A bihari remete, és egyéb történetek

A BIHARI REMETE

Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán.

Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve a friss szántások fölött.

Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat a kalamárisban,—írás nélkül is fogyott abból a ténta,—mogorva szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten tudja,—Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,—talán a pataki kisdiák betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő sorait:

Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek fejében.

Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett, sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi allonge-barókája,—ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma küszöbén s hogy hazatérüljön,—szügybevágott daccal, kopott décbundát vonván araszos vállára,—tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai léleknek?

Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl, pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen megtalálni.

Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú, pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után—nem lehet ma ezt a vendéget fogadni.

Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:

—Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést néki küldtem...

Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste, mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.

S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az ágaskodó lovak fölött.

A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a bétsi grófné.

Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját. Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, Dunán túl.

Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is kilobbant a lefutott napnak.

LULLUS RAYMUNDUS

I.

Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva mennyezetes ágyában.

Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.

A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.

Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:

—Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én halálosan szerelmes vagyok bele.

A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.

Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak között s mozdulatlanul meredt maga elé:

—Szeretem, halálosan szeretem...

Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva, szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:

—Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...

És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó kacagástól eltorzult arccal.

Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:

—A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?

A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő borostömlő.

—Ülj le és hallgass rám, cimbora,—mondta végre összeszedve magát,—derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.

Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert, felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.

—Hol láttad először?—kérdezte durván.

—A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.

A kapitány közelebb hajolt hozzá.

—Látod,—mondta rekedten,—te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...

A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:

—Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej, mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora... nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.

Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten ismételte:

—Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...

Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan, értelmetlenül bámult utána.

Egyszerre fázósan összeborzongott.

Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San Pedro szobráé a székesegyházban.

II.

Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.

Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult, eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.

Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.

Egy nap—virágvasárnap volt,—Ambrosia, mikor kifelé indult a nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor átnyújtotta.

—Köszönöm,—mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve, ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette volna.

Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen, közömbös szavakat, de amelyek mélyén—Raymundus úgy érezte,—szerelmi vallomás lángolt.

Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig, érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna. Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös zokogás fojtogatta a torkát.

Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.

Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:

—Ambrosia... meg kell mondanom...

Lullus Raymundusnak elakadt a szava.

Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén. Szédült és magában ezerszer befejezte—ijedten és boldogan—Raymundus félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...

A szíve hangosan vert.

Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.

Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes és átlátszó volt az éjszaka.

Egyszerre összerezzent.

Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus. Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.

Ambrosia megrettenve ugrott föl.

Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:

—Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.

Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.

—Ne húzódj el tőlem,—folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre fölszabadult áradatban ömlöttek,—az a szerelem, amely engem idehajtott, tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi. Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia, szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali harmatot...

Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt. Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován kapaszkodtak az erkély korlátjába.

—Kelj fel,—mondta végre fojtott hangon,—kelj fel és távozz. Ha valaki meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...

Raymundus felemelkedett:

—Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.

Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az izgalom.

Azután beszélni kezdett:

—Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben, amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az élet vizét és én a tied leszek—örökre.

A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.

Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér kezét s megittasultan mondta:

—Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...

A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.

Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor romjai feketedtek.

III.

A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába, papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás fóliánsai közé.

Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés apátúr tudott utánacsinálni.

Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta, hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust. Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével foglalkozó része érdekelte.

Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő múlását.

A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól színes lángok.

Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.

A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.

Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...

Megrázkódott.

Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.

Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal, megindult az úton Huesca felé.

Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.

Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.

Egy szembejövő fügeárushoz fordult:

—Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?

—A temetőben. Már tizenkét éve,—felelt az nagy nyugalommal.

Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva kérdezte:

—És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:

—A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes házban...

Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.

A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba ajtaját.

Csodálkozva állt meg a küszöbön.

A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül, aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.

—Senora Ambrosia nincs itthon?—kérdezte kissé megzavarodva.

Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s alig hallhatóan susogta:

—Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...

Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.

Ambrosia keserűen mosolygott:

—A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...

Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a rákbetegség gyilkos nyomait.

Ambrosia fölzokogott:

—Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek—örökre? Kímélj, Raymundus és szánakozz rajtam.

Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.

Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó porszemmé omlott szét a márványpadlón.

—Ambrosia,—nyögte leroskadva,—te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk soha...

IV.

A többi megolvasható régi krónikákban. Lullus Raymundus Ambrosiai halála után belépett a ferenciek rendjébe. De zaklatott szíve nem talált nyugtot. Nemsokára elment Afrikába, hogy a mohamedánok közt terjessze az evangéliumot. De hiába kereste a halált, bár többször rettenetesen megkínozták a pogányok,—nem tudott meghalni.

Isten végre megkönyörült rajta s meghallgatta imádságát.

