A báróné ténsasszony: Regény

Nagy-Kakasd az utóbbi időben sokat változott. A girbe-gurba utczák eltüntek; a nádas, sőt zsupp fedelű házakat csinos cserép zsindelyes kőházak váltották fel; a László-féle paloták és építkezések előbb irígységet, majd csodálkozást, végre kedvet – építéskedvet támasztottak a tehetősebb kún birtokos urakban. A Hajkók, Halászok, Sebestyének, Szentpéteriek, sőt a csökönyös Vargák, Nagyok és Kissek is lassanként szűknek, parasztosnak találták ősi fészkeiket s kezdték mintha csak úgy véletlenül – lebontogatni, átalakítani, merőben újra építtetni, még pedig többnyire emeletesre. Alól földszint boltok, raktárak vannak, fent hivatalnokok, katonatisztek vagy maguk a birtokos urak laknak.

Mily tágas, téres a régi piacz-utcza, mely most a nagy alapító nevére részint hálából, részint hízelgésből: Hunyadi-utcza nevet kapott.

A korhadt csorgó kutat elhordták, helyette építtetett a város egy valóban díszes szökőkutat körülvéve parkkal, mely nyáron a rekkenő hőségben egész éjjeli tizenkét óráig a város sétahelye. Innen és túl a szabályos utczát csinos emeletes házak teszik kedvessé. A nagy templom vén fazsindely teteje és piros ócska tornya rézfedelet kapott s a templom széles terét, hol ezelőtt gyér akáczfák adtak egy kis árnyékot, fiatal hársak és vadgesztenyék szegélyezik, hosszú egyenes utakat képezve.

A madarasi, szolnoki és czeglédi utcza is kimosdotta magát a százados porból és sárból. Im lehetett az Alföldön is létesíteni jó kövezetet. Nem kellett hozzá más, csak akarat – s egy ember, a ki merjen akár hiuságból, akár jószándékból.

Ez ember Hunyadi Gusztáv volt, a régi Schwindler báró.

– Adta zsidaja né! – mormogá előbb a kún gúnyosan, a mint az öreg Nagy-Kakasd kezdett kibontakozni – a szennyből.

– Hm! ez az ember mégis úr.

– De telegráfunk van – bátya.

– De főpostánk, öcsém.

– De nagy kaszárnyánk – az az, fejtegeték észrevételeiket az iparosok itt is ott is. Nem tréfa.

– De ahhoz, mit szól urambátyám, hogy maholnap itt fütyöl a házunk alatt a vasut? Hát ezt hitte volna valaki? Micsoda? Szép ám ez!

A doktor Márton Sándor úr szép házacskája is felépült. Ablakai épen délnek feküsznek, de jobbára mindig be vannak függönyözve.

Most is tavasz van, kora szép tavasz. Lombosak a fák, harmatosak a virágok – énekelnek a madarak. Az egész városban azonban mintha valami halk csöndesség uralkodnék. Legalább itt a szolnoki utczában, a Csákvár Mózes boltja körül – hol máskor olyan zsibongás szokott lenni – egész szótalan a tér.

Nagy beteg van valahol.

– Hogy van? – suttogták az asszonyok.

– Nem viszi sokáig – kár érte! Micsoda munkás, szorgalmas egy asszony volt.

A jövő-menők oda tekintenek a szép új házra – s azzal odább suhannak. Sok gyermekes anyának elkomorodik a szíve, ha arra gondol, hogy az árvának milyen nehéz sorsa van ezen a földön.

Ott sétál az öreg Harkai bácsi, most már igazán öreg bácsi, mert bennül a nyolczvanban – száradt, sovány kezeit görbe hátán egybe kulcsolja s az öregségtől, talán a titkos sirdogálástól is vereses szemeivel keres a tiszta, lombos, virágos udvaron valamit, a mibe megkapaszkodhatnék s elmondhatná: istennek hála, most már hiszem, hogy Bella megmarad.

