A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések

– Karácsony?

Nyomban jött a magyarázat.

Az ablakot megzörgették kivülről. Gyerekszó hangzott odakünn.

– Szép kis Bethlehemünk van, bevigyük?

A kis gyerek csiklandós nevetéssel bújt még jobban az anyja ölébe. Örömmel kevert félelem volt abban a fojtott kunczogásban.

A lévita még egy alakot látott a pitvar sötétjében a feleségén túl állni. Az volt Danavár uram.

Szigorú arczot mutatott.

– Nem tudom, kúrátor uram megengedi-e, hogy ebbe a házba Bethlehemet hozzanak be?

(Hiszen az is pápista eredetű symbolicus játék.)

– Hogyne engedném? – szólalt meg a biró, a ki egyszersmind az ecclesia kúrátora is.

Azzal kiszólt az utczára: «bejöhettek gyerekek.»

Erre aztán a tiszteletesné letette az öléből a Laczikát; lecsavargatta róla a nagykendőt; a gyermek menten elbújt az ágy mellé s onnan kandikált elő, kiváncsian lesve, hogy mi jön most.

Ekkor aztán a tiszteletesné is levetette a selyemkendőt, mely fejét és állát beburkolá.

A férje bemutatta neki a vendég urat, a hogy az megismertette magát; azon a nevén és mivoltán.

– Szivesen látjuk szegény házunknál, – mondá az asszony. Egész magatartásában meglátszott az úri nő.

Biró uram is benyomakodott az ajtón.

– No hát így néz ki a magyar zsidó! – mondá a tiszteletesnének őszinte parasztenyelgéssel. Hát úgy-e nincs neki se hunczutkája, se hosszú szakálla?

– Föl ne taszítsa komám uram a Bethlehemet!

A gyerek ott jött a sarkában az egész parádéval.

A szent akol volt mintázva, kemény papirosból; a teteje páfránból, a belseje egy szál piros s egy szál zöld viaszgyertyával megvilágítva; ott volt a jászol, mellette fehér báránykák, tehénkék; aztán a boldogságos szűz anya a Jézuskával, Szent József, a pásztorok, a keleti királyok, meg egy szárnyas angyal, mind pompás öltözetekben. Az alakok mind viaszból formálva. És ezt mind maguk az iskolás gyerekek készítik. Arra is a lévita tanította őket. Még most nem dorgálják meg érte; hiszen nem fölszentelt pap. Nem szól neki a «ne csinálj te magadnak faragott képet» egész protestáns szigorával.

A mint a Bethlehemet hozó gyerek letette azt a dicsőséges pompát egy székre, a Laczika is elősettenkedett, s az anyja szoknyájába fogózva, bámult a kivilágított akolba.

Hanem aztán mikor a két énekes gyerek rákezdte a kegyes nótát: «pásztorok! pásztorok! gyertek be!» s arra a pitvarból három juhásznak öltözött kamasz rohant be, zörgős botokkal, a kik azonnal egész hosszában végig vágták magukat a Bethlehem előtt (ez volt az imádat jelképezése), ettől a Laczika úgy megrőkönyödött, hogy nem tartotta az anyja szoknyáját elég biztos menedéknek, hanem az apja háta mögé retirált, s annak a térdei közül dugta elő a fejét, a két lábaszárát átölelve.

Az angyalok elkezdték a ritmust.

«Bethlehembe jer pajtás! Ott van ám a jó tartás! Bor, ser folyik, mint a tenger, Ihatik az ember.»

Kadarkuthy Viktor meg volt némulva a bámulattól.

De nem a Bethlehemet bámulta ő, hanem ezt az asszonyt.

Minő arcz! Minő alak! A mythologiai istennők egyike.

S ez a kábító mosoly az arczon! A mi talán az anyai boldogságnak verőfénye.

És ennek az asszonyságnak a neve: «Báró Kadarkuthy Viktorné!»

Igen is! Ezt a nevet vette föl az oltár előtt. Ezen a néven van beírva az ingóványi matrikulában, hitelesítve két násznagy aláírásával!

Ez az ő felesége és nem Guthay Lőrinczé! Guthay Lőrinczné neve nincs följegyezve semmi anyakönyvben!

Mentől tovább nézte ezt az asszonyt, a vér annál őrültebben nyargalt a szivén keresztül.

Az a Lavater ott az avasi papszeren egyet kifelejtett fiziognomiai jegyzeteiből: a satyriasis bőszült dæmonát. Ha most látná az arczvonásait, azt is megtalálná bennük. Az állattá vált embernek a szenvedélyét. S mikor ez az állat azt hiszi, hogy neki igaza van – emberileg.

Ez az asszony az övé; ezt tőle csalással vették el!

Az angyalhangok énekelik:

A szenvedélyes embert ez az egész bibliai játék még jobban feldühítette. Azt hitte, hogy őtet gúnyolják benne! Az ördögöt érezte magában megelevenülni, mikor Máriáról énekeltek előtte.

(«Most már neked meg kell halnod, Guthay Lőrincz! S ha száz életed volna, százszor kell meghalnod.)

A rigmusoknak vége szakadt, a kántáló gyerekek kaptak jutalmul diót, mogyorót és mákos kalácsot, azzal odább vitték a Bethlehemet; a kis Laczika is előjött az apja háta mögül és nagy lelkendezve futott az anyjához, a bethlehemesek verseit ismételve; egy hallásra megtanulta valamennyit. (Hiszen még nem tudott olvasni; a mit szóból értett, az volt a tudománya.)

– No úgye, ilyen czeremóniájuk maguknak nincsen? – szólt a tiszteletesné a vendégéhez. Maguk csak az ó-testamentumot tartják?

– Szép is az, a hogy gyerekkoromból emlékezem rá; különösen a Potifárné, meg a Delila története, aztán meg a Zsuzsánnáé.

– Ez utóbbi könyve apocryph, – jegyzé meg pedánsul a lévita.

– Nekem azt is tanították.

– Én pedig mindezeket kihagyom abból a bibliai kivonatból, a mit az iskolában tanítok. Nem akarom a gyermekek fantáziáját korán fölébreszteni.

– Hátha aztán az egzámenten épen ezt fogja tőlük kérdezni az esperes?

– Nem jön az én iskolámba esperes soha.

Ez ugyan csak kitérő felelet volt.

Véget vetett az egzegetikának alaposan a Makka.

A Makka volt a házi szolgáló; igazi tűzről pattant palócz leány, a téli hideg idő daczára könyökön felül kötött ingujjakkal; a karjai olyan pirosak, mint a czékla, a feje födetlen, a haja elől simára vizezve, hátul szalag közé font varkocsba eresztve, mely máslijával az inát verte.

Egy roppant nagy tálat hozott a két markában emelve, a mely tetézve volt ökölnyi nagyságú gombóczokkal, vagy ha jobban tetszik, «gölödény»-nyel; a tálat az asztal közepére tette; egy nagy fakanál volt beletéve merítőnek.

– Ime, itt a schólet, mondá a tiszteletesné. Bátran leülhet hozzá az úr. Csupa libatepertyűvel készült. Magam készítettem.

Már most hát tudta Kadarkuthy, hogy mi az a schólet.

A tiszteletesné helyet mutatott neki maga mellett jobbról. Balról a koma jutott.

– Parancsoljon leülni.

(Azt is megtartotta a háziasszony, hogy erdélyi úrnak azt kell mondani, hogy «parancsoljon,» a helyett, hogy «tessék.»)

A lévita és a biró azonban a leülés előtt két kezüket a szék támlájára téve, állva maradának. A vendég úr is követte a példájukat.

– Az úr csak üljön le! – dirigálá a háziasszony; – az úrra ez nem tartozik.

(Nem ám, mert az asztaláldás igy szólt: «Jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd meg, kérünk» s ez nem a szombatos szájába való.)

– Édes mámi! – sugdosá a Laczika. Hát ez az úr miért nem imádkozott?

– Mert az még nem tudja a hiszekegyet.

A min aztán a Laczika nagyon elbámult.

