– Semmi tovább, Scheiber. Kitől hallotta a Sebastiani esetét?
– A Csillag László ifju urtól, a ki ott volt az inventálásnál.
Ne neked, kékfestő. Oda a harminczezer forint!
Talán még sincs oda. Uj év után 1848-ban, ugy január közepén kocsira ül Ramazetter s elhajtat Pestre. Utánanézni a pénznek.
Nézhetett az után. Ügyvédje csak azzal biztatta, hogy ugy tiz esztendei pörösködés után talán megkap a pénzéből néhány száz forintot s költsége se lesz több pár ezer forintnál.
Szépen vagyunk. A harminczezer forintnak tehát vége van.
Harminczezer forint! Sok pénz az!
Hatszáz hold jó földnek ára ez uri kastélylyal, gazdasági épületekkel s mindenféle lábas jószággal.
Ekkora birtokkal ur az ember. Nemessé is lehet, táblabiróvá is, tekintetes urrá is! Éppen azon törte már a fejét, hogy vesz egy szép előkelő nemesi birtokot.
Harminczezer forinton vehet az ember százezer rőf finom kartont vagy ötezer bécsi font jó fajta bengáli indigót. Ezt feldolgozzák a legények s nyer rajta az ember ujabb harminczezer forintot.
Tehát nem is harminczezer forint, hanem legalább is kétszerannyi a veszteség.
Iszonyu pénz! Száz meg száz kékfestő egész életén át nem gyüjt ennyit. Száz negyedtelkes jobbágy él meg ennyi tőkevagyonból családjával. S ő ezt most mind elvesztette. Nem is tudja többé ezt megkeresni ebben az életben. A másvilágon pedig ugy se törődik vele. De ha megkeresné is: ez már örökre elveszett.
Hát érdemes még élni? Hát ér ez a rongy élet még valamit, ha ennyi pénz elveszhetett? Pedig ő se nem ugy lopta, se nem az utfélen találta ezt a pénzt. Izzadt, fáradt, dolgozott érte, mint a barom. S most mindennek vége.
Hogy menjen ő haza most már?
Mit szólnak majd az emberek? Azt mondják majd: mégis csak szamár ez a gazdag kékfestő. Oda van a pénz, oda lesz a tekintély s utóbb oda lesz a becsület is.
Nohát nem megy haza. Sehova se megy, leszámol az élettel. Legyen hát vége mindennek.
Fölakassza magát?
Könnyü dolog, gyorsan is megy, pénzbe se kerül. De csunya dolog. Ugy lóg a szegen az ember, mint a tarisznya. Csakhogy a tarisznya, ha leveszik a szegről, akkor is tarisznya marad. De az ember, mire leveszik a szegről, annyit se ér, mint egy rongyos tarisznya.
Agyonlője magát?
Hiszen pisztolya sincs. Elmenjen érte a boltba? Kiadjon érte hat ezüstforintot? Hát nem elég veszteség már a harminczezer forint is? A lövöldözés nem is a kékfestő mestersége. Nemes embernek, duhajnak, pandurnak, kerülőnek mestersége az. Ő pedig sohase kontárkodott másnak mesterségébe.
Bolondság! Mit töri ő a fejét e fölött? Hiszen nem otthon van Sümegen, hanem itt van Pesten, a hol a Duna folyik. Hiszen éppen arra való a Duna, hogy beleölje magát az ember. Éjjel, sötétben senki se látja, ugy eltünik. Igaz, hogy ilyenkor, télen, januárban hideg a Duna, de hiszen nem sokáig lesz az hideg. S aztán elviszi az embert némán, szeliden, csöndesen arra aláfelé. Tolnán, Baranyán keresztül. Valahol valami zátonyon füzesek és rekettyék közt kiteszi a partra, a tiszta homokra, ott a tutajosok megtalálják, eltemetik, kalapjukat levéve imádkoznak is fölötte. Sohase tudja meg senki, hová lett a sümegi gazdag kékfestő. Sőt az a semmirevaló Sebastiani egész életén át rettegni fog, hogy egyszer csak előterem hitelezője s egy furkós bottal jól ellazsnakolja. Nem lesz neki se éjjele, se nappala, jóizü falat meg nem fordul a szájában soha ezentul. Ugy kell neki.
Igy lesz hát legjobb.
A sok tünődésben este lett. Hat órakor olyan sötét volt már, mint a szurok. Kiment a Duna partjára, arra a nagy sivatagra, a hol most a Lánczhidra megy az ember. A Lánczhid oszlopai ugy álltak ott a sötétben, mint óriási szobrok. Az Eötvös-tér még nem volt meg. Rakpart, Korzó, Mária-Valéria-utcza, Petőfi-tér minden hiányzott. Szemetes, piszkos, omladékony partja volt a Dunának, széles parti mezővel a házak soráig. Tél volt, kemény szellő fujdogált, üres volt az egész térség, nem járt ott se ember, se kutya, se rendőr, se járókelő. Csak egypár dunaparti lebujban kurjogattak a tivornyázók.
De valaki mégis járt ott. Kalapja, fejtartása, ingó járása a sötétben egészen olyan, mint Inkey Kázméré.
Csakugyan Inkey Kázmér volt, Zalamegye egyik előkelő nagybirtokosa s Ramazetter Vinczének jó ismerőse.
Egymáshoz érnek, megismerik egymást, kezet fognak.
– Jó estét, Ramazetter! Mit keres maga itt ezen a csuf helyen?
– Én bizony egy kissé bele akarom magam ölni a Dunába.
– Nono! Tyukszem vagy fogfájás?
– Nem a! Elvesztettem harminczezer forintot.
– Nem éppen gyerekség. De én mégis rosszabbul jártam. Én három nap alatt elvesztettem a Kaszinóban hatvanezer forintot. Éppen azért sétálok itt: kissé szellőztetni a fejemet. A zsebem már ugy is szellős.
A gazdag kékfestő hátrahőkölt.
– Hatvanezer forintot és mit fog most csinálni méltóságod? Jön velem a Dunába?
– Kissé tovább megyek. Utazni megyek. Veszteség után jól esik a szórakozás, talán kis okulás is lesz belőle.
Átkozott sötét volt ott a Dunaparton. Égett ugyan néhány szégyenlős lámpa a házak előtt s a tulsó parton a Szent-Gellérthegy alatt is pislogott volna kettő vagy három, de azért sötét volt. De a gazdag kékfestő agyában mégis nappali világosság lobbant föl Inkey szavaira.
– Isten engem ugy segéljen, igaza van méltóságodnak. Én is megyek utazni.
Szállására ment, becsomagolt, feleségének levelet irt, a gyors parasztokkal még az este összebeszélt s másnap este későn már Bécsben tette fejét pihenőre.
Prága, Drezda, Berlin, Amsterdam egymásután jöttek sorra. Mindent megnézett mindenütt. Látott sokat, tanult sokat, tapasztalt sokat s lassankint feledni kezdé a harminczezer forintot. Terringettét, maradt még neki négyszer annyi s százhuszezer forint még külföldön is vagyonszámba megy. Hát Sümegen hogyne menne vagyonszámba?
