Elza. – Na, hát ez szomorú. Lássuk most már a maga rózsás jövőjét.
Alfréd. – Ó, itt a perspektiva olyan grandiózus, a minő embernek csak adatott. Természetesen, a parancsoló föltétel az, hogy jó partit kell csinálnom. A vagyon hátvéde nélkül nem mehetek semmire; meg kell szabadulnom az adósságaimtól, függetlenné kell lennem, szegényen nem lehet hatalomra jutni. De ez nem olyan nagy dolog. A pénz kínálja magát, mint a nő. Persze, úgy jutni a vagyonhoz, hogy egyszersmind egy Madame Récamier-t is nyerjek a nagy lutrin: ez az álombeli szerencse. De a vagyon maga nélkül is megvan: csak el kell érte mennem, az anyakönyvvezetőhöz. És kit lát maga, a ki konkurrálhasson velem a hatalomért? Ennek az országnak én vagyok a providencziális embere.
Elza. – És mindezt arra építi, hogy egyszer egy beszédét kinevették?
Alfréd. – Akkor elhibáztam a dolgot, mert elmés voltam és tüntetni akartam az egyéniségemmel. Pedig a szűzbeszédnek unalmasnak kell lennie, mert a Tisztelt Ház csak akkor engedi meg valakinek, hogy kiváló egyéniség és nagy szónok legyen, ha magának vindikálhatja az érdemet, hogy ezt a kiváló egyéniséget és nagy szónokot ő fedezte fel. De tanultam. A zsenialitást e cziklus tartamára felfüggesztem. Gyakran beszélek, jeléül, hogy nem riasztottak meg, de csak röviden szólok. Mindig nagyon nyugodt vagyok; a törekvésem az, hogy kétségbeejtően unalmas legyek; igen szárazan vitatkozom, és nem bánom, ha az érveim tökéletlenek, mert ha pontosan megmondom, hogy mit gondolok, azt képzelik, hogy elmésségeket akarok mondani. Ellenben mindig elképped a Ház, annyi részletismeretet tálalok fel. Majd számokat, majd dátumokat, majd kimutatásokat idézek: és nemsokára a Tisztelt Ház sóvárogni fog az elmésségeim után, mert tudja, hogy szellemes legény és kiváló szónok vagyok. Nemsokára már buzdítani fognak, hogy rukkoljak elő a szónoki képességeimmel; a legközelebbi beszédemet áhitatosan fogják hallgatni és ennek a sikere után én leszek a Ház primadonnája.
Elza. – Nagyszerű! Ennyi mindennel kínál, cserébe azért a rongyos hozományért!
Alfréd. – Soha se csúfolódjék! Mit magának a pénz?! A mit én ezért cserébe kínálok, az minden! A legközelebbi évtizednek én vagyok a vezető embere. Az én feleségem a budapesti társaság középpontja. Otthon van az udvarnál, és csak rajta áll, hogy Európa egyik »grande dame«-ja legyen. Rajtam nem múlik.
Elza. – Szegény barátom, maga csak egyet felejt el…
Alfréd. – Nem felejtem el. Maguk engem a kis Disraelinek csúfolnak. Disraelinek még nehezebb volt a dolga; mégis elérte, a mit akart. És ha már erről beszélünk, még egyet. Disraeli, hogy függetlenné legyen, hogy megszabaduljon az adósságaitól, egy ötven éves gazdag özvegyet vett nőül. Mondhatom, nem tudok szerencsésebb frigyet ennél a raison-házasságnál. Disraeli a leggyöngédebb és a leghűségesebb férj volt, felesége pedig a legboldogabb asszony a világon.
Elza. – Maga eltévesztette a hivatását. Magának verbunkosnak kellene lennie. Olyan meggyőzően tudja mondani: »Csapj fel pajtás katonának!« – hogy ennek bajos ellenállni. Csak egy baj van. Vagy voltaképpen kettő.
Alfréd. – Halljuk.
Elza. – Az egyik az, hogy Blankát – a legszigorúbb titoktartás terhe alatt mondom – éppen a napokban kérte meg egy valóságos herczeg, a ki mellesleg dragonyos főhadnagy. Mit szólna ez a Vadölő, ha megtudná, hogy a sógornője egy Disraelihez készül feleségül menni, a ki még csak ezután lesz Disraeli, a Lord Beaconsfield czímről nem is beszélve?!
Alfréd. – És maga komolyan gondol erre a Sassaparilla herczegre, a ki, ha a hozományra nem kap előleget, a vadászatok után el fog párologni?!
Elza. – Hát tegyük fel, hogy el fog párologni. Maga akkor is csak egy reménybeli Disraeli marad. Nehéz az eset, barátom. A parvenük arisztokratábbak a várgrófoknál. Csak nemrégiben történt, hogy kikosaraztunk egy ideális kérőt, pusztán azért, mert nem nagyon régen rendezte a vallási ügyeit. Nem hiszem, hogy maga nagyobb engedékenységre tudná hangolni a családot, arról a csekélységről nem is szólva, hogy engem még nem győzött meg.
Alfréd. – Sebaj. Az idő a legnagyobb tanítómester. Gondolkozzék az ajánlatomról, Elza; gondolkozzék még egy darabig!
Elza. – Félek, hogy nem fogunk lefelé liczitálni.
Alfréd. – Erre az inzultusra kénytelen vagyok latba vetni még egyet. Lady Beaconsfield, ha Apollo-szobrot látott, így szokott sóhajtozni: »Ez semmi; de ha önök az én Dizzymet a fürdőben látnák!«…
Elza. – Maga a legszemtelenebb ember, a kit valaha láttam.
Alfréd. – Ez a kedvező itélet reményt nyujt arra, hogy gondolkozni fog az ajánlatomról.
VI.
AZ ÉLETEMBER.
– Szín: a báró fogadóterme a Nádor-utczai palotában. Vrillényi dr., a szerkesztő, a ki ebben a pillanatban egy ázott kutyára emlékeztet, a terem legsötétebb sarkában egy puffon ül; a báró, egy ujsággal a kezében, dühösen sétál le s fel. –
A báró. – Bele írni nekem egy ilyen szamárságot az én lapomba!…
Vrillényi. – Bocsánat, munkatársam nem úgy értette azt…
A báró. – Maga ezt nekem nem fogja elcsavarni! Ide bele van nyomtatva, hogy én mint istállótulajdonos, nem tudom hány milliót vágok zsebre, mint versenydijat, a szegény emberek keserves fillérjeiből, a kik sikkasztanak és még nem tudom mit csinálnak. Igaz vagy nem igaz?
Vrillényi. – Engedelmet kérek, a báró urról egyáltalán nincs szó, a mi pedig…
A báró. – Mit képzel be magának? Hogyan néznék én ki, ha én a versenydijakból élni akarnék és még nem tudom mit? Tudja maga, mibe kerül nálam minden egyes ló évente? Jegyezze meg magának, hogy egy lónak a nevelési, tanulási és ellátási költsége, az önköltségről nem is beszélve, mindig többe kerül, mint a mennyit egy pap, tanító vagy egy ujságíró kiérdemel.
Vrillényi. – Senki se tagadja, hogy egy istállónak a fentartása sok áldozatot kíván, és éppen mi vagyunk azok, a kik a lóversenyügy…
A báró. – És ezenkívül is kikérek magamnak minden szamárságot, visszapillantással a lovak személyére, a miről mindenféle vicczelődéseket olvasok. Ha egy ló köhög vagy viselős, ez természetesen nagyobb horderejü esemény, mint ha ugyanez, teszem fel azt, egy ujságíróval történik. Én az én lapomnál számos ujságírót tartok, a kiknél az önköltség semmi, és az ellátásuk távolról sem számít annyit, mint az én istállóm. Ön az embert el fogja csapni és meg fogja magyarázni neki, hogy az istállótulajdonosok nem a szegények és sikkasztók fillérjeiből élnek, mert akkor éhen halnának, a mi nem az eset, hálaistennek.
Vrillényi. – Báró úr, én végtelenül sajnálom, hogy ez a közlemény belecsúszott a lapba, s az illető fiatalember mentségére megjegyzem, hogy mint egészen kezdő nem tudta, hogy a báró úr is…
A báró. – Én csupán tudatni kivántam önnel rendelkezésemet; az ön mentségeit meghallgatni egy más alkalommal fogom. Most nincs ehhez időm, mert minden perczben várom az én jövendőbeli vejemnek, a herczegnek az ügyvédjét, a kivel éppen a házassági szerződést fogom megbeszélni. Ez igen elfoglal engem, mert nem hallgatom el ön előtt, hogy a nevezett házasság máris sok bosszúságot szerzett nekem.