Egy éjjel a mohamedánok kihurcolták a város elé és megkövezték. Keresztény utazók találtak rá másnap vérébe fagyva. Még élt. Magukkal vitték hajójukra, amely útban volt Mallorca felé.

Mikor szülőföldje partjára tették, meghalt. Hamvai ott nyugszanak a pálmai székesegyház oltára alatt.

ŐSZI HEGEDŰK

Valakinek a Paradicsomban.
Poe.

Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.

Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett, gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve hosszan papirszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja, mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda szélén.

A díszlet tökéletes.

A háttérfüggöny porcellános kékjét már elfutotta a November lehellete. Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok, mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje, violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje, mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház: gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a buxus illedelmesre nyírott, négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár gyászjelentésén.

Beleznay úrhoz, aki elmúlott ifjúságát sétáltatja az alkonyodó kertben, fölöttébb illik ez az Olgyay-színekbe hangolt szomorúság. Ö maga talán legjobban érzi ezt s míg egyenesre húzott derékkal ballag a néma úton, szívét befelé hulló könnyek esője veri.

Az árnyékkedvelő növények lejtője felől,—ahol titkon csókolódzó szerelmesek bujnak meg minden tavaszon,—most gyenge szél kapatja szárnyát. Meglibben a sárguló levelek pilleraja s a cserjés vesszőin simán fektetik keresztbe vonóikat a titokzatos zenészek.

A nyitány megkezdődik.

Mélyhegedűk bánatos andantejával indul, hosszan, vontatottan a halk őszi muzsika: Hallgasd csak, hallgasd a Vágyak énekét...

—Minden mozdulásod, szándékod és tetted ősi éltetője végokon: a vágy. Mindig hiányát érzed valaminek, ami után kezed kinyújtsad, sohase vagy egész, zárt és befejezett. Ha nevetsz, hiányzik a sírás lázas forrósága, ha ölelsz: az epedés fájdalma, ha révbe érsz: a küzdés izgalma, örök kettősségét sejted meg a világnak s örök tragikumát magadnak.

Beleznay úr elfúló mellel vigyázza az ősz hegedűversenyét. A lelke most kinyitott ajtó s visszhangos zúgással árad be rajta a prestosoba lendülő szonáta első tétele:

—Nincs, nincs soha egészen betelő vágyad. Ha a csók, a siker édességét issza a szád, hol van kínzó gyönyöre az útnak, mely odáig vezetett? Vágyódás és elért vágy, együtt, egyszerre kellene, kívánság és beteljesülés, együtt, egyszerre lenne csak teljesség. De jaj, sohase juthatsz el eddig. Ezért sajog betöltött álmod mélyén a csalódás fanyarsága, mint színméz édességében a fulánk mérge. Boldog vagy, ha virágos nyoszolyádba fekteted szerelmes párod, de a boldogság—amíg csak álmodtál róla,—odavan, többé már nem adatuk meg néked. Ezért nincs, nincs soha egészen betelő vágy, csak vágyakozás az elérhetetlen után.

Az új tétel tajtékos hullámai már vágtatnak, mint az elszabadult csikók, lebegő sörénnyel. És viharos crescendóba zendül a megsokasodott hegedűk vad zokogása:

—Mi után futsz hát? Amit elérhetsz, sohase teljesség. Amit elnyersz: azért nem érdemes küzdeni, amiért érdemes: soha el nem nyered. Futsz mégis, vergődsz és gyötrődöl, miért, miért? Magadat keresed talán a szörnyű kört futván, de tegnapi vagy holnapi magad soha utól nem éred. Nincsen és nem lesz soha beteljesülés.

Beleznay úr egy hársnak dőlve, elfehéredett arccal hallgatja a tomboló furiosót, amely végre megcsendesedik a zárótétel ünnepi hömpölygésében:

—A te tragikumod mégis az Élet éltetője. Az egészen betelt vágy örök megnyugvás lenne, maga a halál. Egy, egyetlenegy csók kellene csak, egy szín, egy illat, egy hang és ki lenne merítve a világ gazdagsága. Megszakadna az örök folytonosság, míg így minden csalódás új vágy magját csiráztatja. Érzed az őszi kert terhes földszagában a jövő tavasz ígéretét? S ha kevés ez a bölcsesség, ha hideg és nyugtalanító: óvakodjál a teljesedéstől. Őrizd meg álomnak az álmot, vágynak a vágyat, sóvárgásnak a sóvárgást. Hogy ne csalódjál: óvakodjál a beteljesüléstől.

Lassan, ahogy a sóhajtás hal meg, hallgatnak el az őszi hegedűk. Beleznay úr még sokáig ott áll az öreg hárs törzséhez támaszkodva. Talán Tristanra gondol, kinek aranyhímes palástja csak álmaiban lengett vállán és egész bizonyosan Isoldéra, akit nem csókolt meg harminc év előtt a májusi nászlugasban.

