A' bölcseség vigasztalásai

II. Könyv Tartalma.

Elbeszéli szerzőnk, miképpen a’ sors állhatatlan: a’ ki ma boldog, mindennel bővelkedik; holnap ismét szerencsétlen nyomorúlt, és szükölködő lehet. A’ mit ma sors ád, holnap elveszi, mivel a’ világon minden változékony, úgy a’ sors is; egyedül a’ lelki javak mentvék a’ sors csapásitól. A’ lelki boldogságnak ártalmára vannak minden hivatalok, kincsek ’s t. mellyek inkább nyugtalanítják az embert, hogy sem boldogítnák. Végre a’ sors mostohasága még hasznos is az embereknek; mert az igazi barátokat kimutatja, kik veszélyekben is hivek.

I. §.

Az állhatatlan szerencse természetéből kiviláglik a’ szerek silánysága, mellyeket kedvelteinek nagy rettegésre enged, ne hogy vissza kérje nagyobb bánatukra azoknak kik tőle nyerték.

Minekutánna egy keveset elcsendesedett, figyelmemet tisztes hallgatással használván imigy kezde szólani: Ha betegséged állapotát tekéletesen megesmértem, akkor az elöbbi szerencse érzelme, és vágya fonnyaszt; az csak előbbi lelki állapotodat, mint magadnak képzeled változtatva, rontá meg: értem itt a’ sok’ szinü csuda bárson köntösöket, és még a’ többféle fényeket, mellyekkel, a’ kiket csalni akar, nyájas barátságot gyakorol, hogy szenvedhetlen fájdalommal szégyenítse, reménytelenül elhagyva: mellynek ha természetire, erkölcseire, és érdemeire emlékezel; látni fogod, hogy benne gyönyörüséget nem birtál, sem vesztettél. Úgy vélem fáradság nélkül könnyü reá emlékeztetni, holott még akkor is férfiúi szavakkal szoktad megtámadni a’ szerencsét, midőn ő hizelgő jelent, és titkaimból vett okokkal el is üzted: mivel pedig minden rögtöni változás valami kedv zavartával történik: úgy lett, hogy Te is egy kevéssé csöndességed elvesztetted; de üdeje már, hogy végy magadhoz kóstolva ollyas mit, gyöngét, és kellemest, melly beléd folyván helyt készítsen erősbb szereknek.

Ide hát édes szónoki kellem, melly csak akkor jár igaz úton, ha intézetünket követi, és avval házi hangászunk, majd gyengébb majd erősbb hangon énekel. Oh ember! mi az a’ mi búba, és gyászba ejtett, talán valami újat, és szokatlant láttál? Ha a’ szerencsét véled változni arántad, hibázol, ennek szokásai szüntelen, és természeti: sőt szorosan megtartá állandóságát változékonyságában is: illyen volt midőn hizelgett, és csalogató hamis boldogsággal megjátszott; látod a’ vak isten kétes ábrázatát, midőn mások előtt elfedi arczát, reád mosolygott, ha tetszik, élj szokásaival, és ne panaszkodjál. Ha retteged hűtelenségét, vessd meg, és távoztassd veszedelmesb álnokságát; ime valamint most oka nagy szomorúságodnak, úgy kellett volna lenni csendességednek is, mert elhagyott téged, és hogy elnem hagyna senkit, lehet-e valaki megnyugodt?

Vagy talán a’ kellemi boldogságot félted, és kedves a’ jeleni szerencse, melly bizonytalan, és elmenete búval emlékeztet: ha kényszerént nem lehet vissza tartani, ő futva bajt okoz, futása pedig nem más, mint leendő veszedelmek előjele! Azt sem lehet tökéletesen látni, mi szemünk előtt van; a’ dolgok kimenetit okosság itéli: ugyan azon változás sem az ijesztő eset fenyétését, sem hizelgését kedvelni, nem ajánlja, végre tehát nyugodt lélekkel szükséges szenvedni mind azt, mi az esetek térén történik, ha egyszer igáját elváloltad. Ha akarsz annak maradásra, vagy menetre törvényt szabni, kit uralkodónak önkényt választál, bizonnyára hűtelen vagy, és nyugtalanság keserítheti sorsodat, mellyet nem másíthatsz. Ha szeleknek ereszted vitorládat, nem a’hova akarsz, hanem merre a’ szél vezet, mész. Ha földmives magot vetnél, a’ bő, és sovány éveket fontolgatnád; szerencse kormányára biztad magadat, engedni kell asszonyod szokásinak; Te pedig a’ forgó kerék gyors mozgásit akarod fenn tartani balgatag ember! minden, mi egyszerü, az nem sors.

