A VÉN KOLDUS TITKAI.
(A keszthelyi vén koldus. – Eredete, nevelődése. – Szerelmes Csúzy Máriába. – A leány hűtlen lesz, nagy urhoz megy feleségül. – Kalandos hirek róla. – A rezneki kastélyba megy lakni. – Régi imádója orvul meggyilkolja.)
A fürdőszolga, az öreg Körmendy beszélte el nekem ezt a történetet Keszthelyen 1854-ben.
Valami husz esztendővel ezelőtt, 1834 körül, egy vén koldus vetődött Keszthelyre. A Balatonra vezető utczának sarkán volt egy egyszerü, szegletes, kis ablaku, festett kapuju, de tiszta kisvárosi ház. Falusi háznak is beillett volna. A ház sarkánál kerékvető kő volt elültetve. A vén koldus e kőre letelepedett; minden nap délután, de ünnepnapokon délelőtt is e kövön üldögélt.
E ház még megvolt akkor, magam is láttam a házat is, a koldust is. Azóta negyvenhat év mult el. Tavaly ott jártam, kerestem a házat, nem ismertem rá. De már az utczára is alig ismertem. A város is változik, az ember is feled s bizony ma a keszthelyi fürdő egészen más, mint 1854-ben volt.
Nagyon öreg ember volt a koldus. Néhány szál ősz haj lengett a homlokán. Két szeme beesett, az arcza redők sürü fátyolával volt befödve. Csontos, reszkető kezével a botot is alig tudta már fogni. A ház előtt, a hol üldögélt, melegebben sütött a nap és enyhébben fujt a szél, mint másutt. Talán azért választotta ezt a helyet. De akkor is ott ült, a mikor a déli nap heve forralta a levegőt. Még a nyári nap sem forralta az ő kihült vérét.
Senki sem ismerte a vén koldus korát. Még a nevét sem. Keszthelyre, ugy látszik, csak akkor került, mikor már a koldulás volt a foglalkozása, kenyérkeresete. Hol élt, hogyan élt annakelőtte, micsoda multja volt, hol töltötte fiatalságát, van-e, volt-e rokonsága: senki sem tudta. Magábazárkózott ember volt, senkivel se beszélt, hozzá se szólt senki. Koldulni se szóval koldult. Ha valaki jószántából adott neki, elfogadta; ha nem kapott semmit, azzal is beérte.
Az öreg Körmendy sokszor észrevette, hogy a vén koldus botjára támaszkodva odabotorkált a fürdő hidjára, megállt a hidon, neki támaszkodott a korlátfának s szemeit órákon át a viz egyetlen pontjára szegezte. S gyakran e szavakat mormogta:
– Itt fürdött!
Egyszer megkérdezte tőle:
– Ki fürdött ott, öreg?
A vén koldus ránézett a fürdőszolgára. Ez is öreg legény volt már, ennek is ősz volt már a haja. Bizalma egy pillanatra felébredt s felelt neki.
De többet ezután nem is szólt. Fogta botját s tovább vánszorgott. Ment az utcza sarkára, a kerékvető sarokkőre, kolduló helyére.
Csúzy Mária.
Ez a név ismeretlen volt azon a vidéken. Zalavármegyében éltek ugyan Csúzyak, de ezek előkelők, gazdagok voltak, uradalmak és milliók fölött rendelkeztek. Mária nevü nő ezek között alig volt; – de ha lett volna is, mi köze lett volna ahhoz a vén koldusnak?
És mégis volt köze hozzá.
Régi történet ez, nagyon régi. Csakugyan volt valamikor ilyen nevü asszony, csodálatos szép teremtés. Csúzy Máriát Bécsben is ismerték és herczegek udvaroltak neki. De már hosszu emberélet mult el azóta, hogy megölték rejtélyes módon. Kevés ember van már a világon, a ki őt ismerhette. Ez csak nem lehetett az, a kiről az öreg koldus emlékezett.
Pedig az volt az.
A vén koldus és a sugárzó szépség valaha ismerték egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba. Ez a szerelem határozott életük fölött, haláluk fölött.
De kezdjük a dolgot az elején.
Az öreg koldus apja még a mult század végén gazdatisztje volt gróf Festetich Györgynek, a Georgikon hires alapitójának. Megyeri vagy Megyesi volt a neve, a fürdőszolga nem tudta, melyik név az igazi.