Vrillényi. – Hogyan, báró úr?… A világért se akarnék indiskrét lenni, de, ha nem tévedek, Santabarbara Roger herczegről van szó…
A báró. – Na, a család ellen semmi kifogásom, és elismerésre méltó, hogy a herczeg több ősének szobrai ki vannak állítva a flórenczi Oficzír-palasztban, a mit a házasságról irandó czikkben meg kell említeni.
Vrillényi. – Nem fogom elmulasztani, báró úr…
A báró. – Ezt a czikket nagy gonddal kell szerkeszteni és nyomtatni, nem pedig meggondolatlanul, mint a lovakról, mert nem fogom ön előtt eltitkolni, hogy csakis a czikk kedvéért adtam meg atyai beleegyezésemet a házassághoz, mely igen sok aggodalommal tölt el.
Arthur (bejön és egy névjegyet nyujt át a bárónak.)
A báró (megnézi a névjegyet.) – Dr. Bonifáez Ödön, köz- és váltó-ügyvéd… Azt hiszem, éppen ez legyen az illető. (Vrillényi fölemelkedik.) Menjen, menjen, és czélszerü lesz, ha előre működik, hogy a czikknek helyet csináljon a lapban, a hová majd bele lehessen nyomtatni. (Vrillényi búcsuzik.) Isten áldja meg!
(Egy percz multán Vrillényi eltűnt, s Dr. Bonifácz áll a báróval szemben.)
Bonifácz. – Legalázatosabb szolgája, báró úr.
A báró. – Hogyan? Ön legyen az?
Bonifácz. – A versenytéren már gyakrabban volt szerencsém…
A báró. – Na, ez jó. Mikor a herczeg mondta, hogy: »Majd elküldöm a Bonifáczot« – sehogyan se tudtam elgondolni, hogy kicsoda és micsoda legyen ez a Bonifácz? Hát csak most látom, hogy egy régi jó ismerős a lovaktól!
Bonifácz. – Nagyon örülök, hogy a báró úr még emlékszik rám…
A báró. – A legszivélyesebben! Csak azt nem tudtam, hogy ön ügyvéd, és hogyan hívják, mert én azt hittem, hogy ön sport-tudósító a lapoktól, és nem tudom, mi a neve… Akkor hát ön le fog ülni és rá fog gyujtani egy szivarra, mely valódi Havanna; darabja egy korona négy fillér, és egyet tegyen el az útra… (Elhelyezkednek és rágyujtanak.)
Bonifácz. – A herczeg sürgetett, és utasított, hogy már ez alkalommal mutassam be a házassági szerződés fogalmazványát, de én illendőbbnek tartottam ezt akkorra halasztani, a mikor a báró úrral az általános elvekre nézve már tisztába jöttem…
A báró. – Ön helyesen járt el, úgyis mint ügyvéd, úgyis mint a herczeg képviselője. Mert mint ügyvéd mért csinált volna magának esetleg haszontalan dolgot, és mint a herczeg ügyvezetője mért bosszantott volna meg engemet egy valamivel, a mi úgy hangzott volna, mint a herczeg föltételei?! Nem igaz?
Bonifácz. – Én is éppen így gondoltam.
A báró. – Annyival inkább, mert én még távolról se vagyok végképpen elhatározva. És ha már erről értekezünk, önnek, mint régi jó barátnak, azt is be fogom vallani, hogy nekem ez a házasság egy cseppet se tetszik.
Bonifácz. – Ugyan? De hisz a herczeg minden tekintetben kifogástalan vőlegény, és azonkívül oly megnyerő modorú gentleman…
A báró. – Na hát lássa, éppen ez az. Barátok közt vagyunk és magántudomásul szivesen megajándékozom önt teljes bizalmammal. Tehát ez a házassági terv sokáig nem birta az én beleegyezésemet, mert a herczeg nagy életember és nekem egy kicsit túlságosan életember.
Bonifácz. – Istenem, az ő körében minden fiatal ember…
A báró. – Az ő körében? Hát én talán nem tettem magamévá ezt a kört? És nem voltam-e én is fiatal? Férfiak közt mondva, én is megőriztem a vidám életbölcsészetet, és az illendőség határai között én is életember vagyok. De életember és életember közt nagy a különbözet. Szerintem az első elv itt az, hogy az ember a saját számlájára legyen életember.
Bonifácz. – A herczeg adósságai nagyon menthetők, báró úr. Mindig kétségtelen volt, hogy fényes nevével, és kiváló személyes tulajdonságaival, mert hiszen szép, elegáns, megnyerő jelenség, nagy partit fog csinálni, a mely esetben természetes…
A báró. – Hát éppen ez az, a mit én soha se fogok megérteni, hogy egy valaki jól éljen felirásra, és fürödjön mindenben, a mi jó és drága, egy ismeretlen öreg úrnak a számlájára, a ki valahol messze, egy idegen országban, gyüjti a pénzt erre a czélra, és gyüjteni fogja a jövőben is, a míg a leányai felnőnek. Ezt ön már sehogy se fogja beleszorítani az én koponyámba, a mely csontból van. Hát ön persze egy megrögzött arisztokratának vélt engem, de én minden hamis szégyen nélkül bevallom, hogy minden magas társadalmi poziczió daczára, melyet ügybuzgalommal elértem, a jelen napig megőriztem a kereskedő szeplőtlen gondolkozását. És mi tetszett volna nekem ezen a kérőn, mint személyi tulajdonság? Mi legyen a herczeg sajátlag?
Bonifácz. – Ha a katonai rangja nem is magas, minden carrière nyitva van előtte: a katonai is, ha esetleg ezen a pályán kivánna maradni. Ma még csak főhadnagy a Sándor főherczeg nevét viselő vértesezrednél, de személyes jóbarátja, sőt tegező pajtása a komandáns Ruprecht-Oswald főherczegnek, a ki mindig csak így szólítja: »Mein Alter!« vagy: »Du, Rüdiger!«…
A báró. – De mit kezdjek én egy katonával, a ki még csak katona se akar maradni, mert azt szándékolja, hogy a Botschafter-Sekretäri pályára lép, hogy Párisban, Londonban vagy Yokohamában reprezentáljon egy szép feleséggel, és egy oly revenüvel, melynek gondolatára a jobb fülem alatt viszketni kezd?!… Átadja ő nekem a helyét és a főherczeg barátságát, folyósítva, mint a hogyan ő kivánja a hozományt? Leszek én helyette huszonnyolcz éves Dragonier? Fogja nekem mondani a főherczeg: »Du, Rüdiger?!«… (Az ügyvéd névjegyét forgatja.) Nem, Ödön barátom, ez a parti soha se nyerte volna meg az én jóváhagyásomat, a szegény báróné és az én Blanka leányom nélkül. Hanem – miért titkoljam el ön előtt ezen házi ügyeket? – a szegény báróné, a kinek én minden gyöngédséggel tartozom, több okból, melyek nem tartoznak ide, nem képes egy élő herczegnek ellenállani, és talán még ez sem lett volna elég, ha az nem történik, hogy egy napon észreveszem, mennyire el van csavarodva a feje az én leányomnak, a nagyobbik baronesznek.
Bonifácz. – Éppen azért, báró úr, mert szivek frigyéről van szó, nem lehet arra az álláspontra helyezkednünk, a melyet egy rezon-házasság esetében…
A báró. – És lássa, a mi nekem még jobban nem tetszett, éppen az volt, hogy az én leányom így be lett ugratva az akadály-pályára, a mit ön, mint tudományos sportember, meg fog érteni. Remélem, tudni fogja, hogy a herczeg, midőn leányomnak tette a szépet, egyidejűleg a Várai Fejér leányát is ugratta, a mi után ön nem lesz meglepetve, ha én gyanakodom, hogy az én leányom vonzalmában nagy szerepet játszott a bosszúság, mert úgy ő, mint a báróné, talán meghaltak volna a méregtől, ha a herczeg véletlenül a Várai Fejér-leányt veszi el feleségül. Megjegyzem, hogy én magam se vagyok képes megérteni, hogyan legyen a Várai Fejérnek egy herczeg veje, mert bár a Várai Fejér összeszedett egy kis vagyonkát, és szerencséje is volt, mert ezt észnek nem nevezhetem, azért sajátlag, és főképpen hozzám hasonlítva, mindig egy kis füszerész marad.
