AZ ASZTALOS CSALÁDJA.
(Elbeszélés.)
I.
Jánosnak hitták: nem volt az «aranyszájú szent Jánosok» közül való, csak aféle jámbor Kis János (nem is irta a nevét két ss-el), a milyen van minden városban három.
Ott volt az asztalos-műhelye abban az Andrássy-útra szögellő keresztutczában, a melynek az egyik oldalát csupa kétemeletes paloták állják végig, míg az átelleni sort bogárhátú földszinti házikók képezik, félbeszakítva rozzant deszkapalánkokkal, a melyek feljül szegekkel vannak kiverve; olyan ez az utcza, mint mikor a nyiri pajkos fekete frakk és köcsögkalap mellé rájthúzlit és bagaria csizmát húz fel.
Kiss János mesternek természetesen ebben az ócska sorban volt a lakása: egy olyan házikóban, a melynek csak két ablaka volt az utczára. Az egyik ablak sűrű muskátli bokrokkal eltakarva: ott volt a tiszta szoba, a másik pedig nyáron nyitva, télen pedig jégvirággal szépen elfüggönyözve; hanem a legfelső ablaktábla szegletében volt egy kis bádog szélkelep, melyet a belülről jövő meleg pára s a kivülről betörekvő friss levegő folytonos berregetésben tartott. Ventillácziónak hivják azt a magyarok. Ez volt a műhely.
Kis János nem nevezte a műhelyét ateliének, valamint magát sem titulálta műasztalosnak. A czímtáblán ott díszlett a becsületes czíme: «Ifj. Kis János, asztalos». Azt a házat, azt a műhelyt, de még azt a czímtáblát is még az apjától örökölte, a táblára csak az «Ifjabb»-at kellett a név elé iratni.
Az apja építteté a házat apródonként, a mint egy kis megtakarított pénze volt: még egy szobát, még egy kamrát hozzá; a telket az anyja kapta örökségben, a ki pesti születésű volt. Adósságra még akkor nem építettek.
Kis János nem foglalkozott építkezési asztalos munkával: ő csak butorokat készített. De azokat aztán meg lehetett nézni. Ki lehetett volna azokat állítani akár a muzeumban; de ő azt soha sem cselekedte. «Minek az a henczegés!» – «Jó bornak nem kell czégér!» – Így is volt mindig annyi megrendelése, hogy alig győzött neki megfelelni maga, az öreglegénynyel, meg egy inasgyerekkel (a kit még akkor nem csufoltak «tanoncz»-nak.) Két gyalupadnál többet pedig nem lehetett beállítani a műhelybe. Nyáron már kora reggel lehetett hallani a nyitott ablakon keresztül a gyalu serczegését, a lemezfürész horzsolását, a miről az öreglegény azt állította, hogy folyvást azt mondja: «milirám-strúdl». De azonkivül még azokat a szép nótákat is lehetett hallani, a melyekkel a fiatal mester kézi munkáját megédesítette. Igen szép tenor hangja volt. Pedig soha sem tanították énekelni. Csak a hogy hallotta.
És aztán megtörtént, hogy a mint az átellenben épült kétemeletes palota erkélyének a redőnyeit felhúzták, a nyitott erkélyajtókon át az asztalos nótáinak a mását verte el valaki a hatalmas Beregszászy-féle zongorán. Lehet, hogy csak véletlen volt.
Szombaton délután, mikor a gyárak gőzkürtői elkezdtek bömbölni, a hat órát jelentve, Kis János is fájeramtot tartott, s akkor aztán, ha szép idő volt, kiült a háza előtt levő kis lóczára; előhúzta a munkásköténye alól a frissen sült czipót és a «Vasárnapi Ujság»-ot: s testi és lelki nyugalommal élvezte mind a kettőt. A czipó hamarább elfogyott, mint az ujság, abból maradt még holnapra is.
A lócza tulsó végén meg a német öreglegény tartotta a pihenőjét, tiszteletteljes távolban a mesterétől, s szítta a keserves kapadohányt a hosszúszárú selmecziből.
Kis János nem is ügyelt rá, hogy az alatt, a míg ő ujságot olvas, az átelleni ház erkélypárkányára dülve egy szép leány nézi őt figyelmesen, pálma-legyezővel ernyőzve a szemeit a nap tüze ellen.
Pedig bizony megnézni való alak volt az. Ilyen karcsú termet nem minden bokorból kerül elő. Azután az a halovány, olajzománczú arcz, a nagy fekete szemek, a sugár szemöldök, hej de sok fiatalembert tehettek már holdkorossá!
Hanem Kis János sokkal inkább megnézni valónak tartotta azokat az érdekes képeket, a kik az ujságban meg vannak örökítve: nagy emberek, nagy úrhölgyek.
Egyszer odaszólt hozzá a Kristóf, az öreglegény, a pipacsutorán keresztül:
– Majszter! ugyancsak nézi ám magát a szép kisasszony odafenn.
– Hadd nézzen. Szabad neki.
– Ha én majszternek vónám, bizom visszanézném.
– De hát minek?
– Azért, hogy belészeretném.
Kis János nagyot nevetett.
– Hát az olyan volna, mintha a tüskés borz az állatkertben meg akarná csókolni a zsiráfot.
Erre Kristóf legény is elnevette magát.
A szép hölgy odafenn észrevett valamit, boszús lett, hátat fordított, úgy dűlt az erkély párkányára.
… Soh’se haragudjék, szép kisasszony!
II.
Egyszer mégis csak össze kellett kerülni Kis Jánosnak a bűbájos szomszédnővel.
Az volt az átelleni nagy bérház tulajdonosának a leánya, Florinda kisasszony.
A papája pedig, a háztulajdonosságon kivül egy előkelő bankárüzlet birtokosa is volt. Ott ragyogott a firmája a főváros legelőkelőbb egyik utczájában. Üzlete kirakatában csábítóan pompáztak a százezernyi nyereményeket igérő sorsjegyek, s egész halmaz aranypénzek a világ minden országából; hát azok a szivárvány szinűre nyomott bankjegyek! Azok az orosz ezer rubelesek. Közte nagy betűs hirdetmények, czinóberben, ultramarinban, nemzeti szinűben «HOLNAP HÚZÁS!» – «Sorsjegyek részletfizetésre!» – «PROMESSEK.» – «Öt forintért kétszázezret!» – «Bizonyos nyereség!» – «Isten áldása Heuteroth-nál.»
Ez volt a neve a szép Florinda papájának.
Hát egy szép reggel (tizenkét órakor) odaizen a titkára által a bankár Kis János mesterhez, hogy sziveskedjék meglátogatni valami megrendelés végett. Mindjárt az is tudtára lett adva, hogy mi akar lenni az a megrendelés: egy iróasztal.
A mester ebben a szakmában volt nagyon erős. Azonnal előkereste a rajz-albumát, a mi saját komponálta szekrények és iróasztalok tervrajzaival volt tele s sietett fel az úri lakásba.
Hát biz ő neki az a pompás bútorzat nem nagyon imponált: mind ismerte ő már ezt; csak azt jegyezte meg, hogy egyik bútordarab nem illik a másikhoz.
A czifra liberiás inas egyik teremből a másikba vezette, míg eljutott vele abba a szobába, a melynek felszereléséről Kis János rögtön kitalálta, hogy az a női budoár.
