IX.
TEOFIL.
– Történik: egy júliusi napon, Gmundenben, a Hôtel Austria első emeletén. Berzsenyi báró székkel és szivarral kínálja Vrillényi doktort, a ki ebben a pillanatban érkezett. –
A báró. – Na, ez aztán olyan pontosság, a mely semmi kivánnivalót nem hagy hátra, és valóban megelégedésemmel találkozik.
Vrillényi. – Három órakor kaptam meg a báró úr telegrammját, és négykor már a gyorsvonaton ültem. Megvallom, igen örültem a meghivásnak, mert nekem is volna egy szerény kérésem…
A báró. – Na, ezt mint nem fontost hagyjuk egy más alkalomra. Legközelebb ismét Budapestre utazom, és szemlét tartok a szerkesztőségben, a midőn az esetleges hiányokat megbeszélhetjük. De úgy látom, ön árnyékával sincs a sejtelemnek, milyen nagyjelentőségü az ügy, melyért önt ide rendeltem, egy hôtelszobába, tanuk nélkül.
Vrillényi. – Én azt hittem, hogy a báró úr kedves családjával egy villában lakik…
A báró. – Nem egy villában, hanem a Cumberland herczeg-féle villában, melyet kibéreltem. De az ügy megkívánja, hogy ez a kihallgatás, melyet önnek adományozok, titok maradjon, mindenki előtt, a családomat sem véve ki. Azért rendelkeztem úgy, hogy ön itt jelentkezzék, és nehogy Gmundenben tartózkodása nekem valami feltűnést keltsen, már ezúttal figyelmeztetem önt, hogy a legközelebbi vonattal tovább fog utazni Ischlbe, a hol ön a világ számára jelenleg is időzik.
Vrillényi. – Értem.
A báró. – Ön nem volt Gmundenben, ön engem nem látott, nem hallott, és én azt se tudom, hogy ön létezik, mert ön csupán Ischlben járt egy tetszés szerinti ügyben, melyet szabadon választhat.
Vrillényi. – Tökéletesen értem, báró úr.
A báró. – Ez még nem elég. Én tudom, hogy ön diskrét ember; egy igazi bizományos, a mint elő van írva; egy ember, egy szó. De még ez se elég. És ön becsületszavát fogja nálam zálogban hagyni, hogy egy léleknek sem és egyetlen betűt nem fog kicsevegni abból, a mi értekezletünkön szóba kerül, sőt még azt sem, hogy ön ezúttal az én színemet látta.
Vrillényi. – Becsületszavamat adom, báró úr…
A báró. – Megjegyzem, hogyha netalán ön, teszem fel ügyetlenségből, valamit elejtene beszélgetésünkből, én kénytelen volnék ezt mindenütt légből kapott állításnak minősíteni, és önt mint hazugot visszautasítani.
Vrillényi. – Ilyen eset nem fordalhat elő.
A báró. – És most hallgasson ide, de jól figyeljen, mert én semmit se fogok ismételni, és bizonyos dolgokat, melyeket nincs módomban elmondani, mert ezekre nézve magasabb tekintetek tőlem is diskrécziót kivánnak, hallgatással fogok mellőzni. Önnek tehát egyet-mást az összefüggésből kell kiokoskodni, de e tekintetben megbízom az ön képességeiben, mert egy szerkesztő ott is kitalál, a hol nincs.
Vrillényi. – Kevés szóból is meg fogom érteni az ügyet.
A báró. – Tehát most jól figyeljen ide. Az én leányom, Blanka bárókisasszony, egy hónappal ezelőtt azon magas kitüntetésben részesült, hogy Altenberg-Griesbach grófné szoaréján szerencsés volt bemutattatni ő fensége Konrád Mária Ruprechtnek, a ki jelenleg itt, az Ort-kastélyban időzik.
Vrillényi. – Ah!
A báró. – Ezt pusztán baráti vonzalmamból kifolyólag adtam tudtára önnek, mert oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, ez egyelőre mély titok, és miután tudomásul vette, felszólítom, hogy azonnal felejtse el az egészet.
Vrillényi. – Kérem.
A báró. – Miután ön biztosít róla, hogy már elfelejtette, a mit az előbb mondottam, egy más történetet fogok önnek elbeszélni, nevek nélkül, mert oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, a neveket el kell hallgatnom.
Vrillényi. – Egészen a tetszése szerint, báró úr.
A báró. – Tehát miután ön nem tud semmit, mert én nem mondtam semmit, egy mély, sőt legmélyebb családi titkot közlök önnel, a melynek az én családomból nem szabad kiszivárognia, és én, ha a fejemet levágnák, se mondanék erről semmit, önnek pedig hasonlóképpen kell eljárnia, bármi történjék. Ezen titokból csupán annyit közölhetek önnel, hogy az én leányom, Blanka baronesz menyasszony, mert a legnagyobb titokban el van jegyezve egy igen magas állásu úrral, a kinek a nevét nem mondhatom meg. Ezen igen magas állásu urat a rövidség kedvéért Teofilnak fogjuk nevezni. Teofil tehát, kinek szivét leányomnak sikerült nőies bájaival elnyernie, a legeslegmagasabb családok egyikének tagja, és mint ilyen, nem házasodhatik meg szabad akaratból, mert a legjobb családokban természetesen semmit se lehet tenni a család többi tagjainak és kitünően a családfőnek beleegyezése nélkül, a mi csak természetes.
Vrillényi. – Értem.
A báró. – Másrészt nem alaptalan az aggodalom, hogy Teofil egyelőre nem nyerheti meg frigyéhez családjának beleegyezését, mert a legmagasabb körök, sajnos, még nincsenek áthatva az egyenlőségi eszméktől, és oly előitéleteket táplálnak, mintha a rang magában véve, a rangnak huzamosabb gyakorlása nélkül, nem emelné az embereket a többiek fölé. Teofil tehát, míg lassankint legyőzheti az előtte tornyosuló akadályokat, eljegyzését titokban kivánja tartani, nehogy a hiresztelések az akadályokat még szaporítsák, a miben jövendőbeli vőmnek tökéletesen igazat adok.
Vrillényi. – Világos.
A báró. – Meg kell azonban önt ismertetnem ezen Teofil fenkölt gondolkozásával. Helyében mindenki más egy morganatikus házasságot óhajtana, a mi bebizonyitottan kényelmes módja a megoldásnak, és a legfelső körökben, mint legalkalmasabb leereszkedési eszköz, általános kedveltségnek örvend; sőt, visszapillantással arra, hogy a jobbkézzel való házasságtól csak lényegtelenül különbözik, az egész világ részéről nagyobb tiszteletben részesül, mint némely rendes házasság, mely szegény ördögök között köttetik. De Teofil semmit se akar tudni egy ilyen morganatikus házasságról; ellenkezőleg, az egyenranguan kötött házasságot választja, hogy összes jogaiban részesíthesse nejét és netaláni gyermekeit.
Vrillényi. – Ez igen szép, csakhogy, azt hiszem, szinte elháríthatatlan nehézségeket állít a házasság elé.
A báró. – Ön szegen találta a fejet. És én megvallom önnek, bár ezt az én családi körömben természetesen nem hangsulyozhatom, hogy ilyen viszonyok között, melyek majdnem minden kilátástól megfosztanak, hajlandó volnék kiegyezni ötven százalékra, és a magam részéről bele mennék a morganatikus házasságba is. Mindent jól mérlegelve, a morganatikus házasság egy teljesen érvényes frigy, mely a vallás részéről áldásban és mindenkinek részéről tiszteletben részesül, csupán a feleség nem részesül a férj jogigényeiben, egész rangjában és összes előnyeiben. De én ezt nem is igénylem. Én a szív és az egyenlőség embere vagyok, minden nagyravágyás nélkül, az előitéletek megvetésével és igazi nemes büszkeséggel. Szó sincs róla, gyermekemnek minél messzebb menő boldogsága nekem is heves óhajtásom, de ha az előitéletekből kifolyólag leányomat ezentúl se fogom fenségnek szólíthatni, ezért őt nem fogom kisebbre becsülni. És mint egyszerü, de egyenes gondolkozásu férfi, a ki alattvalóit nem nézi le, de a legmagasabb körben se tántorítható el az egyenlőség eszméitől, semmi rosszat se látok abban, ha például leányom egy morganatikus házasság kapcsán, teszem fel azt a Traunkirchen grófnő czímet és rangot kapja. Én nem kívánom unokáimat egy bolgár, román vagy nem tudom miféle trónon látni, és ha unokáim csak egyszerü Traunkirchen grófok lesznek, ezért én őket nem kevésbbé fogom szeretni.
Vrillényi. – A báró úr az igazi demokraták közül való; azok közül a legnemesebb demokraták közül, a kik arisztokratikusan gondolkoznak.
