Lonci.
Lonci kicsi volt, gömbölyű, szőke és szenvedélyes. Féktelen temperamentumát azonban nagy élettapasztalat és megbocsátó bölcseség enyhítette, úgy, hogy Lonci a kasszából, amelyben életének egy részét töltötte, felsőbbséggel és megvetően bár, de nyugodtan tudta szemlélni Marosvárnak körülötte zajló életét. A Lonci temperamentuma minden lehetséges alkalommal egyetlenegy csatakiáltásban nyert kifejezést, ez a trombitaharsogású mondat azonban egyuttal bölcseségének is alapja lett:
– A férfiak komiszak.
Lonci egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, amikor ez az igazság megállapítható volt, és számos barátja különböző hangnemekben, fantasztikus fogalmazásokban és a legkülönösebb alkalmakkor hallhatta tőle ezt a lendületes hitvallást. A legbizalmasabb órákban és a legnagyobb feszültségü percekben egyszerre csak egészen át tudott alakulni a Lonci arca, egyszerre csak föl tudta venni – ha csak két másodpercre is – a keserű rajongás torz maszkját, hogy forró szájjal elsuttogja:
– Komisz banda vagytok.
… Igy élt Lonci Marosvárott, mindez azonban nem ártott közkedveltségének, mert gömbölyű, szőke, kedves és csinos volt és mert féktelen gyűlölete – mint annyi gyűlölet – csak szíve nagy jóságából fakadt. Loncinak – mint annyi társának – rendes, csendes nővé, derék anyává kellett volna lennie; minthogy ez nem adatott meg neki és minthogy állandó, fájó nosztalgiát érzett a családi tüzhely iránt, gyűlölte és fosztogatta a férfiakat és lelkének adományait kétféle tevékenységében érvényesítette: egész rendességét és rendszeretetét a pincérek gondos ellenőrzésére, a cukrok és kávék számontartására, egyszóval hivatali tevékenységére fordította, gyűlöletté vált szeretetét pedig a szerelemben tombolta ki.
Történt azután, hogy egy hideg téli estén, amikor a marosvári fiatalság a Lonci kasszája mellett egy kerek asztal körül élvezte – csendes szeszezés közben – a kávéház melegét, történt ekkor, hogy Lonci ismét kijelentéseket tett a férfiakra vonatkozólag. A fiatalság mosolyogva hallgatta nyilatkozatait, az egyik fiatal úr pedig rosszindulatú mosollyal hajolt feléje.
– Lonci, – kérdezte, – hát azt hallottad-e már, mi ujság Györkön?
Lonci annyira összehúzta vékony szemöldökét, amennyire csak tudta, a társaság pedig kíváncsian és maliciózusan figyelt. Félesztendő óta györki szolgabíró volt Balázs Bálint, a Lonci szívének különös kedveltje, az egyetlen férfi, akivel szemben Lonci rövid, de változatos pályáján ellágyult, gyöngéd és alázatos lett. Mi ujság tehát Györkön?
– Bálint megházasodik. Elveszi a fiatalabb Korongi-leányt.
A rosszindulatu jelentés elhangzott és a Lonci puha, fehér arca egy másodpercre elsápadt. A társaság feszült figyelemmel nézte. A Lonci sápadtsága azonban csak egy másodpercig tartott, fehér arcát rögtön utána egy vérhullám tette pirossá. Lonci megmozdult és ideges, remegő, türelmetlen, kíváncsi kérdésekkel árasztotta el a társaságot:
– Melyik Korongi-leányt? A barnát? Aki idebent volt a vármegyei bálon? Akinek két éve udvarol? A szegény Korongi leányát?
A Lonci kérdéseire sűrü igenekkel válaszolt a társaság és egyre nagyobb érdeklődéssel várta a Lonci temperamentumának a kitörését. A Lonci temperamentuma azután valóban kitört. Miután a fölvilágosítást megkapta, Lonci hátradőlt, feszült figyelemmel előreszegzett fejét fölkapta és halkan, de szikrázó, nagy megvetéssel mondta:
– Ez volt az egyetlen tisztességes ember köztetek.