Azután...

Azután csengetnek az őr kis házikója mellett, mert már hat óra van és hat órakor bezárják a Füvészkertet. Beleznay úr pedig elmegy haza s lehajtja öreg fejét a boldogtalanság párnájára, amelybe áldott kezek valamikor az illúzió kék virágát hímezték vigasztalásul.

ÖREG SINKA GYÖRGY

Élete hatvanadik nyarán—mint a többi parcellás-paraszt,—letette a kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat. Hetenkint egyszer—tisztát váltani—beballagott a messzi kúntorony alá, a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.

A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást, mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú, kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.

—Aki száz évig ilyen bort iszik,—mondta esténkint, szaporábban emelgetve a virágos cserépkorsót,—az sokáig él.

—Igazság,—bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér fala.

Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.

Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is elhangzott:

—Affene a rusnya férgit!

Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.

Öreg Sinka György bírta az áldomást.

Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem is simította a láng.

Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.

Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.

Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár hatvan esztendő előtt.

—Melyik lábom jár jobban hé?!—kiáltott a nagy vígságba esett apró népre.

—A szélső, nagyapám,—kacagtak az unokák.

—Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,—káromkodott mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba, míg ki nem dőlt.

Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre vetett subán.

Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke, mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az ólmos őszi felhők alatt.

ÖRDÖGSZEKÉR

Mikor ilyen keskeny a hold karéja, mindig eszembe jut találkozásom az ördögszekérrel.

Felejthetetlen nyáréjszaka volt.

A vonat nagyokat kattogva húzott át a váltókon s érezhetőleg lassította futását. A huszonkettes őrház zöld lámpája csendesen siklott el a félhomályos fülke ablaka előtt.

—Végállomás!—kiáltotta egy mély, rekedt hang s a kocsisor zökkenve állott meg.

Kiszálltunk.

Tizenegy óra lehetett. A félemeletes falusi állomás nehéz tömege köröskörül egybeolvadt az éjszaka feketeségével. Csak a kijárat fölött himbálódzó lámpa álmos fényében villant elő itt-ott egy piros téglasor. A szemafórjelző hosszan, egyhangúan csilingelt s a mező felől tücskök muzsikáját hozta felénk a júliusi éjszaka langyos szellője.

A vonat dohogva indult a gépház felé.

Skubinyák, a jegyszedő dörmögve ment le a töltés szélén.

Egyedül maradtunk.

—Menjünk, nagyon fáradt vagyok,—mondta Leontin s belekapaszkodott a karomba.

De mikor kiértünk az állomás mögé, meghökkenve álltunk meg.

A kocsi nem volt sehol sem.

—Istenem, apáék megint elfeledkeztek rólunk,—mondta Leontin panaszosam s én is bosszankodva bámultam az országút szürke sávját, amely alig pár lépésnyire látszott csak előttünk.

—Jó egy órába telik, míg hazaérünk,—mondtam inkább magamnak, mint Leontinnak, aki tanácstalanul tekintgetett körül.—Hiába, a kocsi most már úgysem jön, legjobb lesz, ha nekiindulunk.

Sűrű, meleg, bársonyos homály borult mindenre.

Az útszéli jegenyék alig váltak el az ég sötétjétől. Szorongató, vaksi homály terpeszkedett kétoldalt s alig húsz lépésre előttünk is keresztülfeküdt az úton. Néha szinte úgy tűnt fel, mintha élne s gyűrűzve, lomhán kúszna, csúszkálna körülöttünk.

Éreztem, hogy a húgomnak remeg a karja.

Az országút nyílegyenesen húzódott a falu felé, de néhol lejtett, majd ismét erősen kaptatóra vált.

Egyszerre, mintha világosodni kezdett volna. A nagy kőhíd vastag korlátjai kiváltak a homályból, az országút fakó szalagja hosszabbra nyúlott s a sötét jegenyék sziluettjei élesebben rajzolódtak rá a nyugati égre.

Messze, a temető mögött, a hold keskeny, halvány sarlója bátortalanul szállt fölfelé.

Leontin beszélni kezdett, halkan, erőltetetten, de mégis majdnem vidáman, mint azok az emberek, akik fölül valami rettenetes, nyomasztó érzés múlott el s ami után nem lehet tovább bírni a hallgatást.

Hirtelen megakadt.

Fojtott, tompa zúgás vágta ketté a csendet. Egyre erősödő, berregő hang verte fel az éjszakát. Hátunk mögött két-háromszáz méternyire két óriási, fehér szem villogott a sötétben.

—Automobil,—rezzent meg Leontin s ijedten rántott az út széle felé.

—Várjuk meg, míg elmegy,—mondtam kelletlenül s félrehúzódtunk, egy kőrakás mellé.

