A BALATON HÁTÁN.
(Baksay Sándor levele. – Bogdán-Szabó Lajos, a kinek életét gróf Károlyi Gábor megmentette, a mikor született. – Szőke Gábor esete. – Dőry János a Balaton hátán. – Mire lenne jó? – Veres Sándor bujdosó és a várnai basa tanácskozása.)
Baksay Sándortól kaptam nyolcz vagy kilencz éve levelet. Nem egy okom van rá, hogy közöljem.
Egyik okom, hogy fölfedezi azt a katonát, kit gróf Károlyi Gábor barátom, az ő születésének véletlen alkalmából az akasztófától megmentett. A megmentés történetét elmeséltem Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimü könyvemben.
Másik okom, hogy a levélben az elfeledésre szánt kornak egy kis részéről, a kálvinista magyar életről remek rajzot ad.
Okom az is, hogy pár alakot állit elénk. Meztelent, de eredetit és magyart, melyet franczia irodalomból élő ifjabb iróink tanulságosan szemlélhetnének.
Okom az is, hogy pár krónikás adomát nekem is eszembe juttat. S ha már eszembe jutottak: el is mondom őket.
Legfőbb okom pedig a közlésre, hogy azt a levelet Baksay Sándor irta. A tiszta nyelvü nagy magyar iró, a kivel versenyre szállni, a kit követni és megközeliteni az én nagyravágyásom is. De nem a röstségben. Mert kivánatos dolog az, hogy ebben ne legyünk egymásnak példaképei.
Baksay Sándor levele igy szól:
Kedves Barátom!
Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni. Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott, a hol a többi sok elfér, elfér ez a kevés.
Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának. Kalandos hajlamu, de nem inkorrekt ember. Már deákkorában megtette, hogy az utonállás és utonállók impresszióit ex concretis ismerni vágyván, két babkáros krányitznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a két károsult, visszaparancsolta őket, felszedette portékájukat s minden vám nélkül elbocsájtotta. – Katonának állva, több izben megszökött Olaszországból, mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt érte utól végezete, egy izben Pápán. – Vesszőfutások, végre kötél. A megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem. Magas, barna sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami alsóbbrendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.
* * *
Folytatom az anekdotázást.
Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?
Volt nekem két kedves öreg barátom: Bernáth István felső-baranyai pap, ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá testálván, ezelőtt két évvel halt meg. És Szőke Gábor, ki 1848 előtt valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a maga kedvenczét Nyékre rendeltette papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra és elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.
Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette, hogy Nyéknek ő sem most, sem soha papja nem lészen, (hiába kérlelték) ölbe szedte a könyveit, leszaladt az orgoványi pátrimoniumába, 40 esztendeig ott szántott, vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában is lehetett volna bátran minden tanszéken – a magyar irodalmin is – professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a minőt sohasem hallottam. – Tehát ez a két ur – mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor- és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük hallottam.
Van aztán a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.
Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban, erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman késő vénségig, még a finom humor adományával is birtak.
Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták, talán mint végzett diákok vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében. Felvetették a kérdést: Hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották, hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnak (akkor jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire), gróf Károlyinak, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni, hogy mire használhatja, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg…
Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez a két szeretetre méltó ember, – jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. ápril 10, hű barátod: Baksay Sándor.
Ime Baksay levele. Megismerünk belőle röviden olyan két derék magyar embert, a ki elvégez tizenkét iskolát, végigjárja a gimnáziumot és akadémiát, se nem henye, se nem tehetségtelen s egy időben még se tudja, hogy mire való.
Eszembe jut Dőry János szava.
1872-ben Balaton-Füreden tartottuk Lajos napját, Kossuth nevenapját. Együtt tartottuk Dőry Lajoséval, ki meghivta vacsorára az egész fürdő közönségét.
Nagy korhelykedés volt. Éjfél után már kalapja, bajusza mindenkinek félreállott. Két gőzöse volt a Balatonnak. Egy nagyobb, a Kisfaludy s egy kisebb propeller. Éjfél után az egész vendégsereg fölkerekedett, meglepte a két hajót s a holdvilágos szép tavon elkezdett hajókázni.