Még egy kis vita támadt azután a lévita s a felesége között azon, hogy a Laczika melyikük mellett maradjon? Mert a kis gyereknek nem kell a vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az ozsonnára kapott bögre teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; csak az volt a kérdés, hogy a két szülő közül melyik lesz a keményebb szívű, a ki megállhatja, hogy lopva a szájába ne dugjon a fiúcskának egy kis körömfaladékot? A mámi maradt a győztes. Azt pedig meg kellett engedni a kis fiúnak, hogy ott maradjon a társaságban, mert ágyba fektetni még nem lehetett. A hálókamarácska távol esett, a kandallós szobán is túl. A gyermek ott egyedül féltében meg nem marad. Ma pedig föl is van ébresztve a képzelete a bethlehemesek játéka által. Aztán olyan ritkán lát idegen embert ennél a háznál. Kivált ilyen nagy szál magas embert, a ki még nem tudja a hiszekegyet. Oda könyökölt az anyja térdére, gömbölyű piros orczáját két tenyerébe támasztva s egyre azt az idegen uraságot nézte. Eszébe sem jutott az evés. Jól lakott nézéssel.

Az idegen úrnak volt egy nagy zsebórája, a mi ütötte az órát, meg a fertályt, a mi a Laczikának nagyon imponált.

… A szép Malárdy Elvira ott ült Kadarkuthy Viktor mellett. Mint egy állatszelidítő nő, a ki tigrist etet. Nem is gondol arra, hogy ez a fenevad őt még széttépheti. Igaz magyar háziasszonyok szokása szerint kifogyhatatlan volt a vendégei kinálásában. Elég szép sikerei voltak. A báró jól ki volt éhezve.

Aztán az udvariasság is követelte.

– Ha ilyen bájos ajkak kinálnak; ha ilyen szép kezek szednek a tányéromra…

(Hátha még ezeket a szép kezeket megehetné!)

– Igen rövid vacsoránk lesz – szabódék (szokás szerint) a házi asszony, a lúdpecsenye után. Még csak turós lepényünk lesz, meg mákos kalácsunk, egyéb semmi.

Erre Danavár uram megszólat:

– De bizony láttam én még odakünn a pitvarban egy fatálon valamit kihülni.

– Pszt! – inté a fölszólalót a tiszteletesné s a fejét ingatta, szemmozdulattal jobb oldalra intve.

Az a valami ugyanis egy most főtt sonka volt.

A báró észrevette ezt a némajátékot.

– Nagyon sajnálnám, ha az én szombatosságom rövidítené meg a kegyelmetek karácsonyi vacsoráját. Én miattam sohase zsenirozza magát a tiszteletes asszony; én nem vagyok fanatikus zsidó.

– Igazán nem az? – kérdezé a szép Elvira s óh minő észbontó tekintetet sugároztatott vendége felé.

– Annyira nem vagyok az, hogy akár ma kitérnék a keresztyén hitre, ha akadna valaki, a ki megtanítson a hiszekegyre.

Erre a szóra egyszerre fölpattant a Laczika az anyja öléből s közbeszólt, neki pirult arczczal:

– Megtanítom én arra a bácsit!

Megennivaló volt ez a gyerek! Egy négy esztendős hittérítő.

A lévitának már a nyelve hegyén volt a megfeddés, hogy ilyen szent tárgyat nem illik poharak között vellikálni; de a gyerek szava lefegyverezte a szigorúságát.

Mikor az a kis poronty mondja azt a Krisztus-tagadónak: «majd én megtérítelek!»

– Igazán megtanítasz rá? kérdezé Kadarkuthy.

Ezzel a kérdéssel egészen vakmerővé tette a gyereket.

– Meg én! S odaállt melléje.

Kadarkuthy aztán odaemelte a gyermeket az ölébe. Farkasszemek zöld tüze szikrázott a szemében. («Hisz ez a poronty is Kadarkuthy Viktor fia! Tehát az enyim!»)

A Laczika aztán elmondta előtte végig, szépen megszakgatva, az egész hiszekegyet; a vendég úr utána dörögte.

– Már most mondja el a bácsi!

Kadarkuthy Viktor megpróbálkozott vele. Hiszen könyv nélkül tudta; a kolostorban volt módja megtanulni. De a komédiajátszás végett mégis úgy tett, mintha itt-amott fönnakadna, különösen a szentlélek szakaszánál; a Laczika kisegítette úgy, hogy másodszor már hibátlanul el tudta a vendég úr mondani az egész crédót.

Biró uram a kés nyelével ütötte az asztalt diadalában.

– Ez már dicső! Az Úr csodákat mível a gyermekek által! Még ilyet nem hallottam.

A tiszteletesné kaczagott örömében.

– Még áttéríti a mi kis Laczikánk a vendég urat.

Hanem a lévita savanyú képet csinált hozzá.

– Elég lesz már a tréfából, dörmögé morózusan. A hitvallás dolga nem gyermekjáték.

– De én egészen komolyan veszem a dolgot, mondá a vendég. S azzal a gyermeket letette az öléből; előbb azonban megcsókolá a száját. A gyermek odabújt az anyja ölébe s a vendég csókjától még nedves ajkával közölte az anyjával a csókot. (Ezt is észrevette Kadarkuthy. Egy küldött csók már helyére jutott.)

– Hogyhogy, uram? sürgölé a lévita.

– Egyszerű és érthető a dolog. Én itt szándékozom a Bükkben letelepedni, ha jó üveghutának való telepekre találok s ott hagyom a Székelységben az egész falut, melyben hitsorsosaim laknak. Se kicsiny, se nagy nem marad ottan utánam. Itt pedig szombatos zsinagógát nem kapok. Valami felekezethez kell csatlakoznom, mert Isten igéje nélkül nem élhetek.

(Ő! Az athéista!)

– A zsidó valláshoz legközelebb áll a kálvinista. Legkevesebb újat kell tanulnom benne. Elhatároztam, hogy áttérek.

Biró uram a fájó fogára akart tapintani a vendég úrnak.

– De akkor meg kell ám az úrnak keresztelkedni.

– Tudom, mondá a báró vállrándítva. (Egy kereszteléssel több vagy kevesebb, nem tett nála külömbséget.)

– Akkor keresztapára meg keresztanyára is lesz szüksége az úrnak.

– Azt hiszem, hogy nem kell messze keresnem. Biró uram elvállalja a keresztapai tisztet s talán a tiszteletes asszonyt szabad lesz fölkérnem keresztanyának.

Hermina arcza lángvörös lett e szóra. Ösztön volt-e ez? Előérzete valami fenyegető veszélynek? Vagy csak a szemérmetesség orczapirulása? Hogy már ő neki, a fiatal asszonykának, ilyen nagy mahumedember legyen a keresztfia!

Segítségére sietett a tiszteletes.

– Hát én arról épen nem akarom lebeszélni nagy jó uramat, hogyha contentumára van a helvécziai confessióra áttérni, azt végrehajtsa; de tanácsolnám, hogy végeztesse ezt a czeremóniát Miskolczon, a nagy templomban, a nagytiszteletű sénior úr által, a viczispán és viczispánné keresztszülői assistentiája mellett, ne pedig ebben a mi kis, minden világtól eldugott falunkban.

– De pedig ebbe az én plánumomba épen ez a rejtett falucska quadrál bele. Ugy-e bár, a lévita keresztelhet?

– Igen. Az evangélium nem köti a keresztelést papi méltósághoz, a mi fölfogásunk szerint.

– Hátha én Miskolczon hagyom magamra töltetni a keresztvizet, viczispáni assistentia mellett, annak a híre szétmegy az egész országban: a Székelyföldön is megtudják az én híveim, hogy rájuk nézve apostata lettem. Abból pedig nekem nagy károm származik, mert az ottani üveghutámnak a vevői, szállítói mind szombatosok. S ezeket sem akarom elveszteni. Míg ha itt, Barátfalván megy végbe a kikeresztelkedésem, soha sem tudnak meg abból semmit a székelyek.

– No most már igazán elhiszem az úrnak, hogy zsidó! kiáltott közbe Danavár uram. Hogy miért hiszi el? azt nem magyarázta meg.