Áthajókázott Angliába is s meg sem állt Londonig. Ott szállt meg valahol a West-Stradon a Waterloo-Bridge közelében. Nem is volt olcsó a vendéglője, de nem bánta ő ezt most már. Elhatározta, hogy ott marad hetekig.
Nem is kocsikázott sokat. Gyalog járt. Megnézett mindent, a mibe csak beleakadt. Nagy világ az a London városa.
Egy hét mulva gyalog akart végigmenni a Temze balpartján a város végéig. Elindult hajnalban, elérte és megkerülte a Towert s a London-dockot, valahogy rábotlott az East-India-Dock-Roadra s ezen egyenesen oda talált a keletindiai Import-Dockhoz. Éppen Indiából jött nagy bolond hajók rakodtak ki, megtetszett neki a nagy sürgés-forgás, odament a kirakodók, málházók, napszámosok, teherhordók közé, taszigálták ugyan jobbra balra, de ő csak ott maradt s nézte a csomagokat.
Nagy oka volt rá.
Látott ugyanis ládákat, csomagokat, göngyölegeket, melyek mintha ismerősei lettek volna.
Föliratok a csomagokon: Bengál, Behár, Madrás, Benares, Oudbes, North-West, Provinces stb. Azután furcsa betük: Faktory CMCK vagy KCZ vagy BNE s több efféle. Az apja is, ő is Bécsben szokták a Kohnberger czégnél s Pesten néha a Brüll czégnél a kékfestéshez szükséges indigót bevásárolni s ott látott ő ezeknél efféle ládákat, csomagokat, göngyölegeket, föliratokat és betüket.
Kérdezte: mi van azokban a csomagokban? Hárman is oldalba ütötték, mig utóbb egyik goromba málhás mégis csak megmondta, hogy indigó.
– No Vincze, szólt önmagához, most vagy már jó uton!
Azután nyomban kérdezősködött: hova, kihez, melyik czéghez, miféle raktárba szállitják a hajókról az indigót? Ezért is kapott vagy tizenöt oldalba ütést, de azért utóbb a feleletet is csak megkapta. Természetesen a czég neve vagy Brown volt vagy Smith, de volt Wharton is és White is.
Elég volt a Dockokból, ment a czégekhez. Valóságos nyomozást tartott a különféle indigók természete, belső értéke és ára, vámja, vitelbére tárgyában s rájött arra, hogy ha ő egyenesen Londonból veszi az indigót az első forrásból: akkor ő Trieszten át annak bécsi fontját megkapja 3–4–5 és fél forinton.
Ejh-hajh, Brüll és Kohnberger Pesten és Bécsben, ti ugyan derék emberek vagytok! Ti éppen 5–6 és 7 forinton adjátok a sümegi kékfestőnek az indigót, tehát másfél forintot nyertek egy bécsi fonton, tehát 168 forintot egy métermázsán!
Mégis csak jó volt a harminczezer forintot elveszteni s ezen a réven Inkeyvel találkozni. Ettől kezdve a tul a dunai városok minden kékfestőjét Ramazetter Vincze látta el olcsóbb indigóval.
Egy év alatt megkerült a harminczezer forint. S a következő évek már a tiszta nyereséget ontották.
Bizony jó kedve lett Ramazetternek, a mint az indigót fölfedezte s a mint egy hatalmas szállitmányra valamelyik nagykereskedővel megegyezett.
– No Vincze, igy szólt önmagához, most megérdemled az áldomást!
Az áldomás abból állt, hogy megiszik ebédnél egy pohár jó bort. Hozatott is franczia, spanyol és rajnai bort. Vendéglőjében különösen ajánlották neki a mózelit. Az angolok ötven év előtt ezt különösen szerették.
Megizleli a mózelit. Tetszik neki nagyon. Csaknem olyan jó és illatos bor, mint a szentgyörgyhegyi. Kérdi az árát. Egy iczczényi bor a mi pénzünk szerint két pengő forint. No bele is üthet a mennydörgő ménkü! Hiszen mi otthon Magyarországban az ilyen bort, de még az ennél jobb bort is négy krajczárjával adjuk-vesszük iczczénként. Itt meg két forint lenne, harminczszorta drágább?
Hivatja a vendéglőst. A vendéglős a klubban van, most nem lehet vele beszélni. De lehet a titkárral. Ha azonban a vendéglőssel akar beszélni: holnap délelőtt tiz órától kezdve tizenkettőig hivatalos órája van, akkor ad kihallgatást.
No az igaz, ez a vendéglős nagyobb ur, mint a Téglavető csárda-beli csárdásgazda, de hát ő mégis csak vele akar beszélni. Megy másnap kihallgatásra, természetesen fekete ruhát ölt és keztyüt huz. Hátha valami Bedford herczeg másodszülöttje az a vendéglős.
– Uram, én önnek asztalánál az este mózeli bort ittam.
– Igen örülök; remélem, meg volt vele elégedve.
– Jó bor, de egy palaczknak négy shilling az ára, a mi pénzünk szerint két pengő forint.
– Remélem, az árt megfelelőnek tartja.
– Annak tartom, de én jobb bort szállitok önnek uram, ide állitva két shillingért, tehát fele árért.
– Sajnálom uram, de házam se idegentől, se termelőtől, se szállitótól nem vesz bort, hanem csak kereskedőtől.
– Szabad tudnom a czég nevét?
– Igen örülök, ha ezzel szolgálhatok. A mózeli borczég: Charwood et Owen, Tolley-Street 66. sz., a London-Bridge közelében.
A sümegi kékfestő felirta a nevet, hozatott kocsit s hajtatott a Tolley-Streetre.
Bemegy az üzleti helyiségbe, keresi a főnököt, bevezetik hozzá. A Charwood et Owen-ház főnöke angol ember, öreg ember, komor ember, ugy néz a sümegi kékfestőre, mint a sült hal. A szeme pillája se mozog.
A kékfestő bemutatja magát. Az angol nem szól, csak néz.
– Ismerem önök mózeli borát és annak árát. Én önöknek jobb bort ajánlok fele áron. A borok neve: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg, Szigliget, Kővágó-Örs.
Az angol most megszólal:
– Köszönjük, nem állunk szóba.
– Miért?
– Tibettel és Japánnal borösszeköttetésre nem lépünk.
Az angol azt gondolta, hogy Badacsony és Somlyó valahol Ázsia fensikjain vagy a Csendes-tenger szigetein fekszik.
– De hiszen nem Ázsiában lakom én, hanem Magyarországon s az én boraim magyar borok.
Az angol elővesz egy nagy könyvet. Ebben a könyvben ábécze szerint föl van irva a föld kerekségének minden országa, birodalma, tartománya, városa, faluja, hegye, völgye, tengere és kikötője, a melylyel valaha a Charwood et Owen-ház levelezésben állott, vagy a melynek valaha csak hirét is hallotta. Benne volt még Andorra és Montenegro is, benne volt még Tibet és Honolulu is, de Magyarország nem volt benne és Sümeg sem volt benne.
