VAD VIZEK MENTÉN.
I.
A lankás és álmos Nyíren vadvizek felett repül a kacsa, a mérnökök még nem ölték meg teljesen az ősmocsarakat és titkos nádasokat. E táj őszidőben, az első havak megérkezte előtt a legregényesebb. A Nyíren ekkor ködvilág van, a lankáson hosszú és hideg eső hull, a vadvizek pedig őszi némaságukban, mozdulatlanságukban és csöndességükben holt világot juttatnak eszedbe. Tavaszi és nyári hangos élet – elmult. A kényes darvak messze vándoroltak, piroslábú gólyák, menyecskék örömére-bánatára, déli vidékre utaztak, a vadvizeken néhány magányos kacsa lakik csupán, s a csizmás vadász búsan kullog puskájával a nedves ösvényen. A kis erdőben magányosan lakik a harkály, megkopogtatja a fákat és a törpéknek, kik odabenn laknak, elmondja: itt a tél, itt a tél!
A vadvizek mellett egy fekete házban, fekete ugarok között lakott a sok gyerekü Márta.
Márta kemény özvegyasszony volt. Azon asszonyok fajtájából, a kik nem félnek az ördögtől sem, nemhogy férfiutól. A férfiak pedig ugyancsak kerülgették Mártát, ő nemcsak termetben és arczban volt csinos – fekete nagy diószeme volt, sima barna haja, azonkivül egyenes és karcsú, mint a birtokos-asszonyok jobbára – tehát nemcsak testben, de holdakban is csinos volt. Tudjátok, ez nagy dolog, mert a Nyíren szegények vagyunk – különösen fekete földben, de homokban is. Az öreg urak már csak pipáznak és a méhes körül őgyelegnek, de a fiatalabbja az amerikai szőlővel próbálkozik. Rigolirozzátok a szőlőt! ez járja. Szeszgyárak füstölnek sokfelé. De ne felejtsük a sok gyerekü Mártát. Az ő ura egy soványkás és vörhenyeges úr volt. Őszi agarászatnál meghült a melle, egész télen köhögött, sem bálban, sem kártyázó-asztalnál nem látták őt. Kölönösen ezen sopánkodott, midőn öreg ispánjával pikettirozott és huszonegyezett téli estéken. Kora tavaszszal a padra tették csizmáit és Márta sok gyerekével özvegyen maradt.
Öten voltak a gyerekek, mind az öt leány és mind kicsiny. Látnátok a kotlós tyúkot csibéi között – ez volt a szép, fiatal Márta. Barna haját szigorú öregasszonyok módjára hátra simította és mindig fekete ruhát hordott. Csak fekete ruhát, mert barna asszonyoknál ebben van a lemondás, a gyász, az erkölcs és minden: a megközelíthetetlenség. De Márta – bár özvegy volt és öt kis csirkéi voltak – fonnyadni nem tudott. Harminczkét éves volt, olyan fajtából, hol a nagyanyók még tánczra perdülnek az unoka lakziján. Inkább szebb lett, nyugodtabb lett és formásabb lett az özvegységben. Az öreg ispán, Mártonfalvi, a ki régi szokás szerint sarkantyús csizmát viselt és agarászostort – bár ló és agár az asszonyi gazdaságban nem volt – csóválta is eleget a fejét. De csak titkon. Vén bajusza alatt dörmögött: «ha fiatalabb volnék, hej, ha fiatalabb volnék!» Mert az ispánok – öregek és fiatalok – mind egyformák.
Az öt kis csirke ezalatt nőtt. Kettő már a városba került nevelőbe, mivel Márta asszony megunta az ásítozó guvernántokat, a kik a férfi nélküli pusztai házban borzasztóan unatkoztak. Ahogy a csirkék nőttek, azon arányban fogyott a teher a holdakról, rétekről és rozsföldekről, a melyeket a boldogult vörhenyes férfiu és apja raktak az ősiségre. Tizedik esztendejét töltötte özvegységének az asszony: férfi tán eszébe se jutott ezen idő alatt, de ha eszébe jutott is, mit csinált volna? A nagybajuszu mérnök járt erre csupán, kit kacsingatásaiért utált; a jegyző, ha eljött, előbb felöntött a garatra, tán bátorságért, vagy csupán szokásból, az öreg alispán pedig, midőn esztendőnkint erre kocsizott, mindig homlokon csókolta: «aztán légy eszeden leányom, férfiből elég, ha egy volt, valamint asszonyból is». Mártonfalvi, az ispán – már olyan öreg volt, hogy néha, szégyenszemre elbotlott a sarkantyújában – ha Mártához jött, mindig lekefélte a dolmányát, bajusza hegyét is megnyálazta, de az évek multak, repültek, semmi se történt; biz’ isten az asszony el van magában is, ha nem bántják.