– Tehát, ha szabad ismételnem a kérésemet a tiszteletes asszonyhoz: akar-e nekem keresztanyám lenni?

Hermina előbb a férjére nézett; az helyeslő bólintást tett a fejével. Arra aztán tartózkodó lassusággal mozdítá a vendég úr felé a kezét.

Úgy illett, hogy az megcsókolja a feléje nyújtott kezet. Hogy ne? A keresztanyjáét – a keresztfia!

(Tehát már annyira eljutott báró Kadarkuthy Viktor, hogy egy kézcsókot égethessen báró Kadarkuthy Viktorné kezére! Még több olaj a tűzre!)

A tiszteletesné idején látta észrevenni, hogy a Laczika elálmosodott. Engedelmet kért, hogy a kis fiát a szobájába vihesse lefektetni.

– No de előbb koczczintsunk egy pohárt az új hívünk testi, lelki jóvoltáért ebből a jó méhserből, indítványozá biró uram.

Ezt az áldomást viszonozni kellett Herminának. A méhsert asszonyok is ihatják. A méhserben nincs tűz.

Tehát Kadarkuthy Viktor és Kadarkuthy Viktorné már poharat is koczintottak egymással. Az ő poharukban volt tűz.

A tiszteletesné ismét bebugyolálta a kis fiát, bekötötte a maga fejét, állát a selyemkendővel, jó éjszakát kivánt az uraknak s elhagyta a szobát.

Biró uram még ott maradt egy cseppet; nemcsak azért, mert a seres kancsót nem illik félig hagyni az asztalon, az megbántás a házi gazdára nézve, hanem, hogy a holnapi rendet közösen megállapítsák; aztán meg még egy harmadik ok végett is.

– Engedelmet kérek az uraságoktól, hogy még itt maradok alkalmatlankodni, de hát bizonyosságot akarok venni az iránt, hogy holnap mitévők legyünk? Mert ha a homoktelepet, meg a mészvágást akarjuk szemügyre venni, akkor még ma föl kell zavarnom az embereket, hogy holnap korán hajnalban lapátoljanak utat odáig, mert térdig ér ám a hó, s istentiszteletig készen legyenek vele, hogy aztán mind a hívek jelen lehessenek ezen a mi holnapi nevezetes czeremóniánkon.

– Helyes, komám uram, hagyá rá a lévita.

Ekkor Danavár uram egyenesen a vendég úrhoz fordult a kérdéssel:

– De hát igazán valósággal elszánta rá magát, nagy jó uram, hogy itt a mi kis templomunkban felvegye a szent keresztséget?

– A mit mondtam, megmondtam.

– No ha azt akarja, hogy tökéletesen elhigyjem, hogy kész búcsút venni a zsidó vallásától, akkor bizonyítsa be azzal, hogy merjen itt velünk együtt sonkát enni!

A lévita elmosolyodott. Biró uram szépen kimesterkedte, hogy azt a bizonyos valamit, a mit ő látott a pitvarban a fatálon hűlni, az asztalra hozzák. Ez a sonka. Ez volt a harmadik ok! Igaza volt. Sonka nélkül nem karácsony a karácsony. Aztán a végett is lett az előkészítve. A tiszteletes asszony csak azért nem hozatta azt fel, hogy meg ne botránkoztassa vele a székelyföldi vendégét, a kiről azt tudta, hogy Mózes próféta étkezési tilalmait respektálja.

A lévita kikiáltott a Makkának, hogy hozza be a sonkát. Abból azután ő maga nyiszálta le a jó éles konyhakéssel, a mit előbb egy párszor hozzáfent az aczéljához, a szép mosolygós piros szeleteket s lerakta a késlapjával a vendégei tányérjára.

Ekkor aztán biró uram tökéletesen megnyugodhatott a székely üveghutás komoly szándékáról; mert az nem csak hogy megduplázta, triplázta a sonkaszeletet, de sőt a szalonnájával s a barna bőrkéjével együtt tömte a szájába. De már ennek kálvinista gyomrának is kell lenni!

A sonkafalatozás közben aztán megállapodtak a holnapi elvégzendőkben. A czeremónia után következik a lakoma, a mit a község presbiteriuma fog adni az új fölavatott hitsorsos tiszteletére. Biróné asszonyom maga lesz a szakácsné. Tizenegy órakor lesz az ebéd, tizenkettőkor végződik; akkor a vendég úr a tiszteletessel, meg Danavár urammal fölkerekedik, bejárják a bejárandó helyeket, hogy alkonyatra visszatérhessenek. A barátfalvi völgyben korán lemegy a nap. Biró uram mindenütt ott lesz kalauznak.

Hazatérett aztán egy pár órát engednek a pihenésnek. Akkor egy kis borsos borlevessel fölmelegítve a gyomrukat, tarisznyába téve a fagyos szalonnát, kenyeret, a két uraság vállára veszi a puskáját s elmegy farkast lesni, míg a hold fel nem jő. Oda már biró uram nem követi őket, mert ő úgy utálja azt a csúnya toportyánférget, hogy látni sem akarja.

A báró helyesnek találta az egész napi rendet.

A közben aztán az öblös vászonkorsó is fenékig ürült, ideje volt a jojczakázásnak. Biró uram áldást, békességet kivánva az egész házra, összeszedte a kucsmáját, bundáját, furkós botját s eltávozott.

A lévita is jó éjt kívánt a vendégének s kikisérte biró uramat, becsukva az ajtót a reteszszel.

A Makka tudta már a kötelességét: eltakarította az asztalt, azonban ott hagyta a sonkát a fatálon, a nagy konyhakéssel. A vendég uraknak szokásuk (a hogy ő tapasztalá), ha éjszaka fölébrednek, egy kicsit falatozni. A hozzávaló italt is odakészíté egy kis orrosban. Az meg író volt. Kellemetes savanykás ital, a mi a vajköpülésnél kiválik. Az itteni viz meszes, innya nem jó.

Azután megvetette az ágyat a Makka, segített a vendég úrnak a csizmáit lehúzni; a zsebóráját a falon függő hímzett óravánkosra felfüggesztette; a fali órának a ketyegőjét megállította, hogy az álmot ne zavarja; azzal ő is csöndes nyugodalmas jó éjszakát kivánt s kiment az ajtón.

Kadarkuthy levetette magát az ágyba. Testileg ki volt fáradva. Kora hajnaltól kezdve hegyeket mászkált; akkora marsot tett, hogy az egy katonának is elég lett volna. Hanem a lelke annál inkább föl volt izgatva.

Maga mellé tette a gyertyát egy székre s annak a kanóczába bámult. Nem jutott eszébe a hamvát elkoppantani.

A forró vér lázasan nyargalt az ereiben; a fülében hallotta az ütér zúgását.

Arra gondolt, hogy ez az ember, a kit ő halálra keres, s a kire nézve az egy halál nem is elég megtorlás azokért, a miket ő ellene vétett: ez az ember most ott álmodik a paradicsomról annak a tündéri nőnek az oldala mellett, a ki az ő nevét, Kadarkuthy Viktorét, viseli; a kit az ő nevével kért meg fia számára az ő apja; a kit ő neki jegyzett el Malárdy viczispán, a kit ő vele esketett össze a pap és a kit ő, a mióta meglátott, halálosan megszeretett. S most ezekről a tündérajkakról más szíja az üdvösség balzsamát.

Majd borzongott, majd hevült.

Őrjöngő fantáziája megnépesíté az agyát csábító látványokkal. A satyriasis kéjingerlő mysteriumai váltakoztak előtte kinzó elevenséggel. Szenvedélyes extasisával együtt nőtt gyűlöletének dühe. Eddig csak a boszúvágy tette halálos ellenségévé ezt az embert; most szövetkezett azzal a szerelem irigység. Nem szerelemféltés! Félteni csak azt lehet, a mit birunk; az övé az irigység volt; más birja azt, a mi az övé lehetett volna, sőt a mi törvény és czeremónia szerint valósággal az övé, mert hisz az ő nevét viseli.

