FÁY ANDRÁS.
1786–1864.
Hol volt, hol nem volt (ámbár hiszen csak itt, Magyarországon lehetett), valaki szent buzgalommal csinált egy hatalmas pénzintézetet, s a mellett olyan buzgalommal költött meséket és regényes históriákat. Mai szemmel nézve szinte hihetetlennek látszik. Mert a ki ma regényeket komponál, az nem fundál pénzintézeteket is, a ki pénzintézeteket üt nyélbe, az nem ír regényeket. Hanem abban az időben összefért, sőt, voltaképen egyet jelentett a két functio s tekintetes Fáy András táblabiró úr akképen okoskodott, hogy a mi pénze van a magyarnak, hozza be ebbe az intézetbe (az első hazai takarékpénztárba), hadd kamatozzék neki. A mi szellemi kincse pedig neki vagyon, e mesék és regények révén szétosztja a nép közt, hadd kamatozzék a hazának.
Fáy András Kohányban, Zemplén megyében született, 1786-ban, előkelő családból, melynek legendái IV. Béláig szállnak vissza. Elvégezvén gondos tanulmányait, gombai birtokán telepszik le, s az akkor, gazdag úrfiak módjára a szolgabiróságon kezdi Pestmegyénél.
De ez nem elégítheti ki sokáig. Tartalmas, izzó gondolatokkal, hatalmas tervekkel teli feje, használni akaró nemes lelke feljebb ösztökéli. Ne tessék félreérteni, nem stréber ő. Nincs még akkor az a faj. Pestre vágyik, hogy nagyobb karriert csináljon, de ez nem dieten élassist, rendjelt, belső titkos tanácsosságot jelent, mint a hogy jelentene most. Ezt a nagyobb karriert el is éri. Felköltözködik állandóan 1818-ban s lesz belőle, a hogy Szemere Pál nevezte: «a haza mindenese».
Pesti letelepedése éppen az ujjászületés legelejére esik. Gyenge kis hullámzás volt észlelhető, valami homályos törekvés átgyúrni ezt az Ázsiát Európává. Egy-egy izmosabb kar neki látszott gyürkőzni valamely kezdeményezésnek, egy-egy váll aláhajlott, hogy tegyenek rá valami terhet. De mit? Hiszen épen azt nehéz kigondolni. Mindent csinálhat, a ki dolgozni akar; azért mindent, mert nincsen megcsinálva semmi. Azon módon van az ország, a hogy a török itt hagyta, még itt érzik a szandáljaik szaga is.
Fáy mindenekelőtt a tollhoz nyúlt s megírta meséit, melyek nagy hatást keltettek országszerte, mert az aktualis magyar életre vonatkoztak. Korszerű eszméket szór szét, égető feladatokat vet föl, humorral vagy éles gúnynyal ostorozza a nemzeti hibákat, parabolákban és állati cselekményekben, úgy mint egykor Aesopus. – Csakhogy Aesopus pusztán mesélt és tanított, Fáy pedig azonfelül politizált és rázogatta az alvó nemzetet.
Gyorsan követték egymást egyéb munkái, a Különös testamentum, egy pár jóizű, humoros elbeszélés, a magyar nevelés és a társadalom ferdeségeit ostorozó és egy vígjáték: Régi pénzek Erdélyben. Már ekkor motoszkál fejében egy állandó pesti szinház építése, melyhez meg is szerzi a telket. Ugyanazt, a melyen ma áll a Nemzeti Szinház.
Százféle dolgot mozgat; olyan, mint az élesztő a tésztában. Szinte félnének a göndör hajú, gömbölyű fejű, villogó szemű, fekete úrtól, az emberek, ha nem becsülnék olyan nagyon, mert mindig tele van a zsebe aláírási ívekkel, a feje plánumokkal. S hogy tud persvadeálni! Mindenütt ott van s mindég mozog, mint az eleven ezüst. Egy biztosító intézetről álmodik, ipartestületet tervez, takarékpénztárhoz toborz részvényeseket; Széchenyi István udvariasságból ír alá néhány részvényt, kétkedő mosolygással, hogy: Nem lesz abból semmi.
1832-ben jelenik meg legkiválóbb munkája a Bélteky ház két kötetben. Az első magyar regény mely a magyar társadalmi életbe markol bele merészen. Mintegy gitár kiséret ez a regény a Széchenyi reformokat sürgető menydörgő szózataihoz. Élénk és meglepően találó színekkel vannak rajzolva a maradi alakok, egyszersmind bemutatva mintegy ellentétképen a jövő Magyarország emberei is, mint a hajnövesztő szerek kínálásánál egymás mellett szemlélhetőleg a kopasz és a Loreley-hajú fejek.
A regény szinte megrázó hatást tett, bár szerkezete egy kicsit gyenge; Fáy egyébiránt maga is beismeri, hogy őt első sorban a «használni akarás tendentiája vezeti» írásaiban és nem a művészi szempont.
Magyar ember lévén, nem kerülhette ki a politikát sem. 1835-ben, mint Pestmegye követe vett részt a pozsonyi diétán. A negyvenes évek elején elnöke volt az ellenzéki körnek s több politikai czikket is írt.
Nővekedő írói érdemei mellett egyéni tekintélye és nymbusa hova-tovább nagyobb dimensiókat vett föl; ha Széchenyi nincs, őt illeti a «legnagyobb magyar» titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető a «haza bölcsének» – így azonban maradt végig a «nemzet mindenese».
Nem egész végig. Mert a forradalom után teljesen visszavonult a közélettől. Egy szalmaszálat se tett többé keresztül. Hiszen most már az ország a németeké. Hanem a nyelv, az még a mienk s innen lehet még föltámadás. Kizárólag az irodalomra vetette magát. Írt, írt szakadatlanul. Rendre jelentek regényei, «Jávor orvos és szolgája Bakator Ambrus», a «Szutyogfalviak», vígjátékai, a «Mátrai vadászat», «Régi szerelem nem avul el»; neveléstani értekezései stb. Az öregség is jött, jött, a kéz immár reszketett, a betük összefolytak, de ő azért csak egyre írt, még hetvennyolcz éves aggastyán korában is. Méltán mondták róla, hogy a férfiú érett eszével dolgozott, mint fiatal ember, s az ifjúság lángoló tüzével, mint aggastyán. 1864-ben halt meg, szép juliusi napon, midőn ferenczvárosi gyönyörű kertjében javában nyíltak a rózsák. Ez a kert volt a legkedvesebbje; ő ültette, ő teremtette sívó-homokon. Itt szeretett irogatni délutánonkint, ha nem kocsizott ki fóthi szőllőjébe; e két helyen gyakorta gyűjtötte össze barátjait, kivált a fóthi szüretek voltak vidámak és hiresek. Vörösmarthy Mihály «fóthi dal»-a is innen való.
Félszázad mult el azóta, s hol van ez már mind? Mi lett az ő kedves alkotásaiból? A szőllőt megette a filokszera, a ferenczvárosi bájos paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek, nagy port vert regényei, színművei, többé-kevésbé elavultak. Csak a takarékpénztára fejlődött ki nagyobbnak, mint a milyennek valaha álmodta. Csak a pénz halhatatlan.
Mikszáth Kálmán.