FELSŐ-EÖRS LIGETEIBEN.
(Szegedy János felső-eörsi prépost. – Nem akarja Szegedy Róza házasságát Kisfaludy Sándorral. – Az árva lányt elviszi magához Felső-Eörsre. – A lány merengései. – A Mike-palota omladékain.)
A Mike-palota se az már, a mi negyvenkét év előtt volt. Akkor jártam meg, akkor néztem meg először. Akkor még sok faldarab megvolt belőle. Téglái, kövei, faragványai ott hevertek szanaszét a falromok közt. Gyikok, kigyók sütkéreztek a köveken. Apró, szelid, tüzes szemük ott villogott. De a cserjék már megkezdték hóditásukat. Bangita, szömörcze, fagyal, kökény, apró kőris és cserfattyak már helyet foglaltak. A mohát, fülfűt, a mindenféle kövi rózsát árnyékkal kezdték boritani. Vadrózsa gyümölcse, kecskerágó virága már kezdte mutogatni aranyos és biboros ragyogását.
Ma már nem ugy van. Kincskeresők összedöntögették a falromokat, felturták az épület alapjait, gödröket és buczkákat ástak-hánytak a vár régi udvarán s a természet is elboritotta erdőfátyolával az egész Mike-palotát. A cserfattyak szálassá nőttek, az uj nemzedék nem is tudja már, mi volt valamikor itten. Csak a hegy homlokának kis helye maradt kopaszon. Feszületet állitott oda a buzgóság. Mintha temető lett volna itt valamikor. De rég eltüntek innen már a holtak szellemei. Azt a várat még az Árpád-királyok látták épnek, tündöklőnek. Az a feszület is elkorhadt már. Körülötte pázsitfű, erdei virág, szöcskék serege.
De mi volt hát az a Mike-palota? Hol feküdt az a vár s miről volt nevezetes?
Azzal bizony mi nem törődünk, mikor épült, kik lakták, kik voltak uraságai és szép asszonyai, s hova lettek s hol porladoznak félezer év óta? Én ott csak Szegedy Róza nyomait kerestem.
Imádóját elvesztette a szűz. A délczeg testőr elment a csaták mezejére. Hirt se hozott róla a nyugati szellő. Él-e, hal-e: azt se tudta senki. Ah, az a gógánfai szerelmi viszály! A hajadon sziv isteni haragja s a költő vad szenvedélye! Hány emlék, hány könyv, hány imádság, mennyi bánat utána!
Kisfaludy Sándor eltünt. Hát Szegedy Róza hova lett?
A mi boldog emlékü Nagy Ivánunk, a mikor az ország nemeseinek családi leszármazásait megirta, megemlékezett Szegedy Lászlóról is, a ki ezelőtt közel kétszáz évvel született. S megemliti, hogy ennek legifjabb fiát Jánosnak nevezték. De történetéről csak annyit tudott, hogy pap volt.
Pap. Se több, se kevesebb, mint pap. Hol volt, mennyire emelkedett, mikor élt, mikor halt meg: mindezt nem tudja. Pedig ennek a papnak Szegedy Róza életében nagy szerepe, a költő sorsára nagy befolyása volt. Talán Kisfaludy, a délczeg testőr, e pap nélkül sohase lett volna költővé.
Ez a pap unokatestvére volt Szegedy Ignácznak, Róza édesapjának. Róza a család szemefénye, a pap a család tekintélye és bölcsesége. A pap sehogyse akarta, hogy a költő Róza vőlegénye legyen. Minden bölcseségével tiltotta a fiatalok barátságát.
A mikor Róza még kis leány volt, futkározó gyerek volt: akkor lett Szegedy János felső-eörsi préposttá. Árpád-kori prépostság a felső-eörsi. A prépost a Batthyány herczegek udvari gyóntatója. A herczegek adományozzák a gazdag jutalmat. A Szegedy-nemzetség akkor is hatalmas volt már, ebből a nemzetségből akartak prépostot.
