A' bölcseség vigasztalásai

I. Könyv Tartalma.

Az I-ső Könyv feloszlik egy panaszló alagyás vezér szó, hat czikki folyó, és ugyan annyi kötett beszédre. Ezekben festi Boethius keserves állapotját, panaszkodván a’ sors mostohaságáról, melly őt előbbi legboldogabb állapotjáról a’ leg-gyászosabb’ szerencsétlenségbe burkolta; t. i. ő háromszori Fő Polgármesteri méltósága utánn, mint egy gonosztévő, Haza áruló, és Felség sértő a’ Papiai börtönbe záratott. De a’ bölcseség vigasztalja, megmutatván, hogy az ártatlan lélek, még a’ legszükebb börtönben is szabad, és vig kedvü; mivel semmi gonosz tett emlékezete őt nem mardossa.

I. §.

A’ bölcseség egy méltóságos asszony képében meg jelenvén, szerencsés gyógyszereket igér az ő tárából Boethiusnak.

Midőn ezeket magamban csendel fontolgatnám, és siralmas panaszaimat irásaimmal is jelenteném: ime fejem felett egy igen tiszteletes tekéntetü asszony, emberi tehetséget felülható szikrázó szemekkel, eleven szinü, és kaczér nélkül vidám, ámbár élemedett annyira, hogy éltünknél érettebbnek vélnéd, kétes állapotu; mert majd a’ közönséges emberi mértékhez szabta magát, majd ismét fejével eget felérni látszaték, ki midőn fejét emelné, azt egekbe meríté, és igy hijányítá emberek ügyességét. Ruházatja leg véknyabb fonálból jeles szövet, és bonthatlan anyag készületű, a’ mint utóbb értém tulajdon keze műve; ennek szinét mint hajdankori füst lepte képeket, homály borítá. – Ugyan ennek alsó karimájába egy Π, a’ legfelsőbe pedig egy Θ olvasható betűk szövettek; és igy a’ két betü közt szinte lépcsők látszottak jelelve, mellyeken az alsóról a’ főbbre vala felmenet. Ezen ruházat némelly erőszakos kezektől megszaggattatott, ’s a’ dadarabkákat, ki mint szerét teheté, elragadák; jobb keze könyveket, bal pedig királyi pálczát tarta.

Ezen tisztes asszony látván mellettem a’ költészi szüzeket, és nyoszolámnál könnyeimre szavakat vezérleni, egy keveset indulva, haragot lángoló szemekkel, mondá: ki engedé ezen szinészi leányokat a’ beteghez járulni? kik az ő fájdalmit nem hogy szerekkel enyhítnék, sőt inkább édes méreggel táplálják. Ezek azok, kik a’ gyümölcstelen hajlandóság töviseivel az okosság bő terméseit elfojtják, és az emberi elmét betegséghez szoktatván, nem gyógyítják. Ha tudatlant valakit édesgetett volna el hizelgéstek tőlem, a’ mi közönséges, nem annyira fájlalnám; mert akkor szándékunk nem sértetnék; de tudnotok kell ezen férfiút Pláto, és Zeno bölcsek lelkivel nevelve. (1. 2.)

Távozzatok tehát Szirenek, végső veszélig kedvesek, ’s hagyjátok el őt, az én tudományommal meggyógyítandót. Ezen szavakra a’ szép kar elnémultan földre szegzé szemeit, megvallva pirulással szemérmét, szomorún kilépett.

Én, szemeim könnytől homályosítva, meg-nem esmérhetém minő asszonyság lehet ez, illy hatalmas parancsal: bámulva szemeim földre függesztvén, mi tévő leszen, csendel várám.

Akkor ő közeledve ágyam szélén leült, tekéntvén gyászos arczomat földre lecsökkent bús fejemmel, ezen versekkel panaszlá elmém zavartát:

II. §.

A’ szerző, fájdalmiban könnyez, a’ bölcseség, szemeiről a’ homályt fejti.