Bonifácz. – Szó sincs róla, báró úr, a két parti között óriási a különbség…
A báró. – Be fogja látni, hogy ezek után jogos kifogásaimat nem érvényesítettem és hagytam menni a dolgokat. Úgy nézek én ki, mint a ki nejének és leányának szivét semmibe veszi? Hiéna vagyok én? Ugy-e, nem? Természetesen elvártam volna, hogy a herczeg honorálja azokat a tekinteteket, a mik egy önfeláldozó családapának egyedüli jutalma. És mi történt az eljegyzés után? Ön szerint a herczeg egy megnyerő modoru gentleman. Na hát a herczeg az eljegyzés után velem szemben egy oly leereszkedő és vállveregető hangnemet vett fel, a melyet az én becsületesen megszerzett társadalmi rangom egyszerűen kizár. Nem fogom megjegyezni, hogy az általam szivélyesen felajánlott tegezési viszonyt mintegy elfelejteni látszott, és azt sem, hogy engem több ízben minden illendőség és Ő Felségétől nyert kitüntetésem daczára, tanuk előtt, és egyszer a legvegyesebb társaságban, mert orfeumi énekesnők is voltak jelen, »kedves Berzsenyi«-nek szólított; mindezt nem fogom megjegyezni, mert ezek csekélységek, melyeknek fölötte állok. De van egy hangnem, a melyet kikérek magamnak. És ha, teszem fel, a herczegprimás, kinek lelki fia vagyok, vagy egy főherczeg, kihez mi arisztokraták is mint szolgák viszonylunk, szól hozzám ezen hangnemben, az más. De hogy egy velem egyenrangu, legyenek bár az ősei a flórenczi Officzír-palasztban, nekem tanácsokat adjon, ennek semmi értelme. Én nem vagyok gőgös ember, pedig lehetnék az, mert én magam vagyok magamnak az őse, és ez nagyobb kunszt; továbbá, mint önérzetes ember, nem gondolok senkinek a tiszteletlenségével, ha ez ingyen van. De a pénzemért megkívánom, hogy tiszteljenek, és ön ezt természetesnek fogja találni.
Bonifácz. – De, báró úr, itt egy rettenetes félreértést fedezek fel, mely…
A báró. – Hagyjon kibeszélni, Ödön. Látja, ez az, a miért én még most se vagyok a végsőig elhatározva. És most azzal jön elő nekem a herczeg, hogy: »majd elküldöm a Bonifáczot…« és maga előjön, a minek különben örvendek. De a herczeg részéről ez sem tetszik nekem.
Bonifácz. – Bocsánatot kérek, de ez csak a herczeg gyöngéd érzéséről tanuskodik. Vannak dolgok, a melyeket, közös érdekből, előre meg kell állapítani, mert »clara pacta, boni amici«, és ilyesmiben a félreértés súlyos következésekkel járhatna… Már most rá nézve is zsenans, de főképpen a báró urat kívánja megkímélni a zséntől, melylyel a jövendőbeli vőnek felelne, olyan kérdésekre, a melyeket a herczegnek elő kell hoznia… Egy harmadik ilyenkor megkönnyíti a tárgyalást…
A báró. – Miért nem mondja azt, hogy a herczeg alkudni akar, s hogy ez egy harmadik közvetítésével sokkal kényelmesebb?!… Nézd, Ödön, ezek a gentlemanek, a kik rokonságot tartanak a szobrokkal, addig, a meddig csak az kell, hogy pezsgős üvegeket hajigáljunk a plafondra, egy orfeum-énekesnőnél, a legesztelenebb, a legvidámabb, a legbolondosabb fiúk a világon, de mihelyt pénzről van szó, egyszerre oly józanok, oly komolyak és oly okosak, mint Auspitz, az én könyvelőm. És ez imponál nekem, de tudod, Ödön, mihelyt pénzről van szó, nálam is megszűnik a tréfa.
Bonifácz. – Azt hiszem, báró úr, nincs rá ok, hogy vitatkozzunk…
A báró. – Miért vitatkozni? A herczeg már valószínűleg ismeri szándékaimat, melyekből titkot sohase csináltam. Blanka leányom, mint a másik, két millió koronát kap hozományul, a megfelelő kelengyén kívül. Egyelőre azonban a hozománynak csak a hatszázalékos kamatait élvezi, előleges havi részletekben. Ha az én unokám, a kis herczeg vagy herczegnő világra jön, leányom kezéhez egy millió koronát folyósítok. A másik millió koronának ismét csak kamatait kapja, míg az elsőszülött unokám hatodik évét el nem éri. Ekkor a hozomány hátralévő részét is folyósítom.
Bonifácz. – De, báró úr, a herezeg adósságai jelentékeny összegre rugnak…
A báró. – Mi köze ezekhez a kedves Berzsenyinek? Ha a herczeg ezeket az adósságokat fizetni tudta a tiszti gázsiból, ezentúl még könnyebben fogja fizetni a hozomány kamataival.
Bonifácz. – Csakhogy a báró úr nagyon jól tudja, hogy az ilyen hitelezőknél a végső terminus az adós esküvője. Ezen a napon meg fogják rohanni a herczeget s ha ekkor nem elégíthetné ki a hitelezőit, le kellene mondania minden carrière-ről. De még ha erre határozná is magát, a mi a herczeg finom érzületével összeférhetetlen, ezenkívül diszkrét természetű kötelezettségei is vannak. A báró úr már értesült róla, hogy a herczegnek egy régi összeköttetése van… Miss Rolly Pollyval, egy prágai angol művésznővel… a ki a herczeggel szemben illő végkielégítésre tarthat számot.
A báró. – Én ugyan az én kereskedelmi gondolkozásommal sajátságosnak tartom, hogy valaki egy uj szerelemből fizesse ki a réginek járó végkielégitést, de mivel az Officzír-palasztban, úgy látszik, mindig az volt a divat, hogy a törvényes szerelem viselje a törvénytelen költségeit, s ha ez hitelezett, ő viszont előleget nyujtson: nem bánom, hajlandó vagyok ezen ügyet rendezni. Természetesen oly föltétellel, hogy magam járok el ebben az ügyben.
Bonifácz. – Nem képzelem, hogy a herczeg belenyugodjék ebbe a megoldásba, a melyre természetesen eddigelé nem is gondoltunk…
A báró. – Attól tartana a herczeg, nem igaz, hogy smuczig leszek?!… Persze, ő nagyobb gavallér volna, mint én, de neki könnyebb gavallérnak lenni az én pénzemből, mint nekem, a ki csak a magaméból lehetek az… Mégis, hajlandó vagyok magamra vállalni, hogy az ügy a kérdéses hölgy teljes megelégedésére fog elintéztetni. Sőt, ha a herczeg előterjeszti nekem összes adósságainak jegyzékét, nem mondom, hogy nem vagyok hajlandó az ügygyel foglalkozni.
Bonifácz. – Kizártnak tartom, hogy ezt a módozatot a herczeg elfogadhatná. Azonkívül, hogy ez a büszkeségét is érintené…
A báró. – Félne, hogy kiegyezést proponálnék a hitelezőinek? A herczeg igen nagylelkű, de fáj, hogy éppen velem szemben nem az.
Bonifácz. – Továbbá ebben az esetben a herczegnek le kellene mondania arról, hogy áttérhessen a diplomacziai pályára. És a herczeg igen határozott jellem, a ki a legnagyobb áldozatok árán sem tágit attól, a mit egyszer föltett magában. Azt hiszem, nem követek el indiskrécziót, ha elárulom, hogy a Várai Fejér-féle kombináczió is azért szakadt meg oly hirtelen, még a kezdet kezdetén, mert Várai-Fejér hasonló intenczióknak adott kifejezést.
A báró. – Várai-Fejér nem akart abba beleharapni, hogy az egész hozományt szó nélkül kiadja, de a herczeg azzal a hízelgő föltevéssel tisztelt meg, hogy a kedves Berzsenyi majd nyájasabb lesz?
Bonifácz. – A báró úr tudja, hogy Várai-Fejér csupa kicsinyesség.
A báró. – Az meglehet, de annyi eszem nekem is van, mint Várai-Fejérnek. Elég az hozzá, most már mindent megmondtam, és abból, a mit már kimondtam semmit sem vonok vissza. Ez éppen a különbözet köztem és a herczeg közt, a ki megigérte nekem, hogy a főherczeg a hadgyakorlatok alkalmával vendége lesz az én német-ujlaki kastélyomnak.