A prépost jó pap s bőkezü derék magyar nemes ur volt. Gyönyörü, tágas, kényelmes urilakot épitett Felső-Eörsön, mely ma is prépostlakás. Itt lakott s itt is halt meg s bár a Szegedyek ősi tanyáitól kissé messze esett, de azért az atyafilátogatást szorgalmasan gyakorolta s Róza növekedésére gondosan ügyelt. A leány ragyogó szépségétől s nemes lelki bájaitól a család emelkedését várta. Ezért nem akarta, hogy Kisfaludy Sándor legyen a férje.
Ember tervez, isten végez. Megtörtént a gógánfai szerencsétlenség, s a mikor ennek hirére a prépost Rózához sietett, a ragyogó szűz helyett szivetört leánykát talált, kinek arczán hervadozóban voltak a rózsák, égszinkék szemeiből könyü harmatozott, kebléből sóhajok törtek elő. De nem panaszkodott. Keserü szó nem hagyta el ajkát. Annál nagyobb volt szenvedése. Akkor látott, akkor tudott meg a jó pap mindent. A két szerető sziv elszakadt egymástól, de a leány szive halálos beteg lett tőle. A jó pap óhajtása ugyan teljesült, a fiatalok nem lettek egymásé, de azért az ő Rózája, az ő angyal huga mégse lett másé. Szivét nem adta oda lépcsőül a család emelkedésére.
Leányszerelem elmulik, beteg sziv meggyógyul, idő és távollét mindent megorvosol. Igy gondolkodott a bölcs pap.
Oh, bölcs pap, igazad van. Ha imádkozol, ha szent igét hirdetsz, ha elsorvadt lelkeket ápolgatsz: igazad van. De Szegedy Rózánál nincs igazad. Az ő szive, az ő szerelme a nemzet nagy költőjének van fölszentelve, istenek vigyáznak arra.
Árva lett a szűz, apja, anyja elhalt. Akkor azt mondta a bölcs pap Szegedy Rózának:
– Édes, jó leányom, én aranyos szentem, jőjj el hozzám, keress vigasztalást az én hajlékomban. Istennek szentegyháza mellett, Felső-Eörs ligeteiben, a tündöklő Balaton partján megtalálod szivednek nyugalmát.
Igy került Szegedy Róza Felső-Eörsre.
A győri zárda, bécsi utazásai, Antónia öcscsének családi boldogsága, magasrangu ifjak forró udvarlása mind nem tudták szivének nyugalmát visszaadni. Csak Felső-Eörs ligeteiben volt pihenése.
Ablaka az ősrégi gyönyörü templom ajtajára nézett. Keskeny utcza választotta el tőle. Az egyházba menőket innen szokta nézni. Kivált a lakodalmas népet, az esküvő párokat, a deli vőlegényt, a koszorús, fátyolos menyasszonyt, a vidám közönséget. Imát rebegett a a házasulók boldogságáért. Hol az ő boldogsága? Hova tünt el? Eltünt-e örökre vagy még visszatér valaha?
Bátyjának udvara gyümölcsösre dőlt, a gyümölcsös mélységes völgyre. Ez a Malomvölgy. Ma is olyan, mint Szegedy Róza idejében. Lent a mélyben malom. Örökös zúgása, mintha az ő lelkének örökös háborgása volna. Mégis jól esett neki az őrlők dala. Fent a gyümölcsös peremén kopasz szikla. Mintha ülőhelynek alkotta volna a természet. Leült a sziklákra. Végig-végignézett a mély, sötét völgyön ott a lábai alatt. Körülötte gerlék búgtak, rigó és fülemiledal édes hangja zengett. Minden élt, örült, fénylett, ragyogott körülötte. Csak az ő lelke volt bágyadt és alkonyodó.
– Szivem oly teli van, oh, oly igen csordultig teli; s én oly magánosan, oly csupán egyedül vagyok ebben a szép világban! Senkim sincs, a kiben bizhatnám, a kivel szivemnek névtelen érzéseit közölhetném!
E szavakat irja Kisfaludyhoz innen egyik márczius 26-ikán kelt levelében.
