi Sólyomkő vára? Szeretett volna valamit hallani a Dobozy nemes nemzetségek tagjairól, a kik Torna vármegye nemesei. Valószinünek tartotta, hogy az a Dobozy, a kinek hőstettét és halálát megénekelte, ehhez a nemzetséghez tartozott. Megkérdezte: meddig járták meg a Szád sziklahasadékát? Vannak-e a hasadéknak tündérregéi, népmeséi, történeti hagyományai? Ismerik-e ezeket? Gyüjtik-e?

Bizony nagyot néztek erre Lükő és Lakatos barátaink. Hiszen ők csak Szád-Előnél jártak, csak a falu diófáit ismerik s a sziklahasadéknak csak torkolatát látták a malomig, de azon tul már nem hatoltak a sziklák rengetegébe. Holott maga a nagy költő egykor legalább a Czukorsüvegig megjárta.

Talán legrosszabbul járt még Ferenczy Pista barátunk, bérczes Ung vármegyéből. Tőle azt kérdezte egyebek közt a nagy költő:

– Látta-e, uramöcsém, a Szcinszki-Kamen tetején a tengerszemet? Fürdött-e benne?

Dehogy fürdött, dehogy látta. Sőt még csak hirét se hallotta. Volt utóbb e miatt kaczagás, de csak az ifjak között.

Kaczaghattok, jó pozsonyi ifjak.

Elevenebb honfiérzés alig lüktet a szivekben, mint a tiétek. Nemcsak daloljátok, de érzitek is azt a szót: Hazádnak rendületlenül!… S mégis mily csonkán, mily hézagosan ismeritek hazátokat. Pedig szent buzgósággal most is azért járjátok a világot. De a magas Ungból és Zólyomból, a szakadékos szép Tornából s a Tiszára dülő Zemplénből és Borsodból ide kellett jönnötök Sümegre, a Bakonynak napnyugati szélére, hogy az ősz, öreg hazafitól, a nagy költőtől kelljen meghallanotok: miként kell ismerni hazátokat.

De hát a nagy költő honnan ismerte?

Nemesi testőr volt ő egykor, régen, félszázad előtt, a király udvarában. Minden vármegyének ott volt nemes ifja. Együtt éltek, együtt laktak, együtt játszottak és viaskodtak, együtt keseregtek honuk állapotán s együtt szivták magukba a vigasztalódást a hősi mult dicsőségéből s a jövendőnek hajnalodó reményéből. Együtt andalgott elméjük azon a rettentő titkon: vajjon feltámadhat-e még a magyar valaha? Akkor még Széchenyi porban játszó gyermek volt s Wesselényi, Vörösmarty, Deák, Kossuth meg se született. A nagy költő már akkor, mint husz-huszonkét éves ifju, minden üres idejét arra forditotta, hogy nemesi testőrbajtársaitól elkérdezősködjék s az ország minden hegyét, völgyét, szirteit és folyóvizeit, minden városát, eleven és puszta várát s népünk lelkének minden titkos mozgását tőlük megismerje.

Igy törekedett hazáját megismerni.

Pedig csak annyi idős volt, mint most ti vagytok, pozsonyi jurátus barátaink.

Pedig akkor már katona volt, Európa minden nyelvén beszélt, minden mivelt nemzet irodalmát ismerte s ama szent érzések és gondolatok már sarjadoztak lelkében, melyekből fölépitette a magyar ősidőkből meritett gyönyörü regéit.

Igaza volt Apostol Józsinak. A hét jurátus sokkal különb, nemesebb, értékesebb embernek érezte magát, a mikor a nagy költőtől eljött, mint azelőtt. Valami fény és melegség árad a nagy szellemből mindenkire, ha közelében lehet.

Szives barátsággal bocsátotta el a nagy költő az ifjakat. Meghivta őket somlyai szüretjére. Megköszönték az ifjak, de a somlyai szüretre nem mentek el. Ha elmennek: ott lehettek volna a nagy költő temetésén.

Kisfaludy Sándor háza ott van a sümegi vár tövében. A vár nem oly magas, mint a Tátika, vagy Csobáncz. Csak aféle magasságu, mint a Gellérthegy. Az ifjak nyomban fölsiettek rá. Onnan még egyszer megnézték a nagy költő házát és háza táját.

Fáradalmas napjuk volt az. Nagyot is aludtak utána. Reggelre minden ruhájuk rendbejött s vidáman indultak utnak Somlyó felé.