A gyertya csonkig leégett már a tartóban, bűzölgő füstöt eresztve; ebből a felszálló füstből alakultak az agy viziói, a nimfomániát ingerlő tünemények. A gyertyakanócz végsőt lobbant, s az ő szemét is lezárta az álom.

De az alvás még kegyetlenebb kinzó volt az éber gondolatnál; az még kifestette, megelevenítette, megszólaltatta a képzelet fantómjait: szenvedélye a paroxismusig hevült. Az álom csodatevő dæmon; lehozza az égből a csillagot, felássa a földből a kincset; odadobja a tündért az ölelő karok közé; az epedő ajkak a csók lángolását érzik, a fülek az abelérák fescennináit hallják, az orr balzsamillatot szív fel; a lélek külön válik a testtől s maga kedvére kéjeleg… Akkor az ostoba test egyet vonaglik, s szétfoszlik az álom. Nincs meztelen nimfák táncza, buja almék éneke, szerelemhevítő ámbraillat; hanem tele a szoba faggyugyertya füstjével. A hideg hold süt be az ablakon a jégvirágokon át.

Kadarkuthy Viktor kiugrott az ágyból s elkezdett mezitláb alá s fel toporzékolni a hideg földön. Majd talán azzal lehűti a feje forróságát.

Az sem használt; a teste didergett, de az agya lángolt.

Lefeküdni nem akart többé, nem akart aludni.

Annak a másiknak most bizonyosan édes álmai vannak!

Legyen belőlük örök álom!

A hold fénye odaesett az asztalra, az ott heverő nagy éles késre; annak a pengéje úgy ragyogott benne.

Kadarkuthy Viktor felöltözött egészen, a kosokját is felölté.

Aztán tanácsot tartott a holdvilággal, meg azzal a fényes késsel.

Úgy lesz! Jól van! Nem vár a párbajra. Nem arra, hogy férfi férfi ellen mérkőzzenek össze lovagok módjára; megöli ezt az embert, a hogy meg szokta ölni a boszúálló férj a csábítót, a kit éjfélkor ott talál a neje szobájában.

Megöli az álarczos csalót.

S akkor aztán elfoglalja rögtön maga annak a véres helyét.

Nos hát?

«Férjed vagyok! Én vagyok az igazi férjed!»

Eldűlt a per, ki van mondva az ítélet!

Az éles kést odarejté a kosokja alá.

Azzal halkan felnyitá a szobaajtót, s lassan kitárta, hogy ne nyikorogjon.

A holdvilág átsütött a nyitott ajtón a pitvarba is.

S ott látott Kadarkuthy Viktor egy hárságyon feküdni egy alvó férfit. Bundával volt betakarva. A hárságy oda volt téve keresztben a kandallós szoba elé.

A mint a holdvilág rásütött az alvó arczára, az egyszerre fölébredt. A lévita volt az. Egy furkósbot volt mellé fektetve, egyszerre ahhoz kapott. A mint azonban felismerte az előtte álló alakot, letette a czelőkét a kezéből.

– Valami baj van? kérdezé fektéből fölemelkedve.

Kadarkuthy haragja egyszerre ki volt oltva.

Nem nyúlt a kosokja alá az éles késért. Az nem ennek az embernek volt szánva. Hazudni kellett valamit.

– Megfájdult a fejem, ki akarok menni a szabadba.

– Kegyelmed égve felejtette a gyertyát s az tele füstölte a szobát.

– Az ám.

– Majd segítek rajta. Kinyitom a pitvarajtót s a füst kihuzódik.

S azzal fölkelt, kinyitotta az utczára nyíló ajtót. Szép csöndes éjszaka volt odakünn.

– Ezzel ugyan kissé ki fog hűlni a szobája, mondá a lévita.

– Úgy sem tudok fűtött szobában aludni.

– Én sem.

– Hát kegyelmed mindig itt szokott aludni a pitvarban?

– Rendesen.

Kadarkuthy nagyot sóhajtott. Bolond ember! mondá magában.

Valamit megtudni mégis kiváncsi volt.

– Hát aztán nem szoktak kegyelmednek szivdobogásos álmai lenni?

– Ahhoz méhdöngés kell és pimpimpáré illat.

– Hát a felesége nem fél magában alunni?

– Hisz ott van mellette a fia.

(Igaz! Hisz az nagy védelem.)

– No hát alugyék tovább; én majd kijárom magamat a havon.

– Vigye magával a fustélyomat, valami kóbor kuvasz meg ne riaszsza.

Az utolsó fegyverét is átadta neki: a nehéz ólmos botot.

Kadarkuthy aztán végig járta a falut, megkerülte a tavat; nagy időre került vissza a lévita házához; senki sem vette észre. Aluszik ilyenkor minden jó ember, minden jó kutya.

Mikor benyitott a pitvarajtón, ott látta a hárságyon aludni Guthay Lőrinczet; mélyen aludt, föl sem neszelt az ő bejöttére. Ő nála volt kés is, ólmos bot is. A botot odatette az alvó mellé, a kést beleszúrta a kenyérbe az asztalon.

«Majd holnap!»

Azzal öltözetestül levágta magát a gyékényre, mely nyoszolyája elé volt terítve s ott aludt reggelig csöndesen.

A FARKASVADÁSZAT.

Egy jó eredménye volt Kadarkuthy éjszakai háborgásának: az, hogy a karácsony második ünnepére tervezett keresztelési czeremonia elmaradt.

Mikor az embert mély álmából fölébresztik s aztán sok ideig nem tud ujból elaludni: olyankor rendesen megszállják az ébrenlevő gondolatok, előveszi a jobbik eszét.

Guthay Lőrincz végzett jurista és theologus volt.

Meggondolta, hogy az a keresztelés nincs ám elvégezve a korsónál és a medenczénél: azután következik még a kalamáris. Akármilyen zugban legyen is Barátfalva, az ott végbement kikeresztelkedési aktusról referálni kell a seniornak Miskolczon, hogy az megint jelentést tehessen róla a tractusnak, a tractus végre a superintendensnek, s ehez a jelentéshez okvetlenül hozzá kell csatolni a kikeresztelt neophita dócéját, mely konstatálja, hogy az valósággal Mózes-hitü volt. Mivelhogy zsidót megkeresztelni stante pede szabad, a mint az maga úgy kivánja; de hogyha a convertita netalántán római katholikus találna lenni, akkor annak előbb hat heti megpróbáltatáson kell átesni, a mit ha a kálvinista lelkipásztor nem respektál, bizony deficzientiába esik, még hüvösre is kerülhet.

Ezt az álmatlanság órájában végiggondolva, s más egyéb indiciumokat is összevetve, arra a megnyugtató elhatározásra jutott Guthay Lőrincz, hogy az ő Herminája nem lesz ennek a vendég úrnak a keresztanyja.

Valoszinű, hogy az a keresztanyaság volt a legerősebb argumentum, bárha nincs is benne a jus ecclesiasticumban, sem a komjáti kánonokban.

Annálfogva, másnap reggelre kelve, azzal az enunciatióval lepte meg a lévita a vendégét, hogy «kedves atyámfia az Úrban; jelentem kegyelmednek, hogy a mai szent napról elmarad a keresztelési czeremonia, minthogy én nekem előbb hivatalos megkeresést kell intéznem Bözöd-Ujfaluba.»

– Bözöd-Ujfalúba? rebegé a vendég úr. (Soha se hallotta hirét!)

– Az ám, oda. Az a székelyföldi magyar zsidóknak a Sionja: ott van a rabbinusuk és a matrikulájuk; onnan kell megkapnom a hivatalos kivonatot, miszerint Barra Áron a magyar zsidó község tagjai közé fölavattatott. Anélkül nekem baptizálnom nem szabad. S a míg a posta a székelyföldről megfordul, bizony beletelik egy pár hónap.

Kadarkuthy boszusan ütött az asztalra. Ő már úgy számított erre a komédiára a templomban. Ez ő neki nimbust adott volna, a mi a nőszivekre veszedelmes.