Bonifácz. – De báró úr, a herczeg nem tehet róla, hogy a hadgyakorlat elmaradt, illetőleg, hogy a hadgyakorlatot délen tartották meg, s nem a felvidéken.
A báró. – Félek, hogy ez a véletlen egy carrièrebe került a herczegnek.
Bonifácz. – Remélem, hogy a báró úrnak ez nem az utolsó szava.
A báró. – Keressen fel, Ödön barátom, máskor is; majd jobban meg fog ismerni.
VII.
A LIPÓTVÁROS RÉME.
– Történik: a Nádor-utczai palotában. Déli tizenkét óra. A nagy szalónban látogató várakozik: egy szép, szőke asszony, liptai Thurzóné, felesége annak a gyárosnak, a kinek az ujságok a »nagy műveltségü« és »rokonszenves« jelzőket adományozták, az isten tudja miért. Liptai Thurzóné feltünően emlékeztet az udvari bálok egyik ismert szépségére, és a szőke gyárosné, úgy hajviseletében, mint öltözködésében, élénken ápolja ezt a hasonlatosságot. Liptai Thurzónét meghittebb ismerősei »a Lipótváros rémé«-nek szokták nevezni, s a türelmes olvasó nyomban látni fogja, hogy nem minden ok nélkül… Megjelenik Elza, egy kissé idegesen. –
Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de anyám egy kicsit gyöngélkedik…
Pálma (rémülten). – Ó, istenem!… Remélem, nem komoly a dolog?…
Elza. – Nem, nem… Csakhogy ebben az időben…
Pálma (aggodalmasan). – Mindig mondtam, hogy nem vigyáz eléggé magára, de soha se hallgatott rám. Különösen régebben; persze te arra nem emlékezhetel… Akkor ti még kicsik voltatok. Hányszor mondtam neki: édesem, téged meg fog ölni a táncz!… De lehetett is ő vele beszélni!… Magam is afféle kis bakfis voltam akkor, és képzelheted, hogy nem gondoltam semmi rosszat… De a mint elnéztem, milyen szilajon tudott mulatni… Az egész élete egy táncz volt!… Az embernek arra kellett gondolnia, hogy egyszerre csak kitánczol a világból!…
Elza. – Azt hiszem, egy kicsit túlzod a dolgot. Különben is, ez régen volt, és a mi régen volt, talán nem is igaz… Annyi bizonyos, hogy most, és mióta az eszemet tudom, ellenkezőleg nagyon is vigyáz magára…
Pálma (részvéttel). – Ó, nagyon jól teszi!… És ti is édesem, vigyázzatok rá!…
Elza. – Hála istennek, nincs ok az aggodalomra…
Pálma (még folyvást aggodalmasan). – No, tudod, a szívbajosoknál… és neki szervi szívbaja van, ugy-e?… (Elza tagadóan rázza a fejét.) Persze, az ember nem tudhatja, mert ezek az orvosok olyan megbizhatatlanok!… Mást mondanak a környezetnek és mást beszélnek kinn a világban… Én is azt hiszem, hogy túlozzák a dolgot… De annyi, fájdalom, igaz, hogy a szive nincs rendben, és a szívbajosokra nem lehet eléggé vigyázni… Az ember azt hinné, hogy semmi bajuk… szinte virágzanak… aztán egy fölindulás és végük van, máról holnapra!…
Elza. – Nem tudom, ki beszélte tele a fejedet ilyen riasztó jövendölésekkel… De biztosítalak, hogy anyám állapota nem ilyen komoly… Egy kis meghűlés az egész.
Pálma. – No és képzelem, mennyire felizgatta ez a bosszúság…
Elza. – Miféle bosszúság?
Pálma. – Hisz tudod!… A reczepezió a főherczegnőnél!…
Elza. – De, kérlek, ott semmi olyas nem történt, a mi felizgathatta volna…
Pálma. – Mindjárt gondoltam, hogy a fele se igaz annak, a mit beszélnek. De rémes dolgokat meséltek…
Elza. – Miket meséltek?
Pálma. – Én igazán nem is tudom… én, kérlek, olyan vagyok, hogy az effélét azonnal elfelejtem… Az egyik fülembe be, a másikon ki. Szóval igen bántó epizódokat kolportáltak… Hisz az ujságokba is belekerült!…
Elza. – És te szóról-szóra elhiszed azt, a mit az ujságok a mendemondákból a nép számára föltálalnak?
Pálma. – Isten ments! Én mindjárt mondtam Alfrédnak.
Elza. – Azoknak persze, a kik nem voltak meghíva, nem maradt egyéb, mint hogy írigykedjenek és mindenféle pletykát hozzanak forgalomba…
Pálma. – Az már igaz, és vedd hozzá azokat, a kik önzetlenül gonoszok!… De azért mégis örültem, hogy nem mentem el… Tudod, én nem szeretek oda menni, a hol a vendégeknek más tálból adnak cseresznyét, és nem abból, a melyikből ők maguk esznek…
Elza. – A főherczegnőnél nem ez volt az eset, és hidd el, hogy semmi borzasztó nem történt, bár a főherczegnő a legnagyobb liberalitással olyanokat is meghítt, a kikről nem lehet megérteni, hogyan jöttek ahhoz…
Pálma. – Ezt Alfréd is mondta, de akármilyen vegyes volt a közönség, nem lehet feltenni a főherczegnőről azt a szándékot, hogy vérig akarta sérteni a vendégeit. Végre is, ha a főherczegnő egy nagyszabásu ünnepélyt akar rendezni a védnöksége alatt álló egyesület javára, és hogy ezt megtehesse, kész arra az áldozatra is, hogy megnyitja termeit az egyesület választmányának, meg annak a hölgybizottságnak, a melylyel a választmány a jótékony czél érdekében kiegészítette magát, a mi egész tömeget jelent, akkor természetes, hogy elszánta magát mindenre. Csak a jótékony czélt fogja nézni és nem azt, hogy az Elaggott Cselédeket Gyámolitó Egyesületért buzgólkodó hölgyeket csak a kapaszkodás viszi hozzá, mert boldogok, ha az ujságban a főherczegnő vendégeiként szerepelhetnek és nem tudom mit adnának érte, hogy először, utóljára, egyetlenegyszer, bekandikálhassanak azon a kapun, a melyet ez után az ingyen-tejkiosztás után örökre bezárnak előttük. A főherczegnő a nagylelküségnek és az önfeláldozásnak e keserves óráiban csak az elaggott cselédeket fogja nézni és nem azt, hogy a vendégei között vannak, a kik maguk is elaggott cselédekre emlékeztetnek.
Elza (mézédes mosolylyal, ártatlanul). – De, kedves Pálma, akkor igazán nem értem, mért nem jöttél el?
Pálma. – Tudod, én a leereszkedő jóakaratot még jobban nem tudom eltűrni, mint ha valaki egyszerűen bózhaft akar lenni. Na, és a mikor hallottam ezeket a históriákat, nagyon, de nagyon sajnáltalak benneteket. Én mindjárt mondtam, hogy a sértés nem lehetett szándékos, és az egyszerűen nem létezik, hogy a főherczegnő ne üdvözölje a vendégeit…
Elza. – Ez csak azokkal történt, a kik szükségesnek vélték egy félórával megkésni, és akkor állítottak be, a mikor a bizottsági ülés már javában folyt. Természetesen az előadót nem lehetett az ő felolvasásában megzavarni, pusztán az elkésettek kedvéért, és maga a háziasszony se tehette…
Pálma. – De semmi nélkül még se mesélték volna ezeket a borzasztóságokat, és ha az eset egy főherczegnőnél történt is, nektek erre nem volt semmi szükségetek…
Elza. – Velünk meg éppen nem történt a legcsekélyebb méltatlanság se, és én nem tudom, honnan veszed…
Pálma. – No, azt meg fogod engedni, akármilyen elnézéssel vagy a főherczegnő iránt, hogy ha valaki vendégeket hí, legalább is nem szokásos a vendégeket A., B. és C. osztályba sorozni, a szerint, hogy melyik utczában ringott a bölcsőjük és mióta örvendenek a keresztség szentségének, és aztán elhelyeztetni a vendégeket, kit-kit a maga csoportjába, mint a képviselőházban, végül körülvenni magát egy magasabb rangu testőrséggel és nem utalványozni a többi meghivottnak, csak A. B. és C. osztályu mosolyokat vagy pillantásokat… Én magam is jó képet csinálnék a rossz játékhoz, ha zsebre kellene vágnom effélét, és abban igazad van, hogy kár az ilyesmit túlzott érzékenységgel bírálni, de akárhogyan gondolkozzunk is a legmagasabb ranguakról és erről a kínos esetről, annyit el fogsz ismerni, hogy az ilyen lebagatellizálása az egész világnak és különösen azoknak, a kik hozzájok akarnak kapaszkodni, nagyon hasonlit a főherczegnőkhöz, és ti, szegények, nem érdemeltétek ezt. Mondtam is Alfrédnak… à propos, mit hallottál Alfrédnak a nővéréről?