De még inkább kitalálhatta arról, hogy Heuteroth bankár úron kivül Florinda kisasszony is ott volt, szalmasárga selyem otthonkában, czigarettázva.
Az a czigaretta egy hölgy szájában az a füstölő, a mivel azt jelzi, hogy maga magának tömjénez.
A bankár finom uraság volt: sietett az engeszteléssel, megkinálta a meghivott vendéget az asztalkán levő szivarkás bőrbönczéből: gyujtson rá ő is.
Kis János fülig elvörösödött.
– Köszönöm, nem élek vele.
– Ezek khinai czigaretták, igazi Fú-Cseu: az orosz czár számára készültek.
– Akkor meg épen nem nekem valók.
Aztán elővette a rajzalbumát.
– Tessék választani belőle.
A bankár bele se pillantott.
– Nekem valami extra kell, mester. Nézzen szélylyel a leányom budoárjában: ide kell még egy iróasztal, a mi a garnitura stiljével összeegyezik.
– Értem, uram, majd elkészítem hozzá a tervet.
– De még valami más is kell. Ennek az iróasztalnak kell egy olyan rejtekfiókjának lenni, a minek a nyitját semmi tolvaj, semmi detektiv ki nem találhatja. Tud ön ilyet készíteni?
– Tudok. A bútordarab bele fog illeni a nagysága garniturájába s lesz benne egy olyan rejtekfiók, a mire senki rá nem talál, a mit kulcscsal ki nem lehet nyitni. Egy hét mulva készen leszek vele, s akkor egy hétig itten hagyom, hogy próbálgassák kitalálni a rejtekének a nyitját. Ha kitalálják nem kérek érte semmit; ha nem találják ki, az ára száz forint.
– Én pedig ezt az összeget megduplázom, ha a rejtek csakugyan kitalálhatatlan lesz.
III.
A hogy a magyar szójárás mondja: «egy csepp tüzem sincs, egy szikra vizem sincs», ezek szerint bizonyára Kis János mesternek is egy mákszemnyi ánglus vérnek kellett folyni a magyar ereiben, hogy eltérve az ősi virtustól, az igért időnél ne egy héttel később, hanem pontosan napjára küldje fel a kész iróasztalt Heuteroth bankár úrékhoz.
Egészen oda illett az a kisasszony szobájának garniturája közé, a hol minden bútornak a táblázata rózsafából, a talapzata, a lábai pedig eczetfából (szömörcze) készültek. A rózsafa az asztalos munkában májszinűre hajló piros színben nyilatkozik, erekkel tarkázva, a szömörcze színe ellenben tört halavány zöld, reczézett hullámokkal. Ritka szép fanemű az mind a kettő, s a hozzávaló anyag nem is minden asztalosnak a fáskamrájában hányja-veti magát. De Kis János mester bővölködött mindezekben a ritka hazai bútoranyag fajtákban; volt neki a raktárában nagy választékban diófa, cseresznyefa, égerfa, szilvafa, kőrisfa, a melyek a hány annyiféle színváltozatot ád ki; némelyik olyan, mikor ki van dolgozva, mintha valami festett tájkép volna.
A mesterséges faragások, elhajlítások meg a betétek is egészen megfeleltek a franczia empire korszakából való ízlésnek, úgy hogy azzal mind Heuteroth úr, mind Florinda kisasszony teljesen meg voltak elégedve.
Hátra volt még a titkos fiók kifürkészése.
Florinda kisasszony nem akart a kikötött egy hétig várni. Vagy most, vagy soha sem!
Az iróasztalnak volt öt fiókja elől, ugyanannyi hátul. Azt mind valamennyit kihúzták, de semmi titkos fiókot sehol felfedezni nem birának. Lábbal felfelé is fordították: úgy sem fedeztek fel semmit.
Ekkor aztán megadták magukat. Szépen kérésre fogták a dolgot, hogy fejtse meg hát maga a mester a rejtélyt.
– Hát nézzék önök. Ezek a fiókok, kihúzva, mind egyformán hosszúk. A két középső fiók feneke között azonban van egy hézag s abban van a rejtekfiók. De annak a falán semmi kulcslyuk nincsen. Hanem az asztal felső lapja be van vonva préselt marokin-bőrrel. Ennek az arabeszkjei között van egy élek-e halok-e? virág. Ha azt megnyomja az ember a hüvelykujjával, rögtön felpattan a titkos rugó nyomásától a rejtekfiók oldala, kivülről láthatatlan sarkain elfordulva.
A bankár és leánya egészen el vala ragadtatva a csodálkozástól.
– No, ez igazán zseniális ötlet. Ezzel ön százezreket csinálhatna magának, ha pátenst kérne rá a kormánytól.
Kis János nagyot nevetett erre. Az kellene még csak! Pátens.
– Mondja csak, – kérdezé a bankár, – csinált ön már hasonló rejtekfiókos iróasztalt valakinek?
– Soha sem kivánt tőlem ilyent senki.
– Tehát ez az egyetlen? No akkor, kérem, ne is csináljon senkinek, hogy ne tudják a titkát. Lássa ön, ha egyszer a leányom férjhez megy, ez a rejtekfiók nagyon jó lesz neki, az érdekes tartalmú leveleit a férje elől eldugni.
Kis János megijedt. Micsoda beszéd ez? Egy apától, a ki egyforintos szivart szív, egy kisasszony leány előtt, a kit a sacré coeurben neveltek! Nem fut az ki mindjárt a szobából? Hiszen az ő arcza (az asztalosé) úgy kigyulladt e szóra, mintha valami gonosztetten érték volna.
Florinda nemcsak hogy nem futott ki a szobából, de még csak el sem pirult; finom piros ajkai gúnyolódó mosolyra nyiltak meg, kivillogtatva gyöngyszínü fogsorait s balkezének lagymatag legyintésével mutatva a papájának olyanformát, hogy «ne taníts te engem erre!»
– Hát «bánja a szösz!» mondá magában Kis János s kihúzta a zsebéből az árjegyzéket, odanyújtva a bankárnak. «Egy iróasztal rózsa- és szömörczefából, 100 frt.»
Heuteroth úr kivett a tárczájából két darab százast, s azokat a három újja között megropogtatva, odanyújtá az asztalosnak.
A mester az egyik százast kihúzta a bankár újjai közül, a másikat ott hagyta.
– Csak vegye ön el a másikat is, – mondá nagylelkű szemhunyorítással a bankár.
– Az én árjegyzékem száz forintról van kiállítva.
– S miért nem akarja ön elvenni a másikat is?
– Mert én azt szégyenleném.
– Barátom! – szólt a bankár, ingerkedő nevetéssel, – a ki szégyenkedik, az soha sem lesz gazdag.
– Gazdag az, a ki a sorsával meg van elégedve, s én az vagyok.
A bankár nagyot nézett a szeme közé: – hisz ez a bőrkötényes ember egy «úr» – egy gavallér; csakhogy épen a frakkot megfordítva viseli: elülről felkötve.
– Kérem, tessék helyet foglalni, kedves szomszéd uram; legyen szerencsém.
Azzal helyet mutatott neki a selyem kanapén a leánya mellett; maga állva maradt, háttal a márványkandallóhoz dőlve.
Kis János nem szabadkozott; leült szépen a drága kerevetre.