Fiának jó nevelést adott. Maga a földesur, hires emberbarát és műveltségterjesztő, a ki atyai szemekkel nézte a környezetében felbukkanó tehetségeket, nagylelküen gondoskodott az eleven eszü fiu neveléséről.
Az ifju elvégezte a jogot és körülbelül husz esztendős lehetett vagy talán idősebb is valamivel, mikor megismerkedett egy kedves, szép, fiatal leánynyal, a ki szüleivel jött Keszthelyre fürdőzni. Ott laktak abban a sarokházban, a mely előtt később a vén koldus tanyát ütött.
Ez a leány volt Csúzy Mária. Hová valók voltak a szülei, rokonságban állottak-e a zalamegyei gazdag Csúzyakkal: nem tudom.
A leánynak is tetszett az ifju. A kis házikó lugasában sok édes órát töltöttek együtt. Ha fürödni ment a leány, közel-távol mindig nyomában volt az ifju. Boldog volt, ha csak láthatta is a gyönyörü gyermeket. Mennyire irigykedett a vizre, a mely körülölelgette tagjait és a fűre, a mely fölött kicsi lábai oly könnyedén sikamlottak el.
Az ifju és a hajadon – a mint az már meg szokott történni – örök hűséget esküdtek egymásnak. És a férfi vagy a leány – a mint az már szintén meg szokott történni – elfeledte a hűségesküt.
Az ifju még nem házasodhatott, a leány azonban már eladó volt. Két nyáron át tartott a boldogság, két télen át levelezgetett a boldog szerelmes pár, azután nem kapott többé az ifju a leánytól egy sort sem.
A leány férjhez ment.
Jó házasságot kötött. A ki elvette, nem volt már fiatal ember, de jómódu, tekintélyes és egészséges. Talán nem szivesen ment hozzá, talán sirt és könyörgött a szüleinek, hogy ne kényszeritsék: talán csak leányálom, gyermekszeszély volt az egész szerelmi történet. Ki tudná azt most már megmondani? Elég az hozzá, hogy férjhez ment és ezzel tönkretette rajongó kedvesének egész életét. És az élet, a melyiket nyomorba, siralomba és szégyenbe döntött, nagyon hosszu élet volt. Mikor én az öreg koldust láttam, közelebb lehetett a kilenczvenhez, mint a nyolczvanhoz.
Az ifju el akarta ölni magát is, Máriát is. Ehhez hozzá nem férhetett, maga ellen nem sikerült a kisérlet. Azután pedig kiolthatatlanná lett boszuvágya. Szenvedései a legrettentőbb boszu tervét érlelték meg benne.
Közben multak az évek, az ifju boszuvágya nem csillapodott, de nem találkozhatott Máriával.
Férje, Lázár, udvari tanácsos, méltóságos ur és az udvari kanczellária referendáriusa volt, a ki Bécsbe vitte a fiatal asszonyt és uri pompával vette körül. A fővárosi élet zajában, nagyuri mód ölén, előkelő tisztelők körében hamar és könnyen elfelejtette a szegény juristagyereket az urnő.
Nagyon szép volt és meghóditotta volna magát Napoleont is. Effélét beszéltek is róla. Legnagyobb hóditása az volt, mikor Batthyány Lajos herczeget is besorozta tisztelői közé. A herczeg magas műveltségü és kiváló izlésü uriember volt. És állandó látogatója lett a szép asszonynak. Az asszony boldognak érezte magát, a világ mindenfélét sugdosott. Szövődött-e közöttük bensőbb szerelmi viszony, kényes dolog volna firtatni. Annyi bizonyos, hogy a többi tisztelők egymásután maradoztak el és helyet csináltak a herczegnek. Az is bizonyos, hogy a herczeg bizalmas baráti társaságában kereste föl az asszony termeit. Többek közt lord Bowring, nemzetünk és irodalmunk ismerője és becsülője is meglátogatta néhányszor a herczeg társaságában Lázárék házát.
Lázár referendárius a mult korábbi század végének valamelyik esztendejében halt meg. Vagyonát zilált viszonyok közt hagyta hátra. A pazar háztartás és az asszonyi fényüzés tönkretették. Halála után minden vagyona birói zár alá vétetett, a mi abban az időben körülbelül annyit jelentett, mint manapság a csőd. Ugy látszik, a herczeg talált rá módot, hogy a fiatal özvegy ezentul se nélkülözze megszokott kényelmét.
Néhány évvel később azonban meghalt a herczeg és 1806-ban nagyon is érezte az özvegy az elhagyatottságot, a melyben barátja halála után maradt.
