Blanka. – Én?!
Manfréd. – Ne is sóhajts, drágám, soha. A sóhajtás engem borzasztón bánt, idegessé, őrültté tesz. Ha sóhajtani hallok valakit, úgy érzem, mintha valamit lehámoznának a gerinczoszlopomról. (A halálra gondol. Szünet.)
Blanka (csodálattal nézi jegyese szenvedő arczát. Magában). – Milyen szép! Talán a hasis tette ilyen átszellemülten széppé!… Kár, hogy a sok hasisból, a mit elszítt, semmit se juttatott nekem!…
Manfréd. – Mért nem szólsz? Vallomásom elidegeníti tőlem szivedet? Nem tudod megbocsátani multamat? Már nem szeretsz?
Blanka. – Imádlak. (Hosszu csók.) Igen, mikor így nézel rám, akkor…
Manfréd. – Akkor?
Blanka. – Akkor… (Ujra elpirul és lesüti szemét. Halkan:)… akkor félek, hogy nem tudok megfelelni kötelességemnek… hogy majd nem tudlak eléggé óvni, őrizni, visszatartani!…
Manfréd. – Te, drága! (Hosszu csók.)
Blanka (magában.) – Igen, mikor így néz rám, és mikor így csókol, imádom őt!… De vajon csakugyan ez legyen az igazi szerelem?!
XVIII.
A BESZÉLŐ UJSÁG.
– A Berzsenyi-palotában hangversenynyel egybekötött nagy bálra készülnek. A hangverseny két elsőrangu számot ígér: Tamburinit, a világhírű tenort, a ki a hangját Amerikában vesztette el s most Európában mindenfelé keresi, továbbá a csodagyermekek királyát: Slezák Jaroszlávot, a nyolcz éves cseh hegedüművészt. Történik: a buffet-szobában, egy félórával az első vendég megérkezése előtt. A színen két alak látható: Kanaday Ubul, a »Világ« tudósítója, és egy inas. –
Kanaday (frakkjának egyik hátulsó zsebéből bádogszelenczét húz ki.) – A szivarokat és az édességeket ebbe a szelenczébe tegye. A két üveget pedig a télikabátom két külső zsebébe. A »Világ« részére!
Az inas. – De, kérem Kanaday úr, hiszen ismerjük egymást!
Kanaday. – Bizony, Lajos, már vagy tíz esztendeje. Mondhatnám, hogy együtt kezdettük a pályánkat, már kiki a magáét, maga az okosat, én az okostalant.
Lajos. – Igen, a boldogult »Hirnök«-nél. Kanaday úr mint volontér, és én mint szerkesztőségi szolga.
Kanaday. – De míg én most is ott vagyok, a hol voltam, magának az isten fölvitte a dolgát.
Lajos. – No, nem panaszkodhatom. És Kanaday úrnak rosszul megy?
Kanaday. – A szerkesztésnél most mindenkinek rosszul megy. Sokan vagyunk, Lajos, átkozottul sokan, és ez a legnagyobb társadalmi baj, mint a rendőri felügyelet alatt álló nők ujságja helyesen írja.
Lajos. – Azelőtt az »Idő«-be tetszett írni, ha nem tévedek.
Kanaday. – Igen, de az »Idő« megszűnt, illetőleg bele olvadt a »Magyar Ujság«-ba, mely azóta a »Magyar Idő« nevet vette fel. A ki akart, átmehetett, de csak félfizetéssel. Én ezt nem tettem, és rosszul tettem.
Lajos. – Szünetben tetszett maradni?
Kanaday. – Másfél évig nem volt állásom, mindent zálogba kellett tenni, nem maradtak meg, csak az elveim. Mit volt mit tennem, rá kellett fanyalodnom a »Világ«-ra.
Lajos. – Pedig ott nem szórják a pénzt.
Kanaday. – Meghiszem azt. Én például tulajdonképpen megint volontér lettem, mert nem számítva egy-két kiküldetést, a milyen kettő-három akad egy esztendőben, s a mi mégis csak hoz valamit, egyébként csak szinház- és bankett-jegyekben kapom a fizetségemet. Már pedig a szinházjegyekből nem lehet megélni. A könyökömön jön ki a sok operett, meg mi a fészkes pokol, de tessék ebből megélni! Ha lóversenyek nem volnának, meg kellene őrülni.
Lajos. – Hát az jó pálya, ha tippeket kap az ember.
Kanaday. – Na és érteni kell a lóhoz. Én pedig értek hozzá, mert ha lóról, politikáról vagy tűzesetről van szó, szeretném látni azt az embert, a ki ehhez jobban értene, mint én. Így aztán megcsíphettem egy pár nagy meglepetést. Az utolsó két-három év minden szenzácziós osztalékában benne voltam, de kellett is, mert ha nincsenek lovak, és Budapesten is csak gondoláznánk, mint Velenczében, akkor nekem már legalább másfél évvel ezelőtt végérvényesen éhen kellett volna halnom.
Lajos. – Mért nem tetszik fellépni?
Kanaday. – Hát persze hogy fel kellene lépnem. De, lássa, így van ez… mikor megütöttem Ladon-t és öt forintra majdnem nyolczszázat kaptam, azt mondtam magamban: lám, az alap már megvolna és ha az ember egyszer már képviselőjelölt, akkor egyszerre, hogy’, hogy’ nem, de hitele is van hozzá… igen ám, de akkor nem voltak választások, az uj politikai helyzet pedig a legnagyobb snaszban talált!… Aztán, higyje el, a szegény embernek a szerencséje is szegény. A kinek pechje van, annál minden rosszra fordul. Például most is. Az volt a vesztemre, hogy nagyon igyekeztem. Meghallottam, szerencsétlenségemre, hogy a lapnál nagy költség-redukczió lesz, és hogy a szerkesztőség egy részét szélnek fogják ereszteni. Tudtam, hogy vagy én, vagy Koray, repülni fogunk. Hát nekiestem a munkának és úgy dolgoztam, mint két ökör; Koray pedig egész nap csak lógázta a lábát. És mi történik? Egy szép nap a szerkesztő így szól Korayhoz: »Kedves barátom, én magának nem tudom hasznát venni, én magát elcsapom, maga teljesen hasznavehetetlen ember, maga nem való egyébre, csak képviselőnek«. Koray repült és én maradtam. Igen ám, de Koraynak se égen, se földön semmije, nem ért semmihez a világon, nem tudott mit kezdeni, hát megfogadta a tanácsot, föllépett, és megválasztották. Ha nem dolgozom, mint egy marha, engem csapnak el, én lépek fel és engem választanak meg. Így van ez, Lajos.
Lajos. – Majd csak meglesz Kanaday úr is. Mért ne lehetne meg éppen úgy, mint más?! Csak éppen ki kell várni. Idővel mindenkire rákerül a sor.
Kanaday. – Nézze, az időről jut eszembe… Maga megtehetne nekem egy szivességet. Mondja, mikor kezdődik a konczert?
Lajos. – Pont tizenegykor.
Kanaday. – Én azt nem várhatom meg, mert nekem ma egy politikai bankettem is van, de a szupéra visszajövök. Lássa, maga megtehetné nekem, hogy addig összeállítana egy kis tudósítást az egész ricsajról, de különösen a konczertről. Hiszen maga, annak idején, verseket is írt. A »Hirnök«-nél, ha valamiért leküldtük, nem győztük visszavárni, mert közben megírt két-három költeményt.
Lajos. – Többet dolgoztam, mint az egész szerkesztőség.
Kanaday. – Hát mi az magának, az a kis tudósítás? Negyven-ötven sor kell mindössze, s adok magának egy forintot.
Lajos. – Ej, Kanaday úr, köztünk efféléről nem lehet szó. A mi pedig azt a kis tudósítást illeti, nagyon szivesen megszerkesztem. Meg tetszik látni Kanaday úr, hogy meg lesz elégedve. Én az irodalmi működést azóta se hagytam cserben, és szeretném bebizonyítani, hogy, ha a szerkesztőségben maradtam volna, ott is vittem volna valamire…
Kanaday. – Elhiszem, hogyha kénytelen vele. De maga nem szorul rá, boldog ember.
Lajos. – Tessék csak a banketten egész nyugodtan vacsorálni. A szupé nem kezdődik egy óra előtt, és gondom lesz rá, hogy Kanaday úr számára a pezsgőből kellő minőség legyen készenlétben.
Kanaday. – Jól van, Lajos, ha képviselő leszek, nem fogok megfelejtkezni magáról.
(Megjelenik Elza, teljes díszben.)
Elza. – Nini, hisz ez Kanaday!
Kanaday. – Kezét csókolom, baronesz. (Lajos el.)
Elza. – Nem tudtam, hogy maga is meg van híva…
Kanaday. – Én, én nem is vagyok, csak a szerkesztőség… A »Világ«-ot képviselem.
Elza. – Így vagy úgy, nekem maga nagyon jól jön. Örülök rajta, szavamra.
Kanaday. – A baronesz végtelenül kegyes. Pedig igazán nem hittem volna, hogy még emlékszik rám.