Vigasztaló kárpótlásul aztán megbiztatá a lévita, hogy eképen elmaradván a keresztelés, elmarad a paszita is; nem kell végig enni, inni egy parasztlakomát: egy órával több idő jut a vágások bejárására; rövid kolláció után rögtön hozzá kezdhetnek a vendég úr tulajdonképeni czéljainak utóléréséhez. A déli órák különösen alkalmasok a kovarczomok megvizsgálásához. Nagyító üveget is fognak vinni magukkal.

Ebben tehát meg kellett nyugodni.

De annyit még is megtett a vendég úr, hogy elment a kálvinista templomba; odáig legalább elkisérhette a szép asszonyt: ott pedig gyönyörködhetett benne, szemközt ülvén vele a presbiteri padon.

Illendő is volt, hogy beletanuljon a kálvinisták szokásaiba, a kik mikor imádkoznak, nem térdepelnek le, hanem felállnak s a míg a lelkipásztoruk prédikál, az asszonyok a szemeiket törlik, a férfiak buzgón szundikálnak, az iskolás gyerekek énekelnek.

Az istentisztelet után pedig a lévita lakásán elköltve a kolbászkákkal ékesitett korhelylevest, azonnal hozzá kezdtek a felfedező expeditióhoz ők hárman: a lévita, a vendég úr és biró uram.

Egész naplementéig járták a hegyszakadékokat; néhol kötélen eregették le egymást; vittek magukkal csákányt is, meg kalapácsot is a turzáshoz.

Kadarkuthynak ezt mind végig kellett élvezni. Hisz ő neki van mind ezekre szüksége! Közbe-közbe elárulta a szakértelmét, elnevezve a Fluszspatot békasónak.

Késő este vetette őket haza a faluba. Biró uram a maga háza előtt búcsút vett a két úrtól. A vendég úr megköszönte neki szépen a szíves kalauzolást.

– Adja Isten, hogy jó legyen belőle; áldáskodék Danavár uram.

A lévita és vendége pihenőre tért a vendégszobába.

A Makka felhozta az asztalra a sonkát, meg a forró sörlevest. Kimentette a tiszteletesnét, a mért nem jöhet. A Laczikát ápolja. A gyerek megterhelte a gyomrát mézeskalácscsal, de szerencsére kihányt mindent, most aztán székifű-herbatejet itat vele az anyja. Majd el múlik a baja holnapra. Ezért nem kell aggságoskodni az apának.

Falatozás közben aztán előhozakodott vele a vendég úr, hogy ő egészen meg van elégedve a fölfedezett bányával, teleppel, az erdőséggel, s már most csak arra kéri a tiszteletes urát, sziveskedjék ezen birtok földesurának egy ajánlólevelet irni a vállalkozó üveghutás részére, a ki ez erdők és telepek használatát hajlandó lenne harminczkét esztendőre akár évenkint fizetendő árendába, akár egyszerre lefizetendő árért zálogba kivenni. Tegye meg ezt a barátságot.

A lévita elsápadt. Arczán valami elbámuló kifejezés kövesült meg.

– Bocsánatot kérek, azt én nem tehetem, rebegé suttogó hangon.

– Miért nem teheti?

– Meggyónom őszintén. Ennek a körülfekvő birtoknak az ezerkétszáz holdas erdőnek, a birtokosa báró Kadarkuthy Viktor.

Erről a bárónak nem volt tudomása. Atyja birtokainak összeirásából ki volt hagyva a bükkségi erdő.

Talán szándékosan hagyatta ki az öreg Kadarkuthy, hogy Guthay Lőrinczet jobban elrejtse? vagy talán azért hogy úgy sem jövedelmezett semmit? Az is lehet, hogy azon erdőségek közé tartozott, melyek felett a kamara és a birtokosok között félszázados processusok folytak s csak József császár alatt irattak át a birtokosaik nevére.

– Nos aztán? kérdezé a vendég úr, ha ennek a birtoknak a tulajdonosa báró Kadarkuthy Viktor, miért ne irhatna ahoz ajánlólevelet a számomra a tiszteletes úr?

– Azt is meggyónom.

– Kegyelmed gyónik? Hiszen kegyelmed kálvinista.

– Hát ez is azon gyarlóságaim közé tartozik, melyek a fölszentelt papi méltóságból disqualificálnak. Én a gyónást jó intézménynek tartom, s nem értem, hogy ezt Luther és Calvin minek hagyatták el a követőikkel. Nekem is egy nehéz teher nyomja a lelkemet; régóta nyomja. Megkönnyebbülök, ha egyszer kényszerítve vagyok azt valakinek elmondani. Most itt van a kényszerítő pillanat. El kell mondanom, hogy én évek előtt, igaz, hogy éretlen ifjonczi elmével, igaz, hogy csábító és rábeszélő befolyások alatt, felvettem Kadarkuthy Viktornak a nevét, s ez álorczásság alatt őrületes vétkeket halmoztam egymásra: nagy, fényes nevű családokat hoztam gyalázatba, s azok között saját tisztes agg szülőimet. Eszeveszett kalandjaimra saját atyám mondta ki e halálitéletet: «nem gondoltál arra, hogy egyszer az igazi Kadarkuthy Viktor eléd toppan, számon kéri tőled, mit követtél el az ő nevében? és megöl! Irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg?»

(A vendég úr többet is tudott. Az agg lelkész halálos óráján tudatta a sértett boszuállóval, hogy fiára hol találhat.)

– Még ez nem volt elég, folytatá a lévita a vallomást. Az igazi Kadarkuthy Viktor hazaérkezett külföldről arra a hirre, hogy idehaza valaki az ő nevét még hiresebbé teszi.

(«Mint ő maga tette azt külföldön».)

– Az öreg báró nem akart ráismerni a fiára: elfogatta a hajdúival, mint betörő rablót s bezáratta a vármegye tömlöczébe. Engem pedig összeházasított annak a jegyesével, egy angyali szépségü és jóságú leánynyal a legelőkelőbb nemesi családból.

(A vendég úr a kése hegyét dugta a fogai közé, hogy össze ne csikorgassa azokat.)

– Atyám az esküvő után jött oda a menyegzői vigalomba, hogy engemet, a vőlegényt, elfogjon, békóba verjen, elhurczoljon magával s az igazi Kadarkuthy Viktorral a börtönben kicseréljen. Ebből az őrült helyzetből nem volt más szabadító út, mint az öngyilkosság. Éjszaka volt, mikor a Dunán átkeltünk csónakkal; én lehuztam kezeimről a békókat s a hullámok közé vetettem magamat. Meg akartam halni. A lelkem kivánta. Hanem ez az ostoba test ellentmondott. A mint a vizfenék kavicsát érzé, erőre kapott az életösztön. Kitünő úszó és búvár voltam, kiúsztam a partra úgy, hogy a csónakban levők a nagy hullámoktól nem vettek észre. Mindenkire nézve halott voltam, csak arra az angyalra nézve nem, a kivel egymásnak hűséget esküdtünk. Most ez az angyal itt van a barátfalvi lévita-lakban és osztozik velem a gyér örömökben és sürű bánatokban.

Kadarkuthy Viktor közel volt hozzá, hogy elordítsa a harczkiáltást:

«Kapd fel hát azt a másik kést! aztán rohanjunk egymásra s végezzük el a dolgunkat késsel!»

– Már most érteni fogja kegyelmed, úgy-e bár, hogy én nem irhatok báró Kadarkuthy Viktornak? Nem irhatom neki, hogy én, Guthay Lőrincz, a te dæmonod, nem haltam meg, itt vagyok! És velem együtt itt van az a nő is, a ki a te nevedet viseli s az én gyermekemet ápolja. És én nekem kell itt vezeklenem ebben a világból kimaradt hegyzugban az én nagy büneimért, a miknek terheit nem rakhatom le egy pap kezébe s nem várhatok felőlük bünbocsánatot.

Az erős férfi két karjára hajtá le a fejét és sírt töredelmesen.

Kadarkuthy Viktor szívében megrezzent az az ideg (vagy micsoda), a mi az elérzékenyülést fölébreszti. Egy pillanatig közel volt hozzá, hogy arra a lehajtott főre rá tegye kezét s így szóljon hozzá:

– Te meggyóntál nekem. Megbántad a vétkeidet. Én pap nem vagyok, hanem vagyok a te halálosan megsértett ellenséged! Ego te absolvo.