A báró. – Lássa, ez egy egészen jó mondás, mely érdemes a kinyomtatásra, például egy rövidebb életrajzomban, a legközelebbi kitüntetésem alkalmával. Ez alkalommal talán már meg lehet írni azt is, hogy minden esetben elhárítottam magamtól az előmenetelt és a kitüntetéseket. Így a jövendőbeli vőmet, kit magunk között egyszerűen Teofilnak fogok nevezni, gondoljon bár ön, a mit akar… mondom, jövendőbeli vőmet se én szólítottam fel arra, hogy ejtse el a morganatikus házasság eszméjét; ellenkezőleg, figyelmeztettem őt, hogy a ki mindent akar, az esetleg sok nehézséggel találkozik. De Teofil azt czélozza, hogy összes jogai nejére és gyermekeire is kiterjesztessenek, tehát visszahatólag reám is, és ebben igaza van, mert őszinte boldogság csak egyenranguak közt lehetséges.
Vrillényi. – És a jövendőbeli vőnek, a kinek ezúttal Teofil a neve, van rá valamelyes reménye, hogy tervét magas családjával el tudja fogadtatni?
A báró. – Ez egy fiatal rajongó, a ki mint szerelmes beszél. Nem mérlegel, nem számol; csupán nem tud leányom nélkül élni, és azt hiszi, hogy ez magas családját meg fogja hatni, a mit én nem remélek, egyedül annyit, hogy a morganatikus házasság igen bevett, mondhatnám közkedvelt dolog. De Teofil erről nem akar hallani, és előttem olyan nyilatkozatokat tett, hogy előbb össze kell dőlnie a világnak, mint ő leányom kezéről lemond, mert ha a magas beleegyezéseket nem sikerülne kinyerni, lemond czíméről, rangjáról, minden, és inkább postatiszt lesz. Ezt én természetesen semmi körülmény esetén nem fogadnám el, mert eltekintve attól, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leányom kezével a legszebb carrière-eket akarjam tönkre tenni, másrészt mit csináljak én egy postatiszttel?! Ha leányom szereti őt, ezt én természetesnek találom, mert a fiatalság bolondság, és a szív kopog, ez ellen mit se lehet tenni, de egy fiatal leány nem azért szeret egy igen magas állásu ifjut, hogy aztán egy postatisztnek legyen a felesége. Ha csak postatisztet akarna, postatisztet találhat annyit, a mennyit akar.
Vrillényi. – Magától értetődik.
A báró. – Na hát, így állnak a dolgok. Többet nem mondhatok el; a diskréczió nem engedi, hogy többet mondjak és ha valaki megölne, akkor se mondanék többet.
Vrillényi. – Tökéletesen értem a báró úr álláspontját, s már azért is hálás vagyok, hogy ennyi bizalomra méltatott. Csak még azt az egy kérdést kegyeskedjék megengedni, hogy miért méltóztatott, a mi egyáltalán elmondható volt, velem közölni, s miben lehetek báró úrnak ez alkalommal szolgálatára?
A báró. – Önre, mint értelmes emberre volt ezúttal szükségem, a ki kevés szóból is méltányolni fogja a helyzetet, s a kinek kevés szó kell ahhoz is, hogy álláspontommal tökéletesen megismerkedjék. Erre nézve a következőket közölhetem, se többet, se kevesebbet, azzal a hozzátétellel, hogy ön hallgatni fog, mint a sír, és szavaim, melyekben a legszükségesebbre szoríkozom, önnek egyik fülén be s a másikon ki kell menniök, vagyis én nem mondtam semmit és nem tudok semmiről.
Vrillényi. – Úgy lesz, báró úr.
A báró. – Ön azok után, a miket, mint bizományos emberemmel közölhettem, sejteni fogja, hogy itt valami előmegy, a mit nem mondhatok el, de a mit ön kitalálhat, mert természetesnek fogja vélni, hogy Teofil, vagyis azon titokzatos egyén, a kit én Teofilnak neveztem, lépéseket tesz a magasságban, a szükséges beleegyezések kieszközlése végett. Már most ez az én helyzetemnek a kényességét számomra mondhatni kínossá teszi, mert míg nekem a legteljesebb diskréczióra kell szorítkoznom, és még ön előtt is, kit szolgálatainál fogva titkáromnak nevezhetek, a legszükségesebbeket kivéve, mindent elhallgatok, másfelől ki vagyok téve mindenféle pletykaságoknak, melyek azon szükséges lépésekből kifolyólag, hallgatózó inasoktól és más egyéb módon keletkezhetnek. Ön be fogja látni, hogy ez engem nem hagyhat hidegen, mert az esetleges pletykálkodások még leányom hírnevét is érinthetnék, a minél sajnosabbat ön egy apára nézve nem fog kitalálhatni.
Vrillényi. – Annak kieszközlésére, báró úr, hogy erről az ügyről nálunk egy szót se fognak kinyomtatni, készségesen vállalkozom. Sőt, ha a báró úr parancsolja, nagyon szívesen teszek lépéseket úgy Bécsben, mint, a mennyiben összeköttetéseim messzebbre is terjednek…
A báró. – ön még nem egészen jól fogta fel a helyzetet, s mielőtt tovább mennék, figyelmeztetem önt, hogy hagyjon engemet egészen kibeszélni. Ahhoz, hogy a világ összes hirlapjai ezen ügyben rendelkezésemre álljanak, én nem vagyok elég vagyonos. De, mint megjegyeztem, a mik apai gondosságomat aggályokkal töltik el, ezek egyedül az esetleges pletykaságok, és nem a nem tudom hogyan és miképp napfényre jött igazság. Ezzel szemben álláspontom a következő. Ha az igazság nem tudom hogyan, de mindenesetre az én közbenjöttöm nélkül, nem bánom, például jövendőbeli vőm szolgaszemélyzetének indiskrécziójából, vagy talán, mivel több értekezés várható s a falaknak is füleik vannak, egyszóval akárhogyan kiszivárogna, de a forrás, a hír tartalma és más egyebek, a miket ön nálam jobban tud, feketéről fehérre bebizonyítanák ezen hírtől távol állásomat, és minden egyes vak látná hogy nekem semmi közöm az egész históriához: nekem az igazság ellen nemcsak nem volna kifogásom, de mint tőlem egészen távol álló valaminek örvendenék is, és annak fentartásával, hogy az igazság nem tőlem nyerte eredetét, mert én belőlem harapófogóval sem lehetett egyetlen indiskrécziót is kivenni… a mint ön tanusíthatja… létrejöttét nem bánnám, mivel nekem nem kell félnem az igazságtól.
Vrillényi. – Tökéletesen igy gondolkozom.
A báró. – Miért féljek én az igazságtól?! Kettő közül egy: vagy létre jön ez a házasság, vagy nem jön létre. Ha létre jön: mit bánom én azt, hogy már előbb beszéli a nép, a mit később úgyis mindenki megtud?! Ha pedig nem jön létre: akkor nekem a sok meghurczolásból egyetlenegy kellemes emlékem se maradjon, és a világ soha se tudja meg, hogy az én leányomat Teofil csakugyan el akarta venni, nem is csak úgy morganatikusan, hanem a legkomolyabban, a legszigorúbban, czímének és rangjának feláldozásával, egészen odáig, hogy postás legyen a leányomért?! Ez úgy jön nekem elő, mintha valakit legkegyelmesebben bárói rangra emelnének és aztán azt mondanák neki: »Hallod-e, te, Berzsenyi, vagy hogy hívnak, te ezentul báró leszel, mert az országnak szüksége van tekintélyekre és szakértelemre, de a világnak ezt soha se szabad megtudnia, és érdemrendet is kapsz, de ezt csak éjszaka szabad viselned, otthon!…« Hát akkor mirevaló az egész?!…
Vrillényi. – Egészen a báró úr véleményén vagyok, de legyen szabad még egy kérdést tennem. Hogyan egyeztessem össze az igazság érdekét azzal az igérettel, a melyet az imént szavammal pecsételtem meg? Nekem úgy tetszik, hogy mást diktál a czéltudatosság, és mást a diskréczió.
A báró. – A czéltudatosság nem tévesztendő szem elől, de első a diskréczió.
Vrillényi. – Mégis, ha a báró úr kegyes volna valamely irányt jelölni ki…
A báró. – Hogyan tudjam én azt?! Ha én azt tudnám, akkor nekem nem volna szükségem egy olyan bizományosra, a ki szerkesztő! És ha én szerkesztő volnék, akkor én tudnám, hogy mit diktál a czéltudatosság és mit a diskréczió!
Vrillényi (meghajlik).
* * *
– Egy hónap mulva Berzsenyiek hirtelen átköltöznek Gmundenból Ausseeba. Ebenseeig hajón mennek, s Traunkirchennél Blanka a fedélzetről búcsút int a traunkircheni templomnak. –
Blanka. – Es wär’ zu schön gewesen!…
Elza. – Még egy ilyen blamázs és mehetünk kolostorba!
A báróné. – Csak azt tudnám, hogy ki volt az a gazember, a ki az egészet elpletykálta az ujságoknak! Ez a gazember tett lehetetlenné mindent!…
A báró (meggyőződés nélkül:) – Ha én ezt az embert megtalálom: pofon ütöm! (Meggyőződéssel:) – De nem fogom megtalálni!…
X.
A TENGERI KÍGYÓ.
– Alt-Aussee-ban, a tóparton. Elza és Soroksáry Miska gróf, a kik bicziklin jöttek idáig, egy padon pihennek. –
Miska. – Nézze, Elza, milyen csendes a viz! Olyan csendes, mint a minisztérium délután fél négykor. És milyen szép színe van! Olyan szép színe van, mintha nem is volna igazi víz, csak úgy ide volna kenve, ultramarin-festékkel. Tulajdonképpen egy ronda kis pocsolya az egész. És mégis szomorúvá teszi az embert, a fene tudja mért. Csupa romantika, csupa ábránd, csupa szentimentálizmus. Ha sokáig nézem, még megkergülök tőle. És ez mély; mély, mint egy kút; mély, mint a nyavalya, hogy vinné az ördög!
Elza. – Maga ma fel van húzva.
Miska. – Ez onnan van, mert ma egész nap oda vagyok ettől a komisz szerelemtől, csapna bele a mennykő! Mivé lettem, az ebugattát! Két héttel ezelőtt még kutya bajom; és egy átkozott napon összeakadok magukkal… magával, a kit ismerek, mint a rossz pénzt… és püff neki! Úgy jött ez, mint a hideglelés. Miért is jöttek ide, fékomadta! Most éjszaka vigan horkolnék, nappal meg járnám a bolondját. De egyszerre csak elibém áll, mint a Tavasz, Botticellitől, bozontos hajjal, kipirulva, és én nem ismerek rá, aztán meg nem ismerek magamra! A teremburáját! Hát kellett ez nekem?! Mit is jövök ide, a pokolba, a helyett, hogy otthon ülnék, a vaczkomban, a kutyafáját! De hát mit lehessen tenni róla?! Tudom, hogy ostoba vagyok; ostoba, mint egy szerelmes víziló, mint egy lóvá tett bika, mint egy lerészegített fenevad. De azért mégis fáj a szívem, és ha arra gondolok, hogy maga talán csak ingerkedik velem, kedvem volna elbődülni. Persze, maga semmit se vesz komolyan. Szív, szerelem, mi az? Smarn. Hát sebaj. Én értem azt, ha valaki mindent kinevet. Azelőtt én is egy húron pendültem magával. Hanem egyszerre belém ütött a mennydörgős mennykő, és most ne neked, szegény fiu! Hát jól van, Elza. Ha magát csak mulattatja az, hogy én ennyire veszkődöm, lelke rajta, sebaj, úgy kell nekem! Bánja is maga, hogy mi történik velem! Ha az epedéstől elvisz az ördög, ha a féltékenységtől meggárgyulok, az magának bliktri. Maga és szeretni! Olyan nincs! Hogy az életem nem ér egy fakovát, hogy a nyomorékja vagyok ennek a heccznek, annál jobb, lesz mit nevetni a városban! Hát jól van, azt a czudar mivoltát ennek a pocsék világnak! Nem bánom, ne szeressen; de tűrje el, hogy szeretem, mert ha nem, a nyüstyit!… No jól van, nem mondok többet. Csak egyet mondok. Ha maga visszaszíjja azt a keveset, a mit ígért… hej, Elza, az áldóját!… Hát persze, az ember nem csinál szczénákat… mit tegyen?… tovább vonszolja a nyomorúságát… adta lelke, ezt a rongy életet még ellökni se érdemes!… de akkor, Elza, akkor nekem lőttek!
Elza. – Mióta a Vigszinházban megtanult szerelmesen beszélni, kezdek hinni magának.
Miska. – No, nem veszem észre!
Elza. – Pedig úgy van. Ha csak fél annyit érez, mint a mennyit káromkodik, szavamra, meg vagyok elégedve. Lánczos, lobogós, ez már beszéd! De, hallja, ha csak be akar csapni ezekkel a szép szavakkal!…
Miska. – Csak mulasson!
Elza. – Ne mondjam meg, hogy maga kezd nekem tetszeni?
Miska. – Szép, csakhogy egy kicsit lassan megy a dolog.
Elza. – Egyelőre elégedjék meg azzal, hogy nem szívok vissza semmit. Egy félesztendeig nem megyek feleségül máshoz, és ha egy félesztendő mulva el fogom hinni, hogy ez a nagy szerelem nem Spiegelfechterei…
Miska. – Magát meggyőzni erről!…
Elza. – No, nem tartozom azok közé, a kik könnyen fognak tüzet, az bizonyos… De soha sem kell desperálni… és azt képzelem, hogy ha aztán egyszer sikerül a dolog… Nem gondolja, hogy a hozzám hasonlók a milyen nehezen hisznek el valamit, olyan erősen hisznek, ha egyszer beugrottak?!… Ha én férfi volnék, nekem az olyan leányok tetszenének, a milyen én vagyok. Azt gondolnám, hogy csak azokat érdemes szeretni, a kik nem könnyen vesztik el az eszöket, mert ezek, ha mégis elvesztik, nem találják meg egyhamar.
Miska. – Csak ugrasson, csúf kaczér, ugrasson!… Mintha még nem volnék kellőképpen megőrülve!… Az árgyélussát!…
Elza. – Pardon, én nem kaczérkodom, én csak filozofálok. Már csak azért se kaczérkodom, mert, sajnálatomra, semmi egyebet nem igérhetek, csak azt, a mit maga kevésnek mond… hunczut az, a ki többet igér, mint a mennyit megtarthat. Sőt, megvallom, semmi kedvem magát biztatni, mert magának bajosabb ügye van, mint egy X-nek, a kit még nem ismerek.
Miska. – Ahá!… És ugyan miért?
Elza. – Mert maga diskreditálva van előttem.
Miska. – Én?
Elza. – Na, ezt kitalálhatná. Maga végig udvarolta az egész Várai-Fejér családot, végig udvarolta a Zelmáékat, s végig udvarolta a fél Lipótvárost, arról nem is beszélve, hogy körüludvarolta a Blankát, és körüludvarolt engem is, több tournée-ban, hogy hányszor, bizony nem tudom előszámlálni. Maga időnkint fölmerül a látóhatáron, mint a tengeri kígyó, mely felbukkan a habokból, aztán eltűnik, hogy később, időszakonkint, minduntalan visszatérjen, képviselni a dolgok örök körforgását. Maga édes mindnyájunk állandó vőlegény-jelöltje. A hányszor visszament egy-egy partija, s a hányszor nekünk ment vissza egy-egy partink, maga mindannyiszor ujra meg ujra megjelent nálunk, ujra meg ujra feldobogó szívvel s olyan arczczal, mintha semmire se emlékeznék, mintha egy héttel előbb semmi se történt volna. Számítsa ki, hányszor nem ment össze sehogyse a partija, hány partija ment vissza Blankának, számítsa ehhez az én két szomoru esetemet, s a végeredmény az, hogy maga, mint kérő, már jubileumot tarthat.
Miska. – Az más. Akkor nem voltam szerelmes.
Elza. – És mégis idült házasodási mániában szenvedett.
Miska. – Ez csak azt jelenti, hogy mindig nagy érzékem volt a családi élet bensősége iránt. Az apám, a nagyapám, a szépapám, mind megházasodtak, és én örököltem tőlük a házaséletre való hajlandóságot. De senkinél sem tudtam megállapodni, mert nem voltam szerelmes. Most pedig szerelmes vagyok, kutyateringettét, szerelmes, mint egy bivalybornyu, mert ha néha most is vicczelődöm a Zelma-féle lányokkal, ez csak külszin, forma, társaságos tónus, s valójában nem vagyok vidám ember, hanem egy összetört szívű szerencsétlen… egy Asra, a ki meghal, mert szeret… nem a régi ember, csak multak árnya, elhaló sóhajtás… egy etruszk váza, mely megrepedt egy legyezőcsapástól, szóval egy nyomorult, azt a fűzfán fütyülő rézangyalát a csillagmiriádnak!
Elza. – Azelőtt is mindig a szerelmet emlegette. Csakhogy azelőtt kellemeztette magát, a régi, most meg káromkodik, az uj divat szerint.
Miska. – Ha beleugrom ebbe a tóba, elhiszi, hogy szeretem?
Elza. – Ne ugorjék bele. Először, mert ez nem bizonyiték, és másodszor, mert ha csúron vizesen viszem haza, azt hiszik, hogy én is megbolondultam.
Miska. – Legjobban szeretnék leugrani a második emeletről. Ha kitörném a lábamat, csak azért, hogy bebizonyítsam a szerelmemet, nem kételkednék többé bennem, a ki lelke van! Csakhogy maga nem jönne feleségül egy sánta emberhez.
Elza. – Na hát tegyünk le erről is. Remélem, találunk valami ügyesebb bizonyítékot.
Miska. – Én nem remélem. A ki elítél valakit, egyesegyedül azért, mert az a boldogtalan, valaha, zöld korában, udvarolgatott erre-arra…
Elza. – Ó, nem csupán ez diskreditálta előttem! Ez csak egy részlet. A fődolog az, hogy az egész embert nem tartom eléggé megbízhatónak.
Miska. – Például miért nem?
Elza. – Például azért nem, mert soha se láttam tökéletesebb zsúr-hiénát. Egy ember, a ki az életét végig teázta! A ki otthon van minden lányos háznál a király-utczai fasortól a Krisztinavárosig! A ki a szezon hat hónapjában soha se vacsorál otthon, vagy a vendéglőben, hanem mindig en ville, s a haute-saisonban egy este három szinházban és négy családnál fordul meg! A ki könyvet vezet a meghívásokról, mert különben a teendőit nem tudná nyilvántartani, a ki, ha zongoráznak vagy énekelnek, titokban alszik egyet, a ki… de hagyjuk ezt, mert minek boszantsam meg, éppen akkor, a mikor kezdem kedvesnek találni?!… Szóval, maga és a komolyság, maguk ketten, Miska, soha se fognak találkozni. A ki annyira társas lény, mint maga, abból lehet minden, még miniszter is… bár ha a minisztériumban úgy halad előre, a hogy eddig, akkor csak százhetven éves korában lesz miniszter… csak egy nem lehet, Miska, olyan férj, a milyennek én akarom a magamét, ha ugyan lesz… mert már kezdek felhagyni minden reménynyel.
Miska. – Maga nem tudja, hogy én mire vagyok képes!
Elza. – Nagyjában el tudom képzelni. Nem az a baj, fiam, hogy nem ismerem eléggé magát, ellenkezőleg, az a baj, hogy túlságosan ismerem. Es éppen azért nem bízom benne, hogy jöhet olyan idő is, a mikor más szemmel nézném magát. A gyöngéit nagyon is tisztán látom, kár; a jó tulajdonait könyv nélkül tudom, sőt már észre se veszem, s ez még nagyobb kár. A maga részéről meglepetéseket nem igen remélhetek, és a meglepetések reménye nélkül nincs szerelem. Ha abban, a kihez vonzódik az ember, nincs többé semmi ismeretlen, a langyos barátságnál nem igen megyünk túl. Ez szomoru, a kutyafáját, de így van. Nézze, ha el tudnám hinni, hogy csakugyan szeret, és amúgy igazán… böcsületesen, az angyalát!… akkor én is tudnám szeretni magát, rögvest, abban a minutumban… nem tudom mért, de így van… annyira sokra tartom a szerelmet… mert én azt hiszem, hogy ez soha se maradhat egyoldalu… olyan tűz az, hogy a másik oldalra is jut belőle meleg… De nem tudom elhinni, lelkem, legalább egyelőre nem, s félek, hogy soha sem, ehhez maga nekem túlságosan ismerős. Ha mindjárt ilyen kemény káromkodással kezdte volna, hamarjában talán belébomolhattunk volna egymásba. De, istenem, maga már harmadszor kezdi ujra a dolgot! És ha most több buzgalommal lát hozzá, mint előbb, ez egy kicsit későn történik. Az efféle nem nyer a fölmelegítéssel, mint a káposzta. A ki elmulasztja a moment psychologique-ot, az elvesztette a partit, és tartok tőle, Miska, hogy maga a kedvező alkalmat már régen eludvarolta, nem tudom melyik Zelmánál.
Miska. – Az igazság az, hogy maga egy hideg teremtés, a ki most csak arra gondol, hogy én nem vagyok valami fényes parti, mert szegény vagyok.
Elza. – No hát valami különösen fényes partinak csakugyan nem tartom, ha éppen erre akar hivatkozni…
Miska. – Mért? Azt hiszem, elég jó családból vagyok…
Elza. – Mi hasznom volna nekem a maga származásából? Azt hiszi, hogy azok az ajtók, a melyek most zárva vannak előttem, azonnal megnyílnának, ha véletlenül Soroksáry grófnévá lennék?! Ugy-e, nem? Azoknak, ott, a zárt ajtók mögött, én akkor is csak a Berzsenyi Elza maradnék. Ha még a kalapom mellé tehetném az őseit!
Miska. – Már engedjen meg…
Elza. – Csak azt akarom mondani, hogy ezeket az ősöket nem számítva, valami nagy társadalmi különbség nem igen van közöttünk. Én nem juthatok bele azokba a zárt körökbe, maga meg kikopott onnan; tehát kívül vagyunk mind a ketten, ez nem olyan nagy különbség. Megjegyzem, hogy maga, mialatt szorgalmasan járta a zsúrokat, a városligeti fasortól a Krisztinavárosig, lakásról lakásra czipelve a rangját dísznek, déli növénynek, meglehetősen kivetkőzött grófi jellegéből; a ranggal is úgy van, mint egyebekkel: ha sokat exponálja az ember, hamar megkopik. Mi pedig megbecsüljük a rangunkat; egy kicsit uj még, egy kicsit festékszagu: de megbecsüljük. És mi már nem ereszkedünk le oda, a hol maga mindennap megfordul.
Miska. – Abban igaza van, hogy meglehetősen kikoptam a társaságomból. De csak rajtam áll, hogy visszatérjek oda.
Elza. – Hogyhogy? Carrièret fog csinálni? Negyven éves korára miniszteri titkár lesz? Ugyan menjen! A hivatal – a hol annyi szabadságot adnak magának, a mennyit akar, mert a minisztériumban, akár fogalmaz, akár nem fogalmaz, maga semmiképpen se numerál – a hivatal, Miska, nem fogja magát lábra állítani.
Miska. – A hivatal! Ki beszél itt a hivatalról? Törődöm is én a hivatallal! Nekem partit kell csinálnom, Elza; nekem ez olyan kötelességem, mint az anyáknak az, hogy katonákat adjanak a hazának. Ha én nem csinálnék partit, halálos vétket követnék el egész családom ellen; megcsúfolnám őseimet és megrabolnám dédunokáimat. Ez meglesz; ennek meg kell lennie. Ha ugyanakkor, a mikor ezt a kötelességet teljesítem, elnyerhetem annak a kezét, a kit szeretek, én leszek a legboldogabb ember a világon; de ha maga nem akar tudni rólam, akkor is megteszem ezt, legfeljebb boldogtalan leszek egész életemre, örökre, a teremfáját!… Így vagy úgy: az kétszer kettő, hogy vissza fogok térni a társaságomba, és hogy úgy térek vissza, mint egy oligarcha! Meglátja, mekkorát növök huszonnégy óra alatt! Mert mikor a mesében a boszorkánynyá varázsolt Ilona visszaváltozik tündérré, az nem olyan roppant színváltozás, mint mikor egy szegény gróf hirtelen milliomos mágnássá vedlik át. A tulajdon édesapja se ismer rá, úgy megszépül egyszerre. És ez az átalakulás a mi családunkban már hagyományos. Én partit csinálok, a fiam elherdálja a vagyont, az unokám ismét partit csinál: így megy ez a mi családunkban Zápolya óta. Bízza rám. Ha egyéb bajom nem volna, a mindenségit!…
Elza. – Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesztegesse rám ezt a félesztendőt, hanem siessen vissza a Zelmához, mondja el neki ugyanezt, a Zelmát ez a kilátás egyszerűen el fogja szédíteni. És aztán, kérem, hívjanak meg egyszer magukhoz! Nem tagadom, hogy nagyon szeretnék, legalább egyszer életemben, egy oligarchánál vacsorálni.
Miska. – Egy félesztendő mulva ennél az oligarchánál fog vacsorálni, de reggelizni és ebédelni is, mindennap. A szerelem erős, mint a halál. Akármilyen kemény a szíve, a kitartásom meg fogja hatni, átkozott kis boszorkány!
Elza. – Kivánnám, hogy jó próféta legyen, bár nem remélem. Olyan kellemes volna szerelmesnek lenni!… Még egyszer, utóljára!… Aztán meg a szegény papát igazán boldoggá tenné, ha megszerezném neki ezt a kis örömöt. Mondja, nem tragikus sors az övé? A barátnőjét férjhez adta, és mikor ez a férj elhalálozott, férjhez adta másodszor is. A leányai pedig, a milliomos, szép és jó leányok: először… másodszor… senki többet… harmadszor!… hoppon maradnak! Hej, de fura is az élet, a teremburáját!
XI.
MARCEL, A NAGY FESTŐ.
– Várakozó-terem a nagy festőnél. Fejedelmi fényűzés; minden egyes tárgyból csak úgy kiabál a művészet. A vendégek körül négy inas forgolódik; a feketébe öltözött titkár úr, kinek ábrázata komoly, mint egy operatőré, a feltűnést tapintattal kerülve jegyzi fel egy pergamen-alakú japáni papirra a jelentkezők nevét s a pihenés perczeiben logaritmus-tábla segítségével számítja ki, hogy a jelentkezők minő rangsorban járulhatnak a nagy festő elé. A várakozó-termet perzsaszőnyeggel borított óriás kapu és két, gobelinnel fedett ajtó választja el a szentélytől. Déli félegy óra. A várakozó-terem telidestele: orosz nagyherczegekkel, levantei herczegnőkkel, száműzött királynékkal, bibornokokkal, herczegek, grófok, bárók és pénzfejedelmek sokaságával. A száműzött királynék oly türelmesen várakoznak, mint az özvegy méltóságos asszonyok a belügyminisztérium folyosóján, mikor kegydíjért folyamodnak… Megjelennek: Soroksáry Miska gróf és menyasszonya, Berzsenyi Elza bárókisasszony. A várakozók az ujonnan érkezettekkel, rangviszonyaikhoz és az ismeretség mértékéhez képest, hosszabb vagy rövidebb, észrevehető vagy észrevehetetlen pillantást váltanak, a mely pillantások némelyike köszönésként kíván szerepelni. Az ujonnan érkezettek elfoglalják a szomszédsággal legkevésbbé terhelt helyeket. –
Miska (Elzához, halkan). – És mi most itt várakozni fogunk?
Elza (Miskához, még halkabban). – Csak addig, míg Bianca Capello ide fuvarozza a szegény mamát. Azaz… persze, hogy persze!… Floridornak igaza van, a papának is ide adtunk randevút s a mi még súlyosabb, uraságod kiintrikálta, hogy a szegény angolna is itt szedjen fel bennünket! Szóval, ezen a helyen kell összeverődni az egész mispotálynak.
Miska (mint fent). – Na, előre kiváncsi vagyok, hogy az én csillagkeresztes tántim mit fog szólni ehhez a stílushoz.
Elza (épp úgy). – Már korrigál? Vigyázzon, még nem melegedett meg a vőlegénységben! Különben a maga tántija azt fogja mondani: »Gyermekem, ez Iphigénia Taurisban, csakhogy szebbek a toilettejei!…«
Miska (mint fent). – Magától kitelik, hogy a képmutatásával le fogja kányázni a szegény öreg nőt. Különben bánom is én! Vagyok én olyan csibész, mint maga!
Elza (tovább is halkan). – Na hát akkor mi baja?
Miska (mint fent). – Semmi. Csakhogy tudnék én okosabb dolgot is, mint itt ülni és várni egy rossz arczképnek a leleplezését.
Elza (pianissimo). – Mit akar? Hisz ez egy egész színház! Nézze, itt vannak a Frányaváry konteszszek is! Le akarják festetni magukat, hadd tudja meg az utókor is, hogy ők milyen öregek voltak!
Miska (mint fentebb). – Kérem, ne gúnyolja a tiszteletreméltó multat. Gondolja meg, hogy az ő nagybátyjuk volt az, a ki ezt az országot elfoglalta mindnyájunk számára.
Elza (a fogai közül). – No lám, megint az orromhoz dörgöli Lengyelországot, Mezopotámiát, et toute la lyre!… A fiatal úr rosszkedvű; nem tetszik neki a kávéház!… Bezzeg, ha egy körömfeketényi primadonna volna jelen!…
Miska (azonképpen). – Ugyan, mi az ördögöt csinálnék vele?!
Elza (suttogva). – Magának, a milyen perverz, különös örömet okozna, ha a menyasszonya háta mögül telegrafálhatna neki!
Miska (ugyanúgy). – Hallja, nem bánom, akármit fog rám, de azt ne kapja fel, hogy perverz vagyok, mert az ilyesmit mindjárt elhiszik.
Elza (mint előbb). – Na, és ha a házasságunk kútba esnék, ez kompromittálná a hölgyek előtt, ugy-e?!…
(Ekközben az egyik inas az ujonnan érkezetteket bejelenti a titkárnak.)
Az inas (a ki azelőtt színházi súgó volt a vidéken). – Titkár úr!… (Tisztelettel teli, megilletődötten komoly ábrázatot vág; halkan). – Soroksáry Miska és titkos arája, Kund Abigél.
A titkár (hivatalos csendben). – Na, és Ő?
Az inas (mint fentebb). – Miféle Ő?
A titkár (hasonlóképpen). – A másik!
Az inas (ajkait meg nem mozdítva, egy lépésnyire már nem hallható mély baritonnal). – Bár a nap sárga korongja már jó előre haladt az égbolt peremén, még nem pillantám meg kis lába havát!
A titkár (hasonló hangon). – Annál jobb, mert elfelejtettem megmondani, hogy a másikat soron kívül kell előállítani. A donyesz kicsikarta a mázolótól, hogy azonnal bemehessen, mihelyt megérkezik.
Az inas (mint előbb). – Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e?
A titkár (ugyancsak piano). – Hogyne! A mázolónál nincs senki; ujságot olyas. Csak a hatás kedvéért várakoztatja a kompániát.
Az inas (szintúgy). – No, és hol vezessük be a lammermoori menyasszonyt? A túlsó oldalról?
A titkár (még folyvást csak az inas számára). – Hám’sz án Idé?… Abban nem volna semmi öröme! Ki kell nyitni neki a műterem nagy ajtaját, hadd vonuljon be rajta egész kíséretével, hogy az előkelők meghaljanak a sárga irígységtől!
Az inas. – Igenis, milord!
(Ezalatt Miska gróf és Elza halkan beszélgetnek.)
Miska (a váróterem falain lévő képeket nézegetve). – Csak nem jövendőbeli sógorom festette ezeket a képeket?
Elza. – Dehogy! Ezek a cinquecentó-ból való remekművek.
Miska. – No azért, mert ezek egészen csinosak.
Elza. – Úgy látszik, maga nem sokat tart Szilassynak a művészetéről.
Miska. – Hát maga sokat tart róla?
Elza. – Na, tudja, elhiszem, hogy vannak nagyobb festőink is… öreg urak, a kik csak a művészetöknek élnek… de a budapesti fiatalok között… azok között, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak… a kik nem mentek ki a nagyvilágba, hanem hazafiasan itthon keresik a sikert…
Miska. – … ez a legokosabb ember.
Elza. – Mondja, hogy: a legügyesebb festő! Hisz látta a Zelma portréját! Olyan gyönyörű, hogy bele lehetne bolondulni. Hát, mondja, nem nagy művész az, a ki még Zelmában is fel tudja fedezni a szépséget?
Miska. – Ez az, a mit mondok. A mi festőink közül sokan… azok, a kik, hogy a maga szavait ismételjem, hazafiasan itthon keresik a sikert, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak, s a zsúrokon a legerősebb konkurrencziát csinálják a házasulandó fiatal ügyvédeknek, ha egyébbel nem exczellálhatnak, ha másban nem főzhetik le rosszul öltözködő, zsúrokra nem járó kollégáikat, azokat, a kik csak a művészetöknek élnek, egy dologban nagyot tudnak produkálni: en gros reparálják meg, a mit a természet rosszul csinált. Szépnek festik, a ki csúnya; fiatalnak, a ki öreg; jóképű bácsinak a szívtelen vén panamistát, és ha vérebet pingálnak, kék pántlikát festenek a nyakára. Az emberek bolondok, és ők nem bolondok, hogy ezt ne vegyék észre. Ebben az iskolában nőtt nagyra Szilassy Marczel úr is, jövendőbeli sógorunk, s ennek az iskolának nemsokára ő lesz a Velasquez-e; mert ő mindenkit túlliczitál, s képes paradicsommadárnak festeni a bagolyt is.
Elza. – Legyünk őszinték. Magának nem tetszik ez a házasság, s azért ítéli meg Szilassyt ilyen szigorúan, mert Blankának a vőlegénye. Pedig beszélhet akármit, az egész világot nem lehet csak úgy minden nélkül bolonddá tenni, és ha Szilassyt felkapták, ez nem valami epidémikus téboly, hanem tisztára az ő érdeme… és akármilyen szigorúan ítél róla, annyit nem tagadhat le, hogy minden képe tetszetős, maga a csinosság, csupa báj…
Miska. – … és csupa mosolygás. Mondja, nem volt ez a mi jövendőbeli sógorunk valamikor fényképész? Nekem, a hányszor valamelyik portréját látom, mindíg az jut eszembe, hogy a művész, mialatt a képen dolgozott, minduntalan azt mondhatta a modellnek: »Tessék barátságosan nézni! Tessék barátságosan nézni!«
Elza. – Vallja meg nyiltan, hogy másféle sógorra számított. A piktor egy kicsit derogál magának. Pedig hát van akárhány gróf, a kivel ez a piktor nem cserélne.
Miska. – Például velem sem; elhiszem. Egy pár nap alatt többet keres, mint a mennyit nekem a minisztériumban egy év alatt fizetnek. De nekem semmi kifogásom ellene, sőt! Hogy nem tartom nagy művésznek? Ez más blattra tartozik. Bánom is én, hogy a sógorom igazi művész-e, vagy csak közönséges pacsmagoló! Ha Bastien Lepage és Carolus Darán Szilassyt ki fogják taszigálni a halhatatlanságból, ez az ő baja, nekem e miatt nem fáj a fejem. A fődolog az, hogy minden tekintetben kifogástalan ember. Megvallom, hogy ha Blanka kezét véletlenül a párisi Beer kapja meg, ennek nem örültem volna. Pedig a párisi Beer igen derék ember lehet, de olyan pofonvágnivaló ábrázata van, hogy én bizony nem szívesen mutatkoznám vele egy páholyban. Hanem ez? Hisz ez olyan megnyerő és előkelő jelenség, mint a minőket Le Bargy játszik! És nagyobb úr mindnyájunknál! Nézze, meddig antisambriroznak nála az összes elkergetett királyok! Meglehet, nagyon nem tetszenék nekem, ha Blanka egy éhenkórász Murillohoz menne feleségül. Mit nekem az ő zsenije! Tisztelem a művészetet, de sógornak jobban szeretem azt az embert, a ki, ha maga rossz képeket fest is, tuczatjával vásárolja a drága remekműveket, mint azt, a ki, ha valami becses dologra akar szert tenni, személyesen pingál egyet magának. Kifogásom? Ez ellen a házasság ellen? Örüljünk, hogy elvesz bennünket!
(Belép Berzsenyi báró.)
A báró. – Nini, itt vannak az én gyermekeim! (Elza és Miska a báró üdvözlésére sietnek.) Na, és nem lehet bemenni?
Miska. – Marczel még nem fogad, mert éppen alkot.
A báró. – Ez helyesen van így, mert egy művész sem mulaszthatja el, mikor rájön az alkotás. (Körülnéz a teremben.) No lám, itt van az én tisztelt barátom, a czímzetes püspök úr ő méltósága is. (Oda siet és üdvözli a püspököt.) Méltóságoddal mindíg találkozni van szerencsém, ha egy jó ügyről van szó, vagy ha a művészet egyik templomába lépek.
A püspök. – A művésziben való gyönyörködés egy neme az imádkozásnak.
A báró. – Éppen ez az, a miért én a művészetnek mindíg pártját fogom.
A püspök. – Engedje meg, hogy gratuláljak. Hallottam a szép frigyről, hogy a mi kedves mesterünk eljegyezte a bájos baroneszt. A bárót boldoggá teheti kedves és jó gyermekének ez a szerencsés választása, mert a mester, bár még egészen fiatal ember, kétségen kívül a legszebb jövő várományosa.
A báró. – Bár jövendőbeli vejem a legszebb informácziókkal dicsekedhetik, mégis nagy megelégedésemre szolgál, hogy Méltóságod megerősíti örömömet. Oly kiváló műértő, mint Méltóságod…
A püspök. – Ó, a mesterről csak egyféle vélemény lehet!…
A báró. – Én nem mertem volna ezt mondani, de így gondoltam. És talán nem illik, hogy egy egyénről, ki nemsokára családomhoz fog tartozni, kérkedő nyilatkozatokat tegyek, de őszintén mondhatom, hogy csak két művész volt, a ki a legnagyobb mérvben megnyerte tetszésemet: az egyik egy zongora- vagy netalán hegedűművész, a nevére már nem emlékszem, de az én barátom, a Várai Fejér, mindenesetre meg tudná mondani, mert éppen ezen művész hangversenyén történt a redutban, hogy harminczezer métermázsa kukoriczát eladtam neki, elég kedvező áron, s a másik: jövendőbeli vejem, kinek művészete legteljesebb helyeslésemet bírja. De engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam többi gyermekeimet is… Lépjetek elő!… Ez Elza leányom, és vőlegénye Soroksáry Miska gróf, személyes leszármazója azon híres hadvezérnek, a ki a törökök ellen a világtörténelemben olvasható nevezetes csatát elvesztette.
(Üdvözlések, gratuláczió.)
A püspök (Elzához). – Nagyon hasonlít bájos nővéréhez, kivel már volt szerencsém találkozni, midőn először ült a mi kedves mesterünknek.
A báró. – Méltóságod nem fogja elhinni, és mégis úgy van, hogy mi hárman még nem láttuk Blanka leányom arczképét, noha időközben már elkészült, de a kedves gyermek ezt számunkra meglepetésnek kívánta fentartani, és most éppen azért jelentünk meg, hogy, mint család, megbíráljuk, az esetleges reparatúrák eszközlése végett, bár nőm, ki Blanka leányomat ülni kísérte, azt állítja, hogy erre nem lesz szükség, s inkább csak helybenhagyásunkat fogjuk kifejezhetni.
A püspök. – A kész arczképét még én se láttam, de bizonynyal épp oly sikerült lesz… (hamiskásan mosolyogva:) sőt még sikerültebb, mint a mester többi alkotásai… Hanem mit szólnak a mester utolsó képeihez, a melyek a mostani tárlaton láthatók, nevezetesen az érsek portréjához?
A báró. – Ezen kép rendkívül megragadta figyelmemet, és különösen az tűnt fel nekem rajta, hogy, ha az ember jobbról nézi, akkor a jelenlegi, ha pedig balról, akkor a boldogult érsekre hasonlít.
Elza. – Nekem sokkal jobban tetszett a táborszernagy arczképe. Ebben a képben annyira benn van a katona…
Miska. – A táborszernagy arczképe valóban igen szép festmény, csak egy hibája van: az, hogy egy cseppet se hasonlít a táborszernagyhoz.
A püspök. – Ez túlzás.
A báró. – Ellenkezőleg. A kép oly hű, hogy más katonákat is kielégíthet. Így például nekem van egy tisztelt barátom, egy tábornok, ki arczban igen hasonlít a táborszernagyhoz, és a kép még ezen barátomnak is megfelelne.
Elza. – Különben egy művészi alkotásban nem az a fődolog, hogy nagyon hasonlít-e az eredetihez… hogy minden szemölcs rajta legyen, mit tudom én, mi… hanem, hogy jellemzetes legyen, hogy benne legyen a lélek…
(Rejtvényi megjelenik a színen.)
Az inas (a hatás kedvéért utólag bejelenti). – Rejtvényi szerkesztő úr!
(Rejtvényi megpillantván a Berzsenyi-családot, szorgalmasan hajlong.)
Miska. – Már bocsánat…
A báró. – Itt van az én kedves barátom, a hogy is hívják, a ki mint szakavatott férfiú mindjárt el fogja dönteni ezt a nézeteltérést. Engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam az én kedves barátomat, a doktort, ki több lapnak szerkesztője és vegyeseket ír, úgy illusztrácziókkal, mint nélkül. Mert éppen arról vitatkozunk, kedves doktor, hogy a leányom azt állítja, vagyis inkább a jövendőbeli vejem ellenkezőleg azt mondja… (Elzához): mit is mondottál az előbb?…
Elza. – A portrénak… természetesen csak a művészi alkotásokról beszélünk… nem az a czélja, hogy hasonlítson a modellhez…
Rejtvényi (közbevág, igen határozottan) – … hanem az, hogy ne hasonlítson.
Miska (nevet). – Lám, a szerkesztő velem szavaz!
Rejtvényi. – Bocsánat, de a baronesznek van igaza. A festő nem fotografus. A fotografiának az a czélja, hogy hasonlítson, a festménynek, hogy szép legyen. A fotografus olyannak mutatja az eredetit, a milyen, a művész olyannak, a milyennek ő látja. S ha a művész olyannak látja az eredetit, a milyennek mutatja, mi tartozunk elhinni neki, hogy valóban olyan; mert a művész ezt jobban tudja, mint mi. Sőt az eredeti tartozik olyannak lenni, a milyennek a művész látja. És ha a laikus azt képzeli, hogy a művészi arczkép egy cseppet sem hasonlít az eredetihez, ez a laikus szemének a hibája. Esetleg az eredeti hibája. De soha se a művész hibája. Mert a művész látása souverain. Vegyük például Blanka baronesz arczképét. Mi mindnyájan azt hittük eddig, hogy Blanka baronesz barna. De a művész szeme észrevette, hogy Blanka baronesz szőke. És a mester alkotásán Blanka baronesz haja kalászszínű. Most már mi is tudjuk, hogy Blanka baronesz szőke. Meglátni azt, a mit közönséges halandó nem lát meg, mondhatnám: a minek közönséges halandó éppen az ellenkezőjét látja –: nos, tehát ez a művészet! Tegyük fel, hogy Blanka baronesz esetleg csakugyan barna. Az mindegy. Ez nem változtat a dolgon. Azért a képen mégis szőkének kell lennie, mert a mester szőkének látja. Ez a fődolog. Hogy mi laikusok, mit látunk, vagy mit nem látunk, ahhoz a művészetnek semmi köze. Nekünk nincs jogunk látni, mert mi nem vagyunk művészek. (Egy inashoz.) – A titkár azonnal küldje be a mesterhez a névjegyemet, mert az estilap nem várhat. (A társasághoz.) – Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem?
Elza. – Nem vagyok egészen egy nézeten a szerkesztő úrral…
A báró. – De én tökéletesen értem. Bízzuk ezt a művészekre. Miattam lehet Blanka a képen szőke, vagy akár vörös, csak a kép nagyon szép legyen. Miattam akár egy cseppet se hasonlítson…
Miska. – … elég, ha Marcel becsületszavára kijelenti, hogy őt ábrázolja.
A báró. – A katalógusban ott lesz, hogy ki legyen a kép.
A mester (kiront a váróterembe az egyik kis ajtón). – Bocsásson meg, kedves Rejtvényi!… (Látván, hogy sokan várnak rá, egy Le Bargyra emlékeztető mozdulattal meghajlik a vendégkoszorú előtt.) Ah, kedves Elza, kedves báró!… Önök már itt?!… És menyasszonyom? Ő még nincs itt?!… (Kiveszi óráját és megnézi.) Ej, menyasszonyom nem pontos, soha se pontos!…
XII.
TRAGIKUS IDILL.
– Történik: Szilassy Marczel műtermében. A mester egy trónusnak is nevezhető karosszékben ül, mely egykor Medici Lőrinczé volt, s mely a restaurálás költségeivel egyetemben annyiba került, a mennyin egy házat is meg lehetne vásárolni. A mester lábánál, egy puffon: menyasszonya, Berzsenyi Blanka bárókisasszony. Blanka, jobbkezében a mester jobbkezét tartva, melyet koronkint megcsókol, áhítattal tekint föl a beszélőre. Így csünghetett a názáreti Jézus ajkán Mária, a szorgos Márta lelkes testvére. –
A mester. – Az én halhatatlanságom mellett azért törpül el minden más halhatatlanság, mert én a Wagner Richardja vagyok a mesterségemnek. Gondolja el, hogy ebben a pillanatban kétezer millió ember él a világon; tíz évvel ezelőtt szintén kétezer millió ember élt, és száz évvel ezelőtt ugyancsak kétezer millió. És ez a sok kétezer millió ember mind nem látta meg, hogy a fény micsoda szószszal vonja be a tárgyakat! Én megláttam és még egyszer megcsinálom azt, a mit a fény megcsinált. Lássa, ez az! Egyszerű dolognak látszik és mégis minden. Olyan nagy dolog ez, hogy a művészet-történet két részre oszlik. Az első tart addig a napig, a mikor én megszülettem; a másik rólam fog szólni és az epigonjaimról. Néha magam is szinte elhűlök, ha arra gondolok, hogy micsoda zseni szorult belém! Az ember nem hinné, hogy mekkora erő lakhatik egy nyolczvankét kilónyi anyagban, mely külsőleg olyan, mint más ember! De ez már így van. Nem tehetek róla; alázatos eszköze vagyok az istenségnek, mely éppen engem választott ki, és közlöm az emberekkel, a mit az istenség rám bízott. Mondja, van magának fogalma az én zsenim határtalanságáról? Nem; nincs. Nézze, ezen a világon van ennyi és ennyi tárgy, továbbá ennyi és ennyi érték, nem tudom, hány billió, billiárd, vagy trillió és trilliárd. Maga megjelöl nekem bármely haszontalan tárgyat; mondjuk: egy fát, egy papirvágó kést, vagy egy öreg asszonyt. Én lefestem ezt a haszontalan tárgyat a szószszal, melylyel a fény leönti, és ime ez a dolog már két példányban fog exisztálni a világon, két tökéletesen egyező példányban, melyek csak annyiban különböznek, hogy a művészi példány sokkal, de sokkal értékesebb, mint a modell, s ha mondjuk: eddig trilliárd font sterling érték volt a világon, most ez a trilliárd megszaporodott x font sterling értékkel. Aztán, nézze… a kétezer millió ember közül, a ki most él, van legalább négyszáz millió, a ki azt képzeli, hogy ő a legkülönb ember a világon. És ez a négyszáz millió mind csalódik, nekem pedig… nekem egyedül… igazam van! Elgondolni is óriási. Mondja, el tudja képzelni maga, hogy ki vagyok én?
Blanka (lelkesen). – Ó, el tudom képzelni! Még maga se tud olyat kitalálni, a mit én el nem tudnék képzelni. (Naivan:) – De nem értem az összefüggést.
A mester. – Várjon csak. Mindjárt rájövök. Eddig csak azt akartam mondani, hogy én nem vagyok öntudatlan zseni. Teljesen tisztában vagyok a jelentőségemmel. Bizonyosan tudom, hogy én vagyok a világ legnagyobb embere, és csakis kollégáimat, az Übermensch-eket számítom. Ezek után maga azt gondolhatná, hogy nekem tökéletesen mindegy: jól gondolkozik-e rólam Vontcsövy, avagy rosszul gondolkozik? Ez a Vontcsövy egy kloáka. Nem elég, hogy elhordja az összes vázlataimat, hogy az apró képeimet elkunyorálja és eladogatja: még arra a szemtelenségre is képes, hogy kölcsönök czímén megfizetteti a rólam írt czikkeit. Maga azt tételezi fel, hogy engem kielégít határtalan öntudatom, s nem sokat törődöm vele, hogy mennyire taksál a jelenkor, az egész világ, következésképpen még kevésbbé törődöm vele, hogy mennyire taksál Vontcsövy, ez a kloáka. Nos, nekem ez nem mindegy. Többet mondok. Nekem még jól is esik, hogy Vontcsövy tiszteli bennem a piramidális zsenit. Ez az ember egy kloáka, de intelligens lény. Egy ronda állat, de van érzéke a művészet iránt. Ez az ember lát engem. Érez engem. Mindamellett nem ez a fődolog. A fődolog az, hogy Vontcsövy az ő hangulatát, az ő elragadtatását, az ő mámorát bele lövi a publikum gyomrába. A publikum egy csorda. A publikumnak dunsztja sincs a művészetről; a publikumot én megvetem. De a mint a nagy hadvezér nem győzhet hadsereg nélkül, a mint nem lehet valaki apostol, a nélkül, hogy hivői legyenek, én sem élhetek küldetésemnek a publikum, e csorda nélkül. És ezt a csordát senki sem kezeli úgy, mint ez az elvetemült Vontcsövy. A mai czikke például remekmű. Ilyen népszerű szavakkal, s a mellett ilyen hosszasan még nem magyarázták meg a zsenimet. Olvassa csak el. Olvasta? Olvassa el még egyszer. Én elolvastam tízszer.
Blanka. – Még most sem értem. Mert hiszen nem Vontcsövyről beszéltünk, hanem a Zomotori Gelbről.
A mester. – Na hát ez ugyanaz az eset. Vontcsövyt én csak hasonlatnak hoztam fel. Mit nekem a Zomotori Gelb! Nem is ismerem. Talán soha se fogok vele megismerkedni, mert az estélyén, ha bemutatkozik, én ugyan nem fogok vele foglalkozni, egy pillanatig se, annyit mondhatok. Nem vagyok kiváncsi rá: tisztességes ember-e, vagy nyugalomba vonult betörő, intelligens lény-e, vagy csak flanczol a művészvendégeivel; mindez örök rejtély fog maradni előttem, mert én az estélye után rá se fogok ismerni, ha az utczán meglátom. A Zomotori Gelb nekem csak eszköz, kis eszköz, mint egy nadrággomb, melyre azonban szükségem van. Mit mondjak még? A Zomotori Gelb nekem is derogál, mint magának; de a Zomotori Gelb előttem nem valaki, hanem csak valami, nem egy személy, hanem egy tér, mint pl. a Rákóczi-tér. Elmegyek az estélyére, tekintet nélkül arra, hogy ő adja az estélyt; elmegyek, holott nagyon jól tudom, hogy ki vagyok, s hogy ő semmi tekintetben nem jöhet én hozzám. És határozottan óhajtom, hogy maguk is ott legyenek, mert ott én reprezentálni akarok.
Blanka. – Látszik, hogy soha se volt még a Zomotori Gelbnél estélyen. Én voltam ott, és kötelességem figyelmeztetni magát. Persze, ha parancsolja, ott leszünk; de jól gondolja meg a dolgot, mert én ártatlan leszek benne, ha maga azután nagyon fog boszankodni. Mert az ő háza olyan, mint az utcza; mint egy tér; és nem is a Rákóczi térre emlékezteti az embert, hanem a Schiffmannsplatzra.
A mester. – Volt már maga a Schiffmannsplatzon?
Blanka. – Azt se tudom, hol van, hanem azt tudom, hogy ott nemcsak úri holmit árulnak. A Zomotori Gelbnél is minden megfordul. Nagyon sok embert hí meg, és meghí boldogot-boldogtalant. Neki mindegy; elég valakiről hallania, hogy azonnal meghívja. Így aztán sajátságos vendégsereg verődik össze nála. A legvegyesebb elemek, a legbőszebb ellenségek, a legexotikusabb alakok és a legfélelmetesebb estélyhiénák. Az ember, ha körülnéz a társaságon, eleinte csodálkozik: »Hát ezek hogyan kerülnek ide?!« Aztán azon csodálkozik, hogy hogyan került ide ő maga. És ezek között az alakok között, a kik néha furcsa szemeket meresztenek egymásra, a legtöbbször pedig nem tudnak egymással mit beszélni, a Zomotori Gelb mosolyogva sürög-forog; egész este nem csinál egyebet, mint folyton kínálja a vendégeit pezsgővel, hűsítővel, szivarral, fagylalttal, likőrrel és mindazzal, a mivel egy jól berendezett csemege-bolt dicsekedhetik. Az ember bámul, hogy mit mosolyog folyton ez a kis kopasz? Valószínűleg nevet magában, hogy így össze tudta boronálni az egymáshoz legkevésbbé tartozó embereket. Nincs egy vendége, a kivel tíz szót tudna váltani valamiről; a vendégeinek a felét nem ismeri. Annyi ismeretlent hív meg, hogy néha egész tolongás van a lépcsőjén, s azon a czímen, hogy tánczosok is kellenek, különös alakokat invitál meg, a kik más, jobb mulatság után részegen állítanak be hozzá. Azt mondják, már többször rémes szotizokat vágott zsebre azoktól a vendégeitől, a kik nem ismerték; sőt egyszer, állitólag, részeg fiatal emberek, a kik nem tudták, hogy ő a házigazda, meg akarták verni. Na és a Zomotori Gelbné! Ismeri a Zomotori Gelbnét?
A mester. – Mi közöm nekem a Zomotori Gelbnéhez?…
Blanka. – A Zomotori Gelbné egy kövér öreg asszony, a ki az életéből vagy harmincz esztendőt egy lisztesboltban töltött el – mert azelőtt lisztkereskedésük volt – s a kinek ezalatt a lisztporral annyira tele ment minden pórusa, hogy most a nagy, méla fekete szemével úgy néz ki, mint egy szomorú, kövér Pierrot. A Zomotori Gelbné eleinte azt képzelhette, hogy, ha ők estélyeket adnak, akkor neki társasága is lesz; de ebben a várakozásában rettenetesen megcsalta a sors. Mondhatom, soha háziasszonyt annyira nem bojkottáltak a vendégei, mint a Zomotori Gelbnét; régebben még csak tisztességgel, néhány nyájas szó után szökdöstek el tőle, úgy az urak, mint az asszonyok, de most már czinikusan mellőzik, s nincs az a zöld zsúralak, a kit öt percznyi beszélgetésre megfoghatna. Lassankint bele is nyugodott, hogy a tulajdon estélyen se lehet egy kicsit szórakoznia, s most már megelégszik azzal, hogy ilyenkor fölveheti valamelyik kivágott ruháját és kiülhet a tömeg közé, megmutogatni a gyémántjait, a melyeket olyan elhagyatottságban és olyan szótlanul ragyogtat, mintha viaszbaba volna s a Zomotori Gelb kirakatában ülne. A Zomotori Gelbet még csak megértem valahogy, mert az alighanem főrendiházi tag akar lenni, azon a czímen, hogy nagy művészet-barát, a mi Maecenás óta annyit jelent, hogy az ember szívesen tömi étellel-itallal mindazokat, a kik művészeknek nevezik magukat… de ezt a szegény asszonyt, a ki igen jó lélek lehet, igazán nem értem.
A mester. – Hát akkor hogy van az, hogy mindenki eljár hozzájok?
Blanka. – Mindenki nem jár el hozzájok, csak sokan, de ez is rejtélyes, s olyan titka a Zomotori Gelbnek, mint a karthauziaknak a chartreuse készítése. Azt hiszem, a titok főképpen abból áll, hogy a Zomotori Gelb mindíg gondoskodik attrakcziókról, s minden meghívottnak igér más meghívottakat… ott lesznek X. és Y.… azok, a kik amazt a leginkább érdeklik. Az attrakcziók pedig: azok az asszonyok, a kik a legtöbbet beszéltetnek magukról; a nap hősei, a kik utóljára nagy port vertek fel; és egy pár olyan úr, a kiknek a hatalmától a legtöbb érdek függ. Mivel hódítja meg ezeket a kis kopasz? – nem tudom; valószínűleg azért mennek a Zomotori Gelbhez, a miért a bohózatokhoz: hogy furcsa embereket lássanak.
A mester. – Ha ők elmehetnek: mi is elmehetünk. Hadd lássuk egyszer ezt a komédiát is.
Blanka. – Maga elmehet, az más. De mi?… ne kívánja azt! Ha mi csak egyetlenegyszer mutatkoznánk a Zomotori Gelbnél, mindjárt akadnának, a kik azt mondanák: »Ime, ez az ő társaságuk!« Az effélében az ember nem lehet eléggé elővigyázatos. Társadalmi érzékenységünk őrizetében épp olyan szigoruaknak kell lennünk, mint a hogy egy leánynak ügyelnie kell minden csekélységre. Egy semmi, és megered a szóbeszéd. Nincs könnyebb, mint egy családot deklasszirozni, kivált ha maga is táplálékot ad annak a gyanunak, hogy a társasága megválogatásában nem eléggé finnyás.
A mester. – Nézze, bizonyosan tudom, hogy ott lesznek a Frányaváry grófék is.
Blanka. – Azok tehetik. Először is a hóbortosság jogán azt csinálják, a mit akarnak, és ezt mindenki természetesnek találja. Aztán meg, a kinek már a szépapja is híres volt arról, hegy hóbortos csinyeket követett el, az már sokat megengedhet magának. De mi még nem tartunk ott a tekintélyben, a hol a Frányaváryék. Maga nem képzeli, mennyi kínlódásba került, míg ezt a kis pozicziót kivájhattuk magunknak. És azért hoztunk volna annyi áldozatot, hogy most hirtelen megbolonduljunk és elhajítva a verejtékkel szerzett presztizst, encanaille-irozzuk magunkat a Zornotori Gelbékkel?! Nem, maga nem kívánhatja ezt; maga, a ki olyan okos, mint Spinoza; maga, a ki olyan nagy, mint Michel Angelo megsokszorozva Wagner Richarddal; maga, az én uram és parancsolóm, az én jóistenem! És ba kívánja, miért kivánja? Mit akar ott? Nem értem.
A mester. – Elmondom; én mindent elmondhatok. Én nem tehetek, nem mondhatok, nem gondolhatok olyat, a mit szégyelnem kellene. Nekem jogom van megtenni akármit, s a mi más közönséges embert lealacsonyítana, azzal, ha én teszem meg, megtisztul, szentté és nagyszerűvé válik. Nekem nem parancsolnak a társadalmi törvények; nekem még a világ rezon törvényei sem parancsolnak. Rám nézve külön törvények állanak érvényben, melyeket magam szabok meg magamnak. És ha tetszik, még ezek alól a törvények alól is feloldom magamat, car tel est mon plaisir. Én souverain vagyok; nem mint egy királyocska, hanem mint az örök világosság. Az örök fény, mely szószszal önti le a tárgyakat; szószszal, melynek a titkát csak ketten tudjuk: a fény meg én. Ha például én megölnék egy embert azért, hogy elraboljak tőle két krajczárt: nem szégyelném, és elmondanám, föltéve, hogy az őszinteségemmel nem szereznék magamnak valami kényelmetlenséget vagy alkalmatlanságot. Mert azzal, hogy ezt a tettet én követném el: maga a tény is nagyszerűvé válnék. Ilyen még nem fordult elő, és életrajzíróim azt mondanák: ez a lángész határtalan volt, mint a tenger. Hogy egy kis példát mondjak erre: Benvenuto Cellini megölt egy pár embert. Mások is öltek embereket; ezek gyilkosok és gonosztevők voltak, Benvenuto Cellini csak érdekes volt. A kiket mások öltek meg, azok meghaltak, egészen, végleg, tökéletesen, pont; a kiket Benvenuto Cellini ölt meg, azok halhatatlanok. Isteni szerencse volt rajok nézve, hogy Benvenuto Cellini ölte meg őket, s ha tudták volna, hogy mi vár rajok, örömmel rohantak volna a halálba. Pedig az csak Benvenuto Cellini volt!
Blanka (mintha álomba ringatták volna; azután: a megilletődés ünnepies hangján, lassan, az álmodozását kifejező hanghordozással). – Milyen zordon és fenséges ma az én zsarnokom!… Mint egy óriási glecscser az orkán csillagtalan éjszakáján!… (Mintha rémképeket űzött volna el magától, megrázza egy kicsit a fejét és mosolyogni kezd.) De engem nem ölsz meg, ugy-e; édes?!… te, édes!…
A mester (kegyesen). – Nem. (Lehajlik Blankához és homlokon csókolja.) Boldogan fogsz élni és India császárnője léssz! Nem azé a rongyos kis Indiáé, a mit a mappán látsz, hanem az én Indiámé, az örök fényességben úszó, boldog szigeté, a hol én trónolok!… s a hol a napnak a szószsza… a hol a napfény szószszal… a hol a napfénynek a tengere, mint… a hol egy szósztenger… (Egy darabig még küzd a hasonlattal, de mivel a hasonlat tovább is akadékoskodik, röviden végez vele s egyszerűen kitekeri a a nyakát.) De mit is akartam az előbb mondani?!… Igen, azt akartam mondani, hogy maguknak el kell jönniök a Zomotori Gelbhez!
Blanka (mint a kit boldogító álomból ébresztettek fel, durczásan). – Ne beszéljünk a Zomotori Gelbről! Beszéljünk magunkról! Úgy szeretem én az én jóistenemet, ha olyan, mint a milyennek az előbb láttam!… Ha zordon és fenséges, mint sötét hegyorom a viharban!… Beszéljünk Benvenuto Celliniről… beszéljünk rólad!…