– Hát ön, kedves szomszéd uram, nem is sejti azt tán, hogy ön már most is gazdag ember.
– Abban az értelemben, a hogy mondtam, igenis az vagyok.
– De fináncziális szempontból is az. Önnek a telke, mely az én házammal átellenben fekszik, ez idő szerint testvérek között megér négyszög ölenként száz forintot, a mi ötszáz ölnyi területnél ötvenezer forintnyi értéket képez.
– Az nekem egészen mindegy.
– De lássa, ha rám bizná, én szereznék önnek a telkére a velem összeköttetésben levő banktól egy akkora kölcsönt, hogy egy ilyen kétemeletes házat építtethetne belőle, mint ez az enyém. A bank negyvenkét esztendős hat perczentes törlesztés mellett átvállalná az építtetést, a jövedelemkezelést, a miből még önnek is megmaradna ezer forint tiszta jövedelme.
– Hát az asztalos műhelyem?
– Az is elférne a ház udvari lakosztályában s önnek ingyenben maradna a szállás.
Kis János a fejét csoválta.
– Nem megy az! – Az udvarom közepén van egy nagy szederfa; az alatt ült a szegény anyám az utolsó nyáron, mikor már jártányi ereje nem volt; arra másztam én fel gyerek koromban a leczkémet tanulni; arra szállnak fel esténként a tyúkjaim: azt én ki nem hagyom vágni senki kétemeletes házáért.
A bankár nagyot kaczagott.
– Tudom, tudom! Ön idealista. Az asztalosok mind idealisták.
Kis János indulni akart. Ekkor Florinda kisasszony kezére tette a kezét.
– Maradjon még. Én is akarok önnek valamit mondani.
Akar neki valamit mondani? Egy ilyen porczellán kisasszony egy mázatlan cserép kézművesnek?
– A papa azt mondja, hogy ön idealista. De hát lehet az idealizmust a mostani modern világban igen jól összekötni a realizmussal. A mi hajdan koldusbot volt, az most kincskereső vessző; Wünschelruthe, a hogy a német mondja. Önnek is van adva a sors által ilyen varázsvessző.
– Ha én tudnék róla.
– Igen, igen. Az a gyönyörű tenor hang, a mivel munka közben a népies áriákat énekli. Én sokszor hallottam önt dalolni s mindig azt mondtam magamban: ennek az embernek egy aranybánya van a torkában, ha fel tudná használni. A mai világban nagy ritkaság egy olyan érczes, csengő tenor hang.
Kis János nem tarthatta vissza a nevetést.
– Drága nagyságos kisasszony, nem tudok én arról semmit, hogy én danolok. Az nekem akkor jön, a mikor a gyalu a kezemben van; kivált ha csomós a deszka, olyankor nagyokat rikkantok; de nekem fogalmam sincs arról, hogy mi az éneklés; soha kótát nem láttam.
– Pedig nagy kár, hogy nem képezteti ki ezt a ritka tehetséget. A művészet egyszerre a legmagasabb társadalmi fokra emeli az embert.
Erre a szóra nagyot dobbant valami Kis János mellében. Talán a szív? Neki bizony még addig tudomása sem volt arról, hogy szíve is van. Mire való is az a szív? Hanem a feje gyorsan felfogta a gondolatot. Ha az a művészet egyszerre olyan magasra emeli az embert, akkor megtörténhetnék, hogy Kis János a művész, ott énekelhetne az istennői Florinda mellett, a ki az ő dalait a zongoráján kisérné.
Most meg aztán azt nem tudta visszatartani, hogy nagyot ne sóhajtson.
– A biz igaz, hogy énekesnek lenni nagy dicsőség, de nekem az a természetem, hogy ha észreveszem, hogy hallgatnak rám, egyszerre a torkamba fullad minden hang; ahhoz meg épen semmi kurázsim nincsen, hogy én a szinpadra kilépjek, a hol minden ember rám néz; inkább nekimegyek az ágyútűznek, mint a nagy publikum szeme tűzének.
Fel is kelt azonnal Kis János Florinda kisasszony mellől, nehogy még kisértetbe essen; mire aztán a bankár ketté vágta a kényes tárgyalást azzal, hogy a kabátja külső zsebéből előhuzott egy csomagot s azt az asztalos elé tartá.
– Jól van, jól, mester, csak danoljon ön ezentul is magának. De hát én tőlem semmi háladíjat nem akar elfogadni a nagyon kielégítő munkájáért – készpénzben: hát fogadjon el tőlem egy sorsjegyet. Itt van száz darab: válaszszon ki belőle jó szerencsére. Megütheti vele a főnyereményt; kétszázötvenezer forintot nyerhet vele.
Kis János tisztelettel tolta félre az ajándékkináló kezet; aztán lesunyta a fejét alázatosan, mintha szégyenelné azt, a mit mond.
– Tudja nagyságos úr, nem kivánom én az olcsó nyereséget; megelégszem, ha a munkámért megfizetnek. Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka, a mi az igaz keresményt is elviszi magával. Most én egészen jól vagyok. Felkelek hajnalban, dolgozom délig, akkor jól esik az ebédem, a mi bizony nem pompás, de nekem jóizű; aztán megint dolgozom estig, s a mint leteszem a fejemet elalszom reggelig; ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól nem félek. A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. De ha én egyszerre valami nagy gazdagsághoz jutnék, a mit sehogy sem szolgáltam meg: biz én nekem nem kellene többé se a műhelyem, se a szerszámaim, rossz szagúnak találnám az enyvet, meg a páczot, én is azt tenném a mit más gazdagok, a kiknek a sok pénz csiklandja az oldalukat, hogy a kávéházban lebzselnék, ott ütném a filkót, unalmamban a mulató helyekre járnék, csintalan hölgyek közt tölteném az időt, dőzsölnék, devernyáznék késő éjszakáig, mámoros fővel, elrontott gyomorral kerülnék haza; a telet eltölteném dobzódással, a nyarat pedig karlsbadi kurával; a hogy látom más uraktól.
Heuteroth úr nagyon furcsa képet fintorított erre a beszédre. Mintha csak a saját arczképét festette volna le ez az asztalos! Ez az ő életmódja: a bankár úré, szóról-szóra.
Kis János aztán valami nagyon okosat akart még mondani befejezőképen:
– Lássa, nagyságos uram, nekem is meg van a magam tékozlása. Az én lukszusom abból áll, hogy az ivóvizet a Svábhegyről hordatom, minden reggel frissen; a tejes asszonyom lát el vele. Ez én nálam olyan finnyásság, mint mikor az urak undorodnak az itthoni pezsgőtől s válogatnak a franczia sampányikban.
A bankár megorrolt, odaszólt a leányának francziául:
– Ez nem ideálista, hanem idióta (hülye).
Kis János pedig jól értett francziául; hiszen Párisban tanulta ki az asztalosságot.
IV.
Ez napságtól fogva nem hallotta többet Florinda kisasszony Kis János nótafikálását a szemközti műhely ablakán keresztül.
Ez orrol valamiért s tüntetőleg lakatot vet a szájára.
De vajjon miért neheztel? Azért-e, hogy ő, a kisasszony, arra biztatta, hogy asztalosból legyen tenoristává? Kitelik tőle! Az asztalosok nagy arisztokraták. A gyalupad lenézi a szinpadot. Vagy talán ért francziául, s megértette a rávonatkozó mondását a bankárnak: «ez egy idióta!»
