A' bölcseség vigasztalásai

III. Könyv Tartalma.

A’ bölcseség ébreszti bádgyadt elméjét a’ betegnek, megesmértetvén vele a’ hamis, és valódi boldogságot, mellyet sem a’ fényes hivatalokban, sem kincsekben, sem a’ testi gyönyörökben fel nem lelhetni: mivel a’ valódi és igaz boldogság egy minden javak tekéletes birása. A’ gazdagság szüntelen hijányzik, a’ fösvénység szükölködik, a’ fényes hivatal pedig erkölcs nélkül útálatos, és ki azt birja, vég nélkül kínlódik. Az igaz nemesség csak lelki lehet, melly az Istentől ered: az emberi, mivel nem igaz itéletből származik, nem tartós. A’ gyönyör aggasztó, a’ földi javak ezer bajjal vegyesek, és fogyatkozóvá teszik az embert; mert az igazi teles jó, csak egy, és egyszerű; könyörg ebbe vezettetni a’ szerző, mert csak e’ maga boldogíthat; ezután kell tehát egyedül vágyódnunk; mivel e’ kormányoz mindent, és csak az a’ boldogtalan, ki ettől távozik.

I. §.

A’ bölcseség erősebb gyógy szerekkel orvosolja betegét.

Már elvégzé énekét, midőn még figyelmezvén álmélkodva, az édes énekről gondolkodtam; azért csak hamar mondám: oh bágyadt lelkek vigasztalója, ki engem nyomos szavai, ’s örvendetes énekivel éleszt annyira: hogy már ezután a’ sors csapásait kiállani magamat nem vélhetem képtelennek; azért a’ szereket, mellyeket előbb éleseknek mondál; nem csak nem rettegem, sőt még hallani kivánván, felettébb óhajtom is. Akkor ő: érzém, midőn szavaimat csendes figyelemmel felfogád, és elméd tulajdonát vártam, vagy mi igazabb magam elkészétém. Ollyak t. i. mellyek hátra vannak, hogy megkóstolva csipősek, de bevéve édesednek; mivel pedig hallani vágysz, melly gerjedelemmel buzognál, ha megesmérnéd, és tudnád hová szándékunk vezetni? hová, kérdém? valódi szerencsére, mellyről lelked álmodozik, hanem elfoglalva szemed képektől, azt nem láthatja. Akkor én: kérlek cselekedd meg, és mellyik legyen az igazi boldogság, mutassd meg minden késedelem nélkül. Örömmel cselekszem kedvedért, felelé; hanem a’ melly okot jobban esméred, azt előbb szóval kijelelni, és tudatni iparkodom, hogy átlátván midőn ellenfélre veted szemedet, az igaz boldogság példáját megesmérhessed.

II. §.

Természet szerént kiki boldog akar lenni: de minthogy a’ boldogság minden javak vegyéből való tekéletes állapot; nem lehet azt, sem gazdagságban, sem méltóságban, sem pedig gyönyörben helyheztetni.

Ekkor leszegvén egy kevéssé szemeit, és mintegy fejedelmi székre ültetvén elméjét, így kezdett szólani: a’ halandók minden gondja, mellyet sokféle eszmélkedés munkája fáraszt, külön úton jár ugyan, de még is egy valódi boldogság czéljára törekszik elérni: az, pedig olly igazi jó, mellyet elnyervén, mit sem kivánhatsz tovább; az a’ boldogság, minden javak java, és minden javakat magában foglaló; mellyen túl, ha más jó volna, leg főbb jó nem lehetne; mivel volna még külről mit kivánni. Ki tetszik tehát, hogy az igazi boldogság minden javakból öszve szerkezett tekéletes állapot. Ezen boldogsághoz a’ halandók sokféle ösvényen iparkodnak eljutni; mert a’ javak vágya, az emberek elméjébe természettől van bé öntve; de csalfa tévedés vezeti őket hiúkra. Némellyek a’ legfőbb jót kincsekben helyezik, hogy semmivel se szükölködjenek: mások ismét legfőbb jónak itélik, ha méltóságos hivatalokat nyervén, Polgártársaik által tiszteltetnek: vannak, kik a’ leg főbb jót legnagyobb hatalomban vélik, mert ezek vagy uralkodni akarnak, vagy uralkodókkal társalkodni. Némellyek előtt jelesebb, ha háború, vagy béke által dücsőséges nevet szereznek. Legtöbben az igazi javak gyümölcsét pedig az örömtől, és vigalomtól számítják, és ezek magokat legboldogabbaknak vélik, ha gyönyörben uszhatnak.

De vannak ollyak is, kik ezek okát, és czélját egymásba helyezik; kik t. i. kincset hatalomért, és gyönyörért, ismét, kik hatalmat, vagy név jelességet pénz okáért kivánnak. Ezek tehát, és hasonlók körül forog az emberi cselekvény, és vágyás szándéka: valamint nemesség, nép tetszése, ’s pártfogása, mellyek látszatnak ugyan valamelly fényességet szerzeni: házas társ, és gyermekek, öröm végett ohajtatnak, barátság, melly legszentebb neme a’ boldogságnak, nem sorstól, hanem erkölcstől származik, a’ többit vagy hatalom, vagy gyönyör vágyból keresik: pedig bizonyos, hogy a’ testi javak, a’ felsőbbekhez tartoznak, mert erő, és magasság, egészséget jelentenek; szépség, és gyorsaság nevezetességet, egészség ismét gyönyört, mellyekkel öszvesen csak egy boldogság kivántatik. Ime mindenek felett mit ki ohajt, legfőbb jónak itéli: de a’ leg főbb jót boldogságnak határoztuk lenni, azért legboldogabb állapot az, mellyet kiki leg inkább óhajt. Már most szemed előtt van az emberi boldogság külseje, becs, kincs, hatalom, dücsőség, és a’ gyönyörök: melly boldogságokat egyenként tekéntvén Epicurus magának a’ gyönyört választotta legfőbb jónak, mert az több vigalmat látszatik szerezni a’ szívnek.

