A' bölcseség vigasztalásai

IV. Könyv Tartalma.

Ambár mig élünk gyakran a’ leg gonoszabbak boldogulnak, és a’ teles erényüek nyomorognak; még is azok szerencsétlenek valóban, ezek pedig boldogok: mert a’ jóság ön maga jutalom, a’ gonoszság pedig büntetés. Minden sors jó, mivel az Isteni gondviselés mindeneket kormányozván, semmi sors sem lehet rosz; mert az vagy gyakorol a’ jóban, vagy javít, vagy pediglen büntet. –

I. §.

Ha Isten kormányozza a’ világot, hogy nyöghet a’ jámbor, és boldogulhat a’ gonosz? mivel gyakor az erkölcs jutalom, és a’ vétek büntetés nélküli.

Midön a’ bölcseség ezeket méltóságos arczal, és komoly tekéntettel, gyengéden, és kellemesen is énekelte; akkor én belső szomort nem felejtve, szólni való szándékát félbe szakasztám: Oh igaz világ hajnala! mellyet eddig szólottál, mind istenesi szemlélésiddel, mind pedig nyomos okaiddal kitetszenek, és azokat ámbár sérelmi fájdalomból elfelejtém; de még is az előtt tudtam, miket mondottál! És éppen az a’ legnagyobbik oka búslakodásomnak, hogy midőn létez a’ szerek jó igazgatója, hogy lehetnek még is rosszak, és azok büntetlenek? E’ maga egyedül melly csudára méltó, valóban elmélkedhetel is, de e’hez még más nagyobb is tartozik; mert parancsolván uralkodik a’ rosszaság; az erkölcs pedig nem csak jutalommal szükölködik; hanem még gonoszok lábaival is tiporva a’ vétek helyett kinokat szenved; és hogy ezek a’ mindeneket túdó, tehető, és csak a’ jót akaró Isten Országában történnek, senki elegendően nem csudálhatja, és nem panaszolhatja!

Akkor ő: lehetne végtelen álmélkodni, és minden szörnyetegeknél rettentőbb volna, ha mint te véled, illy nagy házi Úrnak leg rendesebb házában hitvány édenyek becsültetnének, a’ drágák pedig útáltatnának: de nem úgy van a’ dolog; mert ha azok, mellyeket előbb bevégeztünk, tagadhatatlan igazak; kinek országáról szólunk, annak alkotójától megtanulod, hogy a’ jók mindenkor hatalmasok, a’ gonoszok pedig gyávák, és útálatosak: és hogy a’ bün soha büntetés, az erkölcs soha jutalom nélkül nem létez, a’ jámborokat szerencse, a’ gonoszokat pedig veszedelem késéri, és több e’félék: mellyek szüntetvén panaszidat, téged tartós állhatatosságban megerősítnek.

Mivel pedig az igaz boldogság külseit már előbb tőlem tanultad, állomását esmérted, elhagyván mind, mellyek feleslegesek, csak az utat, melly hazádba fog vezetni, mutatom: szerzek szárnyokat is elmédnek, mellyek által magasra emelkedhetel, hogy a’ zavart elűzve egészségesen vezérségem alatt az én utamon, és eszközömön honnodba eljuthass.

II. §.

A’ jót elnyerve a’ jámborok mindég hatalmasak, ellenben a’ gonoszok tehetetlenek.

Akkor én: oh kedvesem! valamint nagyokat igérsz, úgy nem kételkedem, hogy megteheted, csak a’ mire ébresztesz, ne késlekedjél. Először tehát lássad mondá: hogy a’ jámborok szüntelen hatalmasak, a’ gonoszok pedig erőtlenek, mert itt eggyik a’ másikból kiviláglik, mivel a’ jó, és rossz ellenkezők; ha a’ jó hatalmas, akkor a’ rossz gyávasága kitünik, ha pedig a’ rosz gyarlósága ki tünt, a’ jóság ereje nyilvános. De hogy érzeményünknek bővebb hitele legyen, mind a’ két utat meg kell járni, és valamint ezt, úgy a’ másik részt is bebizonyítani.

Kettő szűkséges, hogy minden emberi cselekedet végbe vitessék, úgy mint akarat, és hatalom, a’ mellyekből ha eggyik hijányzik, nincs mit fejtegetni. Meg szűnvén az akarat, nem is kezd senki a’hoz, a’ mit nem akar, ha pedig nincs hatalma, az akarat haszontalan. Igy történik, hogyha látsz valakit akarni megnyerni azt, a’ mit meg nem nyer soha, az, hogy szükölködik meg nyerni való tehetőséggel, nem lehet kétkedni. Ez világos, felelém, nem is lehet tagadni. A’ kit pedig láttál bevégezni a’ mit akart, kétkedhetel-e tehetőségéről? a’ mit tehát kiki tehet, abban hatalmasnak, a’ mit nem tehet erőtlennek kell itélni. Megvallom. Emlékezel-e, hogy előbb felhordott okokból kitetszett az, hogy minden ügyekezete az emberi akaratnak, melly különféle gondoktól hányatik, a’ boldogságra siet? Igen is emlékezem. Emlékezel-e hogy a’ boldogság maga a’ jóság, és valamint a’ boldogságot, kivánják egyszersmind a’ jóságot is? hogy ne emlékezném mondám; mert az szüntelen elmémben vagyon. Tehát a’ jó és rossz emberek együvé elválaszthatlan okkal igyekeznek eljutni a’ jóhoz? Igen is. De az is bizonyos, hogy a’ jó elnyertével megjavulnak? bizonyos: elérik tehát a’ jók a’ mi után vágynak? Ugy látszik. A’ gonoszok pedig ha elnyernék a’ jót, mellyet kivánnak, rosszak nem lehetnének? Ugy van: midőn tehát mind ketten jót kivánnak, de csak jámborok nyerik, és a’ rosszak nem: nincs kétség, hogy a’ jók hatalmasak, a’ rosszak pedig erőtlenek, és gyávák. A’ ki itt kétkedik, az a’ szerek természetét, és az okok következéseit sem képes megesmérni.

