A SÜMEGI KÉKFESTŐ.
I.
(Mi a gazdagság? – Magyar irók, magyar költők hogy vannak a gazdagsággal. – Mire oktatnak a tanitók? – Eötvös József báró és Wodiáner bankár. – Bugyli kutyánk és takarékpénztára. – Ki a gazdag, ki az ur? – Salamon Ferencz aranypénz-buvárlata.)
Sümegen vagyunk. Otthagytuk félben utazásunk elbeszélését. De megigértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük s nem nyugszunk addig, mig Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre vissza nem szállitjuk.
Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett estebédnél. Evés után tüzes bor, tüzes fekete kávé, dohányfüst és adoma járta.
Rájött a szó a gazdag kékfestőre s a kékfestőről a gazdagságra.
Mi a gazdagság?
Nagyon érdekes erről olyan emberek vélekedése, a kik maguk körül nem ismerik a gazdagságot.
Két magyar történetiró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és kritikus: Gyulai Pál ur. Egy magyar szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes honvéd: Szentirmay. Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyuri kényelem, de se ő nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.
Csókolni való kedves ostoba népség a magyar iró, magyar költő, magyar tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami. Sohase táplál vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élczei sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyüjtésre. Legföljebb gunyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot.
Mit tanitanak az iskolákban? Miként nevelik a gyereket?
Minden tanitó szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna: nem lenne tanitó, tanár és tudós, hanem keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet.
Az a szegény tanitó és tanár miért dicsőitené a gazdagságot? Miért lelkesülne ő maga s miért lelkesitené a gyereket a gazdagságért? A legjobb tanitó csak a takarékosságra buzdit, a legtöbb tanár és tudós csak hiábavalóságnak, csak elmulandó jónak hirdeti a nagy vagyont.
Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak s törekedjetek a nemes dicsőségre! Leonidász, Alkibiádesz, szigetvári Zrinyi Miklós legyen a példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület erényeivel teljék meg szivetek! Imádjátok az istent, hódoljatok a királynak, megbecsüljétek a papokat és az előljárókat s teljesitsétek a törvényt.
Ezekre oktatják a fiatalokat s ezeken kivül mindenféle okos és bolond világi tudományra.
Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is én nekem ez ellen semmi kifogásom. Hanem nekem mégis ugy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a tanitóknak bölcsessége nem járna egy nyomon. Valamelyikben hibának kell lenni.
Vagy háboruban élünk vagy békében. A háboru abból áll, hogy agyonütjük az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel. Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.
Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemes ember, a ki agyonütött egy ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz és nemes ember lesz, a ki nagy vagyont gyüjt össze.
Ez az életnek bölcsessége.
De azért a tanitók még se lelkesitik az ifjakat arra, hogy vagyont gyüjtsenek.
»Ne Leonidászért rajongj, ifju ember, hanem Rothschildért!«
A melyik tanár igy szólna tanitványához, azt nyomban kilöknék az ajtón, lába se érné a földet.
S igazuk lenne azoknak, a kik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk nőttével, éveik szaporodásával ugy is csak gyüjtenek vagyont az emberek.
Csak a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem gyüjt. Mig fiatal: azért nem gyüjt, mert fiatalságához efféle szürke erény épen nem illik. Mikor öreggé lesz: azért nem gyüjt, mert öreg korában csak nem adhatja fejét ilyen bolondságra. Igy vélekedik valamennyi. Arany János nagy vagyont gyüjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében. Csokonay, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S a kik ott harminczhárom éve Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmultak, mit hagytak maguk után? Jó hirt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó barát számára édes emlékezetet. Egyebet semmit.
Eötvös József báró is magyar iró volt s ő se gyüjtött semmit. Pedig ő még egyéb is volt, mint magyar iró. Államférfi, országkormányzó, törvényhozó, európai hirnevü ember: mind nem használt neki semmit. Minden gazdagodásnak utját állta, hogy magyar iró, magyar tudós volt.
Ha Bécsbe ment, báró Wodiáner Móricznak volt állandó vendége. Báró Wodiánernek volt vagy tizenöt-husz milliója. S nagyobbára maga szerezte.
A meggazdagodásról beszélgetett egy izben vele báró Eötvös s egész gyermekes tűzzel azt kérdezé:
– De ugyan édes Wodiáner, hogy lehet igy meggazdagodni?
A bankár elnevette magát.
– Semmi se egyszerübb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatal ember fölteszi magában, hogy meggazdagszik s aztán egész életén át más czélt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik s ezt még szerelmében se téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.
– Igaza lehet, de hol marad a becsület?
A sok milliós nagy ur rátette egyik kezét báró Eötvös vállára s egész komolysággal e szavakat mondá:
– A kinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyü szerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.
Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és államférfi csak elképpedt ezekre a szavakra. Még évek mulva is bizonyos felindulással beszélt a mivelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.
Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerü és tiszta esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: »pénz: emberség; ruha: tisztesség«.
Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a nemzetnek tekintélye s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.
A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háboruval és rablással se gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyüjteni. S a gyüjtési kedvnek bent kell lenni az emberi természetben.
De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyüjtésre való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a kérdés.
A kis gyerek nem gyüjt. A mi játékot adnak neki, azt is összetöri s otthagyja. Csak a kis lány őrzi hiven a babáját. Nem sokallja, ha ebből több van is neki. De ez nem tőkegyüjtési szenvedély, hanem valami más.
A kamasz és az ifju se gyüjt. Vigan éli világát. Azt is tékozolja, a mit apja-anyja gyüjtött. »Sohase halunk meg:« ez a jelszava. Akkora erőt érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne eltenni valamit.
A fiatal nemzetek se gyüjtenek. Ott a norman, ott a magyar, ott a török. Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hóditanak, fénylenek. Minden kaput feltörnek maguk előtt s egyet se zárnak be maguk után. Mintha egykor az lett volna bölcsességük: a ki majd hátul jön, tegye be az ajtót.
De ki gyüjt hát?
Belekontárkodjunk-e Darwin tudásába?
Volt kis gyermekkoromban egy kuvasz kutyánk. A neve volt: Bugyli. Furcsa név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla; valósággal Bugyli volt a neve. Szennyes barna bozontos szőrü eb, közepes nagyságu, külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is, szép is. De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el.
Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami nagy kedve, engem ugyan el-elkisért még kertbe, mezőre, szántóföldekre, de ezenkivül csak pihenni szeretett.
Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg. Elveszi szép illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg, hanem kibaktat vele az utczára, átmegy az utczán, beviszi a szilvás kertbe, mely rézsut szemközt volt lakásunkkal s ott a gunyhó felé tart.
Utána megyek.
A gunyhó mögött semfüsemfa kerités, a kerités mellett ölnyi magas laboda, bürök, vadüröm, sóslórom, valóságos bozót. Odamegy a Bugyli, leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a lyukba s aztán földdel betemeti. A mint e munkát elvégezte: eljön onnan nyugodt szivvel, valami kétszer visszanéz a bozótra s azután megy vissza az udvarba.
Nem értettem a dolgot.
Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint odakerült, de más helyre, egy vadkender tövébe. S igy történt napokon át.
Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, étel maradékot, de reggelijét rendesen elásta. Mit akart ő ezzel?
Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hivtam a Bugylit, szivesen jött, odafeküdt mellém, de ugy, hogy feje kivül maradt a gunyhón.
Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kisérte s ha valamelyik földalatti karéj kenyeréhez közelitett, nyomban morogni kezdett. S morgott mindaddig, mig a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. Jöttek oda legelészni és bogarászni pulykák, kácsák és ludak is. Ezeket is szemmel kisérte, de ezekre, ha kenyereihez közelitettek is, akkor se morgott. De mikor jött a kakas és a kotlós tyuk: azokra megint kegyetlenül morgott. Valamint a malaczokra is.
Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas, malacz, kotlós tyuk ki tudja turni és kaparni a föld alól, azokat tehát jól összeszidja, ha oda közelitenek; pulyka, lúd, kácsa nem turja, nem kaparja ki: azokat tehát szó nélkül türi.
De hát miért félti kenyereit?
Másnap reggel nem adtam neki szokott karéját s délben se kapta meg a csontot és ételmaradékot.