Florinda kisasszony sokszor sétált az utczán, még pedig azon az oldalon, a melyiken a Kis János háza volt. Találkozott is egy párszor a mesterrel; de annak az a szokása volt, a mi rendes a magyar parasztnál, hogy ha úrral jön szembe, csak akkor köszönti, mikor már elment mellette, s a háta mögött van. Egyszer aztán ő köszönt elébb a szemközt jövő mesternek, mielőtt az elsurranhatott volna mellette.
– Jó napot, szomszéd uram!
Erre aztán a mesternek is szóba kellett állni az úrhölgygyel. Nem derogálhatott annak az utczán való beszélgetés az asztalossal. A házon kivül az is csak olyan úrforma volt, mint akármelyik fővárosi bizottsági tag.
– Olyan régen nem hallottam önt már dalolni. Talán megharagudott rám?
– Isten ments! Hogy haragudnám én a kisasszonyra?
– Hát talán másra?
– Senkire sem; hanem azóta egy rajzon dolgozom, s a rajzolás mellett nem lehet énekelni.
– Mit rajzol?
– Egy stallumnak (kanonoki széknek) a tervrajzát, melyet egy műpártoló pap rendelt meg nálam.
– Ejnye, de szeretném én azt a rajzot meglátni.
– Ha nem átall a kisasszony szegény házamba belépni.
Hogy átallott volna? Hisz a társalkodónője is vele volt, annak a kiséretében minden illendőség szerint tehetett látogatást a szomszédnál, a ki már ismerőse volt.
Kis János mester tehát szépen visszafordult, nem messze volt a háza, odáig elkisérte a hölgyeket, azután bevezette a tiszta szobájába, nem a műhelyébe; a rajzoló asztala ott volt. Az asztalon tehénkedett a széles rajztábla, a melyre a nagy regál ív japáni papiros ki volt feszítve s azon látható a befejezéséhez közelítő minta, rajza egy pompás faragott butordarabnak, a mit úgy hínak, hogy stallum. Úrnak és papnak való egy karos szék! Nagy beneficium jár azzal! A ki abba beülhet, miniszternek járó fizetést kap, miniszternek járó ütlegek nélkül.
A tervrajz igazán szép volt. Florinda kisasszonynak el kellett ismerni, hogy ez egy remekmű lesz.
– És ezt ön a saját fejéből tervezte ki? kérdezé a mestertől.
– Nem biz én, kisasszony. Nem szoktam olyannal kérkedni, a mi nem az enyim. Én ezt emlékezetem szerint utánoztam a ruáni (Rouen) kathedrale khorus-székei egyikének mintájára, a melyeket úgy hínak, hogy «miseri cordes».
– Ah! Ön járt Francziaországban?
– Három esztendeig tanultam ott a mesterségemet; beutaztam az egész országot – gyalog.
(E szerint jól kell neki tudni francziául.)
Florinda kisasszony a kezét nyújtá a mesternek.
– Ön nem haragszik «ránk»?
(Most már többesben intézte a kérdést.)
– Én nem szoktam rovásra haragudni, kisasszony.
Florinda megszorítá a kézműves kezét; valóságos őszinte kézszorítás volt az.
S ettől a kézszorítástól megbocsátotta Kis János a sértő «idióta» szót.
Talán tán még meg is csókolta volna a szorító kezet, ha csupasz lett volna; de keztyű volt rajta, tizenkét gombos, s azt nem lehet olyan hamar lehúzni.
Ettől fogva aztán a rajzoló tábla mellett is tudott danolni Kis János.
De csak bezárt ablak mellett.
Hanem azért mézes kalácscsal sem lehetett volna átcsalogatni az átelleni palotába. Azt már fogadása tartotta, hogy oda többet be nem teszi a lábát.
V.
Megszokott dolog volt, hogy éjjelenként a bankár háza elé hintó álljon. Vagy ő maga érkezett haza az orfeumból, vagy a kisasszonya a zsúr fikszból, vagy vendégekre várt a hintó.
Hanem egy éjszaka az történt, hogy a Heuteroth-palota előtt megálló hintóból három úr szállt ki, a kik a rendőrtisztviselők egyenruháját viselték, a bakról pedig, a kocsis mellől egy rendőr, a kinek a csuhája alól kilátszott a kardtok vége. – Azok mind bementek a kapun.
Egy órai időzés után mind a négyen visszajöttek; de még egy ötödiket is hoztak magukkal. Az pedig a Heuteroth bankár volt. Az arczát ugyan nem lehetett látni, mert azt eltakarta a felhajtott tengeri vidrabőr bundagallér. A három egyenruhás úr, meg a bankár beült az üveges hintóba, a fegyveres rendőr felkapott a bérkocsis mellé, s azzal éjnek éjszakáján elrobogtak.
Másnap korán reggel, még früstük előtt, nagy sebbel-lobbal rohant be Kristóf öreglegény Kis János mester szobájába, a hol az javában dolgozott a rajzolásán.
– Szörnyű eset, a mi a szomszédba esett. Bankárt elfogtak policzájok! Tolvaj volt, svihák volt; sikkasztotta, csalta, lopta sokat! Mindent lepecsételtek kvártélyában, még spukktrigliket is; elvittek, becsuktak dutyiba bankárt. No most beszilj már Heuteroth!
Erre a megrendítő hírre az első gondolatja ez volt Kis Jánosnak: «hát úgy-e jobb idiótának lenni?»
Hanem a második szó, a mi a lelkében felhangzott, ez volt: «de mi lesz már most abból a szegény leányból, a ki úrnő volt eddig, s a kinek nem maradt most már egyebe az apjáról, mint egy megbecstelenített név? Hát most már ki van felyül, ki van alul a társadalmi lajtorjafokon?»
Iparkodott kiverni fejéből az ezután következő gondolatokat.
Többé újságot sem vett a kezébe, hogy ne olvassa belőle azt az egész szégyenletes történetet, a mi olyan soká beszéltetett magáról.
A szép Florinda kisasszony is eltűnt a fényes lakásból, a melyben minden bútor le volt pecsételve. Senki sem kérdezte hová lett? Ő sem kérdezte.
Csak a végét tudta meg a gyászos történetnek. Egy csunya langyos napon mindenféle konfiskált pofájú alakok taszigálódtak a Heuteroth-palota kapuja előtt: ezek voltak az árverések hiénái.
A bankár ügye befejezésre jutott. Sokféle tisztátalan kezelés lett bebizonyítva. Öt esztendei börtönre itélték, a mibe még a vizsgálati fogságot sem tudták be neki. Csőd alá került vagyonából a megkárosított ügyfelek alig kaptak húsz százalékot. Most már a bútorait kótya-vetyélik: abból talán kikerül a perköltség.
Kis János még a függönyt is az ablaka elé húzta, hogy ne lássa ezt a szomorú jelenetet: hogyan hurczolnak ki az átelleni palota kapuján egyik bútordarabot a másik után s rakják targonczára. Idegen embernek is elfanyarodik a szive, ha ilyent lát.
Egyszer azonban csak bekopogtat az ajtaján egy rendőr, s jelenti egész tisztelettel, hogy köszönteti a végrehajtó úr, sziveskedjék felfáradni az árverés szinhelyére valami tanúbizonyság végett.