Elza. – Már hogyne! Hiszen régi ismerősök vagyunk. A jégen mutatták be… stimmt? És az ismeretségünk mindjárt egy nevezetes epizóddal kezdődött. A korcsolya meglazult a lábamon… véletlenül magára bíztam, hogy igazítsa meg… és maga olyan rosszul végezte a műveletet, hogy a következő pillanatban hanyatt vágódtam. Az ilyesmit nem felejti el az ember.
Kanaday. – Baronesz, én már sok ügyetlenséget követtem el életemben, de a sok közül ez az, a melyiknek a legnagyobb, sőt úgyszólván magától értetődő a mentsége. Káprázott a szemem!
Elza. – Ez egészen csinosan van mondva. Különben jól vagyok informálva magáról; tudom, hogy a tudós asszony nem mulasztotta el felvágni a nyelvét. És éppen ez az, a miért úgy megörültem magának, mert szükségem volna a beszélő talentumára. De ne nevezzen baronesznek. Először, mert ez nem szó, és másodszor, mert én magát ezennel megajándékozom teljes bizalmammal és barátságommal.
Kanaday. – Nem tudom, hogy álmodom-e, vagy csak csúfolódik velem?
Elza. – Nem csúfolódom, pedig volna okom haragudni magára, mert maga tudtán kivül nagy szerepet játszott az életemben. És azt lehetne mondani, hogy maga az oka minden bajomnak.
Kanaday. – Hogyhogy?
Elza. – Ez onnan datálódik, a mikor megszöktem Rejtvényivel.
Kanaday. – Tessék?
Elza. – Ne tettesse magát. Nincs az az utczagyerek Pesten, a ki ezt ne tudja. Elég az hozzá, azon a napon, a mikor este megszöktünk, Rejtvényi azt mondja nekem: »Hanem nekem előbb okvetetlenül beszélnem kell Kanadayval.« Erről nem tudtam lebeszélni, és addig nyargalt maga után egész nap, míg végre elfogta valahol. Az egész úton azon törtem a fejemet: »Ugyan mi dolga lehetett ezzel a Kanadayval?«
Kanaday. – El akart titkolni nem tudom mit, ürügyet keresett és találomra mondott egy nevet.
Elza. – Sohase hazudjék. Brémában, mikor elfogyott a pénze, Rejtvényi mindent megvallott.
Kanaday. – Valami lovagregényt mesélt el.
Elza. – No, nem éppen lovagregényt. Rejtvényi akkor pénz dolgában nem volt valami nagyon felfegyverkezve. Előttem, érthető okokból, nem akart szólni erről; maga tartozott neki, s tudta magáról, hogy előtte való nap, a lóversenyen, jól megplöncsölt egy autszájdert, a melyik aztán rémes pénzt fizetett. Maga egy kicsit védekezett, de aztán kiegyeztek. Rejtvényi a készpénz ellenében elengedett a tartozásból ötven százalékot, sőt arra az esetre, ha házassága minden tekintetben boldog lesz, megigérte magának a a váczi püspökséget. Igaz vagy nem igaz?
Kanaday. – Ez az utóbbi, ez szóról szóra igaz.
Elza. – Azért mondom, hogy maga az oka mindennek. Ha maga akkor véletlenül nem ad neki pénzt, akkor ő engem nem tud megszöktetni, és én nem kerülök bele ebbe a szószba. Szóval, voltaképpen maga az én életem megrontója.
Kanaday. – És ez hangolná arra, hogy ilyen váratlan barátsággal legyen irányomban?
Elza. – Nem, hanem akkor, hogy szóba került, Rejtvényi fölfedezte előttem a maga értékes kvalitásait. De, mondja, mit csinál ez a szegény Rejtvényi?
Kanaday. – Bizony rosszul megy neki.
Elza. – Ugyan?
Kanaday. – A kalandja meglehetősen nevetségessé tette, a lapja rettenetesen köhög, képviselőnek se lett meg, szóval a végső elzüllés útjára jutott.
Elza. – Szegény! Kezdek lelki furdalásokat érezni miatta. Egy darabig, nem mondom, nagyon dühös voltam rá. Tudja, a mikor láttam, hogy exploatálni akarja a kalandunkat, és vért izzad, hogy erőnek erejével belekergessen abba a házasságba, a melyet csak ő tartott lehetségesnek. Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen bolondot képzeljen?! Tisztában lehetett vele, hogy én csak kompromittálni akartam magamat, és azzal is, hogy: azután pedig pont. Nem volt elég neki, hogy egy kicsit divatba hoztam?! Végre is, odáig már csak nem kompromittálhatom magam, hogy minden igaz ok nélkül feleségül menjek hozzá?! Szökni, nem bánom; arra elég alkalmas médiumnak látszott… de ha feleségül akarok menni valakihez, csak nem Rejtvényit választom!
Kanaday. – Világos.
Elza. – De aztán beláttam, hogy mégis csak én lovaltam fel, és nem tehet róla, hogy, miután elcsavartam a fejét, a feje sehogy se akart helyre jönni…
(A báró jön.)
A báró. – Téged kereslek, gyermekem…
Elza. – Papa, bemutatom neked Kanaday Ubul urat, a »Világ« egyik szerkesztőjét, a ki szives volt megigérni nekem, hogy közölni fogja lapjában a jelenlevők névsorát.
A báró (kezet nyujt). – Ez igen egészséges eszme, és örömet okoz nekem, hogy ezen ügyben a doktor úr osztja az én véleményemet. Régebben, mikor a szemeim még nem gyöngültek meg, és az ujságokat ától czettig elolvashattam, vagy elolvashattam volna, számos alkalommal feltünt nekem, hogy az ujsághírek közt minden egyes esetben pontosan benne volt, úgy az, hogy az előző napon mely tekintélyesebb embereknél lehetett vacsorálni, valamint, hogy, kik jelentek meg ezen összejöveteleken, mint előkelőek. Pedig akkor a vacsorák és egyéb barátságos társas összejövetelek még sokkal szerényebb keretben mozogtak. És ma, midőn a világvárosi élet nálunk oly szépen föllendült, és egyesek fáradságot és költséget nem kimélvé buzgólkodnak a barátságos érintkezés és jó hangulat ápolásán, ezen szokásnak nyomát sem látom többé, bár ez idő szerint bokros elfoglaltságom és a közügyek nem engedik meg az ujságok oly mértékü olvasását, a milyen mértékben szemeim gyöngesége ezt nem tiltaná meg. Azért mondottam is az én jó nőmnek, a bárónénak: »Kénytelen vagyok meghívni, édesem, a sajtó igen tisztelt képviselőit, bár egyenkint nem, csak mint ujságírókat van szerencsém ismerni őket; ők csak hadd mulassanak és parancsoljanak mindenből annyit a mennyit akarnak; legalább több kimerítő tudósítás fogja vendégszeretetünket megkoronázni.« Ez irányban különben teljesen doktor úr szakavatottságára bízom az ügyet, csak egyre hívom fel figyelmét, bár ezuttal minden utasítást mellőzni kívánok. Nevezetesen Gróf Tarkövy valóságos belső titkos tanácsos úr ő exczellencziája, ki ünnepélyem fényét jelenlétével emelni szives lesz, megvárhatja tőlem, hogy azon körülmény, miszerint ő legközelebb ő Szentsége által a Szent Gergely-renddel diszíttetett fel, valamely tévedés kapcsán, mint sajtóhiba stb. a tudósításból ki ne maradjon.
Kanaday. – Kérem, báró úr!
A báró. – Gyermekem, egy tanácsot kérek tőled, és a doktor úr nem fogja rossz néven venni, hogy ezen családi ügyet előtte, mint szakértő előtt, szóba hozom. Az impresszárió, ki ezen kis fiút, ki hegedül, elővezeti, nagy meglepetésemre, ezer forintról nyujt be nekem egy fakturát. Előttem úgy tűnik fel, hogy itt valamely tévedésnek kell lennie.
Elza. – Miért, papa?
A báró. – Tudtommal a gyermekek tíz éven alól a színházakban is a belépti-jegynek csak a felét fizetik, és ha mint művészek produkáltatnak, szintén a felét élvezik annak, a mire a felnőttek igényt tarthatnak. Már pedig ez az öreg úr, a ki velem egykoru, és a ki, mint hirhedt művész, itt ma este több ízben énekelni fog, bár koránál fogva a pihenésre már igényt tarthatna, ez az öreg úr, mondom, hasonlóan ezer forintról nyujtotta be a fakturát. Így tehát különösnek jön nekem elő, hogy a kis fiu ezer korona helyett ezer forintot számít fel, bár lehetséges, hogy ő nem tehet róla, ellenben az impresszáriónak ezen összegért két gyermeket kellene elővezetnie.
Elza. – Nem, papuskám, ez egy csodagyerek, a ki magánházaknál ezen az összegen alul nem produkálja magát.
Kanaday. – És éppen az benne a csoda, hogy ekkora összeget kap a produkcziójáért.