Sebaj! Van ő neki gyüjtött tőkéje, van ő neki takarékpénztára. Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta tegnapi karéj kenyerét s megette jóizüen. Kivett takarékpénztári betétéből akkora összeget, a mekkora egy napra elég volt.
Jól van Bugyli, okos vagy, bölcs vagy. Kishitü vagy ugyan, mert fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered s ezért a kishitüségért ugyancsak megérdemlenéd a pirongató szót, de azért mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék felfogására valló jóindulatod buzgóságát is. Fáy András épen ekkor hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapitásának üdvös eszméjét s te, jó öreg kuvasz, öregséged daczára is nyomban felkaroltad azt az eszmét. A mit pedig nagyhirü emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek.
Azonban van néhány kérdésem, Bugyli.
Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban? A mikor még gyomrod jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt s szeretőt is tartottál magadnak? Akkor lám mindent megettél, a mit csak kaptál.
Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól, kotlós tyuktól a te tőkédet, holott te már ugy se tudod azt felhasználni?
Ha pedig be találod hunyni szemeidet: kire hagyod tőkéidet? Eszedbe jut-e a jótékonyság? Nem ugy cselekszel-e, mint a mai magyar főurak, a kik mérhetlen millióikból nemzeti közczélra se nem adnak, se nem hagynak semmit? Nem tanácslom, hogy az ő példájukat kövesd. Mert azok azért csak magyar főurak maradnak, te pedig, Bugyli, csak rongyos kuvasz maradsz!
De az is igaz, hogy igy is, ugy is csak kuvasz maradsz.
Hanem azért, a mit cselekedtél, mégis olyan példa, mely a homályban világot gyujt előttünk.
A hetyke erő nem gyüjt, mert eszébe se jut, hogy ő nem kifogyhatatlan.
A magabiró fiatalság nem gyüjt, mert szentül hiszi, hogy neki a tél is rózsát terem.
Csak a hanyatló kornak jut eszébe komolyan meggondolni: miből élünk holnap. A mikor már napról-napra kevesebb lesz előttünk a holnap.
Csak a gyöngének jutott először eszébe a gazdagodás S ma is és örökké tökéletlen, gyönge ember az, ki nem gondol egyébre, mint a meggazdagodásra.
Igaza volt Wodiáner bárónak. A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is csak erre törekszik.
Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is bölcsnek hirébe hozza s a gazembernek is becsületet szerez.
Nagy ámitó a nagy vagyon.
Azt mondja a köznép: »ez az ember boldogul«. Olyanról mondja, a kinek vagyona szaporodik. »Ez az ember nem boldogul.« Olyanról mondja, a kinek vagyona fogy.
Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen a vagyon sok örömöt nyujthat s az öröm mégis csak egy része a boldogságnak. Csakhogy a gazdagság még se boldogság s a kinek semmi egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, a ki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz s azt jó szivvel megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus a mellett a milliomos mellett, a ki rongyos gyermeket lát az utczán dideregni s nincs szive egy darab gunyát vetni rá!
De ki hát a gazdag?
A kinek egy fillérrel mindig több van, mint a mennyi szükséges: az a gazdag. A kinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint a mennyi szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között! De sok inség gyötri az urakat!
Mert gazdag és ur: ez se mindegy.
Deák Andrisnak hivták azt a kis pufók, piros, erős paraszt kölyket, a kivel együtt kerültem föl az elemi iskolába. Apja is, öreg apja is Deák András volt. Osztatlan családi birtokunkat birták haszonbérben. Gulya, ménes, birkanyáj sétálgatott ki az udvarukból.
Azt mondja egyszer nekem nagy bizakodással a kis Deák Andris:
– Az én apám gazdag, a te apád ur!
Ő is hat éves volt, én is. Ime a két hat éves kölyök a művelt világ legnagyobb és legnehezebb kérdésében már tisztán látott. Ő már különbséget tudott tenni a vagyon és a társadalmi állás között s én megértettem az ő szavát. Hejh, milyen sokra becsülném most, ha akkor megkérdeztem volna tőle, miben látja ő a különbséget a gazdag és az ur között s ha most vissza tudnék emlékezni elmélkedésére!
Igaz, hogy a kis Deák Andrisból bizakodás is beszélt. A bizakodás édes testvére a hiuságnak. A hiuság szülte a nagy és dicső tettek legnagyobb részét, melyek az emberiség történetében följegyezvék. Igaz, hogy a nagy bűnök nagy részét is a hiuság szüli. S ha a gyöngeség érzete volt a gazdagodás első ösztöne: második és sokkal hatalmasabb ösztöne ma már a hiuság.
Nincs hiusággal teljesebb lélek, mint a költő, iró és tudós lelke. Ez a lélek, ha semmi jele nem mutatkozik is nála a hiuságnak, tele van ezzel. Salamon Ferencz egy egész esztendőt szánt életéből annak a nagy rejtélynek a megoldására, hány szemernyit nyomott Nagy Lajos magyar királynak egy aranya, melyet a budai pénzverőben veretett?
Bolondság volt ez?
Sehogyse az volt. Sőt a legfenségesebb buzgóság, a legtisztább hazaszeretet volt. Erény, kötelességnek nemes teljesitése, valódi hősiesség. Mégis csak hiuság, de nem a maga, hanem nemzete dicsőségét ragyogta szét a világba.
Egykor a magyar aranypénz volt az európai aranypénzek értékmérője. Még Lipcsében, még Hamburgban, még a nagy, széles, büszke Németországban is, még a tengerek partján is a budai arany volt az első tekintély. Ehhez mérték a többit.
Akkor is a pénz segitette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniok kell, mit ért akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak ugy tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany s mennyi volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?
Ezzel vesződött Salamon Ferencz álló egy esztendeig. Egy történeti és egy társadalmi igazságot akart földeriteni s magyar nemzetének becsületét magasabbra emelni. El is érte czélját.
Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne el lelke: sohase irná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomoru történetét, sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért a csatatérre és sohase ölné Salamon Ferencz életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit nyomott Nagy Lajos aranypénze?
S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanitók és tanárok nem nagy buzgósággal lelkesitik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.
De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk az után, miként gazdagodott meg a sümegi kékfestő? Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos gazdag ember lett volna: meg nem emlékezném róla semmiért.
II.
(A sümegi kékfestő és fia. – A gyolcsos tót. – A nadrágszij természetrajza. – Janó, a tót legény. – A kékfestő fia vándorutra megy. – Mit talált a gyolcsos tótnál? – Beállott hozzá takácslegénynek. – Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért. – Miként győzi le a grófot?)
Kisfaludy Sándor korában a mult század elején élt Sümegen Ramazetter Leopold, a kékfestő. Neve német, szorgalma és takarékossága német, maga jó magyar. Életemben nem is láttam kékfestőt, a ki Árpáddal együtt jött volna országunkba. A kékfestő czéh mindenütt német emberekből állott.
De azért Ramazetter jó magyar volt. Biztosan tudom ezt. Mikor Kisfaludy Sándor Balaton-Füreden 1831-ben a Nemzeti Szinházat alapitotta és épittette: nem egyszer szorult meg pénz dolgában. De a sümegi kékfestő s a veszprémi postamester mindig kisegitette. A költő hiába fordult volna adományért királyhoz, nádorispánhoz, püspökhöz, káptalanhoz: nem látott volna egy fillért. Olyan világ volt akkor. De a kékfestő és a postamester meleg honfiszivvel s tele erszénynyel mindenkor készségesen állt szolgálatára.
Nagy kamasz fia volt a kékfestőnek. Vincze volt a neve. Ez a fiu lesz elbeszélésünk hőse. Erről szólt az adoma fél éjszakán át köztünk a sümegi palotában.
Az öreg kékfestő otthon ült, vezette a munkát, igazgatta a száritót és mángorlót, pörölt a legényekkel és csomagolókkal; rendelte a vásznat, gyolcsot, kartont, tafotát, indigót és berlini kéket, a fia pedig járt vásárokra. Somogy, Tolna, Baranya, Vas és Veszprém vármegyék minden városa és minden országos vására ott látta a sümegi kékfestő magas szál legény fiát, hosszu zöld kocsiját s világoskék sátorát. Volt ugyan azokon a vásárokon más kékfestő is, de a sümegivel nem versenyezhetett senki. Szép fiu volt az a kékfestő legény, ugy tudott beszélni a menyecskékkel, mint a fecske a fiaival; mig az ő kék vászna, babos kék kartonja el nem fogyott, hiába tartotta a többi kékfestő a rőfön a kezét.