II.
De a tizedik esztendőben, késő őszszel, megjelent a férfi a látóhatáron.
Ne higyjétek, hogy valami közönséges ember: egy fiatal és özvegy gróf. A gróf mindig Bécsben lakott, de mikor fiatal, szép felesége meghalt, bécsi palotájában többé nem tudott aludni. Két évig utazott mindenfelé. Márta néha olvasott róla, hol és merre jár, egyszer épen azt írták a pesti ujságok, hogy a fiatal gróf Afrikában lövi az oroszlánokat és aznap a gróf kis kocsija egy óriási muszka-ügetővel begurult a vizparti ház tágas udvarába.
A gróf a szomszédban lakott, félmérföldnyire állott magányos vadászkastélya és Mártával gyermekkoruk óta ismerték egymást, midőn bizonyos krenczheneken együtt tánczoltak.
Öreg ispán, Mártonfalvi, az ámbituson álldogált és a komondort apportiroztatta, mikor a gróf jött. Az öreg nyomban megbotlott a sarkantyújában.
– Kutya, kutyánszki!
Így szólt és eltünt a konyha felé, hol egy kis asztalnál szeretett üldögélni és a zsebéből előszedett zsíros iratokat tanulmányozta.
A gróf tehát eljött. Márta bemutatta neki a csirkéit. Hárman voltak otthon: mind barna, mind karcsú.
– Az oroszlánok tehát nyugodtan alhatnak öntől, gróf úr – szólt Márta és jól szemügyre vette a grófot. (Birtokos, gazdálkodó asszonyok úgy nézik meg a férfiut is, mint a lábas jószágot a vásáron: alaposan.) A gróf harminczéves ember volt, napégetett arczczal és ábrándos kék szemmel. Homlokán kardvágás forradása látszott.
A gróf leült és körülnézett. Gyerekkori bizalmassággal fordult az asszony felé és telt vállait, még mindig karcsú derekát mosolyogva nézte:
– Miért nem ment férjhez, Márta? Kár volt magáért, kár volna magáért!
Márta ezen nevetett, de nem felelt a kérdésre.
– Beszéljen arról, hol járt, mit csinált? Szép, hogy még a keresztnevemet tudja. Tán tizenöt éve nem láttuk egymást – szólt az asszony.
– Felujítottam emlékezetemben régi ismerőseimet, mert ezentúl itt akarok élni – remeteségben. Valószinü, itt is fogok meghalni.
– Szép elhatározás. De, remélem tudja, hogy nálunk a tél hosszú és unalmas. A házból se mozdulunk ki, és az asszonycselédekkel lent fonunk, mint nagyanyáink.
– Ha nagyon magamban leszek, eljövök magához, Márta.
Márta bólintott:
– Ide úgy se jár férfi. Maga lesz az egyetlen, de csakis a régi ismeretség révén. Én már nem megyek férjhez, a leányaim sem eladók még… Pedig a részeges jegyző télben, sárban minden éjszaka a nyakamra hozta a városból a czigánybandát, a mig a komondorok megették az utolsó nagybőgőst is. Azóta nyugtom van.
– És a szerelmes jegyző örökké agglegény maradt?
– Kigyógyult. Valakit elvett, egy szöszke és fonnyadt leánykát, s ha házam előtt elkocsikázik, mindig figyelmezteti a feleségét: Anna szépen ülj, a kezed tedd a takaróra s ne görbítsd meg úgy a hátadat!
Ezen aztán mind a ketten nevettek.