Rövid volt a pillanat. Nem azért jöttünk ide!

– Belátom, tiszteletes uram, hogy ezek szerint kegyelmed csakugyan nem intézhet levelet az uradalom birtokosához. Majd elvégeztetem ezt egy fiskálissal. Most tehát hagyjuk a bánatot a ló fejének, az elég nagy hozzá; a székely lúfőnek semmi köze ehez a históriához. Én, becsületemre mondom, hogy tekintve a tekintendőket, még is inkább lennék Guthay Lőrincz, mint Kadarkuthy Viktor. Már most hát készüljünk a farkasvadászathoz.

Guthay Lőrincz felugrott a helyéről, megtörülte a szemeit s nagyot nyújtózott. Kinyújtózta a hátából az elérzékenyedést. A farkasleshez kemény szív kell. Az nem olyan mulatság, mint a hajtóvadászat, a hol embercsoportok lármája kergeti a fölriadt dúvadat a vadász puskavége elé. A farkaslesnél a dúvad is vadászszámba megy. Ő meg a jáger irhájára ácsingózik.

A lévita levette a puskákat és vadásztáskákat a falról.

– Vannak kegyelmednek patronjai? kérdezé a vendégétől.

– Nincsenek. Nem vesződöm velük.

– Én mindig hordok magammal tizenkettőt. Szükség esetén megoszthatom azt kegyelmeddel.

– Lehetne rá szükség?

– Találkozhatunk egész csapat ordassal s az nem fut el, ha egy párt leterítenek közüle.

– Hiszen a lesgunyhóban ráérünk újra tölteni.

De a lesgunyhóig ballagtunkban is találkozhatunk velük. Arra az esetre is van nálam egy stratagéma.

Guthay Lőrincz megmutatta, hogy mi az? A bajonett alkalmazása vadászpuskára. Egy háromszegletü dákos, a mit ráspolyból köszörültek ki, agancsnyélbe ütve, mely szorosan beleillik a puska csövébe.

– Ez hatalmas védő eszköz. A farkas nem állja ki ennek a háromszegletü törnek a döfését. Már egyszer vettem hasznát kritikus helyzetben. De ezt el ne mondjuk az asszonyomnak.

– Nem fogja neki senki elmondani.

– Kegyelmednek is adhatok ilyent: nekem van kettő.

– Nem tudok vele bánni. Én támadó farkas ellen jobbnak találom a puskatussal védekezést.

– Én nem. A farkas feje nagy ütéseket elbir. Aztán a puskaagy ketté törhetik, s akkor az egész fegyver hasznavehetetlen.

– De hiszen ketten vagyunk, négy lövésünk van: ön is biztos lövő, én is; olyan csapat ordas csak nem jön ránk, hogy ha négyet leterítünk közüle, a többi még dolgot adjon.

– Igaz. S az esetben is, ha egymásnak vetjük a hátunkat, megfelelünk akárhánynak.

– Úgy bizony, egymásnak vetjük a hátunkat.

Kadarkuthy sötét kigyószemei nagyot villantak Guthay Lőrincz felé. A márczos korsóból tele tölté a két poharat.

– No ezt a Szent János áldását ürítsük még ki egy «bruder»-re. A vadászoknak tegezni kell egymást. Azzal egymásra köszönték a poharaikat s testvériséget ittak…

A lévita a fali klepsidrára nézett.

– Kilencz az óra. Két óráig eltart, a míg a leshelyre kiballagunk: addig sötét van.

– Odatalálunk az erdőn keresztül?

– Az ösvényt mutatják a mészszel jelzett faderekak.

– Akkor hát mehetünk.

– Kegyelmed csak bandukoljon előre a tó mentében, nekem még egy kis végeznivalóm van.

Tudta ám jól Kadarkuthy, hogy mi végeznivalója van még itthon Guthay Lőrincznek: épen azért megkérdezte, hogy mi a dolga?

– Hát még a csalétekül kiteendő malaczot kell elővennem a ketreczéből; azt zsákba téve viszem magammal.

– Nem fog az visitani az úton?

– Jól tartottam aludtejjel, a zsákban hallgatni fog.

– No, hát én megyek előre, mondá Kadarkuthy s magában gondolá: «no csak eredj te a feleségedhez, kis fiadhoz, megcsókolni őket búcsú fejében; utolsó csókod lesz.»

Guthay Lőrincz csakugyan odament: a kandallószobából nyiló kicsiny hálókamarába, a hol a felesége volt a kis fiával. Aludtak már mind a ketten. Az asztalon égő mécs pisla világánál láthatta őket. A kis fiú odasimult az anyjához, picziny kezét annak az arczára téve. Az anyának és a gyermeknek az arcza egymás felé volt fordulva, mintha csókot akarnának váltani.

Valami ösztönszerü sejtelem úgy nógatta, úgy ösztökélte, hogy ezt a két kedves arczot megcsókolja…

… Nem! Nem szabad! Fölébresztené őket. S ezeknek nem szabad azt megtudniok, hogy ő most farkaslesre indul. A gyermek bizonyosan azt mondaná: «ne menj a farkasokra, táti! én félek!» s akkor nem mehetne. Úgy kell neki settenkedve ellopozni hazulról.

A cseléd tudja azt egyedül a háznál. A Makka fönmaradt tollat fosztani. Neki kell az eltávozó úr után bezárni az ajtót.

Guthay Lőrincz azután a fás-szinből előhozza a kéthónapos malaczot, zsákba kötve a vállára veti s utána siet az előre ballagott vadásztársnak.

A tó gátjánál utóléri, akkor aztán ő megy előre, a ki ismeri a járást a tó tulsó partján kezdődő erdőben. Az az ősrengeteg eltart a hegytetőig; csupa óriási bükkfák.

Beszélni útközben nem szabad. A léptek hangját eltompítja a lehullott haraszt. (A farkasnak éles hallása van.) A puskacsöveket is bedugták száraz falevéllel, hogy a puskaporszagot meg ne érezze a dúvad.

A hegytetőre fölhágva, egy vizmosás vágányán kellett leszállniok a völgybe. Itt volt a farkasok birodalma.

Ez a völgy még jobban el volt rejtve, mint az a másik, a melyben a barátfalvi házikók bujkálnak.

Itt megszünt a bükkerdő.

Valamikor, tán tizenöt év előtt, az istennyila fölgyujtotta az itteni erdőt s az hosszu pásztában leégett. Ezen a pusztaságon aztán nem nőtt ki többet a bükkfa.

E völgynek a lonkáját aztán félkörben elfoglalta a mogyoró. Ez a másutt csivatag cserjének ismert csemete itt a leégett erdő talaján több öles, karvastagságu szálfának sarjadt föl, és olyan sürűségben, hogy azon más állat, mint szarvorrú, vagy elefánt keresztül nem törhet. És e mogyoró-erdő szélében mered föl egy óriási vén bükkfa, tiz ölnyi magasan, mely csodára megmaradt a nagy erdőégésből.

A mogyorópagonyon túl kezdődik aztán a növényanarchiának az országa. Minden elátkozott bozót egymással összegubanczolva: galagonya, kökény, bangíta, ostormén, veres gyűrű, som, borbolya, bodza, csipke-rózsa, kecskerágó összeszőve-fonva a vadszeder indáitól, az iszalag köteleitől, vad komlótól: egy félelmetes berek. S ennek a bozótnak még télen is tarka szine van; nem hull le a levele, megmarad zöldnek, vagy megsárgul, megveresedik, közte a korallpiros bogyók, csipkék, méregcseresnyék, miktől még a madár is elriad. Az egészet fölveri az a nehéz bűz, a mitől az embert a hideglelés kerülgeti. Jó lakás ez a farkasoknak.

A bozótot a mogyoróligettől elválasztja egy tisztás, melynek a közepén, mint egy kerek virágágy, pompázik egy hangafa bokor.

S ettől a bokortól mintegy hatvan lépésnyire van a vadász leskunyhó.