Motyog az öreg angol, mig a könyvet nézi. »Magyarország«, »Magyarország« – de ilyen országot nem talál. Beteszi a könyvet, félreteszi egy másik asztalra s még egyszer jól megnézi a kékfestőt. Csaló áll-e előtte vagy háborodott? Elvégre udvariasan felel.
– Tévedés lesz a dologban. Nincs szerencsénk tudomással birni arról, hogy Magyarország nevü ország vagy tartomány lenne vagy lett volna a világon. Nincs nyoma még a bécsi kongresszus irataiban sem.
A kékfestő dühbe jön. Magyar vére felforr s hazafias elkeseredésében nagy tettre határozza el magát. Odaszól a sülthalszemü Charwood et Owen-háznak.
– Ön, uram, nem tud semmit, a könyve sem tud semmit, a bécsi kongresszus se tudott semmit. Én majd bebizonyitom, hogy van és hogy hol van Magyarország. A fiumei magyar tengeri kikötőből küldök önnek ingyen egy hordó magyar bort. Izlelje meg s igya meg jó egészséggel s izleltesse meg családjával, segédeivel s barátaival is. Ide szállitom ingyen, kifizetem a vitelbért és vámot is s mindenféle fogyasztási illetéket. Oda adom önnek a hordót is – mindezt hát fogadja el tőlem ajándékba.
A sülthalszem megint megnézi jól a kékfestőt. Az angol most már tisztában van a helyzettel. Csakugyan nem csaló ez az idegen ember, hanem szegény háborodott elméjü. Az ilyennel szépen kell beszélni.
– Köszönjük, uram, nemes ajánlatát, önnek nevét és országát fel is fogjuk jegyezni könyveinkbe, de semmiféle ajándékot és küldeményt, se bort, se hordót el nem fogadhatunk.
Nyomban int egy alkalmazottnak.
– William Shoemaker, jegyezze ön be ennek az urnak nevét, országát és tengeri kikötőjét.
Aztán a sülthalszem udvariasan oda fordul a kékfestőhöz.
– Isten önnel!
A kékfestő kiment. Mikor a sok léhütő segéd között lépdelt kifelé, annyit még észrevett, hogy az egyik tökfilkó mosolyog rajta s a másik részvéttel tekint rá. A sajnálkozót különös kedve lett volna nyakon ütni. Tudta ugyan már hazulról a kaszinóbeli adomákból, hogy az angol nagy szamár, de ilyen nagynak mégse gondolta.
IV.
(A kékfestő megkezdi a borüzletet is. – A somlyói szőlő. – A badacsonyi Gyulaffy-szőlő története. – Szűz Mária csodatevő képe száll a kis-czelli templomba. – A hagyományok. – Saáry Ferencz uram pajkossága és pöre. – Oda lesz a badacsonyi szőlő. – Miként szerzi ezt meg a kékfestő.)
Végre hát igy is jól van. Hiszen végre is az angol baja az, ha nem iszik jó és olcsó magyar bort. Ha nem kell neki, most már nem is ád neki. Majd ád másnak. Ád a németnek, hollandusnak, dánnak, orosznak. Angol nélkül is meg tud élni a sümegi kékfestő. Maradjon az édes anyja kinjában a Charwood et Owen-czég a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében. Nem is ment más czéghez borát ajánlgatni. Utóbb is meg találna verni egy angol házat vagy házfőnököt.
Haza jött. Utána látott az indigónak és a kékfestésnek. Megkerült az elveszett harminczezer forint is; a forradalom után ujra gazdag lett az adósa s visszafizette a pénzt kamatostul. Gyarapodott a vagyon hatalmasan.
De bora is szépen jövedelmezett. Sümegen volt már szőleje apja után is, mivelte a szőlőt okszerüen, szürt bőségesen, pár ezer akó bort szüret után összevásárolt pontosan, kezelte azt gondosan, s nyert rajta busásan. De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort egyelőre.
A bornak azonban nemcsak jósága biztosit kelendőséget és jó árt, hanem hiressége is. A hiresség attól függ, melyik hegyen termett. Somlyó hegye és Badacsony a leghiresebb hegyek. A kékfestőnek e hegyeken kell szőlőt szereznie. Még pedig országos hirü szőlőt. Olyan szőlőt, a mely még ezeken a hegyeken is a leghiresebb.
Somlyón mindjárt talált ilyet. Ott volt Kisfaludy Sándornak, a költőnek szőleje. Ezt a költő már életében is el akarta adni. Meg is kinálta vele Batthyány Fülöp herczeget, a ki azonban meg nem vette. A költő halála után az örökösök szivesen eladták.
Somlyó-Vásárhelyre néz a szőlő, tehát délkelet felé. Ez az oldal termi a legjobb bort. Se a Benczés barátok, se a zirczi barátok, se az Eszterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapitványi szőlő ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél, de hire, neve még annak se különb.
Tizenöt holdas a szőlő. Kopácsy József herczegprimásé volt még veszprémi püspök korában. Ő épitett rá kis kastélyt négy nagy szobával, konyhával, kamarával, mellékhelyiségekkel, óriási sajtóházzal és pinczékkel. Távolabb a szőlő lábja felé 12 lóra való kitünő épület s négy kocsira való szin. Elegendő udvarok és vinczellérlakások. Tőle vette a költő 1835-ben hatezer pengő forinton. De a pénz csak mellékes volt. Inkább ajándék volt az a szőlő. Mert a mikor a veszprémi püspökséget be kellett tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani. József főherczeg, a nádorispán, akkor is hajtott egykori segédtisztjének, a költőnek szavára és csakugyan Kopácsy lett a püspök. De a herczegprimási szék is üresedésbe jön. Rudnay már öreg ember és rokkant ember. A költő szava ott is sokat ér idővel. És sokat is ért. Kopácsy lett a herczegprimás is. Mind a multra, mind a jövendőre nézett tehát a főpap, mikor a költőnek eladta somlyai szőlejét. Ezt a szőlőt vette meg tehát a kékfestő. Egy csapással a legelső szőlősgazdák közé emelkedett Somlyó hegyén. Nagy szó ez három vármegyében. Kinek volt még olyan szőleje, melynek egykor püspök, érsek, herczegprimás, vagy költő lett volna az ura?
De talán még ennél is fontosabb volt a badacsonyi szőlőszerzés. Még ennél is hiresebb volt egykor az a szőlő, melyet a kékfestő ott vett meg.
Hatalmas családok raktak fészket maguknak Badacsony hegyén ősi idők óta. S nemcsak a papok és nagy monostorok s nemcsak a főrendüek, az Eszterházy herczegek s a pápa-ugod-devecseri Eszterházy grófok voltak hatalmasak, hanem a köznemesek is.