II. §.

Valamint a’ szerek, ugy a’ szerencse természete is állhatatlan.

A’ szerencse szavaival akarok veled beszélni, Te pedig vigyázz! Ember! ugyan mit panaszkodol mint veszedelmesről minden nap ellenem? Minő hűségtelenséget követtem el, a’vagy minő jószágodat raboltam? bátran minden Bíró előtt vádolj jószágod, és méltóságod elkobzásáról, és ha valamelly ember tulajdona nálunk találtatnék, a’ mit kérsz önkényt vissza engedem.

Midőn anyád méhéből kivezetett a’ természet, mezítelent, és szükölködőt vettelek által (2.) tulajdon javaimmal táplálván, mért vagy most tűrhetlen? hajlandó keggyel neveltelek, minden tulajdonimmal bőséggel, és fénnyel felruháztalak: most tetszik nekem ezeket vissza vonni, legyen elég, hogy eddig más javaival éltél. Nincs okod panaszra, mintha magadét vesztetted volna, miért fohászkodol, holott semmi erőszakot nem tettem rajtad? a’ javak, méltóságok, ’s több illyesek, tulajdonaim! az asszonyt megesmérik szolgálói, velem jönnek, velem el is távoznak. Bátran mondom, ha tulajdonaid voltak, mellyeket hogy elvesztettél panaszlod, bizonnyára el nem vesztek volna. Vagy talán én egyedül tiltatom magam tulajdonaitól? ha szabadon tünteti az ég fényes napjait, és ugyan azokat sötét éjjelekkel váltja? ha az év földszinét majd virággal, majd pedig gyümölcsel ékesíti, majd ismét hóval, és jéggel fedi, ha a’ tenger majd fényes tükrivel hizelghet, majd pedig zivatarral, és morgó hullámival ijeszthet, minket a’ telhetlen emberek vágya kötözhet-e szokásunk ellen való állandóságba? természetünk folyvást játékot űzni, a’ kereket forgó körben mozgatjuk, és a’ legalsót legfelsőbbre, és a’ legfelsőt legalábbra változni örvendünk. Tessék felmenni, de úgy, ha enyelgésünk kivánja, leszállni ne véld igazságtalanságnak. Vagy talán szokásaimat nem tudod? nem tudod, hogy Croesus Lydusok Királya, ki előbb rettegtette Cyrust, csak hamar szánakozásra méltó, tüzre kázhoztatva magas keggyel mentetett? Nem tudod, hogy Pál szívből siránkozott elfogott Perseus Király nyomoruságán? (3.) Mit könnyez a’ szomorjáték lármája mást, mint szerencse által Országok boldogsága fordultát? Nem de, tanúltad, hogy Jupiter Temploma küszöbén két hordó feküdt, eggyik a’ rosszak, másik a’ jók számára? hátha többet vettél a’ javakból, hátha nem távoztam tőled egészen? hátha ezen változásom valódi okod jobbakat remélni, csak ne csüggedj lélekben, és közös Országban helyhezve, tulajdon javaiddal élni ne ohajtozzál.

III. §.

A’ sors minden ajándékot bizonytalan időre nyújt, mert másképp nem volna szerencse tulajdona.

Ha a’ sors ezen szavakkal szólna hozzád, mit sem felelhetnél; de ha vannak okaid a’ sorsot vádolni, monddsza, van idő szólani. Mire én e’kép felelék: Ezek ugyan ékesek, Szónoki, és hangászi mézzel elegyítve, de csak mig hangzanak addig gyönyörködtetnek. A’ nyomorultak fájdalmai tartósabbak; mert szünvén ezen édes szavak, a’ belső szomor terhesül. Igaz úgymond ő: mert ezek nem betegség gyógyszerei, mivel a’ tartós fájdalom másokat kiván, azért mellyek belseidbe hassanak, jó üdején alkalmazom, mindazonáltal nyomorúltnak ne véld magadat; vagy talán boldogságodnak voltát, és mennyiségét elfelejtetted? ha azt elhallgatom is, hogy szüléidtől megfosztatván, méltóságos Férfiak gondjai ápolgattak, és a’ Várasi Főnökök rokonságába avattak, mi legdrágább atyafiság neme, mert előbb kedveltettél, mint rokon lettél. Ki ne hirdetett volna leg boldogabbnak olly méltóságos Ipával, szemérmetes asszonnyal, és Férfi gyermekek nemzésivel? Elhallgatom (mert illendő a’ közönségeseket mellőzni) hogy a’ melly méltóság véneknek megtagadtatott, téged mint fiatalt boldogságod halmozására ékesített, és ha a’ mulandó szerek gyümölcsei valami boldogságot okoznak, lehet-e az, hogy legtöbb nyomorúság terhei is elhomályosíthatnák azon fény emlékezetit, midőn két fiadat Polgármesteri kocsikon házadtól pompásan vonatni láttad. (4.) Ugyan azokkal Te fejedelmi széken ülve, a’ dicső Királyt hirdetvén, elméd, és ékes szólásod magasztalását nyerted; midőn a’ színkörben két Polgármester közt a’ körül álló nép tömeg várakozását győzedelmi adakozással kielégítetted. Szóltál, vélem, a’ sorsnak midőn hozzád simult, és Téged, mint drága kincsét ápolgatott, azon ajándékot nyerted tőle, mellyet másnak nem kölcsönözött: akarsz-e tehát vele számot vetni? most először teként reád írigy szemmel! ha számát, módját az örömeknek, és nyomorúságoknak tekénted, még akkor sem tagadhatod boldogságodat; ha szerencsétlennek azért véled magadat, hogy azok, mellyek örvendeztettek, elmúltanak; nincs okod magadat boldogtalannak vélni, mivel szinte ezen keserítők is elmúlnak. (5.) Vagy talán ezen élet színtérére, csak hirtelen, ’s mint idegen léptél? a’vagy mulandókban állhatatosságot vélsz, midőn magát az embert is egy repke óra megöli? Mert ámbár kétes az esetek bizonnya, még is az élet végső napja állandó az esetekben, tehát mit vélsz, te halva fogod-e elhagyni, vagy ő futva téged?