Kis János mester tehát, hivatalos megidézés folytán, mégis csak felment még egyszer abba a házba, a hová fogadása tartotta többé be nem lépni.
A rendőr egyenesen Florinda kisasszony budoárjába vezette.
Tele volt az árverező kréti és pléti szemenszedett alakjaival, a kik az ilyen alkalommal a legszurtosabb gúnyáikat szokták felvenni, hogy a tisztességes árverezőket elriaszszák undorító külsejükkel.
Minden bútort elhordtak már a szobából, csak épen az iróasztal volt még ott. Azon irta a végrehajtó segédje az árverési lajstromot; de már a szalmaszéket, a min ült, a házmestertől kérték kölcsön.
Kis Jánost megdöbbenté, hogy e bűzös, szurtos csoport között ott látta Florinda kisasszonyt is. Igaz, hogy egy szögletbe odahúzódva, lefátyolozott arczczal. De mégis ráismert.
A végrehajtó rögtön felvilágosítá:
– Engedelmet kérek, tisztelt polgártárs, hogy idefárasztottam. Heuteroth kisasszony a mai árverésen azon czélból jelent meg, hogy a lefoglalt tárgyakból mindazt, a miről bebizonyítható, hogy a kisasszony személyes tulajdona, reklamálja. A törvény erre jogot ád neki. Heuteroth kisasszony azt állítja, hogy ez az iróasztal az ő személyes tulajdona, s önre hivatkozik, mint illetékes tanúra.
Kis János jó lélekkel felelhette azt, hogy «igen is, én ezt az iróasztalt Heuteroth kisasszony számára készítettem.»
A végrehajtó jó ember volt: belenyugodott ebbe a tanúvallomásba. Hanem a segédje farkasfogú ficzkó volt: az nem engedte ki olyan könnyen a prédát az állkapczája közül. Azt kérdi a mestertől:
– Igen, de kitől kapta ön meg az árát ennek a bútordarabnak?
Kis Jánost nem vitte rá a lelke, hogy hazudjék, ha bármilyen szép kisasszonyon segíthet is vele. Megmondta a valót.
– Heuteroth bankár úrtól kaptam meg a pénzt.
– Akkor ez is a csődtömeghez tartozik, – mondá száraz hangon a végrehajtó. – Ez is árverés alá kerül.
A szögletben elfojtott zokogás hangzott.
A segéd kikiáltá a bútordarab becsárát: «öt forint.»
Ennyire volt becsülve a remek bútor hivatalos úton.
Erre a sakálok elkezdtek egymás hátára mászva vonyítani: hat forint! hét forint! hét forint ötven krajczár! Nyolcz forint!
Kis János elvárta, keblébe dugott kézzel, a míg az árverési hiénák felverték az iróasztal árát tizenhat forint hetvenöt krajczárra: akkor széttaszított köztük a két könyökével, s odatörve magát az iróasztalhoz, elkiáltá «száz forint.» S azzal odadobta a tárczájából kivett százast a jegyző elé.
«Senki többet!»
Dehogy többet! Úgy futott az valamennyi az ajtó felé, mintha oroszlán csapott volna közéjük.
«Hisz ez egy idióta!» kiabálták szaladás közben. Percz múlva üres volt a szoba.
A végrehajtó is bevégezte a dolgát segédestül együtt s eltávozott búcsúvétel nélkül. Hát biz ilyen eseteknél nem járják a rendes szólásformák: «Engedelmet kérek az alkalmatlankodásomért!» – «Örülök hogy szerencsém volt.»
Csak ketten maradtak a szobában: az asztalos a megvett iróasztal mellett, s a lefátyolozott hölgy ott a szögletben. De a mint magukra maradtak, a hölgy felveté arczáról a fátyolát s odasietett a mesterhez s megragadta mind a két kezével a kezét, most már keztyűtlenül.
– Uram! ön megvette az íróasztalomat: most már vegyen el engem is feleségül.
Kis János egészen megrettent ettől a szótól.
– Kisasszony, én egy közönséges mesterember vagyok.
– Ön az első nemes ember, a kivel ez életben találkozom. Vegyen el engem nőül. Én önnek hűséges asszonya leszek. Semmit sem viszek önhöz: csak egy igaz szerető szivet és minden dologra kész kezet.
– Én szegény vagyok…
– Ön azt mondta egyszer itt, ezen a helyen: «gazdag vagyok, mert meg vagyok elégedve». Hadd legyek én is ilyen gazdag.
– Én nem adhatok önnek semmit abból, a mi drága, a mi fényes.
– Ön adhat nekem, a mi legdrágább, legfényesebb: egy kézműves tiszta, becsületes neve nagyobb, mint Dárius minden kincse.
Kis János kezét nyújtá Florindának.
– Elveszem önt.
VI.
No hiszen megindult a pletykazuhatag a szegény Kis János fejére, a mint nyilvánosságra került, hogy elvette a híres sikkasztó bankárnak a leányát.
Az egyik azt mondta: «no te szegény tislér-májszter, elvetted a híres bálkirálynét! majd megnemesít az téged! feldiszíti a homlokodat koronával: csak azt nem tudod még, hogy ötágú lesz-e, vagy hétágú, vagy tizenegyágú?»
Mások ellenben Florinda fölött élczelődtek: «no iszen érdemes volt azért korcsolyázni, kutsirozni, kotillionozni hét farsangon, hét fürdőszezónon keresztül, hogy az ember leánya utoljára egy asztalosmesterrel kösse be a fejét!»
Az arany fiatalság pedig, mely eddig, mint az aranyos légysereg dongta körül a divatos szépséget, ezután a lehetetlenséggel határos férjhezmenetel után, egész bizonyosra vette a prédát s fogadások történtek klubbokban és kaszinókban, hogy ki lesz a szerencsés legelébb elejteni a vadász-zsákmánynyá lett nemes vadat?
Hát mind elvesztették a fogadásukat.
Florindából mintaképe vált a hű feleségeknek és jó gazdasszonyoknak.
Otthon ült egész nap, s végezte gazdasszonyi feladatait; a konyhában is helyt állt. Egyedűli mulatsága az olvasás volt. De a könyvekre sem fogyasztotta a férje keresményét; maga dolgozott pénzért: fehér hímzést csinált; a míg csak világos volt, mindig ott lehetett látni abban a muskátlis ablakban a hímző-dobocska előtt, a mint öltögetett.
A mi pénzt így szerzett, azon megvette a magyar költők képekkel diszített munkáit. Ez volt az egyedüli mulatsága. De hiszen nem is lehetett más. Hol találjon társaságot egy elitélt sikkasztó leánya? Nem járt ki a házból a férje nélkül.
A házasságuk első három évében kétszer volt keresztelő a házban: fiúcska volt mind a kettő. A nagyobbikat Jancsinak keresztelték, a kisebbiket Pistának. Ezek aztán adtak elég hivatalt az asszonykának. A kinek két fia van: el van az már látva bállal is, szinházzal is, konczerttel is.
Mind a két ficzkó olyan hű képmása volt az apjának, mintha az arczából metszették volna ki. Még a fotográf sem találta volna el jobban.
Florinda egészen beletalálta magát abba a boldogságba, a miről Kis János azt mondta, hogy ez az igazi gazdag ember sorsa.
Pénzt is jócskán szerzett az asztalos a munkájával, s annak a megtakarítása az asszonyra lett bízva.