Ott volt a várbogyai és nagymádi Bogyay nemzetség. A szentgyörgyi Horváth, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy, az eörményesi Fiáth, a bezerédi Bezerédj, a bessenyei és velikei Skublics, a nedeczei és lábatlani Nedeczky, a gyulai Gaál, a felsőbüki Nagy, a kisfaludi, döbröntei és hymesházi Kisfaludy-nemzetségek mind nemesi koronájuk egyik ágának tekintették, hogy Badacsonyban szőlejük legyen.
A hol legjobb bor terem, a honnan legszebb a látás, a hova legjobban oda ragyog Isten napjának sugara: a hegynek azt a részét ugy nevezi a nép: a hegynek veséje.
A hegynek három oldalát ismeri a nép külön néven. A keleti és délkeleti rész tördemiczi oldal, a déli és délnyugoti rész lábdi oldal, az északi rész Korkovány. Uraságnak az északi részen nincs szőleje, csak a másik két oldalon.
Hajdanában a büszke Gyulaffy-nemzetség volt ura Badacsony legszebb részeinek. Vele és mellette csak a papok, püspökök, apáturak maradhattak meg. Az Eszterházy herczegek és Eszterházy grófok szőlői mind Gyulaffy-háramlások.
Egykor, a tizenhetedik század vége felé, a zsarnok Lipót király idejében, két szép Gyulaffy-lány volt Csobáncz várának s a badacsonyi szőlőknek ura. Az egyiket elvette egy Eszterházy gróf, a másikat a vámosi Saáry nemzetségnek egyik ivadéka, ha nem csalódom, Ferencz. Nem okiratokból mesélek, hanem a család szóbeli hagyományai után, minthogy a vámosi Saáry-nemzetséggel innen-amonnan magam is rokonságban volnék.
Az Eszterházy gróf katholikussá és labanczczá lett és az udvarhoz ragaszkodott, a Saáryak kálvinisták és kuruczok maradtak. A miből természetesen következett, hogy az a magyar, a ki nemzete ellen foglalt állást, hatalmassá és gazdaggá vált; a ki pedig mindig hű maradt nemzetéhez: az elpusztult, elszegényedett. Igy van ez már negyedfél száz esztendő óta. Okos ember ezen már meg se ütközik, hanem inkább alkalmazkodik az állapothoz.
De vámosi Saáry Ferencz uram nem volt okos ember.
Jól osztozott ő vőtársával, az Eszterházy gróffal. Csobáncz várának egyik fele az övé, másik a grófé. Fölosztották maguk közt az uradalmat is s a badacsonyi szőlőket is. A legszebb oldal egyik része Saáry uramé lett. Egykor talán még elmesélem, mennyi mulatságos zenebona támadt a két várur között, a kik közül egyik igazhitü volt, a másik eretnek; az egyik labancz volt, a másik kurucz s mind a kettő várur volt, de egyiknek se volt egész vára. Hanem hát ez most nem tartozik ide, a sümegi kékfestőhöz.
A töröknek már kifelé állt a szekere rudja. A német már nagy fészket vert túl a Dunán. Történt egy szép napon, Nagy-Boldogasszony napján, hogy a barátok kis-czelli templomában egy gyönyörü szép csodatévő Máriakép jelent meg. Nem hozta azt senki, bizonyos, hogy az angyalok hozták s az oltárra odahelyezték. Csillagkoronája volt a szüz anyának s szemei könnyeztek az emberiség bünös voltán. Maguk a barátok is elbámultak, a mikor reggel beléptek a templomba imádkozni s meglátták a csodatevő képet.
Megjelentették a tüneményt a veszprémi püspöknek. Megtudta ezt csakhamar a nemes vármegye is. Nosza rögtön elrendelték a vegyes vizsgálatot, miként jött oda a Máriakép. Kihallgattak száz embert. Senki se látta, hogy halandó ember hozta volna oda. Ellenben bizonyos volt, hogy a templomajtó egész éjjel jól be volt zárva, kulcsát feje alá tette a harangozó s aludt rajta egész éjjel, mint a bunda. Még borittas is volt egy kissé az istenadta. Annál mélyebben aludt.
Bizonyos hát, hogy az angyalok hozták a képet, a mint ez más országban is megtörtént már nem egy helyütt s nem egyszer. Megtörtént öreg Mária-Czellben az osztráknál is; a mi boldogságos szüz anyánk pedig minket magyarokat mégis csak jobban szeret, mint azt a rongyos osztrákot. Tehát hozzánk is eljöhetett az angyalok szárnyain.
De ha maradt volna is ebben valami kétség, minden kétséget eloszlattak a nemes-dömölki tanuk, a kik pedig nem is igazhitü katholikusok, hanem valóságos lutheránusok.
Ez a Nemes-Dömölk ott fekszik Kis-Czell mellett egy parittyadobásnyira. A két falu között ugy balkéz felől van Kis-Dömölk s ott még Árpád nemzetségebeli királyaink idejéből csodálatos szép régi templom.
Olyan szép az a kis-dömölki templom, hogy ahhoz képest a kis-czelli bucsujáró templom még a harangozó lakásának se válnék be. Ajtai, ablakjai egészen olyanok, mint a Dogék palotájának ajtai, ablakjai Velenczében. A jaáki, zsámbéki és felső-őrsi templomokon kivül nincs is oly dicsőséges multu és ékességü templom egész túl a Dunán.
Csakhogy istállók és cselédlakások veszik körül, teteje is szegényesen van befödve, a szent keresztet is levették róla régen, sőt magát istennek házát is csürnek, szinnek, pajtának, ökörakolnak használják rendesen.
Az itt való cselédeket is kihallgatták a megyei és püspöki vizsgáló emberek s ezek letett szent hitük alatt vallották, hogy éjnek éjszakáján nagy mennyei fényességet láttak az ó-templom körül s egy pillanatig belül a templomban is. Bizonyosan e fényesség alatt jelent ott meg a csodatévő kép az angyalok szárnyain, de minthogy se a tetőn keresztet, se belül oltárt nem talált, hanem csupán ökröket és tinókat, ezért ment tovább a kis-czelli bucsujáró templomig.
Ezek a cselédek pedig többnyire lutheránusok voltak és a mellett jámbor, istenfélő emberek. Igaz, hogy a nemes-dömölki prédikátor, a nagyhirü és tisztes emlékezetü Edvi Illés Pál még ezeknek se hitt s ezelőtt vagy hetven esztendővel erről még prédikácziót is tartott s a tanukat babonás embereknek jelentette ki, de ő belőle nyilván a felekezeti túlbuzgóság beszélt. Nem is lehet az másként, minthogy az a csodatévő szentkép sok század előtt a kis-dömölki szentegyház oltára fölött állott s azért most is oda akart visszatérni és csak azután szállt a szomszédba, a kis-czelli templomba, a mikor régi helyén csak ökröket és tinókat talált.
Ezóta lett Kis-Czell olyan hires bucsujáró helylyé, a hova eljár tizenöt vármegye népe s a hol az összeroskadt lelkek megépülnek s a sánták, bénák, nyomorékok meggyógyulnak.