Somlyó!

A mint a sümegi hegy hajlásából kiértek, már meglátták Somlyót. A messzeségben ott ült méltóságosan Marczal sikjain. Sötétkék alakja ott már szemükbe tünt s azután mindig látták, a mig oda nem értek. Le nem vették szemüket róla. Nem is volt mit nézni körülötte. Balról a Ságtető, napkeletről a fekete Bakony. De mindegyik távolabb.

Mit is mond a Szózat költője Somlyóról?

Története van ennek a gyönyörü költeménynek, de a jurátus ifjak akkor még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak néhány hónap mulva készült az ifjak utjának befejezése után. Nem is egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.

Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében Rossz bor czim alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Épen ama napokban, a mikor a pozsonyi ifjak uton voltak. Ebből a költeményből kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:

A költeményben megemlékszik Somlyóról és Tokajról is e szavakban:

Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s a tokajit tartotta a világ legjobb borának. A milyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szomorodni s a somlyai asztali bor valóban zöldes szinü kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két bort hig aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszunak s a somlyai nehezebb bornak aranyszine van. Még pedig magyar s nem franczia aranyszine.

Erre a Rossz bor versre nekigerjedt néhány lelkes hazánkfia.

Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia az ő nagy költőjét légyétetővel tartsa? A nélkül, hogy ujságokban fecsegtek volna róla: vidékenkint összebeszéltek lelkes hivei: küldjünk isteni italt a nagy költőnek.

Küldtek.

Eger épen röstelte, hogy hires borát verembe szürik el a nagy költő elől. Joó János küldött be Pestre jókora hordóval, de a leghiresebb borból. Tárkányi Béla irt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de az egri bor mégis jobb volt.

Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. »Borod sötét, mint a czigányleány!« Azt irja a költő Ménes boráról. Ilyen czigányleány bort küldtek, a melyben »a sziv édes lángja ég«. Sárossy Gyula irt hozzá édes, kedélyes költeményt.

Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor még ifju kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. A mikor meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De sokkal többet ért költeménye, a melylyel a hordót utrabocsátotta. Oláh Dani czigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji borról irt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?

Érmelléke se maradt el. A három Tisza-fiu, László, Kálmán és Lajos, akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas izelitőt. Szőnyi Pál irta hozzá a szép kisérő levelet.

Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s Vörösmartynak zsenge ifjukori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák, Zádor egykor sokat voltak együtt s testvérként szerették egymást mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján lakott, Somlyó közelében. Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer Vörösmarty s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marczal vizének sikjait.

– Rideg Somlyó, térföldi remete!

Miért irja ezt Vörösmarty?

Egyszerü, világos oka van. A remete magánosan él odujában. Se közel, se távol semmiféle társa. Igy áll a sikság közepén Somlyó. Köröskörül semmi hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keriti Döbrönte várától a Dobos rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugotra a nyugati nagy magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke, a Marczal, Rába, Répcze és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő irja, hű szeretőként öleli körül s szerelmi hevét nem osztja meg más hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányó-kitörés lökte föl a magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazalt oszlopai ugyanolyanok, mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen földalatti tűzháboru alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.

Közel hozzá Kemenesalján a Ság-tető, Berzsenyi álmodozásainak kedves tanyája. Ez is a tüzek földalatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörü alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szentgyörgyhegye, Tihany. De legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.

Remete, de nem rideg.

A mikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utólérhetlen mérőeszközei idomitották.

Hanem akkor még diszitése is legszebb volt. Láttam én a Balaton-vidéknek, Tokaj-hegyaljának, Méneshegyaljának, Pécsnek, Egernek, Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal, diszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala és Győr vármegyék ben, a kinek itt diszes, tágas épülete, szüreti mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek, vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag pinczéje, kényelmes uri hajléka.

Meg kellett ezt látniok a pozsonyi jurátusoknak.

Somlyó köröskörül van épitve szőlővel. Minden oldalán hires bor terem. Leghiresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyu és keserü Somlyónak ez a bora, de azért erővel és tűzzel teljes. A ki iszsza, el nem kábul tőle, de szive meg nem lankad s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.

Rendes utak vezetnek a szőlőkön át köröskörül a kápolnákhoz, a hegyi forrásokhoz, a bazalt-tornyok alá s fel a fensik tetejére. A jurátusok mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.