A báró. – Az egészen más, és a doktor úr felvilágosítása után nem lehet tovább kétségem, bár megmaradok a mellett, hogy a művészetben az életkort is figyelembe kellene venni. Ezen ügytől tehát téged felmentelek, de kérlek, hogy e helyett vedd kezedbe a hirlapíró urak ellátását, s a czikkek ügyében a szükséges eszmecserét bonyolítsd le, mindenekelőtt az igen tisztelt doktor úrral, kitől azon reményben búcsúzom el, hogy bármikor van nálam fogadtatás, meghívás nélkül is felfárad az én házamba és nem várva kínálást, parancsol, mire szüksége van. (Üdvözlések.)
Elza. – Csak bízd ránk, papa.
A báró. – Ne felejtsd el egy igen jó szivart adni a doktor úrnak! (A báró el.)
Kanaday. – Engedje meg, hogy szaván fogjam és igazán elkérjem a jelenlevők névsorát.
Elza. – Mindjárt lediktálom, hogy el ne felejtsük. De van elég ideje? Mert az, a mire én akarom kérni, sokkal fontosabb.
Kanaday. – Bendelkezzék velem, a meddig akarja. Örökre hű kutyája vagyok.
Elza. – Hát írja. Hogy valakit ki ne felejtsek, a vagyon szerint kezdem. Várai Fejér Czilka és Mumi, gróf Tarkeőy Médi, alvinczi Roth Aliczka és Bigi, báró Strommer Nusi, báró Winterstein Toto, Lőwenherz Mese, ozorai Oblat Gicza, Pityu és Heczi, Thurzó Sufi, Gabnaffy Baba és Ticzi, hédervári Hirschler Zelma és Kusi, Illésházy Viczuska, Ibike és Suba, keselőkői Kövy Duda és Malva, Rómay Gigi és Kaliczka, Bocskay Saczi és Nünüke, abafi Ábel Dido, Ildikó és Papa, Héthársy Káli és Nigi, Arday Jancsi, Nani éa Huhu, Pollák Pápa, Serényi Anti és Piri, berényi Beer Tente és Lalla, Kincses Halika, Riri és Sipka, Brandwein Buba és Vivike, gyalui Gál Pipi és Puska, Kovács Krikri és Ohó.
Kanaday. – Elég! Megőrülök, ha nem tart egy pár percznyi szünetet.
Elza. – Nincs tovább. Készen vagyunk.
Kanaday. – Hála istennek.
Elza. – No, pihenje ki magát, és aztán térjünk át az én dolgomra.
Kanaday. – Már magamhoz tértem.
Elza. – Hát Ubulkám, maga engem meg fog interjúvolni. Nem kell kérdeznie, én majd felelek magamtól is. És nem kell kiírnia az ujságba semmit. Először, mert úgy se lehetne és másodszor, mert én avval nem érnék semmit.
Kanaday. – Teli vagyok jóakarattal, de többet kell mondania, mert most még csak nem is sejtem…
Elza. – Mindjárt meg fog érteni. Mikor maga, Brémában, először szóba került, Rejtvényi így szólt hozzám: »Tudja-e, ki az a Kanaday? Nos, Kanaday az, a mit Amerikában már kieszeltek, de a mit még Amerikában se tudtak megvalósítani: a beszélő ujság! Irni, az semmi. Mindenekelőtt nem lehet annyit kinyomtatni, mint a mennyit beszélni lehet; aztán, és ez a fődolog, az emberek nem olvasnak, de mindent meghallgatnak. Nincs az a politikus, tudós, bölcselő, költő, a ki olyan nagy hatással volna kortársaira, mint az az ember, a ki minél kevesebbet ír, de sok kávéházba, körbe, társaságba jár s ott fáradhatatlanul beszél, mindig önálló ítéletet hirdetve, lehurrogva az ellenkező véleményt, erőszakoskodva, míg tökéletesen fáradtra beszéli azokat, a kik néha hallgatnak. Ez a Kanaday szerény fiu, de higyje el, egyike azoknak a keveseknek, a kik Budapest közvéleményét leginkább befolyásolják és tetszésök szerint irányítják.« Ezt mondta nekem Rejtvényi Brémában.
Kanaday. – Kezdem érteni.
Elza. – Mikor az imént megpillantottam magát, egyszerre eszembe jutott Rejtvényi, Bréma, minden, és így kiáltottam föl magamban: »Nini, hisz ez az én emberem! Ez az az ember, a kit nekem lámpással kellene keresnem!«
Kanaday. – Azt hiszem, nem fog csalódni bennem.
Elza. – Most csak egy pár szóval mondom el, hogy mi teszi magát rám nézve életszükséggé. A Rejtvényi-mondakörről, azt hiszem, informálva van; ismerni fogja ennek minden kis részletét. De talán hamisan informálták, azért ujra figyelmessé teszem a szituáczióra. Van nekem egy koldus grófom, a ki addig rimánkodik, míg rábeszéltetem magam, hogy hozzá megyek feleségül. De csodák történnek és az urfi egy hitbizományt örököl. Mikor visszatér, nem lehet ráismerni, ki van cserélve. Mit mondjak? Elfelejtett magyarul! Elment, mint segédfogalmazó, és visszatér, mint Don Ruy Gomez de Silva, a »Hernani«-ból. Látom, hogy szeretne mindent visszaszíni, hogy meg fog retirálni. Elhatározom, hogy megelőzöm. Én dobom ki, de úgy, hogy nevetségessé teszem. Megszököm tőle, a faképnél hagyom, mintha szerelmes volnék másba. Erre a czélra Rejtvényit használom fel eszközül. Úgy okoskodom, hogy később, mikor látják, hogy ezt is cserben hagyom, rájön a világ, hogy mind a kettőt kijátszottam. Azt képzelem: csak nem ragad rajtam örökre, hogy Rejtvényibe szerettem bele?! De a fegyverem visszafelé sül el. Amazt nem sikerül kinevettetnem, emez kompromittál, annyival inkább, minél jobban ragaszkodik hozzám. De hát gondolhattam-e, hogy az emberek mindig a képzelhető legrosszabbat tartják a leginkább valószínűnek? Végre akármilyen kiábrándult, de leány, tehát egy kissé naiv vagyok. Elég az hozzá, ez volt a tragikus tévedésem. Elkövettem az ostobaságot, s az emberek nem azt gondolják, a mi igaz, hanem azt, a mit ők tettek volna az én helyemben. Belátom, hogy kompromittáltam magam s hogy reparálnom kell az ostobaságot. Hogy ez megtörténhessék, odaigérem a kezemet az első jelentkezőnek. Ugyanakkor a testvéremet is eljegyzi egy fiatal úr. Végül úgy fordulnak a dolgok, hogy mind a kettőnk mátkaságának fel kell bomlania, x-edszer, annyi hasonló viszontagság után, ilyen rémes körülmények között. No, képzelem, miket beszélnek rólunk, ha a hézagosan és rosszul informált közvéleménytől nem apellálnék a tökéletesen és jól informált közvéleményhez!
Kanaday. – Csakugyan? Visszamegy és mind a két parti?
Elza. – Még senki se tudja. Csak magának mondom el, a ki a megbizottam lesz, a ki a közvéleményt informálni fogja. Igen, visszamegy mind a kettő. Megmondom magának az okokat is. A Blankáé azért megy vissza, mert a vőlegénye kitünő ember ugyan, de kissé… gyöngélkedő. Villamozással pedig sok mindent el lehet érni, de a jó házasságokat nem villamozással készítik elő. Az én vőlegényem viszont távolról se kitünő ember, és ha talán sokkal pajzánabb, mint a másik, meglehet, hogy egy cseppel se egészségesebb.
Kanaday. – Hát ez igen nagy ujság.
Elza. – Beláthatja, hogy ezzel a nagy ujsággal nem lehet csak úgy pofon vágni a világot. Pláne nekünk, a mi rovott előéletünk után! Ezt a nagy ujságot óvatosan, kanalankint kell beadni a népnek, úgy, hogy mire megtudja a dolgot, akkorra már tisztán tudja azt is, a mi bennünket igazol és fölment. Nekem ehhez egy kitünő ügyvédre van szükségem, a ki egyúttal és főképpen: heszélő ujság, s nekem hűséges ekhóm. Vállalkozik erre a baráti szolgálatra?
Kanaday. – Nagyon megtisztel, és én meg fogom mutatni, hogy érdemes vagyok a bizalmára.
Elza. – Akkor hát jöjjön el holnap délután háromkor, hallgassa meg a részleteket, és beszéljük meg, miképpen lanszirozzuk az első híreket.