Helyzete azért nem volt kétségbeejtő. A fiatal Fülöp herczeg, a ki akkor 25 esztendős volt, ugy vélte, hogy édes apja emléke iránt tartozást ró le, ha bizalmas barátnőjét nem hagyja nyomorban. Tisztességes évi járadékot rendelt neki s csak arra kérte, hogy hagyja el Bécset, a melyet akkoriban különben is folytonosan nyugtalanitottak a napoleoni háboruk.
Az asszony ezt elfogadta. A zalamegyei Reznekre vonult vissza. Ez a falucska Alsó-Lendva környékén fekszik és abban az időben Bernáth udvari ügyvivő tulajdona volt. Ezt a birtokot vette bérbe az özvegy, csinos gazdaságot folytatott s oda bécsi cselédségének egy részét is magával vitte.
Hát az elfelejtett, megcsalatott, elárult fiatal emberrel mi történt?
Az ifju akkor már idősebb férfivá lett és sem szülei, sem rokonai, sem jó barátai nem törődtek már vele semmit. Régi szeretőjét nem tudta elfelejteni soha. Átok és siralom volt az élete. Hol az ivásnak adta magát, hol a csavargásnak. Ma itt volt, holnap ott, többnyire olyan helyeken, a hol senki sem ismerte. Élete elveszett, tanulmányait félbenhagyta, hivatásáról lemondott, szülei kitagadták. Csak a boszuvágy tartotta benne az életet.
Nyomára jött, hol lakik régi, hűtlen kedvese. Odament Reznekre s koldusruhában kikémlelte az urnő lakását s házi viszonyait.
Egy viharos novemberi estén, mikor már a cselédség is nyugovóra tért, Lázárné még fönt virrasztott a szobájában és pasziánsz-játékkal ölte az időt. A kártyák az asztalon kirakva feküdtek előtte, azokból olvasgatta a mult és jövendő idők titkait. Egyszerre kopogtatás hallatszik szobájának az udvarra néző ablakán. Az ablak erős táblával volt elzárva.
Az asszony épen levelet várt valahonnan, azt hitte, a levélhordó koczogtat. Kitárta az ablaktáblát és a fél ablakszárnyat is. A rámeredő két szem minden idegét megrázta.
Ráismert első imádójára.
– Én vagyok, – mondotta a kelletlen vendég. – Én vagyok. Pokollá tetted az életemet. Régóta kereslek. Visszahoztam hűségesküdet. De hogy soha többé meg ne szegjed: meghalsz!
Karabélyt rántott elő és az ablakon keresztül mellbe lőtte az asszonyt. A golyó a szivig hatott. Az asszony meghalt egy sóhajtás, egy rándulás nélkül. A vihar szárnyára vette a hűtlen nő lelkét s a gyilkos átkait. De az eldurrant lövés hangját is magával vitte. A cselédség, szomszédság semmit se vett észre és mikor reggelre kelve a szobába léptek, ott feküdt a pasziánsz szépen az asztalon, az asszony pedig szépen a szőnyegen. Nem mozdult egyik sem.
A gyilkost senki se látta többé. Nem sikerült nyomára jönni. Éveken keresztül tartott a megyei vizsgálat, éveken keresztül nyomoztak utána. Hiába!
Egyszer hire kelt, hogy 1848-ban Varasdon valami haldokló a Lázárné gyilkosának vallotta magát gyónás közben. Ez is vakhir volt.
Mindenféle gyanusitás kerekedett. Még a fiatal herczeget sem kimélte meg az éretlen szóbeszéd.
Sok, sok időre, talán ötven esztendővel később jelent meg Keszthelyen a vén koldus. Akkor már rég elfelejtették a gyilkosságot, a fiatal juristára meg épen senki sem emlékezett már.
A vén koldus kibékült istenével. Nem kinozta tovább már szivét sem a szerelem, sem a boszu. Hiszen régen porrá vált már a hütlen asszony. De azt a házat, a hol Máriát megismerte, azt a helyet, a hol fürödni szokott, nem tudta elfelejteni soha. Pedig már agg volt, koldus volt s a sir szélére jutott.
Az lett büntetése, hogy nem tudott feledni.
* * *
Ez az egyik változata annak a ködös, hagyományos regének, melynek másik változatát az »A Nazarénusok« czimü müvemben »A tüzes barát« szakasz folyamán beszéltem el, minthogy a későbbi kor regélői a tüzes barát személyével is összekötötték.