A csodatévő kép hazajötte történt – mint emlitettem már – vámosi Saáry Ferencz uram idejében. A mikor véres vallási villongás gyötörte szegény országunkat s a mikor Saáry Ferencz uram is folytonos villongásban élt vőtársával, gróf Eszterházy Dániellel. S a kit még folytonosan azzal is boszantott, hogy ő semmit sem hisz a kis-czelli csodatévő Máriakép történetéből, mesének tartja az egészet, csak a czelli barátok gondolták ki, hogy a szegény népet oda csődithessék s a bucsu-szentlászló-egyházi, bodajki és andocsi barátoknak kárt okozhassanak.
Nagyon elkeseritette ezzel a papokat, de még vőtársának csobánczvári tiszttartóját is.
De ha még csak ennél a beszédnél maradt volna, de még csufolódzott is.
Volt egy szép sárga hátaslova, hóka is, kesej is. Ezen ballagott föl egy estennen a várba. A mint fölért a kapu elé, éppen a kapu előtt lova megbotlott s térdre esett. Megrántotta a kantárszárat s odaszólt lovának.
– Czo föl, édes Sárgám, jó pénzen vettelek, nem ugy ingyen jöttél, mint a czelli Máriakép.
Ez a mondás bizonyitja, hogy Saáry uram nem volt okos ember.
Nagy veszedelem támadt ebből. Az Eszterházy gróf tiszttartója meghallotta a szót, nyomban lóra ült, meg se állott Veszprémig s ott az esetet rögtön bejelentette mind a püspöknek, mind a nemes káptalannak.
Nagy pör, nagy patália származott a följelentés nyomán. Pörbe fogták vámosi Saáry Ferencz uramat, megidézték megyéhez, káptalanhoz, beleavatkozott a király embere is, ugyancsak czibálták Saáry uramat elől, hátul, mindenfelől. Kevesebbet nem is akartak, minthogy költség fejében, büntetés fejében kituszkolják Csobáncz várából és uradalmából.
Igaz, hogy nagy volt a vétség. Az emberek hitét és lelki nyugodalmát csufolódzó szavakkal megháboritani nem szabad, hanem büntetést kellett alkalmazni annyival inkább, mert Saáry uram egyébként is a vastagnyaku, eretnek, kurucz kálvinisták közé tartozott. Hogy különben jó hazafi volt, vérét is ontotta a török ellen, védte is az ország szabadságát mindenféle labancz ellen: mindebben mentséget ő ne találjon.
Azt a szót ugyan a tiszttartón kivül nem hallotta senki, az a tiszttartó pedig inkább szitott uraságához, mint az igazsághoz, de különben is titkos ellenség volt, mivelhogy nyelve miatt egyszer Saáry uram egy-kettőt a nyaka közé huzott buzogányával: de még ezekben sem lehetett mentséget találni sehogysem. Mert Saáry uram nem tagadta kiejtett szavát, nem bizonykodott semmikép, hanem a mit mondott, azt nyakas elszántsággal megmondta a biróság előtt is.
De volt azért neki is szószólója. A nemesség legnagyobb része már hitrokonságnál fogva is az ő pártján volt, nem is engedték volna, hogy csak ugy könnyüszerrel megfosszák birtokától. Vámoson Veszprém mellett volt vagy ötszáz kemény nemes ember, kisebb birtokuak ugyan, de fele részben Saáry uram vér szerint való rokonai. Ezek összebeszéltek a szentgáli és szentkirályszabadjai szomszédos nemes atyafiakkal s beizentek a nemes káptalanhoz, hogy ugy üldözzék vérig Saáry uramat, hogy ők fölkerekednek vagy kétezeren s ugy elpusztitják a káptalan minden jószágát, hogy sirva néz utána.
Engedett volna is már a káptalan, de volt ott egy Mihalovics nevü kanonok s ez semmikép se akart kibékülni. Nem volt más mód utoljára is: be kellett tömni a száját.
A kanonok szerette a jó bort. Mindig arra vágyakozott, hogy Badacsonyban, a hegy veséjén szerezhetne egy szép szőlőt. Volt Saáry uramnak ott a lábdi részen. Utóbb is kihasitott belőle a legszebb fekvésből vagy huszonöt holdat s pinczével és sajtóházzal neki adta a kanonoknak. Megitták az áldomást is.
Igy azután vége lett a pörnek és Saáry uramat békében hagyták. De hát a badacsonyi szőlő legszebb része eluszott.
Ez a szőlő a kanonokról testvérjére s annak gyermekeire szállt.
Előkelő család lett a Görcsönyi és Orahoviczei Mihalovics-család. Sümeg mellett Rendeken akkora birtoka volt, hogy uradalomnak is beillett. A mi időnkben, vagyis a kékfestő idejében Péter ur volt az utolsó birtokos. Felesége Ransonett-Villez bárónő, kinek kedvéért sokat lakott Bécsben.
Az ötvenes években eladó lett a szőlő. Péter ur irt Bogyay Lajos kamarásnak, a badacsonyi legelső s legnagyobb szőlőbirtokosnak, hogy szőlőjét áruba bocsátja. Bogyay közölte a dolgot Hertelendy Kálmánnal s körülbelül megállapodtak abban, hogy megveszik azt a gyönyörü szőlőt, mielőtt János püspök az eladási tervről értesülhetne.
János püspök ugyanis elhatározta, hogy Badacsonyban mintaszőlőt állit. Legszebb tájéka a világnak teremje a legjobb bort is. Legalább száz holdnyi szőlője legyen Badacsonyban.
Nyakra-főre megvette az eladó szőlőket a lábdi részen is, a tördemiczi részen is. Megvette már a Bezerédy, Márkus, Dominik, Kun, Szentgyörgyi Horváth és Bencze-féle szőlőket s vagy negyven paraszt szőlőt is. Kétségtelenül sietve vette volna meg a Mihalovics-szőlőt is.
Fel is szökkent a szőlők ára.
Egy napon Bogyay Lajossal és Hertelendy Kálmánnal találkozik a kékfestő Sümegen az utczán. Régi jó ismerősök. Üdvözlik egymást szivesen.
– Mi járatban vannak itt méltóságtok?
– Csak ugy átmenőben. Meg se állunk Bécsig. Öregéből-nagyjából megvettük volna a Mihalovics-szőlőt, mert most megyünk Bécsbe aláirni a szerződést.
– Jó szerencsét, egészséget, békességet hozzá!
Bogyay és Hertelendy elmentek Bécsbe.
Másnap keszthelyi vásár volt, a kékfestő elment oda. Este későn hazaér, vacsoráz, lefekszik s alszik mélyen.
Éjfél után egy órakor fölébred. Eszébe jut a badacsonyi szőlő. Bizony az neki is jó lett volna. Egy birtokos se dicsekedhetett volna szebb szőlővel. Még az Eszterházy herczeg se. Még János püspök se. De még Bogyay kamarás se. Kivált ha ő vette volna kezébe azt a hires Gyulaffy-szőlőt. Hiába! Bogyay és Hertelendy már Bécsben vannak. Tegnapelőtt óta odaértek. Most már gondolni is késő rá.