De nemcsak kékfestőkkel találkozott a vásárokon, hanem gyolcsos tótokkal is.
Van-e még gyolcsos tót a vásárokon? Én bizony nem tudom. Azt hiszem, most is csak kell lenni. Kár volna, ha a gyolcsos tót is elmult volna.
Leverik a karófát a földbe, felaggatják a keresztfákat a karófákra s azután a keresztfákat telerakják mindenféle fehérnemüvel.
Mit árul a gyolcsos tót?
Derék ember lenne az, a ki el tudná mondani. Abrosz, törülköző, asztalkendő, sütőruha, portörlő és sikároló, lazsnak, durva vászon, finom vászon, rumburgi, sléziai, karton, patyolat, mind tisztán, fehéren, jól kihuzva, finoman vasalva és hajtogatva, tisztán mángorolva. De ez még mind semmi. Abrosz-sávolyok, csipkék, szalagok, czifrásak, szatying, gatyamadzag, fehér füző, véggyolcsok halomszámra. A mint ki van rakva minden, a vásári szellő hajnaltól estélig libbegeti a gyolcsos tótnak világkiállitását.
A gyolcsos tót jó ember, szelid ember, kevés beszédü ember. Azért is, mert nem tud jól magyarul s azért is, mert ugy ejti ki tótos nyelvén a magyar szót, hogy a sok vásározó fehér cselédet rögtön előveszi a nevetés. Ezt pedig a gyolcsos tót se szereti. De ha beszélni keveset tud: valamivel mégis csak oda kell csalogatni a vevőközönséget. Erre való a nadrágszij és a csengő. Hajdanában minden nemes, minden magabiró paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos vagy aczélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszij kellett, a melynek se lakodalomban, a mikor gazdája igazán jól lakott, se birkózáskor, se tüsszenéskor, se lóra-üléskor elszakadnia nem volt szabad. Apáról fiura szállt az igazi nadrágszij, mint a nemesség. A nadrágszij volt a fenyitő eszköz a szigoru apák kezében. A nadrágszijon levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét lyuk volt a nadrágszijon. Az első csak tartalék volt, ha netalán száraz betegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztujitást, a hatodik a keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre tudniillik, mikor az embert öregbirónak választják. Mert az öregbirónak nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély, tekintély nélkül nincs igazság a földön.
Mert hát a has szófogadó állat. Ha szépen beszélnek vele; ha tyukkal, kalácscsal, pecsenyével, jó borral keresik kedvét: akkor engedelmeskedik, szót fogad, kitágul, ereszkedik s terjeszkedik. De terjeszkedésének határt szab a nadrágszij csatjának a lyuka. Az utolsó lyukig lehet, azon tul nem lehet. Minden három-négy tál étel után egy lyukkal küljebb kell a csatot ereszteni; ha pedig az utolsó lyuk is betelt már, okos ember többé nem iszik, nem eszik.
Hejh mennyi okosság tünt el a föld szinéről, mióta elmult a nadrágszij!
Hát a csengő?
Azt is a gyolcsos tót árulta. Ő hozta a felvidékről, idegen országból; érczbányák, huták, kemenczék, öntő mühelyek birodalmából. Csikócsengő, hámos lócsengő, gyorskocsi csengő, szánhoz való csörgő, nyájkolomp, ökörharang: mindezt a gyolcsos tót árulta. Egy tót legény egyebet se csinált, csak a csengőket, kolompokat szólongatta a vásár alatt. Csak ugy tódult oda a közönség.
Hát a többi tót legény mit csinált?
Vigyázott. A kocsira is, a kirakatra is vigyázott. Minden vásárban annyi volt a czigány, csavargó, félkézkalmár, vásári tolvaj, hogy minden tót legénynek ezekre kellett vigyázni.
A gyolcsos tót pedig nem olyan tót, mint a többi tót. Arató tót szennyes, üveges tót piszkos, drótos tót füstös, napszámos tót részeges, de a gyolcsos tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék tőle a gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.
Különösen tiszta és fehér volt az az öreg gyolcsos tót, a kivel a sümegi fiatal kékfestő minden vásáron összetalálkozott.
Hiszen ha csak összetalálkozott volna! De minden vásárban azt tapasztalta, hogy a vén gyolcsos tót olcsóbban adja a vásznat, a kartont, gyolcsot, patyolatot, mint a hogy a kékfestőék nagyban tudják venni. Ördöge van ennek a gyolcsos tótnak. Hiszen ha ez olyan olcsón tudja adni: akkor még olcsóbban tudja venni. Ha pedig olyan olcsón tud vásárolni: akkor előbb-utóbb nem a kékfestő lesz a gazdag ember, hanem ez a gyolcsos tót.
A fiatal kékfestő, Ramazetter Vincze pedig gazdag ember akart lenni.
Egyik vásár utolsó napjának alkonyatán, a mikor már a berakodást mindenütt elvégezték, oda szól a kékfestő egy tót legényhez:
– Hejh Janó vagy Gyuró, nem jönnél velem egy pohár borra?
– Hajh bizony nem!
– De én fizetek.
– Hajh bizony akkor megyek!
Megisszák az első pohár bort.
– Hát Janó, mi a család neve?
– Hajh bizony Kompanek a Ferencz.
Megitták a második pohár bort.
– Gazdag az a te gazdád, Janó?
– Hajh bizony viczispán, főispán nem is olyan gazdag.
– Aztán hol lakik ez a te gazdád, Janó?
– Hajh bizony messze Nyitra vármegyében, egy hét is kell, két hét is kell, mire haza érünk.
Tölt a kékfestő harmadszor is a pohárba.
– Hát Janó, hol veszi a te gazdád a vásznat, gyolcsot?
A Janó fölkel, összeüti a tenyerét.
– Hajh bizony már nem iszom többet.
Hajh, bizony a Janó kemény tót legény volt. El nem árulta volna gazdájának üzleti titkát a világért se, de sőt még egy pohár borért se. A kékfestő legény hiába simogatta meg tarkóját: a Janó többet nem mondott.
A Vincze gyerek mindezt hüségesen elbeszélte apjának, az öreg kékfestőnek.
Az öreg kékfestő okos ember volt, azonnal fölismerte a helyzetet s elég komolynak találta.
– No lásd, kölyök!
Üzleti dolgokban a fiát csak kölyöknek nevezte. Nem kell ezen megütközni. Embernek ugyan nincs kölyke, csak a kutyának, macskának van kölyke. De nincs kedvesebb állat a világon, mint a kutyakölyök, macskakölyök. Szereti ezt mindenki. A kölyök szó tehát kedveskedő szó mindaddig, mig nyakon nem ütik érte az embert.
– No lásd, kölyök! Nekem van házam, szőlőm, műhelyem. Háromemeletes a száritóm, tizenhat legényem van munkában, huszezer forintot ér a kész portékám, tizenhatezer forintom van kamatra kiadva, ötezer forintom fekszik a szekrényben, adósságom semmi. Én hát ebből már megélek. Te is megélsz, mert, ha becsületes ember maradsz, mind rád hagyom. Nekem tehát a gyolcsos tótra semmi gondom. Neked se legyen semmi gondod, ha csak gazdag ember nem akarsz lenni. Akarsz-e hát?
– Akarok.
– Akkor szedd össze minden gönczödet, készitsd el a batyudat, holnap hajnalban indulj Győrbe, a czéhmesterrel irasd alá a vándorló könyvedet s aztán a te dolgod, miként jutsz el a gyolcsos tóthoz s miként szerzed meg az ő titkait. Itt van nesze tizenkét huszas.
– Gyalog menjek?
– Nem is négylovas hintón. Még pedig mezitláb, mig az idő engedi. Legénykori vándorló botomat elviheted.