– De huhogott a bagoly és az éjszaka is huhogott s a Meley Pál gyógyszerész nagy fekete vadászkutyája mind itt vonított. S ezek a házi ebek is nem tudtak nyugton maradni. A galambok is búgtak egész éjjel – tördelé szavait az öreg Harkai bácsi – az se jó jel; a pókok is mind leereszkedtek sarkaikból; nem szeretem s az a körtvefa, a mit Bellának neveztünk el, nem fogant meg.

Sétál, sétál az öreg ember. Fölkelnek öreg szivében a napok és esztendők, melyek alatt egyedüli örömét vigaszát – oh és támaszát is – ebben a szegény áldott teremtésben, Bellában találta – és föltekint a messze-messze magas égre – s alázatos alkuba bocsátkozik a jó istennel.

– Uram! – én vén vagyok már, az én szemeim rég látták már a szabadítót; (nem azt, a kit még bent-bent, szíve mélyén most is vár és bizonyosan a koporsóban is fog várni, azt a félisteni alakot, a ki elbujt az emberek elől, mert nem talál többé felséges tekintete ez alacsony, makacs világhoz) nekem megadtad uram, hogy még egyszer gyönyörködhessem az enyémekben, egy jó ember által: add ki elbocsátó levelemet, hadd megyek én s maradjon ő férjével, kis gyermekeivel. Hiszem, hogy szeretik egymást. Hadd megyek én az én öregemhez – ereszsz el uram! Cseréljük fel a sort! Ha te akarod, lehet az – –

Hogy lehetne, mikor az iskolában is mit beszélnek a gyerekek.

– Márton Vilmos – igaz?

– Mi igaz?

– Hogy anyád meghal – –

– Nem igaz – válaszol a gyermek elfordulva s hulló könyeit elrejtve.

– De igaz – bizonykodik egy nagyfejű makacs fiú – mondta édes apám. Már a sírt is kinézte apám, hogy hol fog nyugodni a Márton doktorné. Ő tudja, mert a temető-őrnek ezt tudni kell. Te Vilmoska ne búsulj, én is árva vagyok, a Forró Ferus is árva, annak még apja sincs.

S a durva nyers kis gyerek átöleli a kis fekete bársony kabátos doktor fiucskát, nem is ügyelve arra, hogy a vastag mándli ujjával a drága ruhát jól összegyűrheti.

– Ne búsulj, Vilmoska, majd meglátod neked se kell iskolába járnod egy hétig, de kettőig se. Mikor édes anyám meghalt, én se jöttem s nem is muszáj. Te, annyit játszottunk, sárkányt eresztettünk, meg a temetőszélben tüzet is raktunk. Majd meglátod, te neked is mennyit lehet játszanod. Akkor elmegyek hozzátok – ne félj! Úgy-e adsz kalácsot? Mi? úgy-e adsz? Ne busulj. Szép helyre temetjük anyádat, azt mondta apám, oda teszi a Kalocsáné mellé, a hol az a nagy, nagy fényes márványkő van azzal az aranyos kézfogással. Láttad? No ha nem láttad, gyere ki délután s megmutatom. Szép az, de milyen gyönyörű! S apám begyepezi, tudod? A négy sarkára szomorú fűzfát ültet. Gazdag János szép verset mond, mert a te anyád uri asszony, kirukkol a deákok kántusa s az Ambrus bandája. Te, mennyi lesz ott a nép, szentséges isten! De ne félj, mert apám a lapáttal te nektek jó helyet csinál. Te mindent láthatsz, meg hallhatsz. Hm! Nálunk nem volt se kántus, se banda – de a torban rétest is ettem. Te Vilmoska ne búsulj. Ne sírj, hogy meghal anyád. Én is árva vagyok, még sincs semmi bajom. Vilmoska, elmegyek hozzátok a torba, apám is elmegy – de nekem, azt mondom, jusson ám valami jobb. S a temetőőr fia egy jó kemény baraczkot nyomott hüvelykével a Vilmoska feje búbjára.