De inkább gyógyszerekről, mint sem panaszokról legyen szó, ’s reám tekéntvén imígy kérdeze: te vagy-e, ki a’ mi tejünkel neveltetett, eledelünkel tápláltatott, és férfi erőre jutott? mi pedig olly fegyverekkel erősítettünk, mellyeket, ha előbb elnem hajítasz, legyőztelen erővel védenének. Esmérsz-e engem, szemérem, vagy álmélkodás némít? kivánnám szemérem, de látom hogy fásulás feszít. Most látván hogy én nem csak hallgató, de szótalan néma volnék, gyenge kezével mellemet éríntvén, mondá: Semmi veszély, álom kórság, melly közönséges megjátszott elmék betegsége, bádgyasztja! Ő egy kevéssé feledékeny, könnyen emlékezni fog, hogy minket elébb esmért: meg is történik, ha egy kevéssé szemeiről a’ halandók hiúságos hártyáját letörültük: ezeket mondva vizenyős szemeimet ránczba szedett gyenge ruhájával letörlé:

III. §.

A’ gonosz emberek incselkedései ellen az igaz bölcseség várába kell rejtezni.

Igy szomor ködeim szélesztve szivám a’ léget, és elmémet Orvosnémra, arczát tekéntvén, függesztém, ’s látom tulajdon dajkámat, kinek házában növendékségemtől fogva társalkodtam, a’ Bölcseséget. – Oh minden erkölcs mesternéje! mért szállottál a’ mennyei lakból, hozzám jövén? talán hogy te is velem hamis vádolásokkal vétkesnek állítassál? ő pedig: oh növendékem elhagynálak, és terhedet, mellyet az én nevem irigyei ellen viselsz, közösen felne osztanám? tudod-e hogy nem szabad a’ bölcseségnek nem késérni az ő ártatlan vándorát? talán gyalázásomtól félnék, és valami új történettől rettegnék? talán most véled először fenyegettetni a’ bölcseséget az erkölcstelenségtől? Nemde jól tudod a’ régieknél is Pláto kora előtt, hogy nagy harczal küzdöttünk a’ tudatlanság vakmerőségével; annak éltében tanítója Socrates igaztalan halállal mellettem érdemlett győzödelmet, és midőn utánna örökségét az Epicureusok népe a’ Stoicusokkal, és mások, kiki a’ maga részét igyekeznék ragadni, engemet ellenek felszólalót, és gátolót a’ ragadomány részére vonván, ruhámat, mellyet ön kezeimmel szövék, és rész darabait elkapván, azt vélték, hogy egészen magamat is nekik engedve távoznának, a’ kiken midőn néhány darabjai ruhámnak láttatnának, az én társaimnak vélné az oktalanság, a’ pór népből hibáival elcsábított.

Ha sem Anaxagoras elüzetését (6.) sem Socrates méreg általi halálát (7.) vagy Zeno kinzásit sem hallottad, mivel ó koriak: de még is Caniusok, Senecák, és Soranusok esetét, mivel sem régiek, sem hiretlenek, hallhattad (8-9-10.) kiket semmi más nem vitt a’ veszedelemre, hanem hogy a’ mi szokásunk, és erkölcsünk szerént élvén, a’ gonoszok törekedései ellen tűzni látszottak. Igy tehát nincs semmi, mit bámulj, ha ezen életben körülvett vihartól hányatunk, az lévén fő czélunk, hogy a’ legrosszabb embereknek ne tessünk, ámbár ezek serege számos, de még is megvetendő, mivel semmi vezértől sem kormányoztatik, hanem tévedéstől vakmerőn, és gyakor bódultan ragadtatik; ha bár néha ellenünk tábort szerezve erősebben nyom is: a’ mi vezérünk seregit a’ várba húzza, mig ők a’ hitvány ringy rongy ragadománnyal foglalatoskodnak; midőn ők a’ silányságot ragadják, mi bátran nevetjük, bástyákkal védve, a’ dühödő csoportot, hova, a’ garázdálkodó bolondságnak vágyódni sem szabad:

IV. §.

Serkenti a’ bölcseség, hogy a’ beteg nyilvánítsa lelki sebeit, helyt adván a’ gyógyszereknek.