Ugy lett. A kölyök összeszedte gönczeit. Négy pár fehérnemü, két törülköző, négy kékfestett zsebkendő, ünneplő fekete ruha, egy pár munkához való ruhadarab, szappan, imádságos könyv, tű, czérna, vándorló levél, apró tükör, sós-paprikás szelencze, szőlőzsir, nyulháj, egy kis gombolyag madzag, közepes ruhakefe: mind bele jött a batyuba.
Kezébe vette apjának legénykori vándorló botját. Jó nehéz, erős, görcsös jószág, vaspeczek a végén, szijból való kezénlóggó a fején, az apja is ugy örökölte a nagyapjától, szerencse jár ezzel a bottal és jó egészség. Ez a fődolog.
Hajnalban hátára kötötte a batyut, a batyura akasztotta csizmáját, kezébe vette a botot, odament apjához s kezet csókolt neki. A legények körülvették; egyik nevetett, másik pityergett a bucsuzásnál, egymást jól hátba ütötték, egymás kezét jól megrázták s azzal ment az ifju kékfestő legény a vándorutra. Mire a nap fölkelt, közelebb járt Somlyó hegyéhez, mint a sümegi hegyhez.
Alig telt el egy hét, ott járt Nyitra körül, Tapolcsány körül s megtalálta valahol Zólyomban vagy hol a gyolcsos tótot. Ott már minden faluban ismerték nevéről Kompaneket, a gazdag gyolcsos tótot, könnyü volt ráakadni. Ment egyenesen ő hozzá. Bobrón, Namesztón vagy Trsztenán megtalálta.
Pelyhedző bajuszát, szakállát leborotválta, egyenes termetét készakarva meggörnyesztette, langalló szinü lapos sapkáját a szemére huzta s estennen beállitott Kompanek udvarára.
Az első legény, a kivel az udvarban találkozott, a Janó volt. Csakhogy a Janó nem ismerte meg őt. Nem ilyen kopott arczu, poros ruháju, görnyedt termetü vándorló legény volt az, a ki őt pár hét előtt a szombathelyi vásáron néhány pohár borral megkinálta.
Örült ennek a Vincze legény. A gyolcsos tóttal sohase beszélt, az hát annál inkább nem fogja őt megismerni. Nem is ismerte meg. Sőt a mikor éjjeli szállást kért tőle, mint szegény vándorló legény, a gyolcsos tót szivesen fogadta, még aludttejjel, köleskásával és Szent-Iván-almával is megkinálta s éppen ugy látta el, mint a többi legényt.
Mert a gyolcsos tót takács volt. Ő maga ugyan már nem rugoldozott a szövőszék alatt, de tartott vagy huszonöt takácslegényt, a kik helyette és számára rugdalóztak. Mind tót volt és mind legény volt. A vastagabb sávolyos abroszokat, törülközőket, asztalkendőket s efféléket ezekkel szövette. Ezekkel aludt egy szinben a Vincze legény. Iparkodott ugyan velük ott a földre vetett sarju-ágyon beszélgetni, de lehetetlen volt. A mint letette fejét a takácslegény: elaludt nyomban valamennyi. Rugdalóztak ugyan álmukban is, de azért aludtak mélyen, mint a kősó.
Másnap se indult el onnan a Vincze legény. Azt mondta: nyilalása van; engedelmet kért, hogy ott maradhasson. A gyolcsos tót szivesen megengedte, hiszen látnivaló volt, hogy a vándorló legény biczeg és görnyedez.
Csakhogy a vándorló legény figyelt is. Észrevette a nagy gazdaságot. Kender és len félszerszámra. Huszonöt szövőszék folyton berreg. Apróbb-nagyobb pufók tót lányok üzik-füzik, kötik-verik a csipkét s himeznek vörös fonállal és kék fonállal. Hát a sok kész vászon, gyolcs, patyolat, karton és kanavász a raktárakban. A vásározó kocsik is jöttek-mentek az udvarban. Jöttek üresen, mentek megrakodva s minden kocsi csak a sümegi kékfestőnek válhatott kárára.
Hanem hát ez mind semmi se.
Volt ugyan a gyolcsos tótnak egy csomó tót gyereke, kisebb-nagyobb, de rettenetes szőke, fehérbőrü és kékszemü valamennyi; – de nincs a világon olyan fehér vászon és olyan fehér tót gyerek, a ki fehérségtől, fénytől, sugártól ugy ragyogott volna, mint a gyolcsos tót leánya, az Annuska vagy Zsófika.
Magas sudár termet, szelid szerény arczczal, de egyenes büszke állással. A hó se olyan üde, mint az ő arcza, a cseresznye se olyan kivánatos, mint az ő ajka, az ég se olyan gyönyörü kék, mint az ő két szeme. S aztán hol köt, hol varr, de az ő két szeme soha nem néz senkire; hogy nézett volna hát a kopaszképü vándorló legényre?
Adta tótja, szőke Annuskája, neked a sümegi kékfestő fia senki, semmi?
Nohát a Vincze legény se törődik a tót leánynyal. Nem is azért jött ő, hanem azért, hogy kitapasztalja, honnan veszi a kész vásznat a gyolcsos tót?
Éppen csak ezt nem tudta kitapasztalni. Csak annyit sejtett, hogy Morvából, Sléziából drótos tótok segitik a sok vásznat becsempészni. Ha pedig a vámot meg kell fizetni, akkor a versenyzés lehetetlen, mert a sümegi kékfestőnek csakugyan nincs drótos tótja, a ki neki csempészni segitsen.
Egyenesen haza ment a Vincze gyerek s oda állott apja elé. Nagy elszántság ült az arczán.
– Baj van, apám uram!
– Ugyan no!
– A gyolcsos tóttól meg nem szabadulunk. Csak két módunk van a megszabadulásra.
– Melyik az egyik?
– Ha én azt a vén tótot agyonütöm.
– Hát a másik?
– Vagy pedig, ha a lányát feleségül veszem.
Egyik mód se nagyon tetszett az öreg kékfestőnek.
– Nehéz dolog, kölyök, mind a kettő. Hanem ha már éppen megbolondultál, inkább a lányt vedd el, semmint hogy az apját agyonüsd. De hát hozzád jön-e feleségül?
– Az a tót lány? Hejh, de kevésre becsüli apám uram a maga egyetlenegy fiát! Ugy elhozom, ha akarom, mintha csak egy vég vászon lenne.
No várj csak, kékfestő legény!
Várt is kissé. Várt egy hónapig. Azt tette föl agyafurt fejébe, hogy ő beszegődik takácslegénynek Kompanekhez s ugy hóditja el a szép Annuskát. Eljárt tehát egy hónapig a Fejes takácshoz fonalat ismerni, fesziteni, rendbe szedni s vetélővel villámgyorsan bánni. Éppen egy hónapjába került, mig ezt megtanulta s mig tenyeréről, keze fejéről, körmei ágyából a kékfestéket eltávolitotta. Máskülönben azonnal kisült volna a csalárdság. Észrevették volna: kékfestő a legény, nem takács.
Tökéletes takácslegény készséggel, mint vándorló legény megint odajárult Kompanekhez s munkát kért. Most már nem volt az arcza borotvált; pelyhedző bajusza, pelyhedző szakálla, egyenesen föltartott feje, félre vágott kalapja egészen más embert csináltak belőle. Se Janó, se a gyolcsos tót nem ismert rá most se.
Kapott munkát, de nem volt benne köszönet.
Történt ugyanis furcsa eset. Valami gróf Révay gyerek föltette magában, hogy feleségül veszi a Kompanek Annuskát. Az Annuskával ugyan járt valami százezer forint örökség, a mi szép pénz volt hatvan-hetven év előtt, de az a gróf gyerek valószinüleg mégis az Annuskát akarta feleségül venni, nem a százezer forintot. Különben ki tudja? Elég bolond az eset igy is, ugy is. Mert gyolcsos tót lányt magyar főur Árpád óta ugyan el nem vett feleségül.
Az öreg Kompaneknak nagyon tetszett a dolog. A gróf-gyerek apja főispán volt, a gyerekből is lehet főispán. Az Annuskából főispánné. Hajh bizony ez nagy dolog. Ilyenről még Szvatopluk se álmodott.
De mit szól az állapothoz Annuska?
Mit szólna? Bizonyosan neki is tetszik a grófi gyerek. Hiszen még azt se tudja, hogy az a takácslegény ki lova fia?