Az uri dalárda is mozgolódott a tanácsház nagy termében.

Nevezetes temetésekre előre szoktak készülni. Ilyenkor meg van engedve, hogy a tanító úr, a ki az uri dalárda tagja – ott hagyhassa az iskolát, a lakatos a műhelyt, az irnok az irodát, az ügyvédsegéd a robotot s a kereskedő segéd az asztalt s azt a sok unalmas tere-fere vevőt.

Im jönnek-mennek is a dalárdista urak vidám arczczal, mintha egy jól jövedelmező sörházkerti mulatságra készülnének.

A hosszú, rőfös veres szakállú Hedri János tanító úr magyar nadrágos sovány lábszáraival ott jár-kel komolyan a széles tanácsteremben és boldog, hogy attól a sok rossz gyermektől szabadulhatott.

Keményen fésüli veres szakállát, hogy tündököljék s akkorra, mire a temetés eljő – mint az arany úgy ragyogjon.

Madár Dénes – a volt adószedő, a legjobb basszista épen egy csomó legújabb lakodalmi és korcsmai felette mulattató anekdotát beszél el a dalárdista uraknak, kik majd megpukkadnak nevettükben.

A híres Pintye szabó bő fekete köpönyegében – az ablak előtt áll és próbálgatja a legszebb szomorú énekeket. Ebből is egy pár ütemet, amabból is egy-egy futamot.

Majd lassanként összeszedelőzködnek a különböző hivatalokból, műhelyekből megszabadult urak s derült harsány hangon próbául előbb egy épen divatos népdalt funak el, hogy:

Az öregebb Márton úr szabóközi kis ősi házacskájában – pipázik, komoran, búsan, a mi különben is illik egy egészen ősz kopasz emberkéhez.

– Lássa – kiált be a konyha ajtóból az öreg Mari néni.

– Mit lássak? Elég bút látok – a drága menyem –

– Nem látna most bút – ha az én eszem áll. Megette szegény doktornét a sok leánykori varrás, a mit asszonykorában se tudott elhagyni. Mire való volt egy beteges asszonynak annyit törni, marni magát?

– Tiszta lélek! – sóhajtá a vén ember mély megilletődéssel.

– Volt még más tiszta lélek is. Vagy tán nem aranyat ér az olyan szív, mint a méltóságos asszony, a László úr leánya? Lehet olyant gyémántokon venni – úgy-e?

– Igaz!

– Hogy gazdag asszony létére ott üljön a doktorné mellett, a ki elhalászta az első szeretőjét, az első mátkáját. Majd tenném is én.

– Maga mindig rosszlelkű volt – hallgasson.

– Tudom, azért nem hagyott el az isten soha.

– Annak más oka van.

– Ugyan? Mert megcsaltam, kiéltem mindenéből a tens urat?

– Abból egy szó sem igaz, de maga nem érti a dolgot, soha sem is értheti egy asszony. Egy asszonynak örökké azt kellene csak tenni, hogy hallgasson, akkor tenne okosat. Lássa, egy ilyen asszony Hunyadiné. A mi igaz: igaz.

– Hallgat, de mért, azért, hogy sír a lelke, az az áldott jóságos tiszta lelke. Nincs olyan nap, hogy kétszer is le ne szaladjon a doktornéhoz. Milyen tél volt, úgy-e? S mégis egy nap se mult el, hogy a méltóságos asszony a ténsasszonyt meg ne látogatta volna. Gyöngy annak a lelke. Az volt kicsi korában is.

Az öregek elhallgattak. Márton úr folytatta foglalatosságát, t. i. pipáját hol megtömte, hol pedig kiverte; Mari néni pedig szőtte terveit olyan erős szálakból, a melyeket nincs mód a legerősebb kezeknek is elszakítani.

A legerősebb kezeknek?

Hát annak, a ki ott ül a beteg asszony ágya végénél s hol a kezeit, homlokát dörzsölő apának, a doktornak, hol az ágy fejénél ülő Hunyadiné asszonyságnak a tekintetét vizsgálja?