Ismét mondá: ha ketten lesznek, kiknek természet szerént egy föltett szándékjok van, az eggyik természetes hivatalból azt tegye, és bevégezze: a’ másik pedig nem telesétheti más módon, mint a’ természet kivánja, ne telesítse ugyan, hanem utánozza a’ telesítőt, mellyiket mondandod hatalmasnak? ámbár gyanítom, szólék, mit akarsz; még is bővebben akarom hallani. Talán nem tagadod, hogy a’ járás, mozgás, az emberekben természetes? korántsem. A’ járásra természetes kötelességök van a’ lábaknak; ezt sem tagadom; ha tehát valaki lábakkal birván járhat, egy másiknak ezen természetes lábhatósága nincsen, és kezeivel ügyekezvén, járni akarjon, ezek közt mellyiket véled tehetősebbnek? folytassd tovább a’ többit: kétség kivül erősb az, ki természet szerént birja magát, annál, a’ ki nem birhatja. De a’ leg főbb jót, melly a’ gonoszok, és jámborok előtt áll, a’ jámborok természetes erkölcsi akaratból kivánják, a’ gonoszok pedig, különféle vágyból, melly nem természetes kötelesség, iparkodnak elnyerni. Vagy te másképp véled? épen nem; mert a’ következmény világos. Ezek engedtéből nyilvános, hogy a’ jámborok hatalmasak, a’ gonoszok erőtlenek, és gyávák. Igazán fejted mondá: és az, a’ mint az Orvosok, reménylik, jele a’ felébredt természetnek, de mivel téged a’ felébredt érzelemre igen késznek látlak, több okokat hordok elő. Lássad mennyire tünik ki a’ megromlott emberek erőtlensége, a’ kik oda sem érhetnek, a’ hova őket a’ temészetes szándék nem csak vezeti, sőt kényteti. Hát ha ezen nagy, és legyőzetlen természetes segédtől elhagyatnak?

Szemléld csak, mennyire foglai gonosz emberek a’ tehetetlenségnek: mert nem silány és tréfa ajándékot kérnek, mellyet nem csak el nem érhetnek, és meg nem nyerhetnek; hanem még a’ szerek mindenséginél, és tetejénél elcsökkennek: sőt még ott sem foganatos a’ szegények munkája, hogy éjjel nappal dolgoznak, a’ midőn a’ jámborok ereje jeleskedik, és kitünik; valamint azt, a’ ki lábán járván azon helyig eljutna, mellyen túl járni nem lehet, a’ járásban leghatalmasbbnak vallod; úgy azt, a’ ki a’ kivánatoknak még a’ végit is, mellyen túl nincs mit vágyni, elérte; legtehetősbnek kell esmérned: a’ mellyből kitetszik, hogy a’ gonoszok minden erőből kimúltak; mert elhagyván az erkölcsöt, miért ragaszkodnak a’ vétekhez, talán a’ javakról való tudatlanságból? de mi lehet erőtlenebb a’ tudatlanság vakságánál? vagy esmérik a’ következendőket? esmérik, de a’ gonosz kivánság őket vissza taszította, mert a’ mértékletlenség azokat gyarlókká teszi, a’ kik vétek ellen nem állnak; vagy tudva, ’s kész akartva a’ jót elhagyják, és a’ vétekre kanyarúlnak? úgy illy móddal nem csak meg szünnek hatalmasok lenni; de még létezni is; mert kik a’ mindenek közönséges czéljától el távoznak, hasonlóképen létezni meg szünnek. Az talán csudálatosnak látszik, hogy a’ gonoszokat, kik többen vannak, nem létezni mondjuk, de úgy van a’ dolog: mert a’ kik gonoszok, hogy rosszak, nem tagadom; de hogy azok igazán, és kivétel nélkül rosszak, azt tagadom: valamint a’ holt testet holt embernek mondod, egyszerüen pedig embernek nevezni nem lehet; úgy a’ gonoszokat rosszaknak ugyan mondhatom, de egészen nem vallhatom: ollyas minek van léte, a’ mi rendét fen tartja, és őrzi természetét; a’ mi pedig azt elhagyja, a’ természetiben való lételtől is távozik.

De tehetnek mondod a’ rosszak is, én sem tagadom, de ezen tehetségük nem az erőtől, hanem a’ gyáva erőtlenségtől ered, tehetnek rosszat, mellyet nem tehetnének, hogy ha a’ javak tehetőségében maradtak volna, a’ melly tehetőség nyiltan kimutatja, hogy mit sem tehetnek: mert valamint előbb értettük, hogy a’ rossz semmi, midőn csak rosszat tehetnek a’ gonoszok, mit sem tehetnek. Világos. És minő ereje legyen a’ hatalomnak, megmutattuk, hogy semmit egyebet a’ jónál nem tehet. Ugy vagyon mondám: de rosszat nem tehet? nem. Van tehát valaki, a’ ki az embereket véli mindent tehetni? ha csak valaki nem bolond: senki. De az emberek tehetnek rosszat? Vajha nem tehetnének! Midőn tehát a’ leg főbb jóval birók tehetnek mindeneket, ellenben nem tehetnek a’ rosszal birók: nyilvános, hogy a’ kik rosszat tehetnek, kevesebbé hatalmasok.