Takácslegény! Hát az is legény? A világ zöldhasunak tart vagy legalább csufol minden takácsot, mert a takács rugoldozás közben ugy ütögeti a zugolyfához vagy rámafához vagy mihez a hasát, hogy az kékké, zölddé válik. Zöldhasu takács s gróf és főispán fia: hogy lehetne a kettő közt egy pillanatig is habozni?
Szegény kékfestő- és takácslegény, te ugyan megjártad.
Dolgozik a takácslegény, rugdalódzik mint a veszett csikó, hányja-veti a vetélőt, a vén gyolcsos tót éppen végigmegy a szövőszékek között s nézi a legényeket. S látja ám, hogy az ál-takácslegény, a kékfestő esze nélkül hajigálódzik s utóbb is összeszaggat minden vásznat, fonalat, szövőszéket.
Ugy is van. Mert Annuska a gróf gyerekkel éppen az udvaron sétált s karja a gróf karján nyugodott. Ugyanolyan rózsa volt a lányka keblén, mint a gróf gyerek gomblyukában. Azt pedig csak nem lehet kivánni, hogy takácslegény szive, keze és lába ilyenkor rendesen szőjjön-fonjon.
A vén gyolcsos tót dühbe jön, a mikor a kékfestő veszett kapálódzását látja. A vetitő hol alatta, hol fölötte, de sohase a közepén jár a fonálnak. Kárba vesz minden. Odaszól mérgesen a kékfestőhöz:
– Mit csinálsz te ökörbika? Honnan szabadultál te ki ide én hozzám? Nem szégyenled magad? A Kompaneknél akarsz te takácslegény lenni?
Ramazetter Vincze föláll, földhöz vágja a vetélőt ugy, hogy abból sohase lett többé vetélő s vakmerően oda áll a gyolcsos tót elé.
– Nem vagyok én takács, hanem kékfestő. Nem azért jöttem én ide, hogy a te fonaladat vászonnak szőjjem, hanem azért, hogy a te lányodat feleségül vegyem. Fiad akarok lenni, nem pedig takácslegényed.
No, de még a gyolcsos tót se látott ilyen dolgot. Hogy valaki takácslegénynyé legyen azért, hogy az ő lányát megszeresse! Hajh, bizony ez a gyerek vagy bolond gyerek, vagy derék gyerek.
Ugy szemre nézve csakugyan derék gyerek. Magas, vállas, nyulánk, erős. Akkora keze-feje, a mekkora csakugyan nem kell takácslegénynek. Bátor mint a pandur, a hogy szeme, szava bizonyitja.
De a gyolcsos tót se esett a feje lágyára.
– Kérő vagy, nem takácslegény? Akkor nem a műhelyben a helyed, hanem a vendégszobában. Egyik szobában az egyik kérő, másik szobában a másik kérő, vagy egy szobában mind a két kérő. Van-e bátorságod hejh? Az a másik kérő gróf ám, főispán fia!
– Nem bánom én, ha herczeg is, ha a nádorispán fia is, én beszélni akarok a te leányoddal.
– No hát jer!
Bevezette a vendégszobába. A kékfestő előszedte ünneplő fekete ruháját. Felöltözött szépen, haját rendbehozta, bajuszát kipödörte s ugy állt a leány elé. Ugy állt ott, mint egy fenyőszál. Komolyan, bátran, nyugodtan. A gyolcsos tót bemutatta leányának.
– Eddig takácslegényünk volt, ezentul vendégünk lesz, a mig te akarod, Annuska!
Az a fehér arcz egyet pirult, az a kék szem egyet villant, az az egész tót lány egyik kezét egy pillanatra odatette a kékfestő kezébe, valamit szólt is hozzá s aztán bement a maga szobájába.
Sok mindenféle érzés rohanta meg egyszerre a tót lány szivét. Ezek nyomása elől menekült a maga szobájába. Azt hitte, hogy ott a feszület vagy az imádságos könyv, vagy kanári madara, vagy valami csoda majd segit rajta.
Hiába hitte azt a tót lány.
Mert ő ugy négy szem között már odaigérte kezét a gróf-gyereknek. Megszerette talán? Tudja is ő! Jól esett neki a gyerek udvarlása. Az ő tapasztalatlan lelke előtt csodálatos hatalom gyanánt állott a fényes, hires, nevezetes ősi Révay-család neve. Vonzotta őt az a név. Az ifju gróf sokat beszélt neki őseiről, a kik már jeruzsálemi Endre király idején grófok, bárók, főispánok voltak. A szklabinai és blatniczai, a trebosztói és bisztricskai gróf, báró és nemes Révayak! Mennyi ragyogás a multból s mennyi ragyogás a jövendőre! Fényes kastélyok, nagy angol-kertek, lovaglás amazonruhában, kocsikázás négy lóval. Ő mindenütt urnő! Vármegye gyülésén, országnak gyülésén, királynak koronázásán mindenütt urnő, grófné, a kinek komornák és huszárok szolgálnak s grófok, bárók, ország zászlósai kezet csókolnak. Még az alispán, de még a szolgabirák is kezet csókolnak. Neki – a tót lánynak, a Kompanek Annuskának, a gyolcsos tót leányának, a tót takács leányának, a ki eddig egyebet se tett, csak a takácslegényeknek és gyolcsos tótoknak főzte, keverte és tálalta a kását, gániczát, nyögvenyelőt, turót, sajtot, aludt tejet, irót, savót, pujnalevet.
Csak eredj te haza, kékfestő legény, Annuska nélkül. Legföljebb egy vég vásznat vigy haza magaddal.
Nem szeretett még Annuska bele senkibe. Az ő szive még mozdulatlan, mint a keletlen kovász. De hátha majd megkel az a kovász s kidagad a szakasztó kosárból? Erre se gondolt még Annuska. Jött egy fiatal ember, férjnek való, főur, főnemes, megkérte a kezét, lánynak férjhez kell menni előbb-utóbb, most itt a jó alkalom, ő bizony odaigérte a kezét, épen ma este akarta apjának megmondani.
S most ide jön ez a takács-legény. Nem is takácslegény, hanem kékfestő legény. S nem is holmi inczi-finczi legény, hanem igazán derék szál legény. Nem is udvarol, nem is legyeskedik, nem is dicsekszik a hetvenhetedik öregapjával, hanem eléje áll bátran, hidegen, nyugodtan s tiszta, érczes hangon e szavakat mondja:
– Annuska kisasszony! Hat hét előtt itt voltam, mint ismeretlen vándorló legény. Magát megláttam, megszerettem. Apámnak elmondtam a szándékomat s ő beleegyezett. Most hát ujra itt vagyok s magát, Annuska kisasszony, feleségül kérem. Elviszem innen Túl a Dunára, Zalavármegyébe, Sümeg városába, Balaton partjára. Ha ád valamit vele az édes apja, azt se bánom; ha semmit se ád vele, azt se bánom. Van két erős kezem, virágzó mühelyem, tisztes mesterségem, becsületes nevem és becsületes apám, ugy megélünk együtt, mint a hal a vizben. Pénzért, kenyérért, jó tanácsért sohase szorulunk ki a szomszédságba. Vessen számot a szivével, én már tisztában vagyok a magaméval.
Hát most mit szóljon ő mindezekre? Se ősök? Se kastély? Se főuraság? De az igaz, derék fiunak látszik. Az is igaz, hogy a szive remeg egy kissé, mig e szavakat hallja. Az ő szive? Hiszen ez a sziv már, sőt még ma is a gróf gyereké volt. De hát olyan gyönge, olyan kaczér, olyan ingadozó lenne az ő szive?
Mit feleljen? Irul-pirul arcza, akadozik szava, torkát valami szoritja – mit feleljen?
Szerencsére apja okos ember. Megfogja a kékfestő karját.
– Jer csak legény, hagyjuk a lányt magára, hadd gondolja meg a dolgot, majd megmondja aztán a maga szándékát holnap vagy holnapután.
A gyolcsos tót felesége már nem élt. Annuska volt a háznál az asszony. Vele szokta meghányni-vetni a ház dolgát az apja. Most aztán volt meghányni-vetni való.
