A BARÁTFALVI LÉVITA.

ELŐSZÓ.

Most harmincznyolcz esztendeje, hogy az «Elátkozott család» czímű regényemet az olvasó közönség elé bocsátottam befejezetten, de mégis befejezetlenül. Annyiban egész volt a történet, hogy a vezéreszme kiszenvedett benne, az ellentétek összesimultak, átokmondó és átokviselő együtt bukott el s együtt megnyugodott; de fönmaradt a rejtély: mi lett a regény fiatal hőseiből, akik eltüntek, családjaikra nézve meghaltak, s a kiket aztán egy harmadik halálra keres – s a kinek arra nagyon erős oka van.

Azon művem utószavában azt igérem, hogy majd megirom én ennek a rejtélynek a kibonyolítását egy ujabb regényben, a minek a czíme: «A barátfalvi lévita.» A befejezett regény annyit fecseg ki a titokból, hogy a kalandor hős valahol a Bükk rengetegeiben él elrejtőzve, mint lévita.

Azóta én folyvást viselem ennek a regénynek a tárgyát, mint Jupiter viselte a fiát, Bacchust, a testében (hohó! ne kezdjük olyan magasan!) mint rossz adós a váltóóvást a zsebében, a nélkül, hogy az adósságom leróttam volna.

Nagyobb adósságaim voltak, azokat kellett lefizetnem. Irányregények, négy-öt kötetesek. Kedvencz eszméim, a mikbe szerelmes voltam, aztán meg egyéb certa quoniam.

Most azután elkövetkezvén a karácsonyhava, ismét elővesz a lelkiismeret-furdalás: számadásrendezés. Kinek tartozunk még? Minden adósságunkat tisztáztuk már? Nincs már semmi gondunk? Rábizhatjuk egészen a kis Jézuskára, hogy aggassa tele a karácsonyfát annak az ártatlan léleknek gyermeki örömére, a ki még hisz, szeret és remél: többet nem tud.

Azt kérdezi tőlem a minap (nyomtatott levélben) egy irópajtásom, hogy mondjam meg neki, mikor volt a legboldogabb karácsonyom életemben s mi volt annak az okozója? Azt hiszem, hogy mind az ezer fölszólítására azt a választ fogja kapni: «a mikor az anyám karján ültem s vártam, hogy az angyal mikor csönget. Kinyilik az ajtó, tündöklik a karácsonyfa s én megtudom, hogy mit hozott nekem a kis Jézus». Mindenki ugyanezt felelheti arra, nem mást.

De én nem így felelek rá. Nálunk nem csináltak karácsonfát, Bethlehemet sem mutogattak; puritán szokásokat tartottunk.

Nekem a legboldogabb karácsonyom volt 1848-ban.

Útban voltam; világosan szóljunk: futottam. Kergettek. A hátam mögött villogott az ég, nem villám volt, hanem ágyúlobbanás, vert sereg utóhada védte a visszavonulást. Fejem fölött károgtak a hollók, varjuk; azt mondták, rám várnak, vagy hogy nem kár értem, nem értettem egészen. Az út rögös volt, a hó még csak szállingózott. A szekérnek nem volt ernyője s rajtam csak egy karbonari felleghajtó, köröskörül sík pusztaság, aztán madárfagyasztó hideg, a milyen azóta soha. A mi rajtam volt, az volt az enyim. A szállás, a hova az éjszaka betérített, fűtetlen szoba volt, a vendégség fekete kenyér és szalonna, fagyos; az ágy földrevetett zsuppszalma, melyben az egerek czinczogtak éjszaka, reggelre az ivópoharamban jéggé fagyott a víz; fölébresztett a megzörrenő ablak, ágyúdörgés kopogtat: «odább, odább». A ködtől nem látszik a vidék. A ködtől nem látszik a remény!… De mellettem volt a szép, ifjú feleségem, a ki szeretett, s minden nyomort, búbánatot megosztott velem… Ez volt az én legboldogabb karácsonyom.

Ez az oka, hogy így karácsonytáján elővesznek azok a nyugtalankodó érzések, a mikről nem tudja az ember, hogy mit akarnak, biztatnak-e? vádolnak-e? valamire visszaemlékeztetnek-e? vagy talán valamit visszakivánnak-e? Fájnak-e vagy jólesnek? Most is olyan köd előttem, mint akkor.

Az ilyen kedélybizsergésben jut eszembe az 1858-ból fönmaradt adósság: az olvasónak megigért regény. Itt élt az óta folyvást, mint a fába nőtt béka, a fejemben, hozzuk napvilágra, hátha még megél?

Minthogy azonban a mai napság olvasóiról bajos föltennem, hogy emlékeznek a harmincznyolcz év előtt olvasott regényemre, jobbadán még nem is születtek akkor, annálfogva legyen megengedve nekem, hogy ezen regényben a megelőző történetből itt-amott az elszakadt fonalakat a régivel összekötögessem.

Üdv az olvasónak!

1896. Deczember 14.

Jókai Mór.