Kanaday. – Itt leszek. És látni fogja, hogy a mit Rejtvényi mondott, az nem túlzás, az ön hű kutyája pedig nem hazug hetvenkedő. Esküszöm, hogy Budapest úgy fogja megítélni az esetet, a hogy az igazság kivánja, és a rosszakaratu pletyka törpe minoritásban marad. Holnap majd elmondom, hogy milyen kitünő segédcsapataim vannak. Most csak a derékhadat emlitem. Az öt Lasztóczy-fiu az én legjobb barátaim. Ők a legharsányabb hangu legények és a legerőszakosabb fráterek egész Budapesten. Ez az öt fiu tizenöt különböző kávéházban, ugyanannyi különböző egyletben, körben, klubban, színházban, és ugyanannyi különböző ebédelő, teázó és vacsoráló társaságban fordul meg, és agyondisputálják Budapestet. Várjon csak, mondok valamit. Látta maga a Szerencsemalacz czímü darabot?
Elza. – Nem láttam.
Kanaday. – No, ne is nézze meg. Egyike a legrosszabb színdaraboknak, a melyeket valaha láttam; az ember sírni szeretne rajta. Most adják hatvanadszor. Ezt a sikert én meg az öt Lasztóczy-fiu csináltuk, a leggaládabb rosszhiszeműséggel, mert ezt a darabot egy közös barátunk írta, a ki nagyon szegény és nagyon jó fiu. Mi is szegények vagyunk, de hatalmunk az van! Akkor is, ha hazudunk. Hát még akkor, a mikor véletlenül az igazságot szolgáljuk!
Elza. – Szeretném magát megcsókolni.
Kanaday. – Sajnos, ezt csak mondja, de nem fogja megtenni. Adjon hát legalább egy igen jó szivart; a báró úr már úgyis utalványozta!
Elza. – Tudja, mit? Rágyujtok és úgy adom a szájába! Jöjjön a dohányzóba.
Kanaday. – Hja, ne tegyen úgy velem, mint Rejtvényivel! Nekem szükségem van az eszemre.
XIX.
RALPH TRAFALGAR.
– Bősz nyár. Augusztus közepén. Délelőtt tiz órakor. A német-ujlaki kastély terasszán két hölgy beszélget: Berzsenyi Elza bárókisasszony és Héthársyné. Az utóbbi, a ki éppen most érkezett, reggelizik. –
Elza. – Nem parancsolsz még valamit?… Akkor folytatom… Szóval, éppen azon a napon, a mikor el kellett volna indulnunk St.-Mauriceba, a mama hirtelen megbetegedett…
Héthársyné. – De már egészen jól van, ugy-e?
Elza. – Ahogy veszszük… Már fenn jár, de azért engem még most is nyugtalanít… Elég az hozzá, rémes napjaink voltak. A papa hazarohant Karlszbádból… mit mondjak egyebet?… szó se lehetett többé arról, hogy innen elmenjünk… Két hét mulva aztán, mikor a mama már lábbadozni kezdett, megvallom, éppen nekem támadt az a kiválóan szerencsétlen gondolatom, hogy idecsődítsük ezt a népet. Úgy gondolkoztam, hogy a mamát szórakoztatni fogja a sok vendég, a társaság, a jókedvü emberek lármája… aztán meg nem akartam, hogy azt mondják rólunk: »Nini, ezek most szégyenletükben elbujnak a világtól!…« Csak ott hibáztam el a dolgot, hogy Blankára bíztam a meghívást… azt kellene mondanom: a vendégek felhajtását. Persze, ő egy írói és művészi koszorut font magának. Ha felsorolom, hogy kik vannak itt, azt fogod képzelni, hogy valami helikoni ünnepet akarunk tartani.
Héthársyné. – De hát kik vannak itt?
Elza. – Hát elmondom. Mindegy, akárhol kezdem, mert olyan társaság ez, a melyben mindenki megvárhatja, hogy elsőnek említsem. Tehát először is: a vastag Marcsa, a ki, mint tudod, festőnőink legtehetségesebbike, kivált azóta, a mióta az apja miniszter. Másodszor: Tilda bárónő, a szobrászat képviselője, a kinek mindenesetre megvan az az eredetisége, hogy olyan arczpirító gladiátorokat és titánokat, mint ő, még senki se mintázott… meg is csinálta velök a maga kis feltűnését, a melyet némelyek komolyan vesznek. Ezek ketten féllábukkal még a jobbik társasághoz tartoznak, viszont az a gyöngéjük, hogy kezdenek abba a korba kerülni, a mikor a férj szó a leánynak az, a mi a gyermeknek a szivárvány. Aztán van itt egy hittérítőnő, a ki színdarabokat ír. Azt hiszem, ez se tizenhat esztendős korában térítgette a pogányokat. Rendes köre, valamint előélete, kissé titokzatos. Itt van továbbá: Serleghy Alexa, a költő és regényírónő, Verlaine és Wilde Oscar leghívebb imádója, a ki fáradhatatlanul keresi, de még most se találta meg azt az elszánt férfiút, a ki elkisérné őt minden poklokon keresztül. Van egy másik regényírónő, Göndör Elza, a kinek hatalmas bájai több élettapasztalatról beszélnek, mint édeskés regényei. Ez, azt hiszem, azok közé az okosok közé tartozik, a kik nem azt írják meg, a mit ők maguk átélnek, hanem a mit mások álmodnak. Itt ünnepelteti magát a nagy Nyáry Lenke, a színművészet és a mult század képviselője, a ki mióta férjet és automobilt vásárolt magának, az arisztokracziához számítja magát. Még nem tett le róla, hogy köszvényes lábát visszaviszi a színpadra; ártatlanabb, mint valaha, s olyan megható naivsággal, olyan antik bájjal pötyögi klasszikus kedvességeit, hogy mezitlábos kis virágáruslánynak néznéd és egy krajczárt adnál neki. A fiatalságot bizonyos Garay Ilonka képviseli, a ki átkozottul csinos, s a ki énekelni szeretne, ha hangja volna hozzá. Van még egy szép hölgy, a ki a hajadonság és az elvált asszonyság között valami misztikus középúton lebeg; elvált menyasszony-e, vagy mi az ördög, nem szokta feszegetni. Egyébként zongoraművésznő, a ki már bejárta fél Európát, egy másik zenebohócz társaságában, a ki az elvált vőlegényének a legjobb barátja volt. A Lipót-város végre Várai Fejér Tildát és Hirschler Zelmát küldte követeknek, annak kifejezéséül, hogy a történtek ellenére is tartják velünk a barátságot. Áttérek az urakra. Itt van mindenekelőtt Bebek Ottó, a kinek a tiszti egyenruhájára való tekintettel el lehet nézni, hogy zongoraművésznek képzeli magát. Itt dolgozik egy társadalomtudományi munkán Zalay Viktor, a kinek révén Katicza és házunk többi szobalányai, úgy látom, nagyon meg fognak barátkozni Herbert Spencerrel. De tisztelem én azt a társadalomtudományt, a melyet ez az úr visz végbe, pedig minden héten elkészül egy kötettel! Itt dolgozik valami szamárságon a Várai Fejér félbemaradt fia, a ki, mert semmi okos dologra nem alkalmas, regényt akar írni. Itt van Ralph Trafalgar; hegedül, zongorázik, bírálja a többi zenebohóczot, és nem tudja elhatározni, kit vegyen feleségül: Blankát-e, vagy Wagner Richard özvegyét? Itt van Gabnaffy Sándor, a ki értekezéseket ír a Vörös Zászló-nak, mert hogy az apját boszantsa, a szoczializmussal kaczérkodik; ne féltsd azonban a Gabnaffy-családot, mert mihelyt beülhet az örökségébe, Sándor úgy a faképnél fogja hagyni a szoczializmust, mint más a kis varróleányt. Itt van az én Kanaday barátom, a ki legutóbb nagy szivességet tett nekünk, s vadász-, lóverseny- és kártya-történeteket hazudik. Úgy él, mint a hal a vízben, és szeretem, mert csibész-őszinteségeket mond. Itt vannak Hargitay Pali, a ki igazán izmos költői egyéniség, de rémítő fajankó, Bende Gyurka, a festő, a ki, ha olyan jól pingálna, mint a milyen gyönyörűen eszik, nem kellene félteni a képzőművészetünket, a kis Pető Laczi, a ki elég tűrhető fiú volna, a kit azonban a Flirtnek itt tanyázó öreg tündérei tökéletesen lerészegítettek, s még vagy két-három úr, a kikről csak Blanka és a Czím- és lakásjegyzék tudja, hogy kicsodák. Írnak, festenek, muzsikálnak; kiki maga mesterségét folytatja; és elég lármát is csapnak; Kanaday azt mondja, hogy az éjszakai kávéházakban éppen úgy megy, mint nálunk.
Héthársyné. – És mit szól mindehhez a báró? Úgy tudom, nem rajong az ilyen vegyes felvágott szellemi táplálékért.