Már meg mutattuk, hogy minden hatalmat a’ kivánandók közé kell számítani, és minden kivánandók, a’ javakhoz mint egy a’ természet tekélyéhez tartoznak; de a’ rosz tehetőség a’ javakhoz nem tartozik, azért kivánni sem kell, pedig minden tehetőség kivánatos: kitetszik tehát, hogy a’ rossz tehetőség nem is hatalom. Mind ezekből világos, hogy a’ jámborok tehetősége hatalom, a’ rosszaké pedig kétség kivül erőtlenség! Csak ugyan igaz Pláto bölcs mondása: Egyedül a’ bölcsek tehetik a’ mit ohajtanak, a’ gonoszok pedig gyakorolhatják a’ mi tetszik, de a’ mit ohajtanak nem telesíthetik. Mivelnek mindeneket, midőn azok által, mikben gyönyörködnek, azt a’ javat, mellyet ohajtanak, megnyerni vélik, de meg nem nyerhetik, mivel gonoszság a’ boldogsághoz nem férhet.

III. §.

A’ jámborok az ő jóságokban jutalmaztatnak, a’ gonoszok ellenben az ő rosszaságok által büntetődnek.

Látod-e hogy sárban tanyáznak a’ vétkek, és ragyogó fénnyel tündökölnek az erények? a’ miből ki tetszik, hogy soha meg nem szünik a’ jámborok jutalma, sem a’ gonoszok büntetése. A’ dolgok, mellyek műveltetnek, azért műveltetnek, a’ mi a’ jutalmok p. o. kik a’ pályán futnak, azért futnak mivel előttök hever az érdem díja, t. i. a’ koszorú. De boldogságnak azt neveztük, a’ miért mindeneket cselekszünk; tehát az emberi cselekedetnek maga a’ jó az ő közönséges feltett jutalma; már pedig a’ jóságot a’ jámboroktól el nem lehet választani; mert azt jámbornak nem lehet nevezni, a’ ki jósággal szükölködik; azért a’ jámbor életet szüntelen jutalom követi; dühösködjenek bár akár mint a’ gonoszok, a’ bölcs koszorúja nem hervad, el nem húll; mert a’ jámbor lelkek tulajdon ékit idegen gonoszság le nem szakítja. Ha külről nyerttel vigadna, elvethetné más is, de az is, a’ ki adá. Midőn pedig a’ tulajdon jámborság adja, akkor fog szükölködni érdem jutalommal, midőn meg szünt jámbor lenni.

Végre mivel minden jutalom azért kivántatik, mert jónak hisszük, ki itélheti javak birtokosát jutalommal szükölködni? de minő jutalommal? mindenek közt leg szebb, ’s leg nagyobbal: emlékezzél csak azon jegyzésről, mellyet mint főbbet elődbe adtam, és így okoskodjál: Midőn a’ jó maga a’ boldogság, a’ jámborok azonnal, mivel jók, egyszersmind boldogok is; de a’ kik boldogok, Isteneknek kell lenniek. A’ jámborok jutalma az, a’ mit semmi nap el nem koptat, ’s el nem törülhet, senki hatalma nem fogyaszthat, semmi gonoszság nem homályosíthat, hogy Istenek lehessenek. A’ mellyek igy lévén, a’ bölcs nem kétkedhetik a’ gonoszok elválhatlan büntetésiről: mert hogy a’ jó és rossz, büntetés és jutalom, ellenkezők, és tekéntettel különöznek, a’ mellyeket a’ jó jutalmára látunk történni; ugyan a’ rosszak részéről ellenkező történjék, szükséges.

Valamint tehát a’ jámboroknak jámborság jutalmuk; úgy a’ gonoszoknak gonoszság büntető kínzásuk. Már most a’ ki büntetéssel kinoztatik, hogy gonoszul kinzatik, nem kétkedhetel. Ha ők tulajdon sorsukat akarják vizsgálni, vélhetik-e magokat kinzatlanoknak lenni, a’ kiket minden gonoszok leg nagyobb rosszal nem csak gyötörnek, de fölöttébb, és egészen kinoznak? lássad most a’ jók ellenző részén a’ gonoszakat minő büntetés követi, minden a’ mi lesz, egynek kell lenni, és hogy az a’ jóság maga, már előbb tanultad, mellyből következik: hogy mind az, a’ mi van, jó is: ezen móddal minden a’ mi a’ jótul távozik, meg szünik létezni; a’ mi által az történik, hogy a’ gonoszok meg szünnek lenni a’ mik voltak: hogy emberek voltak, az emberi test külseje mutatja, azért rosszá lévén, az emberi természetet is elvesztették. Mivel pedig az embert, az emberségen felül csak a’ jámborság emelheti, szükséges, hogy a’ kiket az emberség állapotjáról levetett a’ gonoszság, azokat az ember érdemiről is letaszítsa: igy következik, hogy a’ kiket látsz gonoszsággal elváltozva, embernek nem vélheted: fösvénységtől buzog az idegen javak erőszakos elrablója? hasonló a’ farkashoz: vad és nyugtalan nyelvét perlekedéssel gyakorolja? kutyához hasonlítsd: leselkedő titkos ravaszsággal örvend? rókákkal mérkőzik: haragból mértékletlen ordít? oroszlány természetét viseli; rettegő, félénk, a’ mitől nem kellene ijedni? szarvasokhoz hasonló: mint kába és tunya lankad? szamár módra él; könnyelmű ’s állhatatlanúl gondjait változtatja? nem különöz a’ madaraktól: ocsmány, és tisztátlan bujaságba merült? a’ mocskos disznó gyönyörei fogla. Úgy van, ki a’ jámborságot elhagyva meg szünik ember lenni, midőn az Istenes állapotra ált nem mehet, barommá változik.