Érzed-e ezeket? behatnak-e lelkedbe, vagy épen semmit sem értesz, mit sirsz? mit hullatod a’ könnyet? Ne titkold, mond ki! ha gyógy kezet vársz, szükség hogy sebeidet fedezzd fel! Akkor bátor lélekkel mondám: szükség-e még figyelmeztetni, a’ midőn bőven ki tetszik rajtam az esetek dühödő zordonsága! nem indít-e meg helyhezetem tekéntete? ez-e a’ könyvtár, mellyben, az én házamban lévén, ön magadnak lakhelyet választál? a’ mellyben velem nyugodtan az Isteni, és emberi dolgok tudományiról beszéltél? illy ruházattal, illy arczal valék, midőn veled a’ természet titkait vizsgálnám? Midőn nekem a’ csillagok útait sugárral leirád? szokásaimat, és egész életemet a’ mennyei rend példájára ékesítenéd! ez-e a’ jutalom, mellyet neked engedelmeskedvén nyerhettem? Nemde, te ajánlottad Pláto szava által ezen érzelmet: akkor boldogok a’ köztársaságok, ha azokat bölcseség kedvelöji kormányozzák, vagy azok körmányzóji bölcseséget tanúltanak. Te azon Férfiú ajkáról a’ bölcseséget szükségesnek jelentetted a’ köztársaság kormánya elfogadására, és pedig mint egy fő okot; ne hogy az erkölcstelen, és gonosz Polgárokra maradván a’ Váras kormánya, végromlást a’ jámboroknak, és veszedelmet okozzanak. Ezen érzelmet követve, mellyet tőled tanúltam a’ titkos társaságban a’ közjavak igazgatására alkalmazni óhajtám. Te, és a’ bölcseséget beléd lehelő Isten bizonyságim, hogy engem semmi más a’ köz javakon túl nem érdeklett, a’ méltóság elfogadására! innét a’ gonoszokkal terhes, sőt kérlelhetlen viszonyok, és az igazat védő lelkiesméreti szabadság megvetvén hatalmasbbakat, folyvásti gyűlölség.

Hányszor állottam szemközt Conigastussal gyávák kirablását gátoló? hányszor taszítám vissza Triguillát a’ Királyi ház Elnökét, a’ kezdett, vagy folytatott sérelemtől, (11.) hányszor védém a’ nyomorultakat, kiket a’ durvák zsugorisága számtalan rágalommal büntetlenül nyugtalanított, tekéntetem veszedelmével! soha sem vont el az igazról senki törvénytelenségre. Tartománybéliek javait mind titkos ragadással, mind pedig nyilvános adóval zsaroltatni ugy, mint a’ szenvedők, fájlalám! midőn a’ sanyargató éhség üdején terhes, sőtt kimondhatlan vásár parancsoltatnék, melly által Campánia Tartománya szükségképp pusztulást szenvedni látszaték a’ Tanácsházi Fő Tiszttel a’ közjóért vetekedni kezdettem, még pedig a’ Király jelenében; és hogy a’ vásárlást megszüntetné, kivívtam. Paulinus volt Polgármestert, kinek kincseit az Udvari Tisztek reménnyel, és kevélységgel majd elnyelték, az ő ragadozó kezekből kimentettem. Ugyan Albinus Polgármestert hamis vádlásra hozott büntetésből, vádoló Cyprianus haragját megtörvén, kiszabadítám!

Elég nagy viszálkodást ingerlettem-e magam ellen? de ha ezeknél nem is, leg alább a’ többieknél bátrabb lehettem, és hogy lehessek, az Udvari Tisztektől semmit sem vártam. Kiknek vádolására ijedtem meg? a’ többi közt Basilius, a’ ki Udvari méltóságától megfosztatván idegen pénzre szorúlva vádol! Opiliót, és Gaudentiust törvénytelenségéért, és több ravaszságáért a’ királyi itélet száműzni parancsolá, mellynek engedetlenek lévén, magokat a’ Templomok szent védelmével biztosítván, a’ mit a’ Király megtudva, nyilván hirdeti, hogy ha kitüzött nap utánn Ravennát elnem hagynák, homlok billeggel üzetnének ki. Mit várhatni illy szigorúságtól? midőn azon napon, ugyan azoktól vádoltatásunk elfogadtatik?!