Méltán.

Ma ugyan már Badacsony külső diszitése a Balatonra néző oldalon szebb, mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge. Köves, miveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél Somlyón. Minden oldala egyaránt diszes és szép és fényes, mint a ragyogó női termet.

Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen épitették volna.

A jurátusok után én tiz év mulva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam. Alattam a több mint ezer lábnyi mélység meg nem széditette agyamat.

De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Ugy mondják barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak s ma már a tornyot se lehet megjárni.

Pedig már a regék nagy költője is bús omladéknak találta ezelőtt száz esztendővel.

Ilyennek találta már száz év előtt a nagy költő Somlyó várát.

A jurátusok elmerengtek a romok fölött. Még a messzelátás gyönyörüségeit is köddel vonta be merengésük gyengén bús érzete.

Mi az, a mi lelkünket eltölti, a mikor a hajdankor büszke alkotmányának omladékait látjuk? Mi lepi meg szivünket? Szivünket-e vagy agyunkat? Gondolat-e, vagy érzés-e, képzelet-e, vagy ábránd, vagy álmodozás, a mely megfogja, megkötözi és gyakran meggyötri szellemünket?

A nagy költő a bús magyar hazafi szemével nézte a hajdani idők elmulandó emlékeit. Hajdan dicső volt a magyar, erős és hatalmas. Ma hire sincs már nagyságának s a világ szemében kicsinyek és szegények vagyunk. Se szabad hazánk, se független létünk.

Azt irja a nagy költő Somlyó váráról:

S vajjon nem igy dalolt-e Kölcsey és Berzsenyi, ujabb korunk e két költő-óriása? Sőt mennydörgő hangjával gyakran még Vörösmarty is?

Elandalodtak pillanatonként a jurátus ifjak is. Hiszen Apostol Józsi ott egy szögletfal omlatag fokán elszavalta a nagy költő borus merengését. S nem hatná e meg a költészet hatalma s a honfibánat rezgése a fogékony ifju lelkeket?

De ők azért másként is nézték a romokat, nemcsak a bús magyar hazafi szemével.

Ime, itt volt a lovagterem, a nagy palota, az áldomások és felköszöntők vidám tanyája.

Ime, a vár büszke urnőjének virágos szobája és titkokkal teljes hálófülkéje!

Ime, ez a benyiló a szüz hajadon illatos fészke, annyi ábránd, annyi remény, annyi könny és öröm tanubizonysága.

A multnak is volt keserüsége s a jelenvaló kornak is van öröme.

Nemcsak holttest a puszta vár, a ki fölött csak keseregnünk lehetne, hanem eleven tanubizonyság is arról, hogy őseink erősek, dicsők és hatalmasak voltak, de mi vagyunk utódaik, méltók az apákhoz s talán még erősebbek. Hiszen nem szül gyáva nyulat Nubia párducza.

Hogyne jutott volna eszükbe Kölcsey kesergése:

Eszükbe jutott bizony. De azért máson is járt az ő lelkük.

Támaszszuk fel tehát ujra a multnak dicsőségét, a hazának erejét és nagyságát s országunk szabadságát és függetlenségét!

Ez is eszükbe jutott.

VI.

(A hét magyar ifju gondolata. – Pápa, Szili-Sárkány, Czenk, Kis-Marton. – A börtönügyi tanulságok Fraknó várában. – Hazatérés. – Az ifjak története egyénenként.)

Hét névtelen szegény magyar ifju. Se nagy név, se nagy vagyon, se óriási tehetség, se mértéktelen nagyravágyás. Történelmi alakká nem is lett egy se. Se cselekmények, se irott alkotások nem őrzik nevük emlékezetét. Egy részük törvényhozó lett ugyan, de még ott is közlegénysorban.

És mégis mennyi erőt látok én e hét ifjuban, mennyi dicsőséget nevükön!

Érezték, hogy uj ég, uj föld támad fejük fölött és lábuk alatt.

Érezték, hogy más a honfikötelesség ma, mint volt eddig. Ne csak merengjünk a multnak dicsőségén, ne csak védelmezzük az eltünt idők korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink ellen, hanem alapitsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a népnek, lelkesedést a nemzetnek s szegezzünk fegyvert, éleset és sulyosat az ellenség ellen.