Elza. – A. papa először is nem sejti, micsoda menazsériát gyüjtöttünk össze; még csak egy-két alakot látott közülök. Mert meg kell jegyeznem, hogy mihelyt túlestünk a nagy veszedelmen, megint elutazott Karlszbádba, folytatni a félbeszakított kúrát, és csak tegnap késő este érkezett vissza. Másodszor: ki fog békülni a helyzettel, mert, megsugom neked azt a gyöngéjét, hogy igen tetszik neki a bájakban dús Georges Sand. Ez a gyöngéje annyira vitte, hogy el kezdte olvasni A tenger leányá-t; a kilenczedik oldalnál ugyan nem haladt tovább, de kijelentette, hogy: »Ennek a nőnek nagy szívének kell lennie…« a miben te se fogsz kételkedni, ha egy futó pillantást vetsz őnagyságára. Harmadszor: a papa legfeljebb titokban fog mérgelődni, de bele fog nyugodni mindenbe. Az én skandalumom ugyanis, és ennek apró következései annyira megtörték a papát, hogy elkeseredésében teljesen az én szellemi befolyásom alá került. Vannak áldott, jólelkü emberek, a kik, ha az isten különös végzéséből felszabadulnak a feleségük papucskormánya alól, szükségképpen a lányuk papucskormánya alá kerülnek, annál bizonyosabban, minél inkább feleségszerüen hálátalan a leányuk viselkedése. A papával is ez az eset. Mióta kompromittáltnak tart, és nem tudom mit gondol magában, valóságos Père Goriot-vá lett, szegény!… Meggyónom neked, hogy én ezt a gyöngeséget aljasul kihasználom, arra a szent czélra, hogy Blankát minél előbb főkötő alá juttassam… mert végre is ennek az állapotnak egyszer már véget kell vetni, ne röhögjön rajtunk az egész világ! S ha már erről beszélünk, mindjárt kipakolok vele, hogy ebben az ügyben erősen számítok a te segítségedre.
Héthársyné. – Az én segítségemre? De hát mit tehetek én?
Elza. – Sokat. És ezennel megmondom, hogy mit. Trafalgarról van szó. Remélem, ismered Trafalgart?
Héthársyné. – Névről, hogyne!
Elza. – Bizonyos voltam benne, hisz minduntalan olvashatod a nevét az ujságban. Nincs az a hét, hogy egy-egy ügyes kommünikét ne csempészszen az ujságokba arról, hogy: hová készül, hol tartózkodik, mikor tér haza, mit hegedült, mit fog hegedülni, vagy mit hegedülhetett volna. És ha névről ismered, ez éppen elég, mert a neve ér benne legtöbbet; egyébként mindjárt be fogom mutatni.
Héthársyné. – Nem valami nagy véleménynyel vagy róla… és mégis őt szemelted ki a nénéd vőlegényének?
Elza. – Nem én szemeltem ki, hanem Blanka maga. Én nem irányítom, csak felhasználom az eseményeket. Blankának ez az ember tetszik, s ez nekem elég. Úgy vettem észre, ő is inkább húz Blankához, mint Wagner özvegyéhez. Szóval, ennek a dolognak csak egy kis lökés kell, hogy lendületet kapjon. Trafalgar nem nagy parti ugyan, az bizonyos, de csinos, fiatal, jól szituált, európai ember, és ez már valami. Őrült félreismerése volna a helyzetünknek, ha megmaradnánk abban, hogy fentartjuk a család régi nagy igényeit; be kell látnunk, hogy a mai viszonyok közt nem lehetünk tulságosan válogatósak. Pedig itt az ideje, hogy siessünk egy kicsit, a kutyafáját!… mert még igazán hoppon maradunk! Blanka nevében tehát már lemondtam a nagyralátásról; hogy a magam nevében is le fogok-e mondani erről, azt még most nem tudom… Elég az hozzá, a Blanka dolga nekem sietős. Blankának meg kell engem előznie, már csak azért is, hogy az ő esküvője öregítse és felejtesse egy kissé az én esetemet, és könnyebbé tegye annak a vakmerőnek a helyzetét, a ki majd az én kezemért fog pályázni… Ne mondhassák, hogy a kinek a híre már ki van kezdve, hamarább fog férjet, mint a ki tízig se tud olvasni… hogy azok a leányok, a kik nagyon is erősen angazsálják magukat, lefőzik a mimózákat. Nem adsz ebben nekem igazat?
Héthársyné. – Érteni értelek, de ezért nem volna érdemes, és nem is volna szép, feláldozni Blankát…
Elza. – Az ő feláldozásáról nem lehet szó; ha Katót tánczba viszik, Katón nem történik igazságtalanság. Ezért az ügyért, suttyomban, Blanka lelkesedik a legmelegebben, és az én lelkiismeretemet tökéletesen megnyugtatja az a szent hit, hogy ez a parti egészen Blankának való, sőt Blankára nézve szinte ideális. Mondom, minden arra késztet, hogy üssem a vasat, a míg meleg. Az igaz, hogy az önzés is hajt… Blankát nekem meg kell várnom, és bizony már nekem sincs sok időm, ha nem akarok besavanyodni… már pedig úgy nézek én ki, mint a ki be akar savanyodni?!…
Héthársyné. – Úgy nézel ki, mintha már neked is volna jelölted.
Elza. – Jelöltnek még nem mondhatom az illetőt… a kinek különben sejtelme sincs róla, hogy kezd nekem tetszeni. A szemlélődésnek és a tanulmányozásnak még csak az első stádiumában, a kezdet kezdetén vagyok. De, nem tagadom le, megtörténhetik, hogy az én ügyem gyorsan fog haladni… s ha úgy lesz, akkorára el akarok hárítani az utamból minden akadályt.
Héthársyné. – És a te ügyedről mindössze ennyit közölsz velem?
Elza. – Az én ügyemről nem beszélek, babonából. Legalább addig… Szóval most csak Blankáról van szó. Őszinte vallomásomból meggyőződhettél arról, hogy a Blanka ügye is méltó az érdeklődésedre, mert nemcsak az én érdekem kivánja a segítségedet, hanem az övé is, és főképpen az övé, mert ha kirukkoltam a magam szempontjaival is, ez csak baráti nyiltságból történt: veled szemben nem akartam eltitkolni a hátsó gondolatomat se, pedig ez tulajdonképp mellékes.
Héthársyné. – De hát hogyan legyek segítségetekre?
Elza. – Nagyon egyszerüen. Magasztald ezt a fiatal embert a papa és a mama előtt, esetleg jobb meggyőződésed ellenére is. Ne lepődjél meg, ha olyasmit hallasz, hogy: Joachim nagyon irigykedik rá, hogy: mikor Windsorban játszott, a királyné nem vette le róla a szemét, s hogy: Amerikában csak két embert ismernek, Marconit és Trafalgart. Nem csábítlak bűnrészességre; nem kérem, hogy szekundálj nekem; hazudok majd én eleget; csak arra kérlek, hogy hallgasd meg a hazugságaimat jóakarattal, hitetlenség, szó és botránkozás nélkül, legfeljebb egy-egy helyeslő pillantás erejéig csalva meg a világot, ha ugy akarod… Aztán dícsérd egy kissé az urfi jó modorát, korrekt formáit; nézd nagyító üvegen az apró jótulajdonságait, s fedezd fel ezeket alkalom adtán, vagy a nélkül is, ha a papa vagy a mama jelen van. Tudod milyen sokat adnak a véleményedre; ha te kiállítod róla azt a bizonyítványt, hogy: igazi úr, ez szebben ruházza őt, a papa és a mama szemében, mint holmi uj keletü báróság. Már tudnak az ötletről; és egyelőre semmi kifogásuk ellene. A mama szegény, már az ördögnek is odaadna bennünket, föltéve, hogy az ördög kellő társadalmi állást mutat ki; nem idegenkedik attól a gondolattól, hogy, ha már le kell mondani a herczegi vőről, egy nagyhírü művészhez adja a leányát; és Trafalgarnak a formái, a melyek kifogástalanok, határozottan megvesztegették. A papa még nem látta őt, és a nevét se hallotta soha; de én már tegnap este, alig hogy megérkezett, beadtam neki, hogy egy uj vőlegény merült fel a látóhatáron, s az, hogy a férjjelölt csak a művészetek világában fejedelem, egy cseppet se riasztotta meg. Ő is enged már a negyvennyolczból, szegény. Kértem, hogy legyen kedves a jelölthöz, ha majd bemutatjuk neki; megígérte.
Héthársyné. – Úgy veszem észre, hogy az én segítségemre semmi szükség, és hogy a tervezett frigynek semmi akadálya.
Elza. – A tervezett frigynek van egy nagyon sebezhető pontja. Fölfedem előtted Akhillesünk titkát, s kérlek, el ne áruld valahogy!… Ha mástól hallanád meg, azt képzelhetnéd, hogy mindenki tudja… pedig csak kevesen vagyunk a beavatottak, s én úgy őrzöm ezt a titkot, mint egy sárkány… Blanka se beszél róla… és Ralph, Ralph nem dicsekszik vele. Tehát: halld, és egyelőre felejtsd el!… Ralph Trafalgar komolyan művész; egyike a számbavehetőknek. A jelesebb hegedűjátékosok közé tartozik; ha körútat tesz, van néha közönsége is; megtapsolták előkelő helyeken… de ha Ralph Trafalgarnak a hegedűjátékából kellene megélnie, akkor jól nézne ki, szegény! Szerencsére, a mint már említettem, Ralph Trafalgar jól szituált ember, és voltaképpen nem is Ralph Trafalgar, mert ez csak művészi név. Az igazi nevén Traunfelsnek hívják… ne ijedj meg; már a nagyapja se volt az!… de sajnos, semmi köze azokhoz az emlékekhez, a melyeket a művészi neve idéz fel… magyarországi származásu, bécsi ember, a ki atyjától egy nagyon szépen jövedelmező üzletet örökölt… Mit kerülgessem a forró kását? Ralph Trafalgar olyan jeles hegedűművész, hogy bátran meghalhatna éhen… de sajnos, nem csupán művész, hanem egyszersmind a monarchia legnagyobb szabóüzletének a tulajdonosa.