IV. §.

Mivel a’ gonoszok akarva tehetnek rosszat, nyomorultak, és ez az ő büntetésök.

Ezek után én azt felelém: megvallom igazán, hogy ámbár az emberi test külseit viselik a’ gonoszok, még is barmokká változnak a’ lelki minémüség szerént. De a’ kiknek iszonyú, és gonosz elméjek a’ jámborok veszedelmire dühösködik, azt akarnám hogy ne tehetnék. Nem is szabad, mondá: a’ mit annak helyén megfogok mutatni: ha ugyan azt is, a’ mivel szabadoknak láttatnak elvonjuk tőlük, nagy részén enyhül a’ gonosz emberek büntetése.

És lám a’ mi talán némellyek előtt hihetlen, boldogtalanabbak a’ gonoszok természet szerént, ha kivánságukat telesíthetik, mintha nem telesíthetnék; mert ha nyomorúság gonoszat kivánni, tehetni nyomorúságosabb, mi nélkül a’ szegény akarat tehetsége lankadna. Minekutánna kinek kinek meg van a’ gyengesége, hármas bajjal ingattatnak azok, kiket látsz gonoszat akarni, tehetni, és végbe vinni.

Meg engedem ugyan, de inkább kivánnám, hogy mentül előbb ezen szerencsétlenségtől meg menekedjenek: menekednek előbb, hogy sem te talán akarnád, vagy ők véljék magokat meg mentve; nincs is semmi az emberi élet szűk határi köztt olly késő, a’ mit a’ halhatatlan léleknek soká kellene várni, a’ kinek nagy reménye, és magas tetteknek gépelye rögtöni, és reménytelen véggel gyakran elromlik; a’ mi a’ gonoszok hasznára van, mert ha a’ gonoszság nyomorultá teszi őket, bizonyosan nyomorultabb a’ ki tovább gonosz; azokat pedig valóban leg szerencsétlenebbnek itélném, ha az ő rosszaságokat leg alább az utolsó halál be nem végezné: mert ha igazat mondottunk a’ rosszaság szerencsétlenségéről, végtelen a’ nyomorúság, melly örökös.

Ezekre én azt felelém: csuda ugyan, és nehéz megengedni, de az előbbiekhez hogy igen illendő, megesmérem. Jól véled mondá, de a’ ki a’ következtetést vonakodva fogadja, illendő, hogy meg mutassa, ha mi hamis mondatott, vagy, hogy a’ következtetés nem foly az előbb mondottakból: mert helyben hagyván az előzményeket, nincs is semmi oka helytelennek vélni a’ következtetést. A’ mit most mondandok nem kevésbé csudálatos; de a’ felvett okokból származik. Mi légyen, azt kérdém: boldogabbak, mondá, a’ gonoszok kinokat szenvedve, mintha őket az igazság semmi büntetéssel sem fenyítené; nem igyekszem én most arra emlékeztetni mindenek elméjét, hogy a’ rosszaság meg javúl büntetés által, és kiki a’ kinzás ijesztése által igaz utra térítetik, a’ többinek pedig példáúl szolgál, hogy a’ büntetést kerüljék; hanem más módon azokat boldogtalanabbaknak lenni, ha büntetlenek, ámbár semmi tekéntet sincs a’ jobbulásra, vagy a’ példa adásra. Lehet-e más mód ezenkivül? ő felele: nemde meg eggyeztünk, hogy a’ jók szerencsések, a’ gonoszok nyomorultak? ugy van mondám: ha tehát valaki nyomorúsága, valamelly jó által enyhül, nemde boldogabb annál, kinek minden vigasztalás nélkül nyomorúlt a’ sorsa? úgy látszik. Hátha ugyan azon nyomorúlt, ki minden jóval szükölködik, még azon felül hogy nyomorúlt, más kinnal is sanyartatik, nemde szerencsétlenebb annál, kinek nyomorúsága valami jóval enyhül? Miért nem? mondám: Van tehát a’ gonoszoknak enyhülésök, midőn bünhödnek a’ jó által, t. i. a’ büntetés által, melly az igazság rendén jó: ugyan azokat, midőn kinzástól mentvék, valami más rossz követi, a’ büntetlenség, mellyet az igaztalanság érdemihez rosznak vallhatsz: nem tagadhatom.