De szólok az emberek ügyekezetéről, kiknek elméje ha bár homályos emlékezetü, de még is a’ legfőbb jót keresi, ámbár mint egy megrészegültnek a’ ház utja, hová törekszik, előtte esméretlen: talán tévedni látszatnak azok, kik törekesznek semmivel sem szűkölködni, pedig nem más tekélíti a’ boldogságot, mint minden javak bőséges állapotja, melly senkire sem szorulván, ön magának elegendő. Talán botlanak azok, kik a’ legfőbb jót tiszteletre méltónak vélik? éppen nem! mert nem silány és megvetendő az, a’ mit minden igyekszik megnyerni. Talán a’ hatalmat nem számíthatni javak közé? tehát mit? vagy talán erőtlen gyávának kell itélnünk azt, mi minden szereknél jelesebb? vagy a’ jelességet semmibe kell venni? de elkülönzeni sem lehet, ha csak, mi legmagasabb, ugyan az nem legkitünőbb, ’s egyszersmind leg jelesebb is; mert hogy nem szorongató, és bús a’ boldogság, ’s nincs fájdalmak, és terhek alá vetve, mi szükség mondani? Mivel leg csekélyebb szerekben is, azt kivánja ember birni, minek élvelése örvendeztet: ezen okból óhajt kincset, méltóságot, országot, dücsőséget, és gyönyört, mivel hiszi, hogy ezen javakkal elégséget, tiszteletet, hatalmat, hirt, és vigalmat nyerhet: jó tehát az, mit az emberek olly különbféle gondal kivánnak, miben olly nagy, ’s kitetsző a’ természet ereje, hogy ámbár sokféle, ’s ellenkező az érzelem; még is a’ javak czéljában meg egyez.

III. §.

A’ természet kevéssel, a’ fösvénység semmivel sem elégszik.

Oh! ti földnek állati ámbár gyenge eszmével, de még is tulajdon elveitekről álmodoztok, és a’ valódi boldogság czélját, nem ugyan éles, de még is valami csekély gondal látjátok, és titeket természetes ügyekezet oda vezetvén, majd ismét sok féle tévedés el is térít. Lássad csak, ha azokkal, mikkel az emberek boldogságot nyerni reménylnek, elérhetni-e a’ meghatározott czélra; mert ha pénz, tisztelet, ’s több e’féle olly valamit hoznak, hogy semmi javak sem hijányzanak, akkor megvalljuk, hogy ezek nyertivel szerencsések. Ha pedig azt sem eszközlik a’ mit igérnek; ’s több javakkal szükölködnek, világosan kitetszik bennök az álboldogság.

Először tőled kérdem, ki előbb kincsekkel bővelkedtél: soha sem zavarta meg kedvedet valami sérelem azon bőséges javak birtokában? akkor felelém: sőt nem emlékezhetem, mikor lett volna annyi szabadsága lelkemnek, hogy valami nem szorongatná! Ugy-e mivel vagy távol volt, mit nem akartál távol lenni; vagy jelen volt, mit jelen nem akartál? Ugy van mondám: annak tehát jelen, ennek távol létét kivántad, meg vallom, felelém: Ő pedig: szükölködik-e mindenki azzal, mit kiván? igen; ki pedig valamivel szükölködik, az ön magának nem elegendő! éppen nem, szólék. Igy tehát magad ezen elégtelenséget javaid bőségében is szenvedted! igen is. Tehát a’ javak nem tehettek semmivel hijányzóvá és megelégedetté, ámbár ezt látszottak igérni. De azt is tekéntetre kell méltatni, hogy a’ pénz természettől semmivel sem bir, hogy azoktól, kiknek tulajdona, elne lehessen rabolni.

Igaz, megvallom, ’s mért ne vallanád, midőn minden nap egy erősebb bár akaratod ellen is azt elragadhatja? Honnét vannak a’ minden napi, ’s közönséges panaszok, hanem ha hogy erőszakkal, ravaszsággal, az ellopott pénzek a’ rablóktól vissza vetetnek? ugy van mondám. Szükséges tehát a’ pénz oltalmára külső védelem. Ezt ki tagadhatja? Úgy, de nem szűkölködnék, ha nem volna pénze, mellyet elveszthet? Nem kétkedhetni. Ellenkezőképp van tehát a’ dolog, mert a’ birtokost azon javak, mellyek elégségesnek látszattak, éppen mások oltalmára szorulva elégtelenné tették.

Mi módon kell tehát elűzni a’ szükséget a’ gazdagságtól? talán a’ gazdagok nem éhezhetnek, nem szomjazhatnak, a’vagy a’ téli hideget nem érezhetik gazdagok tagjai? vagy azt feleled, hogy azoknak van tehetségök, éhséget szüntetni, szomjat, hideget elüzhetni? lehet ugyan a’ szükséget javakkal vigasztalni, de nem egészen megszüntetni; mert ha a’ szükség mindenkor valamit óhajt, és kiván, telik ugyan javakkal, de még is marad hijány: Elhallgatom azt, hogy a’ természet legkevesebbel is, a’ fösvénység pedig semmivel sem elégszik; azért ha javak, kincs, gazdagság, hatalom, szükségtől senkit sem menthetnek, sőt azt mindenik magáévá teszi, mért hiszed, hogy elégséget tehetnek?