Ki az?

Boldog vagy olvasóm, ha nem találkoztál még vele.

Én akkor láttam, mikor haldokló gyermekem hidegülő kezeit melengettem s mikor az ágy lábától oda hajolt hozzám és súgta: lefoghatod már a szemeit! És a falon keresztül, mint a benyomódott árnyék nesztelenül eltünt.

Az egykori szép Bella nagy kék szemei rég megállottak már, de sáppadt hervadt ajkai mozognak – küzdenek valamivel: imádsággal, melynek elfelejthette édes vigasztaló szavait, vagy egy elmosódott és most közelebb érkezett képpel, jelenettel – a szép multból?

– Vilma, – hörgi erőltetett mozdulattal a haldokló.

Vilma egészen reá hajol a betegre.

– Édesem!

– Tudod-e, egyszer…

– Édesem!…

– Mit mondtál?

És kérőleg, esedezőleg mosolyog a beteg.

– A halál az ágy lábánál behuzódik egy perczre a falba, hogy ne zavarja a haldokló utolsó fohászait.

– Tudod-e Vilma? Azt mondtad, hogy én boldogabb asszony…

Jobban oda hajol Vilma a beteghez.

– Leszek, mint te: igaz.

Vilma szemeiből két köny gördül alá.

– Hogy – tördeli a beteg gondolatait – hogy még egyszer én nálam húzod meg magadat –

– Édesem! – –

– Nem igaz – most te fogsz boldog lenni. Nagyon jó vagy. Gyermekeim – úgy-e? kis leányom – Sándor – apám – Vilmoska –

A szó megszünt – de a mosoly, állandó öröksége a jónak, ifjúnak – –

Hangok verődnek a haldokló szobájából, nyögések, kiáltások, melyekre felszabadul a gyöngédség, kegyelet és mindenki az udvaron, utczán, kertben, tornáczon egész bátran, fenhangon mer ismét beszélni. Egy-kettő már mosolyog, sőt nevet is.

Elmult minden.

Nevet a kapzsi koporsós Pulai, köszörüli vidáman körmeit és gyors vidám számítást csinál vánkosból, szemfedőből, csipkéből, selyemből, papból, harangozóból, a halállegényekből és a fekete tollas négy vén fekete kövér lóból.

A harangozó is ott forgolódik serényen és a halotti czédula kihordó is, a szélesszájú, örökké nevető Bocz Károly uram.

Emberek jönnek, asszonyok suhognak közelből, távolból.

És hoznak híreket is.

– Hunyadi úr megjött, itthon van.

– Megkapta a báróságot.

– Derék!

– Éljen. No ez dicső.

– Itt az ujság…

– Lássuk…

– «Hunyadi Schwindler Gusztáv királyi tanácsos a közügyek terén szerzett kiváló érdemeiért, s főkép»…

– A vasut – az az –

– Az, meg egyéb is bátya – «hunyadi és abrudbányai előnévvel bárói czimet nyert.»

– Tehát most már igazi báró! Éljen, nagyszerü. Becsülöm.

A nagy harang mély bugásával a vörös réz tetejü toronyban megszólalt.

Az emberek a boltokból, kávéházakból, kaszinókból, hivatalokból, műhelyekből kiütötték a fejüket, vagy egy, a közügyek iránt mélyebben érdeklődő egyén ki is ment az utczára.

– Kire harangoznak? kire harangoznak? Mi?

– A vén Petrásnéra – elhiszem.

Egy-két ember összenevet.

– A gazdag Hausingerre –

– No most ki viseli az uzsorás rongyos köpönyegét?

– Sok szegény testéről leesett a vérszipó. Ez az áldás egy jó esővel fölér.

– Nem arra harangoznak sógor! Ne féljen, ahol a rongyos köpönyeg…

– Hát ki halt meg? – kérdi ez is, az is boszankodva.

– A Márton doktorné.

– Szegény jó asszony! Be hamar!

– Nyugtassa meg a jó isten! – –