Meg kell ezt fontolni. Hátha nem késő? Ismerni kell a nemes urakat.
Bogyay és Hertelendy Pápa felé mennek. Talán utközben nem állanak meg sehol. De valószinü, hogy Pápán benéznek Bottkához. Atyafi ember, jó vér, jó pajtás. Akadhat több jó pajtás is. Nagy ebéd, nagy vacsora, egy kis dinom-dánom. Eltelik egy nap, talán kettő is.
Téthen talán nem állnak meg, vagy csak addig, mig a ló egy abrakot bekap. De Győrben bizonyosan megállnak. Egy kis parázs kártya is akadhat. Aztán Farkas Miska gyönyörüen huzza. Ilyen czigány nincs is most az országban, a nyáron is százasokat dobált neki Hertelendy. Itt is késhetnek egy-két napig.
De Bécsben is késhetnek.
Nemes ember sohasem siet, akár elád, akár vesz birtokot. Azután alkuszik keményen. Még ezer forintot meg akar takaritani. Utiköltséget, kártyaveszteséget mindenesetre lealkudja.
Éjfél után egy óra. Odakünn hideg, zimankós idő, szél rázza, eső veri az ablakot. Reggelre fagy is. Itt bent az ágyban jó meleg.
Becsöngeti a szobalányt.
A szobalány magára hány holmi ruhadarabot; kusza hajjal, félig nyilt álmos szemmel bejön.
– Liza, mondja meg a Jancsinak, hogy abrakoljon, itasson, szerszámozzon, egy óra mulva indulunk.
A Jancsi kocsis pokolra kiván minden abrakolást, itatást; minden uraságot és indulást. De egy óra mulva készen áll a kocsi a kapu alatt.
A kékfestő zsebjébe tesz harminczezer forintot és feleségét megcsókolja.
– Bécsbe megyek, angyalom.
– Reggelig nem várhatnál Vincze?
– Öt nap mulva itthon leszek. Isten áldjon!
A kékfestő elindul. Utközben csak addig áll a ló, a mig eszik s kissé kifujja magát. Nem néz be atyafit látogatni, kártya mellé le nem ül, Farkas Miskával nem huzatja. Majd csak azután.
Negyednap reggel jön le a Magyar Király vendéglő lépcsőjén Bécsben, épen indulni akar hazafelé. A kapu alatt találkozik Bogyay Lajos kamarással s Hertelendy Kálmánnal. Ezek épen most érkeztek Bécsbe.
– Jó reggelt, méltóságos uraim!
– Jó reggelt, Ramazetter. Hát maga micsoda járatban van itt?
– Csak ugy hazamenőben. Tegnap megvettem a Mihalovics-szőlőt, ki is fizettem az árát. Nem volt épen olcsó. Zsebemben a szerződés.
A két magyar nemes csak egymásra nézett s azután elnevette magát.
– Nagy hunczut maga, Ramazetter!
Igy jutott a kékfestő a legszebb badacsonyi szőlőhöz.
V.
(Gréger Miksa története. – Jön az angol Badacsonyba. – A lipcsei kaland. – A kékfestő elhozza Metternich herczeg rajnai pinczemesterét Sümegre. – Fejedelmi adományokban részesiti Sümeg városát.)
Volt most már Sümegen, Somlyón és Badacsonyban 50 hold szőleje. Pár ezer akó bora termett évenként. S minő bora! Vett hozzá még szigligeti, szentgyörgyi és badacsonyi bort évenként vagy tizezer akót. S megkezdte a magyar borral meghóditani a világot.
Még az angolt is. Még a sülthalszemü Charwood et Owen-czéget is: London, Tolleystreet, a London-Bridge közelében.
Ennek is van története.
Volt a kékfestőnek egy ismerőse Budapesten. A neve volt Gréger Miksa. Ez az ötvenes évek elején vagyona nagy részét elvesztette s vagyona és hitele töredékeivel kiköltözött Londonba. Vitt oda magával száz akó jó magyar bort s jó szerencsére, vaktában felállitott ott egy magyar borcsarnokot. Hol, melyik utczában, melyik házban: nem tartozik a mi dolgunkra.
Kap egyszer egy levelet a kékfestő Londonból. Gréger Miksa megirja benne londoni kisérletét. Sikerrel biztat a kisérlet. De olyan bor kellene, mint Ramazetter bora. Erős, illatos, tengerbiró balatonmelléki bor. Arra kéri, küldjön neki száz akó bort hitelbe, egy év mulva megfizeti az árát becsülettel.
A kékfestő félredobta a levelet. Majd ő vesztegeti ám a borát és a pénzét!
Másnap azonban megint eszébe jutott a dolog. De megint csak kiverte a fejéből.
De akárhogy verte ki: a gondolat mindig visszatért. Reggel, délben, este. Még álomban is.
Miért ne küldhetne is ő bort Angliába? Mitől fél, mit félt? A borát vagy a pénzét? A bort nem féltheti. Ha küld: olyan badacsonyit küld, a melynél lehet drágább, lehet talán jobb is a világon, de a melyhez hasonlót mégse ivott az ánglius, mióta a tengereket járja.
Ha talán a pénzét félti? Száz akó bor ezer forint. Pénz, pénz ugyan ezer forint, de ha elveszti is: ettől még a kutyája se lesz sánta. Marad azért neki kétszázszorta több.
És hátha hirt, nevet szerez a magyar bornak, dicsőséget a Ramazetter névnek s hasznot, boldogulást a magyar szőlősgazdának? Hátha urrá teheti Gréger Miksát is?
Azután az se bizonyos még, hogy pénzét elveszti. Ha Gréger üzlete jól folyik: még több bort is rendel s ha többet rendel: akkor első dolga lesz a száz akó bor árát megfizetni.
Addig, addig tünődött, hogy egyszer csak megparancsolta pinczemesterének: készitsen el száz akó kitünő bort, pöcsételjen le akonát, csaplyukat gondosan, hét kocsi vigye Gráczba a vasutra, szállitsák el Triesztbe hajóra, egyik embere menjen a hajóval is s vigyék Londonba a bort igaz állapotban.
Ez kellett Gréger Miksának, de ez kellett az angolnak is.
Vagy fél év mulva egy augusztusi nap délutánján kint üldögél Ramazetter badacsonyi hajlékának erkélyén s beszélget egyik emberével. Egyszerre felugrálnak kutyái s veszettül futnak, ugatnak, üvöltenek a kapu felé.
– No, ezek valami szokatlant éreznek. Talán csak nem Sobri Jóskát?
Azt ugyan nem, hanem három idegent vettek észre, a mint óvatos körültekintgetéssel közeledtek a kapu felé.
Az egyiknek fején fehér köcsög, a másiknak fején fekete köcsög, a harmadik sümegi városi hajdu.
A hajdu bejön a kapun, beteszi maga után azt gondosan, hogy a kutyák meg ne egyék a kivül rekedt két idegent. Odamegy Ramazetterhez az erkélyre.
– Adjon isten jó napot. Két messze országbeli ur akar idejönni nagyuramhoz. A kinek fehér köcsög van a fején, az küldi ezt a czédulát.