IV. §.

Gonosz emberek vétkei megbecstelenítik a’ méltóságot, a’ jó erkölcs méltóság nélkül is tündöklik.

Talán hivatalok becsületessé, ’s méltóságossá tehetik azt, a’ ki elnyerte? Vagyon-e a’ tanácsnak olly ereje, hogy hivatalt viselő keblibe erkölcsöt öntvén a’ gonoszságot ki irtsa? sőt a’ vétket hivatalok nem szokták fedezni, hanem nyilvánítni. Sokszor boszonkodunk azért: hogy legméltatlanabbak nyerik azokat. Catullus is Noniust ámbár itélő kocsin ülne, golyvásnak csufolá: ime láthatod, hogy a’ fényes hivatal, mennyi gyalázatot szül a’ rosszaknak: ellenben azok rosszasága, kevesebbet tünik ki, a’ kik semmi hivatalt sem viselnek.

Te olly sok veszedelmek fenyegetése mellett sem egyezhettél meg abban, hogy hivatalt viselni becsület volna Decoratussal, kiben egy fondorlót, és még vádolót is sajditottál. A’ hivatalért nem is itélhetjük tiszteletre méltónak azokat, kiket hivatalra méltatlannak itélünk.

De ha valakit látnál bölcseséggel ékesitve, mondhatnád-e, hogy tiszteletre, vagy bölcseségre méltatlan? távól legyen; mert tulajdon méltósága van az erénynek, mellyel azonnal ékesíti azt, kinek társa lett: mivel pedig a’ közönséges hivatal ezt nem teheti: világos, hogy a’ méltóságnak nincs tulajdon szépsége: mellyben azt is főképp kell tekinteni, hogy annál alább való, mennél többtől megvettetik valaki, mivel pedig becsülendővé nem teheti azt a’ méltóság, kinek többektől való megvetését nyilatkoztatta; inkább gonoszabbá teszi azt, de nem büntetlen, mert viszonnyal fizet, a’ nyert hivatalt megfertőztetvén.

Hogy pedig azon tisztelet árnyékos hivatalokkal elnem nyerhető; igy vedd: ha valaki többszöri Polgári Elnöksége után durva nemzetekhez jutna, tisztelnék-e őt hivataláért a’ vad nemzetek? lám, pedig, ha a’ hivatalnak természetes ajándéka volna a’ méltóság, már elnem mulatná akár hol is megszerezni a’ tiszteltetést: valamint a’ tűz egész világon tűz, és melegítni nem szünik. De mivel a’ hivatalnak nem tulajdon ereje nyújtja a’ tiszteletet; hanem az emberek csalfa véleménye, azért: ha azokhoz eljut, kik méltóságnak nem esmérik, rögtön el tünik. A’ méltóságos hivatal, még azon népeknél sem örökös, kiknél támadt: igy a’ főtisztartóság hajdan nagy hatalom volt, most pedig hiú név, és a’ tanácsi számadás nagy terhe, ha valaki ez előtt a’ nép eleségét intézte, nagyon tiszteltetett: most leg utolsó hivatal. Valamint előbb mondók, hogy nincs semmi tulajdon éke a’ méltóságnak; úgy vélemény után majd fénylik, majd homályosodik. Ha tehát méltóságossá senkit sem tehetnek a’ hivatalok, sőt gonoszak kezében becstelenek, üdő változásával fényleni meg szünnek, ha nemzetek becse által silányak, nincs szépségök, hogy kivántassanak; nem hogy másokat felül haladnának.

V. §.

A’ hatalom kegyetlenek kezében faggató tünődést, és kínzó fúllánkot éreztet.

Tehetnek-e valakit országok birtoka, és Királyok társasága hatalmassá? Igen, ha azok boldogsága soha meg nem szünik; de a’ hajdankor tele példával, a’ jelenkor is, hogy a’ királyok boldogsága veszedelemre változott. Oh derék hatalom! melly ön fenntartására sem elegendő. Ha tehát Országok birtoka boldogságot szerez, nemde ha ennek valamelly része hijányos, akkor azt szükíti, és nyomort okoz? de ámbár messze terjednek a’ birodalmak, még is van több nemzet király nélkül. A’ melly részről meg szünik boldoggá tenni, ugyan azon, következik a’ tehetlenség, melly nyomorultá teszi, ’s ezen tekéntetben a’ Királyok nem egészen boldogok.

Ön sorsa veszedelmét tapasztalván a’ kegyetlen Néro, az Ország zendülését, feje felett függő kard ijesztésével gúnyolta. Minő hatalom ez, ha a’ mardosó gondot el nem űzheti, a’ rettegés fullánkját el nem mellőzheti? akarnának ők bátran élni, de nem lehet: még is dicsekednek hatalmukkal! Vagy talán hatalmasnak véled, kit látsz akarni azt, a’ mit nem tehet; ki azoktól inkább fél, kiket ijeszt, kit szüntelen őrök késérnek? minő hatalom az, melly szolgák kezében van? mit szóljak a’ Királyok udvarnokiról, midőn országok illy gyávákkal telvék, kiket királyi hatalom épsége, és hanyatlása egyaránt lesújt? Néro, tanítóját, és barátját készteti a’ halál neme választására.