Gyakran fölkereste inasa kiséretében a Mike-palotát. Képzelete, ábrándjai még szabadabban szállongtak ott.
Elnézett végig a szemközti hegyeken. Az erdei legelésző gulyának méla kolomphangja ütődött füleihez. Még akkor kecskenyájak legelésztek a hegy oldalán. A Mike-palota körül is. A ficzánkoló kedves gödölyék odamentek hozzá s ott ugrándoztak körülötte. A hideg szemü anyakecske mereven nézett rá, de a gödölyéit nem féltette tőle. Oly szelid volt hozzá minden s az ő lelke oly borús.
Csodálatos tünemény innen a Balaton. Ott lábai alatt a mélységben az égnek tükre. Túl, messze-messze a veszprémi és somogyi partok ködös halmai. Néha a jegenyefák sorai is odamosolyognak hozzá. Minő öröm volna odaszállni. Ha szárnya volna, mint a madárnak. És szállna messze, tovább, mindig tovább, örökre elszállna, soha vissza nem térne, el a végtelenbe, el az enyészetbe, el a délczeg testőr forró keblére!
Elpirul még a gondolatra is. De pillanatonkint oly édes az ábránd. Vétek-e az? Könnyei lassan peregnek. Az örökre eltünt boldogságnak emléke is mély fájdalom.
Elnézegette a vár omladékait. Hajdan volt ura a várnak. Ősz, öreg, de még mindig daliás termet. Mellette az urnő, nagy szépség nyomai komoly arczán. Ott a lányka is. Ragyog, nevet, játszik, boldog. Szive most még alszik, de imádók röpködnek körülötte, körülrajozzák édes szavakkal. Oh, mily boldog az a sziv, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem zavarta nyugalmát. Mily boldog volt ő is a badacsonyi szüretig, a szigligeti kirándulásig, a Rostyéknál való első találkozásig!
Hát a várur örököse hol van? Bizonyosan a csatában, királya oldalán, török-tatár ellen. Miként az ő lovagja, az ő szivének hőse, az ő boldogtalan szerelmének örökre eltünt vőlegénye. De amaz még hazajön. Erősen, büszkén, délczegen. Sebhely az arczán, de alig-alig látszik. Olvasta ő, hallotta ő. Azután hazahozza piruló menyasszonyát s boldogan töltik napjaikat, éveiket, gömbölyü arczu, vidám gyermek sereg körülöttük. Száz alakban röpködtek lelke előtt az ábrándok. Boldogság mindenütt, csak ő az, a ki elvesztette boldogságát.
Van egy komornája. Bécsi származásu, mivelt nemes leányka. Még 1792-ben került hozzá, a mikor ő már felnőtt leányka volt, tizenhét éves, de a mikor Kisfaludyt alig ismerte. Ez is kisérni szokta bolyongásai közt a ligetekben. Idősebb, mint ő, de rajongással szereti urnőjét. Olvasmányaik közösek. Ah, ez a komorna nagy szerencséje. Ért és érez. Rejtett szavakban ezzel közli szive minden titkát s ez minden szóra megtalálja az igaz és gyöngéd feleletet. Mellette maradt férjhez meneteléig. Bátyja, a prépost is nagyon megkedvelte.
Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni s ha rokonsziv is együtt érzi azt.
Elballagtak gyakran a Királykúthoz is. Másik szakadékos völgyön van a sziklából ömlő forrás, melynek Királykút a neve. Ez a völgy összeszakad a Malomvölgygyel. Partjai erdősek. Gyalogút is, kocsiút is vezet a forráshoz. A hagyomány szerint az első magyar király, Szent István e forrásnál pihent gyakran, mikor e tájon vadászgatott. Azért nevezik Királykútnak.
Pihenj meg te is, ragyogó szűz! Szünjék fájdalmad, enyhüljön bánatod. Megtér majd deli vőlegényed s keserü fájdalmaidért méltó jutalmat nyersz. Megérdemled. Igazán szerettél, s szerelmed hű volt életben, halálban.