Darabig csak jól ment. Folyt a pezsgő, huzta a czigány, teljes gőzerővel hasitotta a két hajó a vizet. Hajnal felé azonban részeg lett már mindenki. Uraság, pinczér, vendég, czigány, hajóskapitány, matrózok, kormányos egyaránt. Akkor eszébe jutott valakinek tengeri csatát játszani: vajjon a két hajó hogy tudná egymást felöklelni.
Már a hajnalcsillag is fölkelt, mikor a bolond ötlet fölmerült. Ott jártunk valahol a tihanyi kettős torony vizmagaslatán. Láttam, hogy a legénykedésnek szomoru vége lehet. Egy barátommal, kit többször emlitek, Mórocza Kálmánnal együtt a Kisfaludy-gőzös kormányosát félrelöktük, kezünkbe vettük a kereket s egész erővel menekültünk a kikötő felé. Mellettünk ült és búsult egy törzsökön Dőry János képviselő. Kezére támasztott fejjel mélázott s egy szót se szólt.
Mikor szerencsésen kimenekültünk, azt kérdem tőle:
Tudni kell, hogy Dőry Jankó volt a parlamenti tréfás neve.
– Nem búsultam én, csak azon tünődtem, hogy a mióta birtokom elúszott, mire lennék még én jó ezen a világon?
– Kitaláltad?
– Ki. Nem való vagyok már semmire másra a világon, csak épen képviselőnek való!
1874-ik év végén hoztuk meg az összeférhetetlenségi törvényt. Kimondtuk, hogy nem lehet képviselő a biró. Ezt már régen kimondtuk. Nem lehet képviselő az, a ki választott vagy miniszteri tisztviselő. Nem lehet képviselő, a ki bérlője az államnak vagy vállalkozik az állam részére. Kimondtunk sok bölcs dolgot.
Azután inditványozták, ne lehessen képviselő az ügyvéd, se az egyetemi és gimnáziumi tanár; ne lehessen képviselő se pap, se barát, se katona, se a községi hivatalnok.
Kerkapoly Károly volt pénzügyminiszter a tulzás kézzelfoghatóvá tételére azt inditványozta pajkosságból a pártértekezleten:
– Ne teketóriázzunk, mondjuk ki egyenesen, ne lehessen képviselő olyan ember, a ki tisztességes munkával meg tud élni a nélkül is!
… Veress Sándor hires honvédbujdosó és legjobb utazási irónk bujdosása kezdetén hamarosan Várnára jutott s mire oda jutott is, már pénztelen, kenyértelen és ruhátlan volt. Elment egy török basához munkát, kenyeret és tanácsot keresni.
Kérdezi a basa:
– Jártál-e iskolába?
– Kitanultam a debreczeni kollégiumot tizenkét esztendeig.
– Akkor hát megélhetsz könnyü szerrel. Aztán mit tanultál?
– Tanultam theológiát, filozófiát, fizikát, hisztóriát, latin nyelvet, görög nyelvet, zsidó nyelvet.
– Akkor hát nem élhetsz meg, fiam, mert ez mind szamárság. Hát szabó-mesterséget nem tanultál?
– Azt nem tanitották.
– Hát csizmadia, ács, kőmives, kovács, takácsmesterséget nem tanultál?
– Mindezt nem tanitják a kollégiumban.
– De bolond kollégiumtok van nektek ott Magyarországon.
Ostoba török basája! Igy beszélt a mi kollégiumainkról. Még azt is hozzátette:
– Nem való vagy te fiam semmire, ha egyebet nem tudsz. Hanem hát eredj el a kádihoz, kérdezd meg tőle, miféle mesterember van itt Várnán legkevesebb.
A bujdosó honvéd szót fogadott. A kádi azt mondta: szabó van legkevesebb.
Veress Sándor tehát beállott szabólegénynek. S a mit egy hónapig tanult, annak több hasznát vette a Fekete-tenger partján, mint a mit Debreczenben tizenkét esztendeig tanult.
Az én kedves barátomnak, Baksay Sándornak két jó, derék magyar embere nem tudhatta 1845-ben, hogy ő mire lenne jó. Ők nem beszélhettek akkor még azzal az ostoba várnai basával. Salamon Ferencz, mikor ezt elmondtam előtte, igy felelt:
– Magam is igy voltam 1849 végén és 1850-ben. A sors szerzett nekem életpályát, nem én magam.