Héthársyné. – Ah!
Elza. – Látod, te is meghökkentél! Pedig ez a szerencsétlen körülmény valójában nem is olyan szégyenletes, mint a milyennek első pillanatra látszik. Filozófus elme egyátalán nem talál ebben semmi szégyelni valót. De mindnyájan csak addig vagyunk filozófusok, a meddig a más bőréről van szó. Mihelyt a mi számlánkra megy a dolog, egyszerre vége a filozófiának. Hiszen ha, tegyük fel, egy gépgyárról volna szó! Ha legalább, mondjuk, rézöntő volna! De hogy éppen szabó-üzletet kellett örökölnie!… egy Ralph Trafalgarnak!… Ez komikus, ugy-e?! Nos, ha ez a szomoru, vigasztalan körülmény máról-holnapra kitudódnék… ha azonnal elő kellene állani a meztelen igazsággal… beláthatod, ez egyszerüen szétfujná a tervet. Hallani se akarnának a jelöltünkről. A mama sírna. Összes szép álmai oda zsugorodjanak össze, hogy élete alkonyán egy szabót kapjon ajándékba a sorstól! A papát, a ki lelke mélyén ma is nagyralátó terveket sző, szívén találná ez a csapás. Ha valamelyikünk ballépést követne el, nem érintené érzékenyebben, kivált ha egy főherczeg volna a csábító. Nem, ezzel a szépséghibával nem lehet tüntetni. Mind a hárman érezzük ezt és némán megegyeztünk, hogy erről a kellemetlen históriáról ne legyen szó. Különösen egyelőre. Később, ha a dolog véletlenül kipattan, mégis csak más lesz az eset. Ha már a jegyesek nagyon össze lesznek gabalyodva, ha majd ott tartunk, hogy nem igen lehet nagyobb feltűnés nélkül visszavonulni: a fait accompli előtt, fájó szívvel bár, a papa és a mama is meg fognak hajolni. De most nem firtatjuk ezt a kínos fejezetet. Az üzletet ugyan lehetetlen elhallgatni; hanem az üzlet sokféle lehet; miért részletezni ezt a kérdést, a míg elkerülhetjük?!…
Héthársyné. – A báró hallgat rád; mindent megtesz, a mit akarsz… magad is mondtad…
Elza. – Igen, el tudom hitetni vele, hogy a mit sokáig beszélek neki, az nem az én akaratom, hanem az övé, de azt a lehetetlenséget nem kívánhatom tőle, hogy öregségében máról-holnapra más emberré legyen, mint a ki eddig volt… De itt jön!… Papa, gyere csak, nézd, milyen kedves vendégünk érkezett!…
(Egy óra multán.)
Elza (bemutatja a bárónak azokat a vendégeket, a kiket a házigazda még nem ismer. A jelöltet szándékosan utóljára hagyja.) – … Most pedig bemutatom neked Balph Trafalgar urat, a kitünő művészt, a kit hírből már ismersz. (Sugva:) Ez az. Légy kedves hozzá, kérlek! Tedd Blankát boldoggá!
Trafalgar (meghajlik). – Báró úr!…
A báró. – Hogyne, hogyne!… (Kezet nyujt.) Ön, ha nem csalódom, rokona legyen a híres Trafalgarnak?
Trafalgar (önérzetesen mosolyog). – Melyiknek, báró úr?
A báró. – A tábornoknak, a ki a kabátot feltalálta.
Trafalgar. – Hogyan, báró úr?…
Elza. – De, papa, tévedsz…
A báró. – Nem tévedek, mert ezen név már akkor jóhangzásu volt előttem, mikor te még nem léteztél. És csak nemrégen, midőn még egyáltalán nem volt szerencsénk, magad is mondtad, kérdésemre, hogy Trafalgar egy híres tábornok volt, a ki felfedezte a róla elnevezett kabátot.
Elza. – Papuskám, te összetéveszted ezt valamivel… A Trafalgar nevet azért ismered már régebben, mert ott egy tengeri ütközet volt…
A báró. – Összhangzik, mert a másik ló valóban egy tengeri ütközetet jelentett…
Elza. – Ó, tudom már! Neked a Captain White paripái juttatták emlékezetedbe a Trafalgar nevet. Igen, Trafalgar és Mencsikov!… De Mencsikov volt az, és nem Trafalgar, a kiről felöltőt neveztek el…
A báró. – Tehát, mondom, helyes nyomon jártam kedves családjának keresésében. Ennek szerfölött örvendek, valamint annak is, hogy ezen történelmi névvel ön nem átallotta a rögös, de dicsőséges művészi pályára lépni. Sőt választását is helyeslem, mert a hegedü valóban egyike legkedvenczebb hangszereimnek. Már az is igen nagy előnye, teszem fel azt, a zongora felett, hogy igen könnyen hordható, kis térfogatánál fogva; és bármely árban kapható, kinek-kinek tetszéséhez és erszényéhez képest, a legjelentéktelenebb összegtől a legmagasabbig. De egyébként is a zene egyike a leggyakorlatibb találmányoknak, a mely ha véletlenül nem volna meg, okvetetlenül felfedezendő volna. Mert minden kor megtalálhatja benne a maga örömét. A gyermek- és fiatalkorban jókedvre, tánczra vagy tetszés szerint búsongásra hangolja az egyént, míg ellenben az öregkorban az idegeket csillapítja, és számos álmatlanságban szenvedő egyéniséget ismerek, a kiknek már csupán a zene jótékony hatása hozza meg a szükséges üdítő nyugalmat…
(Trafalgar hajlong.)
XX.
CSALÁDI JELENET.
– Történik: a Nádor-utczai palotában, egy szeles, borongós, őszi napon, délután öt órakor. Színhely: a kék szalón. A báróné ujságot olvas; Elza zongorázik. Benyit, váratlanul, a báró, felöltőben, botjával és czilinderével. –
A báróné. – Jacques, te nem vagy a főrendeknél?! Jacques, talán beteg vagy?!
A báró (a ki a küszöbtől egy lépésnyire megállapodott). – Ez a legkevesebb, hogy nem vagyok a főrendeknél! Mit akarsz tőlem?! Ebben az állapotban egy főrend, a ki nagyon jól tudja, mivel tartozik a rangjának, nem megy el az ülésre, a hol lecsillapodva kell tanácskozni, hogy mi történjék az országgal! Különben, a mi a kérdésedet illeti, légy megnyugodva, mert ott voltam. És azt hittem, hogy meg fog ütni a guta, de azonnal.
Elza (felugrik a zongorától és a báró elé siet). – Szent isten, papuskám, csak nincs valami bajod?!
A báró. – Nincsen semmi bajom, és ha beteg vagyok is, az nem tartozik rátok, mert ti azzal úgy se gondoltok. Beteg, hát legyen beteg!
A báróné. – De Jacques, az istenért, én mindjárt nagyon meg fogok ijedni! És tudod, hogy ez nekem nem jót tesz.
A báró (a kitől Elza el akarja venni a botot és a kalapot). – Ne segíts nekem, mert nekem nincs szükségem senkinek a segítségére. Vagy te talán azt hiszed, hogy én már olyan öreg ember vagyok, a kit le kell vetkeztetni, fel kell öltöztetni, mert a tulajdon szájammal beszélni se tudok?! Na hát akkor csalódni fogsz! Nekem nem kell gyám. Majd mindjárt meg fogsz győződni róla, hogy öreg, nem öreg, beteg, nem beteg, az én házamban az fog történni, a mit én parancsolok! És most vedd el tőlem ezeket a holmikat (oda adja Elzának a botot és a kalapot) és ne nézz rám, mintha nem volna semmi dolgod, hanem siess engedelmeskedni, és húzd le rólam ezt a kabátot, mert nem akarok megfulni ebben a melegben!
Elza. – De, papuskám, ugy-e, nem vagy rosszul?!
A báróné. – Jacques, én rögtön szívgörcsöt fogok kapni! Mi van veled? Jacques, én téged nem láttalak így azóta, a mikor féltékeny voltál, és beláttad, hogy tévesen! Jacques, mi bajod?