IV. §.

A’ bölcseség vigasztalja a’ beteget, hogy lelki javai megvannak, mellyek egyedül szerezhetnek valóságos boldogságot.

Ezekre én felelém: igazat mondál minden erkölcs dajkája, nem is kédkedhetem boldogságom leg gyorsabb folyásáról, mit meggondolván leginkább epeszt. Mert minden balesetben az legszerencsétlenebb, ki boldog volt: de te, úgy mond ő; hogy a’ hamis itélet büntetésit szenveded, azt külső javaknak nem tulajdoníthatod; ha véletlen szerencse neve gyötör, melly sok, és nagy javakkal bővelkedjél, velem számláld meg.

Mert ha azt birod, mi minden boldogságnál nagyobb, az Isten séretlenül és hijány nélkül megtartotta: lehet-e így jobbakat birván, a’ szerencsétlenségről panaszkodni? ime fris egészségben van Simachus Ipad (7.) a’ halandók drága éke, kit életed bérével sem restelnél megváltani; az egész ember bölcseség, és erény tulajdonival bátor, egyedül csak sérelmeidet siratja. Él feleséged okosság tisztességével, és szemérem becsivel tündöklő; szóval hogy minden szép tulajdonait röviden elmondjam, Atyjához hasonló, él mondám, és útálva életét, csak érted él: hogy távol léte boldogságidat csonkítja, elhiszem; mert óhajtva téged könnyekkel, ’s fájdalmakkal hervad. Szóljak-e Fiaidról? kiknek elméji, gyermek korban is apósi, és atyja szerínt kitűntek. Mivel pedig legfőbb gondja embereknek az élet fentartása; oh úgy bizonnyára, ha javaidat esméred, boldog vagy; midőn azt birod, nem tagadhatván senki, mi az életnél kedvesebb; azért törüld le könyeidet: még mindeneket nem gyülöl a’ szerencse, téged sem fenyeget nagy zivatar, mert állandón fentart horgonyod, melly sem a’ jeleni vigasztalást, sem a’ jövendő üdő reményit távozni nem engedi, és tartsanak is kivánom, azok által, bár mint legyenek dolgaid, menekedhetünk.

Mennyit vesztettem becsületemből, ime látod! És ő: azok megszerzésin is törekedtünk, ha nem tünődöl sorsodon. De nem türhetem gyönyöreidet, boldogságodról olly keservesen, és szorongatva panaszkodván, mintha boldogságod csorbulna. Ki lehet olly nyugodtan boldog, hogy állapotjának csak valamelly részivel is ne küzködjék? Bajos szer a’ mulandó javak minémüsége, melly soha tekéletesen nem jelen, vagy ha jött állandón nem maradt.

Ennek bő a’ jövedelme, de pirul rokon vérért: azt nemesség teszi jelessé, de szűk vagyonai miatt, inkább akarna lappangani: ez bővelkedő, de nőtelen sorsát kesergi: az boldog házas ugyan, de magtalan lévén más örökségét szaporítja. Más ismét nem örvend szapora gyermekeiben, hanem fiai, és leányai vétkeit búsan siratja. Azért valóban senki sem elégszik meg sorsa voltával, mindenikben meg van, hogy vagy tapasztalatlan bátor, vagy tapasztalva félénk. Tovább légy legboldogabb, minden szer legkényesebb érzést okoz, és ha csak mindenek kivánságod szerént nem teljesednek, minden bal esetben tűrhetlen, legkissebbtől is földre veretel; ime illy kicsin az, mi legboldogabbat is a’ sors által megszomorít.