Az udvari méltóságok közt sokáig tündöklő hatalmas Papinianust katonai fegyver alá vetette Antoninus. Pedig mind a’ kettő szándékozott lemondani hatalmáról. Seneca még kincseit is át adá Nérónak, hogy csendes magányba vonulhatna, de midőn a’ hanyatlókat teher húzná, egyik sem tehette a’ mit akart. Minő hatalom ez, mellytől tulajdonosai rettegnek, mellyet ha kivánsz, nem vagy bátor, ’s midőn le akarod tenni nem kerülheted? Talán védnek barátid, kiket nem erkölcs, hanem sors szerzett? ime kit szerencse tett barátoddá, azt a’ szerencsétlenség ellenséggé változtatta! Mi lehet olly veszedelmes dög mirigy, mint meghitt társból lett ellenség?

VI. §.

A’ köz dücs itéletből nem ered, nem is tartós: a’ bölcs ön javait, nem köz hírből, hanem erkölcsei esméretiből számítja.

A’ dücs gyakran melly hamis, melly csuf! azért Sophocles kiáltása nem lehet vétkes: oh dücs, oh dücs sok ezer gonosz ember életét tetted nevezetessé! (3.) sokan nyertek nagy nevet, a’ nép hiú véleményéből, minél lehet-e útálatosabbat gondolni? mert a’ kik érdemetlenül hirdettetnek, szükség, hogy tulajdon dicséretükben megpiruljanak; ha érdem után jött a’ dicséret, mit nyert vele a’ bölcs, ki javát nem a’ nép hirére, hanem tulajdon ön tudására fontolgatja? ha olly módon nevet hiresztelni kellem; következik, hogy azt nem terjeszteni utálat. De mint elébb mondám, több nemzet van, mellyhez egy férfiú neve elnem juthat, hogy a’ kit dicséretesnek itélsz, más részén a’ földnek, nevezetessége nincsen. A’ pór nép dicséretét pedig említeni sem vélem méltónak; mivel itéletből sem származik, állandósága sem tartós. Már most ki nem látja, melly üres, melly csekély a’ nemes neve? melly ha nevezetességre szorul, másé! ugy látszik, hogy a’ nemesség, egy az Atyák érdemeiből származott dücsőség: ha hirdetés szül nevezetességet, csak azok nevezetesek, kik hirdettetnek: azért nem fogsz fényleni érdemed nélkül, mert más fénye jelessé nem tehet; ha nemességben valami jóság van, egyedűl azt vélem, hogy a’ nemesek kötelessége őseik erényeit követni. (4.)

VII. §.

A’ gyönyör vágya faggató gonddal, elégsége pedig keserü bánattal teles: azért ha boldoggá tehetne, még a’ barmok is boldogulnának.

Mit szóljak a’ testi gyönyörökről, mellyek vágyása szorongatással, elégsége pedig megbánással teles? Ezek gonosz gyümölcse, a’ türhetlen testi fájdalom, mellynek szenvedése, nem tudom minő vigalmat okozhatna. Hogy minden gyönyör kimenete szomorú, azt kiki ha emlékezni akar bujaságáról, bőven tudja! Ezek ha boldoggá teszik az embert, nem tagadhatni, hogy akkor a’ barmok is boldogok; mert minden indulatuk siet a’ test kivánati telesítésére. Leg tisztességesebb volna ugyan a’ házassági, ’s gyermek nemzési öröm: de nincs felesleg, nem tudom kitől, igen természetesen mondva: hogy némellyek kinzó gyermeket szülnek; mellynek állapotja gyakorta szorgos, és talán soha inkább nem tapasztaltad, mint most, midőn fiaidért szorongattatol. Euripides jeles mondását igen jónak találom, ki boldogoknak mondá a’ szerencsétlen magtalanokat.

VIII. §.

A’ mulandó javak sok rosszal vegyesek, és azért nem annyi boldogságot, mint veszedelmet okoznak.

Nincs tehát semmi kétség, hogy a’ boldogság útai tévedések; nem is képesek oda az embert, hová igérték vezetni. Röviden el is mondom, melly sok roszba legyenek bonyolódva: iparkodtál pénzt gyűjteni? tulajdonosától elragadtad, akarsz fényleni hivatallal? a’ ki adja annak könyörögsz, és ki Elöljáró kivánsz lenni tisztelettel; megalázó kéréseddel hitványodol: hatalmat ohajtasz? alattvalóid leselkedése ’s veszedelme alatt nyögsz; dücsőséget kérsz? sok kellemetlenséggel küszködve bátorságod megszünik: búja élet tetszik? de ki nem útálná, nem kivánná lerázni a’ legalább való, ’s gyarló test szolgálatját?

Mit szóljak azokról, kik a’ test javait még többre becsülik? ah melly csekély és sikos azok birtoka! talán test nagyságával az Elefántot, erővel a’ bikát, vagy gyorsasággal a’ tigrist meghaladod? nézz az ég térére, erősségire, gyorsaságára, és szünjél már egyszer silányságot csudálni: sőt még az ég sem csudálatos ezekért, hanem az okért, melly kormányozza: a’vagy tetszik arczolat szépsége? melly gyors, rögtöni, ’s tavaszi virágnál változóbb! ha mint Aristoteles mondja: az emberek Hiúzi szemmel látnának, és szemük világa minden tárgyon áthatna; nemde betekéntvén a’ szív, és vesék rejtekibe Alcibiades külső szépsége megútáltatnék? (5.) Azért ha szépnek látszatol, azt nem természeted, hanem a’ reád nézők szemei gyengesége okozza. Becsüljétek most a’ test javait, de tudjátok azt is, hogy a’ mit csudáltok, azt harmadnapi hideg láz szét oszlatja. Mind ezekből következik, hogy ezek sem az igért javat meg nem adják, sem együvé nem tekéletesek, sem boldoggá nem tehetnek.