Elza. – Borkövynéről? Csak azt hallottam, hogy beteg.
Pálma. – Képzeld, nem elég, szegénynek, a maga baja, egyszerre, nem tudni hogyan, a legborzasztóbb dolgokat kolportálják róla. Persze, ha egy asszony otthagyja az urát… Én iszonyatosan fel voltam háborodva.
Elza. – De hát mit kolportálnak róla?
Pálma. – Édes istenem, mit tudom én!… előbb nem tudom miféle titokzatos betegségről kezdtek suttogni, és az ő esetében minden titokzatos betegség azonnal hitelre talál… de persze te ezt nem fogod érteni… aztán azt mesélték, hogy megmérgezte magát, és mások, hogy az egész mérgezés csak komédia, a mi azért történt, hogy az ura visszavegye… Az egészből persze csak annyi igaz, hogy a szegény asszony keservesen megbánta, a mit tett, mert a mit előre lehetett tudni, most már bizonyos, hogy a gróf nem fogja elvenni… és úgy látszik, a szegény asszonynak a pénze is elfogyott… de én nem hiszem, hogy Borkövy kibékül vele, bár Borkövy igen becsületes ember… rendkívül ostoba, de becsületes… valóságos pozőrje a becsületnek… és mikor egy czipőkenőcs-feltaláló erőnek erejével az apostolt akarja játszani, ez egy kissé nevetséges… de annyira nem ostoba, hogy az asszonyt visszavegye… különösen ez után a botrány után… Engem iszonyatosan bántott a dolog. A szerencsétlen teremtés, akármilyen könnyelmű… a mi érthető, mert a családjában mindenki hisztérikus… azt még se érdemelte meg, hogy ilyen rémtörténeteket találjanak ki róla… És mindjárt mondtam Alfrédnak, hogy: na, ennek Berzsenyiék nem fognak örülni!
Elza. – Ah, erről is beszéltél Alfréddal?
Pálma. – Igen, és tudod, mit felelt? Nekem egy kicsit fájt, a mit felelt, olyan… hogy is mondjam?… egy kissé czinikusan hangzott. Azt mondta: »Mi köze Berzsenyiéknek ahhoz, hogy miket mesélnek a nővéremről?!… A Berzsenyi-családba én akarok beleházasodni és nem a nővérem!«
Elza. – Alfréd igen bizalmas hozzád.
Pálma. – Ó, mi régi jóbarátok vagyunk!
Elza. – Ezt mindenki tudja, éppen azért nagyon meglepett, a mit nem tudom ki beszélt… És különösen azért örülök, hogy láthatlak, mert már alig vártam, hogy megkérdezhessem tőled: igaz-e a dolog?
Pálma. – Parancsolj, édesem.
Elza. – Mondom, nem tudom már ki újságolta, hogy többfelé, a hol az eljegyzésünkről volt szó, igen szigorúan nyilatkoztál Alfrédról. Ezt én nem akartam elhinni, mert hisz c’est le secret de Polichinelle, hogy már régóta a legjobb barátságban vagytok…
Pálma. – Ó, édes istenem, én csak azt mondtam… és mindenkinek csak ezt… hogy Alfréd panamista. C’est le secret de Polichinelle, és nem olyan nagy dolog, hisz a képviselők között igen sok a panamista, mindenki ismeri őket, és ettől még igen egészségesek. Ha én ártani akarnék Alfrédnak, különb dolgokat mondhatnék róla, például azt, hogy szívtelen, mint egy kocsis; hagyta, hogy az apja éhezzen, sőt verte is az apját… de ezt csak neked mondom.
Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de a vőlegényéről nem szivesen hiszi el senki az ilyesmit, azonkívül az utóbbi olyan romantikusan hangzik…
Pálma. – Képzelheted, édesem, hogy nem mondanám el, ha komolyan venném Alfrédnak ezt a házassági tervét. Többet mondok. Ha én azt hinném, hogy te csakugyan feleségül fogsz menni Alfrédhoz, kétségbe kellene esnem a jövődet illetőleg, mert én nagyon jól ismerem Alfrédot, jobban, mint bárki más, ismerem nemcsak a bűneit, hanem a rossz szokásait is, a mi még többet jelent. De engedj meg, én a ti eljegyzésteket nem veszem komolyan. Istenem, nem először vagy eljegyezve; azt lehetne mondani, hogy az eljegyzés nálatok sans conséquence. És meg vagyok győződve, hogy ha jobban meg fogod ismerni Alfrédot, ez az eljegyzés is úgy fog végződni, mint a többiek… nemsokára azt se fogod kérdezni: hol van Alfréd? s hol a tavalyi hó? Ha már úgy kivántad, egészen őszintén beszélek veled. Nem hallgatom előtted el, hogy éppen azért szerettem volna kedves mamádat látni, mert figyelmeztetni akartam őt… Vannak dolgok, a melyeket az ember nyugodtan elmondhat egy anyának, a menyasszonynak nem kell tudni róla… De te más leány vagy, mint a többiek, sokkal intelligensebb… Azért nem titkolózom előtted. Tudd meg, hogy ez az ember nem hozzád való, mert egy sokszorosan terhelt családból származik. Az, hogy egy kis betörő, még a legkisebb hibája. De azt már érdemes megfontolni, hogy a családjában minden második ember az őrültek házában végzi az életét, és minden harmadik epileptikus.
Elza. – Azt hiszem, Alfréd nagyot nézne, ha hallaná, hogy miket mesélsz róla.
Pálma. – Ó, én megmondtam neki is, hogy fel fogom nyitni a szemeteket, és megakadályozom ezt a házasságot!
Elza. – Mit szólt hozzá?
Pálma. – No, a vakmerőségének nincs határa. Nevetett, és azt jósolta, hogy nem fogsz hitelt adni nekem.
Elza. – Bocsáss meg, de igaza volt.
Pálma. – Nem volt igaza. Mert én meg foglak győzni. Nem voltam elkészülve rá, hogy mindent meg kell mondanom… hogy a kevesebb nem lesz elég… De meg foglak győzni.
Elza. – Be akarod bizonyítani nekem, hogy Alfréd csak szeretőnek alkalmas, férjnek nem?
Pálma. – Mondjuk úgy. Abból, a mit mondani akarsz, csak az következik, hogy jól ismerem, s nem az, hogy nem mondok igazat.
Elza. – Nézd, kedves Pálma, te nem tartozol az önzetlenül gonoszok közé. Valld meg, hogy önzésből beszélsz.
Pálma. – Igen. Meg akarom tartani magamnak. És nagyon csudálnám, ha ez után a vallomás után is ragaszkodnál hozzá.
Elza. – Kérlek, azt én jól tudom, hogy Alfréd nem volt szent. Mért ne bocsáthatnám meg neki a te barátságodat is a többivel együtt?
Pálma. – Ebből is látszik, hogy nem szereted.
Elza. – De már kezdem szeretni.
Pálma. – Mit tudsz te a szerelemről? Mit tudsz te arról, mikor valaki vérének minden cseppjével ragaszkodik egy gazemberhez?!
Elza. – El akarod disputálni tőlem, tehát már értéke van előttem. Különben szépen kérnélek, ne gazemberezd, a míg nem bizonyítasz. Ha egyelőre nem is hódíthatom el tőled, mégis csak a vőlegényem.
Pálma. – Bizonyítani fogok, mert nem hiszem, hogy az erkölcsi fogyatkozásait is megbocsátanád. Egy kis bokrétát állítok össze a leveleiből, és biztosítalak, hogy lemondasz róla.
Elza. – Vederemo.
Pálma. – Vederemo. És most pá, kedvesem!… A viszontlátásra!
Elza. – Pá, kedvesem!
VIII.
A NAPEVŐ.