Hányat vélsz lenni? kik gondolnák hogy egekhez közelítnek, ha bár melly csekély részecskét is nyernének szerencséidből. Ezen hely is mellyet számüzésnek nevezsz benn létezők hazája; úgy van: nincs semmi rosz, ha csak nem gondoltatik. Ellenben azoknál minden sors boldog, kik nyugodt lélekkel szenvedik. Ki az a’ boldog, ki a’ türhetetlenségnek kezét nyújtva, állapotát nem kivánja változni? Oh melly sok keserűséggel van elegyítve a’ mulandó boldogság édessége! melly ha bár a’ vele élőknek kedves is, még is, ha nem akará is, vissza nem tartható, távozik; nyilvános tehát, melly nyomorúlt a’ halandók boldogsága, melly jámboroknál sem állandó, rettegőknél sem gyönyörködtető; miért kivánjátok tehát külről oh halandók, a’ belső boldogságot!? bizonyosan tévedés zavar benneteket, vagy tudatlanság! a’ sarkalatos boldogságot rövideden megmutatom.

Náladnál van-e drágább kincsed? azt feleled semmi. Ha tehát ön hatalmadban leszesz, azt fogod birni, mit sem magad elveszteni nem akarsz, sem a’ szerencse el nem ragadhat. Hogy pedig megesmérjed a’ boldogság állhatatlanságát ezen változó szerekben, figyelmezz. Ha boldogság a’ legfőbb java az okos természetnek, az semmi módon el nem raboltatik; nyilványos tehát, hogy a’ boldogság elvitelire semmikép sem juthat a’ szerencse változékonysága. Már most a’ kit hordoz mulandó boldogság, vagy tudja, vagy nem, hogy változékony; ha nem tudja, minő boldogsága lehet tudatlanság vakságában? ha tudja, szükséges félnie, el ne veszejtse azt, miről nem kételkedik hogy veszendő; azért a’ folyvásti félelem hogy tehet boldoggá?

De talán ha elveszti, megveti? úgy is csekély jóság az, mellynek az ember egyszerüen tűri veszteségét; mivel pedig te vagy az; a’ ki több okokkal felvilágítva hiszed, hogy az ember lelke halhatatlan, és midőn nyilvános az is, hogy a’ test repke boldogsága is megszünik halállal, nem kétkedhetni, boldogság nem lévén, hogy az egész emberi nemzet halál által a’ legnagyobb nyomorúságba dűl; tudjuk pedig azt is, hogy sokan a’ boldogság gyümölcsit nem csak halál hanem fájdalmak, és kinzások által is keresték, hogy legyen a’ jelen élet boldogító, ha nyomorult elvégzőket, boldoggá nem tehet?

V. §.

A’ gazdagság, és egyébb szerencse javai inkább gátolják az igazi boldogságot, mint sem előmozdítanák.

Minekutánna már okaim enyhítő szereit bevetted, egy kevessé erősbbekkel kell élned. Lássad, bár ha szerencse ajándéki nem volnának mulandók, és szempillantatiak; mi van bennök, hogy valaha kivánhassad, vagy látván nem utálnád? a’ kincs, reád, vagy annak természetire nézve, az arany ékessége, vagy annak halmozott bősége kellemetes? sőt ez ha kiosztatik jobban fénylik, mint halomra gyűjtve; mivel a’ zsugoriság gyülöltté, az adakozás pedig híressé teszi az embert. Hogyha senkinél nem maradhat, melly másoknak adatik, akkor drága a’ pénz, ’s midőn másnak adva, adakozás által meg szűnt tulajdon lenni, és ha minden nemzetből egyre halmozzák, a’ többi szükölködő leszen. Egy kiáltás mindenek füleit meghatja, kincseitek pedig csak részletesen mehetnek többekhez, ’s ez történve, sokat szegényít, kiket elhágy. Oh szűk és fogyatkozó kincs! mellyet egészen birni soknak nem lehet, és mindenekhez mások szűkölködése nélkül sem mehet. Vagy talán a’ kövek fénye kecsegteti szemedet? de ezekben ha valami fény vagyon, az a’ kövek, nem emberek becse; azért az ezeken bámuló embereket csudálni lehet, mert lelketlen, és tagokkal szükölködő lényeket, az okos, és lelkes ember valódi szépnek nem is mondhat; mellyek ámbár a’ Teremtő munkái, különzésökben valami csekély szépségök vagyon, de még is méltóságtok alatt lévén helyezve, bámulástokat semmikép sem érdemlik meg.