A társaság protestált, mire Lonci ismét előrehajolt és még hevesebb támadásba ment át:
– Ez volt – ismételte – az egyetlen tisztességes ember köztetek. Mindig tudtam. Az nem szégyelt nekem köszönni az utcán. Ti egytől-egyig gazemberek vagytok, egyik komiszabb, mint a másik. Te… te talán elvennél egy szegény leányt? A nyavalya majd kitör a Závody-leányért, de elvenni nem veszed el. Ott öregszik meg!… Te… te beteg vagy az utálattól, de el fogod venni a rabló Körner göthös leányát… mert pénze van… Te pedig…
Lonci így sorra vette a társaságát; ellenállhatatlanul és föltarthatatlanul áradt belőle a becsületes harag és a kíméletlen szitkozódás, és mielőtt a társaság még felocsudhatott volna, de mire ő a haragját kiadta, elbágyadtan hátradőlt, elnézett a messzeségbe és enyhe mosolygással, úgyszólván ábrándosan suttogta:
– Az tisztességes ember. Milyen jó ura lesz annak a lánynak. Milyen szépen élnek majd együtt. Milyen szép gyerekeik lesznek.
Lonci ezzel azután be is fejezte a maga számára az ügyet. Szívének kedveltjét egy percnyi habozás után nem csupán átengedte lelkében annak a tisztességes leánynak, annak az uri leánynak, akinek rá kétségtelen – az övénél sokkal erősebb – joga volt, hanem szívének kedveltje még nőtt is a szemében azzal, hogy így veszítette el. Ez rendben van így. Ennek így kell lennie. Lonci egész este alig válaszolt már azokra a haragos provokálásokra, vagy gúnyos kötekedésekre, amelyekkel a megbántott fiatalság ingerelni akarta, egész este ábrándos volt és a Balázs Bálint házasélete felé mosolygott a jövőbe és a messzeségbe.
… Igy élt azután Lonci Marosvárott ismét három változatos esztendőt. Történt pedig a harmadik év elteltével, hogy egy csendes tavaszi estén – már úgyszólván az éjszakában – váratlan vendég ült le csendesen és nyugodtan a kassza mellett lévő kerek asztalhoz. Balázs volt a váratlan vendég, Balázs, akit negyedfél éve nem is látott már Lonci. Balázs alig változott; valami keveset meghízott, egy árnyalattal megbarnult, de a szürke szeme és a nyugodt mosolygása egészen a régi volt.
– Szervusz, Lonci, – mondta.
Mintha tegnap is itt lett volna. Mintha a negyedfél év egyetlen nap lett volna. Lonci kábultan ült a helyén és olyan volt, mintha álmodnék. Amit tett – hivatalos teendőit – álomban tette; nagy bágyadtság, csendes, édes elfáradás, valami finom ájultság ereszkedett le rá, és a bágyadtság sűrü fátyla alatt nagy, izzó lobogás lángnyelvei törtek ki a szívéből és futottak végig a testén.
Balázs csendesen szivarozgatott, amint szokta, és halkan, diszkréten váltott egy-egy szót Loncival, amint szokta. – Hogy van? – Jól. – Mit csinál idebent? – Közgyűlés volt, főszolgabiróvá vállasztották. A Sasban nagy mulatság folyik, ő elszökött a mulatók közül…
Haladt előre az éjjel és a kávéházat csukni akarták. Balázs ekkor fölállott és fizetett. Mielőtt kiment volna, ránézett Loncira.
Lonci tudta, mit jelent ez a pillantás; zárás után sietve kapta föl kis kabátját és elfulva sietett a Maros-utca felé. A Maros-utca sarkán ott állott Balázs és karon fogta. Összefogózva mentek előre, Lonci rátámaszkodott a Balázs karjára, hogy el ne essék, a feje szédült az édes ájulástól, de az egész testét beburkolták egy izzó lobogás nagy lángnyelvei. Hazaértek; Balázs a karjára emelte Loncit, hogy el ne essen; Lonci mámorosan és féktelen vágyódással tapadt hozzá.
Csendes tavaszi éjszaka volt, amelyre korán jött a reggel. A reggel szürke volt, esős és hüvös és Lonci kihülten, fáradtan és ijedten bámulta tompa világosságát. Értelmetlenül, szomoruan – kínos erőfeszítéssel kutatva egy gondolatot, amelyet meg akart fogni – meredt bele a reggelbe és a szeme lassan kerekre nyilt és könnyekkel lett tele. Az édes bágyadtsága eltünt, a szíve nem lángolt, borzongást és ijedtséget érzett.
– Mi bajod, Lonci?
Lonci ekkor megtalálta azt a gondolatot, amelyet keresett; Lonci fölsikoltott.
– Mi bajod, Lonci?
Lonci szégyenkezve furta a fejét a párnába és kétségbeesett zokogással sírta fel:
– Hiszen te is csak olyan vagy, mint a többi.
A férfi vígasztalni akarta és hozzáhajolt, de Lonci fölháborodva és utálattal lökte el magától:
– Minden férfi komisz, – mondta kétségbeesve és utálattal. – Te is… Hiszen mi most megcsaltuk a feleségedet.