– Színhely: ismét a nagy szalón. A déli látogató megint: liptai Thurzóné. Elza hosszan várakoztat magára; végre megjelenik. –
Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma…
Pálma (ijedten). – Istenem, csak nem az ágyból keltél fel miattam?!… Olyan zilált vagy!…
Elza. – Dehogy! Már régen fenn vagyok és pompásan érzem magam…
Pálma. – Annál jobb, annál jobb… bár tartok tőle, hogy csak meg akarsz nyugtatni. Hadd lássalak! Jesszusom, hiszen nem is sápadt vagy, hanem zöld!
Elza. – Rosszul látsz, mert a szoba egy kicsit homályos. Úgy nézek ki, mint máskor.
Pálma. – Az igaz, hogy egy idő óta mindig igen rossz színben vagy!… szinte megöregedtél. A multkor meg is kérdeztem Alfrédtől: »Mondja, mit csinál maga a menyasszonyával?! Hiszen nem lehet ráismerni!«
Elza. – Nagyon szép, édes Pálma, hogy ennyire érdeklődöl, de biztosítalak…
Pálma. – Nem, nem, hiába beszélsz… és én kétségbe vagyok esve, mert nem gondolhatok egyebet, mint, hogy ezt én okoztam, a fecsegésemmel és ezekkel az átkozott levelekkel… Mondtam is a multkor Alfrédnak, hogy már keservesen megbántam, a mit tettem…
Elza. – Ez érdekes, hogy szépen megbeszéled vele a különböző démarche-okat, a mikkel azon fáradozol, hogy őt kontrakarirozd!… És ő, mit szól mindezekhez ő?… A mi közös barátunk, a ki annyit diskurál veled a menyasszonyáról és a ki a menyasszonyának azt mondja rólad, hogy téged kár szabadlábon hagyni, mert köz- és önveszélyes őrült vagy?…
Pálma. – A kis kedves!… Te, Elza, esküszöm neked, hogy a föld még nem hordott a hátán ilyen gazembert! Igen, eleinte azzal fenyegetőzött, hogy be fog csukatni az őrültek házába. De ez nem sült el, mert jól néznénk ki, ha minden asszonyt be lehetne vinni a Svarczerhez, csak azért, mert nem jól él az urával!… Aztán rám akart ijeszteni, hogy elárul a férjemnek, hogy elmond neki mindent… és ő képes is erre, mert nincs az a nemtelenség, a mire ne volna képes, ha két krajczár haszna van belőle… De ez se hatott, mert jól tudja, hogy a férjemmel azt hitetem el, a mit akarok, és semmi szín alatt se fogja azt hinni, a mi rá nézve kellemetlen… Végre azt eszelte ki, hogy be fog mártani előtted, és nekem a legnagyobb czinizmussal csak annyit mondott, hogy csak beszéljek bátran és ne felejtsek el semmit, mert jobb, ha a menyasszonya előre tisztában lesz mindennel s a házasság után nem pattanhat ki semmi, a mit én már előbb nem szellőztettem… Azt mondta: tulajdonképpen szolgálatot teszek neki, és azóta arczátlan nyugalommal kérdezősködik, hogy micsoda eredményeket értem el a leleplezéseimmel…
Elza. – Au fond, igaza van, mert jobb, ha idejekorán tisztázzuk az eszméket.
Pálma. – Te még azt hiszed, hogy tisztázhatod őket?
Elza. – Miért ne?
Pálma. – Elolvastad a leveleket?
Elza. – No, majd nem olvasom el az ilyen leveleket!
Pálma. – Hát mit szólsz a vőlegényedhez?
Elza. – Édes istenem, úgy látszik, igazad volt, és a mi közös barátunk csakugyan nem kifogástalan ember. De hát hol vannak a Lohengrinek?
Pálma. – Mindössze ennyi a megjegyzésed?
Elza. – Miért simfeljek a vőlegényemre? Én simfeljek rá? Eleget simfelik a politikában, és szomorú, hogy nem ok nélkül. De ha már benne vagyok a szószban, hát mit csináljak?
Pálma. – Nem értelek. Mindezek után, trocz alledém, férjhez akarsz menni hozzá?! Ahhoz az emberhez, a kit én… megfizettem!
Elza. – Pardon, csak kölcsön adtál neki. Lehet, hogy soha se akarta visszafizetni, de csak kölcsönöket fogadott el. A mi igaz, az igaz. És lehetséges, hogy igazságtalanul ítéljük meg, a mikor gyanusítjuk, hogy soha se akart fizetni. Talán éppen azért kereste folyton a nagy partit, hogy az adósságait visszafizethesse. Nekem őszintén megmondta, hogy nem venne el, ha szegény leány volnék. Na hát a kölcsönt vissza fogja fizetni kamatostul, sőt a kamatok kamatjával, ha akarod. Ez a kimagyarázkodás egy kicsit kellemetlen… rád nézve is… mind a kettőnkre nézve… de essünk túl rajta. Nem valami díszes história, az igaz. És én meglehetősen különösnek találom a világ berendezését, de úgy látszik, előfordul, hogy a vőlegénynek nem csak a jövőjét kell megvennünk, hanem meg kell vásárolnunk, vissza kell vásárolnunk a multját is… ki kell őt váltani… Úgy látszik, előfordul, hogy a legjelesebb férfiú is, ha másképpen nem lehet, egy darabig hitelbe élvezi az életet, a pezsgőt, a kocsit, a czigányozást s a többit, aztán szivének trónjára beültet egy ártatlan leányt, a ki készségesen ki fogja fizetni, a mit a szívkirály előbb hitelbe élvezett, a pezsgő-kontót, a kocsitartozást, toute la lyre, s hálájának kifejezésébe bele fogja foglalni az összes, régebben szerepelt kisasszonyokat is… Ez egy kicsit furcsa, hogy a menyasszonynak kell mindezekről gondoskodnia, visszamenőleg… de, úgy látszik, a házasság, a maga czikornyátlanságában, voltaképpen csak afféle konverzionális művelet… az egyik fél kielégíti az összes apró hitelezőket, annak fejében, hogy a másik fél leköti magát… és meg is esküszik rá, hogy ezentúl csak egyfelé fogja fizetni a kamatokat… Ez nem annyira vidám, mint inkább undorító, de éppen nem ritkaság… A formák gondos betartásával, a valóságnak ügyes és szép felöltöztetésével gavalléroknál, grófoknál is előjön… mondhatni: gang und gébe. Na hát én a világ rendjét nem fogom megváltoztatni… és nem várom a Lohengrint, a ki elvenne egy garas nélkül is… mert meglehet, hogy ha lecseppenne az égből, az is mindjárt a brabanti uradalom után tudakozódnék… hanem egyszerűen beleilleszkedem a társadalmi rendbe. Szóval, légy nyugodt, a mult ki lesz egyenlítve, és a mi téged illet, nem panaszkodhatol, mert a pénz nem veszett el, s neked a többi: a szebb emlékek, a vidám órák, a bókok, vagyis, »a szív zenéje«, und so weiter, a holdvilág, a csalogány dala, mind ingyen maradt!
Pálma. – Hallatlan leány vagy! Azért vágsz a fejemhez ilyen rettenetes szotizokat, mert meg akarlak menteni ettől a Schinderhannestől?!… Nem értelek. Én a legnagyobb nyíltsággal szólok hozzád; megalázkodom előtted, s a mi ennél is több, elmondom neked a legszégyenletesebb titkaimat, csakhogy megóvjalak egy nagy veszedelemtől. S te a helyett, hogy kiadnád az útját ennek a sviháknak, és nekem köszönetet mondanál, hogy megszabadítottalak tőle, cserében a jóakaratomért, malicziákkal felelsz, és azzal bünteted meg magadat, hogy juszt is férjhez mégy ahhoz, a kit nem szeretsz, és a ki nem méltó hozzád!
Elza. – Kedves Pálma, te szives voltál elismerni, és valóban a legnagyobb nyíltsággal, hogy a jóakaratod nem egészen önzéstelen. Elmondtad, hogy meg akarod tartani az emberedet, akárminők az erkölcsi fogyatkozásai. Nem méltó hozzám, de neked megfelelő…
Pálma. – Az más. Én szeretem ezt az embert, akármilyen kucséber… De én asszony vagyok, és te ezt nem érted. Egy leány nem szerethet; egy leány csak álmodozhatik.