Talán a’ mezők szépsége gyönyörködtet? méltán, mert szép része a’ legszebb művnek; igy némellykor a’ csendes tenger tükrén örvendünk, igy csudáljuk az eget, napot, holdat, és csillagokat. Mellyik a’ tied közülök, csak egynek is mersz-e dicsekedni fényével? tavaszi virágokkal különöztetel? vagy talán már nyári gyümölcsöt is szaporitottál? Miért ragadtatol hiú örömöktől? miért öleled más javait tulajdonod gyanánt? soha sem leszen szerencse által tiéd, mellyet a’ szerek természete tőled el idegenített.

A’ földi gyümölcs ugyan kétség kivül állatok eledele, ha te mi természetnek elég, szükséget akarsz kielégítni, nincs okod kivánni szerencse bőségét: kevéssel és apróságokkal megelégszik a’ természet; mellynek kielégítését ha akarod felesleggel sürgetni, vagy kellemetlen lesz, mit bele töltesz, vagy ártalmas. De talán szépnek véled czifra köntösökkel fényleni? ha kellemes a’ reá tekéntés, vagy az anyag természetét, vagy a’ műves elmésségét csudálhatom; a’vagy talán a’ szolgák hosszú sora tesz boldoggá? kik ha erkölcstelenek, házak ártalmas terhei, ’s a’ házi Úr veszedelmei: ha pedig szelidek, és jámborok; lehet-e mások jóságát kincseidhez számítani? igy mind ezekből kitetszik világosan, hogy mellyeket magadénak számítasz, egy sem tulajdonod, mellyekben mivel szépség nincs, elvesztve fájlalni, vagy megtartva örvendeni nem lehet. Ha természettől szépek, mi közöd hozzá, mert külön válva javaidtól is tetszetősek: nem azért drágák mivel kincseidet szaporítják, hanem mivel drágáknak látszattak, azért szerzetted kincseid közé. A’ szerencse után mit vágyódol illy nagy indulattal, talán pótolni akarod a’ szükséget bőséggel? ez éppen ellenkezőt szül, mert a’ kincs fentartására sok eszköz szükséges: de az is igaz marad, hogy a’ ki sokkal bir, igen sokban szükölködik; ellenben pedig legkevesebben az, ki bőségét szüksége szerint kevés kivánással mérséklé. Veletek született tulajdon javaitok nincsenek, hogy a’ külső és távol lévő javakban magatokét keressétek; úgy elfordult a’ szerek állapotja, hogy az Isteni okos állat nem ragyoghat, ha csak lelketlen javakkal nem bir! Más állatok magokéval megelégesznek, és ti az Istenhez hasonló lelkek, leg alább való szerektől a’ jeles természet ékeit kapkodjátok! vagy talán nem értitek, melly nagy méltatlanság legyen a’ Teremtő előtt! Ő az emberi nemzetet a’ földiekből ki emelte, és ti méltóságtokat legalább valók alá teszitek: mert ha kinek kinek minden java nálánál, ki azt birja, drágább leszen, mivel a’ csekély szereket magatok javainak vélitek, azoknak magatokat alávetni bizonnyára illetlen.

Az emberi természet állapotja az, hogy külszerek közt annyira emelkedik fel, a’ mennyire magát esméri: ha pedig megszűnt magát esmérni, barmokig le aláztatik. Mert a’ többi állatok természete az, hogy ön magokat ne esmérjék, embernek pedig magát nem esmérni, egy vétkes hijány.

Melly közönséges pedig ezen tévedés nálatok, kik más ékeivel diszleni vágytok! de ez nem lehet; mert ha valamelly jószág kiállítva fénylik, csak a’ mi kitétetett, dicsértetik, és mit föd a’ drága jószág, maga rútságában marad. Én ugyan tagadom, hogy az jó, mi a’ tulajdonosnak ártalmas. Talán hazudok? éppen nem, valóban a’ kincs, birtokosának gyakorta ártott, mivel mindenki, bár legrosszabb, annál inkább másé után vágyó, mivel mindenki arany, és drága kövek birtokosát véli legméltóságosabbnak. Te pedig, ki most rettegve csákánytól, és kardoktól félsz, ha ez élet utján üresen járnál, nem félnél a’ rablóktól. Oh fényes kincs, halandók boldogsága! mellyet ha elnyertél, bátor lenni megszűntél.

VI. §.

A’ tisztségek, és méltóságok sem boldogítnak valóban.

