NAGY MIKLÓSRÓL.
(Mikor ismerkedtem meg vele? – Alakja és jelleme. – Miként gondolkodott a sajtóról? – Gondossága a szerkesztésben. – Miként lettem iróvá az ő buzditására.)
Egész emberöltő óta ismertem, szerettem és becsültem. Jó és bizalmas barátság állt fenn közöttünk. Nem minden dolgába avatott be, mert lelkének határtalan gyöngédségével azt gondolta, terhemre volna. Sokszor észrevettem s e miatt sokszor pajzánkodtam vele. De legnagyobb és legkényesebb titkait, ugy hiszem, mégis közölte vélem. Csak a legutolsót nem és a legszomorúbbat. A mely őt rábirta a halálra.
Boldogult Lajos testvéröcsém tudósnak készült, nemzeti irodalomtörténetünk búvárának. Nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal fogott a nehéz munkához már tizenhétéves korában. Nagy emberek figyelmét vonta magára már akkor, a mikor még tanuló volt. Kolozsvárott Szabó Károly és Sámi László, Debreczenben Révész Imre, Pesten báró Eötvös József. Nagy Miklós lapjába, a régi jó Vasárnapi Ujságba már 1869-ben irogatni kezdett s 1870-ben már rendes, névtelen s minden zajtól irtózó munkatársa lett. Ha Pestre jöttem, fölkerestem öcsémet. Itt és ekkor, 1870-ben ismerkedtem meg Nagy Miklóssal. Olyan lélek volt ő is, a milyennek az én öcsém indult. Szeplő nélkül való, remek és tökéletes. Összeillettek.
Ezóta tart barátságunk. Öcsém csakhamar meghalt. De én Nagy Miklóst, valahányszor Pestre jöttem, soha el nem mulasztottam volna meglátogatni. Rettenetesen hatott rám halálának s halála módjának hire. Mindent elhittem volna a világon, csak ezt nem. Hiszen még egy hónap előtt is nagy terveket szőttünk-fontunk. Öcsém irott művei s levelezései szanaszét vannak s megérdemlenék az összegyüjtést. Nagy Miklós ugy érezte ezt, mint én. Biztattuk egymást a munkára. Abban állapodtunk meg egy hónap előtt, hogy a mint én a nyaralásból hazatérek s ő iratainak rendezését befejezi: nyomban munkához látunk együtt, összefogva, buzgón.
S ime elbucsúzott az élettől s én már csak sirját látogathatom meg.
Jól termett alak volt, közepesnél valamivel magasabb termet, minden izma telt, egészséges alaku és nagyságu fej, szelid tekintet. Se arczát, se ruházatát nem szoktatta a piperés gondozáshoz, de azért nem hanyagolta el egyiket se. Külseje békés, jóizü nyárspolgárhoz, kisvárosi tisztes tanácsbelihez vagy középiskolai tanárhoz hasonlitott. Nyolcz-tiz év óta termete az elhizásra mutatott hajlandóságot.
Mindez azonban külsőség és esetleg. Előhaladt életkorban mindemellett lehet az embernek szivbaja, nehéz lélekzése, tüdőtágulása s a lélekzés szerveiben idült hurutja. Neki talán mindez megvolt, élemedett kora s szivbaja mindenesetre. Sőt ugy vettem észre, szivbajának is voltak már mellékes járulékai. De még ez is mind csak külsőség. A lélek és a jellem a mellett ép és tökéletes maradhat. S nála ép és tökéletes maradt.
Lélek és jellem!
Azt gondolhatná az ember, hogy a lelket és jellemet könnyü részletesen ismertetni. Könnyü akkor, ha a végzet nagy események, nagy szenvedélyek s alkudni nem tudó nagy és konok akaratnyilvánulások közt hányja-veti az embert, mint hajót tengeren a vihar. Vihar által hányatott hajónak ezer meg ezer részletből álló gazdag története van s az irónak, mikor e történetet lerajzolja, könnyü remekelni.
De mit csináljon a szélcsenddel? A mikor szellő se mozdul, viz se mozdul, sima és fényes a viz háta, rendben és szabály szerint folyik a hajón minden, a napkelte és napnyugta, delelés és éjfél nem ismer változást s örökké ugyanaz?
Nagy Miklós élete ilyen volt negyven esztendő óta, ifjúkora óta. Vihar nem zaklatta, változást nem látott, dúskálódástól és nélkülözéstől ment volt egyaránt s minden napjának minden szaka ugyanazt a munkát, ugyanazt a szelid gondot, ugyanazt a kötelességet, ugyanazt a pihenést és élvezetet nyújtotta neki. Még egészségi állapotának ingadozásait is alig lehetett észrevenni. S inkább mi vettük észre, barátai, mint ő maga. Gyöngélkedése nem egyszer volt, őrizte is az ágyat gyakran több napon át, de azért szerkesztő munkáját óráról-órára csak ugy végezte, mint máskor.