Sokkal tehát szerencsétlenebbek a’ gonoszok, igaztalan büntetlenséggel jutalmazva, mint igaz bosszúállással büntetve: hogy a’ gonoszok büntetése igazság, és büntetlensége igaztalanság, nyilvános. Ki tagadhatja ezt? de azt sem tagadhatja senki, hogy a’ jó az, a’ mi igazságos, ellenben pedig az rossz, a’ mi igaztalanság. Akkor én felelém: ezek ugyan a’ felebbiekből következnek, de kérlek téged, nem fognak-e a’ lelkek a’ test halála után büntettetni? sőt nagy büntetéssel, mert azt vélem, hogy némellyek a’ büntetés keserüségével, mások ismét a’ tisztulás kegyelmével fognak gyakoroltatni, de ezekről most nincs szándékom szólani.

Eddig azt tettük, hogy a’ melly rosszak hatalma néked legméltatlanabbnak látszott, most semminek esmérjed, és a’ kikről panaszolkodál, hogy büntetlenek, lássad a’ gonoszságokat soha sem maradni kinzás nélkül; a’ szabadságot, mellyet ohajtál hamar végződni, nem tanúltad hosszúnak lenni, és szerencsétlenebb lenne ha tartósabb, legszerencsétlenebb pedig, ha örökös leendene. Ezek után nyomorúltabbak a’ gonoszok igaztalan büntetlenségben maradva, mint igaz bosszúállással büntetve. Ezen érzeményből önkényt foly, hogy akkor keményebb kinzással faggattatnak, ha büntetlenül maradnak.

Ezekre azt jegyzém meg: hogy ha a’ te okaidat tekéntem, semmit igazabbat nem mondhatni, de ha az emberek itéletére térek, ki az a’ ki ezeket nem csak ne higyje, hanem hallani sem akarná? Ugy van, szóla: nem akarják setétséghez szokott szemeiket, által tetsző fényes igazság világára emelni; hasonlók a’ madarakhoz, mellyek szemeit az éj világosítja, nap pedig homályosítja: mert midőn nem a’ szerek rendit, hanem tulajdon hajlandóságaikat tekíntik, vagy a’ szabadságot, vagy pedig a’ gonoszság büntetlenségét vélik szerencsének.

Már most lássad mit végzett az örök igazság. Ha jókhoz szoktatod elmédet, nincs szükség jutalmazó biróra, te ön magadat a’ legjelesebbek közé emelted; ha a’ gonoszokhoz tértél, külről ne keress bosszúállót, te ön magadat a’ legalább valók közé alacsonyítottad, mintha váltva az útálatos földet, és ragyogó eget tekéntvén mindenek külről megszűnve, egy tekéntettel majd ganéj, majd csillagok közt látszatol lenni: de ezeket a’ köznép nem tekénti! Mit itélsz? azokhoz álljunk-e, kiket a’ barmokhoz hasonlóknak esmértünk? Hát ha valaki elvesztvén szeme világát, elfeledné, hogy valaha látott, ’s azt vélné, hogy az emberi tekélhez ő benne semmi sem kivántatik, vallyon ezt látván vaknak itélhetjük-e? mert abban sem egyeznek meg, mi szinte erős okokon állapik, hogy szerencsétlenebbek azok, kik sérelmet okoznak, mint kik azt szenvedik. Igen akarnám hallani az okokat is, mondám. Erre ő: Tagadhatod-e, hogy minden gonosz méltó a’ kinzásra? nem. Pedig a’ gonoszok sokfélekép szerencsétlenek, a’ kik tehát büntetésre érdemesek, hiszed-e azokat nyomorultaknak? illendő, mondám. Hát ha biró volnál, kit itélnél büntetésre? azt-e ki a’ sérelmet okozta, vagy a’ ki szenvedte? nincs kétség benne, hogy a’ ki szenvedte, annak tennék eleget a’ cselekvő kínzásával. Tehát előtted nyomorultabb a’ sérelmező, mint a’ szenvedő? Igen, következik. Ezen tehát, és más erős talpon alapult okokból kitetszik, hogy a’ rosszaság tulajdon természete által nyomorultakká teszi a’ sérelmezőket inkább, mint a’ szenvedőket. De most máskép tesznek az Ügyészek, kik azokért, a’ kik valami keserves sérelmet szenvednek, a’ bírák könyörületességét akarják ébreszteni, holott azokon kellene szánakozni, kik azt szerzették, kiket nem a’ haragos bosszúállók; hanem inkább a’ sajnálkozó, és könyörülő vádlók által szükséges volt az itéletre vezettetni, valamint a’ betegeket az orvoshoz, hogy a’ bűn nyavalája kinzással kiüzettessék, melly tettel a’ védelmezők buzgósága, vagy egészen meghűlne, vagy ha az embereknek használni kiván, vádoló szokássá válnék. Magok a’ gonoszok is, ha egy kis résen az erkölcsöt magára hagyva, és a’ vétkek fertelmességét, büntetések szenvedésével megtisztítatni láthatnák, a’ jámborság vissza nyerhetésével ezeket kinzásnak sem mondanák, sőt a’ védők közben járását megútálván, magokat egészen a’ vádolók, és bíráknak át adnák, igy történik, hogy a’ bölcsekben semmi gyülölség nincs, nem is maradhat; mert a’ jámborokat csak legbolondabb gyülölheti; a’ gonoszokat pedig nincs ok gyülölni, mivel valamint a’ test nyavalája, ugy a’ gonoszság is mint egy betegsége a’ léleknek. Ha testi betegeket méltatlanság gyűlölni, hanem sajnálkozni kell rajtok, annál inkább nem kell üldözni, hanem könyörülni kell azokon, a’ kiknek esze minden bágyadtságnál erősebb gonoszságtól nyugtalanítatik.