Mit szóljak a’ méltóságokról; és hatalmakról, mellyeket ti, a’ valódi méltóságot, és hatalmat nem esmérvén, egekig magasztaltok? Ezeket ha elnyeri ki leg rosszabb; Aethna lobogó lángja nem képes olly nagy tüzet, sem özön víz, olly nagy pusztitást okozni! bizonnyára tudom, emlékezel, hogy a’ polgári birodalmat, melly a’ szabadság kezdete vala, Polgármesterek kevélysége miatt a’ hajdaniak ohajták eltörleni, kik szinte előbb ugyan kevélységért várasukból száműzték a’ Királyokat. De ollykor jámborok is tiszteltetnek meg hivatallal, mi nagyon ritka; az eggyütt élőknek, mi tetszik más jámborságnál bennök? úgy van, hogy nem az erkölcs hivataltól, hanem hivatal az erkölcstöl nyeri méltóságát. Földi lelkek! mi a’ ti kivánatos hatalmatok? nemde keresitek kinek parancsolhassatok! ha látnál az egerek közt eggyet, többi felett magának hatalmat, és jogot tulajdonítani, nem fakadnál-e nevetésre? pedig ha a’ testet tekénted, embernél gyávabbat nem találsz, kit egy kis egér harapása a’ szemérmes helyeken meg is öl! Hogy gyakorolhat máson valaki uraságot, ha csak nem testén, vagy mi annál is alább való, értem a’ szerencsét? mit sem parancsolhatsz a’ szabad lelkeknek! Talán az ön magával eggyező lelket erős okkal kimozdíthatod csendes állapotjából? Midőn egy szabad embert valaki zsarnok kinokra vezetne, hogy ellene szövetett öszesküvés társait ki vallaná, ez nyelvét elharapván, a’ zsarnok elejébe veti; igy a’ kinokat, mellyeket egy Tyrannus fájdalom anyagának vélt, a’ bölcs ember erkölcsé változtatá.

Mit tehet valaki más emberen, mit ön maga mástól nem szenvedhet? hallottuk, hogy Buziris vendégeit megölte. (9.) Hercules, vendégitől ő is meg gyilkoltatott. Regulus a’ Poenusi csata foglait bilincsbe verette, és majd hamar ő is bilincset viselt kezein. (10.) Hát véled-e hatalomnak, azt nem tehetni, hogy mit ő másokon elkövethet, ugyan azt, más ő rajta elne kövesse? és még ha hivatalokban természetes, és tulajdoni jóság volna; gonoszok kezére soha sem bizatnának; mert ellenkezők nem eggyezhetők: sőt még a’ természet is gátolja az ellenfelek eggyesítését. Igy midőn kétség nincs, hogy sok gonosz ember visel hivatalt, az is kitetszik, hogy azok természetesen nem javak, mellyek leg gonoszabbaktól is viseltetnek, és valóban igy itélhetni a’ szerencse minden ajándékiról; mellyeket leg erkölcstelenebbek is bőven nyernek. Ezekről azt is akarom még tudatni, hogy senki sem kételkedhetik arról, hogy erős, kit erősnek tapasztalsz, gyors, kiben gyorsaság van. A’ hang tudománya hangászokat, orvosság orvosokat, szónokság szónokokat készít; mert minden szer természete azt miveli, mi tulajdona: azért ellenfelek szüleményei nem egyesülhetnek, hanem egymást elmellőzik. És igy a’ javak ki nem elégítik a’ telhetlen fösvénységet, sem hatalom ön magával nem birhat annál, kit vétkes hajlandóság oldhatlan lánczal bilincsel. Gonoszokra ruházott hivatal, nem csak nem teszi őket érdemesekké; sőt nyilván mutatja, és vádolja érdemtelenségeket. Miért történik ez? Örvendetek t. i. szerek más voltát hamis nevezetekkel jelelni, mellyek könnyen a’ szerek valóságos foganatjából hazudtoltatnak: azért se javak javaknak, sem hatalom hatalomnak, sem pedig méltóság méltóságnak igazán nem neveztethetik. Végre az egész szerencséről lehet következtetni; mivel világos, hogy benne semmi kivánatos, sem eredeti jóság nincsen, mivel nem kapcsolódik mindenkor a’ jámborokhoz, sem jókká nem teszi kikhez jut.

VII. §.

A’ dücs, és hírnév, boldoggá nem teheti a’ halhatatlan lelket.