De az automobil nem közeledett. Úgy látszott, mintha egy helyben állana s félelmesen búgott. Néha felhorkant s utána még rettenetesebb berregésbe kezdett. Két lámpa-szeme mereven, furcsán villogott, mintha egyenesen ránk nézne.

—Eh, menjünk,—szóltam türelmetlenül,—majd kitér, ha...

És már indultunk is tovább.

Ismét felhangzott a gép vésztjósló bőgése s a két éhes, csillogó szem nagyobbnak tűnt föl előttem, amint visszanéztem.

Az automobil lassan közeledett.

Megdöbbenve álltunk meg.

A gép is megállt.

Egy pillanatra rettenetes csend lett.

A szám széle fázósan reszketett s valami oktalan félelemtől megriadva meredtem bele a nagy, kerek tűzszemekbe.

Azok fenyegetően, hideg mozdulatlansággal ragyogtak vissza.

—Mi ez?—kérdezte a húgom megborzadva. Egész testében reszketett és rettenetesen sápadt volt. Nem tudtam válaszolni. Aztán egyszerre erősen magamhoz rántottam és szinte rohanva vittem magammal. Egy kaptatóhoz értünk. Zihálva, elfulladva, száraz torokkal kapkodva lélegzet után, siettünk előre. A szemünk kitágult s verejtékező homlokkal, hangosan dobogó szívvel iramodtunk el a szikár jegenyék mellett.

A hold már feljebb hágott, csak a kőrakások és a fák tövében gyűlt össze egyre sűrűbb és hosszabb foltokban a feketeség. Elakadva gázoltunk a süppedő, mély porban előre. Halálosan kifáradva értük el a lankás tetejét.

Visszanéztünk.

Mélyen lenn, a homályban, égett a két parázsszem, de már nem volt benne semmi borzalmas. Fellélegzettünk s nyugodtan, lépésben indultunk lefelé a hosszú lejtőn. Szólni nem tudott egyikünk sem. A Sirató mellé értünk. A zizegő sás feje koppanva ütődött össze a gyenge, simogató szélben. A falu felől szakadozott tülökszó hangzott. A toronyőr féltizenkettőt jelzett.

Már csak félórai út odáig.

Csendes és nyugodt volt minden. Az automobil elmaradt. A szörnyű szempár nem látszott.

Egyszerre rettenetes bődülés harsant fel szinte a fejünk fölött.

A két óriásira megnőtt, kegyetlenül villogó szem a dombtetőről gúnyosan hunyorított utánunk. Ugató, hörgő üvöltés szakadozott föl a szörnyeteg torkából s mi csüggedten, halálra gyötrötten hajtottuk le a fejünket. Megadtuk magunkat és fásultan, megalázva siettünk tovább. Tovább, egyre tovább.

Most már ő parancsolt, nem lehetett elmenekülni előle. Űzött, hajtott maga előtt és mi megrogyó térddel, kábultan vonszoltuk magunkat.

—Át kellene vágni a mezőn,—gondoltam és mentünk tovább az úton, az ismeretlen rém előtt, amerre ő akarta.

Néha futottunk.

Kövek gurultak szét a lábaink alatt. Majd megálltunk és szembenéztünk a kísértettel. Néha elmaradt s csak távoli, rohanó dübörgése hallatszott. Aztán megint utánunk jött és mi legyőzve, agyonhajszolva, tehetetlenül vánszorogtunk tovább, előre.

Már nem tudtunk visszafordulni sem. Csak mentünk, rohantunk, menekültünk.

Végre feltűnt a falu.

A fák fekete foltjai közül fehéren ütköztek ki a házak s a torony magas sudara, amelynek élén, mint egy megakadt, villódzó selyemfonál, ragyogott a fogyó hold sápadt fénye. A sűrű akáctömegből kicsillant a nyaraló ablaksora. A terrasz széles ernyője alatt lámpák égtek s rószaszín fényük átverődött a világos vászonfalon.

—Még fönn vannak,—gondoltuk egyszerre megkönnyebbülten és megálltunk.

Hátrafordultunk.

A homályt és csendet nem zavarta semmi. Messziről a tücskök monoton cirpelése hallatszott, úgy, mintha álomban hallanánk.

Az automobil eltűnt.

Kimerülten vánszorogtunk haza. A terrasz lépcsőjén alig bírtunk felmenni. Vendégek ültek a nagy kerti asztal mellett s mindnyájan meglepődve bámultak ránk. Sápadtan, szótlanul álltunk ott a vakító lámpafényben.

Hirtelen hosszú, elnyújtott, rekedt üvöltés hangzott az országút felől. S a kivilágított terrasz előtt, mint valami elszabadult szörnyeteg, nagyokat ugorva, bömbölve rohant el egy óriási, vörös automobil.

Nem ült rajta senki.