V. §.

Mért engedi az Isteni gondviselés a’ jámborokat nyomorogni, a’ gonoszokat pedig boldogulni?

Itt látom már most minő szerencse, vagy nyomorúság legyen a’ jámborok, és gonoszok érdemében alapitva, de ugyan ebben a’ község szerencséjében, érzek egy kevés jót is, rosszat is; mert senki a’ bölcsek közül számüzött, szükölködő, és meg gyalázott nem akar inkább lenni, mint javakkal birtokos, becsülettel tisztelendő, hatalommal erős, és a’ maga városában maradva virágzó, azért jelesebben, biztosabban is viseltetik a’ bölcseség hivatala; mert a’ boldogság az igazgatókkal kapcsolatba lévő népekre illy formán által foly, mivel a’ börtön, bilincs, és a’ többi kinzási büntetések, csak a’ veszedelmes polgárokat érdeklik, és azok számára rendeltettek. Mért használtatnak tehát megfordítva, hogy a’ gonoszság érdemei a’ jámborokat terhelik, a’ jámborság jutalmát pedig a’ gonoszok ragadják? Nagyon csudálom ezt, ’s ezen zűrzavar okát tőled kivánom bővebben hallani: mert nem álmélkodnám annyira, ha elhinném, hogy történet szerént való esetekből támadna; most pedig bámulásomat az Igazgató Isten szaporítja, midőn gyakor a’ jóknak vigalmat, a’ rosszaknak pedig szomort, ellenben ismét a’ jámboroknak terheset, a’ gonoszoknak pedig örvendetest enged; ha csak az ok kinem tetszik, mi ez, hanem hogy véletlen eset? nem is csuda, felelé, ha ki rend okát nem tudván, valami zűrzavart állít, de te ambár ezen nagy rendelkezés okait nem tudod, még is mivel jó igazgató kormányozza a’ világot, igazán és rendszeresen történni mindeneket ne kételkedjél.

VI. §.

Az Isteni gondviselés, és esetek természetét fejtvén mutatja, miként a’ jámborokkal, és gonoszokkal érdemek szerént történnek mindenek.

Ugy vagyon szólék, de midőn hivatalod a’ szerek titkos okait fejteni, és a’ homályba borúlt okokat kivilágosítani; kérlek, hogy itt fejezd ki, és mivel ezen csuda zavart leginkább engemet, beszéld el. Akkor ő keveset mosolygva mondá: a’ leg nehezebb szer esméretit kérdezed, mi kimeríthetetlen! mert ez olly anyag, hogy egy kétség oszlattal, számtalanul mások Hydra fejeként támodnak: nem találtatik mód, ha csak valaki leg élénkebb eszének tüzével nem zabolázza; mert ebben a’ gondviselés egyszerüségéről, a’ véletlenség rendéről, a’ rögtöni esetekről, Isten megesméréséről, az örök végzésről, és az akarat szabadságáról van szó: mellyek milly terhesek legyenek, magad fontolhatod: de mivel ezeket is esmérni, gyógyszerednek egy része, ambár keskeny határ üdőközt, még is egy keveset iparkodunk fejteni; ha téged versek éneke gyönyörrel mulat, ezt a’ vigalmat egy kevéssé hallaszd el, mig az öszve foglalt okokat elbeszélem: A’ mint tetszik. Most mint egy előtől kezdve igy szólott:

Minden állat származása, és a’ változó természetek haladása, és mi csak valamelly módon mozdul, okait, rendeit, és külsejét az Isteni elme állhatatosságából nyeri: ez az ő egyszerűségi várában helyezve, a’ szerek folyamatjában sokféle módot alapított, mellyet midőn az Istenes értelem tisztaságában tekéntesz, Gondviselésnek neveztetik: midőn pedig azokat érdekli, a’ miket mozgat, és rendel, esetnek neveztetett a’ hajdaniaktól: mellyek hogy különzők, könnyen ki tetszik, ha valaki mind a’ kettő erejét eszével figyelmezi.

Mert a’ gondviselés az az istenes ész a’ leg főbb Fejedelemben helyezve, melly mindeneket igazgat; az eset pedig a’ mozgó szerekben helyezett rendelés, melly által a’ gondviselés mindeneket, az ő rendjeik által öszve kapcsol.

A’ Gondviselés mindeneket, ámbár különzők, és végtelenek, öszve foglal; az eset pedig egyenként mozgásra osztja, mellyek helyekre, üdőkre, és formákra osztvák. Hogy ezen üdőszaki rend fejlése, az istenes elmében egyesítve tekéntetvén gondviselés legyen, és azon egyesítés elosztva, üdőkre rendelve, esetnek neveztetik, bizonyos; mellyek ambár különzők, még is egyik a’ másiktól függ. Mert a’ rendi esetek a’ gondviselés egyszerüségétől szármoznak: valamint a’ kézmüves a’ szernek rendit esmérvén, a’ munka foganatját mozgatja, ’s a’ mit egyszerüen, és jelenen eszmélt, azt az üdőszaki renden vezeti; ugy az Isten a’ gondviselés által ugyan egyszerüen, és állhatatosan a’ művelendőket rendeli, az Esetnek pedig ez, melly igazgat, sokfélekép és üdővel szolgál. Akar tehát szolgálván némelly istenes lelkek a’ gondviselésnek, az eset gyakorlatit végre viszik, akar lélek, vagy egész természet, akar égi testek mozgásával, akar angyali erénnyel, akar gonoszok szorgalmával; akar ezek közül eggyel, akar valamennyivel az Eset sora fűzetik; de az bizonyosan világos: hogy a’ gondviselés a’ szerek vezetésének mozdulatlan, ’s egyszerü formája; az eset pedig azoknak, miket az Istenes egyszerüség vezetni rendelt, folyó kapcsa, ’s üdőszaki rendje. Innét vagyon, hogy minden, mi az esettől függ, a’ gondviselésnek is alája vagyon vetve, sőt ettől függ maga az eset is.