Átad egy látogatójegyet.
Ramazetter elolvassa. William Shoemaker, a londoni Charwood et Owen-czég meghatalmazott ügynöke. A czég telepe: London, Tolley-Street, a London-Bridge közelében.
– Hm! Ez az én madaram.
Az emberek lefülelik a kutyákat s bezárják a pinczébe s a két idegent az ur elé vezetik.
A fehér köcsög bemutatja magát, a hogy a látogatójegye szólt s bemutatja a fekete köcsögöt, a ki Franz Brunner, bécsi polgári rendőrügynök. Megmutatja utlevelét, melyet a bécsi angol konzul láttamozott. Megmutatja főnöke megbizását, a mely kifogástalan s a czég reklám-prospektusát s minden anónszát, melyekből kitünik, hogy a czég jóhirü londoni gyarmatáru- és bornagykereskedő.
Ramazetter mosolyogva hallgatja s mielőtt a további diplomácziai tárgyalásba belemenne, azt szeretné tudni, hogy az a bécsi titkos policzáj mirevaló?
A fehér köcsög erre is megfelel.
A hely, a hol most vagyunk, Ausztriának Magyarország nevü tartományában, a soproni császári-királyi helytartóság területén fekszik, de a Bakonyi-erdő is itt fekszik; minthogy pedig itt a Bakony közelében a személy- és vagyonbiztosság mindenképpen veszélyeztetve van s még a helyi császári-királyi hatóságok tekintélye s éber őrködése mellett is az idegenek életét mindenféle támadás fenyegeti: ennélfogva a fehér köcsög ellátta ugyan magát elegendő fegyverrel, de mivelhogy a ház drezdai üzletbarátai, valamint a bécsi konzul mindebben még elég biztositékot nem láttak: ennélfogva czélszerünek mutatkozott egy bécsi polgári rendőrügynöknek is, mint kisérőnek a ház költségén való felfogadása. Ekként fogadtatott fel kisérőnek a sümegi városbiró beleegyezésével a sümegi városi hajdu is.
Mikor ez a kérdés is kellő módon tisztába hozatott, a fehér köcsög is elővette jegyzőkönyvét, azt egy helyütt kinyitotta s folyton abba nézve, igy szólt:
– Tisztelettel kérdezem, ön, tisztelt ur, az a Ramazetter Vincze kékfestő Magyarországból, Sümeg városából, a ki ezelőtt mintegy nyolcz és fél évvel, 1848. évi február hó 14-én főnökömnél, a Charwood et Owen-czégnél Londonban a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében személyes látogatást tett s házamnak magyar borokat felajánlani szives volt?
– Egészen én vagyok.
– További megbizatásom értelmében szerencsésnek érzem magam önnel, tisztelt ur, közölni, hogy házam önnek ajánlatát hajlandó figyelembe venni s egyuttal tudatni, hogy fel vagyok hatalmazva önnel, tisztelt ur, a kötést megcsinálni. Kérem a mintákat, árjegyzéket, föltételeket.
– Majd holnap beszéljünk ezekről. Ma ön kipiheni magát s vendégem lesz. A rendőr ur szállást és ellátást kap a vinczellérnél s holnap visszautazhat Bécsbe. Önnek biztosságáról jót állok. A Bakonynak ugyan rossz hire van s a Bakonyban is legrosszabb hire a Dobos-erdőnek, az pedig itt van a szomszédságban. De azért a Dobos-erdőben is meg lehet az ember olyan biztosan, mint London külvárosaiban. Ezt legyen szives majd a bécsi konzulnak, a drezdai üzletbarátoknak s nagyon tisztelt főnökének megmondani. De most még azt kérdem, miért nem fogadta el ajánlatomat az ön nagyon tisztelt főnöke 1848-ban?
– Fel vagyok hatalmazva ez iránt is felvilágositást nyujtani, tisztelt ur! Főnököm akkor még nem tudta, hogy ebben az országban kékfestők a borkereskedők. Attól tartott, hogy kék bort fog ön, tisztelt ur, szállitani, ilyen borhoz pedig London közönsége nem szokott. Most azonban Gréger Miksa ur londoni magyar borcsarnokából s az ön borczimletei után meggyőződött arról, hogy ön, tisztelt ur, Londonnak nem kék bort szállit.
Nevetett Ramazetter, csak ugy harsogott. A fehér köcsög kivágta magát fényesen s teljes komolysággal. Adott is neki a vacsoránál borból olyan mintákat, hogy egész napon s két éjszakán át ugy aludt tőlük, mint a mormota. Sőt a mikor harmadnapon reggel fölébredt s az ablakon át meglátta a Balatont: még akkor is szentül azt hitte, hogy ő most a bálti tengeren van s utazik Skandináviába. Kereste is a hajóskapitányt, hogy összeszidja, miért viszi őt a Skagerrák tengerbe, holott ő a Bakonyerdőbe váltott hajójegyet? Alig tudták a jó embert észrehozni.
Igazán jó ember volt. Meg is kötött vele Ramazetter mindenféle alkut s szerződést s ekként az ő bora mégis nagy diadallal vonult be Nagy-Britannia és Irland egyesült királyságok hatalmas birodalmába.
De bevonult Németországba is.
Lipcsében bizományost s nagy lerakatot tartott. Ezzel egyszer furcsán járt.
Szokása volt a kékfestőnek Németországba kiutazni s idegen névvel és ismeretlen alakban a borivó embereket kihallgatni, kikémlelni: mit szólnak az ő borához? Jónak tartják-e vagy rossznak? Olcsónak-e vagy drágának? Találnak-e benne valami hibát vagy fogyatkozást? Becsülik-e annyira, mint a magas áru, világhirü rajnai borokat? Szegény a magyar, pedig gazdagok lehetnénk. Mit kellene tennünk, hogy jó borunkért adófizetővé tegyük a kerek földet?
Bolondos kékfestő! Maga akarta megtenni nemzetünkért azt, a mit a királyoknak, kormányzóknak, törvényhozásunknak, nemzetgazdáinknak kellene egyesült erővel megcselekedni, de a mit azok meg nem tesznek semmikép.
Egyik utjában beül lipcsei bizományosának bormérőjébe s kér magyar bort. Nem ismernek rá. Kérdik tőle, miféle magyar bort?
– A milyen van!
– De nekünk nincs más, csak Ramazetter-féle.
– Nohát adjanak olyant.
– De bocsánatot kérünk, éppen most nincs lerakaton, mert kifogyott, hanem szolgálunk rajnaival. Johannisbergi, hildesheimi, mózeli, szépasszonyteje stb., csak tessék parancsolni.
– Hozzanak hát rajnait.
Hoznak. Megizleli egyiket is, másikat is. Oda hivatja a gazdát.
– Hallja kelmed, bormérő uram, ez a bor nem rajnai!
– Miért ne volna ez rajnai? Hol teremne ilyen bor másutt?
– Ez a bor magyar bor. Ez Ramazetter bora.