Elza. – Eh, kedves Pálma, te erre már nem emlékszel!… annak, hogy te leány voltál, már jó ideje!… De ne vitatkozzunk erről… Annyi bizonyos, hogy egyelőre én se szándékozom lemondani róla… Pedig elhiszem, hogy éppen nem az az ember, a kiről álmodozni lehet… De úgy látszik, hogy ez nem határoz, és úgy látszik, hogy én is szeretem.
Pálma. – Ezt beszéld el a Blaschkenének; az talán elhiszi. Az egész világ tudja, hogy mind a kettőtöktől távol van minden érzelgősség… Alfréd soha se csinált titkot belőle, hogy csak a pénzedért vesz el… s a multkor magad is elismerted, hogy csak rezonból méssz hozzá, mint olyan fiatal emberhez, a kinek nagy jövője van, a kinek az oldalán a legmagasabb körökbe s ott is vezető szerephez juthatsz… a mi ugyan nem igaz, de ez a gazember a legokosabb lányokkal is el tudja hitetni ezt a szamárságot…
Elza. – A multkor is mondtam, hogy már kezdem szeretni…
Pálma. – No, ha csak akkor fogtál hozzá!… A mi azóta történt, aligha tett valami nagyon szerelmessé…
Elza. – A mi azóta történt?… Nem, kedvesem, ez nem távolított el tőle, sőt ellenkezőleg. Meglehet, hogy igazán csak a belátás hozott össze bennünket… Belém disputálta, hogy ő rám nézve a képzelhető legjobb parti, s utóljára elhittem neki… Abban igazad van, hogy eleinte minden lelkesedés nélkül mentem bele a dologba… De a mióta akadályokat látok, drámai akadályokat, csunya akadályokat: kezdek makacsul ragaszkodni az eszméhez… Én már ilyen vagyok!… És hogy mindent elmondjak: azt hiszem, tulajdonképpen te vagy az, a ki szorosabbra fűzted ezt a frigyet!
Pálma. – Feláldozod magad, csak azért is?!… Egyedül azért, hogy elüsd a kezemről?!… Hogy akármilyen keveset ér, ne maradjon az enyém?!…
Elza. – Nem, kedves Pálma, erre a triumfusra nem vágyódom… egyáltalában nem ingerel, hogy veled, vagy akárkivel versenyezzem… egyszerűen nem törődöm mással, csak a magam érdekével… De ezt nem vagyok hajlandó feláldozni holmi szentimentális tekintetekből. És a mióta látom, hogy milyen makacsul ragaszkodol a vőlegényemhez, én is kezdek ragaszkodni hozzá, mert arra kell gondolnom: lám, lám, úgy látszik, vannak érdemei, a melyeket én még nem ismerek!…
Pálma. – Furcsákat beszélsz össze-vissza, leány létedre! És mondhatom, hamarjában nem is tudom, hogy mit feleljek erre, mert hátha félreértettelek?!… Látod, kedvesem, én szerencsétlen asszony vagyok… rossz asszony, ha éppen úgy akarod… de leánykoromban inkább meghaltam volna, mint hogy ilyen aperszűket tegyek…
Elza. – Azóta, azt hiszem, egy kicsit bátrabb lettél… Különben megnyugtathatlak, mert csakugyan félreértettél. Úgy látszik, nagyon is asszonyosan gondolkozol… szóval nem akartam mondani semmi különöset. Úgy értettem, hogy végre is régebben és jobban ismered, mint én, és ha csak a rosszat mondod el róla, bizonyosan van benne sok kedvesség is, több, mint képzelem, mert különben nem szeretnéd.
Pálma. – Pardon, de igazán nem tehetek róla, ha félreértettelek… Te adtad rá az okot, mert a nélkül, hogy ezt provokáltam volna, olyan nyiltan beszélünk, a mennyire ez… leányokkal… régebben nem volt szokásos… Leánykorom óta bátrabb lettem, a mint jól mondod… azt is mondhatnád, hogy elromlottam… de azért minduntalan meglepnek egy kicsit a mai leányok…
Elza. – Édes istenem, nyiltabban beszélünk, mert nem akarjuk eltitkolni, hogy kinyílt a szemünk!… Kinyílt és nem sütjük le; azzal a szándékkal, hogy letakarjuk vele a gondolatainkat… Azt hiszem, ez becsületesebb, mint azoknak a lányoknak a hallgatása, a kik csak azért hallgattak nagyokat, hogy asszonykorukban annál többet beszélhessenek, annál nagyobbakat kiálthassanak, annál jobban rikoltozzanak… És ha már erről van szó, igazán nem értem, hogy min botránkoztál meg? Azon, hogy képmutatás nélkül beszélek? Bocsáss meg, de úgy tűnsz fel nekem, mint azok az ujságok, a melyek a vezérczikkben lecsepülik az erkölcstelenséget, a tárczában felháborodva tiltakoznak az ellen, hogy az írók és a művészek szóvá tegyék a bűnt, aztán a hírekben, a törvényszéki rovatban és a vegyesekben csupa erkölcstelenséget ujságolnak, olyan szörnyűségeket, a melyek túlliczitálják Párizst és az őserdőket, és végül, a kishirdetésekben, nyugodtan istápolják a feslettségét és a romlottságot. Azt követelitek, édes Pálma, hogy szó se essék az erkölcstelenségről? Hogyan? Hát az erkölcstelenséget a magánéletetek számára akarjátok fentartani?! Ez nektek szent tulajdonotok, és nekem még tudnom se szabad róla?!
Pálma. – Egy kicsit visszaélsz a bizalmammal, de nem baj. Ezzel sokat könnyítesz a helyzetemen. Mert ha mindenről beszélhetek veled, és egyébről is: nem fogok elhallgatni előtted semmit!… Megkíméltelek volna ezektől a csunyaságoktól, da ha másképpen nem tudlak kigyógyítani…
Elza. – Kérlek, csak beszélj bátran! Sokkal többet már úgy se igen mondhatsz…
Pálma. – Tévedsz. Abból, a mit eddig tudsz, csak az következik, hogy a vőlegényed eladó. Jól van, ez még nem olyan nagy dolog; hiszen ma már eladó majdnem minden és majdnem mindenki. De én bebizonyítom neked, hogy a vőlegényed nem olyan közönséges csibész, mint a többi; bandita és bandita között is van különbség. A te vőlegényed a legutolsó szortéból való, mert alávaló, mint egy istállószolga!
Elza. – Ah!
Pálma. – Ez az úr tizennyolcz-húsz éves korában olyan szegény, olyan rongyos és olyan szennyes volt, hogy ezt te el se tudod képzelni, mert azt hiszem, fogalmad sincsen róla, micsoda alakok szaladgálnak a kloákák körül…
Elza. – Nem, azon a tájékon nincs ismeretségem.
Pálma. – Csak színdarabokban látni ilyen elzüllöttséget. Ha azt mondom, hogy kuglófból, hitelből és a vendéglőből való megugrásból élt, ezzel keveset mondok.
Elza. – Szépen kikefélkedett azóta.
Pálma. – Nos hát, ennek a skatulyából kivett úrnak akkortájt igen rosszul ment. Hogy kabátot és könyvet lopott: ezt esak a mentségéűl hozom fel. Lopott, mert fázott, és lopott, mert művelődni akart; ez még szép tőle, és bizonyára imponálni fog neked, hogy a lopott könyveket, mielőtt eladta az antikváriusnak, előbb elolvasta…
Elza. – Elég sokra vitte, ha ilyen mélységből indult.
Pálma. – Sokra vitte, de hogyan! Elmondom részletesen. Tehát nem csupán kuglófból, felirásból és blicczelésből élt, mert jó étvágya volt, hanem főképpen abból, hogy napot evett könyörületes, szegény embereknél. Tudod te, mi az, napot enni?
Elza. – Nem próbáltam, de sejtem. Azt hiszem, hallottam is valamit erről a szokásról, abban az időben, a mikor még nem másztunk fel az ugorkafára, s a jólétünk senkinek se okozott fejgörcsöket.
Pálma. – Szóval: ebédelni és vacsorálni jótékony embereknél szokott, a hétnek egyik napján itt, a másikon amott. Ezek a jótékony emberek maguk is szegény ördögök voltak, a kik egész nap a nyomorult kis üzletükben foglalatoskodtak. Igy mindjárt a legelső állomásán könnyű volt a kosztját meghálálnia. Azzal hálálta meg, hogy elcsábította a szegény ördögök tizenhat esztendős leányát.
Elza. – Ne csábult volna el.