Némellyek pedig a’ gondviselés hatalmában lévén, az esetek sorát felmúlják, ezek pedig azok, mellyek az első istenességhez csatolva állandóan határozva lévén, a’ véletlen mozdulás rendét meghaladják. Mert valamint a’ kerekek közül, mellyek azon egy sark körül forganak, melly legbelsőbb, az közelit a’ közép egyszerü voltához, és a’ többi külsőnek mint egy sarka, melly körül azok forognak, a’ legkülsőbb pedig, a’ melly nagyobb kerületben pörög, a’ mennyire távozik a’ közép pont egyszerüségétől, annyira nagyobb helyekre terjeszkedik, a’ mi pedig a’ közép ponthoz csatolja magát, és vele társasúl, egyszerűségre szorítatik, és igy szét folyni, és oszolni megszünt. Hason módon a’ mi az első eszmétől távozik, nagyobb esetek csatolásába vonódik, ’s annál mentebb és szabadabb az esettől, mennél közelebb jut a’ szerek sarkához. Hogyha a’ fenső ész erősségihez vonul, mozgással szükölködvén, az eseti kénytelenséget felmúlja. Valamint van tehát az értelemhez az okoskodás, a’ hoz, mi létez, az, mi születik, az örökséghez az üdő, a’ pont közepéhez a’ kör; úgy van az eset mozgó sora is a’ gondviselés állandó egyszerűségéhez. Ezen sorozat mozgatja az eget, és csillagokat, az elemeket egymásközt mérsékeli, ’s egymásutáni változattal ált alakítja: ugyan az a’ születendőket, ’s haldoklókat, a’ hason szülemény, ’s magvak növekedése által megújítja: ez, az emberek műveit, és sorsait az okok oszolhatlan csatjával öszve foglalja, mellyek, mivel hogy a’ halhatlan gondviselés eredetéből származnak, hogy ők is változatlanok legyenek szükséges. A’ szerek, csak akkor igazgattatnak leg jobban, ha az Isteni észben maradt egyszerüség azokat elkerülhetlen rendbe szedi: ez a’ rend pedig a’ változó, különben is könnyen folyó szereket tulajdon változhatlanságával zabolázza. Ebből történik, hogy ámbár tinektek, ezen rendet épen nem érthetvén, mindenek öszve zavarva lenni látszatnak; még is az ő jóra igazgató módja intéz mindent: mert nincs semmi, a’ mit a’ rosz okáért még a’ gonoszok is mivelnének, kiket, mint meg van mutatva, javakat keresvén, a’ rosz tévedés elfordít, nehogy a’ rend, a’ leg főbb jónak sarkából eredvén, az ő eredetétől valakit elcsavarítson, mellyik lehet igaztalanabb zavar, mint az, hogy a’ jámborokkal, mind rosszak, mind jók történjenek, a’ rosszaknak szinte mind kivánatos, mind pedig gyülöletes sorsuk legyen? Valjon tehát az emberek azon épséggel birnak-e, hogy a’ kiket jóknak, és gonoszoknak vélnek, ugyan ollyanoknak kellessék lenniök, a’ millyeneknek vélettek? sőtt éppen itt ütköznek öszve az emberek itéletei; és a’ kiket némellyek jutalomra, mások büntetésre vélnek érdemeseknek.

De engedjük meg, hogy valaki meg tudja különböztetni a’ jókat, és gonoszokat, láthatja-e azért a’ legbelsőbb mérsékletet; mint a’ testről szokott mondatni, a’ lelkekben is? azért a’ csuda megmarad csuda, ha bár valaki nem tudja is, hogy mért használ némellyeknek édes, másoknak keserű gyógyszer, ’s mért némellyek betegsége gyönge, másoké pedig erős orvossággal gyógyúl. De azt az orvos, a’ ki az egészség, és betegség mérsékletit esméri, éppen nem csudálja. Lehet-e más a’ lelkek egészsége, mint a’ jámborság, ’s betegsége mint az erkölcstelenség? mi pedig más a’ jámborok oltalmazója, és gonoszok üldözője, mint az elmék igazgatója, és mérséklője az Isten? ki mivel a’ gondviselés magas vigyázó tornyából látja, kinek-kinek mi szükséges, meg esméri, és a’ mi hasznos, hozzá alkalmazza. Innét ered az Eset rendének jeles csudája: mivel a’ tudós azt miveli, mit a’ tudatlanok csudálnak. Mert hogy valami keveset, mit az emberi ész el birhat, az Isteni mélységről szóljak, arról, kit te legigazabbnak, és a’ valót leginkább őrzőnek vélsz, a’ mindentúdó gondviselésnek máskép látszik. A’ győzedelmes okok az Istennek tetszenek, és a’ legyőzött, hogy Catonak tetszett, a’ mi barátunk Lucanus bizonyítja. (4.) Itt tehát a’ mit reménységen kivül látsz miveltetni, a’ szerek bizonyos rendin vagyon, a’ te véleményed pedig meg romlott zavarék.