IX. §.

A’ jó melly az embert boldoggá teszi, csak egy, ’s egyszerű lehet.

Elég legyen eddig, hogy megmutattam a’ tündér szerencse külsejét, mellyet, ha világosan értesz, következik, hogy az igaz boldogságot is megmutassam: én pedig mondám: sem a’ javak elégségre, sem országok hatalomra, sem hivatalok tiszteletre, sem a’ dücs jelességre, sem pedig a’ bujaság örömre nem vezetnek. Talán az okait is könnyen fel találtad? mintha keskeny hasadékon látnám, de tőled akarom értelmesen hallani: nyilvános; a’ mi egyszerű, és oszolhatlan természetü, azt az emberi tévedés elválasztja; és az igaztól, tekéltől, az igaztalan ’s tekéletlenre vezeti. Talán azt véled, hogy semminek sincs hijával a’ szükölködő hatalom? éppen nem, mondám: jól van, mert ha van mi, hogy valamelly dologban gyengébb erejű legyen, abban bizonyosan más védelmére szorul. Igen, úgy van: Tehát az elégség, és hatalom ugyan azon egy természetü: úgy látszik, már most mit itélsz ezen dologról? kell-e utálni, vagy tisztelni? itt nem is kétkedhetni. Adjuk most a’ tiszteletet az elégség és hatalomhoz, hogy ezen háromból egy legyen; adjuk öszve, ha igazat akarunk vallani. Mit? mondá: hát azt véled hogy homályos, és nemtelen lehet, vagy közhirrel legnevezetesebb? Lássad: megeggyeztünk abban, hogy leghatalmasb az volna, ki máséra nem szorul, és a’ legnagyobb tiszteletre méltó is a’ miben egyeztünk, ha szükölködik-e jelességgel? a’ mit egyik sem szerezhet; igy tehát annyiból is már mindenik megvetendő. Nem tagadhatom, hogy a’ leghatalmasabb legnevezetesebb is; következik tehát, hogy a’ hatalom, és elégségnek külömbség nélküli társa a’ nevezetesség.

Igen mondám: a’ ki máséra nem szorul, ön erejével mindent tehet; a’ mi nevezetes és tiszteletes, nemde az legörvendetesebb is? de azt képzelni sem tudom, honnét lephetné meg őt valami szomor: azért ha az említetteket birja valaki, az bizonnyal örömmel is teles; de az is bizonyos általa, hogy ámbár elégség, hatalom, jelesség, tisztelet, öröm, külön nevek; még sem külön állatozások. Igaz, felelém. Azt tehát, a’ mi egy, és természettől egyszerü, csak a’ megromlott ember oszlatja, és midőn a’ részetlen tárgy részét kivánja megnyerni, sem darabját melly nincs, sem magát, a’ mit nem is kivánt, meg nem nyerheti.

Mi módon lehet ez? Ő pedig felelé: A’ ki kincset kiván szükség elüzésére, a’ hatalommal mit sem gondol, homályba inkább silány ohajt létezni, sőt még több természetes örömöt is meg tagad magától, csak hogy bészerzett pénzét elne költse; és illy módon, a’ mije van nem is elég neki, ’s mivel a’ tehetőség elhagyá, a’ baj kinozza, az alávalóság le nyomja, és a’ homály elborítja.

A’ ki hatalomra vágy, javakat pazéról, megveti a’ gyönyört, a’ tiszteletet pedig dücscsel, hatalom nélkül nem is becsüli; de ez is mennyire szükölködik lássuk: történik néha, hogy a’ szükségesekben megszorúl, és szorongattatik, midőn ezt el nem űzheti, a’ melly hatalmat kivánt, megszünt lenni. Igy kell okoskodni a’ tiszteletről, dücsről, gyönyörről: mert mindegyik ezek közül ugyan az a’ mi a’ többi, akar ki ezekből eggyet a’ többi nélkül kiván, a’ mit ohajt, azt sem nyerheti meg.

Hogy lehetnek ezek? ha valaki öszvesen kivánja megnyerni, az a’ legfőbb boldogságot kivánja, de ezekben fel nem leli, mivel a’ mit igérnek sem adhatják.