Este, mikor már csak ketten voltak együtt s a vendégek lefeküdtek, meg is kérdezte Annuskát:
– No lány, mit szólsz hát a dologhoz?
A lány oda borult a gyolcsos tót nyakába.
– Én már kezemet odaigértem a grófnak!
– Mit csináltál? Már odaigérted a kezedet? Talán csak az első szóra? Még csak nem is alkudtál? Hát te vagy a Kompanek egyetlenegy lánya? Ha én minden portékámat odaadtam volna alku nélkül első szóra, most is takácslegény volnék és se gróf, se kékfestő nem futkosna a kezed után.
Az öreg gyolcsos tót természetesen ugy gondolkozott, hogy a sziv is csak olyan vásári áru, mint a végvászon. Az ember először magasra tartja s ha akad bolond: megveszi az magas áron is. Ha másként nem megy: igaz áron adjuk el. Ha igy se sikerül: áron alul is elvesztegetjük. De alku nélkül a szivet se kell adni.
Vagy talán mókázott az öreg gyolcsos tót?
Az is meglehet. Hiszen a gyolcsos tótnak is csiklandozta szive táját a főuri atyafiság.
– No lány, ha már odaigérted a kezedet: akkor igéretedet meg is kell tartanod.
A lány megint oda borult az apja nyakába:
– Édes jó apám uram, nem kellene ezt egy kissé még meggondolnunk?
Most tudott már mindent a gyolcsos tót. Ingadozik már a lány szive a gróf és a kékfestő között. Csakhogy még nem dőlt el egészen, se az egyik, se a másik felé. No majd eldönti ő.
Napközben Annuska többnyire a gróf-gyerekkel járt-kelt, sétált, csevegett. De étkezésnél délben, este mindig velük volt a kékfestő is.
Csodálni lehetett ezt a kékfestőt. Egészen bizott magához és a lányhoz. A legyeskedést átengedte a gróf-gyereknek. De sehogy se akart elmozdulni a háztól, mintha csak azt várta volna, hogy kitegyék a szürét. Vagy talán a szegre akasszák!
Észrevette, hogy a vén gyolcsos tót korán kel s a mint fölkel s fölöltözik: nyomban letérdel ágya előtt, kezeit összeteszi s imádkozik nagy áhitattal. Isten áldását kéri magára, lányára, többi gyerekére, takácslegényeire, gyolcsos tótjaira, elhalt feleségére s minden meglevő és ezután leendő gyolcsos tótra s mindenféle tótra. Azután kimegy a kertbe s a vendégszobák ablakain át benéz vendégeihez, a grófhoz és a kékfestőhöz. A vendégszoba ablakai a kertre néztek.
No gyolcsos tót, ha kiváncsi vagy, te is láss valamit.
A kékfestő még korábban fölkelt, mint a gyolcsos tót. Legalább félórával. Azután fölöltözött s várta a gyolcsos tótot. A mint léptei dobogását közelegni hallotta: ő is letérdelt ágya előtt, ő is összetette kezeit s ő is imádkozott nagy áhitattal apjáért, magáért, szülővárosáért, valamennyi kékfestő legényért.
Meglátta ezt a gyolcsos tót!
Hajh bizony ez a kékfestő legény derék legény.
Oda ment a gróf-gyerek ablakához, beleskelődött azon is.
A gróf-gyerek ott feküdt az ágyon; két keze, két lába négyfelé, valamennyi ruhája tizennégy felé. Alszik rettenetesen. Sőt épen a fal felé fordul s hortyog, csak ugy harsog.
Hm! Az egyik istenfélő, a másik istennel nem törődő. Az egyik korán kelő, a másik későn kelő.
Korán kelni: nagy dolog ez!
Nem azért, a mit a közpéldabeszéd mond: a ki korán kel, aranyat lel. Lel a manót, nem aranyat. Veszt is el valaki mai napság aranyat. Még ezüstöt se. Egy-két rongyos rézfillért talán lehet találni itt-amott, de aranyat ugyan nem találni. Hány gyolcsos tót, drótos tót, üveges tót, olajos tót, arató és napszámos tót jár szerte a világban későn-korán, de egy se talált még aranyat. Az a példabeszéd tehát semmit sem ér. Az igaz, hogy nem is hallgat rá senki.
De az is igaz, hogy a ki korán kel: korán fekszik, s a ki későn kel: későn fekszik.
Ez a nagy dolog. A későn fekvés.
Napnyugta után csak a bagoly, bőregér és ujságiró dolgozik. Mindenki más, a ki későn fekszik, hiábavalósággal tölti az időt, nem hasznos munkával.
Asszony, kártya, borital, muzsika: ez a későn fekvők időtöltése. Egyik rosszabb, mint a másik. A ki már legénykorában is későn fekszik s későn kel: mi lesz abból akkorra, a mikor már feleség és hét gyerek is van a háznál? De mi lesz a takácsmühelyből és kékfestőmühelyből? És mi lesz a grófi uradalomból? Megmarad-e Szklabina és Blatnicza, Trebosztó és Bisztricska? Dehogy marad. A reggeli munka hozza a hasznot, nem a délutáni. Ha pedig az uradalom sohase hoz délelőtt hasznot: akkor a gyolcsos tótnak kell majd a pénzzel előállani. De ha pénze nem lesz: hol lesz akkor a becsülete? Holott mikor pénze van, se valami nagy az uraságok előtt a becsülete.
Hajh, hajh! Nézzük csak, mit csinál az imádkozás után a kékfestő legény?
Hát bizony a kékfestő legény végignézte a tehénólat, lóaklot, baromfiházat; disznók, kecskék, juhok tanyáját. Megnézett mindent, kikérdezett mindenkit s megdicsérte vagy összeszidta, kit-kit érdeme szerint, az összes cselédeket. Azután benézett a mühelybe s gondosan megvizsgálta a takácslegényeket s a csipkeverő lányokat, mintha sohase látta volna őket.
– Te lány, gondoltál-e valamit?
– Nem, édes jó apám uram!
– Tudod-e, hogy minden vendéggel egyenlően kell bánni?
– Tudom.
– Nem tudod. Mert az egyik vendégnek odaigérted a kezedet, a másiknak nem.
– Óh, édes jó apám uram, mi lenne akkor, ha én a másiknak is odaigérném a kezemet?
Mi-e?
Hát az lenne, a mi lett, pedig még Annuska oda se igérte a kezét. A gróf-gyerek se volt vak. Ő is jól látta már, hogy a gyolcsos tót és a tót lány kihez kezd huzódni. Egyenesen megszólitotta a gyolcsos tótot.
– Kompanek, mit keres itt a háznál ez a kékfestő legény?
– Hajh bizony lányt keres, méltóságos uram.
– De hiszen itt vagyok én már!
– Hajh bizony az az én szerencsém. Ha méltóságod itt nem volna, már el is vitte volna a lányomat az a kékfestő legény.
A gróf-gyerek egy darabig szótlanul nézett a vén gyolcsos tótra. Azután oda füttyentette kocsisát s befogatott. Felült a kocsira, a tót lány előtt megemelte a kalapját s ugy el-kihajtott az udvarból, csak ugy porzott utána az udvar is, az utcza is.
Egy Révay csak nem szállhatott versenyre kékfestő legénynyel egy tót lányért.
Egy hónap mulva Sümegen volt a szép Annuska. Olyan magyar menyecske vált belőle, hogy fele vármegye megbámulta.
Mikor nekem ezt Ramazetter Vincze harmincznyolcz év előtt badacsonyi szőlejében elbeszélte: mellette ült felesége is, az egykori szép Kompanek Annuska. Kötögetett. De a férje pajzánul rámutatott.
– Ez a csunya vén asszony volt az a tót lány!
Öreg asszony volt, de bizony még akkor is szép asszony volt az Annuska. Nem is felelt e szóra egyebet, csak annyit mondott nagy csendesen:
– Sok hiábavalóságot beszélsz bizony Vincze e mai napon!
III.
(Nőtlen ember nem takarit. – Házassági szerződés a tót leánynyal. – A régi pénzek számitása. – A dögbőr története. – A széna-zab szállitása. – A meggazdagodás törvényei. – A kékfestő elveszit harminczezer forintot. – Öngyilkos akar lenni. – Összejön Inkey Kázmérral s elutazik idegen országokba. – Mit tapasztal Londonban? – Az indigo. – A Charwood és Owen-ház. – Szóba se áll a kékfestővel.)