A nagy muszka trapper a gróf kis kocsijával ezentúl sokszor megtette az utat a vadászkastélytól a vízparti házig. Antal gróf hűségesen eljárt Mártához. Néha puskával és vadásztarisznyával állított be. Márta igen jól tudta, hogy a lankaszterből, a mióta megvan, egyetlen patrónt se lőttek ki. Mosolygott és éjjel nagyokat gondolkozott. Egyszerre annyit gondolkozott, hogy felkelt ágyából és miután megnézte az ajtót és az ablaktáblákat, a nagy tükröt leakasztotta a falról, a földre állította és tetőtől-talpig megnézte magát. «Szép volnék?» kérdezte halkan. «Hisz már nem vagyok fiatal. És a csirkéim, szegénykék, mit csinálnának, ha nem volna többé józan és okos anyjuk?» Így beszélgetett Márta; néha sirt is egy jó sort, a párnába túrva arczát, miután nyugodtan és mélyen elaludt. De többnyire inkább nyugtalan és szomorú volt. Karácsonykor, midőn a lányai haza akartak jönni a nevelőből, hosszú levelet írt nekik. A sorok között bizony elfolyt egy-két könycsepp, de hát a könnyek is akkor jönnek, amikor nem volna rájuk szükség.
III.
Ezt írta Márta:
«Ne gyertek haza két gyenge galambjaim, mert a ti édes anyátok nagy bajban van. Beteg az anyátok, drága kis csibéim, de ha a jó isten is azt akarja, nemsokára meggyógyul. Ne lássam, hogy szép szemetek sír miattam és piros orczátok halovány a bánkódástól, inkább küldök nektek kékszallagos, finom csipkés, kék ruhát, a mit a nagy ünnepre, Megváltónk születése napjára felvehessetek. Pipőnek küldöm a gyöngy karpereczet, Julcsának az aranymedálliont a képemmel. Az a képem a legutolsó, olyan vagyok most, mint a hogy azt látjátok. Ugy-e nem nagyon szép, hanem egy csúf öreg asszony inkább. Lefotografiroztattam magam, mert valaki nagyon kért erre. Nesztek hát nektek is az új képből. Ne gyertek hát, csak maradjatok ott. Nagy hó van itt, olyan nagy hó, hogy Mártonfalvi bácsinak csak tajtékpipája látszik ki a hóból. Három itthon maradt testvéretek sokszor csókol, boldog ünneplést kiván és jó mulatságot, én pedig ölellek, csókollak benneteket százszor, ezerszer, és vagyok a ti szerető édesanyátok, Márta.»
A két leány erre nem írt semmit. Hanem azt tette, hogy utra kelt. Pipő már tizenöt éves volt, Julcsa tizenhárom. Két okos kisleány a világ végére is elmegy együtt, nemcsak hazáig.
Antal gróf épen mind a két kezét megfogta Mártának. Az asszony védekezett, mint egy megriadt galamb. Félhomály volt a szobában, kora téli délután, és a kandallóból nagy fénykévék jöttek ki, szeszélyes czirádákat szórva a szőnyegre. Antal gróf nagyon forrón megfogta az asszony kezét, mert az sehogyse tudott szabadulni. Ekkor az ajtón kopogtattak és a két kis leány, két kis téli vándor, beállított. Gyalog jöttek a messzi vasuti állomásról. Havasak voltak a kalapjukon, a vállukon, csupán az orrocskájuk látszott és fényes szemük.
Márta elejbük toppant:
– Hát ti hogy kerültök ide, semmirevalók? – kiáltotta.
Pipő, a nagyobb, a ki igen hasonlított anyjához, erre sirva fakadt és sirva az anyja mellére borult. Julcsa a kezét fogta meg Mártának és azt csókolgatta.
– Bocsáss meg, nagyon féltettünk – dadogta Pipő, és félszemmel az idegen urra lesett.
Márta egy darabig hallgatta a kis leány zokogását, aztán mivel maga is majdnem sirva fakadt, meghúzta a Pipő haját. Könnyes, mosolygó szemmel megfordult:
– A csirkéim – mondta a gróf felé fordulva.
De erre már leült a földre. Sirt, nevetett és kiabált:
– Hogy megnőttetek! Nagyok vagytok, csirkék, maholnap férjhez mentek!
A két leány az anyja mellé telepedett. Antal gróf észrevétlenül elhagyta a szobát.