Mellyekre én mondám: tudod oh Asszonyom, hogy rajtam leg kevesebbet uralkodik a’ mulandó szerek vágya, csak alkalmat kivántam a’ dolgok viseletére, ne hogy az erkölcs enyészszék. És ő: ugy de az egy, hogy természettől jeles elméket, habár nem is egész erkölcsi tökéllel magához édesgethet a’ dücsőség vágya, és a’ köz társaságban szerzett legbecsesebb érdemek is, bár csekélyek legyenek, igy vizsgáld: az egész föld köre, mint csillagászi tanulmányodból tudod, az égi térhez csak egy pont, az az: ha az égi gömb nagyságával egybe hasonlítatik, semmi tére sem látszik lenni.

Hogy a’ világ ezen kis tartományának csak egy negyed része, mellyben élő állatok laknak, Ptolomeusból tanúltad. Hátha ezen negyed részből elméddel kivonod, mit tengerek, ’s mócsárok fednek, bár melly nagy legyen e’ tartomány, de csak igen szűk tér marad emberi laknak: már most ezen kis pontba, és szembe zárva hírterjesztésről, és név magasztalásról gondolkodtok! de minő terjedése, és nagysága lehet a’ dücsnek, illy keskeny, és szűk határok közé szorítva? Még az is, hogy illy csekély helyen nyelvel, szokással, erkölcsel, ’s egész élettel külömböző nép lakik, mellyekhez részínt nyelv külömbsége, részint utak alkalmatlansága, ’s közösülés szokatlansága miatt nem csak egyes ember hire, de még várasok neve sem juthat el: utóljára M. T. Cicero, mint ő egy helyen fel jegyzé, még Caucasus bérczeit sem haladta meg a’ Romai birodalom hire, melly már akkor koros volt, ’s tőle a’ Parthusok és körül lévők rettegtek. (12.) Látod tehát melly csekély azon dücsőség, mellyet szaporítni, és terjeszteni törekedel. Talán lehet az, hogy hová Roma hire nem juthatott, egyes ember neve ott hireszteltetik? Mit? nem különböznek-e nemzetek szokásai ’s intézetei egymástól, hogy a’ mi egynél dicséretes, másnál büntetésre érdemes? azért van, hogy kit a’ hir gyönyörködtet, más népeknél esméretlen marad! Elégedjék meg tehát mindenki hirével ön Hazájában, és szoruljon egy nemzet határába jeles nevének halhatatlansága.

De még a’ feledékenység hányat törül ki irók szükibül, azok közül is, kik nevezetes, és jeles férfiak valának az ő korokban? ámbár mit használ az irás, mellyet szerzőivel eggyütt hosszú és sötét homály födöz? Ti pedig látszatok halhatatlanságot terjeszteni, midőn jövendőbeli hirről szorgoskodtok. Ha tekénted az örökség végtelen hosszúságát, mit örvendezhetsz neved fenn maradásán? egy szempillanat percze, ha tiz ezer évhez hasonlítatik, mert mind a’ két üdő határozott, ámbár legkisebb, de még is van arány köztük, ’s épen ezen év szám, és sor, bár melly sokféle, még is a’ végtelen örökséghez nem hasonlítható. Úgy de határozottaknak egymáshoz valami, de határozatlannak határozotthoz semmihasonlatossága nincsen. Ha bár akár melly hosszú üdői hir is, végtelen örök üdőhöz méretik, nem csak kicsiny, de semmi lészen. Ti pedig jól cselekedni nem tudtok, ha csak nép hiú szellemére ’s hasztalan hirére! elhagyván lelkiesméret, és erkölcs becsét, mások mondájától kértek jutalmat! Vedd példáúl illy kevély hiúságban: egy valaki, milly udvariasan csufolódott: Mert midőn megtámodna egy embert rágalommal, a’ ki nem valódi erkölcs hasznáért, hanem kevélység dücsére, méltatlan magára ruházná a’ bölcs nevezetet, hozzá adván, hogy majd tudni fogja, valjon ő bölcs-e? ha a’ neki okozott méltatlanságot csendes békével szenvedné; békével türte ugyan azt elején, utóbb rágalmat hallván, mint egy boszonkodva mondá: Tudod-e már hogy én bölcs vagyok? akkor ő: igen velősen értem, ha hallgatnál! Mi szükség tehát hogy a’ jeles férfiak (mert csak ezekről szólhatunk) dücsőséget keresnek: mit használ mondám, ha a’ hir test holta után fenn marad? mert ha, mit okosságunk hinni tilt, egészen enyésznek az emberek, nincs dücsőség; midőn az, a’ kié volna a’ dücsőség, már épen nem létez; ha pedig kinek jó lelkiesmérete, és földi börtöntől megválva szabadon az égbe mén, nemde minden földi foglalatosságot útál: mert ki egekben gyönyörködik, örvend, hogy a’ földiektől megszabadúlt!

VIII. §.

Az állhatlan szerencse hasznos, mivel tőlünk elválasztja színlett barátinkat.