Mi ez, hát ez-e fáradozásunk érdeme? vagy azon vádlókat mentheti-e az előbb reájok mondott kárhoztatás? hát nem pirul el a’ szerencse, midőn a’ vádlott ártatlansága, sőtt a’ vádlók silánysága őt megpiríthatta! talán kivánod tudni fontosságát minő vétekről vádoltatunk? Azt mondják, hogy a’ Tanácsot akartuk megmenteni a’ veszedelemtől. A’ szerit kivánod? a’ vádlót, ne hogy bizonyságokat szerezzen a’ Király elleni vétekről, mellyekkel a’ tanács méltóságát mocskítaná, gátolni iparkodtam! mit vélsz oh mesterném? vétkünket tagadjuk, nehogy értem pirulj? sőtt inkább akartam, és soha akarni nem szünök.

Megvalljam? ha bár jó a’ szándék, de a’ tehetség gátoltatik, mert nem lehet nem kivánni azon Rend boldogságát! az ugyan ellenemi végzetével, hogy ez tilos lenne, elhatározá. De nem mindenkor változtathatja szerek érdekét a’ magának hizelgő vigyáztalanság; sőt Socratessel azt vélem, hogy nem vagyok kénytelen az igazat titkolni, és a’ hazugsághoz állani; mindazonáltal hogy legyen ez, leg bölcsebb itéletedre bizom, és hogy ezen történet igaza a’ jövendőtől is tudassék, szóval is, irással is hirdetem. Mert szükségtelen mondani: hogy hamis irást koholtak, melly által kárhoztatnak, hogy Roma szabadságát kivívni akartam, melly irás nyilvános hamissága kitetszett volna; ha nekünk a’ vádoló bévallásával, melly minden dologban leg nagyobb fontossággal bir, élni lehetne. Mert lehet-e más szabadságot reményleni? bár lehetne akár minőt bizonnyal Canius szavaival feleltem volna, ki midőn Caius Császár, Germanicusnak Fia szemire lobbantá, hogy az ellene koholt zendülést tudná; azt felelé: ha én tudtam, Te nem tudtad volna: a’ melly dolog csak ugyan nem annyira tompítja érzékeimet, hogy panaszkodnám a’ gonoszok által vétket koholni az erkölcs ellen; hanem a’ mit reméllettek, hogy véghez vihették, nagyon csudálom; mert alább valót akarni, talán a’ mi hiányságunk volt; tehetni pedig az ártatlanság ellen, a’ miket egy gonosz elkövethet, az Isten előtt egy szörnyeteghez hasonló. Azért talán nem sérelmesen egy valaki társaidból kérdi? ha van Isten, mért vannak rosszak, ha nincs mért vannak jók? de szabad volt a’ gonosz embereknek, a’ kik a’ jók, sőt még az egész tanács vérét kérték, és még minket is, midőn a’ jámborokat, és Tanácsot mentenők, elveszettnek akarni. De valjon megnyerhették-e azt az Atyáktól? Nem kétlem emlékezel, mert Te igazgatál szóban, és cselekedetben, jelenlévén; emlékezel mondám midőn Verónában köz pusztulást a’ telhetetlen vágyó Király a’ Felség sértő vétekről vádoltatott Albinus tettit az egész Tanácsnak tulajdonítá; én az egész Tanács ártatlanságát magam veszedelmével védtem. Tudod hogy ezek igazak, és hogy soha semmi ön érdemmel nem dicsekedtem! fogy t. i. a’ lelki esméret becse annyiszor, a’ hányszor magát valaki dicsérvén hir bért elveszen. De látod minő eset követte a’ mi ártatlanságunkat, ime a’ valódi erkölcs jutalmáért reánk kent bűn súlját viseljük! volt-e valaha olly nyilvános vétség megvallása, mellynek olly szigorún egyező biráji lennének, hogy némellyeket az elméi gyarlóság, vagy állapoti minéműség, melly minden halandónál kétes meg nem lágyitott volna? mert ha a’ Sz. Házakat fel gyújtani, a’ Papokat gonoszul meggyilkolni, és minden jóknak halált szerzeni mondatnánk, még is jelenemben, magam vallása, és tanú bizonyi utánn büntetett volna a’ Törvény! Most pedig ötvenezer lépésnyi távolságban védtlen buzgó hajlandóságomért a’ Tanácshoz, számüzve halálra kárhoztatom. Oh hasonlókat illy vétekről nem lehet megitélni, melly véteknek méltóságát a’ bűnösök is, kik engem vádlottak szemlélték, és hogy látván valami gonosz tett által homályosítanák, hazugsággal mondák az én lelkiesméretemet hivatal óhajtásából Szentség töréssel fertőztetve. És Te bölcseség, ön magad minden mulandó szerek vágyát a’ mi lelkünk székibül irtottad ki, és a’ te szemeid előtt semmi Szentségtörésnek nem volt helye; a’ mi füleinket azon Sz. hanggal, és gondolattal intetted, mit Pythagoras mondott: Kövessd az Istent. (12.) Nem is illett volna a’ leghitványabb lelkek erejében bizni annak, kit Te ezen méltóságra emeltél, hogy az Istenhez hasonlítottál. Ezen felül védelmeznek engem minden illy vétek gyanújától az ártatlanság lakja, barátim társasága, és Symachus Ipam, a’ ki valamint Te szent, úgy ő is tisztelendő.