De nem hasonlít az semmiféle emberi lakáshoz. Otromba mészkövek vannak halomba rakva rendetlenül; közeiket benőtte a moha; a teteje a somkórók és vadsóskák virágágya; köröskörül elhatalmasodott rajta a vadszeder s annak a lelógó indái takarják az alacsony ajtót, a minek a fölnyításához csak parasztfortélylyal lehet jutni.

– Várj itt csendesen, – monda Guthay Lőrincz a vadásztársának, – amig a csalétket kikötöm; majd utóbb kinyitom a lesgunyhó ajtaját.

Azzal odavitte a hátán hozott zsákot ahoz a kerek bokorhoz, s abba befurakodva kihúzta belőle a malacot s aztán megkötötte a lábánál fogva egy bokor tövéhez. Az rögtön elkezdett malac szokás szerint keservesen visítani.

Amint Guthay Lőrinc előjött a hangafa bokorból, meglepetve hallotta a nagy károgást a feje fölött. Egész sereg varjú jött nagy lármával zajongva a ködös égen, melyet akkor kezdett derengetni a hegyek mögül kibukkanó hold. – A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Igy híjja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülömböztetésül a pápista varjúktól, a kik csak a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke.

Ezek az előposták!

Valami nagy dolog van készülőben ott a titokteljes ciher mélyén.

Lőrinc a lesgunyhóhoz sietett vissza.

– Áron barátom! mondá. – Nyissuk ki sebtén a lesgunyhó ajtaját s azután reteszeljük el magunkat.

Erre Kadarkuthy Viktor megdobbantá a földet a puskája agyával, s azt mondá:

– Mi nem megyünk be a lesgunyhóba, hanem idekinn maradunk. Én nem vagyok a te Áron barátod, hanem vagyok Kadarhuthy Viktor, aki azért keresett föl, hogy veled erre az életre leszámoljon.

Ennek a névnek a hallatára csak lehajtotta a fejét Guthay Lőrincz. Nem volt ellene semmi védelme.

– Évek óta kereslek, most rád találtam – folytatá Kadarkuthy – a többit tudod. Ott van az a nagy magányos bükkfa: odáig egy puskalövés. Te eredj oda, én itt maradok a lesgunyhó előtt, – ottan állj fel. S akkor aztán kezdjünk el egymásra lövöldözni, amig egyikünk hasra nem fekszik. Az lő előbb, aki akar!

Guthay Lőrinc nem szólt semmit, csak a fejével bólintott.

– S nehogy azt hidd, hogy ez itt közöttünk valami lovagias komédia akar lenni: megmondom neked azt is, hogy én nem azért akarlak megölni, hogy a nevemet bitoroltad, hogy miattad tömlöcben penészhedtem, hanem a feleségedért, akit magamévá akarok tenni. Most már tudod, hogy mit tégy?

Guthay Lőrinc szótlanul megfordult s ballagott a nagy bükkfa felé. A varjúsereg a terepélyfa ágán nagy örvendező károgással fogadta; úgy lebegtették a szárnyaikat jó kedvükben.

Vagy talán nem neki beszéltek?

Itt hát a vég! Az elkerülhetetlen fátum! Az apa által kimondott itélet ime beteljesedik.

Guthay Lőrincnek a lelkéhez nem fér az, hogy ő ellenfelét párbajban megölje. Tehát ő maga fog elesni.

Teljesedjék az Úr akaratja.

Odatámaszkodott félvállal a vén bükkfa mohos oldalához.

Egy rövid indulatroham megdobbant a szívében, mikor arra gondolt, hogy ez a halálos ellenfél az ő kincseit akarja magáévá tenni, a feleségét és kis fiát. – Hátha megelőzné? Hátha ő lőné agyon?

De hát aztán mi következik?

Lehet-e neki azzal a véres kézzel a feleségét, gyermekét megölelni?

Lehet-e neki azzal a véres kézzel az Úr vacsoráját osztani a jámbor hívek között?

S a megölt ellenfél gyilkosát üldözni fogják. Elfusson-e a világba? Hová? Neje nélkül, gyermeke nélkül? Vagy azokat is vigye magával?

Teljesüljön a fátum!

Ámde a fátumnak ötletei vannak.

Amig azt a hatvan lépést a lesgunyhótól a bükkfáig végig mérte Guthay Lőrincz, valami csörtető zörej kezdett támadni a sürű bozótban, s egyszerre csak a gubancos ciherből kiugrott két farkas. Egy szikár kan, meg egy szoptatós nőstény, azzal a fenyegető kurrogással, mely a kutyafajnál a támadást jelenti. Mind a kettő Kadarkuthy felé rohant; Guthayt nem látták a bükkfától.

Kadarkuthy mintegy negyven lépésnyire bevárta őket s akkor egy jól célzott lövéssel leteríté a himfarkast.

A mint az elterűlt a havon, a nősténye ott maradt mellette, a himje véres száját nyalogatva.

Kadarkuthy nem lőtt rá. Tartogatta a második lövést. A bozótból még egyre hangzott a csörtetés. Néhány perc mulva kiugrott az előbbi farkasok által tört résen egy harmadik ordas.

Ez már vén kókler volt, ismerte a vadásztempókat. Nem egyenes vonalban tört a lesgunyhó előtti vadász felé, hanem hol lesunyva a fejét, hol félreugrálva, hogy a vadászt megtéveszsze.

Kadarkuthy megtartá a hidegvérét: hagyta az ordast közelebb jönni, puskáját arcához emelve. Egyszer aztán eldördült a lövés, mely után az ordas leült a két hátulsó lábára s elkezdett vért okádni. A golyó szügyen találta.

De abban a pillanatban, amint a második lövés eldördült, egymás után három farkas ugrott elő a ciherből, ezek egymás nyomán futva, száguldtak a vadász felé.

Kadarkuthy most bánta már, hogy nem engedte a lesgunyhó ajtóját felnyitni. Megpróbálta azt berugni; de igen erős szerkezete volt; nem kilincsre járt, hanem reteszre.

Most már csak a puskaagyban volt a védelem.

A puskacsővet két marokra fogva, a legelső farkast, amely egyenesen a torkának rohant (valami szeleburdi fiatal szuka lehetett) ugy sújtotta főbe a puska agyával, hogy az nagyot ordított s aztán szűkölve, nyafogva oldalgott félre, véres orrát a hóba furkálva.

A másik két farkas fogait csattogtatva torpant meg.

Kadarkuthy bátor férfi volt. A puskát magasra emelte, biztatta a dúvadakat: «gyertek! gyertek!»

A farkas is elővette a maga furfangját, amit ilyenkor szokott használni. Az egyik háttal fordult a vadász felé s elkezdte a két hátulsó lábával gyorsan szórni a havat a vadász szeme közé, mig a másik meglapulva hasmánt csúszott feléje közelebb, hogy aztán egy ugrással a hószórástól elvakult embernek a vállára szökhessen.

Kadarkuthy az egyik kezével a szemét takarta el a hószórás elől, a másik is elég volt súlyos ütésre a fölemelt puskával.

Ekkor egy új veszedelem támadt. Az a nőstény farkas, mely a hime mellett maradt, egyszerre felriadt s dühös ordítással rohant a lesgunyhó felé s egy hatalmas szökéssel felugrott annak a tetejére, ott azután végig hasalt, csak a fejét dugta elő a szederindák közül, véres száját nyalva a hosszú nyelvével; s a közben vérre éheztét kifejező «nyau» hangokat hallatva.

A havat szóró farkas csukló csahintásokkal jelenté jó kedvét, a hasmánt közeledő mélyen dörmögő kurrogással a haragját. Olyan közelre jöttek már a vadászhoz, hogy akármelyiket lesújthatta volna. – De nem tehette azt; mert amint a kunyhóajtóból előlép, a kunyhó tetején ácsingózó ordas egyszerre le fog rá ugrani s hátulról rántja le.

Guthay Lőrincz karra vetett puskával nézte ezt az ádáz küzdelmet.