Az életpálya megválasztása, a vagyonszerzés, a házasság, a gyermeknevelés, a gyermekeknek okos szárnyukra-bocsátása a műveltség és szokás mai állapotában, mind nagy dolog. Vagy egyik, vagy másik zavarokat csinál az életben, néha elmulókat, néha nagyokat és állandókat. Nagy Miklósnál mindez simán, gyöngéden, zaj nélkül történt. A bölcs ember és jó ember okosságával, mérsékletével s szerény, de nemes sikerével. Elkerülte az élet minden szerencsétlenségét lelkének jóságával s meggondolt, szelid tapintatával s minthogy merész koczkázatra nem adta fejét, elkerülték őt a sebző szerencsétlenségek is.
Hirlapszerkesztő lett. Nemes vezére, Pákh Albert, hamar kidőlt mellőle, de ő vezére minden nagy és kiváló szerkesztői erényét örökölte. S nagyobb lett, mint nagy vezére.
Deák nagy eszméje volt az övé is, sőt azon a nagy eszmén, ha szabad ezt mondani, még javitott is.
Deák azt mondta:
– A sajtónak csak egy törvényének kell lennie; a törvény ez: hazudni nem szabad.
Nagy Miklós az ő egész életének gondos munkájával igy alakitotta Deák mondását:
– Igaz legyen mindaz, a mit a sajtó közöl.
Lelkiismerete mindvégig nyugodt volt, hogy ő ezt a törvényt tudva és akarva soha nem sértette. Sőt határtalan szerénysége daczára e kérdésben határozott önérzet is sarjadzott lelkén. Az évtizedek nagy során át ismételve mondta nekem:
– Az én lapomnak oly kérdésekre nézve, melyek a magyar nemzeti műveltség történetéhez tartoznak, megczáfolhatatlan hitelességü adatforrásnak kell lenni minden időre.
Azzá is lett, a mennyiben élő nemzedék idején emberi erővel s tökéletes lelkiismerettel az adatok igazságához el lehet jutni.
Minő gondossággal dolgozott, saját eseteimből mondok el példát.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számára a főszerkesztő, Jókai Mór irt czikket a Balatonról. Nagy Miklós elhozta hozzám, jó e a czikk?
A czikk most is megvan, most is nálam van. Jókai a nagyvilág legelső regényirója, de bizony a czikk nem volt jó. Népies olvasmánynak jó lett volna, de magas szinvonalu ismeretterjesztő s több nyelvü folyóiratba épen nem volt jó.
Megkért: irjak én.
Irtam.
Czikkemben egyebek közt elmondtam véleményemet arról, miként képződtek egykor a Kenese körüli magas és függőleges partok.
A mi czikkemben földrajzi dolog volt, azt elvitte s megmutatta a Földrajzi Társaságnál valakinek: – nincs-e benne valami hiba? A mi pedig történelmi dolog volt: az iránt megkérdezte Pauler Gyulát.
Ezek nem találtak hibát.
De a mi czikkemben földtani dolog volt: arra nézve kérdést intézett jeles tudósunkhoz, Lóczy Lajoshoz. Ő földtan-tudós is, Balaton-kutató is, ő már csak jobban tudja, mint én.
Visszajön hozzám s azt mondja, Lóczynak más véleménye van a kenesei partok földtani képződéséről, igazitanám hát ki a czikket.
Gondolkoztam. Ujra meggondoltam a dolgot.
– Nem igazitom ki, Miklós, szentül hiszem, nekem van igazam.
Nagy szerényen azt kérdi:
– Geológus vagy te?
– Az öregapám se volt. Mi csak annyit tudunk a geológiából, a mennyit szőlőforgatásnál, keverő szántásnál, kukoriczakapálásnál, kútásásnál látunk.
Mókáztam vele, de ő nem hagyta abba a dolgot.
– Tedd meg hát a kérésemre, jőjj velem Lóczyhoz, fejtsétek meg a véleménykülönbség okát.
Szivesen.
Akkor ismerkedtem meg jeles tudósunkkal. Gyüjteményei körében fogadott, sok becses és érdekes tudnivalót közölt velem, a partok képződésének kérdését is megvitattuk, de egyetértésre nem jutottunk.
Nagy Miklós végighallgatta kedélyes vitánkat.
– No, Miklós, most már választhatsz az én nézetem és Lóczyé közt.
Az enyémet választotta.