A báró. – Az a bajom, és ezért nem kell mindjárt szívgörcsöt kapni, hogy ti én bennem mindig csak a gondos és áldozatkész családfőt és nem a szigoru főrendet láttátok, egy szívélyes családapát, a ki jó, mint a falat kenyér, és egy gyöngéd férjet, a ki puha, mint a vaj, mert itthon soha se mutattam ki a szigoruságomat, vagy mondhatjátok talán, hogy én a családi körben is oligarcha voltam?!… De ennek most már vége, és ha eddig nem ismertetek bennem, csak egy kedélyes családfőt, a kit az ujjatokra csavartatok, most meg fogjátok látni bennem a tigrist!
A báróné. – Jacques, az isten szerelmére, te félrebeszélsz!
A báró. – Az sem volna csoda, hogy ha félrebeszélnék, mert egy ilyen esemény után van joga az embernek félrebeszélni! Hiszen itten valóban minden megszűnik!
A báróné. – De, kérlek, Jacques, én nem értelek!… biztosítalak, hogy nem értelek!… Világosíts fel, mi történt? Mi bajod?
A báró. – Vagy talán nem voltam én elég jó családapa és férj, szóval családfő?!… Nem hoztam le nektek a csillagokat az égről?! De igen, és ti ezt jól tudjátok! Na hát most már itt van a hála! Tessék, legyen az ember olyan jó, mint a mézeskalács! Ez a köszönet! Mindennap négyfelé vágattam magamat a családomért; nem éltem, nem lélekzettem és nem sokszoroztam meg tevékenységemet, csak a családomért, és most itt vagyok! Na hát ezt meg fogjátok nekem emlegetni!
Elza (magában.) – Trafalgarnak vége.
A báróné. – De, Jacques, te rébuszokat adsz fel nekünk!… Kérlek, magyarázd ki magadat!… Mi haragított meg ennyire?!
A báró. – Vagy ti talán azt mondtátok magatokban: a jó papa? Azt nem is kell kérdezni! Annak nem kötünk az orrára semmit! Ez már egy nagyon öreg ember! Annak nincs szava! Az mindenre igent fog mondani! De hát mi vagyok én? Egy hátulsó kerék vagyok én? Ti azt képzelitek, hogy én egy egész-világ-nagybácsi lettem, a kivel senkinek se kell törődni, a ki mindenre csak igent mond? Egy isten-éltessen-öreg-úr, a kinek csak nevetgélni szabad? Egy te-csak-mindig-aludjál-bácsi, a ki utolsó a házban? Na hát akkor nagyon tévedtetek, és keservesen fogtok csalódni!
A báróné. – Jacques, könyörgök, beszélj értelmesen! Hiszen a kínpadra feszítesz, és te nem akarhatsz engemet megölni!
A báró. – Egy ilyen szégyen! Egy hosszu, munkás élet végén egy ilyen szégyen!
A báróné. – Jacques, ne izgass fel ilyen rémítően!… Én halálra fogok rémülni!… És már most is a legszörnyübbeket képzelem!… Ki hozott rád szégyent?!… Talán csak nem engem vádolsz?!… Hiszen én már régóta bebizonyítottam neked… És ezt csak nem tennéd ez előtt a gyermek előtt!… Kiről beszélsz?… Istenem, ezek a leányok olyan meggondolatlanok!… És a másik, a ki nincsen itthon!… Kiről beszélsz?… Remélem, nem Blankáról, a ki éppen most kocsizott ki az angol nővel és a vőlegényével?!…
A báró. – Miféle vőlegényével?! Az a vőlegény már nem vőlegény! Semmi vőlegény!
Elza. – Papuskám, a mamának sejtelme sincs semmiről, és el se tudja képzelni, miről beszélsz. És ha így adod tudtára, a mi bosszant, úgy csinálsz, mint az a tapintatos ember, a ki Kohn úr halálát azzal a kérdéssel jelentette a feleségének, hogy: »Itt lakik özvegy Kohnné?«. A szegény mama már nem tudom miféle rémségeket képzel, és ha még sokáig nem mondod meg, mi bánt, félek, hogy igazán rosszul lesz…
A báró. – Csak ne légy olyan előhangos! Jobban teszed, hogy ha hallgatsz! Anyáddal nekem soha se volt semmi bajom, pedig hosszu időt töltöttünk, részint egymás mellett, részint egymás közelében, és fiatalok is voltunk, a mikor az ember hamar felforr. És szeretem hinni, hogy ő valóban nem tud semmit, és ő is éppen úgy félre van vezetve, mint én, mert csak most jut eszembe, hogy te voltál, a ki nekem is, neki is, bebeszélted ezt a házasságot! Azért jobban teszed, ha elbujsz, a míg a felháborodásomból lecsillapodom, mert már kezdek tisztában lenni, hogy mindennek te vagy az oka!
Elza. – De hát mi az a minden, a minek én vagyok az oka? Miért vagy felháborodva? Mi történt?
A báró. – Mi történt? Az történt, hogy a főrendiházban azt mondja nekem a Várai Fejér: »Gratulálok neked, mert az igazat megvallva, azt hittem, hogy azok közé tartozol, a kiket a szerencse elkábított, és a kik, mint ez a Hédervári Hirschler, már zászlósuraknak képzelik magukat. No és most látom, hogy te a szerencsében is megmaradtál a régi egyszerü nemes polgárnak«. – »Természetesen – feleltem, bár bosszantott ez a szemtelenség – mert nekem a rang csak egyszerü dísz, melynek elnyerésével csak pályámat akartam megtisztelni. De miért mondod ezt?« – »No – mondta a Várai Fejér – mert mindenki azt beszélte rólad, hogy herczegekhez kivánod nőül adni a leányaidat, és ezek a kedves teremtések éppen a te makacs nagyralátásod következtében nem mentek férjhez. Te ellenben megszégyeníted a világot, mert, mint egyszerü polgárhoz illik, mint olyanhoz, kit az üres czím nem szédített el, egy szabóhoz adod a leányodat«. – »Tévedsz – feleltem – mert míg egyrészt az arisztokrácziába belépésemmel tiszteletet szereztem az egyszerü polgárságnak, melyből kiváltam, másrészt leányom vőlegénye, bár csak egyszerü polgár, s nem nemesített polgár és főrend, mint te, viszont a művészetek országában fejedelem«. – »No, igen – mondta a Várai Fejér – a művészetek országában fejedelem, de Ausztriában csak szabó. És ő, mint Ralph Trafalgar, hegedülhet olyan jól, a hogy akarod, de mint Traunfels és fia Bécsben öltözetet készít nekem kilenczven forintért«.
A báróné. – Jézus Mária!
A báró. – Ez történt! És kedves anyád kétségbeeséséből, mely hasonló az enyémhez, látom, hogy ő nem tehet semmiről. Ellenben ti tudtátok ezt, és eltitkoltátok előttünk.
Elza. – Megmondtuk neked, hogy Trafalgar jól szituált ember, a kinek szép jövedelme van egy üzletből. Hogy mi ez az üzlet, nem kérdezted.
A báró. – Nekem ez az üzlet kezdettől fogva nem tetszett. Én már az első pillanatban is észrevettem, hogy itt valami előmegy. Minek egy hegedüfejedelemnek az üzlet? De apai szeretetből igyekeztem magamat megnyugtatni. Az üzlet, az még igen tág valami. Ha egy gróf eladja az erdejéből a fát, az is üzlet. És azt csak nem gondolhattam, hogy egy szabónak arcza legyen megkérni a leányomat!
Elza. – Szabó! Először is nem szabó. Szabó az, a ki ruhát szab. Trafalgar nem szab ruhát, hanem hegedül. Örökölt egy üzletet, a melyet megfelelő áron még nem adhatott el. Ezt az üzletet más vezeti; ehhez az üzlethez neki csak annyi köze van, hogy ő a tulajdonosa, hogy az üzlet jövedelme az övé. Őt nem lehet szabónak mondani; nem is tud szabni. Oly kevéssé ért ehhez a mesterséghez, mint te, vagy a Várai Fejér. Ő hegedűművész, a ki játékával meg tudta rezegtetni az angol királyné szívét.
A báró. – Azért ő mégis csak a Traunfels és fia, és a világ előtt örökre szabó marad. És ha ő az angol királyné előtt elkiáltotta volna magát, hogy: »Dobjanak ki engem, mert én csak szabó vagyok!« – akkor őt kidobták volna. De az angol királyné nem tudta, hogy csak egy szabóval van dolga, azért érzékenyedett el.
Elza. – Te most csak azért beszélsz így, mert a Várai Fejér rosszakaratból, ellenséges indulatból felhecczelt. Tegnap még mindnyájan magasztaltátok Trafalgart. És meg is érdemel minden dicséretet, mert azonkivül, hogy a maga művészetében a legjelesebbek közé tartozik, derék, csinos, igen jó modoru fiatal ember, a ki ellen nem lehet semmi kifogás.