De óh illetlenség! azok téged illy nagy bűnben részesnek vélnek, és ugyan azért a’ gonosz tettben gonoszaknak látszatunk, hogy a’ te tudományidat tanúltam, és erkölcseid tulajdonaim lettek. Igy nem elég, hogy tisztességed nekem nem használt, ha csak az én botlásomért még te is nem rágalmaztatol. Nyomorúságunkat pedig még az is tetézi; hogy mások véleménye, nem a’ dolgok érdemét, hanem az esetek kimenetit tekintvén, úgy itél, a’ mint valakit a’ sors ajánl; innét van, hogy a’ jó vélemény leg elöször hagyja el a’ szerencsétleneket. Minők a’ nép hirei, melly zűrzavar érzeményei, resteljük említeni. Csak egyet mondok: leg nehezebb a’ mostoha sors terhe, mert a’ melly vétek a’ Szegényre hárítatik, ’s érte szenved, megérdemeltnek mondják. Én ugyan javaimból kipusztúlt, hivataltól megfosztatott, jó hírben fertőztetett, jó tettért büntetést szenvedek! Mintha látnám a’ gonoszság vétkes műhelyén örömmel, és vigalommal tapsolni, a’ legromlottabbakat új vádok ravaszságával közeledni, a’ jókat rettegni, és a’ mi siralmas állapotunk félelmitől leverve lenni: ellenben minden gonoszt új merényre, büntetlenség végbevitelire pedig jutalom által ébresztetni. Az ártatlanok pedig nem csak bátorságtól, hanem még védelemtől is megfosztvák; azért méltán felkiálthatjuk:

V. §.

A’ bölcseség hallván a’ legigazabb panaszait betegének, azt gyengébb szerek elfogadására készíti.