Még szellő se mozdult, még sejtelem se támadt: lesz-e valaha még a magyarnak függetlenségi harcza valamikor? Az a hét ifju még honfi-ábrándokkal s ifjukori pajzánkodásokkal töltötte ideje nagy részét, de már ott Somlyó várának omló falai közt hét honvéd volt ő testben, lélekben. Csak azt nem tudta: mikor kerül rá a sor.

Majd négy év mulva, jurátus urak! Négy év mulva!

Hanem addig is: Hazádnak rendületlenül…

Késő este lett, a mikor a nagy-szőlősi kocsmába értek, hogy ételüket-italukat elköltsék s nyugalomra térjenek. El is voltak fáradva kegyetlenül. Reggel tanakodtak: ne ránduljanak-e ki a dömölki apátsághoz. Ság tetejére, Kemenesaljára? Nem tették. Alig telt volna ki idejükből.

Pápára kocsin mentek. Hosszu parasztkocsira fölrakodtak valamennyien. Két forint és harmincz pengő krajczárt fizettek fuvarpénzül. Ma hat forint volna ekkora fuvar ára.

Pápán nem volt mit megnézniök. Csak a nagy és szép templom kötötte le figyelmüket. Meg a zsidók sokaságán csodálkoztak. A kálvinisták nagy kollégiuma üresen állott, szünidő volt. A grófot és várkastélyát nem akarták meglátogatni. Pozsonyból jól tudták, hogy a gróf nagy pecsovics.

Neki váltottak az ihászi utnak. Czenk felé – Széchenyihez!

Pápáról megint kocsin mentek. Keresztül a Marczal vizén, keresztül a Rábán. A rábaközi magyarság meglepte őket. Tagbaszakadt, magas szál emberek. Öltönyük szine világoskék. A magyarnak mindenütt sötétkék a viselete, csak itt világoskék, sehol másutt. A legszebb faj ez, a tudósok szerint, a hajdankor legerősebb, legvitézebb magyarságának, a bessenyőknek ivadéka.

A legjobban meglepte a jurátusokat a rábaközi nép nyelve és beszéde.

Szili-Sárkányban vagy hol végignéztek, végighallgattak valami kocsmai falusi parasztmulatságot. Sehol se oly gazdag a magyar nyelv, mint itt. Szólásai, mondásai, példabeszédei, bölcs mondásai, szójátékai, dalai, pajzán enyelgései végtelenek. A regősök ős szokásai sok faluban ma is változatlanul állanak fenn. Falusi paraszt költők egész serege sorba szed s megénekel évenkint minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról-házra viszik; – ha megtetszik, sokan maguknak leirják vagy leiratják, a szép részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállitják. Száz meg száz készül évenkint. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések, felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer változatban. Csak össze kellene gyüjteni valahára.

Fölséges mulatságot találtak ebben az ifjak.

De egyebet aztán Czenken se találtak. Ugy jártak Széchenyivel is, mint Deákkal. A haza bölcse se volt otthon. A legnagyobb magyart se találták otthon.

Sopronban megnéztek minden megnézni valót.

Kirándultak Kis-Martonba, hogy az Esterházy herczeg fejedelmi lakhelyét megtekintsék.

Valami jámbor, ártatlan betegsége volt annak a kornak. Ez a betegség megvan minden nemzet sok rétegében. Sok higvelejü ember hiu, sőt büszke arra, hogy milyen gazdag emberei vannak az ő nemzetének.

Zsidó betegség ez.

Összejön öt-hat szegény zsidó. Most is éhes s azt se tudja, mit eszik holnap. De elmélkedik a fölött, mennyi pénze lehet Rotschildnak. Kisütik nagynehezen. Több pénze van, mint a császárnak. Még a potentátok is hozzá fordulnak kölcsönpénzért, ha megszorulnak. S a mikor ebben megállapodtak, akkor arczuk földerül, megvan vigasztalásuk, elfelejtik éhségüket s holnapra néző aggodalmukat. Mi szegény zsidók se vagyunk hát utolsó emberek!

Pedig mit ér a szegény zsidónak, ha Rotschildnak száz milliója van?

Épen igy büszkélkedett sok magyar az Esterházy herczeggel. Huszonöt nagy uradalma, ötven vára, száz kastélya, ötvenezer jobbágya, katonái, huszárjai, granatérosai, ágyui, tüzérei!

Huh, mekkora nemzeti kincs ez!

Egy millió forintot vesz be évenkint gyapjujából.