Igaz mondám: ezekben tehát mellyek látszatnak boldogságot szerzeni, az igazi boldogságot nem kereshetni. Igaz, és igazabbat mondani sem lehet, előtted tehát a’ hazug szerencse rajza, és annak okai; tekínts most az elme elleni nézetire, rögtön a’ mint igértük, látni fogod az igaz boldogságot. A’ vak is látja ezeket felelém; Te pedig elébb mutatád, midőn a’ hamis okokat eloszlatni iparkodtál; mert ha nem csalódom, az az igazi, és tekéletes boldogság, melly elégségessé, hatalmassá, tisztelendővé, jelessé és viggá teszen, és hogy Te tudjad, tőlem meg esmérve, ’s felfogva, hogy ezek közül bár mellyik, mert együvek, bár mit tegyenek valóban, azt tekéletes boldogságnak esmérem kétkedés nélkül. E’ véleménnyel szerencsés vagy oh Növendékem! ha még azt hozzá adnád: mit? hiszed-e hogy ezen mulandó, és változó szerek közt illyes valami boldogságot szerezhetsz? éppen nem. És azt te, hogy semmi több ne kivántassék megmutattad: mert ezek vagy csak színlett, vagy tekéletlen javakat látszatnak adni, igazi, és tekéletes javakat pedig nem adhatnak. Meg egyezem. Mivel tehát megesmérted, mellyik az igaz, és hazug boldogság, csak a’ van hátra, hogy megesmérhessed, honnét nyerhetni az igaz boldogságot. Azt ugyan mondám már régen, és nagyon várom. De mivel úgymond a’ mint Platónak tetszik a’ Timeusban minden legkisebb allapot, és dolgokban az Isteni segédséget kell kérni, mit vélsz cselekedni? hogy azon legfőbb jónak lakját és székit feltalálhassuk? A’ mindenek Atyját kell meg kérni, a’ mit mulasztva, semmit illendően nem kezdhetni. Igazán szóltál mondá: ’s egyszer’smind igy kezde énekelni:

X. §.

Igazi boldogsága az embernek csak az Isten lehet, mint leg egyszerübb jóság.

Mivel láttad a’ tekéles, és tekéletlen javak képit, most azt kell megfejtenünk, miben létezzen a’ boldogság tekéle? de hogy az előttünk fenn forgó dolog igazsága mellett, az esméret álképe megne csaljon, először az a’ kérdés: ha valljon létez-e ollyas valami jó a’ szerek természetiben, minőt állítottál? Sőt tagadhatatlan, hogy nem csak lehet, de vagyon is egy forrása minden javaknak, mert minden nemben valami hijányosság vagyon, de ugyan abban szükséges, hogy valami tekéles is legyen; mert a’ tekélet elvéve, a’ tekéletlen honnét lett légyen, meg gondolni sem lehet. A’ szerek természete nem részekből, és teletlenekből, hanem egészből, telesből vette eredetét, ’s ezen végső feloszlik sovány állapotokra. Azért mit előbb mondánk, hogy a’ mulandó javakban van valami tekéletlen boldogság; nem lehet kétkedni, hogy tekéles, és igazi boldogság is legyen. Igazán következtetted: hol legyen pedig az, igy vizsgáld: hogy az Isten mindenek fejedelme, Jó: azt mutatja a’ közönséges emberi elme fogalma, mert az Istennél nem lehet jobbat gondolni; az okosság is mutatja, hogy a’ tekéles jó, csak egyedül az Istenben vagyon: és ha nem illyen, akkor mindenek fejedelme nem is lehet; mert létezne nálánál valami jelesebb, mi tekéles jóval birna, előbbi, és régiebb volna; mert minden a’ mi tekéles, előbbi a’ csonkánál: azért ne hogy felette hosszas legyen okoskodásunk, meg kell vallani, hogy a’ legfőbb jó Isten, leg telesebb a’ tekéles jóval. De a’ tekéles jót igazi boldogságnak vallottuk; azért az Isten maga az igazi, ’s leg főbb boldogság. Meg engedem, mert nem lehet ellene mondani, hanem vedd észre, melly szentül, és sértetlenül javallod azt, hogy tekéles jóval telesnek mondottam lenni az Istent! hogyhogy? Ne merészeld a’ minden lények Atyját azon leg főbb jót, mellyel telesnek mutattuk, hogy külről vette légyen, vagy mint birtokos Istent, a’ birt boldogságtól külön állatozásnak (substantia) gondolni: mert ha azt véled, hogy külről vette, jelesebb a’ ki adta, annál, kinek adatott, holott mi azt valljuk legméltóbban, hogy minden lények felett leg telesebb. Ha természettől minden javak benne vannak, de különi okkal, mivel a’ lények fejedelmiről, az Istenről van a’ szó, költészszen a’ ki tud módot, hogy ki kapcsolta ezen különöket öszve! Utoljára az, a’ mi mindentől különöz, a’ nem az, a’ mitől érteték különzeni: azért a’ mi a’ legfőbb jótól tulajdon természetivel különz, az nem legfőbb jó a’ mit vétek az Istenről gondolni, kinél nincs felségesebb: mert semmi szer természetesen az ő alkotójánál jobb nem létezhet; azért a’ mi mindenek eleme, az ön állatozásában legfőbb jó. Igazán, felelém; de lehet a’ legfőbb jó boldogság? Igen; következés képpen az Istent boldogságnak kell vallani: az előbbeni feltételek ellen sem támadhatok, és azokból ezt méltán következtetni átlátom. Arra is vigyázz, hogy ezekből lehet-e következtetni, hogy két legfőbb javak egymástól valóban különzők nem lehetnek? Mert a’ mellyek külöhöznek, eggyik nem az, a’ mi a’ másik, azért eggyik sem lehet tekéles, mivel eggyik a’ másiknak hijányossága; most, a’ mi nem tekéles, sőt hijányos, az nem legfőbb jó: azért a’ mellyek legfőbb javak, semmi kép sem különözhetnek. De mind a’ boldogságot, mind az Istent legfőbb jónak láttuk, azért éppen elmondhatjuk, hogy a’ legfőbb boldogság az, a’ mi a’ legfőbb Istenség. Én azt feleltem: hogy a’ mondottnál igazabbat, sem okoskodással erősbbet, Istenhez illendőbbet következtetni sem lehet.