Ezeket midőn szünteleni fájdalommal énekelém, a’ bölcseség csendes tekíntettel; meg nem illetődvén panaszimon, igy szólott: Midőn téged szomorúan és könyezve látlak, azonnal nyomorúlt, és számüzöttnek esmérlek. Melly távóli volna száműzetésed nem tudnám, ha szavaidból nem érteném. Te ugyan távol hazádtól nem űzettél, hanem tévelegsz, vagy ha véled üzetésed, Te, őn magadat elüzted, mert veled azt senki sem teheti. Ha emlékezel melly Hazábul eredtél, valóban nem úgy mint hajdan Athenabéliek sokaságtól kormányoztattak, mert egy a’ Király egy az Úr, a’ ki számos Polgárokban, nem azok elüzetésében örvend: a’ kinek fékivel tartatni, és törvényinek engedelmeskedni legnagyobb szabadság! Talán nem is tudod azon legrégibb törvényét, melly által parancsoltatik, hogy annak nincs joga számüzetni, a’ ki abban magának lakást alapít? mert a’ ki annak árkain, és bástyáin belől van, nincs félelem, hogy legyen érdeme számüzetni, de mindenki, a’ ki benn lakni nem akar, egyszersmind megszűn érdemelni. Azért engem nem ezen hely, hanem ön szived indít: Nem tekéntem én könyvtárod, csontal, és tükrökkel ékesített falaidat, úgy mint a’ te elmédet; mellyben hajdan én nem könyveket, hanem a’ mi könyv becsét emeli, azok fogalmait helyhezém. Te ugyan a’ közjó eránt tett érdemeidet igazán, de a’ műveltek sokaságához képest keveset mondál. A’ szemedre hányt tárgyak igaz, vagy hazug voltáról mindenektől esmérteket említél. Vádolóid vétkeiről, ravaszságairól jól gondolád röviden emlékezni, hogy azokat inkább bővebben a’ visga község nyelve hirdesse. Hatalmasan pirongattad az igaztalan tanács tettit, a’ mi gyaláztatásunkat fájlaltad, siratván sértegetésit becsületünknek, végső fájdalmad felhevült a’ sors ellen, és panaszlád igaztalan mértékkel az érdemeket jutalmaztatni. Legutólszor keserves verseiddel kérted, hogy valamint az Eget, úgy a’ Földet is már valahára béke kormányozná. De mivel téged igen sok érzelmi vihar faggat, és még sokfelé igáz a’ fájdalom, harag, bú, valamint most vagy, úgy te hatalmasbb gyógyszereket elnem fogadhatsz; azért gyengébben bánunk veled, hogy azok, mellyek a’ zavarok béfolyásával keményre dagadtak, szeléd fogással puhulván a’ gyógy szerek ereit hasznosan elfogadhassák.

VI. §.

Az emberi természetből, és mindeneket bizonyos igazgató Isteni Gondviselés meg gondolásából készíteték a’ beteg hathatósabb gyógyszer elfogadására.

Megengeded-e kevés kérdésekkel elméd mivoltát érinteni, és tudakozni, hogy melly módon gyógyítassál, értenem? Te akaratod szerént, felelék, kérdezhetsz. Akkor ő mondá: Gondolod-e hogy ezen világ véletlen, és vak esetek által intéztetik? A’vagy elmei kormányt lenni nem hiszesz? Sőt inkább, mondám, nem gondolhatom, hogy véletlen esetek által olly bizonyosan kormányoztassanak; hanem inkább munkáiban a’ teremtő Istent tudom jelen lenni, ne is legyen olly nap, melly engem ezen érzemény igazságától elvonna; úgy vagyon, mondá ő: mert imént énekeléd, és csak az Isteni Gondviselésből kizárt embereket sirattad, mert a’ többiek, hogy okkal kormányoztatnak, meg sem indultál.