Ne véljed azt, hogy én kérlelhetlen hadat viselek a’ szerencsével, mivel vannak érdemei, midőn csalván embereket, ön magát nyilatkoztatja, ’s levonván arczáról fátyolát, szokásait megvallja. Talán még most sem érted beszédemet? csudát kivánok mondani, ’s véleményem alig tudom kijelenteni. Valóban úgy gondolom, hogy a’ sors hasznosabb, ellenkezvén emberekkel, mint kedveskedvén.

Mert kedveskedvén boldogság szine alatt nyájassággal hazudik; ellenkezve pedig igazat mond, mutatván állhatlanságát: hizelgve csal, ellenkezve tanít, ugy elmét hazug javak szinével bilincsel, igy mulandó szerencsétől fel oldoz. Azért tehát kedveskedve lássad őt, mint szelest, repkét, mulandót, ön magát nem esmérőt; ellenkezve pedig józant, készet, és viszonyokkal lett okosat. Utoljára boldogítva igaz javaktól hizelgéssel húz el: ellenkezve többnyire az igazi javakhoz horoggal húz. Talán csekélységnek véled, hogy hív barátid érzetét a’ kemény, és rettentő sors felfödözte? lám ez tünteti barátid igaz, és csalfa arczait, távozván magáéval, tieidet meghagyá; mennyiért vásároltad volna meg boldognak vélvén magadat előbbi üdőben? szűnjél tehát vesztett javaidat keseregni, mert mi leg drágább kincs, jó barátidat feltaláltad!

Jegyzések.

1) Euripus hires tengeri örvény Görög Ország, és Negropont közt, hol sok hajók szerencsétlenűl elsülledtek.

2) Születéstől fogva az egész ember betegség, midőn neveltetik, haszontalan, más segedelmiért könyörgő; fölnőlt, gonosz, és esztelen, oktatásra szorul, emberkorban vakmerő, fonnyadó vén korban nyomorult, sajnálkozásra méltó; hogy munkáit, mint a’ földet, a’ józan észt követve, kinem müvelte. Illyen szármozott ő Anyja méhéből. Hyppocrates.

3) Perseus utólsó királya volt Macedoniának, kit Paulus Aemilius Romai Vezér legyőzött, elfogott, és Romába vitetett.

4) Patritius, és Hippatius Polgármesterek Boëthiusnak fiai.

5) Megzavarják az embert nem a’ szerek, hanem azokról való vélekedések. Epictet.

6) Auster nagyon egészségtelen délszaki szél.

7) Quint. Memmius Symachus K. Sz. u. 522. Polgármester volt Romában, Ipa Boëthiusnak, jeles építő mester, kit jó üdeig kedvelt Theodoricus Kir. utóbb gyanúságba esett, mintha új Roma Császárával a’ Gothusok kiüzetéséről tanácskoznék, börtönbe záratván meggyilkoltatott; de midőn kitűnt ártatlansága, annyira furdalá lelkiesméretit Theodoricusnak, hogy kevés napok után lebetegednék és meghalna; emlékezzünk egy bölcs mondására:

8) Ugy látszik hogy ezek utánzások: Felix nimium prior aetas, quae vindice nullo. etc.

9) Busiris Aegyptusi Király, midőn nagy szárazság fonnyasztaná országát, Trasios tanácsára az elfogott idegeneket évenként áldozá essőért az Isteneknek.

10) Regulus Marcus Attilius jeles Romai vezér Carthago ellen, Romának 380-ik évében hadakozott, azt legyőzte, öt ezeret elfogott, és 18 Elefántot.

Utóbb Xantippus segétvén a’ Carthágobelieket, Roma táborát megveré harmincz ezer eleste után 15 ezeret elfogott, közte Regulust is. Békesség kieszközlése végett Romába küldetett azon feltétellel, hogy vissza jöjjön, a’ mit hiven telesített; de midőn a’ béke meg nem köttetnék, ő egy hordóba zárva, melly szegekkel úgy vala körül verve, hogy a’ hegyök belől volna, addig hányatott, forgattatott, mig meg nem holt.

11) Néro Romai Császár, kinek valamint uralkodása szörnyeteg volt, úgy halála is.

12) Parthus: ezen nemzetről igen szépen versel Ovidius: Valamint bőven, úgy bölcsen is értekezett Horváth István a’ Parthusokról.

13) Cato néven három nevezetes embert olvasunk, az egyik Porcia nemzetségből Romai Főnök volt, szigorú bölcs, és okos munkásságú. A’ másik fő Vezér volt Uticában, ki ön magát meg ölte, ne hogy Caesar hatalmába essék. Livius. A’ harmadik Cato Valerius nyelvész.

14)