De legyen bár valaki olly jámbor, hogy felőle mind az Isteni, mind az emberi itélet meg eggyezzen; ha ki erőtlen lelkü, és valami kelletlen történik vele, talán megszűnik tisztelni az ártatlanságot, melly által nem tarthatá fenn javait: meg enged neki a’ bölcs sáfár, a’ kit rosszá tehetett a’ szerencsétlenség, ne talán a’ kihez nem illik, szenvedni engedje. Vagyon egy valaki minden erkölcsel teles, szent, és az Istenhez legközelebb is, ezt akár minő veszedelemmel is érínteni tiltja a’ gondviselés, annyira, hogy még testi betegséggel sem engedi gyötörtetni. Mert mint egy valaki nálamnál jelesebb mondá: a’ szent férfiúnak teste erkölcsökböl épült. Történik pedig gyakor, hogy a’ jámborokra bizatik a’ dolgok igazgatása, hogy a’ bővelkedő gonoszság elfojtassék, némellyeknek osztogat vegyesen a’ lelkek minémüségéhez, másokat gyötör, nehogy hosszú boldogságban fajtalankodjanak; másokat ismét kemény sorsal enged kinzatni, hogy erkölcseiket a’ béketürés gyakorlatával megerősítsék: mások többet félnek kelletinél, mint szenvedhetnének, mások ismét kelletinél többet megvetnek, mint sem szenvedhetnének, ezeket ön tapasztalásukra szomorítja, búsítja. Némellyek a’ századi tiszteletes hireket dicsőséges halál árával vásárolták, mások kinzással kivívtalanok lévén a’ többieknek példát adtak, hogy az erkölcs legyőzhetlen, a’ mellyek, melly igazán, melly rendesen, és ugyancsak azok javára, a’ kikkel történni látszottak, lettek, semmi kétség sincs; az is pedig, hogy a’ gonoszoknak most szomorító, majd örvendeztető sorsok vagyon, ugyan ezen okokból származik.

A’ szomorítókról’ ugyan senki sem csudálkozik, mivel gonoszságukért arra érdemesek, kiknek bűn díjai mind másokat a’ gonoszságtól elijesztenek, mind pedig a’ kik szenvedik, általuk javulnak; az örvendetesek, jámboroknak nagy tanulmány, hogy mit kellessék az efféle boldogságról itélniök, melly sokszor gonoszoknak is örömest szolgál: a’ mellyben valami rendtartást is hiszek, hogy némellyeknek, olly hanyatló a’ természete, és nyugtalan; hogy őket a’ házi szükség a’ vétkekre is kényteti, ezek betegségét a’ gondvisélés pénz ajándékával gyógyítja. – Ez gonoszsággal mocskolt lelkiesméretit tekéntvén, ’s magához hasonlítván javait, talán megfélemlik, ne hogy javait, mellyekkel vigan él, szomorúan elveszejtse: megjavítja tehát életét, és midőn félti javait elveszteni, elhagyja gonoszságit.

Másokat érdemlett veszedelemre taszított javaik méltatlan szaporítása, némellyeknek engedtetett hatalom másokat büntetni, hogy a’ jámborok a’ jóban, a’ gonoszok pedig a’ büntetésben gyakoroltassanak; mert valamint a’ jámborok, és gonoszok közt nincs szövetség; ugy a’ gonoszok magok közt sem egyezhetnek. (5.) Hogyne? midőn ők ön magokkal sem egyezhetnek, a’ lelki esméretet kinozván vétkeik, és azt mivelik gyakran, a’ mit tévén, nem tettnek kivánnak: miből szokszor a’ főbb gondviselés azt a’ jeles csudát következteti, hogy a’ rosszakat a’ gonoszok magok tegyék jóvá: mert midőn némellyek érdemetleneket látszatnak szenvedni a’ legroszabbaktól, az ártalmasok gyűlölségétől hevülvén vissza térnek az erkölcsre akkor, midőn különözni kivánnak azoktól, kiket gyülöltek. Csak az Isteni erő maga az, minek a’ rosszak is jók, midőn azokat illendően használván, valamelly jónak foganatját létre hozza: mert a’ rend mindeneket egybe foglal úgy, hogy ha a’ kirendelt útról távozik is, ugyan az, ámbár másikba, de csak megint rendbe kerüljön azért; hogy a’ gondviselés Országában semmi vakmerően ne történjék. Nehéz pedig azt meg magyaráznom, és megfejtenem: hogyan kormányoz az Isten mindeneket, nem is lehet az Isteni munkák gépelyét értelemmel meg fogni, vagy szóval magyarázni: elég legyen azt tudni, hogy a’ minden természetek teremtője, az Isten, mindeneket jóra vezetvén rendelget, és midőn azokat, miket teremtett, siet a’ maga hasonlatosságában megtartani; minden rosszat az ő társaságának határából a’ véletlen esetek rende által kiüz.

Ebből történik, hogy a’ melly rosszak e’ földön bőven látszatnak, ha a’ rendelkező gondviselést tekénted, sehol rosszat nem találsz. De látom már régen, hogy te a’ kérdések fejtegetésével terheltetel, és az okoskodás hosszúságával elfáradván, valamelly ének édességét várod; vegyed azért ezt az italt, melly által enyhülve erősebben indulhass a’ következendőkre: