The Project Gutenberg eBook, A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye, by Zoltán Ambrus

E-text prepared by Tamás Róth, Albert László,
and the Online Distributed Proofreading Team Europe
(http://dp.rastko.net)

Ambrus Zoltán Munkái vi. kötet

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

Ambrus Zoltán Munkái

VI.

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDDCCCVII
VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

I.
ELSŐ SZERELEM.

– Ostende; a tengerparton. Augusztus vége felé; alkonyat táján. Jó távol a Casino épületétől, a hol a sétálók már kevesbednek, két ifiú alak halad előre, kifogástalan katonalépésben: Berzsenyi Elza bárókisasszony és tarteleki Telegdy Miklós, tényleges huszárhadnagy. Elza már tudja, hogy öt percz mulva meg fogják kérni. Eddig ismeretlen, zavaros érzések környékezik; nagyon el van foglalva a saját személyével, s fölötte szórakozottan hallgatja az oldala mellett zörgő és csattogó urat, a ki alighanem az eljövendő. Sokszor sétált már kettesben, és nemcsak öreg urakkal; hanem ez egészen más. Képzelete a képeskártyákat forgató gép következetességével vetíti eléje mindazokat a szabadságokat, a melyeket vőlegény és menyasszony megengedhetnek maguknak; s ekközben arra gondol, hogy alighanem kipirult egy kevéssé, a mi kétségtelenül megszépíti az arczát. Érzi, hogy haját összeborzolta a szél, s összehasonlítja magát azokkal a szerelmes kis vadóczokkal, a kiket a szinházban látott. Eszébe jut, hogy az első szerelem nincs kétszer, hogy sohase lesz többet ennyire fiatal, s hogy az élet olyan, mint a lánczhid. Mindez szinte elérzékenyíti. Miklós egy éles értelmü pointer apró eseteit adja elő, látható kedvteléssel, de ama megszokott, levetkőzhetetlen, tudatos nyugalommal, a mely egyetlen tőkéje. Ezt a nyugalmat kis részben ősei hagyták rá örökül, kis részben a nevelés gyarapította, növelte, nemesítette; ha azonban az ősi jótulajdonság határozott erővé fejlődött ki benne, ez legnagyobbrészt saját érdeme. Miklós bölcsen átlátta és folytonosan szemmeltartja, mily igaz és hasznos ama figyelmeztetés, a mely szerint: az úr sohase siet és sohase jön ki a sodrából. Mialatt a kutyatörténetet magyarázza, nem felejtkezik meg a közönségről. Mint a kaczér asszony, a ki míg az egyiknek beszél, a másikat lopva, biztató pillantásokkal gyönyörködteti: tüntetően pengeti sarkantyúját az ismeretlen hölgyek örömére. Elzának szól, de a többieknek cseng-bong. A sárgaréz ékszer egyre zörög: »Vakuljatok, kontinens hölgyei!«… s Miklós koronkint learatja a hatást. Ilyen tekinteteket vethetett maga körül Timur Lenk, a mikor álmos volt. Miklós meg van győződve, hogy körülötte mindenki, a ki él, azt mondja magában: »Ez a világ első katonája!« Valójában pedig az idegenek azt gondolják: »Különös nép ezek a Tzigane-ok! A zenészeik kardot viselnek, a legszebb nőknek udvarolnak, és végül tányért hordanak körül!« –

Miklós. – Erre én azt mondom a kutyának… De Elza, maga nem hallgat rám!

Elza (felriadva). – Mit mondott a kutyának?

Miklós (boszúsan). – Most nem arról van szó.

Elza. – Pedig oda hallgattam… Isten bizony érdekelt, a mit mondott… Az igaz, hogy egy kicsit elgondolkoztam. De ennek is maga az oka. Nagyon kiváncsivá tett azzal, hogy valami fontosat fog mondani.

Miklós. – No azért ne ugráljon.

Elza. – De hallja, kérem…

Miklós. – És ne gesztikuláljon. Különösen ne gesztikuláljon. Lássa, maga egy földreszállt angyal. Sok ezer esztendőnek kellett elmúlnia, míg a világ egy olyan tökéletes lényt tudott összehozni, mint maga. De magának is van egy hibája. Egy kicsit gesztikulál.

Elza. – Ha maga azt hiszi, hogy itt nincsenek magyarok…

Miklós. – Szavamra mondom. És ez nem szép. Az ember nem mozog. Az ember abszolúte nem mozog. Magában nincsen egyéb kivetni való…

Elza. – Köszönöm, de kikérem magamnak, hogy engem leczkéztessen, akár ezer ember előtt, mint most, akár négyszemközt. Szeretném tudni, mi czímen vesz magának jogot…

Miklós. – Én, a ki úgy szeretem magát, mintha a férje volnék…

Elza. – Először, a férjemnek sem fogom megengedni, hogy nekem tanácsokat adjon… (Miklós mosolyog)… és másodszor, maga egy kicsit képzelődő. Sajnos, nem ez az egyetlen, a mi magában kivetni való; mégis, talán megmondaná, honnan veszi a bátorságot…

Miklós. – Kár haragudni. Haragudni kár. Különben maga nem is haragszik. Magának inkább tetszik, hogy én megmondom az igazat. Többet mondok: én ezzel imponálok magának. Megúnta már, hogy mindenki gratulálja: »Istenem, milyen okos! Istenem, milyen herczig!«… és örül, hogy van egy jóbarátja, a ki nyersen megmondja az igazat.

Elza. – Ebben van valami. A maga gorombasága nekem iránytű, horgony, révpart, vagy a hogy akarja. Mert azt hiszem, hogy maga legalább őszinte. Istenem, ha még ebben is csalódnom kellene! Ha maga nem szívből volna goromba, hanem csak azért, hogy imponáljon!

Miklós. – No lássa. És ha már erről beszélünk, hát tudja meg, hogy mit akartam mondani. Köztünk nem lehet szó, mert ehhez túlságosan intelligensek vagyunk, erkélyjelenetről, holdvilágról, »meghalok«-ról, és más egyéb nyavalygásról, mi a fene.

Elza. – No ná!

Miklós. – Elég régen vagyunk jóbarátok, és ha én gyaníthattam, hogy maga egy kicsit kedvel engem: maga is tisztában van vele, hogy maga nekem nem egy X. beliebig kedves pajtás, hanem valami extra, egészen extra, a ki nekem elő van írva, és ez nem lehet máskép. Ez furcsa, és én nem értem, hogy tud az ember ennyire megbolondulni, de ez már így van, minden hiába.

Elza. – Tudom, Miczu.

Miklós. – Olyanok közt, mint mi, ez nem mehetett a nélkül, hogy az ember ne gondoljon arra is, hogy no hát aztán mi lesz? És ha sohase is beszéltünk erről, azért meg tudtuk érteni egymást. Engem könnyű volt kitalálni, és én úgy vettem észre, hogy maga se idegenkedik attól, a mit én most elő fogok hozni.

Elza. – Feljogosítottam arra, hogy reméljen, ez igaz.

Miklós. – No már most itt az ideje ezzel az egész dologgal tisztába jönni. Maga nem fogja tőlem azt kivánni, hogy hirtelen a sugólyukhoz vonszoljam magát és kiabálni kezdjek: »Tu m’ ami!«, mint az operában a tenor, és azt se, hogy felküldjem az öreg úrhoz a nagybátyámat, a Telegdy Viktort, parádéban és ez az öreg úriember, a kinek eddig még minden sikerült a világon, a mit a fejébe vett, maguktól egy nagy kosarat czipeljen nekem haza.

Elza (Telegdy Viktor nevének hallatára megdermed a tisztelettől). – Világos.

Miklós. – E szerint nincs egyéb hátra, mint hogy megkérdezzem magától, mondja meg nyiltan, katonásan, mit szól maga én hozzám, és mit szólna hozzám az öreg úr?

(A nap vörös ábrázatja, mely az imént még kibámészkodott a tengerből, alámerül a vízbe).

Elza. – Hát én nem csinálok titkot belőle, hogy szeretem magát, és abból se, hogy a viseletem után fel kellett vetni ezt a kérdést; vártam ezt és nem vagyok egy cseppet se meglepetve. Bolond az eset, Miczu; mert én a szerelmet ostobaságnak tartom. Vagy inkább frázisnak, a melyet az asszonyok azért találtak ki, hogy a hibáikat mentegessék, takargassák vele, mint valami aranyos szövetű lepellel. És mégis szeretem magát, mert nem elég, hogy maga jobban tetszik nekem, mint a többiek, hanem szívesen megmondom, hogy maga nálam à part van. Vonzó és nem utálatos, a mit magának nem magyarázhatok meg. Ez talán nem sok.

Miklós. – Nekem éppen elég.

Elza. – Csakhogy én fura leány vagyok, a ki maga sincs tisztában maga-magával. Nézze, Miczu, mondok valamit. Én gyakran föltettem magamban a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem magát. És erre a kérdésre soha se tudtam felelni. Néha azt hiszem, azért szeretem magát, mert katona; az a katona, a ki a legközelebb áll hozzám; és én csak ezt az egy pályát tartom férfiemberhez illőnek. Máskor azt gondolom, ez azért van, mert maga az egyetlen, a ki szigorúan bánik velem, és kiméletlenül megmondja a hibáimat, de minden indulat nélkül, nyugodt, édes, őseredeti gorombasággal. Engem soha se tartottak kordában, s meghalok azért, hogy kordában tartsanak, talán mert hiába áhítozom utána. De meglehet az is, hogy a jelleme tetszik nekem: a hidegsége, csöndes határozottsága, vészjósló nyugalma, mely oly jól áll az alakjához, a nyersesége, és az, hogy meglátszik, mennyire tud akarni. De ebben se vagyok bizonyos, mert rajtakaptam magam, hogy azokat találom rokonszenves jellemvonásoknak, a melyeket megtalálok magában. Egy darabig például nem tudtam, mire van hajlandósága: a fösvénységre-e, vagy a pazarlásra. És ekkor függőben tartottam azt, hogy a két dolog közül melyiket tartsam erénynek. Ha kiderült volna, hogy szórja a pénzt, azt mondtam volna: pazar, mint egy király; pazar, mint egy hős, a ki nem törődik semmi kicsinyes dologgal, a ki nem szorult rá semmire, mert önmagában van az ereje. Ha meg az derül ki, hogy élére rakja a garast, arra esküdtem volna, hogy a takarékosság az eszesek, az akaraterős emberek, a hatalomra törő, nagyszabású emberek erénye. Rájöttem, hogy se fösvény, se pazar; azóta ezt a középutat, ezt a harmóniát ideálisnak, a pazarlót ostobának, s a takarókost kicsinyesnek látom. Mi ez?

Miklós. – Ez a vonzalom.

Elza. – Legyen úgy, de én nem bízom magamban. Lássa, vannak perczek, a mikor azt hiszem, hogy egyszerűen azért szeretem magát, mert maga a Telegdy Viktor unokaöcscse. Mondtam már magának, hogy kisleány koromban a maga nagybátyja volt az én ideálom, persze csak az utczáról és az ujságokból. Ez a dalia, a ki fiatal korában mindenkit pofon vágott, férfikorában mindenkit agyon lőtt, s most mindenkit kiballotíroz a kaszinóból, nekem örökre eszményképem marad.

Miklós. – Ez semmi. De látná kártyázni! Ugy kártyázik, mint egy isten!

Elza. – Bizonyosan nagyon megunta már az asszonyokat.

Miklós. – Meghiszem azt! Volt egy idő, a mikor minden zsebében egy-egy asszony lakott… fájdalom!

Elza. – Kivételes embereknek kivételes törvényeik vannak.

Miklós. – Én nem mondom, hogy nem fényes ember, de hogy valaki egy csapat idegen nő kedvéért megrövidítse a véréből való unokaöcscseit, ezt soha se fogom megérteni. És aztán, ha valaki olyan fényes ember, mért nem foglalkozik inkább az önzetlenebb nőkkel?!

Elza. – Blindre mondhatom, hogy nagy pusztítást vitt végbe azok között is. Tudja, magamról ítélek. Könnyen meglehet, hogy, ha csak tizenöt esztendővel fiatalabb, ő lett volna az, a kibe beleszeretek, és nem maga. A mi igen aggasztó körülmény.

Miklós. – Engem nem aggaszt.

Elza. – No, ne legyen olyan bizonyos, se magában, se bennem. Én egy igen komplikált lény vagyok, a ki magam se ismerem jól, és magam se értem egészen magamat. Úgy mondom, a hogy van. Ma még maga igen fenn van nálam, a fellegekben… de elképzelek eseteket, a mikor egy ügyetlen mozdulat eltöri az etruszk vázát, és egyszerre, sütty! – vége a hitnek, a rajongásnak, és vége a szerelemnek.

Miklós. – Nem számlálná elő ezeket az eseteket?

Elza. – Nincs olyan sok, csak kettő van; és az egyiket nem akarom föltételezni, mert már a föltevés is sértő volna mind a kettőnkre nézve. Ez az eset az volna, ha kiderülne, hogy maga csak egy közönséges aranypotykát lát bennem. Erről ne beszéljünk. Én magát olyan derék legénynek tartom, hogy találhatna aranyczethalat is, de azt hiszem, én se vagyok úgy eleresztve, hogy a hozományom mellett elhomályosodjam. Nem igaz?

Miklós. – Látja, most jól beszél.

Elza. – De a másik eset… arról már lehet beszélni. Tehát ha egy szép napon rájönnék, hogy maga nem úgy szeret engem, a hogy én képzelem… Várjon csak, mert nem olyan könnyű megmagyarázni, mire gondolok… Lássa, maga nekem túlságosan szép ember, és én igen bizalmatlan vagyok a szép emberek iránt.

Miklós. – Azt hiszi, hogy a szép emberek és a tenoristák agyvelő dolgában nem jól vannak kikészítve?

Elza. – Nem. Ha csak egy kételyem volna, hogy maga e tekintetben gyönge lábon áll, akkor most nem sétálnánk együtt, így kettesben… Különben forduljunk vissza, mert erősen sötétedik.

Miklós. – Nem bánom.

Elza. – Egészen másról van szó. Arról, hogy a szép emberekkel szemben nagyon óvatosnak kell lenni. Olyan az eset, mint a szellemes írókkal. A papa egyszer azt mondja nekünk: egy sikerült mulatságot fogok rendezni, meghívom a szellemes írókat, a legjobbakat, a mik csak kaphatók. A szellemes írók eljöttek, mindent megettek, és egy okos szót nem lehetett kivasalni belőlük. Az egyik belépett a nagy tükörbe, a másik egész este a nyakkendőjét igazgatta, a harmadik lerészegedett és erővel meg akarta csókolni a mamát. Tanulság: a szellemes írókat el kell olvasni és nem kell meghívni őket. És a szép emberektől is óvakodni kell. A kirakatba valók és nem házi czélokra. Mert a szép emberekben épp olyan kokettéria van, mint az asszonyokban. Mindenkinek tetszeni akarnak, s mindenkit megkörnyékeznek, mert tulajdonképpen senkit se szeretnek, csak önmagukat és a hódítás örömét. Az az asszony, akinek szép ember a férje, rendesen áldozat.

Miklós. – Hol gyüjtötte maga ezeket a keserű élettapasztalatokat?

Elza. – Kinyitottam a szememet, mert ma már, szerencsére, a lányokat nem nevelik úgy, hogy csak papát és mamát tudjanak mondani. A franczia babák már le tudják hunyni és ki tudják nyitni a szemöket.

Miklós. – Nem is vagyok szép, csak egészséges.

Elza. – Majd kitudódik. Annyit mondhatok, hogy ha egyszer, akármikor, kisülne, hogy én magának csak egy vagyok a sok közül, és nem vagyok magánál à part, hogy egy más valaki, ilyen vagy olyan tekintetben, jobban tetszik magának, mint én – nem bánom, gondoljon akármire – akkor, édes Miczu, előre mondhatom, hogy abban a minutumban: partenza! és vége a szerelemnek… olyan közönbös leszek maga iránt, mintha soha se ismertem volna. Mert én csak azt tudom szeretni – és ez is bizonyos megerőltetésembe kerül – a ki engem szeret. Mást nem, egy pillanatig se, ha már véletlenül férjem volna is az illető. No és ha ez az eset mostanában következnék be, a mikor még nem mentünk ilyen messzire: akkor magától értetődik, hogy kútba esett az egész ügy, akkor most nem mondtunk semmit, és spongyát rá!

Miklós. – Mostanában?!… Maga úgy beszél, mintha meg kellene várni, hogy hét évig szolgáljak magáért. Azt hiszi, hogy nehezen fog menni a dolog?

Elza. – Nem. Ha én a maga felesége akarok lenni, ezzel rendben van az egész história. Mert először is a papa soha se akar mást, mint a mit én akarok. És másodszor, mert gyermeki kegyeletből úgy fogom intézni a dolgot, hogy házasságunkat ne én akarjam, hanem a papa. Én csak engedelmeskedni fogok; ez sokkal egyszerűbb.

Miklós. – És a mama?

Elza. – A mama, szegény, nem akar semmit; csak levegőt akarna, mert ehhez jut a legnehezebben. Akadályról tehát, akármilyen regényes volna ez, szó se lehet. Hanem idő kell hozzá, míg az esküvő megtörténhetik, mert maga valamiről megfelejtkezett.

Miklós. – Ugyan?

Elza. – Blankáról, Miczu, Blankáról! Nem volna helyes, magam se akarnám, hogy én előbb menjek férjhez, mint az idősebb testvérem. A legjobb esetben egy napon lehetne az esküvőnk. Megjegyzem, hogy ehhez a kettős esküvőhöz már minden előkészület megtörtént. Megvan hozzá a kelengyénk, az utolsó gombostűig; megvan hozzá a püspök, a ki megáldjon bennünket; megvan az egész program. Ennek a programnak a legnevezetesebb pontja az, hogy az anyakönyvvezető előtt nem fogjuk aláírni a jegyzőkönyvet, mert nem ismerjük el az egyházpolitikai törvényeket. Így tett Géraldine herczegnő, így tett Ilona grófnő; mi se tehetünk másképpen. Mit szól maga ehhez?

Miklós. – Bánom is én.

Elza. – Maga aláírhatja, ha akarja.

Miklós. – Szívesen. Az ördög előtt is aláírom, hogy magát feleségül akarom venni. De jó volna, ha egy kicsit siettetné a nénjét.

Elza. – Ez már nem fog olyan könnyen menni.

Miklós. – Miért ne menne könnyen? Blanka nagyon szép leány, érzéketlen szívűnek se látszik…

Elza. – Sokkal szebb, mint én; a mi pedig a szívet illeti, ó, semmi kifogás!… Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Mondom, hogy minden megvolna a kettős esküvőhöz. A püspök már régóta vár bennünket, a kelengyénk készen van, közel két esztendeje… az enyém is, mert az volt a terv, hogy engem a párisi Beer fia fog elvenni és a párisi Beer fia nem írta volna alá a jegyzőkönyvet…

Miklós. – No lám, no lám és én ezt nem tudám! Aztán min mult a dolog?

Elza. – Azon, hogy én semmit se írtam volna alá, a mit a párisi Beer fia aláír, mert nekem nem tetszett a párisi Beer fia. De ne beszéljünk erről, mert a párisi Beer fia már régóta letárgyalt dolog. Elég az hozzá, semmi se hiányoznék a kettős esküvőhöz, csakhogy Blankának egy kicsit várnia kell.

Miklós. – Várnia kell? Mit kell várnia?

Elza. – Végre is magának elmondhatom… magának mától fogva joga van a családi titkokhoz… Azt kell várnia, míg egy kicsit elfelejtődik, hogy egyszer már menyasszony volt.

Miklós. – Ne mondja! És visszament a parti?

Elza. – Nem ez a helyes kifejezés. Nem ment vissza, hanem füstbe ment.

Miklós. – No én ezt nem tudtam.

Elza. – Csak kevesen tudták, mert ez a história nem otthon történt, hanem külföldön, Olaszországban; aztán hamar véget ért s mi nem nagyon hireszteltük. Azért akadtak jóbarátaink, a kik siettek ennek a szerencsétlen menyasszonyságnak a hírét haza szállítani s az illetők szépen kiszínezték azt, hogy a Lidón fürödni is lehet s hogy az ismeretség a Lidón köttetett.

Miklós. – Ahá!

Elza. – Semmi ahá! Egyszer majd elmondom ezt a históriát, hogy tisztában legyen vele.

Miklós. – Miért nem mondja el most?

Elza. – Mert hosszú; egész regény. És már közel vagyunk a Casinohoz; minden perczben jöhetnek ismerősök, a kik előtt nem folytathatom. Szóval Blankának még várnia kell, mert az elfogadható partik azóta egy kicsit elmaradoztak.

Miklós. – És ha nagyon sokáig kell várnia?

Elza. – Ne féltse maga Blankát. A legrosszabb esetben itt volna a párisi Beer fia. Annak én vagy ő, az mindegy; a fődolog előtte az, hogy összeköthesse a két családi vagyont, à la Rothschild-familia. De legyen nyugodt, Blanka nem fog rászorulni.

Miklós. – Inkább a párisi Beer előbb, mint egy másik utóbb.

Elza. – Türelem, egy kevés türelem! Nem fogom hét évig várakoztatni. Aztán, lássa, azt hiszem, a házasságban az ér legtöbbet, hogy mátkaság előzi meg… De az angoljainkat már nem kerülhetjük ki.

Miklós. – Vinné el őket az ördög.

Elza. – Igaz! Ma este még szó se legyen a dologról; holnapig minden kettőnk között marad. Magam akarom a papát avizálni.

Miklós. – Ahogy akarja.

Elza. – Még egyet, mielőtt ezek a szörnyek elcsípnek bennünket. Már tegnap is meg akartam kérni, Miczu, tegyen meg nekem egy szívességet. A legközelebbi könyvkereskedés kirakatában van egy könyv: »Pogány szerelmek« a czíme. Vegye meg nekem ezt a könyvet. A kereskedősegédek iszonyúan megbámulják az embert, ha effélét vásárol. Pakoltassa be; a vacsoránál majd átadhatja azzal, hogy elhozta a Baedekert.

* * *

(Kevéssel tiz óra után:)

Elza (megjelenik erkélyén s hosszasan nézi a sötétségbe vesző végtelen vizet. Nagyon szépeket gondolhat, mert arcza átszellemül s utóbb boldog mosolylyal suttogja:) – Menyasszony vagyok!…

(Egy negyedóráig ábrándozik, aztán visszamegy szobájába, leül egy chaiselongue-ra és felvágja a »Pogány szerelmek«-et.)

II.
EGY MONOKLI A VIZBEN.

– Ostende; a Casino nagy olvasóterme. Idő: délután három óra. Elza egyedül; levelet ír. Kardcsörgés és sarkantyúpengés jelenti, hogy Telegdy Miklós megjelent a színen. Elza a jól ismert zenére felpillant. –

Miklós. – Én mindenütt keresem magát, és maga itt van!

Elza. – Mi van ebben csodálatos?

Miklós. – Azt mondta, hogy félháromkor találkozunk a digue-en.

Elza. – Vagy az estacade-on.

Miklós. – És maga nincs se a digue-en, se az estacade-on!

Elza. – Természetesen. Ha itt vagyok, hogyan legyek a digue-en vagy az estacade-on?!

Miklós. – Hallja, kérem, tegye bolonddá a kedves nagypapáját.

Elza. – Most mindjárt következik Galiczia.

Miklós. – Azt maga nem éli meg, hogy én dühbe guruljak. Nagyszerű!… mintha nem látnám, hogy ugratni akar!

Elza (elcsudálkozva). – Ne mondja! És maga ezt észrevette?

Miklós. – Nem volt olyan nehéz kitalálni. (A csalhatatlanság hangján s hozzáférhetetlen nyugalommal.) A kicsike a fejébe vette, hogy: »Még semmi sincs az egészből, de azért én előre férjet csinálok belőle, még pedig egy kilencz agancsos férjet.« És hagy engem kinn parádézni a fenében, ő pedig levelet ír, hogy mit csinál otthon a papagály, és hogy a pincsit megfrizírozták-e?

Elza (nevet). – Na, nem egészen úgy van. Az egészből csak annyi igaz, hogy félháromkor, ebben a melegben, nem indulok el magát keresgélni. Különben maga a hibás, mert mindjárt mondani kellett volna, hogy »vagy itt, vagy ott« – ez nem rendez-vous. Végre is egy leány nem veheti a nyakába az egész tengerpartot, hogy megkérdezze a járókelőktől, nem láttak-e valahol egy eltévedt huszárt? Pláne, a mikor tudom, hogy úgyis elő fog kerülni.

Miklós. – A mint láthatja, engem az effélék nem zseniroznak, és ha én magát meg akarom találni, mondhat nekem akármit.

Elza. – Megjegyzem, hogy félháromkor nem is jöhettem. Csak három fertálykor jöttem le, mert vártam, hogy későbben majd egyedül leszek a papával.

Miklós. – Nos, és beszélt vele?

Elza. – Nem. A papa időközben levelet kapott és most igen rosszkedvű.

Miklós. – Maga pedig meg akarja várni, míg egyszer jókedvében találja?

Elza. – Persze, hogy meg akarom várni. Többet mondok. Öt percz óta azon gondolkozom, hogy jó lesz nem sietni ezzel a dologgal, hanem nyugodtan várakozni s kilesni, mikor lesz egyszer nagyon jó kedvében. Az ember a sietséggel mindent elronthat; és mindent keresztülvihet, ha meg tudja választani a kellő pillanatot. Könnyen előadhatja magát valami, a mikor a papa fel se veszi, hogy ez a tégla esik a fejére, és ilyenkor sokkal könnyebb kicsikarni tőle valami könnyelmű igéretet, a mit aztán eszkontálni kell.

Miklós. – Maga tegnap kötötte a kutyát a karóhoz, hogy így meg amúgy, az öreg úr úgy tánczol, a hogy maga fütyül. Hanem, úgy látszik, tegnap egy kicsit aufsnájdolt és ez az ügy sokkal keményebb dió, mint mondotta.

Elza. – Mit akar? Világos, hogy a papa magától nem lesz elragadtatva. Ne vegye rossz néven, de elképzelheti, hogy maga neki egy cseppet se fényes parti. Egyebekről nem beszélve, ne felejtsük el, hogy maga protestáns.

Miklós. – És aztán? Remélem, maguk már…

Elza. – Mi katholikusok vagyunk és nem azért lettünk katholikusok, hogy a legközelebbi alkalommal protestánsok legyünk.

Miklós. – Tőlem maga maradhat katholikus, és buddhista is lehet, ha akar. Hogy az egyik ilyen vallásu, a másik meg amolyan, az ma már nem numerál. Vagy mit jelent akkor a polgári házasság?

Elza. – Csakhogy, a mint már mondtam, mi nem ismerjük el a polgári házasságot. És azt hiszem, maga is be fogja látni, hogy uriember nem házasodhatik meg egyházi áldás nélkül. Ha egy hivatalnok, nemzeti színű szalaggal a hasán, azt mondja nekem: »a dolog rendben van« – ez az én érzelmeimben nem fog olyan változást előidézni, hogy ettől fogva megengedettnek tartsam azt, a mi tegnap még nem volt szabad. Igen, ha a harangok felzúgják az égbe, hogy: »a Berzsenyi Elzával ma mennykő nagy dolog történik!…« – ez már egészen más.

Miklós. – Hiszen elmegyek én a paphoz is, miért ne?

Elza. – Az ám, de a püspök magát nem fogja megáldani. Nem azért várakozik két esztendő óta, hogy utóljára is egy protestáns vőlegénynyel legyen kénytelen alkudozni. A papa pedig talán képes volna elengedni a házasság törvényességét, hanem a püspököt nem fogja elengedni.

Miklós. – De hát mi baja velem a püspöknek?

Elza. – Ha már szóba került, jó lesz ezzel is tisztába jönni. Világos, hogy ha maga nem makacskodik, ez sokat könnyít a helyzeten. Nekem egy kicsit szenans erről beszélni, de hát il faut en passer par là. Szóval… hajlandó maga reverzálist adni?

Miklós. – Miféle reverzálist?

Elza. – Tegyünk félre minden álszemérmet…

Miklós. – Ez a leghelyesebb.

Elza. – … és tegyük fel, hogy pubik is lesznek. Magának írásban kell adnia, hogy a pubik katholikusok lesznek.

Miklós. – Bánom is én.

Elza. – Ez sokat változtat a dolgon, a maga előnyére.

Miklós. – Ha egyéb baj nincs, kár volt nem szólni.

Elza. – No, más ellenvetése is lehet a papának. Ma a milyen dühös, bizonyosan lett volna.

Miklós. – De hát mi baja?

Elza. – Megírták neki, hogy az Auspitz, a ki nálunk fő-ember, megbetegedett.

Miklós. – Hogy vinné el az ördög.

Elza. – Maga akkurát úgy beszél, mint a papa. Azt hittem, majd csak szóba áll velem, de folyton azt a szegény embert szidja. »Nekem az egész télen beteg lehet az Auspitz; semmi kifogásom. De nem, az Auspitznak most jut eszébe megbetegedni, a mikor nekem üdülnöm kell. Ez az Auspitz kezd igen nagy úr lenni. Azelőtt tizenhét esztendeig nem kellett neki semmi szórakozás és most éppen a kutyanapokat választja.«

Miklós. – Bizony, várhatott volna még huszonnégy óráig, ha már úgyis várt tizenhét esztendeig.

Elza. – Az igaz, hogy nekünk nem jól jön ez a betegség, mert megjósolhatom, hogy a papának most már nem lesz maradása. Ha az Auspitz hamarjában mást nem gondol, meglássa, hogy a papa itt fog hagyni bennünket.

Miklós. – És a mi dolgunk marad?

Elza. – Sokat nem vesztünk vele, mert akár most beszéljük meg az állapotot, akár majd csak odahaza, az ki van zárva, hogy galoppban menjünk az esküvőre.

Miklós. – Mégis, mit képzel, mennyi ideig kell várakozni?

Elza. – Félévig, egy évig, tovább nem. Nem is olyan sok idő!

Miklós (önzetlenül, a hitelezőire gondolva). – Egy esztendő?!… Köszönöm szépen!

Elza. – Legalább kitapasztalhatjuk, hogy nem áltatjuk-e magunkat?!… Lássa, én ma egész délelőtt azt kérdeztem magamtól: ez az érzés legyen az igazi?!…

Miklós. – Hja, maga flegmatikus természet… magának asszonynyá kell lennie, hogy egy kicsit fölmelegedjék…

Elza (hirtelen kitekint az ablakon). – Lehet, hogy igaza van…

Miklós. – De én… én tisztában vagyok magammal. Én tudom… (nyugodt biztonsággal) hogy ez az igazi.

Elza (elmerengve). – Még soha se szólt hozzám ilyen szépen!

Miklós (megfogja Elza kezét). – Nézze, Elzácska, nincs remény arra, hogy valamivel hamarább?… nincs kilátás rá, hogy hamarosan főkötő alá lehetne juttatni?…

Elza (a kinek úgy tetszik, hogy »verklungen war jetzt die Legende«). – Blankát?!…

Miklós. – Igen. A párisi Beer fia sincs napirenden?… Nem mintha lelkesülnék ezért a sógorságért…

Elza. – Mondtam már, hogy ne féltse maga Blankát. Nagyon valószinűnek tartom, hogy még a télen férjhez fog menni. Pályázókban nincs hiány, de magától értetődik, hogy mi egy kicsit válogatósak vagyunk. Az elfogadható jelöltek eddig nem siettek, az igaz; de máris vannak egypáran en vue. Csak azt kellett megvárni, míg egy kicsit elalszik az a szerencsétlen dolog. Most már meglehetősen elaludt.

Miklós. – De hát mi volt az a história? Most se mondja el?

Elza. – Miért ne? Most ráérünk. Csak aztán ne terjeszsze. Tehát… »ülj mellém a kandallóhoz, fel van szítva melege.«

Miklós. – Tessék?

Elza. – Nem ismeri Csobáncz-ot? Meg Tátiká-t és Somló-t?

Miklós. – Hogyne! Tuladunai vagyok.

Elza. – Úgy értettem, hogy a Kisfaludy Sándor költeményeit. »Róza, Róza, közel vagyok, hahogy hívem maradtál s megtartottad, a mit nekem Badacsonyban fogadtál. Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok…« Az is gentry volt, mint maga; a gentry-írók költeményeit mégis csak elolvashatná.

Miklós. – Ha én mind el akarnám olvasni, a mit tönkrejutott gentry-sarjadékok írnak, akkor soha se volna időm borotválkozni. Különben én nem nevezem gentrynek azt, a ki, mikor már mindenből kikopott, beáll zsurnalisztának, hanem csak azt, a kinek megmaradt a földje vagy a kardja.

Elza (mosolyog). – No, az én emberemnek megmaradt mind a kettő. Katona volt, mint maga, s a földjét se herdálta el.

Miklós (mennyei egyszerűséggel). – Akkor hát nem értem az egészet.

Elza. – Hogy miért írt verseket? (Elkomolyodik.) Az igaz, hogy ő se azzal kezdte. Azzal kezdte, hogy szerette az asszonyokat és élte világát… Különben csak azt akartam mondani, hogy a mit elbeszélek, olyan régi história, mint Csobáncz története. Két éve már annak.

Miklós. – Ugy-e, milyen sok az, két esztendő?!

Elza. – Igen, mert azóta nagyon sok történt; azt lehetne mondani, hogy minden azóta történt. Akkor még nem voltunk bárók; semmik se voltunk. Nem szeretem a drasztikus kifejezéseket, de szó a mi szó…

Miklós. – Hogyan? Maguk akkor még?…

Elza. – No az már nem. Mi mind a ketten katholikusoknak születtünk. Hanem akkor még szimpla pénzeszsákok voltunk.

Miklós. – Legyen nyugodt. Az se utolsó dolog.

Elza. – Elég az hozzá, a rege az előidőkről szól, a történelem előtti időkről, a mikor még nem volt törvény, hogy az ember csak a főhelyekre mehet nyaralni. A mama se volt még mindennel au fait… s ez, azt hiszem, megmagyarázza, hogy akkor egy harmadrangú helyen töltöttük a nyarat: a Lidón.

Miklós. – Az egész nyarat?

Elza. – Az egész nyarat, noha nem úgy terveztük… Már most előre kell bocsátani, hogy Blankának van egy speczialitása. Egy ritka tulajdonsága, a melylyel csak igen kevés felnőtt ember dicsekedhetik. Blanka soha se volt tizenhét esztendős.

Miklós. – Hogy értsem ezt?

Elza. – Olyan sokáig volt tizenhat éves, hogy aztán nem ért rá tizenhét lenni. A mama ugyanis azt az elvet vallotta, hogy a fiatalnak maradást nem lehet elég korán kezdeni, s ki volt mondva, hogy a Blanka addig maradjon tizenhat éves, a meddig csak egyáltalán lehet. Így a mamának se kellett beeveznie a negyvenedik évbe. Ez a politika, természetesen, azt hozta magával, hogy nekem nem szabad ráczáfolnom a Blanka tizenhat évére és rövid ruhában kell járnom mindaddig, a míg ez policzájvidriggé nem válik. Szerencsétlenségre nagyon hamar neki indultam a gömbölyödésnek, a lábam botrányosan megerősödött és lehetetlen volt észre nem venni, hogy az utczán egyre több az olyan öreg úr, a ki végtelen gyöngédséggel nézegeti a czipőmet.

Miklós. – Ejha!

Elza. – No, magának csak elmondhatom!… Egy darabig azért nem volt semmi baj, az öreg urak csak tisztes távolból követtek; de később, a hogy még jobban lerítt rólam az egészség, neki bátorodtak, s végre már egy lépést se tehettem az utczán, hogy egy egész falka öreg úr ne járjon a nyomomban. Ekkor már be kellett látni, hogy a rövid ruhának utolsó istenhozzádot kell mondani, ha csak azt nem akarjuk, hogy skandalumok történjenek az utczán.

Miklós. – Hogy én magát akkor nem ismertem!

Elza. – Mondhatom vesztett vele. Különben maga volt az egyetlen, mert engem már úgy ismert az egész város, mint Hazafi Verayt. Éppen ezért a nagy átalakulásnak idegen helyen kellett bekövetkeznie, mert ha a hosszú ruhát, máról-holnapra, Budapesten veszem fel először, az utczán üdvriadalommal és folyton megújuló éljenzéssel fogadtak volna. Hogy tehát az ellentét komikumát és a nagy aufzéhent kikerüljük, elhatároztuk, hogy a nevezetes operácziót külföldön hajtjuk végre.

Miklós. – Veneziában?

Elza. – Igen. Persze, abban az órában, mikor először jelentem meg a nyilvánosság előtt hosszú ruhába öltözve, a Lido terasszán a leggyöngébbek is észrevehették, hogy nálam a tizenhat esztendőnek az utolsó fertályát is elharangozták. Kiderült tehát a féltve őrzött titok is, s Blanka hivatalosan tizennyolc esztendőssé lett, további intézkedésig. Azt hiszem, ez az ujabb alkotmány még ma is érvényben van.

Miklós. – Nem is néz ki Blanka többnek; még tizennyolcznak se néz ki.

Elza. – Nem bizony, mert neki igen szerencsés a termete. Semmi hajlandósága a hízásra, nyúlánk, arányos, a képzelhető legnagyobb juste-milieu. Aztán az alakján is, az arczán is van valami czart vonás, a mi őt negyven esztendős korában is meg fogja fiatalítani. Egyáltalában én igen szép lánynak tartom Blankát; komoly, nagy, kék szemében az a melancholia, melynek különben nála semmi értelme, mozgásának a bájossága, és az a sajátságos delikát vonás, mely alakjának határozott egyéniséget ad, egy nagy nemzetközi szépségderbyn is feltűnne. Aztán az orra, szája, szeme gyönyörűen rajzolt…

Miklós. – Minden formás rajta; kár, hogy megfagy mellette az ember.

Elza. – Nem is olyan hideg, mint gondolná, és én igazán nem értem, hogy eddig még senki se őrült meg miatta. Annyi bizonyos, hogy én számba se jöhetek mellette.

Miklós. – Magának is megvannak a maga előnyei.

Elza (komplimentet csinál). – Köszönöm szépen a bókot, nem is szerénységből mondom. Tudom én jól, hogy én se vagyok az utolsó, ha a csinosságnál többre nem is pályázhatom. A testvérem szép, én nem vagyok az, de a hunczut fekete szemem szebben ragyog, mint az övé; ha hangosan nevetek, a messzebb ülők körülnéznek és Csillag Terézt keresik; a hangomban van valami, a mi, ha vidám vagyok, sok, sok kis ezüst csengetyű csilingelésére, ha meg elszomorodom, a falusi estharangszó mélabús zengésére emlékezteti poétikusabb lelkületű tisztelőimet – azért szeretek olyan sokat beszélni – és ha mozgásomban nincs meg az a gracziózusan álmos lustaság, a mi a Blankáéban, az én mozgásomban és sokat becsmérelt gesztusaimban sokkal több az elevenség, a határozottság és a tűz. A fogam pedig éppen olyan szép és éppen olyan hófehér; prímafogak, megnézheti, egy sincs aranyból, a lovakét úgyis meg szokta nézni.

Miklós. – Ne ingereljen, mert mindjárt megcsókolom.

Elza. – Akkor pofon is vágom, és nem csak úgy pro forma; nem is beszélve arról, hogy ezzel jóidőre eljátszaná a pártfogásomat, a mire pedig alaposan rá van szorulva.

Miklós. – A fenyegetéstől nem riadok meg, de megvárom a históriát és azt a nyugodtabb pillanatot, a mikor meggondolja, hogy beérheti egy első fokú fegyelmi büntetéssel is.

Elza. – Azt lesheti. De hagyjon már beszélni.

Miklós. – Kérem.

Elza. – Nézze, már nem is tudom, hogy hol hagytam el… Igen… A velenczei átalakulás, és az, hogy Blankát tizennyolcz évesnek kellett proklamálni, egyszerre felszínre vetett egy kérdést, a melylyel azelőtt soha senki se foglalkozott. Mindnyájunknak az járt az eszében: nem különös-e az, és mi lehet az oka, hogy Blanka nem ment férjhez, mialatt tizenhat esztendős volt?! Semmije se hiányzott ehhez, s vannak végre a világon, már akárhol rejtőznek, elfogadható vőlegények is! A mamát minden bevezetés nélkül igen nyugtalanná tette ez a kérdés; a mama, szegény, akkor még igen energikus asszony volt… e nélkül a csapás nélkül talán ma is fiatal asszony volna. Annyit tépelődött, hogy a papa egészen elszontyolodott. Lassankint Blanka is búnak eresztette a fejét, a mire különben is nagy a hajlandósága, kivált mióta tudja, hogy a bú igen jól áll neki. És ebben a kritikus időben, a mikor minden kedély amúgy is forrongott, szóval éppen a legrosszabbkor jelent meg az az átkozott monokli a vízben.

Miklós. – Micsoda?

Elza. – Mondom, hogy egy monokli. Egy szép napon úgy merült fel ez a monokli a vízből, mint Afrodite a tenger hullámaiból. Kevésbbé poétikusan és pontosabban szólva: egy úr jelent meg a látóhatáron, a ki a vízben is, mialatt fürdött, a szemén tartotta a monokliját. Nem is igen volt rajta egyéb; a Lidón, a mint tudja, nem kötelező a teljes fürdő-kosztüm, s ez az úr jóformán csak a monoklijával takarózott. Ezt alighanem némi czélzatossággal cselekedte, mert azt meg kell adni, hogy igen jól festett a vízben. Szép szál legény volt; athleta-alak, minta egy szoborhoz. Nem tudom, ezzel hatott-e jobban, vagy a monoklijával, de annyi bizonyos, hogy: hatott.

Miklós. – És maga ezt elmondja nekem?

Elza. – Nem magamról mondom el, hanem a fürdő és ebédelő asszonyok sokadalmáról. Én csak azt a megjegyzést fűzöm ehhez a monoklihoz, hogy sajátságosnak találom a bölcs természetet, mely néha púpos hátat ad a legérzékenyebb szíveknek, máskor meg a leggyönyörűbben stafirozza ki a legszemtelenebb svihákokat.

Miklós. – Szóval, maga is érdekesnek találta a monoklist.

Elza. – Érdekesnek találta azt minden fehérnép; az igaz, hogy bajos is volt észre nem venni, mert órák hosszat produkálta magát a terasz előtt, a homokban, a vízben. Hozzá kell tennem, hogy czivilben éppen olyan jól festett, mint a monoklival enyhített fürdőuniformisban. A balszemét mindig összehunyorítva tartotta, mintha a szeme fájna. Ha valaki szemfájós, ez nem érdekes; de ha valakinek nem fáj a szeme, és mégis úgy néz, mintha szemfájós volna, ennél nem is képzelek elegánsabb dolgot. Próbálja meg csak… Eh, maga ezt nem tudja; ehhez érteni kell… A monoklis ezzel a fájósnak látszó szemével úgy tudta lenézni a férfiakat és lábujjhegyig végig vizsgálni a nőket, hogy az egyszerűen mesébe való volt.

Miklós. – Még jó, hogy már hosszú ruhát viselt.

Elza. – Hagyja el; mindjárt ki fog derülni, hogy én voltam az egyetlen, a kit ez a szemfájós tekintet nem igézett meg. A többiek mentségére megjegyzem, hogy a monoklis teljes adjusztirungban és közelebbről éppen nem veszített. Rémesen elegáns ember volt; egyike azoknak, a kiken meglátszik, hogy soha se csinálnak egyebet, csak a személyöket ápolják. Tudja-e maga – talán nem is érdeklődik ez iránt – hogy a czivilek közt aránylag igen kevés az igazán elegáns ember?

Miklós. – Ez már igaz.

Elza. – Mert az eleganczia egész embert kíván. A ki egyébbel is foglalkozik, mindjárt meglátszik rajta. Ott van például a Duczi gróf. Annak ugyan mindene megvolna hozzá, hogy elegáns legyen; de mert gróf létére egy ideig a könyveket bújta és összeolvasott tücsköt-bogarat, ezt a külseje soha se tudja kiheverni. Senki se mondaná róla, hogy gróf; egy jó modorú lateiner és pont. Maguknál ez másképpen van, mert maguknak semmi dolguk.

Miklós. – Nekünk nincs semmi dolgunk?!

Elza. – No, egy kicsit kivonulni, egy kicsit felügyelni, egy kicsit parancsolgatni, gondoskodni róla, hogy a kutyát megmosdassák, aztán egész nap csiszorálhatja a körmét és mehet udvarolni. Maguknak könnyű.

Miklós. – Ejnye be furcsa fogalmai vannak a komoly dolgokról! Ha maga tudná, hogy mi az a taktika, stratégia, tereptan…

Elza. – Ezt én mind jobban tudom, mint maga… egyébként nem hiszem, hogy képes volna az összes tantárgyakat felsorolni… De most nem magáról van szó, hanem a monoklisról… Elárulom a családi titkot. Alig láttuk egy párszor, a terasszon, meg a Hôtel des Bains ebédlőjében, a hideg Blanka már égett, mint a papiros. No és a mikor bemutatták: valamennyien meg voltunk hatva. Képzelje el, hogy egy semmit sem sejtő családnak bemutatják Edelweiss grófot.

Miklós. – Csak nem a híres Edelweiss grófot…

Elza. – De igen. Azaz hogy nem azt az Edelweiss grófot, a kinek a felesége Frigyes Károly trónörökösnek a barátnője, hanem ennek az Edelweiss grófnak az öcscsét, a híres Edelweiss grófné sógorát, a ki tehát kvázi sógora a trónörökösnek is…

Miklós. – Ah, gratulálok!

Elza. – Vegye ehhez, hogy éppen az előtte való nyáron sokszor láttuk Gasteinban a híres Edelweiss grófnét. Mindnyájunkat elragadott, és ekkor meggyőződtünk róla, hogy a trónörökösnek a neje és a kedvese között főképpen az a különbség, hogy a trónörökös kedvesét sokkal jobban ünneplik, mert sokkal nagyobb az udvara.

Miklós. – Ez természetes. Az egyik elő van írva, a másik pedig csinos.

Elza. – A fődolgot azonban még nem mondtam el. Edelweiss gróf, a mikor megismerkedtünk vele, erősen udvarolt a Hirschler Zelmának, hisz ismeri a Zelmát! A Zelmáék is ott voltak, mert nekik mindig ott kell lenniök, a hol mi vagyunk. Megjegyzendő, hogy a papa és a Zelma apja között már régi a pártviszály vagy hogy mondják… Régebben sokáig rivalizáltak, és nem csak egy pár forintba ment a harcz… Persze utóljára is a Zelma apja húzta a rövidebbet, de ne féltse őket, Hirschler azért nem maradt az utczán… Gondolhatja, hogy nem lehetett bosszúság nélkül nézni, a mit Zelma mívelt a gróffal. Már azt hitte, hogy czélnál van, mert a gróf elválhatatlan volt tőlük és egészen megkergültnek látszott. Mi természetesen, a szomszéd asztalnál, néma méltósággal néztük a Zelma illetlenkedését. De ez csak addig tartott, a míg nekünk is bemutatták a grófot, azután a gróf egyszerre megváltozott, mintha kicserélték volna. Tudja, ezt meg lehetett érteni. Hogy jöjjön a Zelma a Blankához, akár mint parti, akár mint szépség?! És végre is mi nem ignorálhattuk a grófot, csak azért, hogy a Zelma meg ne pukkadjon; juszt se, hadd pukkadjon meg. Ezek után fogalma lehet róla, hogyan érezte magát a Zelma, mikor a gróf egy szép nap átpártolt a mi asztalunkhoz, és azután rá se nézett többet.

Miklós. – Én azt hittem, hogy a Zelma és maguk a legjobb barátnők.

Elza. – Azok is vagyunk. Az igaz, hogy az asztalhistória és kivált az után, a mit mindjárt el fogok mondani, egy ideig nem beszéltünk egymással, de istenem!… az emberek összevesznek és megint kibékülnek… ez az élet!… mondhatni: az egész élet ebből áll. Különben én elvből nem hiszek a barátságban… és miért is volnánk barátnők?! Hogy mindig együtt vagyunk? Ez, szerintem, nem jelent semmit.

Miklós. – Így már értem. De folytassa. Mit mondott az előbb?… Mi történt azután?…

Elza. – A dolgok gyorsan fejlődtek. A gróf hevesen kezdett udvarolni Blankának; nem titkolta el, hogy szándékai igen komolyak; és mindnyájunkat elhalmozott a figyelmességével. Hazudnám, ha letagadnám, hogy a gróf is tetszett a familiának. Csak éppen nekem nem tetszett. A papa egy ideig ingadozott; eleinte az én pártomon volt, nem a Blankáén. De utóbb ő is beadta a derekát. Egy alkalommal kirándultunk Padovába s megnéztük Szent Antal kápolnáját. A gróf a templomban a tökéletes világfiból áhitatos hívővé változott át; nem zsenirozta magát előttünk, hanem letérdelt és öt perczig buzgón imádkozott. Ez a legjobb hatást tette, s a kirándulás után a papa elégedetten jegyezte meg, hogy a gróf olyan ember, a kivel a legmagasabb egyházi méltóságok is örömmel érintkeznének.

Miklós. – Ha az öreg úrnak csak az kell, én legközelebb ministrálni fogok.

Elza. – Menjen, magát be se eresztik a templomba, ha csak írást nem hoz, hogy bűnbánatot akar tartani, s vezeklésül nyomban megházasodik… De ne szakítson mindíg félbe. Elég az hozzá, félig-meddig a papa is megingott; Blanka és a mama pedig egészen oda voltak. Azt hiszem, kettőjük közül a mama volt a szerelmesebb; és ha egy asszony a leánya számára szerelmes, ez a legvégzetesebb szenvedély a világon.

Miklós. – Mit gondol? Ha holnaptól fogva elkezdenék a mamának erősen udvarolni…

Elza. – Hagyja el! A szegény mama soha se lesz többé szerelmes. Ez a mexikói vőlegény volt az utolsó ábrándja. Akkor, még egyszer, nagyot lobbant a gyertyaláng, de aztán végképpen kialudt. Nem, ekkora szerelmet már egyikük se fog érezni, se ő, se Blanka. Olyan szerelmesek voltak, hogy a legtermészetesebb óvatosságról is megfelejtkeztek. Nemcsak hogy ohne weiteres igent mondtak a grófnak, de abba is beleegyeztek, hogy a dolog a lidói ismerősök kis körében püblikké váljék. A mama elnézte, hogy a Blanka karonfogva járjon a gróffal, hogy messzire kiúszszanak a vízbe, és mit tudom én még mit, bár forma szerinti eljegyzésről szó se lehetett. Az igaz, hogy a gróf viselkedése nem szolgáltatott okot semmiféle gyanúra; azt hiszem, soha se látok többé ilyen sans reproche lovagot. Csak egy hibát követett el: nagyon sürgette az esküvőt. Erőnek erejével Veneziában akart megesküdni, valamelyik klasszikus templom klasszikus oltárképe előtt, Veneziában, a boldog szerelmesek otthonában, a mézeshetek hagyományos földjén, a csend, a víz, a hold és a dal tündéri városában! Bizonyítgatta, hogy olyan egyszerű a szükséges iratokat hazulról meghozatni!… neki már meg is vannak a papírjai… és én furcsának találtam, hogy olyan sok papírt hordoz magával.

Miklós. (Kiforgatja a zsebeit és a tárczáját.) – Ha gyanúba kevert, hogy én is sürgettem magát: nézze, megmutatom, hogy nálam nincsenek papirok.

Elza. – Úgy látom, még bank- és állam-jegyek sincsenek nagy számmal, a mi pedig már nem okoz alkalmatlanságot… Ezt a papának kellett volna megmutatnia, ha minden áron okulni akar a gróf esetéből.

Miklós. – Miért a papának?

Elza. – Azonnal rá fog jönni, csak hallgassa meg ezt a tanulságos és erkölcsnemesítő történetet. Ugyanabban az órában, a mikor én elbámultam rajta: hogyan lehet valaki ellátva minden szükséges okirattal és bizonyítványnyal, a gróf elhatározta, hogy megvendégel bennünket. Viszonozni akarta, hogy egy párszor mi is vendégül láttuk. A meghívást nagyon szeretetreméltó formában adta elő; lehetetlen volt visszautasítani. Hát megettük az ebédjét; a Bains-ben, de nem a verandán, hanem az egyik nagy teremben, külön felszolgálattal. El fogja hinni nekem, ha a Telegdy Viktor becsületszavára mondom, hogy ez volt életemnek legdúsabb lakomája. Csak Lucullus mitmacholhatott ilyeneket. A menu fecskefészek-levessel kezdődött, és hasonló stilusban folytatódott; csak éppen pávanyelvet nem kaptunk. Mindjárt a lakoma elején észrevettem, hogy a papa szokatlanul komor; alig evett valamit, és mintha nem mert volna a gróf szemébe nézni. Azt hittem, a magyarázat igen egyszerű. A papa, azóta, hogy a jó isten egy kicsit fölvitte a dolgunkat, sokban megváltozott; külsőségekben igazi grand seigneur-ré vált, hanem a gyomra a régi maradt. Egy kis jó, párolt libaczombot nem adna oda semmiféle ritka ételért. Gondoltam magamban: egyszerűen nem tudja enni a gourmet-knak való falatokat. Hanem a lakoma után, mikor a gróftól elváltunk, hirtelen megszólalt: »Nekem az a fecskefészek-leves nem tetszett«. Többet nem szólt, de egész este igen komor maradt. Később, a mint a Stabilimento-ból hazafelé sétáltunk, s a mama Blankával előre ment, előttem ki is bővítette a megjegyzését: »Akárhogyan gondolkozzam, mindenképpen úgy jön elő, hogy az a fecskefészek-leves nekem sok pénzbe fog kerülni«. A mamáék előtt nem szólt bővebben, de ettől fogva láttam, hogy fentartás nélkül visszajött megint az én pártomra. Hetek mulva is, valahányszor a mama vagy a Blanka tele voltak a gróffal, hogy a gróf így meg amúgy, micsoda ritka ember, soha se mulasztotta el megjegyezni: »Nekem az a fecskefészek-leves nem tetszett.« Többet nem mondott, de én értettem őt.

Miklós. – Az effélét jó tudni.

Elza. – Hanem azért a legnagyobb bajok történhettek volna velünk, ha véletlenül nincsen családunknak egy őrangyala. Ez az őrangyal – nem találná ki – a Zelma volt.

Miklós. – A Zelma?

Elza. – Igen. Bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy a Zelma tajtékzott, és dühében nem tudta, mit csináljon. Az a gondolat, hogy a gróf nem őt veszi feleségül, hanem a Blankát, elvette az eszét. Szóval, egy szép napon egy mézédes levelet kapok tőle, melyben a következőket írja: Mint családunk jóakarója, figyelmeztet bennünket, hogy óvakodjunk Edelweiss gróftól, mert ez az úr nem is Edelweiss gróf, hanem egy nemzetközi szédelgő, a kinek már igen sok dolga volt a legtöbb állam büntetőtörvénykönyvével. Reméli, hogy nem értjük félre az ő intenczióit, s nem vesszük zokon ezt a barátságos figyelmeztetést, melyet csak az irányunkban érzett rokonérzés sugall. Egyébként marad alázatos szolgálónk. Persze, a Zelma azt hitte, hogy mindebből egy szó sem igaz, ellenben bennünket meg fog ütni a guta. De mit tesz isten? A Zelma igazat hazudott!

Miklós. – Ugyan ne mondja!

Elza. – Szóról-szóra. Természetesen soha se jöttünk volna erre a gondolatra, de nekem az a szeszélyes ideám támadt, hogy ezt az otromba levelet, a melyből csak úgy bőgött a bosszúállás, saját felelősségemre megmutatom a grófnak. A gróf nevetett, aztán a kezével egy olyan mozdulatot tett, a mely a szánalmon és a megvetésen kívül csak ezt fejezte ki: »Istenem, mit csináljon az ember egy szerelmes és bosszúálló czigányleánynyal?!«… S nyugodtan visszaadta a papirt. Mert azt meg kell adni, bogy úgy tudott viselkedni, mint egy márki, vagy egy első szerelmes a Théâtre Français-tól. Hanem mialatt a levelet olvasta, a tekintetében megvillant valami, a mi nekem nem tetszett… egy cseppet se tetszett… jobban nem tetszett, mint a papának a fecskefészek-leves. Hirtelen, nyugtalanítóan, mint derűs, napos időben egy érthetetlen villámlás, átczikázott a fejemen az a gondolat, mely akkor a legfurcsábbnak, a legmeglepőbbnek, a legképtelenebbnek tűnt fel… és bájosan mosolyogtam, hogy el ne áruljam az ötletemet. Vigyázzon, Miczu, bennem van valami az orosz nők alattomosságából! És ha azt mondja, hogy ez lengyelországi örökség valamelyik ősanyámtól: lelke rajta!

Miklós. – No lám, én mindig azt hittem, hogy maga túlságosan közlékeny és túlságosan nyiltszívű!

Elza. – Ne higyjen, Miczu, az asszonyfajtának! Megbízhatatlan az már béka korában is! Ezzel a bájos mosolylyal mintha az egész ügy el lett volna temetve; mintha a Zelma levelét belepte volna a hó. Egy darabig nem is mukkantam; hanem, a mikor a gróf már biztonságban érezte magát, oldalba löktem a papát és elkezdtem susogni a fecskefészek-levesről. Elmondtam a tapasztalataimat és azt szuggeráltam neki, hogy jó volna egy tudakozó-irodához fordulni. A papa ebbe nem akart belemenni; azt mondta, hogy ez nem elegáns. Nem elegáns, de praktikus – vitattam én s az összesugásnak csakugyan összeesküvés lett a vége. Mondhatom, nehéz volt kicsikarnom a papa beleegyezését; de végre is sikerült, azzal, hogy felsülés esetén magamra vállalom az egészet s kijelentem, hogy csak juxot akartam csinálni. Snasz eljárás volt, megengedem, de egyszersmind bölcs eljárás; a mint hogy ez a kettő rendesen egyet jelent.

Miklós. – Maga képes volna kémekkel venni körül engem is.

Elza. – De még mennyire képes volnék!… Miért ne? Szeretek tisztán látni és tapasztalásból tudom, hogy a kémek igen hasznos háziállatok. A velenczei eset is ezt bizonyítja. A tudakozó-iroda ügynöke megérkezett, egy kicsit körülnézett, s alig, hogy körülnézett, kiegészítette magát egy detektivvel. Gyönyörű dolgok sültek ki. Kiderült, hogy a Blanka vőlegényét csakugyan Edelweissnak hívják, de nem gróf, hanem egy becsületes péknek rossz útra tévedt fia. Kiderült az is, hogy a sógornője csakugyan vadházasságban él valakivel, de nem egy trónörökössel, hanem egy borbélylyal. És ez még semmi.

Miklós. – Komolyan mondja?

Elza. – A legkétségtelenebb bizonyítékok voltak a kezemben. Kiderült, hogy a mi barátunk egy világszerte ismert hitelezési csaló és házasság-szédelgő. Hogy tanulmányait egy javító intézetben végezte, hogy tizenhárom éves korában betört egy sekrestyébe és ellopta a szent edényeket, hogy – nem tudni, minő kegyes hajlamból – később is nagyban foglalkozott misemondó ruhák eltolvajlásával s hogy az igazságszolgáltatásnak több évi börtönnel adósa. Képzelheti a hatást.

Miklós (nevet). – Na, ez jó; erre nem voltam elkészülve!

Elza. – Maga is nevet… hát még hogy nevetett a Zelma! Meg tudtam volna fojtani a rongyost. De mi nem nevettünk. Még sírtunk is, mikor elvitték a grófunkat, hogy kiülje három rendbeli börtönbüntetését… három különböző országban. Szegény mama! Majdnem bele halt ebbe a skandalumba. És mikor menekültünk a lidói ismerősök elől a vasúton, a hol örökre elvesztette a lélekzetét, egyre azt ismételgette, levegő után kapkodva: »Misemondó ruhákat!… misemondó ruhákat!…«

Miklós. – Hát az öreg úr? Mit szólt az öreg úr?

Elza. – A papa csak annyit mondott Blankának: »Ez neked egészséges.« Soha többé nem hozta elő a dolgot. Gondolhatja, hogy mi se gyakran emlegetjük. Legfeljebb, ha már nagyon veszekszünk a Blankával. Persze, ha az ember kifogy minden argumentumból, nem állhatja meg, hogy oda ne vágja: »Tessék, a mexikói menyasszony!…« Ez csalhatatlan. Ilyenkor a Blanka elsáppad és egyszerre megnémul.

Miklós. – És Pesten sokat beszéltek az esetről?

Elza. – Éppen eleget. A Zelmának természetesen három hónapig nem volt egyéb dolga, mint hogy a mi malőrünkkel házaljon. Felczifrázta az esetet mindenféle garnirunggal; vérfagyasztó részleteket tudott. De aztán elvettem a kedvét a további tracscsolástól, mert azt mondtam neki: »Soha se hálálhatjuk meg eléggé a szívességedet. Képzeld, nélküled benne maradtunk volna a szószban; s a Blanka ma esküdt felesége volna ennek a betörőnek!« Erre megdöbbent. Az a gondolat, hogy még ez is megtörténhetett volna, s hogy éppen ő volt az, a ki a bajnak elejét vette – elrontotta minden örömét. Azóta békében vagyunk.

Miklós. – De jaj azoknak, a kik ezentúl pályázni szándékoznak! Az illetők szóba se kerülhetnek addig, a mig a tudakozó-iroda nem referált róluk és a detektiv tauglich-oknak nem jelentette ki őket.

Elza (ridegen). – Magáról a következő adatokat terjeszthetem elő. (Elővesz a pénztárczájából egy papirszeletet és olvassa:) Szegényebb, mint a templom egere; a templom egerének ugyanis nincsenek adósságai. Bilancz: a kis birtoka megér 35–38 ezer koronát; többet nem, mert a szántóföldje nem első minőségű, a közlekedése gyarló, sok benne az erdő és az erdőn rablógazdálkodást folytattak. A várható öröksége körülbelül ugyanennyi. Ezzel szemben az adósságai 80–85 ezer koronára rugnak; a pénzintézeteknél és az uzsorás bankoknál lévő adósságait sok óvás után, de valahogy mégis fizeti, a többieket ellenben, kivált az iparos hitelezőit, főképpen gorombaságokkal elégíti ki. Ezt leszámítva, elég szolid magaviseletet tanusít; nevezetesebb szenvedélyei nincsenek. Kártyázni ritkán szokott; csak közepesen játszik, de szerencsével: inkább nyer, mint veszít. Iszákosnak se mondható; két-három spriczczernél nem igen iszik többet s a magáéból ritkán pezsgőzik. Korán fekszik, korán kel; a szolgálatban rendes; minősítése kielégítő; igen jó lovas. Szokásai komolyabb felfogásra és határozott életczélokra vallanak. Az étkezésre nem sokat költ, a hölgyekkel szemben sem bőkezű, csak a fiákerezésben mértéktelen. Informáczióm még azt teszi hozzá, hogy nagyon szeret a lóversenyre járni, de mindig azt a lovat fogadja meg, húsz, maximum száz koronával, a melyik utolsónak kullog be… Ez nem baj, mert tőlem majd jobb tip-eket fog kapni… Ime, ez maga, a láthatatlanok itélőszéke előtt.