Pálma. – Igen ridegen itélsz. Hidd el, hogy azok közül, a kiknek sokáig nem nyílik ki a szemök, igen sok leányt veszít el a tudatlanság, azt se tudják, hogyan. Nem lehet mindenki előre okos és előre kitanult. Elég az hozzá, a kétségbeesett szegény ördögök, mikor látták, hogy egy kis napevővel többen vannak, azt képzelték, hogy majd feleségül adják a lányukat ehhez a csirkefogóhoz, és hogy valami keresete legyen, kitaníttatják az egyetemen.
Elza. – Úgy hangzik, mint egy Zola-regény.
Pálma. – A vége inkább Gorkijra emlékeztet. A napevő, a szegény emberek költségén, megtanulta a juriszprudencziát, leette róluk, a mijök volt, s a mikor elkészült, ott hagyott csapot, papot, napot, leányt és gyermeket.
Elza. – Hány százalékot engedsz ebből a történetből?
Pálma. – Egy betűt sem. Mindez szóról-szóra igaz, és ha Alfréd úr letagadja, be fogom neked bizonyítani.
Elza. – És aztán… mi történt a leánynyal?
Pálma. – Ha jól emlékszem: meghalt.
Elza. – Hát a gyermek?
Pálma. – Az csirkét fog valahol; persze soványabbakat, mint az apja.
Elza. – Kedves Pálma! Ha te bebizonyítod nekem, hogy mindez szóról-szóra igaz: akkor én a föld alól is előteremtem a kis napfiut, édes anyja leszek neki… Én mindenre képes vagyok, még az önzéstelenségre is…
Pálma. – Ne siess úgy, mert nem tudod, hogy mire vállalkozol.
Elza. – Még egy napfiú fog előjönni?
Pálma. – Annyi napfiú fog előjönni, hogy megsokallod. Ez az úr minden háznál egyforma pénzzel fizetett. Rendszer volt nála, hogy hálájának jeleivel be fogja népesíteni a világot, és valahányszor megette az utolsó kakast is, fütyölve állott tovább, mint Mantua herczege.
Elza. – A mit mesélsz, az már nem opera; inkább operette.
Pálma. – A hogy vesszük. Alfréd operettenek vette.
Elza. – Bizonyítékokat, kedvesem, bizonyítékokat!
Pálma. – Képzelheted, hogy a bizonyítékokat nem hordom magamnál, és nem is olyan könnyű ezeket megszerezni, mert azok a szegény ördögök meglehetősen szerteszóródtak a világba, már a ki azóta el nem pusztult közülök… De meg fogom szerezni a bizonyítékokat, ha biztosítasz…
Elza. – Biztosítalak, hogy nem fáradsz hiába.
Pálma. – Annál jobb. De, kérlek, kínálj meg egy pohár édességgel. Egészen elrekedtem.
Elza. – Kérlek. Kitűnő tokajival szolgálhatok… vagy inkább egy pohár curaçao-t?
Pálma. – Akármit, csak öblítsük le ezt a sok csunyaságot.
Elza. – Kérlek szépen, azonnal. (Csönget.)
* * *
– Egy hónappal később. Ugyanott. Elza, ugyanabból az üveg tokajiból, most már Alfrédnak tölt. –
Alfréd. – Hát ez nagy csalódás, Elza. Én szentül meg voltam győződve, hogy maga okosabb, mint Kant Immánuel.
Elza. – Nem, nem vagyok okosabb, mint Kant Immánuel. Vannak dolgok, a melyeket soha se fogok megérteni.
Alfréd. – Mert az élet megkímélte attól, hogy megismerje a nyomoruságot, és ennek hatását az emberi szervezetre, vagy mondjuk: a lélekre. Azt azonban megérthetné… a fantáziájával, az értelmével és főképpen a szívével… hogy én ma már… ha egyébbel nem: az őszinteségemmel, azzal, hogy megengedhetem magamnak ezt a fényűzést… fölötte állok a multamnak, és fölötte állok mindennek. Ez a mult kellemetlen; és én se szeretek rágondolni. De nagyon alant kezdtem, és a ki a mélységből túrja fel magát, arra bizony sok sár rátapad. Ez szomoru, de nincs másképpen; az elementáris hatalmakkal szemben mindenki féreg. Nem kellemetes visszaemlékezni rá, hogy nem volt más módom, felküzdeni magamat oda, a hol állok… a mint hogy arra gondolni se kellemes, hogy miket éltem át, micsoda szennyet kellett tűrnöm, és micsoda nélkülözéseken kellett keresztül vergődnöm. De ez a mult már csak kellemetlen emlék; ez a mult már nem létezik. Akárki voltam, ma más ember vagyok. Hozzáférhetetlen, tekintélyes, nagystilű, rettegett, imponáló. A bűnös ember volt – nincs, a mint hogy nem létezik többé az egykori mosdatlan, fésületlen ember. Nyoma sincs rajtam ennek a régi embernek; tiszta vagyok, mint az arany, és korrekt, mert már jó ideje módomban van korrektnek lenni. És az emberek annak látnak, a mi most vagyok; a mi voltam: nem látszik meg, nincs többé, letörültem magamról. Ezt bizonyos önérzettel mondhatom el, mert minél nagyobb szennyből kerültem ki, annál nagyobb a pálya, a melyet befutottam… annál nagyobb az erő, melyet dokumentálok. Igaz, hogy kiáshatják a multamat, és turkálhatnak benne. Az ellenségeim ezt hébe-hóba meg is cselekszik, de én csak nevetek az erőlködésükön. Ez a mult már kiszáradt; tehetetlen velem szemben, nem ránthat vissza a mélységbe. Az emberek legnagyobb része el se hiszi, a mit ellenségeim beszélnek. A ki elhiszi, annál inkább fene legénynek tart. Vannak, a kiknek jól esik, hogy egykor ronda ficzkó voltam, de ezek is dühösen irigyelnek, félnek tőlem, és szeretnének a helyemben lenni; megölnének egy kanál vízben, de annak néznek, a ki vagyok: zseniális és erős embernek. Ez a mult már nem akadályozhatja meg, hogy végig ne futhassam a kivételes tehetségemnek megfelelő kivételes carriére-t; nem állíthat meg utamon, nem hiusíthatja meg magasba törő terveimet, nem változtathat vissza azzá, a ki már nem vagyok. Akárki voltam, ez már csak: történelem, mely félig szégyenemre, de félig dicsőségemre válik; akárki voltam, ma, holnap vagy holnapután az vagyok, a kinek azelőtt csúfoltak, a ki akartam lenni, a kivé kifejlődtem az egész világ akarata ellenére: egy magyar Disraeli.
Elza. – Igen, de még csak az a Disraeli, a ki a carrière-ért eladta magát. És az eredeti, az csak egyszer, egyszerre adta el magát, egy törvényes feleségnek; nem sokszor, nem részletekben, nem egy idegennek, a ki alkalom adtán előáll azzal, hogy egyszerűen megfizette…
Alfréd. – Ha megbocsátja magát a tényt, a »hogyan« már közönbös. A tény lehet dehonesztáló; de az, hogy milyen formák között történt, már nem számít. Mind a két esetet csak egyféleképpen lehet megítélni, sőt a körülmények inkább az eredeti rovására szólnak. Mert az nem volt kénytelen vele; mégis megtette.
Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem érdemes. A fődolog az, hogy… eh, minek erről beszélni? Ugy se változtathatunk a dolgon.
Alfréd. – Csak mondja! Akármilyen bántó, a mit gondol, magától akczeptálom.
Elza. – Tehát van egy dolog, a mibe soha se tudnék belenyugodni. Abba, hogy sok szegény ember szaladgál a világban, a ki a férjemnek enni adott, a kinek ezt a férjem soha se tudta megszolgálni, a kinek a férjem csak rosszszal fizetett!
Alfréd. – Ez csakugyan komisz emlék. De ez a világrend. A magasabbrendü állatnak hány apró állatot kell megennie, csak azért, hogy az életét egy darabig meghosszabbíthassa! Hát még a nagy pályák! Csak holttesteken át haladhatunk előre.
Elza. – Tudom, hogy filozófiával mindent ki lehet menteni, mindent ki lehet magyarázni, mindent lehet igazolni. De ez a mindenre hajlékony, gummi-filozófia előttem nem filozófia, hanem disznóság. Ne haragudjék, Alfréd. Azért maga mégis imponál nekem. Talán azért, mert olyan szemtelenül elbizakodott!