A báró. – Én soha se magasztaltam, mert én mindig éreztem rajta valamit, a mi nekem nem tetszett. Én csak azt mondtam, hogy igen tehetséges embernek kell lennie, hogy ilyen hamar oly tősgyökeresen megtanult magyarul. Mert én nem gondolhattam azt, hogy ez a Ralph Trafalgar egy magyar legyen, a kinek Bécsben üzlete van. Különben nekem semmi kifogásom ellene, mihelyt ő egy más embernek a lányát kéri meg feleségül. De én nem azért öregedtem meg hasznos munkában, hogy a lányomat egy szabóhoz adjam.
Elza. – Már engedj meg, papa, de abban, hogy Trafalgarnak szabóüzlete van, nincsen semmi rettenetes dolog. Ma már más világ járja, mint hajdanában. Ma egy tekintélyes iparűző, a ki a mellett európai ember, s művelt, korrekt gavallér, kivált, ha még hozzá igazi művész, és vagyonos, mindenkitől, mindentől, még az üzletétől is független ember – mindenesetre jelentékenyebb valaki, mint egy ágrólszakadt gróf, a kinek egyebe sincsen, mint a származása.
A báró. – Csak ne jöjj elő nekem nem tudom miféle eszmékkel! Én látom, hogy ma felfordult világ van, és hogy némelyek mindenfélét össze-vissza beszélnek. Jól van; nem bánom. Én türelmes ember vagyok és én mindenkinek meghagyom a maga véleményét. Megcsináltátok nekem a franczia forradalmat, jól van. Irtok nekem mindenféle ostoba könyveket és azt mondjátok, hogy a rang az semmi, mintha én ezt nem tudnám jobban!… mintha én nekem nem volna tapasztalatom arról, hogy ez milyen nagy dolog!… – nem bánom. Nekem ma jönnek ezzel, jönnek azzal, nem szólok semmit. De hogy én, a ki egy életen át fáradhatatlanul szereztem meg az összes polgári érdemeket, hogy kiemelkedhessem a polgárságból, a ki nem kiméltem se időt, se fáradságot, se egyéb áldozatot, hogy elfoglalhassam az arisztokrácziában azt a helyet, mely munkásságomnál, érdemeimnél, vagyonomnál és társadalmi tekintélyemnél fogva megillet, életem alkonyán kitartásomért, igyekezetemért, közhasznu tevékenységemért azt kapjam jutalmul, hogy egy szabó vegye el a leányomat! – ez a legnagyobb igazságtalanság volna a világon, és nem, barátom, ezt én nem fogom elnyelni!
Elza. – Már bocsáss meg, papa, de nekünk nem illik megfeledkeznünk a multunkról, és nem szabad lenéznünk a polgárságot. Pláne a mai világban. A mikor mindennap látni ősrégi családok leszármazóit, a kik szivesen lépnek frigyre a tekintélyesebb gyárosok és iparűzők gyermekeivel, és nem néznek egyébre, csak a vagyonra. Értem, ha egy ősrégi család valamelyik elvakult ivadéka beszél így…
A báró. – Elég szégyen, hogy még mágnások is vannak, a kik nem becsülik meg az arisztokrácziát. Ez megmagyarázható könnyüvérü urficskáknál, a kik nem tudják méltányolni azt a kivételes helyzetet, a melybe beleszülettek, a melyet annyira megszoktak, hogy már észre sem veszik. De nekem drága az arisztokraczia, mert én nem kaptam ingyen; nekem azt ki kellett érdemelnem!
Elza. – Jól van, csakhogy még van más valami is, a mit tekintetbe kell venni. Akár rosszul esik, akár nem, meg kell vallanunk, hogy nekünk most már szerényebbeknek kell lennünk, mint eleinte voltunk. Olyan sokszor bomlott fel a mátkaságunk, a Blankáé is, az enyém is, és közben annyi bolond dolog történt, hogy már nem lehetünk nagyon válogatósak. Ez a parti nagyon tisztességes, különösen a mi viszonyainkhoz képest. Trafalgar, a ki ellen neked se volna kifogásod, ha az üzlete ezüstbánya volna, derék, kedves, megnyerő fiatal ember. Van vagyona, van tehetsége, van szép művészi hírneve, a mi, az üzlete ide, az üzlete oda, nem közönséges társadalmi pozicziót biztosít neki. Azonkívül Blankának tetszik, és ez nem a legutolsó dolog. Ezt a partit nem szabad feláldozni puszta hiuságból. Már csak azért sem, mert ha még ez a parti is visszamegy, holnap már senki se mer közeledni hozzánk, a mi nem lesz csoda, mert nemsokára alakokká válunk. Azt akarod, hogy a nyakadon vénüljünk meg?!
A báró. – Nekem hiába beszélsz, mert nekem a szabót nem fogod bebeszélni. Ez el van intézve. És mindennek te vagy az oka. Vagy nem te beszélted rá ezt a szegény leányt, hogy egy szabóba szeressen bele, a mikor meg kellett volna magyaráznod neki, hogy egy szabó, akár így hegedül, akár úgy hegedül, mindig szabó marad?! És nem te voltál az, a ki felbontottad nekem azokat a partikat, a melyek a társaságban a legtöbb tetszéssel találkoztak?! A mi pedig azt illeti, hogy időközben mi történt, mi nem történt, jobb, ha ezt nem juttatod eszembe, mert ujra fel fogok háborodni! Nem esik meg a szived egy atyán, a ki ernyedetlen kitartásával az ország zászlósurai közé küzdötte fel magát, és a kinek hol az egyik leánya tréfálkozik egy szinészszel, hol a másik leánya utazik el egy ujságíróval?!
Elza. – Te azt nagyon jól tudod, hogy ezek mind nagyon ártatlan dolgok voltak. Mit szóltál volna ahhoz, ha én például őrülten beleszeretek a zirczi apátba, vagy ha a Blanka egy czigányprimással kezd kokettálni?! Pedig ilyesmi is megesik. És vannak arisztokrata családok, a hol erről többet tudnának mesélni.
A báró. – Csak ne légy olyan nagy leány! Azt hiszed, hogy ha nyelves vagy, ezzel engem mindjárt ki fogsz engesztelni?! És hogy ha te engem fenyegetni kezdesz, akkor csak kétszeresen sajnálom, hogy nem voltam mindig szigoru apa és néha gyöngeségből hallgattam arra, a mit nekem összecsacsogtál. A szülőknek a házasságot mindig erőszakolni kell. Olyankor, a mikor erőszakolva van, a házasság kivétel nélkül szerencsésen sikerül. Ott van a Van der Bilt leány házassága, a miről az én ujságomban olvastam. Ez a leány gyermekfejjel nem hallgatott apjára, a ki mint a kimutatásból láthatod, a világ negyedik legokosabb embere, és tudni se akart az angol herczegről, a kit a hírneves férfi kijelölt. De ez természetesen úgy rendelkezett, hogy mégis az angol herczeghez menjen és minden jóra fordult. Egy-két év mulva szépen elváltak; ha nem akart, hát nem kellett neki az angol herczeggel élni, és azért mégis herczegné maradt, mert egyszer már az volt és ezt éppen úgy nem lehet levenni valakiről, mint egy pofont. Így tesz egy okos apa, a kit nem tesz gyöngévé az elvakult szeretet. És így tehettem volna én is, ha nem hallgatok a könyörgésedre. A legkitünőbb partikat csinálhattátok volna, és ha most nem tetszenék a herczeg vagy a gróf, szépen elválhatnátok.
Elza. – Köszönöm, de én nem azért akarok férjhez menni, hogy elválhassak.
A báró. – Csak már ott tartanánk, hogy elválhatnátok! De egyelőre még csak ott tartunk, hogy megint nem tudtok férjhez menni. És ez mind azért van, mert ma a gyermek mind okosabb akar lenni az apjánál. Pedig az isten nem engedi, hogy a fák az égbe nőjjenek, és nem engedi, hogy a gyermekek nyakukra nőjjenek a szeretetből engedékeny szülőknek. Ezentúl az én házamban visszaáll a természet rendje. Ezentúl ti nem a lágyszivü apát fogjátok látni, hanem az oligarchát. Én pedig nem a hegedüművészt fogom látni, hanem a szabót, a kit nem kivánok látni. Irj neki egy hosszu és széles levelet, és magyarázd el neki az esetet udvariasan. Irj neki a mit akarsz. Ha akarod, ird azt, hogy a hegedü nekem nem hangszer. Ha akarod, irj csak annyit, hogy ezt a dolgot még meg kell fontolni. De a levelet meg fogod irni. Lehet, hogy nem fogtok férjhez menni. De inkább százszor ne menjetek férjhez, minthogy az én egyik leányom férjhez menjen egy olyan egyénhez, a ki a művészetben fejedelem ugyan, de Ausztriában csak szabó. És most menj a szobádba! (Elza el.)
A báróné. – Jacques, én ebbe belehalok!
A báró. – Nem, Eliz. Hanem ha a Várai Fejér véletlenül akkor találja nekem azt a dicséretet mondani, hogy megmaradtam egyszerü polgárnak, a mikor ez a házasság már megtörtént – akkor ebbe valóban mindaketten belehaltunk volna. Mégis csak jó, hogy ellenségeink is vannak!