A német kissé gunyosan néz a kékfestőre.
– Ön ezt jobban tudja, mint én?
– Jobban tudom. Mert én vagyok az a Ramazetter, én küldöm ide ezt a bort.
A német jó ember és okos ember. Nyomban leül a kékfestő mellé. Kezét nyujtja, mosolyog.
– Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen találkozhatom önnel. Régóta elhatároztam már, hogy önnek egy nagy horderejü ajánlatot teszek. Most hát, ha kegyes lesz megengedni, megteszem.
– Hallom!
– Az ön borai csodálatos jó és nagyértékü borok. Nem hiszem, hogy párjuk van a világon. Ha ön a Rajnáról vinne pinczemestert, ha borainak valamivel világosabb tükre volna s ha megengedné, hogy én rajnai czimlet alatt áruljam: akkor biztositom tizszeres forgalomról s palaczkonként nyolczvan krajczár helyett beszámolok két forinttal. Most eladom évenként nyolczezer forint értékü borát s beküldök tizenkétezer forintot. Ez csak magyar czimlet. Rajnai czimlet alatt eladok nyolczvanezer forint értékü bort s átadok önnek évenként kétszázezer forintot. Ime ezért tettem az ön borára rajnai vinyétet. Alázatos bocsánatot kérek öntől, mert tudom, hogy ez helytelen dolog. De éppen a rajnai borom fogyott ki, e nélkül pedig egy napig se maradhat üzletem. Hanem ajánlatomat kérem megfontolni.
A kékfestő két könyökét föltette az asztalra s két ökle közé támasztotta fejét. Ugy nézte a németet. Azon gondolkodott, ne kapja-e föl azt a hosszunyaku Liebfrauenmilch-borral tele nehéz palaczkot, mely előtte állt az asztalon s ne vágja-e a német fejéhez?
Hisz ez a német közönséges csaló. Meg akarja csalni saját német ivó közönségét. Meg akarja csalni saját német honfitársait, a kik ott a Rajna partján izzadnak a szőlőkapálásban.
Őt gazdaggá akarja tenni: az bizonyos. S talán esze nem is ér el odáig, minő gyalázatos az ajánlata. S talán még nem is találkozott soha üzletemberrel, a ki az ilyen ajánlatért nyomban arczul vágta volna. S talán jó lélekkel hiszi azt is, hogy idegennek, barbárnak, bakonyi magyarnak minden aggodalom nélkül lehet ilyen ajánlatot tenni.
Nézte a németet figyelemmel.
A német ötven év körüli korban. Becsületes jó arcza van. Se nem okos, se nem buta. Azt kérdi tőle:
– Van önnek családja?
– Feleségem, öt gyerekem. A legkisebb nyolcz esztendős. A legnagyobb fiam tengeren jár. Két leányom már férjnél van. Él még az anyósom is. Ő is velünk lakik.
A kékfestő erre azt mondja:
– Nohát német, legyünk tetubarátok egymással. Én is üzletember, te is üzletember; ne nézzük le egymást, ne is méltóságoljuk. Szervusz!
De a kezét nem nyujtotta neki.
A német azonban majd kibujt a bőréből, ugy megörült a tetubarátságnak. Annyi sózott és füstölt hallal kinálta a kékfestőt, hogy a kékfestő utóbb még a zsebóráját is halszagunak találta s majd a földhöz nem vágta.
Végre mikor már nagyon sokat ittak és mulattak, azt mondja a kékfestő a bormérő gazdának:
– Hallod-e német, nem azért barátkoztam én veled, mert szeretlek, hanem azért lettem veled tetu, hogy kedvem szerint összeszidjalak. Sok gyereked van, becsületes pofád van, be nem csukatlak. De a boraimat elveszem tőled. Az én boraim magyar borok, a magyar bor nevét pedig nem adom se százezer forintért, se a két szemedért, se egész országodért, se minden nemzetségedért. Adta németje!
Megkönnyitette lelkét. Fölkelt. Otthagyta a németet, de kezét megint nem nyujtotta neki. A német csak bámult utána kerek szemmel. Sohase látták többé egymást ezután.
Hanem egy tanácsát mégis megfogadta.
Elment a Rajna mellékére. Kipuhatolta, kinek van ott leghiresebb bora? – Metternich herczegnek. Ki ad legnagyobb fizetést pinczemesterének? – Megint csak Metternich herczeg. – Hogy hivják azt a pinczemestert vagy üzletvezetőt? – Hladny Jánosnak.
Fölkereste azt a Hladny Jánost. Egy vékony dongáju fiatal cseh kölyket talált maga előtt. Talán nem is épen cseh volt s nem is épen kölyök. Ez volt a Hladny János.
– Te vagy fiam a Hladny János?
– Szolgálatjára!
– Ülj föl fiam a kocsimra, viszlek pinczemesternek és üzletvezetőnek Magyarországba, Sümeg városába, Bakony erdejébe.
A cseh fiunak a haja szála is ég felé állt ijedtében. Abban az időben épen száz német könyvet olvastak már nagy Németországban a Bakonyról és Sobri Jóskáról.
– De nem megyek ám!
– De bizony mégis megyek.
El is jött. Nekem is bemutatta a kékfestő 1868-ban. Akkor is kissé cseh volt még az istenadta. De később jó magyar lett belőle, maradékai ma is azok.
Utolsó nagy vállalatai az osztrák Lloyd tengeri hajóin voltak. E hajókat évtizedekig ő látta el vörös borral. De a vörös bort már Szegszárdon szerezte be.
Él-e még a kékfestő?
Hire, neve, jó borának emlékezete ma is él. Ma is az ő nevén árulják a jó bort még Budapesten is.
De ő erről már semmit se tud.
Felesége, az egykori szép tót leányka meghalt 1873-ban. A kékfestőnek azóta nem volt világa. Deák Ferencz halála napján ő is behunyta nagy okos szemeit örökre.
Hát vagyona hova lett?
Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapitott reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiu. Adott rá harminczezer forintot. Alapitott felső leányiskolát, hogy derék, mivelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá huszezer forintot s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapitott alreáliskolát, arra is adott huszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, épitsen szép uj városházat. Alapitott kórházat husz ágyra s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapitott cseléd-ösztöndijat és szegény lányok számára kiházasitási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapitotta a Zsófia-óvodát.
De ezenkivül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok, pinczék.
Gyereke korán elhalt. Rokonai nem voltak közelében. Hagyott ugyan ezekre is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében urrá tette pinczemesterét és üzletvezetőjét, Hladny Jánost és másik fősegitségét, a ki különben rokonsága is volt, Reile Józsefet.
– Ezek dolgoztak, ezek fáradtak, ezek szerezték a vagyont velem együtt: őket illesse szép örökség. Legyen igazság házamban akkor is, a mikor én már nem élek.
Bölcs volt a halálban is.
Most törik fejüket a jó sümegi városatyák: hogy szobrot állitsanak emlékezetének. Én már állitottam e sorokban, pedig én életemben egyszer láttam. De azért szobrának leleplezésén ott akarok lenni.