Volt hát már Ramazetter Vinczének, a kékfestő legénynek felesége. Szép leány, kedves menyecske, jó asszony. Azt irják, azt mondják ugyan nekem, hogy a neve nem Annuska volt, hanem Zsófika volt. El is hiszem, nem is bánom; – az én emlékezetemben Annuska maradt, hát csak ugy irtam. Én őt harmincznyolcz esztendeje nem láttam, huszonöt év óta pedig Sümegnek még tájékán se jártam, tévedhet az ember.
»Hogy az ember meggazdagodjék, ahhoz először is jó feleség szükséges.«
Ezt a kékfestő mondta. Én meg azt kérdeztem:
– Hát a ki nőtlenül is meggazdagszik?
– Ilyen ember az én ismerőseim közt nincs. Vagyont gyüjteni: az egyik dolog. A gyüjtött vagyont megőrizni: a másik dolog. Mind a kettőre egyes ember, ha egészséges ember, nem alkalmas. Az egyik dolog az asszony dolga. Asszony nélkül okos ember vagy nem gyüjt, vagy nem takarit. Csak bolond ember takarit a sirok férgei számára.
Ez is egyik elve volt a gazdag kékfestőnek.
Házassági szerződése ugyan csak szóbeli volt az öreg gyolcsos tóttal, de azért hűségesen megtartotta mind a kettő.
Az volt a kérdés: hogy osztoznak meg Magyarország fölött. Mert hogy a gyolcsos tót ezentul is elárassza olcsó kelmével a túl a dunai vármegyéket: ez a kékfestőnek nem vált volna tetszésére. Végre is az öreg gyolcsos tót beleegyezett abba, hogy Zala-, Somogy-, Baranya-, Vas- és Veszprém vármegye legyen a kékfestőé, a többit megtartja magának. A kékfestő ugyan dévaj kedvében megengedte, hogy csengőt, kolompot és nadrágszijat azokban a vármegyékben is árulhasson a gyolcsos tót: de ezt az ajánlatot köszönettel visszautasitotta a gyolcsos tót. A mit ő az országból odaád leányának és vejének: odaadja egészen. Kislelkü a gyolcsos tót nem lehet.
Következett a házassági szerződés második pontja. Milyen vászon, mennyi vászon, milyen áron?
Az öreg kékfestő, Ramazetter Leopold, eddig a vásznat vagy a bécsi lerakatokban, vagy a brünni országos vásárokon szerezte be. Szállitotta pedig tengelyen; a mennyit tudott, a maga kocsiján, de ez kevés volt; – a tömeget fuvarosok szállitották Győrig hajón, Győrből tengelyen. Sokat hoztak az osztrák borhordó szekerek is. Bécsből Sümegig üres hordó, vászonteher; Sümegről Bécsig tele hordó.
Ez adott gondolatot a borkereskedéshez is. De erről később beszéljünk.
A vám minden rőfnél majdnem egy pengő krajczárra rugott. Ezt a pengő krajczárt akarta a kékfestő legény megmenteni.
Az alku tehát igy történt:
A karton legyen 33 hüvelyk széles, a mollinos gyolcs legyen 29½ hüvelyk széles. Ezek voltak a rendes számok.
Egy negyed bécsi négyszöghüvelyk kartonon 19 lánczfonál és 17 vetülékfonál legyen, a lánczfonál minősége pedig megfeleljen a 36 számjegynek, a vetülékfonálé a 42-nek. Igy volt meghatározva a mollinos is. Számra nézve 14 a láncz, ugyanannyi a vetülék, minőségre nézve pedig 20 a láncz és 18 a vetülékfonál.
Igy kell fonni, szőni ma is. Mert hatvan év óta a csillagok, országok, birodalmak és uralkodók változhattak, de a gyolcsnak, vászonnak változnia nem volt szabad. Hamisság és hamisitás ugyan elég történik azóta, de arra való a gyolcsos tót és a kékfestő szeme és tudománya, hogy a hamisságot észrevegye.
Mennyi tudománya van a gyolcsos tótnak! Ezt a mi jó gazdálkodó magyar emberünk el se tudja képzelni. Csak azt gondolja, hogy egy nagy kalap, egy szük nadrág, egy bocskor, egy tüsző s egy kocsi vászon, ebből áll a gyolcsos tót. Ez is kell hozzá, az igaz, de kell még ezenkivül mérhetlen tudomány is.
Abban az időben krajczár, garas, huszas és forint volt a pénzbeli beszéd. De a krajczár is, garas is, forint is kétféle volt. Az egyik volt kongó, a másik volt pengő. Az egyik volt váltó, a másik volt ezüst. Három krajczár volt egy garas, husz garas volt egy forint. Huszonnégy pengő krajczár volt egy váltó forint, husz pengő krajczár volt egy huszas, három huszas volt egy pengő forint, harmadfél váltó krajczár volt egy pengő krajczár s ha valaki két huszassal akart kifizetni egy váltó forintot, még visszakapott negyven váltó krajczárt vagy pedig tizenhat pengő krajczárt. A huszast nem lehetett garasra, a pengő garast nem lehetett váltó krajczárra, a váltó garast nem lehetett pengő krajczárra felváltani. Se a garasnak, se a krajczárnak nem volt fele, mert félkrajczárra nem volt pénz. A hány rézpénz, annyiféle. Volt váltó krajczáros, volt pengő krajczáros rézpénz. Volt váltó garasos is, de már pengő garasos nem volt. A váltó garasos is háromféle volt. Az egyikre 30 volt irva, a másikra 6, a harmadikra 3. A gyolcsos tót és a köznép mind el tudott ezen igazodni, de ha egy szobatudós tanárember kiment a vásárba valamit venni, elvitte magával a logaritmusok könyvét, hogy kiszámitsa, miért mennyit kell fizetnie. A csillagok távolságát előbb ki tudta számitani, mint azt, mibe kerül ötnegyed rőf szatying. Nem száz krajczár volt ám akkor egy forint, hanem hatvan krajczár, ennélfogva, ha valaki töredékforinttal akart töredékforintot sokszorozni vagy elosztani: hétszámra dolgozhatott, még se ért véget, mert örökké végtelen töredékekbe keveredett. Lord Percival, a pestmegyei dabasi angol sohase tudta megtanulni a magyar pénzt s ha váltott vagy vett valamit, csak egy marok pénzt tartott a tenyerén, válogassa ki az eladó, a mi neki jár. Tatában is megtelepedett egy angol, Mister Cook és neje; ez meg rendes számtisztet tartott magánál, ezzel járt boltba, piaczra, vásárra. Irt is egy röpiratot arról, mennyi bolondság van Magyarországon, de ezek közt mégis legnagyobb a pénzbeli számitások bolondsága.
Elvégre a kékfestő legény s a gyolcsos tót szépen megegyeztek mindenben s ekként kapott a kékfestő a tót leánynyal női hozományba öt vármegyét túl a Dunán. S talán valami százezer forintot. De hogy váltóban-e, pengőben-e: nem tudom. S mindezen felül olcsó gyolcsot, vámmenteset. A leány után ez ért legtöbbet.
De azért a tisztes gazdagodás vágya nem csökkent szivében.
Egykor Szombathelyre ment nagy kocsi kékfestőruhával a vásárra. Furcsa esetei voltak.
Egy falunál Kemenesalján az út nagyot kerül a falun keresztül, de egy gyalogút, sokkal rövidebb, vezet a kertek alatt. Ramazetter küldi a kocsit az országuton, ő maga leszáll, botját kezébe veszi s megy gyalog a kertek alatt a gyaloguton. Ruhája félig utas, félig mesteremberes; sapkája palacsinta, a minőt akkor csak a zsidók viseltek.
A mint egy szilváskert végén ballag, hall egy kiáltást:
– Hejh zsidó, jer ide!
Körülnéz: kinek szól a kiáltás. Meglát a szilvásban egy paraszt suhanczot, a mint épen ő neki integet.
– Ejnye, gazember!
Fogja a botját, most mindjárt agyonüti azt a kölyköt, hogyan meri őt zsidónak nézni. De előbb gondol egyet.
– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd, kérdezd meg, mit akar?
Ezt ugy magában mondta, de azután odafordult a suhanczhoz:
– Mit akarsz héjh?
– Van itt egy dögbőr, borjubőr, vidd el.
– Ejnye, akasztani való!
Most már csakugyan két kézre fogja a botot; most már csakugyan agyon kell ütni a sihedert. Neki, a gazdag kékfestőnek mondani, vigye el a dögbőrt!
Megy a kölyök felé, hogy agyonüsse. Azonban megint gondolt egyet.
– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd: kérdezd meg legalább, hogy adja a dögbőrt.
Ezt is ugy magában mondogatta, de azután hangosan is kérdezé:
– Mi az ára annak a dögbőrnek?
– Egy huszas.
Odament a kékfestő. Kifizette a huszast, a bőrt összehajtotta, vállára vetette s a falu másik végén feldobta kocsijára. A nyers borjubőrnek négy huszas volt az ára, tehát a vételár háromszáz perczentet hozott egy nap alatt.
– A tisztességes hasznot nem kell szégyenleni, uram, akárhonnan jön az. Igy szerez az ember vagyont!
– – – A katonaság számára akkor is szállitottak zabot, szénát, szalmát. De csak zsidók szállitottak. Magyar ember ilyesmivel nem vesződött. Egerszegen, a megye székhelyén volt a nyilvános árlejtés. Mindig csak zsidók voltak az árlejtésen. Ramazetter tudta, hogy jó nyereséggel jár az üzlet. Miért ne pályázzék ő is? Miért legyen a haszon csak a zsidóé? Hiszen egyéb nem kell az üzlethez, csak elegendő ész és elegendő pénz. Neki pedig megvan mind a kettő.
Berándul Egerszegre a nyilvános árlejtésre.
Odamegy a számvevő hivatalba, a hol folyt az árlejtés s beteszi az óvadékpénzt vagy bánatpénzt.
A zsidók összenéznek. Nini, ez a sümegi gazdag kékfestő. Mit akar ez? A maga képében jár ez, vagy valakinek a helyettevalója? Kékfestő csak nem szállit zabot. A zabot nem a műhelyben készitik. Másnak helyettevalója csak mégse lehet. A gazdag kékfestő ilyenre csak nem adja fejét.
Mind ott vannak a pénzes zsidók. A Guttman, a Steiner, a Barón, a Scheiber, a Lipschitz, a Lackenbacher, a Krausz, a Grün, a Hoffman és a többi Kanizsáról, Keszthelyről, Sümegről, Szombathelyről, Egerszegről, Szentgrótról. Összedugják a fejüket s elhatározzák, hogy Ramazetterre, ha komolyan akar vállalkozni, ráverik és rajthagyják a zabot.
Ramazetter komolyan vállalkozott. A zsidók rettenetes olcsón rajta hagyták a zabot. Három évre szólt a szerződés.
Az első félévben rossz volt a helyzet, vesztett tizezer forintot. A második félévben jó volt a helyzet, nyert tizezer forintot.
Az év végén eljöttek hozzá a zsidók, a szokott vállalkozók.
– Nem a Ramazetter urnak való mesterség ez. Tessék a szerződést nekünk átadni, fizetünk évenként tizezer forintot. Szép haszon ez s aztán a kisujját se kell érte megmozditani.
– Igaz a!
Átadta a szerződést s igy minden munka és koczkázat nélkül kapott tiszta huszezer forintot.
– Lássa uram, mondotta nekem. Tisztességes munka után meg lehet élni becsületesen, de meggazdagodni nem. Meggazdagodni csak a vállalkozónak lehet, a ki helyett más dolgozik.
Voltak ilyen bölcs mondásai nagy számban.
»Ostoba a tömeg, mikor a gazdagságról mond itéletet.«
»Erénynek nézi a sikert, becstelenségnek a bukást.«
»Ha gazdag ember gazdagodik: azt mondja rá, jól dolgozik.«
»Ha szegény ember gazdagodik: azt mondja rá, sokát lop.«
»Ha zsidó ember, mesterember, tanult ember vállalkozik: azt mondja rá, üzérkedő.«
»Ha mágnás ember vállalkozik: azt mondja rá: nemzetgazda.«
»Észreveszi a szegényt, mikor gazdaggá lesz s azt mondja rá: bölcs.«
»Észreveszi a gazdagot, mikor szegénynyé lesz s azt mondja rá: buta.«
»A ki se nem szegény, se nem gazdag: azt sohase veszi észre.«
»A pénzt emberségnek tartja, de az emberséget nem tartja értéknek.«
»Adósságot csinálni: okosság dolga; – adósságot megfizetni: becsület dolga. Sokan nem tudják ezt.«
– Ilyen a tömeg, uram!
A negyvenes évek vége felé már annyi pénze volt Ramazetternek, hogy tőkéinek egy részét Pesten kellett kamatra elhelyeznie. Zalamegyében még nem volt takarékpénztár, állampapirost akkor még magyar ember nem vett, záloglevelek nem voltak, ipari vagy egyéb vállalati részvények nem voltak, a pénzt kamatra kellett kiadni, hogy maga-magát meg ne egye, mint a sajt.
Zalában ugyan ki lehetett volna adni kamatra könnyü szerrel. De csak az uraknak. Hertelendy, Bogyay, Skublics, Inkey, Kisfaludy, Barcza, Szentgyörgyi Horváth, Csányi, Zalabéri Horváth, Szentgróti gróf Batthyány, Diskay, Saáry, Kerkapoly ugyan akadt volna Sümeg környékén, a ki kamatra elfogadta volna kölcsön a pénzt, de a kékfestő ezekkel jó barátságban, kölcsönös becsülés viszonyában meg akart maradni, a mi meg nem történhetett volna, ha adósaivá válnak.
Kamatos kölcsönt akkor csak a zsidó, meg a pap adhatott. Csak a zsidónak, meg a káptalannak volt fölös pénze. Ha más adott kölcsönt: annak a legelső vitatkozásnál uzsorás volt a neve. A zsidó nem törődött ezzel, a papot pedig nem igen bántották. A káptalan firól-fira otthagyta adósánál a pénzt, sokszor ott is felejtette.
Ramazetter már ott forgott az urak társaságában. Nem akart e társaságban hitelező lenni. Kutya dolga volt akkor a hitelezőnek. Adott ugyan megszorult uri barátainak pénzt mindenkor, de kamat nélkül, rövid időre, irás nélkül.
– Megyei ur, ha irásra vesz föl pénzt, sohase fizet a kikötött időre, se kamatot, se tőkét, inkább pörre ereszti a dolgát. De ha szakállára adom: pontosan megfizet. Mert igy nem a törvény dolga, hanem a becsület dolga az adósság.
Miért nem követik ma ezt az elvet a bankok, takarékpénztárak? Nem lenne szükségük annyi igazgatóra, könyvelőre, ellenőrre, hivatalnokra, szolgára, pörre, bélyegre, jogtanácsosra. Paradicsom lenne az életük. Sohase lenne heverő pénzük, rögtön kiadhatnák minden pénzüket. Az igaz, hogy ma már akadhatna olyan adós, a ki becsületre nem fizetné vissza adósságát.
A kékfestő tehát Pesten helyezett el ötven-hatvanezer forintot. Egyik adósa harminczezer forint erejéig valami Sebastiani nevü gazdag polgár volt.
Ugy karácsony ünnepe táján 1847-ben haza jön Pestről Sümegre a Scheiber zsidó és elmondja a pesti ujságokat a kékfestőnek. A nádorispán a télen nem ád udvari mulatságot, mert nem jön haza Pozsonyból. Mihelyt kitavaszodik, fölhuzzák a lánczhid lánczát. Az Üllői-úton olyan kaszárnya épült, Bécsben sincs olyan. A Beleznay gróf a rácsos léczkapujára lövöldöz czélba az utcza felé, az arra járók csak hason mászva mehetnek el a kapu előtt. Wesselényi megvakult. A tengeliczi uraságnak kimetszették a zsebjét, tizezer forint volt a bugyellárisában. A Sebastiani és a Beálló nevü görög megbukott. És igy tovább.