Héj pedig felettébb csudálom, hogy ezen nagy hasznos érzelmekkel betegedhetel, bizonnyára magasbban kell keresnünk okát, mert valami mást vélek hijányzani: monddmeg nekem híven, hogy mivel Isten kormányozza a’ világot, ha látod-e azokat is, a’ melly kormányok által igazgatja? én mondám; oh Asszonyom kérdésed fontosságát sem értem, nem hogy felelni tudnék. Ime engem semmi sem csalt meg, mert nyilvános, hogy szabad, és nyílt uton tértek be lelkedbe a’ zavarodás betegségei, monddsza, emlékezel-e a’ szerek czéljáról? hová igyekezik a’ természet szándéka? hallám; de a’ bú felettébb tompítja emlékezetemet. Tudod-e ezek eredetit? igen, mondám: az Istentől. Már hogy lehet az, a’ szerek eredetit esmérni, és kimenetit nem tudni? hanem ezek a’ zavart elmék szokási, azon hatósággal, hogy az embert helyéből ugyan kimozdítják; de egészen ki nem irthatják. Arra is kérlek felelj, ha emlékezel-e, hogy ember vagy? hogyne emlékezném. ’S mi légyen az ember, megfejtheted-e? azt kérded ha vallyon tudom-e magamat okos állatnak lenni, és halandónak? igen, sőt meg is vallom. Akkor ő: még másnak nem esméred-e magadat? épen nem. Már értem betegséged más, és legnagyobb okát: Te mi légy elfelejtetted, és azért telljesen mind a’ betegség okát, mind az egészség helyre állítás módját feltaláltam, mert feledékenységedtől zavartatol, és fájlalod száműzetésed, és javaid elkobozását; nem tudván a’ dolgok ki menetit, a’ gonosz embereket, és ravaszokat gazdagoknak, és szerencséseknek véled. Minő kormány által igazgattassék a’ világ, elfelejtetted; az esetek változásit minden igazgató nélkül hiszed történni. Nagy ok ez, nem csak betegségedre, sőt veszedelmedre is; azért az egészség szerzőnek hála, hogy téged egészen a’ természet elnem hagyott; legnagyobb örömünkre van remény egészségedhez, midőn hiszed a’ világot nem véletlen esetek által kormányoztatni, hanem inkább az Isteni októl függni; azért semmit ne rettegj, mert ezen kisded szikrából neked éltető meleg világlik. Mivel pedig erősb szerek használatára még nincs itt az üdő, még tudva van az is, hogy az elmék természete az, valahányszor elhagyják az igazat, hamis véleményt követnek, a’ mellyből ered a’ zavarok sötétsége, melly az igaz látását meghomályosítja; ezt gyenge szerekkel képesen fogom széleszteni, hogy elűzvén az érzelmek sötétségét, az igaz világ fényét megesmérhessed!

Jegyzések.

Nem véltem feleslegesnek vagy éppen szükségtelennek, némelly ritkábban előforduló nevek, és dolgok néminemü rövid leirását minden könyv sarkához ragasztani a’ végből leginkább, hogy a’ tanuló ifjúság ne kénytelenétessék más könyvekből keresni, mit könnyen itt neki mondhatni, de az elmei feledékenység is új ingerre talál, midőn némellyek tudását elvesztvén, kevés szavak után vissza nyeri, a’ közönségeseket, és mindennapiakat ki hagyván. – A’ hivatkozásokat sem fogja valaki kárhoztatni, annál inkább, mivel a’ mellett, hogy mulatva figyelmeztetnek, tanítanak is.

1) Elea város neve alsó Olasz Országban, hol Zeno született, és tanított, azért Tanítványi Eleai bölcseknek neveztetnek.

2) Academia Athene mellett Görög Országban árnyékos hely, itt tanított Plato, általában e’ helytől Tanítványi Academicusoknak neveztetnek.

3) Pontus, magyarúl Fekete tengernek mondatik, mivel majd szüntelen sötét homály, és köd borítja.

4) Corus vagy Caurus éjszak nyugoti szél, leginkább dühösködik Julius derekán, ezt bizonyítja Ptolomeus csillagász is.

5) Boreas Treicius: azt vélték a’ régiek, hogy Thraciai, most Bálkáni legmagasbb hegyei közül ha szabadulhat igen viharkodik.

6) Anaxagoras nevezetes bölcs volt a’ természet visgálásában.

7) Socrates Athenai bölcs, kit Cicero felettébb magasztal.

8) Soranus Barcas Néro Császár idejében al-Polgármester (Proconsul) igen tiszteltetett Ephesusban az ő jó tetteiért, és szelédségéért. Hogy Néro megölette kedves barátját Rubellius Plautust, Soranus a’ népet Néro ellen felzendíti, befogatik, és börtönbe sanyartatik, de érette megmutatván ártatlanságát, leánya esedezett, Juvenalis, és Tacitus bizonyítják.

9) Canius nevezetes Romai költész.

10) Seneca Néro Császár nevelője, és Mestere, a’ kit még tanácsában követe, egy erkölcsös Fejedelem volt, de utóbb megvetvén intéseit a’ fajtalan életiben megöleté Testvérjét, Tanítóját, és édes Anyját több Tanácsbéliekkel együtt; a’ várast fel gyújtatván örömmel nézte a’ lángok dühét ezt énekelvén:

11)

12) Pithagorás egy jeles bölcs volt Görög Országban Számosz Szigetén.