Ezekre ő: valamint a’ mérnökök a’ feltett tárgy kivilágosítására némelly következtetést szoktak húzni; úgy én is mint egy reá adást nyujtok neked; mert valamint a’ boldogság nyertivel az emberek boldogok lesznek, a’ mi világos: úgy meg igazulást nyerve igazak, bölcseséget, bölcsek, szinte istenességet nyerve, hogy Istenekké lesznek világos. Minden boldog tehát, Isten, természettel ugyan egy az Isten, részvétellel pedig minden ellen mondás nélkül igen sok lehet. E’ valóban igen szép, mondám, és drágalátos, akár pótolék, akár reáadásnak nevezzd.

De annál szebb nincs, a’ mit az ész e’hez csatolni javasol: mi az kérdém? midőn a’ boldogság sokat foglal magában, vallyon ezek mind öszve, mint egy részekből csatolnak-e össze egy testet; vagy vah-e valami ollyas, mi a’ boldogság állatozását betöltse, és a’ többi mind ezekhez tartozzék? Igen szeretném ha ugyan azon szerek által nekem nyilvánítnád.

Nemde, szóla: a’ boldogságot jónak véljük? igen, pedig legfőbb jónak, add hozzá azt bátran mindenikhez, mert ugyan elégség, hatalom, tisztelet, jelesség, és gyönyör legfőbb boldogságnak itéltetik. Mit, tehát ezek mint javak, hatalom, és a’ többiek, mint részei a’ boldogságnak és azokat a’ jó telességéhez mint a’ ki egészítetthez kell számolni? Értem, szólék, a’ mit kérdesz, de kivánom tudni, mit akarsz kifejezni. Ezen szer elkülönözését halljad:

Ha ezek mind a’ boldogság részei volnának magok közt egymástól különzenének, mert ez a’ részek tulajdonsága, hogy egy egész test külön részekből alakuljon. De azt megmutattam, hogy ezek mind öszve egyet tesznek, azért nem is tagai a’ testnek, különben az következhetnék, hogy egy tagból volna szerkezve a’ boldogság, a’ mi lehetetlen; az ugyan kétséget nem szenved, hanem mi még hátra van, azt várom. Hogy a’ többi mind a’ javakhoz tartozzék világos: miért kivántatik az elégség? azért, mivel jó; a’ hatalom, mivel az is jónak hitetik, igy lehet a’ tiszteletről, jelességről, és örömről itélni. Minden vágyásnak tehát fő oka a’ jóság; mert a’ mi sem valóban, sem hasonlatosságban jót nem foglal magában, semmikép sem lehet kivánni: ellenben azok, mellyek természettől nem jók, hanem mivel jóságot színlenek, kivántatnak mint valódi javak. Igy van, hogy a’ vágynak fő tárgya természetesen, és egyedül a’ jóság. Az okot, mellyért valamit kivánunk, leg inkább látszatunk ohajtani, úgy ha valaki egészség okáért akar lovagolni, nem annyira a’ lovaglási mozgást, mint magát az egészséget ohajtja. Midőn tehát mindeneket a’ javak voltáért kivánunk, nem azokat, hanem egyedül a’ jót óhajtjuk. Most már abban egyeztünk, hogy mindenek, a’ mellyekért megkivántatnak, az a’ boldogság, azért így is egyedül a’ boldogság ohajtatik, a’ mellyből igen kitetszik, hogy a’ jónak, és boldogságnak ugyan azon egy az állatozása.

Mit sem látok, a’ miben ellenkezzem. De az Istent, és a’ valódi boldogságot ugyan egynek mutattuk. Igen. Bizvást tehát lehet következtetni, hogy az Isten is azon jóban, és nem máshol állatozhat.

XI. §.

Minden javakkal teles, és egy legyen a’ boldogság, mellyet kivánunk.

Meg egyezem veled, mert mindenek erős okkal vannak biztosítva, akkor ő: mennyire becsülended, ha magát a’ jót, mi legyen, meg esmérted? véghetlenek, mivel az Istent is, ki jó, meg esmérendem.

Ezeket pedig: felelé; legigazabb okkal meg mutatom, ha azok állanak, mellyekről szólottunk. Igazak felelém: nemde megmutattuk, hogy azok, mellyek többektől ohajtatnak, még azért nem igazi tekéletes javak; mivel egymástól különzenek, egyik a’ másikkal szükölködik, teles és tekélyes javat nem is hozhatnak! Akkor, csak akkor igazi javak, ha egy természetünek, és foganatunak tapasztaltatnak, hogy a’ melly elégség, ugyan az, legyen hatalom is, tisztelet, jelesség, és öröm is: ha csak nem ugyan azon egyek, akkor nincs bennök semmi kivánatos. Bébizonyítványok ugyan, és nem is lehet kétkedni, a’ mellyek különöznek egymástól, éppen nem javak, midőn pedig eggyé lesznek, javakká válnak; nemde ezek hogy javak legyenek, eggyé válás által történik. Igen, úgy látszik. De mind az a’ mi jó, a’ jóban való részesülés által jónak hiszed-e vagy nem? igen is. Szükség tehát azt is meg engedned, hogy ugyan azon egy, jó is: mert ugyan azon egy az állatozása azoknak, a’ mellyeknek természetesen nem különöz fogalmuk. Nem tagadhatom, szólék. Érted-e hát azt, hogy minden a’ mi van, addig állatoz, és van, még egy; és elvész, eloszlik, mihelyest megszünik eggy lenni? hogy lehet ez? igy, felelt: valamint az állatokban, midőn eggyé lesznek, és együtt marad a’ test a’ lélekkel, az állatnak mondatik; midőn pedig ezen egység mindegyik elválásával megoszlik, elvész, akkor már nem állat. A’ test, midőn a’ tagok kapcsolatában egy marad, emberi képet mutat; de ha felosztatnak és elválasztatnak a’ részek, a’ testi egységet eloszlatták, ’s meg szünt lenni a’ mi volt. Hasonmód szerént tekéntvén a’ többieket, kétség kivül kiviláglik, hogy mindegyik addig áll fenn, mig egy létez, és egy létezni megszűnvén, elvész. Elmélkedvén mind ezekről, nekem sem látszik másképp; van-e tehát, a’ mi természetesen megmaradt, kiváncsiságát elhagyván, veszni siessen, és rothadást kivánjon? ha az állatokra figyelmezek, mellyeknek akarni, és nem akarni természetek, vagyon; semmit sem találok, a’ miért senkitől sem kísztetve az élet szádékáról lemondva, önkényt a’ vészre siessenek? minden állat munkálódik az élet fenn tartására, a’ halált pedig, és veszedelmet kerüli.