Mikor a házasságuk ötödik esztendeje elkövetkezett, Kis János azt mondta a feleségének, hogy valami hét, nyolcz száz forintot ki akar venni a félretett pénzből.
– Mit akar vele kezdeni? – kérdezé az asszony.
– Még egy szobát akarok hozzá építtetni a házunkhoz.
– Minek?
– Hát tudod, ez az ötödik esztendő. Mikor ez letelik, akkor az apád kiszabadul a fogságából. Annak a számára építjük ezt az új szobát, hogy legyen a fejét hová lehajtani.
Ha szinpadon mondana valaki ilyet a feleségének, erre okvetlenül az a jelenet következnék, hogy az asszony férjének e nagylelkű, gyöngéd gondoskodását azzal viszonozza, hogy elérzékenyülve nyakába borul s telesírja a gallérját könnyeivel; hanem hát Kis Jánosné asszonyban semmi szinjátszási hajlandóság nem volt. Nagyot nézett a férje szemébe s azt mondá egész hidegen:
– Maga ide akarja hozni közénk az apámat, ha kiszabadul? (Soha sem tegezte a férjét.)
– Hogy legyen neki valahol otthona.
– Hát aztán a gyerekeknek mit mondunk, hogy honnan kerül elő a nagyapjuk?
– Majd találsz ki te valamit. Hisz az anyák úgy is folyvást kegyes hazugságokkal tudják a gyerekeket rendben tartani: mondd nekik, hogy a Mikulás hozta.
Az asszony nem mosolyodott el a mókán.
– Hát elvégre is borító alatt nem tarthatjuk a gyerekeket, – mondá a férje, – ők megtudják a nagyapjuk mivoltát, a mint iskolába kezdenek járni; a legelső gyerek, a kinek a Jancsi birkózás közben betöri az orrát, rögtön a nagyapját fogja a szemébe vágni. Sőt azt hiszem, hogy eddig is mesélt már azoknak a nagyapjukról valamit az öreg gazdasszony, meg a Peti inas, nem lesz ez már újság rájuk nézve.
– Jól van. De hát hiszi-e maga, hogy a kiszabadult Heuteroth úr majd megmarad itt a mi szerény hajlékunkban, s hozzá szokik a mi tizenkét órai ebédeinkhez, a miket az öreg Zsuzsa néni készít?
– Hát mit csinálhatna egyebet?
– Ne féltse Heuteroth urat. Talál az magának helyet a világban, mihelyt a budapesti aszfaltot érzi a talpa alatt. Egyébiránt helyeslem, hogy ha még egy szobát építtet a házához: önnek magának majd jó lesz az dolgozószobául. Mert hogy Heuteroth úr nem marad meg benne két hétig: arra mérget veszek.
Kis János tehát, a mint kitavaszodott, felépítteté az új szobát, hozzá toldva a régi épülethez. (Igy szoktuk biz azt mind kicsiny uracskák: most egy szobácskát, majd egy tornáczocskát; no még egy kukulloriumot! (Ez a szittyastil az építészetben.)
Be is bútorozták azt szépen, csupa tölgyfa volt asztal, szék, szekrény, nyoszolya. Ezt szerette az öreg táti: ilyen volt a bútorzata a hajdani dolgozószobájában is. Abban bizony ellakhatott akármilyen bankár.
Végre eljött a nevezetes nap, melyen a hazatérő családfő megérkezése jelezve volt. A vasúthoz kiment eléje Kis János feleségestől.
Ez volt a legkeserűbb falat, a minek a lenyelésére elszánta magát: kezet szorítani, összeölelkezni – Heuterothtal annyi ember szemeláttára. Nem fogja rágni, csak lenyeli egyszerre.
Jó szerencse, hogy a vasúti perronon levő közönség idegenvaksággal van megáldva. Minden szem csupán a várt ismerős számára van nyitva. Senki sem ügyel rá, hogy kik ölelkeznek mellette a lábára taposva.
Kis János csak állt ott a perron szélén, a feleségét karján tartva s leste, hogy mikor fejlődik a bummelczúg rajából az, a kire ők várnak: míg egyszer aztán a sokaság közül egy soha nem látott alak kiválik, nagyot üt a vállára ezzel a szóval:
– Szervusz májszter! Hát maga is kijött a leányommal?
Azzal nyakába borul Florindának, azt jobbról-balról összecsókolja. Az pedig engedi. Ez mégis a papa lesz.
– Itt van májszter a pakkomról való jegyem: vegye ki, aztán hozassa utánam.
Azzal odanyomta a markába a málhaczédulát, s aztán Florindát a karjára fűzve, el kisietett, fiakker után kiabálva. A májszter vitethette utána a kikeresett bőröndjét hordárral targonczán.
Hát bizony az «új» Heuterothra nem lehetett ráismerni a régi fényképe után.
A haja, melyet hajdan melanogénnal gesztenye színűre festett, a festék megszüntével tökéletes lilaszínűvé változott, az arcza ellenben, mely azelőtt símára volt borotválva, jelenben rövidre nyirt vörhenyesszürke szakállal, bajuszszal volt borostázva; az egész termete a szegedi országos gyógyintézet diétája mellett szépen megkarcsusodott, az öt év előtti smoking most egészen betakarta elől: – nem volt csoda, hogy a saját veje nem ismert rá.
Ebben volt valami vigasztalás. Talán így majd más emberek sem ismernek rá.
Mire Kis János az ipa bőröndjével hazaérkezett, már akkor az apósa teljesen ura volt a helyzetnek. A két gyerekkel rögtön megismertette a mivoltát: elmondta nekik, hogy ő most a szegedi államfogházból került elő, a hova csupa válogatott derék hazafiakat gyüjtenek össze, a kik sajtóvétségért, a kormány elleni összeesküvésért, hazájuk felszabadításáért, párbaji vitézkedésért vannak rabságra kárhoztatva, ki több, ki kevesebb időre. Ő volt azok között a legelőkelőbb, mert őtet nehéz öt esztendőre záratta be az átkos kormány.
Megtette magát mártirnak. A gyerekek elhitték.
Aztán, a mint a bőröndje megérkezett, sietett azt felbontani, s első dolga volt abból mindenféle kalimpáló faragott alakokat előszedni, s azokkal a gyerekeket megajándékozni. (A szegedi börtönben a rabok gyerekjátékok faragásával is foglalkoznak.)
Az ebéddel is egészen meg volt elégedve Heuteroth papa; sokkal jobb, mint a milyet a szegedi Grand Hotelben szolgáltat a főpinczér (a kit úgy hínak, hogy «porkoláb»).
Délután pedig egy forintot kért a vejétől – kölcsön. De számot adott neki róla, hogy mire kell s kényszeríté, hogy azt írja be a számadásos könyvébe eképen: «Heuteroth úrnak, bélyegre 50 kr., omnibuszra oda-vissza 20 kr., gőzsiklóra 20 kr., borravaló kapusnak 10 kr. Summa 1 forint o. ért.»
A bélyegről azt lehetett következtetni, hogy Heuteroth úr sietve igyekszik valamely miniszteriumnál tehetségeinek megfelelő alkalmazást keresni.
S csakugyan! Pár nap mulva diadalmasan hozta haza a hivatalos közlöny számát.
– Itt van! Meg van! Ez aztán a gyors elintézés!