Ime, ily gondos és lelkiismeretes volt a szerkesztésben. Hiszen akármit irtam volna: az én irói nevem lett volna a felelős, nem ő. De azért három hetet eltöltött abban, hogy földrajzi, történeti és földtani bizonyosságot szerezzen magának. Pedig mindössze is kis kérdésekről volt szó.
Voltaképen ő tett engem iróvá is.
Gyulai Pállal többször találkoztunk nála. Ahányszor találkoztunk: mindannyiszor évődtünk egymással. Nagyon szeretem az ő tüskés, de gazdag és nemes szellemét s óvakodó, de igazi magyarságát. Irodalmunk történetének alakjai közt társát nem ismerem.
Egyszer azt mondja egyik szavával Gyulai Pál:
– Szélbali ember jó magyar iró még nem volt. Szélbali ember igazi iró nem lehet.
Nevettem, de ellene mondtam. Legénykedésből azt feleltem:
– Tegyünk le Nagy Miklós kezére száz aranyat s irjunk beszélyt versenyből. Én leülök nyomban itt egy asztal mellé s három óra alatt megirom a magam munkáját, önnek pedig, Gyulai Pál ur, adok három heti időt; vagy ön, vagy bármelyik nem szélbali iró irja meg ez alatt a maga munkáját. Nagy Miklós legyen a döntő biró s a melyik elveszti a fogadást: annak száz aranya legyen az Irói Segélyegyleté.
A fogadás nem jött ugyan létre, de én azért nyomban asztalhoz ültem s megirtam azt a beszélyt, melynek a czime: »Mikor a Megváltó született«. A beszély Nagy Miklós lapjában jelent meg s azóta száz uj vidéki lap és naptár közölte.
Nem volt nekem akkor még komoly elszánásom arra, hogy iró legyek, csak Gyulai Pál kötődéseire akartam felelni és csak arra nézve akartam kisérletet tenni, vajjon hát csakugyan tudnék-e irni, ha épen rászánnám magam?
De ettől kezdve Nagy Miklós nem hagyott békében. Irjak, irjak: örökké sürgetett. Fölkeresett lakásomon, kávéházban, vendéglőben, a nappalnak és éjszakának minden óráján: csak irjak. Édes, szelid, szerény modora sohase tette unalmassá sürgetéseit. Lehetetlen volt neki ellentállanom. Sürgetéseinek nyomatékául erdélyi pojnik és batul almával, tordai pogácsával s egy-egy üveg nemes erdélyi borral is kedveskedett. E dolgokat azelőtt bizony én nem ismertem.
Nagy ritkán csakugyan irtam neki még regényt is. A mit irtam, gyüjteményes munkáim köteteiben vannak. S utóbb valósággal megkedveltem az irást.
Panaszkodott gyakran, neki még sohase volt pihenése, sohase volt nyaralása, sohase hagyhatta el lapját, szerkesztőségi műhelyét, egy napra se.
– Jól van, Miklós, segitünk a bajon. Te elhurczolsz engem Tordára, Kolozsvárra, megmutatod a tordai hasadékot s megtanitasz, miként kell késziteni a kolozsvári káposztát és tordai pogácsát s hol terem a pojnik és batul? Igy is lesz pihenőd. Azután én elviszlek téged túl a Dunára s megmutatom a Balatont. Elviszszük Gyulai Pált, Salamon Ferenczet, Szász Károlyt, Szilágyi Sándort is, erdélyi barátainkat, lássanak világot valahára ők is. Igy is lesz pihenőd.
Erdélyi utunk és pihenőnk sohase jött létre, de a Balaton körül csakugyan utaztunk, ugy, a hogy megállapodtunk. Szász Károly elmaradt, helyette Szentirmay József lett a társunk.
Épen most van harminczkét éve a balatoni útnak. Harminczkét év előtt épen Badacsony ormán tartottunk szemlét szép országunk fölött azon a napon, a melyen most Nagy Miklós tőlünk örökre elbucsúzott.
Most veszem észre, Gyulai Pál urral csak ketten vagyunk már életben az utazók közül. Eljár az idő.
A balatoni utazásról irt művem első két kötetében ismertettem Gyulai Pált, Salamon Ferenczet. A harmadik kötetben irni akarok Szilágyi Sándorról és Nagy Miklósról. Ez a kötet, ha isten is ugy akarja, még ez évben megjelenik.
Egy-két hét előtt emlitettem ezt utoljára Nagy Miklósnak.
– Köszönöm; tudom, hogy szeretettel irsz rólam, de mégis arra kérlek, ne vidáman irj rólam, mint Gyulairól és Salamonról. Ők nagy emberek, elbirják, de rólam azt gondolhatná az olvasó, nem vagyok elég komoly ember.
Félig szót fogadok elhunyt nemes barátomnak. Vidáman irok róla, de búsvidáman.