De mit véljek füvekről, fákról, és lelketlen lényekről, éppen nem tudom? nincs mit kétkedjél; ha a’ füveket, és fákat tekénted, mellyek alkalmas helyeken nőlnek, ’s mennyire természetek engedi hamar el nem száradnak, nem is vesznek el: mert némellyek a’ téren, mások hegyekben erednek, némellyeket meg terem a’ mocsár, mások ismét a’ kősziklákhoz ragaszkodnak, némellyek a’ kövér földben, mások a’ sovány homokban tenyésznek, és más helyre általültetve elhervadnak, és kiszárodnak: mindeniknek megadja a’ természet a’ mi szükséges, és hogy elne vesszenek munkálódik: mit szóljak arról, hogy mindegyik, mintha szájjal a’ földbe mártva szíja a’ gyökerek által a’ táplálmányt, és beleken, és héjakon az erőt terjeszti: Mit, a’ mit leg gyöngébb és lágyabb a’ velőjökről, melly a’ leg belső részben elrejtetik, kül pedig fai keménységgel fedeztetik, ’s leg szélső a’ héj, az üdő mostohaságai ellen, rosszat szenvedő véd. Már most melly nagy a’ természet serénysége, hogy mindenek magvak sokasitásával szaporítatnak, mellyek nem csak üdőkként megmaradnak, hanem mint egy örökülve maradnak, mintha eszközök volnának, ki nem tudja? azok is mellyek lelketlenek, tulajdonikat hason módon megkivánjak, miért viszi a’ lángot könyüség felfelé, a’ földeket nyomja a’ teher lefelé, ha tulajdon helyeik és mozgásaik nincsenek? továbbá a’ mi mindennel meg egyez, az mindegyiket meg is őrzi, a’ mi ellenséges megrontja. Azok pedig mellyek kemények, u. m. a’ kövek, részei erősen összve ragaszkodnak, és ne hogy oszoltassanak, ellent állnak. A’ higak, mint a’ lép, és víz könnyen engednek oszoltatni, de ismét az elválás után rögtön öszve folynak, csak a’ tűz nem szenved részeltetést.

Mi most nem a’ meg esmérő lélek akarati mozgalmiról, hanem természetes szándékáról szólunk: valamint van, a’ bévett eledelt gondolkozás nélkül megemésztjük, és az alvásközt lehegvén nem tudjuk: mert az állatoknál is a’ létezés szeretete nem lélek akaratjából, hanem a’ természet elveiből jön. Gyakran a’ halált, az okok kényszerítéséből, mit a’ természet retteg, az akarat elfogadja; ellenben azt, a’ mivel a’ halandóság szere tartós lesz, nemzeni, mit a’ természet szüntelen ohajt, gyakran az akarat gátol, annyira tehát ez az ön szeretet, nem az állati mozgalomtól, hanem a’ természeti indulattól ered. Adott a’ gondviselés teremtett szereinek létező okot, és legnagyobbat, hogy meddig lehet, addig természetesen vágyjanak létezni; azért semmi sincs, hogy kétkedjél, mind azokat, mellyek vannak, természetesen vágyni állhatatosan létezni, és a’ veszedelmet kerülni. Megvallom mondám, hogy kétség kivül azt látom igazán, a’ mit eddig bizonytalanúl láttam. A’ mi pedig állatozni, és létezni kiván, az egy akar lenni; mert ezt megsemmisétvén létezni nem marad semmi. Igaz, mindenek tehát egységet kivánnak. Meg eggyezek veled.

De azt mutattuk, hogy ugyan azon egy az, a’ mi jó is, mindenek tehát jót kivánnak, a’ mit úgy magyarázhatsz, hogy az az igazi jó, a’ mit mindenik óhajt.

Igazabbat gondolni sem lehet; mert vagy mindenek a’ semmihez tartoznak, egy fővel szükölködnek, és vezér nélkül folynak; vagy ha mi van, a’ mihez mindenek sietnek, a’ lesz mindenek felett leg főbb jó.

Oh növendékem! felettébb örvendek, mivel telesen felfogtad az igazságot, és ebben világos előtted, a’ mit előbb mondottál nem látni. Mit? mi volna a’ mindenek czélja? mert ez a’ mi mindenektől kivántatik valóban; mit mivel jónak hiszünk, szükséges, hogy valamennyi szerek czélját jónak is valljuk.