Odamutatott a közlöny veres plajbászszal aláhúzott soraira.
«Heuteroth Viktornak megengedtetik, hogy nevét Vászonkői Győzőre változtathassa.»
Ez már jó gondolat volt! A megbélyegzett Heuteroth Viktor nem létezik többé: helyébe támadt egy szittyamagyar, a kinek a neve egy betű megfordításával a legnagyobb mágnáscsalád predikátumához hasonlít. Váltóra irva nem is rosszúl veszi ki magát.
Ennek a következése lett még egy forintnyi kölcsön fiam uramtól, a majsztertől.
Az meg szükséges volt száz darab névjegy beszerzéséhez az új névvel.
Mikor aztán ez is meg volt, azontúl nem volt a tátinak több szüksége a májszter kölcsön forintjaira. Azok a névjegyek minden jóra beváltak.
Hiszen a hajdani bankár otthonos volt az egész üzletvilágban: alkusz, ügynök, bemondó, közvetítő, beszerző, mintakihordó, sürgető, minden kitelt belőle. Ez mind vet valamit a latba. Ha három helyen kidobták, a negyediken megragadt.
Mikor valami busás sáphoz jutott, akkor három napig sem látták az asztalosék: a míg a szerzett pénzben tartott, a vendéglőben mulatott. Mindenütt lehetett őt találni: börzén, kávéházban, csak odahaza ritkán.
Egy szép napon megint hazakerűlt Heuteroth, (pardon!) Vászonkői úr Kis Jánosékhoz ebéd idejére.
Délben szünet volt a műhelyben, a mester is átjött a felesége szobájába.
Florinda asszony az ablakban ült és himzett.
A papa amaz emlékezetes iróasztalon ült és onnan lógáztatta alá a lábait.
Meglepő volt a külső megjelenésén az, hogy az álla ki volt borotválva, s a haja és pofaszakálla gesztenyeszínüre festve, miként hajdan a boldog időkben. De Kis János egy cseppet sem ütközött meg e változáson. Lehetnek annak különféle okai. Hátha így jobban tetszik az orfeumi szüzeknek?
A papa különösen jókedvű volt és kötekedő.
– Nos! hát, májszter! – szólt a benyíló ajtón belépő vejéhez. – Hogy van ön megelégedve az én leányommal?
Kis János a vállát vonogatta: furcsa kérdés!
– Kérdezze ön a leányától, hogy van az megelégedve én velem?
– Az nem kérdés. Ön férjnek jó férj: az tudvalévő dolog. De hát asszonynak milyen az asszony?
– Hát épen hozzámvaló.
– Ugyan májszter, nem emlékezik vissza arra az én szavamra, a mit akkor mondtam, mikor önt megbíztam ennek a női íróasztalnak a kifundálásával, hogy majd jó lesz ennek a rejtekfiókja arra, hogy az asszony az afféle kényes tartalmú leveleket eldugja bele, a melyeket nem szükség a férjnek megtalálni.
Kis János a feleségére nézett. Az, mintha oda sem hallgatna az apja fecsegésére, hideg vérrel igyekezett egy szál czérna hegyével a tű fokába beletalálni.
Azzal azt veté oda a májszter az apósának:
– Hát az elég hiábavaló beszéd volt öntől.
– No no, májszter! Nem jó az ördögnek a farkára hágni. Nem jutott önnek soha eszébe, teszem föl, csak úgy kiváncsiságból, ebbe a titkos fiókba belenézni?
– Soha!
– Igazán soha? Ön nem volt kiváncsi megtudni, hogy mi lehet ebben a rejtekben?
– Nem. A hová én nem tettem semmit, ott én nem keresek semmit.
Erre a papa leszállt az asztalról.
– No, hát én most arra kérem önt, hogy vizsgálja meg iziben azt a rejtekfiókot, a minek a tartalmára mindeddig nem volt kiváncsi.
Kis János ismét a felesége arczára nézett: most sem látott rajta semmi különös kifejezést.
– Ha önt olyan nagyon érdekli, – mondá az apósnak, – hát tegyük meg a felfedezést.
Azzal kihúzta a hátulsó fiókot, megnyomta az asztaltáblán a marokinra festett fehér virágot, mire a rejtekfiók oldalfala sarkaiból kifordult. – A papa ott állt lesben, mint a fáczánfogó vadász, s a mint a csapóajtó kitárult, hirtelen belenyúlt a rejtekfiókba, s azzal kirántott abból egy papircsomagot s a mint az a markában volt, elkiáltotta magát: «Hurra! viktoria! hozsánna! Itt van! Meg van! Minden meg van!» s azzal nevetésre torzult pofával elkezdett féllábon tánczolni, mint egy megőrült ballettánczos, a kezébe markolt hosszú papirlapokat a feje fölött lobogtatva, akár csak egy rézszínbőrű csippeváz indián az elejtett ellenség fejéről lehúzott skalpot.
Kis János csak ámult és bámult.
Rögtön ráismert arra a dugaszból előkerült papircsomagra. Ugyanaz a sorsjegysorozat volt az, melylyel egykor a bankár megkinálta, hogy válaszszon belőle – ajándékképen. Lehetett száz sorsjegy. Ezeket dugta el a bukását előre sejtő bankár abba a leánya iróasztalába. Most hát rájuk talált.
– Látjátok ezt! – kiabált az após.
– No ugyan nagy dolog! – mondá Kis János, félrefordulva, hogy ne is lássa, a mit mutogatnak. Száz darab sorsjegy. Lehet valami ötezer forint. Érdemes ezért tarantellát tánczolni?
– De nem öt–ezer–forint–ez–májsztram! – mondá minden szót megakasztva az após, – hanem kétszázötvenezer forint! A mai sorshuzásnál ez a jegy ütötte meg a főnyereményt: fel volt írva a tárczámban. Itt a hiteles sorozat. Az én sorsjegyem nyerte el a kétszázötvenezer forintot. Hurrá! hurrá! Urak vagyunk megint! Leányom!
Erre a szóra Florinda is eldobott gyűszűt, himző ollót, mindent a kezéből, s odarohant sikoltozó örömkitöréssel az apjához, vállára borult, csókolta, ölelte, zokogott az örömtől.
A papának másik válla is volt, a min a vejének is lett volna helye az ölelő karjaival; de Kis János csak állt mozdulatlanul az iróasztal előtt, két kezét eldugva a munkásköténye alá. Megvárta, míg azok ketten kitombolják magukat örömükben. Azok sem igen vettek ő róla tudomást.
Mikor aztán a nagy diadalzaj egy kis szünetet tartott, akkor azt kérdezé Kis János az apósától:
– Hát már most mit szándékozik ezzel a nagy nyereménynyel kezdeni?
– Hát mit? Újra megnyitom a bank-üzletemet. A váczi-utczában. A hol galambok vannak, oda galambok szállnak: a szerencse sem jár egyedül. Rövid időn milliomos leszek!
– Hát arra nem gondol, hogy mennyi ember lett szerencsétlenné ön miatt évek előtt? Nem találja helyesnek, hogy azokat kárpótolja?
Erre nevetett csak még nagyot az após.
– Kárpótolni? Azok én ellenem csődöt kértek, a mit megkaphattak, azt lefoglalták, elkótyavetyélték, a csődtömegen megosztoztak, engem öt esztendőre becsukattak, azt én az utolsó éjszakáig leültem: kvittek vagyunk! A mit egy kridatarius a perének bevégezte után szerez, ahoz a régi hitelezőinek semmi köze többé. Ez a törvény.