Csak juhászkutyája több van, mint a hires Sutherland herczegnek juha. Fogadott rá s megnyerte fogadását.

Tamási vadaskertjében gulyaszámra legelnek a szarvasok, őzek, dámvadak.

Bécsi képtára gazdagabb, mint valamennyi császári főherczegé.

Lovainak szerszáma arany, patkója ezüst s minden mentéje uradalmat ér.

Valljátok csak meg, jurátus barátaink, hogy ti is megszédültetek kissé e hiábavaló nemzeti hiuságtól s azért mentetek Kis-Martonba.

S ezért mentetek Fraknó várába is.

De itt azután már tanulmányra, komoly elmélkedésre is nyilt alkalom. Itt már egy darab középkort is láthattak szinről-szinre.

Látták is, meg is nézték.

Esterházy herczegnek vérjoga volt saját népei fölött. Birói hatalmának intézményét uriszéknek nevezte az alkotmány. Itt itélt elevenek és holtak fölött, szabadság, vagyon, becsület és élet fölött. Igaz, hogy az uriszéken ott volt a vármegye táblabirája is, fiskusa is, törvényes bizonysága is, de azért ez a biróság mégis csak a herczeg birósága volt, a herczeg nevében itélt s a herczeg fizette a biróságot s az itélőbirák a herczeg tisztjei voltak.

Fraknó várában volt az uraság tömlöcze. A hosszabb fogságra itélteket oda hordták össze. Ott volt tele velük minden pincze, minden odu, minden fali fülke. Ott éltek a rabok félkenyéren, ott gubbasztottak, kezük-lábuk bilincsben, vasban; ott feküdték meg időszakonkint a derest.

Az ország művelt emberei akkor vitatkoztak legtöbbet a büntető törvényen, a fogházrendszeren, s a mindenféle büntetések nemein és természetén. Vajjon miért büntessünk? Azért-e, hogy boszut álljunk? Azért-e, hogy megjavitsuk a gonosztevőt? Vagy azért, hogy a gonosztevőktől egyszer-mindenkorra megmentsük a köztársaságot? Eltöröljük-e vagy fenntartsuk a halálos büntetést?

Apostol Józsi és Hudoba Soma különös élénkséggel tárgyalták ezeket a kérdéseket.

Nohát itt vannak a rabok. Nézzük meg őket, beszéljünk velük, faggassuk ki őket is. Hát ők melyik elméletet tartják legjobbnak?

A várkapitány szivesen megmutogatott a pozsonyi ifjaknak mindent. A kincstárt, a ritkaságok tárát s minden gyüjteményt. A rabokat is.

Volt bizony ott elég lókötő, verekedő, gyilkos, kóbor czigány, tolvaj, vásári orv. Még egy zsidó is volt Nagy-Martonból. Az ifjak tiszteletreméltó bizalommal kérdezősködtek náluk a különböző büntetési elméletek értéke felől.

Dehogy értettek a gézengúzok semmi okos szót. Sőt még nevetett is egyik-másik. Hogy ugy megbecsülik őket! Abban azonban mindnyájan egyetértettek, hogy a legjobb büntetési elmélet az lenne, ha egyszer életükben már jóllakhatnának. Olyan éhesek: bőgőnek nézik az eget.

Bizonyos, hogy ebben az egyben a raboknak van igazuk. Minden büntető elmélet közt mégis csak az az első, hogy a rabokat vagy lássák el étellel, vagy ereszszék szabadon, de éhen el ne pusztuljanak.

Azt is megsugták a pozsonyi ifjaknak, miként nyujthatnának segitséget.

A bástya magas. A börtönablakokat kivül nem őrzi senki. A raboknak van kötelük, kosaruk. A kosarakat köteleken leeresztik s a tekintetes urfiak jó szivük szerint rakjanak bele annyi élelmet, a mennyit akarnak.

Igy történt.

Az ifjak összevettek annyi kenyeret, paprikás szalonnát, tepertőt, sóspereczet, a mennyit tudtak. A rabok felhuzták magukhoz és csaptak olyan lakodalmat, hogy még ma is áldják érte a jurátus urakat. Ha ugyan élnek s időközben meg nem haltak.

– – – Most már mi is befejezhetjük elbeszélésünket. Fraknó várából az ifjak egyenesen Pozsony felé irányozták utjokat. Az országgyülési szünet is letelt, pontosan ott kellett lenniök.