Bizony ordália ez! Istenitélet. Ime előjöttek azok a vadak, a kik Eliézer megcsúfolóit összetépték; a sors azok által tesz igazságot. Itt most össze fogják tépni, széthurczolni azt a halálos ellenséget, a kinek kiengesztelhetetlen haragja, akinek gonosz luxuriese az ő életét követelte áldozatul. A saját életét veszti el.

Neki nem kell egyebet tenni, mint nézni. Elnézni a halálos tusáját, kétségbeesését annak a másiknak.

De hát el fogja-e ezt viselni az ő lelke?

A kétségbeesésnek e paroxismusában elordítá magát Kadarkuthy: «ember! segíts!»

A borzasztó, emberéhez nem hasonlitó üvöltést viszhangozá a mogyoróliget fala.

Arra két lövés dördült el, pillanatnyi közökben.

Az egyik lövésre a gunyhó tetején leskelődő farkas bukfenczezett le Kadarkuthy lába elé, a másikra a havat szóró ordas vágta magát hanyatt, négy lábával kalimpázva. Guthay Lőrincz «holó–holó–holó!» kiáltozással rohant elő a bükkfa mellől szuronyos fegyverével, mire az ugrásra készülő ordas egyszerre felriadt, oldalt szökött, s aztán odarohanva a bezuzott orru párjához, annak megkapta a fülét, s ugy vonszolta el magával a fülénél fogva: lompos farkával ütögetve hátul gyorsabb szaladásra. Eltüntek a bozótban.

– Nem törött el a puskaagy? – Ez volt az első szava Guthay Lőrincznek Kadarkuthy Viktorhoz.

A kérdezett szótlanúl mutatta a fegyverét: ép volt.

– Akkor hát újra megtölthetjük a puskáinkat s kezdhetjük a párbajt.

Kadarkuthy erre a szóra eldobta a puskát a kezéből.

– Jaj, ne beszélj róla, – rebegé fogvaczogva. – Hiszen úgy reszketek. A hideg ráz. Fogd meg a kezemet.

Odanyújtá a kezét Guthay Lőrincznek. Olyan hideg volt az, mint egy halottnak a keze.

– Csinálj tüzet inkább.

A lévita erre odament a lesgunyhóhoz, fölnyitotta annak az ajtaját. A puskavesszővel kellett benyúlni az ajtó likán s úgy emelni föl a reteszt. Odabenn aztán volt tűzszerszám. A gunyhó közelében volt fölmáglyázva a targaly, azt csak meg kellett gyújtani az égő csóvával: a tűz vigan ropogva égett.

Kadarkuthy Viktor térdre ereszkedett a tűz mellé, s kezeit összetette a mellén: fázott, reszketett. Szemei merően bámultak a lobogó tűzbe; még most is a pokoli rémképeket látta maga előtt. Ajkai valamit motyogtak csendesen: «van Isten! van Isten!»

Azután odainté Lőrinczet.

– Ülj mellém. Ölelj meg. Úgy reszketek. Nincsen egy csöpp szivem sem. Megették a farkasok! Ne hagyj nekik széttépni!

Guthay Lőrincz odaült a térdeplő férfi mellé s átölelte annak a vállát.

– Ne félj! Elvertük a czudár bestiákat. Ott hevernek a havon. Kettőt te öltél meg, kettőt én.

Erre a szóra elkezdett Kadarkuthynak az arcza nyavalyatörős vigyorgásra torzulni.

– Azokban laktak az ördögök, – suttogá. – A mi lelkünket megszálló ördögök. Most megszabadultunk tőlük. Úgy-e nem fogunk egymásra haragudni többé soha?

Guthay Lőrincz mély megilletődést érzett. Valami nagy változást vett észre Kadarkuthyn, mely külső jelben tanusítá a nagy lelki fordulatot; de nem szólt neki felőle.

Kadarkuthy odahúzta magához Guthay fejét, hogy a fülébe súghassa:

– Én teneked a lelkemmel tartozom. Te a lelkemet adtad vissza. Eddig nem volt.

A lévita vette észre, hogy vadásztársa félrebeszél.

Hirtelen fölvett egy marék havat s azzal erősen bedörzsölte annak az arczát, orrát, füleit. Ettől magához tért.

– Köszönöm, pajtás! – szólt aztán régi szokott hangján. – Nagyon elcsigázott ez a hajczihő. Most már eszemen vagyok. Nem fogok bolondokat beszélni. Te kiegyenlítetted a tartozásodat ellenemben; de én még nem, a mivel neked tartozom. Eredj haza a feleségedhez, s mondd el neki, hogy az ő férjét nem üldözi senki a világon többé. Te visszatérhetsz az emberi társaságba. Asszonyoddal megesküdhetel igaz hit szerint, hogy viselje a te nevedet. Szülőid meghaltak. Az öreg Malárdyból alázatos ember lett. Fia elvette a te szülőid fogadott leányát. A két család közti átok megszünt. A feleséged szép vagyont örökölt; Durday őrnagy ráhagyta egész birtokát, ha tíz év alatt elő fog kerülni. Ellenkező esetben a városi kórház alapítványáúl fog az szolgálni. Ezentúl gond nélkül élhettek szülővárosodban; te a tudományoknak élhetsz, tisztességes állást szerezhetsz; egy makula nem lesz a neveden. Én úgy elhagyom ezt az országot, hogy soha vissza nem térek többet. Én megbocsátottam neked s másnak nincs megbocsátani valója.

Guthay Lőrincz megszorítá Kadarkuthy Viktor feléje nyujtott kezét; most már forró volt az.

– A bocsánatot köszönöm, ezt örömmel fogadom. De azon túl semmit. Én a feleségemnek el nem mondhatom ennek a mostani órának a történetét; mert azzal egész életére szerencsétlenné tenném. Ő pedig most boldog, meg van elégedve. S az ő boldogsága az én sorsom is. A birtokra, a mit neki hagyományoztak, a város gyámoltalan lázárainak szüksége van, nekünk nincs. A mi kenyerünk hiveink szivében van s az jó termő föld. A fiamat arra fogom nevelni, hogy esze és szorgalma után megéljen. A pénz elgurúl, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és capitalis, a mi nem vész el soha. Mi itt maradunk a barátfalvi völgyben. Külömbség csak az lesz ránk nézve, hogy most már ki is járhatunk belőle.

– Így is jó, – mondá Kadarkuthy fölállva a tűz mellől. – Most hát töltsük meg újra a fegyvereinket s aztán te majd vezess el a kocsiutig, a melyen Szent Péterre eljutok, a hol egy emberem vár reám, a kivel tudatnom kell, hogy élek.

– Hanem előbb ezeket az elejtett farkasokat czipeljük be a lesgunyhóba, mert ez most rám nézve egy capitalis, a mivel ki lesz elégítve az orgonácskám ára.

– Félsz, hogy ellopja valaki őket?

– Nem valaki, de valami. A farkasok visszajönnek s a megölt pajtásaikat fölfalják.

– Ah! A kannibálok? A saját testvéreiket.

– Te soha sem láttál farkast?

– Soha! Hiszen Párisból jövök, s ott «louve»-nak a fortificatio nimfáit hívják.

– Akkor elég jól viselted magadat a farkasok első rendez-vous-jában.

Azzal aztán segített Kadarkuthy Guthaynak a vadászzsákmányt a lesgunyhóba behordani. Majd holnap eljönnek a munkások a bundáikért.

– De biz ezt a kis ártatlan malaczot sem hagyom itt prédára, – mondá a lévita s odament a hangafa bokorhoz. A kis malacznak már volt annyi esze, hogy a nagy farkasvonítás közben meg ne nyikkanjon, hanem elbújjon a páfrán közé. – Majd mikor a falú végéhez érünk, kieresztem a zsákból; hazatalál ez magától.

Azután sáscsutakból fáklyákat készítettek a vadászok, s azokat meggyújtva, hatoltak ki a veszedelmes völgyből, föl a vízválasztóig. A szekérútnál, a keresztfa előtt, megölelték egymást, úgy váltak el.

Hermina soha sem tudta meg, hogy mi történt ezen a réméjszakán, a farkasok völgyében.