– De hátha egyszer egy olyan kétségbeesett ember, a ki minden vagyonát elvesztette önnél, a törvény helyett pisztolyt ragad, s lelövi önt, mint egy kutyát!
– No, no! májszter! Illedelmesebb kifejezéseket kell használni egy Vászonkői bankárral szemben. Hiszen légy biztosítva a felől, hogy ebből az összegből neked is juttatok annyit, a mennyivel a szerény kis asztalos üzletedet nagyszabású asztalos iparteleppé alakíthatod át, a milyen a Thék Endréé.
– De én azt nem fogadom el! Én nem osztozom az ön átokterhelte pénzében.
Az após gúnyosan rángatta felfelé a szemöldeit.
– Hát jól van májszter, maga azt teszi a buksi fejével, a mit akar. De abban az esetben én viszem magammal a leányomat.
– Az én nőmet?
– Hát csak nem hagyom itt ebben a piszkos odúban, enyvet, meg fénymázt főzni.
– Ez az odú önnek menedéket adott; ez a fénymáz pedig kenyeret, – mondá gorombán az asztalos.
– Azért majd megfizet – valaki. De már az iránt ne legyen magának, asztalos májszter, semmi képzelődése, hogy egy előkelő miveltségű hölgy, mint az én leányom, a mint az apja egy nagy vagyon birtokosává lett, a nyomorúság tanyáján maradjon. Vannak nekünk jeles törvényeink, melyek az elválást lehetővé teszik. Az egész házasság külömben sem volt érvényes, mert ahhoz a szülők beleegyezése, mint múlhatlan föltétel, megkivántatik: én pedig nem egyeztem bele.
Kis Jánosnak már a nyelve hegyén volt a visszavágás: «mert a szegedi profúsz nem engedte». De csak visszaszívta. A felesége szemébe nézett, ki karját az apja karjába öltve tartá. A férj szeme égett, mint a tűz: az asszonyé nem birta azt kiállni, lesütötte a szempilláit. A férj azt várta, hogy a nő oda fog rohanni hozzá, keblére borúl, átkarolja: hiszen oly nagyon szerették egymást. De e nő csak ott maradt az apja mellett, annak a karjába fogózkodva. Hiszen – úrnak lenni mégis csak szép dolog?
– De ha én nem egyezem az elválásba, akkor nem lesz abból végzett dolog, – mondá a mester.
– Hát akkor elválasztanak benneteket ágytól és asztaltól. S ha neked így jobban fog tetszeni, hát tessék. Ezt végezzétek el egymás között. Én most megyek fiakkerért. Mindjárt visszajövök. A ki velem akar jönni, az velem jön; a ki itt akar maradni, az itt marad.
Azzal elsietett; férj és feleség egyedül maradt.
Kettőjük között állt az iróasztal.
– Te tudtad azt, hogy mi van ennek az iróasztalnak a rejtekfiókjában? kérdé a férj.
– Tudtam, – felelé az asszony.
– Azért jöttél hozzám nőül, mert én vettem meg az árverésen ezt az iróasztalt?
– Azért.
– Annyi hosszú időn át azért ültél olyan hűségesen idehaza, hogy ennek az iróasztalnak a kincseit megőrizd?
– Azért.
– Akkor beleegyezem az elválásba.
A papa megérkezett a bérkocsival.
– Nos? Hát? kérdezé a szobába lépve.
– A leány elhagyja a férjét s követi az apját, mondá a kézműves.
Florinda a benyíló ajtó felé indult.
– Mit akar ön madám?
– Meg akarom csókolni gyermekeimet.
– Nem, madám! Azok az én asztalos inasaim; azokat nem csókolja ön meg többet.
S elállta előtte az ajtót.
Florinda nagysámnak a nélkül kellett az asztalos házától eltávozni, hogy a gyermekeinek búcsúcsókot adott volna.
Aztán következett a válóper. Vászonkői Florinda asszony pere Kis János asztalos ellen.
Az elválasztás ellen nem tétetett kifogás. Csupán a gyermekek illetékessége volt birói eldöntés tárgya.
Az volt a kérdés, hogy a fiúgyermekek az anyának itéltessenek-e oda, ki az egyiket a bécsújhelyi katonai akadémiába szándékozik küldeni, – lesz belőle generális, – a másikat meg a jezsuita kollegiumba: abból lesz püspök; vagy pedig az apánál hagyassanak, a ki csinál belőlük asztalost?
Más czivilizált országban bizonyosan az anyának itélték volna oda a két suhanczot: de a mi barbar törvényszékeink az apának adtak igazat. Neki maradt a két gyerek.
*
Valami négy-öt esztendő mulva csakugyan teljesült az, a mit Kis János megjövendőlt az apósának, a ki már akkor híres bankár volt, túljárt a millión. Egy rosz napon valami kétségbeesett ember, a ki nála vesztette el az egész vagyonát, rajtarontott, s egy revolverrel lekvittelt vele. Agyonlőtte.
Hát ez bizony hétköznapi dolog. Három napnál tovább senki sem beszél róla.
Ezzel a pisztolylövéssel Florinda nagysám lett boldoggá téve. Ő kapta örökül a bankár nagy vagyonát s tőle nem kérdezte senki, honnan vette, mire költi?
VIII.
Az Andrássy-út igen szép sugár utcza! Azon vágtatnak végig az előkelő uraságok pompás fogatai, teherkocsinak ott nem szabad végig vonulni. De a mellékutczákból mégis csak keresztül settenkednek azok.
A keresztutczák egyikéből egy gyalogszekér nyomul elő, keresztül a sugárút fakoczkaburkolatán, két inasgyerek vontatja; a szekéren egy újdonat szekrény nehezkedik, valami asztalos munka.
Az oktogon felől pedig vágtatva jön egy elegáns Tilbury, a melybe két telivér almásszürke van fogva; divatos öltözetü delnő hajtja őket.
A gyalogszekér az almáriommal épen keresztben áll a sugárúton.
A szekeret húzó gyerekek nagyobbika, egy barnapiros pofáju ficzkó vígan fütyül, a kisebbik pedig egy almát majszol, nagyokat harapva belőle.
Mikor a delnő fogata közelükbe ér, a nagyobbik ficzkó elkezd hangosan nevetni, a kisebbiknek a szájából pedig csak kifordul az alma, eltakarja a kezével az arczát és sír. Az úri fogat kénytelen megállni, mert a nevető és siró ficzkók nem mozdítják a szekeret odább.
A konstábler ott áll az útfélen, két karját, két lábát keresztbe téve.
Ha valami czivilizált országban fordulna elő ilyen eset, a konstábler a gyalogszekeret húzó ficzkókra rivallna: «nem lódultok mindjárt az útból azzal a szekérrel!» de a mi barbar világunkban a rendnek őre, a büszke paripákat hajtó delnőnek int: «csendesen asszonyom! el ne gázolja ön azokat a gyerekeket». Az úri fogat kénytelen a gyalogszekér körül nagy fordulót tenni.
S ekkor az a nagyobbik suhancz, az a vásott ficzkó, nagy nevetve odakiált a kocsikázó delnőre:
«Szervusz, mama!»