Országgyülés végével haza széledtek. Kiki a maga vármegyéjébe. Soha se jöttek többé össze. Együtt egyszerre soha se látták többé egymást.

Vajjon mi lett velük? Mit határozott fölöttük az ég?

Lakatos Miklós még él. Talán közelebb a kilenczvenedik életévhez, mint a nyolczvanadikhoz. Még Pozsonyban, az országgyülés alatt megkapta az ügyvédi oklevelet. Azután honvéd lett. Életét, vérét hazájáért. Szivébe gyökerezett a Hazádnak rendületlenül… Bujdosott, viaskodott az élettel, dolgozott becsülettel. Utóbb, mint képviselő, a függetlenségi eszméket képviselte. De igazán és komolyan. Isten tartson még sokáig, öreg barátom! Ha olvasod soraimat, tégy tanubizonyságot soraim igazságáról.

Apostol Józsefről már elmondtam röviden élete történetét. Különködő egyéniség, de szilárd és lelkes hazafi volt utolsó leheletéig. Vagy huszonöt év előtt aludt el örökre.

Orbán Miklós volt köztük a legszebb ifju, a legdaliásabb alak. Minden ismerősének sok jó és büszke reménysége sugárzott alakja körül. De az élet kegyetlen volt hozzá. Korán elhalt s a hogy értesültem, talán a nagy évet, 1848-at, se érte meg. Porait régen fölszivta már az édes anyaföld, a melyet annyira szeretett.

Oláh Dániel tisztes férfikorra jutott. Ő is kivette becsületes részét a nagy év hősi harczaiból. Azután ügyvéd lett és gazda. Virágzó nagy szőlőket mivelt s hatalmas tokaji borokat termesztett bényei szőlejében. Mindig kemény magyar maradt s jókedvü, vidám lélek. De régen elköltözött ő is.

Hudoba Somának is tökéletes az élettörténete. A nagy év nemes és nehéz munkát rótt az ő vállaira is. A függetlenségi harcz után nehéz rabságra hurczolta a katonai önkény, a miért hadi pénztárosként szolgálta nemzetét. A mikor kiszabadult: elköltözött Zólyomból. Áttelepedett Rima-Szombatba s ott nagy pénzintézetnek lett előkelő tisztviselője. Hivatalban, vagyonszerzésben, családi és társas életben példás férfiu. Talán tizenöt-tizenhat év előtt halt meg.

Hát Lükő Gézáról mit szóljak. Nemes, jó barátom volt s naponkint együtt voltam vele sok esztendőn keresztül. A mikor az országgyülésen vármegyéje egyik kerületét képviselte, mint a legelszántabb függetlenségi férfiu.

Elmondom róla utolsó találkozásunk történetét.

Közel husz év előtt az a hir járta be a világot, hogy Oroszországgal háboruba keveredünk. Lükő Géza akkor már nem volt képviselő, de egy napon fölkeresett lakásomon.

Ugyanaz az alak, mint régebben, de kissé előrehajolva. Szürkülő bajusz, szürkülő szakál, csontos fekete arcz, tüzesen égő szemek.

– Valamit gondoltam, barátom, hozzád jövök segitségért, jó tanácsért. Nézd csak, kezeim nagyon reszketnek. Egyéb bajom nincs, erősnek érzem magam, de irni már nem tudok s enni is nehezen. Mondd meg csak, barátom, miként lehetne e reszketésből kigyógyulni?

Mutatta kezét, karját. Bizony az nagyon reszketett. Megnéztem arczát, termetét. Jól elmult már akkor hatvan éves. Pajzánkodtam.

– Hát azután, mit akarsz te, Géza bátyám, a kezeddel, ha egyszer kigyógyitjuk a reszketésből?

– Tudod, az oroszszal 1849-ben még nem számoltunk el egészen. Nekem még volna vele egy kis számadásom. Azt hallom, most háborunk lesz vele. Szeretnék beállani önkéntesnek. De ily reszkető karral nem vesznek be. Pedig még tudnék valamit használni. Ha egyebet nem: utjába állanék egy golyónak. Ne menjen neki bolond észszel jóravaló fiatalnak!

Néztem az öreget. Csatatéren akar meghalni. Egy köny szüremkedett szemembe. Megöleltem. Ne lássa azt a hitvány könyet!

Óh, öreg barátom! De más korban nőttél te fel, mint a mai fiatalság!